Nos... ez a 2. sga fic, amit írtam (az elsővel inkább nem dicsekszem), remélem lesznek, akiknek tetszeni fog. Íme! (topicnyitás terén kissé kezdő vagyok, remélem mindent jól csináltam... T T)
Csend. Mindent beborító, szörnyű csend.
És hideg. Dermesztő hideg.
Genii.
Ez a szó, ami annyira gyűlölt lett a szemében olyan rövid idő alatt. És miért? Hogyan történt ez, hogyan lettek ellenségek egyáltalán? Mi értelme a harcnak, miközben a lidércek tovább tizedelik a népeiket, és egyre többen válnak éhségük prédájává?
A Genii. Ők is emberek. Ugyanaz a probléma, ugyanaz a szörnyű felelősség terheli mindkettőjüket: megvédeni az embereiket, mielőtt késő? ennek összekötő kapocsként kéne hatnia, mégis valahogy? valahogy ez lett ennek a mostani helyzetnek is a kiváltója. Mit rontottak el? Mit?
John Sheppard a hóban feküdt. Reszketett. Tudta, hogy fel kéne állnia és megkeresni a többieket? erre vágyott a legjobban. Mégsem bírt megmozdulni. Agya, mint egy rossz felvevőgép lassan pörgette le újra és újra a korábbi eseményeket.
Rutinküldetésnek indult az aznapi. Semmi másnak, csak egy lakatlannak tűnő bolygó felfedezésének. Az időjárás kissé zordnak ígérkezett, mert ameddig csak a szonda képe mutatta, hó és jég, hó és jég váltakozott egymással. Ennek ellenére a csapat összes tagja szinte örömmel vállalkozott a feladatra. Ronon alapvetően jobban szerette a küldetéseket az Atlantiszon való egy helyben ücsörgésnél, de nehezen kiismerhető arcvonásai sem tudták elrejteni a tényt, hogy mióta nem kell nap, mint nap az életéért küzdenie, már közel sem olyan űzött a pillantása, és hálás, amiért van hová hazatérnie egy-egy küldetés után.
Teyla lassan olyan rég volt együtt velük, hogy John kezdte elfelejteni, nem a Földről származik ő is. Nem értette, hogy is kételkedhettek a nőben az elején, bár persze tisztában volt vele, hogy egy ismeretlen galaxis feltérképezésénél nem ajándékozhatnak meg bizalommal minden útjukba akadó szimpatikus idegent. Viszont az atoszi nő, sőt az egész atoszi nép bizonyított, és ha voltak is néha kultúrák közt adódó nézeteltéréseik, valahogy sikerült elsimítani őket. Szükségük volt egymásra. És ez elég volt ahhoz, hogy megalapozzon egy jó kapcsolatot, ami egy idő után formálisból lassan, nagyon lassan, de átváltott barátivá, mindannyiuk legnagyobb örömére.
Rodney meg? hát igen. Ha kettejük barátságára gondolt ?hogy honnan indultak és most hol tartanak- az volt az érzése, hogy külső szemlélődőnek nem tűnne fel, mi minden változott, mióta először léptek át együtt a kapun. Mckay vitatkozott, neveken nevezte, cikizte, idegesítette, az őrületbe kergette, mindezt vég nélkül. Minden más katona már rég belevágta volna a nagy kését, de ő? nem tette.
Eleinte, mert még alig ismerték egymást és kicsit elhamarkodottnak talált volna ilyen drasztikus lépést, aztán pedig már nem is akarta? ehelyett elviselte, vigyorgott és ugyanolyan hévvel visszafeleselt. És ez máig tartott, szóról szóra, megjegyzésről megjegyzésre, hol egyikük aratott kis győzelmet, hol a másik, közben pedig nagyon jól érezték magukat. És ami eközben talán nem tűnt fel senkinek ? tisztelni kezdték egymást.
Rodney már nemcsak egy beszűkült katonai gondolkodású tökfilkót látott benne, ő pedig rájött, hogy Mckay, bár nagy a szája, ha kell, nagyon is számíthatnak rá. Minél melegebb volt a helyzet, mintha annál ösztönzőbben hatott volna a tudósra, annak ellenére, hogy közben állandóan vinnyogott, gyávaságot mímelve. Furcsa dolog, de többen kezdtek rájönni, hogy ez valószínűleg egy nagyon szép barátság kezdete. Rodney sosem barátkozott könnyen, Johnnak is eltartott pár hónapig, hogy rájöjjön, a férfi melyik szarkasztikus megjegyzését kell komolyan venni és melyiket nem? legtöbbet nem kellett.
Johnnak aznap reggel ez járt a fejében, mikor belépett az indítócsarnokba, ahol három társa már javában beszélgettek. Ronon, a vadember, Teyla, lidérc DNS-el a vérében, Rodney aki a legnyugodtabb természetnél is két perc alatt kihúzta a gyufát? a csapata.
Gyalog készültek útnak indulni, mivel nem tudták, hogy egy Ugróval mennyire lenne szerencsés leszállni ezen a havas-jeges talajon. Mckay természetesen már most arról nyafogott, hogy minek mennek egy olyan bolygóra, ahonnan minden valószínűség szerint súlyos tüdőgyulladással fog csak előkerülni, John pedig amint végignézett a tájon, és a süvítő jeges szél az arcába vágott, nem szívesen bár, de kezdett egyetérteni. Ez nem lesz egy sétagalopp. Nem is sejtette, mennyire igazuk lesz.
Nem tettek meg többet 1 km-nél - épp egy elég meredek szakadék mentén egyensúlyoztak - mikor a támadás megkezdődött. Hogy hol bújkáltak eddig és pontosan miért támadtak, az nem derült ki, csak annyi volt világos, hogy egy Genii akció kellős közepén találták magukat. Esélyük sem volt. A lövések mintha a semmiből jöttek volna, ő pedig vaktában lövöldözött erre-arra, holott tudta, hogy fagyott sziklákon kívül semmi mást nem találhat el. Hallott egy fájdalmas kiáltást, de még arra sem volt ideje, hogy odanézzen ki volt az, mert megcsúszott a jeges talajon. Pár pillanatig kétségbeesetten kapálózott - még az is átfutott a fején, mennyire mókás látványt nyújthat- de a gravitáció győzelmet aratott, ő pedig lezuhant? egyenesen le a szakadékba. Nem emlékezett sokra, csak egy-két villanásnyi elsuhanó tájra, éles fájdalomra, ahogy a szikláknak ütődött, aztán szerencsére beborította a sötétség és többet nem tudott magáról.
És most itt feküdt. Nem tudta meddig volt eszméletlen, de még mindig nappal volt, így arra jutott nem telhetett el túl sok idő. És csend volt. Semmi lövés zaja a távolból, semmi kiabálás, csak ez a hátborzongató, hatalmas csend. Vagy mégsem... mintha... csak nem nyöszörgést hall?
Bár néhány kék-zöld testrésze keményen tiltakozott, lassan ülő helyzetbe tornászta magát, hogy jobban körülnézhessen. Közben fülelt, hogy hall-e még valamit és pár másodperc múlva megismétlődött az előbbi hang. Bárki volt is az, bajban volt és neki segítenie kell! Persze könnyen megeshetett, hogy egy Genii katona jutott ugyanarra a sorsra, mint ő, de erről csak úgy bizonyosodhatott meg, ha saját szemével látja.
Sokért nem adta volna, ha nála van P90-ese, de a zuhanásnál az volt az első, ami kiesett a kezéből és hiába volt a ruhájához rögzítve, ez a hegyoldal, meg az esés közbeni puffanások mégis elszakították onnan. Mindegy. A Genii-on kívül legfeljebb mókusok prédája lehet. Már ha vannak itt olyanok.
Nehézkesen talpra állt, és hálásan állapította meg, hogy valószínűleg nem tört el semmije. Ami kész csodának számított.
Megint körülnézett, de senkit nem látott. A hang viszont nem jött túl messziről. Az illetőnek itt kell lennie valahol. Óvatosan elindult, megpróbálva olyan hangtalanul mozogni, ahogy csak bírt, de hamar rájött, hogy ennyi erővel akár trombitálva is tudtára adhatná a világnak merre jár ?a hó úgy recsegett ropogott a talpa alatt, hogy pontosan úgy érezte magát, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban.
- Na jó barátocskám, bárki légy is, most odamegyek hozzád ? kiáltotta bele a nagy semmibe, de nem kapott választ - Nem tudom ki vagy, de nem kéne lövöldözni, amíg kicsit jobban meg nem ismerkedünk - próbálkozott tovább, egy nagy sziklatömb felé tartva, mert ösztöne arrafelé húzta. Ismét csak a süket csend felelt - Hát jó... akkor most odamegyek - kommentálta - Már itt is vagyok?
Ezzel minden idegszálát megfeszítve, készen állva, hogy jól hasbarúgja az illetőt, ha piszkos trükkökkel próbálkozna, bekukkantott a szikla mögé és meglátta?
- Te jó ég, Rodney? - suttogta és izmai azonnal elernyedtek, az elővigyázatos figyelem pedig átadta helyét a félelemnek. Mckay olyan csendesen feküdt ott... mintha már...
Ez a gondolat mozgásba lendítette, leroskadt barátja mellé a hóba, és dobogó szívvel a nyakára helyezte a kezét, minden idegszálával összpontosítva. Majdnem felkiáltott megkönnyebbülésében, mikor erős és egyenletes pulzust tapintott az ujjával.
- Rodney! - szólongatta, egyelőre hiába. A tudós nem moccant, már nem is nyöszörgött. Viaszfehér volt az arca és jéghideg. Sheppard kétségbeesetten próbálta emlékezetébe idézni, mit tanított nekik Carson az elsősegélyről és hamarosan munkához is látott. Végigtapogatta Rodney kezét, bordáit, de nem talált semmit az övéhez hasonló zúzódásokon kívül. Fejsérülése sem volt komolyabb, bár egy kis dudor mutatta, hogy alaposan beverhette a fejét. Mikor azonban a bokájához ért, elkomorodott és felhajtva a nadrág szélét, rájött, hogy miért. Alapos vizsgálódás után arra jutott, hogy egy elég csúnya ficammal van dolga, de törést itt sem látott, így aztán a súly mázsákkal könnyebbé vált a szívében. Mckay jól lesz. Nem sokára kutya baja?
Ekkor kezdett Rodney ébredezni. John azonnal ott termett mellette és várta, mikor nyitja ki a szemét.
- Rodney.
- Hmm? - résnyire nyitott szemhéjon keresztül odavetett kék szempárral találkozott a pillantása.
- Jó reggelt - próbált meg John a helyzethez képest vidám és optimista hangot megütni. De mint mindig, Mckayt nem tudta megtéveszteni vele.
- Az erőltetett vidámságból ítélve, jó nagy szarban vagyunk - volt az első mondat, ami kicsúszott Rodney száján és Sheppard nem állta meg, hogy el ne vigyorodjon. Mennyivel jobban szerette ezt a morgolódó Mckayt, mint azt a csendeset, akiről egy pillanatig azt hitte...
- Örülök, hogy jobban van, Csipkerózsika. De ideje lenne valami jobb fedezéket keresnünk, mint ez a szikla. A szél kezd egyre kellemetlenebbül fújni errefelé.
- Nem megmondtam, hogy nem kéne erre a bolygóra tenni a lábunkat? - öltötte fel Rodney az "én megmondtam" arckifejezését, mialatt John felhúzta ülő helyzetbe a karjánál fogva. A mozdulat ellen sérült lába hevesen tiltakozni kezdett.
- Au, au, au, au, au! Muszáj így rángatnia őrnagy? Meg akar ölni? - jajgatott, de John látta, hogy egy árnyalattal még sápadtabbá válik, ahogy a fájdalom beléhasított.
- Nyugi Rodney, nem fogsz belehalni. És ami nem öl meg az erősít - bölcselkedett Sheppard, és átvetve a fizikus karját a válla felett, félig-meddig vonszolva a másikat elindultak egy nagyobb sziklacsoportosulás felé.
- Utálom a közmondásokat! - jegyezte meg Mckay, fél lábon sántikálva és összerezzenve, akárhányszor véletlenül sérült lábára kellett helyeznie az egyensúlyt - És utálom a havat is. Meg a jeget.
- Igen, igen persze - értett egyet John, és több szó már nem esett köztük, csak zihálásuk hangja hallatszott, ahogy méterről méterre vonszolták magukat. A szerencse azonban végre a pártjukra állt. Még 10 percet sem mentek, mikor egy barlang ásító szája jelent meg előttük. Egymásra néztek és mindkettőjük szemében felcsillant a remény, hogy itt talán kihúzhatják, míg valaki rájuk nem talál. Csak ne a Genii legyen az.
John azért a biztonság kedvéért odatámasztotta Rodneyt egy fához, és a tudós pisztolyát annak kezébe nyomva, a sajátját pedig magához véve - amit a támadáskor nem volt ideje előrántani, következésképp az esésnél végig az övében maradt - bekukkantott a barlangba, esetleges élesfogú őslakosoktól tartva. De nem volt ott senki, így nem sokkal később már együtt üldögéltek egy a hátizsákjukból előkotort pokrócon, míg a másodikat magukra terítve cidriztek, olyan közel húzódva a másikhoz, amennyire csak lehetett, hogy legalább ennyivel melegítsék egymást.
- És most, elárulnád, hogyan kerültél oda a szakadék aljára? Azt hittem csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy leestem - mondta John, mert a csend megint kezdett fojtogatóvá válni. Sheppard rájött, hogy nem szereti a csendet.
- Igen tényleg te voltál az egyetlen - mondta Rodney, igyekezve elrejteni fogai vacogását ? Én nem estem le. Leugrottam.
- Mi?? - John akkor sem lepődött volna meg jobban, ha Mckay azt állítja: vacsorára megevett egy egész tál citromot - De miért az ég szerelmére?
- Miért? Azt hittem egyértemű - vágott vissza a másik ? Nem szeretek hegyoldalakon lezuhanni, de azt még inkább utálom, ha golyók süvítenek a fülem mellett. Világos volt, hogy esélyünk sincs ellenük, semmi fedezék nem volt a környéken sem, és mikor egy Genii fickó kiemelkedett egy szikla mögül és egyenesen a szemem közé célzott, úgy döntöttem, a hegyoldalt választom.
John egyfajta új bámulattal nézett rá. Veszély ide, veszély oda, sosem nézte volna ki Rodneyból, hogy szántszándékkal levesse magát egy hegy tetejéről. Ilyet!
- Nahát. A végén még valódi kommandós válik belőled - szólalt meg vigyorogva.
- Még csak az kéne - horkant fel Mckay - Inkább maradok a laborban, ahol többek között MELEG van, és nem akarnak minden 10 percben golyót röpíteni az ember fejébe.
- Az dögunalom - fejtette ki véleményét Sheppard - Inkább küzdök meg 10 lidérccel, minthogy bezárjanak egy levegőtlen szobába, egy laptoppal, hogy egész nap azt bámuljam és halálra unjam magam.
- Katonák! - felelte erre megvetően Rodney.
- Tudósok! - vágott vissza azonnal John.
Erre aztán nem állták meg, hogy el ne mosolyodjanak. Pár másodperc csend következett, aztán?
- Vajon merre lehet Ronon és Teyla? - a kérdés már egy ideje ott lógott a levegőben, de egyiküknek sem akaródzott kimondani. John nem tudta, mit válaszoljon.
- Nem tudom. De őket ismerve, nem adták meg magukat olyan könnyen. Ha te hajlandó voltál leugrani a mélybe, akkor képzeld, Ronon mire lett volna képes.
- Nagyon vicces - Rodney meredten bámulta a barlang szemközti falát - De, mi van, ha...
- Nem! Mindketten jól vannak és ÉLNEK! Ebben biztos vagyok. Ha mégsem... azt érezném.
- Igen - felelte csendesen Mckay, azok hanghordozásával, akik igazán hinni akarnak valamiben, de nem tudnak.
- Jó lenne tüzet gyújtani - váltott másik témára Sheppard, vágyakozva mustrálva az odakint lengedező fák ágait, mert Teyláékon kívül a repkedő mínuszok voltak, amik legjobban zavarták.
- Felőlem megpróbálhatod, ha vagy olyan ügyes és a havat lángra tudod lobbantani - válaszolta Rodney álmosan zsongó hangon. John füle azonnal kiszúrta a változást. Alaposan belecsípett a mellette ülő karjába és annak meglepett jajongását figyelmen kívül hagyva, szigorú hangon megszólalt.
- Ne merészelj nekem még csak gondolni sem az alvásra!
- És ezért kellett letépni a karomat? - Rodney sértődötten dörzsölgette fájós végtagját, és ha tekintettel ölni lehetne... hát, mindenki tudja, mi történt volna. Johnra viszont teljesen hatástalan volt a pillantás.
- Ha leragadna a szemed, számíts több hasonlóra - húzta szorosabbra a takarót Sheppard maguk körül. Rodney morgott még egy sort, és magában megfogadta, hogy az őrnagy ezért még megfizet.
- Ha nem akarja, hogy elaludjak, mondjon valamit - megpróbált kellemesebb testhelyzetet felvenni, de csak annyit ért el vele, hogy bokájába ismeretlen tettesek vagy 20 tűt beleszúrtak! Tövig!
- Ne izegj-mozogj már annyit, egy percre se tudsz nyugton maradni? - csóválta fejét John, de azért részvéttel pillantott fájdalomtól pihegő barátjára - Különben is mért nem beszélsz te? Máskor mindig jár a szád, le sem lehet lőni.
- Máskor nem egy átkozott jégbarlangban ülök, várva, hogy a Genii rám találjon. Most beszéljen inkább maga, őrnagy. Mért jött Atlantiszra?
A hirtelen kérdés meglepte Sheppardot. Főleg így Rodneytól. A "beszéljük ki a dolgainkat" féle haverkodás egyiküknek sem volt a sajátja. Nem is erőltették.
- Mért érdekel? - kérdezett vissza végül, nem is annyira figyelemelterelésből, mint inkább kíváncsiságból. Érezte, ahogy Rodney megvonja a vállát.
- Csak úgy eszembe jutott. Nem kell válaszolnod.
John bólintott, és egy másik helyszín, egy másik havas táj jutott az eszébe. Ahol az atlantiszi kalandja tulajdonképpen elkezdődött. Az Antarktiszon.
- Azt hiszem O'Neill tábornoknak jelentős szerepe van benne.
- Mért pont neki? - lepődött meg Rodney. Nem voltak kellemes emlékei a tábornokról. Részben neki köszönhette, hogy Oroszországban kötött ki. Ott is ilyen hideg volt. Akaratlanul megborzongott.
- Mondott valamit, ami elgondolkodtatott. Hogy végül mégis miért döntöttem az indulás mellett, nem tudom. De nem bántam meg.
Rodney úgy döntött nem feszegeti tovább a témát. Elvégre semmi köze hozzá. De akkor miről beszéljenek? Máris érezte, hogy újra kezd elnehezülni a szemhéja, de egy újabb brutális csípéstől tartva, akarattal nyitva tartotta.
- Meséljen a húgáról - hallotta egyszer csak. Szíve kellemetlenül összeszorult. De végül is mit várt? Ő terelte személyes témák felé a beszélgetést. Most visszakapta. De mit válaszoljon?
- Még Ford mondta, hogy neki küldte azt az üzenetet, mikor azt hittük, végünk van - fűzte tovább John a gondolatot.
- Én meg úgy hallottam maga senkinek sem üzent Sumner ezredes családján kívül.
Na jó ez övön aluli volt! Rodney csak akkor kapott észbe, mikor már késő volt.
- Sajnálom.
Sheppard alig hallotta a hangját, olyan halkan mondta ki ezt az egy szót. Érezte, hogy a megbánás őszinte, de fura módon már nem is zavarta annyira ez a dolog, és amennyire lehetett, megbékélt egykori felettese halálával. Ahhoz pedig elég rég ismerte Rodneyt, hogy tudja, nála védekező mechanizmus a támadás: nem akart a húgáról beszélni. Ezért lepte meg, mikor óvatos, de egyben monoton hangon Mckay megszólalt:
- A neve Jeannie. Ő is tudós lenne, mint én. Az esze legalábbis meglenne hozzá. Ha nem is annyi, mint nekem.
John csak a szemét forgatta.
- Ő mégis inkább a családot választotta - folytatta a tudós azzal a furcsán érzelemmentes hangsúllyal.
Csend. Sheppard a válaszon gondolkodott, mikor Rodney újra megszólalt, még halkabban, mint az előbb.
- Már öt éve nem láttam.
Nem folytatta tovább, de nem is volt rá szükség. Volt valami furcsa, kifejezetten bensőséges abban, ahogy hajlandóak voltak válaszolni két igen kényes kérdésre, megosztani egymással olyat, amiről mélyen hallgattak idáig. Nem volt nagy az információözön, nem volt nagy kitárulkozás, de mégis...
Közeledő léptek a havon...
Mint két rajtakapott kisgyerek úgy rezzentek össze. Sheppard átkozta magát figyelmetlenségéért, hogy képes volt így elkalandozni. Felkapta a mellette heverő fegyvert, aminek hideg anyaga szinte égette a kezét.
- Ne mozdulj - súgta oda Rodneynak teljesen feleslegesen, a másikat már így is mozdulatlanná dermesztette a félelem. John kimászott a takaró alól. Annyi előnye volt, hogy a barlang hótól mentes talaja nem ropogott a talpa alatt, így viszonylag észrevétlenül tudott a bejárathoz lopózni. Erősen hallgatózott. Legnagyobb bosszúságára megállapította, hogy a közeledő léptek nem származhatnak egyetlen embertől. Legalább ketten voltak. Nekik meg van egy-egy pisztolyuk és Rodney menekülésre képtelen bokával kénytelen helytállni ellenük - bárkik legyenek is ezek.
Johnt egy pillanatra elfogta a vereség érzése és a reménytelenség, de olyan gyorsan eltűnt, ahogy jött. Majd ő megmutatja nekik, hogy egy földi katona felér, akár 100 Genii-al is!!
Pisztolya ravaszán megfeszülő ujjal várta az elkerülhetetlen találkozást. Ha őket keresik, kizárt, hogy kihagyják a barlangot, hiszen egy értelmes ember se, (aki ki van téve az itteni időjárás viszontagságainak), találhat ennél jobb búvóhelyet.
Ekkor azonban... olyasmi történt, amire végképp nem számított... ez képtelenség!
- Ronon, látsz már valamit?
Sheppard még sosem örült ennyire semminek, mint most ennek a hangnak. Megkönnyebbült kiáltással, ami mintha a lelke legmélyéről fakadt volna, kiugrott fedezékéből, hogy Ronon fegyverének csövével találja magát szemben. A Satedai arcán először meglepetés, aztán megkönnyebbülés futott át, John pedig hálát adott az égnek a férfi reflexeiért. Hogy lehetett olyan hülye, hogy csak így kirontott onnan? Könnyen lelövethette volna magát. De kit érdekelt már ez?
- Őrnagy! - Teyla arcán hatalmas mosoly ömlött szét, és immár mindhárman úgy vigyorogtak, mint a bolondok.
- Azt hittük, már nem is élsz Sheppard. Az a hegyoldal nem éppen csúszdázásra való.
- Ezt én is észrevettem.
Teyla óvatosan végigmérte, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg él és virul.
- Jól vagyok - válaszolt a ki nem mondott kérdésre megnyugtató hangon. A nő mosolygott, de arca hamarosan megint elkomorult. Összenéztek Rononnal, végül a Satedai szólalt meg:
- Mckay-t még nem találtuk meg. A támadásnál elvesztettük a szemünk elől és azóta...
Elképedve hagyta félbe a mondatot, mikor John szája széles vigyorra rándult. Szemlátomást egyikük se tudta eldönteni, mi lelte, bár arckifejezésükből ítélve Sheppard arra tippelt, hogy komoly agyrázkódásra gyanakodnak. Egy meglepett kiáltás megmentette a magyarázkodástól, de egyben eltöltötte aggodalommal is.
Minhárman megpördültek és egy sápadt, minden ízében reszkető, csodálkozástól, de egyben örömtől elkerekedett szemű Rodneyval találták szembe magukat.
- Megmondtam, hogy maradj, ahol vagy, de persze mintha a falnak beszéltem volna - mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert a tudós úgy kapaszkodott a falba, mintha az élete múlna rajta. Mikor végül térdei megroggyantak, John ijedten indult volna, Ronon viszont megelőzte, és mint aki nem is lép, inkább teleportál, még épp időben érkezett ahhoz, hogy elkapja, mielőtt földet érne.
Ekkorra már Teyláék is ott tolongtak körülöttük.
- Dr. Mckay jól van?
Rodneynak lett volna erre pár csípős válasza, de úgy örült az atoszi nőnek, hogy nem akarta megbántani semmilyen hülye beszólással, amúgy sem jött még meg a hangja, mert a lába szinte egy ritmusra lüktetett a fejében kongató harangokkal. Így inkább csak intett egyet, hogy semmi baja, ami erős túlzás volt ugyan, de azért megérte.
Miután Rodney-t leültették a földre, úgy döntöttek, ideje megtárgyalni, hogyan tovább.
- Ti hogy jutottatok ki abból az őrültekházából? - Mckay nem bírta magában tartani a kérdést.
- Hát... - Teyla zavartan ráncolta a homlokát - Valami nagyon nem stimmelt ezzel a dologgal.
- Hát nem is tudom - Rodney most, hogy megtalálta a hangját, sokkal jobban érezte magát, és nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:
- A Genii támadást szervez, a Genii lövöldözik ránk... nem tudom, más hogy van vele, de nekem ez erősen a stimmel kategóriába tartozik.
- Teyla úgy érti, ami azután történt, hogy egyesek leestek a szakadékba ? szólalt meg Ronon mély hangja.
- És mi történt? - kérdezte John, miután jót nevetett Mckay fintorán.
- Egyszerűen... abbahagyták - felelte Ronon - Egyik percben még vadul tüzelnek, a másikban meg abbahagyták. Egyikük kiabálni kezdett valami félreértésről, de Teylával nem vártuk meg, míg befejezi és meggondolják magukat.
- Elmenekültünk - vette át a nő az elbeszélés fonalát - Azt hittük legalábbis üldözni fognak, de semmi. Láttuk, hogy lezuhantak, ezért kerestünk egy helyet, ami fele olyan meredek sem volt, mint a másik és lemásztunk. Ronon megtalálta a nyomaikat és idáig követtük őket.
- Hát ez tényleg elég fura.
Tanácstalanul néztek egymásra, de egyikük se talált megoldást erre a talányra. Az erdőn keresztülsüvítő jeges szél rángatta ki a kis csapatot az elmélkedésből, és rájöttek, hogy ideje lesz egy tervet kidolgozni.
- Egy biztos, nem maradhatunk itt - jelentette ki Ronon, és Sheppard intett neki, hogy folytassa, mert bár hivatalosan ő volt a parancsnok, a férfi képességeit kár lett volna elvitatni az "üldözés és üldözöttek" témában - Ha mi ilyen könnyen idetaláltunk, másnak sem lesz nehéz. A hóban még egy kisgyerek is játszva követheti a nyomokat. Hóban a legrosszabb menekülni. Folyton mozgásban kell lenni, az az ideális.
- Öhm... ezzel lesz egy kis probléma - mutatott Rodney fájós bokájára. John ezegyszer egyetértett vele. Neki ugyan nem volt különösebb baja, de tagjai erősen tiltakoztak a hirtelen mozdulatok ellen, és Rodney ezzel a sérüléssel erősen lelassította volna őket. Rononnak viszont igaza volt. A barlang nem biztonságos.
- Sheppard? - a Satedai kérdően nézett rá, mint ahogy Teyla és Rodney is. Döntenie kell.
- El kell jutnunk a kapuhoz. Ha ne adj Isten az a Genii, akit említettetek igazat mondott, akkor nem fogunk ellenállásba ütközni.
- És ha mégis hazudott? Nem tudhatjuk miért támadtak ránk olyan vadul, hogy aztán csak úgy abbahagyják - vélekedett Teyla.
- Akkor sem bújkálhatunk itt ítéletnapig. Főleg nem ilyen időben. Szép lassan megfagynánk. Az esetleges mentőcsapat már csak a jégszobrainkat tarthatná meg emlékbe, mire ideérnek.
Komor csendben latolgatták a sötétebbnél sötétebb lehetőségeket, miközben tudták, minél tovább várnak, annál rosszabb.
- Induljunk el a kapu felé - döntött John - Persze olyan észrevétlenül, ahogy csak lehet. Ha nem muszáj, nem szeretném még egyszer élvezni a Genii legendás vendégszeretetét.
A többiek bólintottak. John és Ronon kihozták a barlangban maradt cókmókokat, Rodney pedig fejét a falnak döntve élvezte ki a pihenés utolsó perceit.
Végül csak elindultak. Elöl ment John, pisztolyát készenlétben tartva, őt követte a Ronon-Rodney páros. Sheppard ugyan vállalkozott rá, hogy majd ő támogatja Mckay-t, de a Satedai csak megrázta a fejét, és izmos karjával egykettőre talpra állította a fájdalomtól sziszegő tudóst. John belátta, hogy jobb lesz így. Ronon erősebb nála, és ráadásul eggyel kevesebb szakadékba zuhanás van a számláján, mint neki. Teyla volt az utóvéd.
Szó nem esett köztük, így csak a talpuk alatt recsegő hó monoton ropogása törte meg a csendet. Az időközben eleredő lágy hóesés szinte varázslatossá változtatta a tájat, de jelenlegi helyzetükben egyiküknek sem volt kedve gyönyörködni benne. Bár a fehér takaró legalább a nyomaikat eltünteti! Magukban azon tűnődtek, vajon hogyan fognak kikeveredni ebből a kalandból. Mi lesz a Genii következő lépése? Tényleg nem ők voltak a célpont? Ebben végül is lehetett valami, elvégre kizárt dolog, hogy tudtak volna a küldetésről. Talán ez a lakatlannak hitt bolygó, már eleve is Genii fennhatóság alatt állt?
Rodney nem tudta mióta botorkálnak már a hóban, de személy szerint óráknak érezte az eltelt időt. Szeme előtt lassan táncoló fekete foltok jelentkeztek, amik minden lépéssel egyre többen és többen voltak. Összeszorította a száját, mert tudta, hogy hiába is panaszkodna, a többiek nem tudnának semmit tenni az érdekében. Kezdte megkérdőjelezni John diagnózisát, hogy egyszerűen kificamodott a bokája - lassan már csak egy lüktető fájdalomcsomót érzett a helyén, és az egyetlen pozitívum ebben az volt, hogy a többi - zuhanáskor szerzett - zúzódás fájdalmát jólelkűen feledtette vele. Mit meg nem adott volna, ha hallhatja azt a bizonyos skót akcentust, amint arról papol neki, hogy "mit csináltál már megint magaddal"?! Carson viszont több száz fényévnyi távolságra van, ők meg több száz Genii katonával vannak körülvéve, így a képzeletbeli jelenet olyan távolinak tűnt, mint maga a Föld.
Ronon jó megfigyelő volt. Hallotta Mckay egyre hangosabb zihálását és érezte, ahogy a másik egyre jobban és jobban ránehezedik a súlyával, mintha már nem tudná megtartani magát. A Satedai csak azon csodálkozott, hogy mért nem kezdett még el nyavajogni, ahogy általában szokta. Máskor már ennél kisebb és kevésbé fájdalmas sérüléseknél is azonnal hallatta a hangját. Kezdetben egyszerűen gyávaságként értékelte a férfi ilyenfajta megnyilvánulásait, de később rájött, hogy erről szó sincs. Legalábbis nem olyan mértékben és nem úgy, ahogy Mckay láttatni engedi. A férfi szerette hallani a saját hangját, de legtöbbször, ha mondott valamit, az be is igazolódott.
És nem ez volt az egyetlen dolog, ami Atlantiszi tartózkodása alatt meglepte, és ami miatt át kellett értékelnie az első benyomásait ezekről az emberekről. Ha nem ismerte volna magát olyan jól, kezdte volna azt hinni, hogy kötődést érez irántuk. De mikor és hogyan történt ez? Szívesebben hívta volna inkább tiszteletnek, de ez a szó mégsem írta le kielégítően azt a sürgető vágyat, hogy valahányszor egyikőjük bajba kerül, megpróbáljon segíteni neki, akár az élete árán is.
Így most, ahelyett, hogy ösztöneinek engedelmeskedve, és a helyzet kívánalmainak megfelelően tovább vonszolta volna Mckay-t, elérve, hogy késlekedés nélkül továbbmenjenek, inkább megállt és előreszólt a hóban gázoló Sheppardnak, akinek már erősen gyöngyözött a homloka a fárasztó taposástól, ahogy a még szűz hóban utat tört a többieknek.
- Sheppard, azt hiszem pihenni kéne pár percet.
John, aki minden erejét beleadta, hogy mozgásban tartsa lábait, és akinek türelme egyenes arányban fogyott az eltelt idővel, már majdnem hátrafordult, hogy odavessen erre egy igen elhamarkodott csípős választ, de amint meglátta Rodney-t meggondolta magát és csak annyit felelt:
- Egyetértek - ezzel hátizsákját ledobva maga is leült, hogy kissé kifújja magát, és bár a hó nem volt épp a legmelegebb talapzat, túlerőltetett izmai erősen pártolták az ötletet.
Épp egy kisebb facsoport alatt jártak, ami megfelelő fedezékkel is szolgált arra az esetre, ha valaki a közelükben ólálkodna, a fák kopasz összefonódott ágai még némi védelmet is szolgáltattak a folyton süvítő dermesztő szél ellen.
Teyla eközben már Rodney körül fontoskodott, aki hálás-fáradt mosollyal jutalmazta a figyelmességet, Ronon pedig, akinek ez a dolog nem volt erőssége, csak szobormerev arccal álldogált mellettük és a körülöttük elterülő sivár hóbuckákat fürkészte. Egyszer csak összeszűkült a szeme, és hatalmas fegyverét magához ragadva, nagy léptekkel elindult fától fáig lopakodva.
- Maradjatok itt - vetette oda a többieknek, akik tanácstalanul bámultak utána, és egyben elővigyázatosan pillantottak körül, azonban vakító fehérségen kívül nem láttak semmit.
Ronon a vérében lévő és hosszú ámokfutása alatt kialakult tapasztalattal suhant fedezékről fedezékre. Csak egy pillanatra látta azt a valamit, illetve valakit, de nem voltak kétségei felőle, hogy nem csak a képzelete játszott vele. Alig ment 30 métert, mikor meglátta a gyanútlan ismeretlent. Genii egyenruhás katona volt és szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, hogy a szerepek felcserélődtek, és már nem megfigyelő, hanem kiszemelt áldozat.
Rononnak persze esze ágában sem volt megölni: ennél sokkal jobb tervei voltak. Első pillantásra felmérte, hogy mért volt ilyen könnyű dolga. A gyanútlan katona igen fiatalnak látszott, valószínűleg tapasztalatlan kis zöldfülű, akiből talán kihúzhatnak valami értelmes és hasznos információt. A Satedai nem is késlekedett.
Még három hangtalan lépés és ott is termett a Genii katona mögött, aki ekkorra ugyan már észbekapott, és ijedten fordult hátra, de csak arra volt elég ideje, hogy fegyverét pár centivel feljebb emelje, mikor egy izmos kar a nyakára fonódott, egy másik pedig játszi könnyedséggel kicsavarta dermedt ujjai közül a pisztolyt.
- Egy szót se, vagy kitekerem a nyakad, megértetted?
A katona biccentett egy aprót, Ronon pedig elindult vele vissza a többiek felé, foglya minden apró mozdulatát szemmel tartva, az azonban olyan megrökönyödött képet vágott, mint aki nem akarja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett vele.
Sheppard máris idegesen toporgott és azt latolgatta, hogy csapattársa után indul, mikor az másodmagával becsörtetett a fák közé. Rodney kivételével mind felpattantak, mikor Ronon közéjük lódította a foglyot, aki úgy elterült, mint egy béka, majd sebesen felült, szeme pedig össze-vissza járt fogvatartói között.
- Ronon?
- Utánunk kémkedett - dörmögte a férfi, szúrós szemmel meredve a katonára, mintha fel akarná nyársalni. Az, szegény mindent megtett, hogy ne látszódjon rajta félelem, de még így is minden ízében reszketett. És nem a hidegtől.
Persze mindannyian megértették, mekkora lehetőség nyílt meg előttük és John nem is késlekedett. Biztonságos távolságban leguggolt a fogoly elé és megszólalt:
- Nos, barátocskám, nyilván rájöttél már, hogy mekkora bajban vagy - kezdte a jól bevált megfélemlítős módszerrel, nem mintha szükség lett volna rá, így hogy Ronon ott tornyosult felette, egész fenyegető valójában.
- Nem mondok semmit - nyögte szerencsétlen, eltökéltnek szánt ábrázattal.
- Dehogyisnem - mosolygott rá John és intett Rononnak, aki egy lépéssel közelebb jött. A katona szeme megállapodott az izmos Satedain és alig észrevehetően nyelt egyet.
- Mi a neved? - érdeklődött Sheppard.
- Tessék?
- A neved? Van neved?
- Van. De?
- Ugyan már abból csak nem származhat gond, hogy elárulod, hogy hívnak.
A Genii katona dacosan a havat bámulta, John pedig nagyot sóhajtott és a jól bevált módszerhez folyamodott:
- Jó, akkor legyen Arthur. Arthur, figyelj rám. Mi csak azt szeretnénk tudni, miért támadtatok ránk ott a szakadéknál?
"Arthur" makacsul hallgatott.
Ronon türelmetlenül toporgott. Időpocsékolásnak tartotta ezt az egészet. Volt ennél hatásosabb módszer is, és nagy kedve volt hozzá, hogy alkalmazza. Sheppard mi a fenét játszadozik ezzel a tejfölösszájúval? Általában nem...
Ekkor John alig észrevehetően intett neki egyik ujjával, ő pedig magában elmosolyodva odatrappolt a katonához, gallérjánál fogva megragadta és odapaszírozta az egyik fa törzsének, hogy csak úgy koppant.
Mckay akaratlanul felszisszent a hangra. Na ennek a szegénynek se ez lesz a kedvenc napja, amire emlékezni fog. És nem ő az egyetlen.
- Ronon - szólalt meg halkan Teyla, de a Satedai oda se figyelt, inkább a meglepetéstől és fájdalomtól levegő után kapkodó Arthurra villogtatta a szemét.
- Nagyon ajánlom, hogy mondd el, amire kíváncsiak vagyunk!
A fiatalember segélykérően Sheppardra pillantott, de John sajnálkozva rázta a fejét.
- Ha feldühödik, senki nem tudja megfékezni. Szerintem hallgass rá.
Rodney megvetően felhorkant. El kellett ismernie, hogy Ronon elég félelmetesen fest, de egy ilyen ócska trükköt még a hülye sem venne be?
- Jó... jó, rendben elmondok mindent. Mindent! - tört ki remegve Arthurból a szó.
Vagy talán mégis.
Ronon lazított kicsit a szorításán, de nem eresztette el.
- Rajta!
- Ez itt a Genii bolygója. Maguk egyszer csak megjelentek.
- Mi azt hittük lakatlan a bolygó - szólt közbe John, boldogan, hogy végre beindult a társalgás.
- Nem az.
- És ez azt jelenti, hogy bárki átjön a kapun, rögtön szitává kell lyuggatni? - kérdezte sértődötten Rodney, mert még élénken élt emlékeiben a zuhanás a mélybe ? A Genii-ra vall ez az elgondolás, annyi biztos.
- Nem! - tiltakozott hevesen a katona és John most először látott a szemében valami büszkeség-félét - Mi... azt hittük, valaki másra lövünk? mikor rájöttünk?
- Értem. Valami titkos Genii akcióba csöppentünk, akaratunkon kívül. Remek. Mégis kire olyan dühösek, hogy ilyen hevesen reagáltak a megjelenésünkre? - faggatta tovább Sheppard az idegent.
- Azt nem mondhatom meg! Semmi közük hozzá.
- Ejnye, de goromba. Na jó, aláírom, ez nem tartozik ide.
Most Teyla szólt bele a társalgásba.
- Ebben az esetben, ha úgysem mi voltunk a célpont, akár el is engedhetnek, nem?
Arthur szája szegletében mosoly játszadozott.
- Természetesen nem öljük meg magukat. Csakhogy?
- Éreztem, hogy lesz itt még, egy csakhogy... - dörmögte Rodney, elhúzva a száját. John egy pillantással elhallgattatta.
- Csakhogy? - ismételte meg.
- Csakhogy, maguk Atlantisziak, igaz? - mikor nem feleltek, Arthur folytatta - Tudom, hogy azok, megismertük az egyenruhájukat. A népeink közötti nézeteltérések miatt nyilván megértik, hogy nem engedhetjük el magukat csak úgy. De jöjjenek velem, adják fel magukat, és nem esik semmi bántódásuk.
- HAH! Na persze - tört ki Rodneyból - A Genii, meg a becsületszavuk. Volt már hozzá szerencsém és nem kérek belőle még egyszer.
- Ez egyszer egyetértek Mckay-el - engedte el Ronon a katona kabátját, mire az újfent elterült a lába előtt - Én amondó vagyok, hogy próbáljunk meg átjutni a kapun.
- Sokkal többen vannak, mint mi - csóválta fejét John ? Nem jutnánk át, sőt még a közelébe sem.
- Akkor?
Egyikük sem tudott felelni, Arthur pedig, megérezvén bizonytalanságukat, felbátorodva tovább győzködött:
- A népem nem becstelen és nem is vagyunk bűnözők. Esküszöm a hajuk szála sem görbül, csak feltesznek maguknak pár kérdést, aztán mehetnek is.
Rodney, akinek fájt a lába, fázott még az ujja hegye is, és élénk emlékképek keringtek a fejében Kolya-ról, meg egy viharos Atlantiszi éjszakáról, haragosan meredt a Genii katonára, nem törődve Sheppard esetleges helytelenítő pillantásaival, így azt sem véve észre, hogy a férfi a havat bámulja, meglehetős komoran.
- Úgy érted feltesznek pár kérdést és elengednek MIUTÁN válaszoltunk rájuk, amit úgyse tehetünk? És vajon hány végtagunk hiányzik majd, mire ez a csodálatos szabadon engedés bekövetkezik? Nem, nem, ezeket a fennkölt szavakat a becstelenség hiányáról talán egy éve még CSAK hazugságnak tartottam volna, ma már egyenesen nevetségesnek!
- De én... nincs más választásuk? - szajkózta Arthur, mire Rodney csak megvetően horkantott egyet. Rononra még pillantani se mert - a fickó nagyon is úgy nézett ki, mint akinek a választás nagyjából kimerül a "lelövöm vagy lelőnek" lehetőségek között. Teylára sandított, remélve, hogy legalább tőle megértésre számíthat, de a nő tekintete ugyanolyan kemény volt, mint a többieké.
- Bármit kérsz is, ahhoz a kölcsönös bizalom elengedhetetlen. És ez nincs meg se közöttünk, se a népeink között.
Sheppard végre elfordította pillantását a havas talajról, hogy egyenesen a láthatóan kétségbeesett fiatalemberre meredjen.
- Ha azt hiszed, megúszod ennyivel, nagyon tévedsz - mondta John, ridegen mustrálva a fiatal katona mostanra egyértelműen riadtságtól eltorzult arcát. Azokra gondolt, akik ennek a népnek legutóbbi akciója jóvoltából meghaltak, azokra, akiket ő ölt meg közülük, és mint mindig most is megkeseredett a szájíze az emlékektől - Nem tudom tényleg elhiszed-e, amit mondasz, vagy csak tőrbe akarsz csalni, de ha az előbbiről van szó, hagy mondjak valamit. Mivel úgyis tudod, honnan jöttünk és kik vagyunk, nyilván azt is tudod, mi történt eddig. Akár szövetségesek is lehettünk volna: a te néped és a miénk. De nem sikerült. Túl sok a kellemetlen, sőt halálos történet ebben a kezdetben bimbózó kapcsolatban, amik azt hiszem mindig is közöttünk állnak majd, és minden további békülési szándékot megbélyegeznek. Én, és azt hiszem, mindenki Atlantiszon egyetértene azzal, amit most mondok: helytelenítjük és megvetjük a Genii módszereit és legtöbbször a céljaikat is. Végezetül pedig: a Genii nem engedne el bennünket, mi pedig nem fogjuk megadni magunkat. És a döntésem végleges.
Arhtur komoran bámult maga elé, de tekintetében mintha egy cseppnyi meglepetés is bújkált volna. Ez az ember, ez az Atlantiszi, nemhogy (láthatóan) rossz helyzetére tekintettel megpróbálná megnyerni az ügyüknek őt, aki talán az egyetlen reményük a szabadulásra, hanem kereken kijelenti, hogy utálja a népét, és nem adja meg magát, holott a bolond is látja, hogy nincs más esélyük. Nem szólt, csak ült tovább a hóban, és figyelte őket, amint kis kupaktanácsra gyűltek össze. Szökésre gondolni sem mert, illetve helyesbítsünk: másra se gondolt, de az a sötét tekintetű izomkolosszus nagyon is úgy festett, mint aki könnyedén meg tudna akadályozni egy ilyen gyermekded próbálkozást.
Talán mégsem kellett volna idejönnöm. Hogy hitethettem el magammal, hogy képes leszek egyedül végrehajtani? Most aztán itt ülök a pácban.
- Szóval ötletek? - kérdezte John, szorosabbra húzva magán a kabátját. Szó, ami szó, kutya hideg volt!
- Csapdában vagyunk - jelentette ki Rodney és most az egyszer, a többiek hiába keresték a szokásos pánikot a hangjában, nem találták. Ez pedig, bármilyen furán hangzik is, kellemetlen érzéseket ébresztett. John nem tudta eldönteni, hogy Mckay csak túl fáradt a panaszkodáshoz, vagy annyira reménytelennek érzi a helyzetet, hogy már kétségbeesni se tud rajta. Esetleg mindkettő.
- Meg kell várnunk, míg segítséget küldenek utánunk. Még három óra, és jelentkeznünk kéne a kapunál. Ha nem tesszük, Atlantiszon gyanakodni fognak, hogy valami balul sült el és küldenek egy csapatot?
- Akik ugyanilyen slamasztikában találják magukat, amint ideérnek - fejezte be helyette Rodney gúnyosan.
- Mckay, hallottál már a pozitív gondolkodásról? - csóválta fejét Sheppard, de a másik csak a vállát vonogatta.
- Naná, az a specialitásom. Itt ülök egy nagy halom hóban, a fenekem lefagy, mért is ne várnám csak a legjobbakat?
Költői kérdés volt, így a többiek nem is kínlódtak a válaszadással, inkább visszakanyarodtak az eredeti témához.
- Valahogy üzenni kéne, hogy mire számítsanak, ha ideérnek - mondta Teyla.
- Nem látom, hogy lennénk képesek ilyesmire - dőlt neki John egy fának, mire zizegve lepottyant pár kiló hó mellette a földre - Üzenetküldéshez ugyanúgy ott kell lenni a kapunál, akkor meg már egyszerűen átsétálhatnánk rajta.
- Vagyis... - szólalt meg Rodney tűnődve - ha mi nem tudunk tárcsázni, el kell érnünk, hogy tegyék meg ők helyettünk. És amíg nyitva van a kapu, a tudtuk nélkül küldhetünk egy kódolt üzenetet.
- Mért tárcsázná a Genii Atlantiszt? - így Ronon.
- Hát semmiért! MÉG! Mondom, el kell érnünk?
- Jó, jó felfogtuk Rodney! - hallgattatta el Sheppard egy kézlegyintéssel - Lehet, hogy nem lesz könnyű, de túljártunk mi már a Genii eszén nem is egyszer, így semmi okunk azt hinni, hogy nem fog sikerülni megint. Ma este már Atlantiszon ülünk és nevetünk az egészen.
Teyla már nyitotta a száját, de végül meggondolta magát és inkább nem mondott semmit. Ronon arckifejezése maradt, amilyen volt, de szemöldöke árulkodóan a magasba szaladt.
- Először is: mi még nem nagyon jártunk túl a Genii eszén. Ők csapdát állítottak nekünk, mi belesétáltunk, aztán a puszta szerencse folytán valahogy megmenekültünk. Kettő: engedd, hogy lefordítsam a csapat, azt hiszem, egyértelmű válaszát erre az igen könnyelmű kijelentésre őrnagy: a po-zi-tív gon-do-lkod-ás-nak is van-nak ha-tá-rai! -szótalgolta Rodney idegesítő hangon.
- Meglehet - vigyorodott el John - De ártani nem árthat. És, most, hogy eszembe juttattam Atlantiszt, már szinte érzem is a meleget, ami vár majd minket, mihelyt belépünk az indítócsarnokba.
- Én pedig érzem az Atoszi tea illatát - tette hozzá Teyla, Mckay hitetlenkedő pillantását elkerülve.
- Szinte látom a tornatermet, ahol az ellenfelek várnak rám - John, aki nem is remélte, hogy Ronon is benne van a buliban, az erre a megjegyzésre végképp elképedt Rodney vállára vert két hatalmasat, az pedig az arcokon megjelenő mosolyokból megértette, hogy éppen tréfát űznek belőle.
- Jól van, gúnyolódjanak csak a sebesülttel nyugodtan, hadd szenvedjen még ettől is kicsit jobban - morogta sötéten, de mintha a komorság kissé felengedett volna a hangjában. Ezt pedig Sheppard gyakorlott füle azonnal kiszúrta, meggyőzve arról, hogy sürgető helyzetükben nem hiába szánt pár pillanatot az ide nem illő viccelődésre, ami nemcsak Mckayre, de a Teylára és Rononra is jó hatással volt: a hangulat érezhetően átevickélt a kritikán aluliról, a simán rosszkedvűre.
- Egy biztos - pillantott hátra a foglyukra a Satedai, figyelmüket visszairányítva a jelenbe - Nem időzhetünk itt tovább. Minél tovább vagyunk egy helyben, annál nagyobb az esélye, hogy felfedeznek minket.
- És Rodney mellett most még Arthurra is figyelnünk kell, vagyis még lassabban fogunk haladni.
Mckayből azonnal kirobbant a válasz.
- Oh köszönöm szépen, hogy engem már csak visszatartó tényezőként emlegetsz, nagyon kedves, de hagy mondjak valamit, héééé mit csinálsz??
Utóbbi már Rononnak szólt, aki egy pillantást vetve a fejét csóváló Sheppardra és mosolygó Teylára, megragadta a tudóst és felhúzta álló helyzetbe, majd karját átvetette a saját válla felett - mindezt pár másodperc leforgása alatt, hogy Rodney-t teljesen váratlanul érte a bokájába hasító kínzó fájdalom, ami néhány percre még a szavát is elvette, a többiek nagy örömére. Sheppard eközben intett Arthurnak, hogy álljon fel, aki vonakodva bár, de engedelmeskedett, csodálkozva nézve az izmos ember és a sérült tudós kettősét. Rodney, aki persze nem hagyhatta kommentár nélkül az előbbi esetet, épp a Satedaival pörölt, hogy nem kellett volna úgy felrántania, mint "egy zsák krumplit, te ősember" - hogy csak a szebb mondatokat idézzük.
A Genii fogoly fel nem foghatta, hogy a tudósnak hogy van mersze ilyeneket mondani, mikor ennyire közel van ahhoz a vademberhez - és ami még inkább elképesztette, hogy a Rononnak nevezett ahelyett, hogy megleckéztetné, vagy akár csak szúrósan nézne rá, helyette mért ereszt meg félmosolyt a sötét hajú felé, aki az előbb azon a furcsa néven nevezte. Mi is volt az? Arszan? Aturi?
Bolondos népek ezek. Egy rakás félkegyelmű tart fogva. Lassan kezdhetem fogalmazni a végrendeletemet.
Még akkor is ezen járt az esze, mikor megindultak: elöl a Sheppard nevű, mögötte ő maga, aztán Ronon a tudóssal (a Satedai fél kézzel a pisztolyát szorongatta, eltökélten, hogy minden menekülési szándékot meghiúsít), a sort pedig ezúttal is Teyla zárta, szaporán nézelődve erre-arra, hogy minden gyanús mozgást észrevegyen.
A kis csapatot hamarosan elnyelte a messzeség, nyomaikat pedig az egyre sűrűbben hulló milliárdnyi fehér pehely. Fehér és fagyott volt az egész világ.
Csend
Csend. Mindent beborító, szörnyű csend.
És hideg. Dermesztő hideg.
Genii.
Ez a szó, ami annyira gyűlölt lett a szemében olyan rövid idő alatt. És miért? Hogyan történt ez, hogyan lettek ellenségek egyáltalán? Mi értelme a harcnak, miközben a lidércek tovább tizedelik a népeiket, és egyre többen válnak éhségük prédájává?
A Genii. Ők is emberek. Ugyanaz a probléma, ugyanaz a szörnyű felelősség terheli mindkettőjüket: megvédeni az embereiket, mielőtt késő? ennek összekötő kapocsként kéne hatnia, mégis valahogy? valahogy ez lett ennek a mostani helyzetnek is a kiváltója. Mit rontottak el? Mit?
John Sheppard a hóban feküdt. Reszketett. Tudta, hogy fel kéne állnia és megkeresni a többieket? erre vágyott a legjobban. Mégsem bírt megmozdulni. Agya, mint egy rossz felvevőgép lassan pörgette le újra és újra a korábbi eseményeket.
Rutinküldetésnek indult az aznapi. Semmi másnak, csak egy lakatlannak tűnő bolygó felfedezésének. Az időjárás kissé zordnak ígérkezett, mert ameddig csak a szonda képe mutatta, hó és jég, hó és jég váltakozott egymással. Ennek ellenére a csapat összes tagja szinte örömmel vállalkozott a feladatra. Ronon alapvetően jobban szerette a küldetéseket az Atlantiszon való egy helyben ücsörgésnél, de nehezen kiismerhető arcvonásai sem tudták elrejteni a tényt, hogy mióta nem kell nap, mint nap az életéért küzdenie, már közel sem olyan űzött a pillantása, és hálás, amiért van hová hazatérnie egy-egy küldetés után.
Teyla lassan olyan rég volt együtt velük, hogy John kezdte elfelejteni, nem a Földről származik ő is. Nem értette, hogy is kételkedhettek a nőben az elején, bár persze tisztában volt vele, hogy egy ismeretlen galaxis feltérképezésénél nem ajándékozhatnak meg bizalommal minden útjukba akadó szimpatikus idegent. Viszont az atoszi nő, sőt az egész atoszi nép bizonyított, és ha voltak is néha kultúrák közt adódó nézeteltéréseik, valahogy sikerült elsimítani őket. Szükségük volt egymásra. És ez elég volt ahhoz, hogy megalapozzon egy jó kapcsolatot, ami egy idő után formálisból lassan, nagyon lassan, de átváltott barátivá, mindannyiuk legnagyobb örömére.
Rodney meg? hát igen. Ha kettejük barátságára gondolt ?hogy honnan indultak és most hol tartanak- az volt az érzése, hogy külső szemlélődőnek nem tűnne fel, mi minden változott, mióta először léptek át együtt a kapun. Mckay vitatkozott, neveken nevezte, cikizte, idegesítette, az őrületbe kergette, mindezt vég nélkül. Minden más katona már rég belevágta volna a nagy kését, de ő? nem tette.
Eleinte, mert még alig ismerték egymást és kicsit elhamarkodottnak talált volna ilyen drasztikus lépést, aztán pedig már nem is akarta? ehelyett elviselte, vigyorgott és ugyanolyan hévvel visszafeleselt. És ez máig tartott, szóról szóra, megjegyzésről megjegyzésre, hol egyikük aratott kis győzelmet, hol a másik, közben pedig nagyon jól érezték magukat. És ami eközben talán nem tűnt fel senkinek ? tisztelni kezdték egymást.
Rodney már nemcsak egy beszűkült katonai gondolkodású tökfilkót látott benne, ő pedig rájött, hogy Mckay, bár nagy a szája, ha kell, nagyon is számíthatnak rá. Minél melegebb volt a helyzet, mintha annál ösztönzőbben hatott volna a tudósra, annak ellenére, hogy közben állandóan vinnyogott, gyávaságot mímelve. Furcsa dolog, de többen kezdtek rájönni, hogy ez valószínűleg egy nagyon szép barátság kezdete. Rodney sosem barátkozott könnyen, Johnnak is eltartott pár hónapig, hogy rájöjjön, a férfi melyik szarkasztikus megjegyzését kell komolyan venni és melyiket nem? legtöbbet nem kellett.
Johnnak aznap reggel ez járt a fejében, mikor belépett az indítócsarnokba, ahol három társa már javában beszélgettek. Ronon, a vadember, Teyla, lidérc DNS-el a vérében, Rodney aki a legnyugodtabb természetnél is két perc alatt kihúzta a gyufát? a csapata.
Gyalog készültek útnak indulni, mivel nem tudták, hogy egy Ugróval mennyire lenne szerencsés leszállni ezen a havas-jeges talajon. Mckay természetesen már most arról nyafogott, hogy minek mennek egy olyan bolygóra, ahonnan minden valószínűség szerint súlyos tüdőgyulladással fog csak előkerülni, John pedig amint végignézett a tájon, és a süvítő jeges szél az arcába vágott, nem szívesen bár, de kezdett egyetérteni. Ez nem lesz egy sétagalopp. Nem is sejtette, mennyire igazuk lesz.
Nem tettek meg többet 1 km-nél - épp egy elég meredek szakadék mentén egyensúlyoztak - mikor a támadás megkezdődött. Hogy hol bújkáltak eddig és pontosan miért támadtak, az nem derült ki, csak annyi volt világos, hogy egy Genii akció kellős közepén találták magukat. Esélyük sem volt. A lövések mintha a semmiből jöttek volna, ő pedig vaktában lövöldözött erre-arra, holott tudta, hogy fagyott sziklákon kívül semmi mást nem találhat el. Hallott egy fájdalmas kiáltást, de még arra sem volt ideje, hogy odanézzen ki volt az, mert megcsúszott a jeges talajon. Pár pillanatig kétségbeesetten kapálózott - még az is átfutott a fején, mennyire mókás látványt nyújthat- de a gravitáció győzelmet aratott, ő pedig lezuhant? egyenesen le a szakadékba. Nem emlékezett sokra, csak egy-két villanásnyi elsuhanó tájra, éles fájdalomra, ahogy a szikláknak ütődött, aztán szerencsére beborította a sötétség és többet nem tudott magáról.
És most itt feküdt. Nem tudta meddig volt eszméletlen, de még mindig nappal volt, így arra jutott nem telhetett el túl sok idő. És csend volt. Semmi lövés zaja a távolból, semmi kiabálás, csak ez a hátborzongató, hatalmas csend. Vagy mégsem... mintha... csak nem nyöszörgést hall?
Bár néhány kék-zöld testrésze keményen tiltakozott, lassan ülő helyzetbe tornászta magát, hogy jobban körülnézhessen. Közben fülelt, hogy hall-e még valamit és pár másodperc múlva megismétlődött az előbbi hang. Bárki volt is az, bajban volt és neki segítenie kell! Persze könnyen megeshetett, hogy egy Genii katona jutott ugyanarra a sorsra, mint ő, de erről csak úgy bizonyosodhatott meg, ha saját szemével látja.
Sokért nem adta volna, ha nála van P90-ese, de a zuhanásnál az volt az első, ami kiesett a kezéből és hiába volt a ruhájához rögzítve, ez a hegyoldal, meg az esés közbeni puffanások mégis elszakították onnan. Mindegy. A Genii-on kívül legfeljebb mókusok prédája lehet. Már ha vannak itt olyanok.
Nehézkesen talpra állt, és hálásan állapította meg, hogy valószínűleg nem tört el semmije. Ami kész csodának számított.
Megint körülnézett, de senkit nem látott. A hang viszont nem jött túl messziről. Az illetőnek itt kell lennie valahol. Óvatosan elindult, megpróbálva olyan hangtalanul mozogni, ahogy csak bírt, de hamar rájött, hogy ennyi erővel akár trombitálva is tudtára adhatná a világnak merre jár ?a hó úgy recsegett ropogott a talpa alatt, hogy pontosan úgy érezte magát, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban.
- Na jó barátocskám, bárki légy is, most odamegyek hozzád ? kiáltotta bele a nagy semmibe, de nem kapott választ - Nem tudom ki vagy, de nem kéne lövöldözni, amíg kicsit jobban meg nem ismerkedünk - próbálkozott tovább, egy nagy sziklatömb felé tartva, mert ösztöne arrafelé húzta. Ismét csak a süket csend felelt - Hát jó... akkor most odamegyek - kommentálta - Már itt is vagyok?
Ezzel minden idegszálát megfeszítve, készen állva, hogy jól hasbarúgja az illetőt, ha piszkos trükkökkel próbálkozna, bekukkantott a szikla mögé és meglátta?
- Te jó ég, Rodney? - suttogta és izmai azonnal elernyedtek, az elővigyázatos figyelem pedig átadta helyét a félelemnek. Mckay olyan csendesen feküdt ott... mintha már...
Ez a gondolat mozgásba lendítette, leroskadt barátja mellé a hóba, és dobogó szívvel a nyakára helyezte a kezét, minden idegszálával összpontosítva. Majdnem felkiáltott megkönnyebbülésében, mikor erős és egyenletes pulzust tapintott az ujjával.
- Rodney! - szólongatta, egyelőre hiába. A tudós nem moccant, már nem is nyöszörgött. Viaszfehér volt az arca és jéghideg. Sheppard kétségbeesetten próbálta emlékezetébe idézni, mit tanított nekik Carson az elsősegélyről és hamarosan munkához is látott. Végigtapogatta Rodney kezét, bordáit, de nem talált semmit az övéhez hasonló zúzódásokon kívül. Fejsérülése sem volt komolyabb, bár egy kis dudor mutatta, hogy alaposan beverhette a fejét. Mikor azonban a bokájához ért, elkomorodott és felhajtva a nadrág szélét, rájött, hogy miért. Alapos vizsgálódás után arra jutott, hogy egy elég csúnya ficammal van dolga, de törést itt sem látott, így aztán a súly mázsákkal könnyebbé vált a szívében. Mckay jól lesz. Nem sokára kutya baja?
Ekkor kezdett Rodney ébredezni. John azonnal ott termett mellette és várta, mikor nyitja ki a szemét.
- Rodney.
- Hmm? - résnyire nyitott szemhéjon keresztül odavetett kék szempárral találkozott a pillantása.
- Jó reggelt - próbált meg John a helyzethez képest vidám és optimista hangot megütni. De mint mindig, Mckayt nem tudta megtéveszteni vele.
- Az erőltetett vidámságból ítélve, jó nagy szarban vagyunk - volt az első mondat, ami kicsúszott Rodney száján és Sheppard nem állta meg, hogy el ne vigyorodjon. Mennyivel jobban szerette ezt a morgolódó Mckayt, mint azt a csendeset, akiről egy pillanatig azt hitte...
- Örülök, hogy jobban van, Csipkerózsika. De ideje lenne valami jobb fedezéket keresnünk, mint ez a szikla. A szél kezd egyre kellemetlenebbül fújni errefelé.
- Nem megmondtam, hogy nem kéne erre a bolygóra tenni a lábunkat? - öltötte fel Rodney az "én megmondtam" arckifejezését, mialatt John felhúzta ülő helyzetbe a karjánál fogva. A mozdulat ellen sérült lába hevesen tiltakozni kezdett.
- Au, au, au, au, au! Muszáj így rángatnia őrnagy? Meg akar ölni? - jajgatott, de John látta, hogy egy árnyalattal még sápadtabbá válik, ahogy a fájdalom beléhasított.
- Nyugi Rodney, nem fogsz belehalni. És ami nem öl meg az erősít - bölcselkedett Sheppard, és átvetve a fizikus karját a válla felett, félig-meddig vonszolva a másikat elindultak egy nagyobb sziklacsoportosulás felé.
- Utálom a közmondásokat! - jegyezte meg Mckay, fél lábon sántikálva és összerezzenve, akárhányszor véletlenül sérült lábára kellett helyeznie az egyensúlyt - És utálom a havat is. Meg a jeget.
- Igen, igen persze - értett egyet John, és több szó már nem esett köztük, csak zihálásuk hangja hallatszott, ahogy méterről méterre vonszolták magukat. A szerencse azonban végre a pártjukra állt. Még 10 percet sem mentek, mikor egy barlang ásító szája jelent meg előttük. Egymásra néztek és mindkettőjük szemében felcsillant a remény, hogy itt talán kihúzhatják, míg valaki rájuk nem talál. Csak ne a Genii legyen az.
John azért a biztonság kedvéért odatámasztotta Rodneyt egy fához, és a tudós pisztolyát annak kezébe nyomva, a sajátját pedig magához véve - amit a támadáskor nem volt ideje előrántani, következésképp az esésnél végig az övében maradt - bekukkantott a barlangba, esetleges élesfogú őslakosoktól tartva. De nem volt ott senki, így nem sokkal később már együtt üldögéltek egy a hátizsákjukból előkotort pokrócon, míg a másodikat magukra terítve cidriztek, olyan közel húzódva a másikhoz, amennyire csak lehetett, hogy legalább ennyivel melegítsék egymást.
- És most, elárulnád, hogyan kerültél oda a szakadék aljára? Azt hittem csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy leestem - mondta John, mert a csend megint kezdett fojtogatóvá válni. Sheppard rájött, hogy nem szereti a csendet.
- Igen tényleg te voltál az egyetlen - mondta Rodney, igyekezve elrejteni fogai vacogását ? Én nem estem le. Leugrottam.
- Mi?? - John akkor sem lepődött volna meg jobban, ha Mckay azt állítja: vacsorára megevett egy egész tál citromot - De miért az ég szerelmére?
- Miért? Azt hittem egyértemű - vágott vissza a másik ? Nem szeretek hegyoldalakon lezuhanni, de azt még inkább utálom, ha golyók süvítenek a fülem mellett. Világos volt, hogy esélyünk sincs ellenük, semmi fedezék nem volt a környéken sem, és mikor egy Genii fickó kiemelkedett egy szikla mögül és egyenesen a szemem közé célzott, úgy döntöttem, a hegyoldalt választom.
John egyfajta új bámulattal nézett rá. Veszély ide, veszély oda, sosem nézte volna ki Rodneyból, hogy szántszándékkal levesse magát egy hegy tetejéről. Ilyet!
- Nahát. A végén még valódi kommandós válik belőled - szólalt meg vigyorogva.
- Még csak az kéne - horkant fel Mckay - Inkább maradok a laborban, ahol többek között MELEG van, és nem akarnak minden 10 percben golyót röpíteni az ember fejébe.
- Az dögunalom - fejtette ki véleményét Sheppard - Inkább küzdök meg 10 lidérccel, minthogy bezárjanak egy levegőtlen szobába, egy laptoppal, hogy egész nap azt bámuljam és halálra unjam magam.
- Katonák! - felelte erre megvetően Rodney.
- Tudósok! - vágott vissza azonnal John.
Erre aztán nem állták meg, hogy el ne mosolyodjanak. Pár másodperc csend következett, aztán?
- Vajon merre lehet Ronon és Teyla? - a kérdés már egy ideje ott lógott a levegőben, de egyiküknek sem akaródzott kimondani. John nem tudta, mit válaszoljon.
- Nem tudom. De őket ismerve, nem adták meg magukat olyan könnyen. Ha te hajlandó voltál leugrani a mélybe, akkor képzeld, Ronon mire lett volna képes.
- Nagyon vicces - Rodney meredten bámulta a barlang szemközti falát - De, mi van, ha...
- Nem! Mindketten jól vannak és ÉLNEK! Ebben biztos vagyok. Ha mégsem... azt érezném.
- Igen - felelte csendesen Mckay, azok hanghordozásával, akik igazán hinni akarnak valamiben, de nem tudnak.
- Jó lenne tüzet gyújtani - váltott másik témára Sheppard, vágyakozva mustrálva az odakint lengedező fák ágait, mert Teyláékon kívül a repkedő mínuszok voltak, amik legjobban zavarták.
- Felőlem megpróbálhatod, ha vagy olyan ügyes és a havat lángra tudod lobbantani - válaszolta Rodney álmosan zsongó hangon. John füle azonnal kiszúrta a változást. Alaposan belecsípett a mellette ülő karjába és annak meglepett jajongását figyelmen kívül hagyva, szigorú hangon megszólalt.
- Ne merészelj nekem még csak gondolni sem az alvásra!
- És ezért kellett letépni a karomat? - Rodney sértődötten dörzsölgette fájós végtagját, és ha tekintettel ölni lehetne... hát, mindenki tudja, mi történt volna. Johnra viszont teljesen hatástalan volt a pillantás.
- Ha leragadna a szemed, számíts több hasonlóra - húzta szorosabbra a takarót Sheppard maguk körül. Rodney morgott még egy sort, és magában megfogadta, hogy az őrnagy ezért még megfizet.
- Ha nem akarja, hogy elaludjak, mondjon valamit - megpróbált kellemesebb testhelyzetet felvenni, de csak annyit ért el vele, hogy bokájába ismeretlen tettesek vagy 20 tűt beleszúrtak! Tövig!
- Ne izegj-mozogj már annyit, egy percre se tudsz nyugton maradni? - csóválta fejét John, de azért részvéttel pillantott fájdalomtól pihegő barátjára - Különben is mért nem beszélsz te? Máskor mindig jár a szád, le sem lehet lőni.
- Máskor nem egy átkozott jégbarlangban ülök, várva, hogy a Genii rám találjon. Most beszéljen inkább maga, őrnagy. Mért jött Atlantiszra?
A hirtelen kérdés meglepte Sheppardot. Főleg így Rodneytól. A "beszéljük ki a dolgainkat" féle haverkodás egyiküknek sem volt a sajátja. Nem is erőltették.
- Mért érdekel? - kérdezett vissza végül, nem is annyira figyelemelterelésből, mint inkább kíváncsiságból. Érezte, ahogy Rodney megvonja a vállát.
- Csak úgy eszembe jutott. Nem kell válaszolnod.
John bólintott, és egy másik helyszín, egy másik havas táj jutott az eszébe. Ahol az atlantiszi kalandja tulajdonképpen elkezdődött. Az Antarktiszon.
- Azt hiszem O'Neill tábornoknak jelentős szerepe van benne.
- Mért pont neki? - lepődött meg Rodney. Nem voltak kellemes emlékei a tábornokról. Részben neki köszönhette, hogy Oroszországban kötött ki. Ott is ilyen hideg volt. Akaratlanul megborzongott.
- Mondott valamit, ami elgondolkodtatott. Hogy végül mégis miért döntöttem az indulás mellett, nem tudom. De nem bántam meg.
Rodney úgy döntött nem feszegeti tovább a témát. Elvégre semmi köze hozzá. De akkor miről beszéljenek? Máris érezte, hogy újra kezd elnehezülni a szemhéja, de egy újabb brutális csípéstől tartva, akarattal nyitva tartotta.
- Meséljen a húgáról - hallotta egyszer csak. Szíve kellemetlenül összeszorult. De végül is mit várt? Ő terelte személyes témák felé a beszélgetést. Most visszakapta. De mit válaszoljon?
- Még Ford mondta, hogy neki küldte azt az üzenetet, mikor azt hittük, végünk van - fűzte tovább John a gondolatot.
- Én meg úgy hallottam maga senkinek sem üzent Sumner ezredes családján kívül.
Na jó ez övön aluli volt! Rodney csak akkor kapott észbe, mikor már késő volt.
- Sajnálom.
Sheppard alig hallotta a hangját, olyan halkan mondta ki ezt az egy szót. Érezte, hogy a megbánás őszinte, de fura módon már nem is zavarta annyira ez a dolog, és amennyire lehetett, megbékélt egykori felettese halálával. Ahhoz pedig elég rég ismerte Rodneyt, hogy tudja, nála védekező mechanizmus a támadás: nem akart a húgáról beszélni. Ezért lepte meg, mikor óvatos, de egyben monoton hangon Mckay megszólalt:
- A neve Jeannie. Ő is tudós lenne, mint én. Az esze legalábbis meglenne hozzá. Ha nem is annyi, mint nekem.
John csak a szemét forgatta.
- Ő mégis inkább a családot választotta - folytatta a tudós azzal a furcsán érzelemmentes hangsúllyal.
Csend. Sheppard a válaszon gondolkodott, mikor Rodney újra megszólalt, még halkabban, mint az előbb.
- Már öt éve nem láttam.
Nem folytatta tovább, de nem is volt rá szükség. Volt valami furcsa, kifejezetten bensőséges abban, ahogy hajlandóak voltak válaszolni két igen kényes kérdésre, megosztani egymással olyat, amiről mélyen hallgattak idáig. Nem volt nagy az információözön, nem volt nagy kitárulkozás, de mégis...
Közeledő léptek a havon...
Mint két rajtakapott kisgyerek úgy rezzentek össze. Sheppard átkozta magát figyelmetlenségéért, hogy képes volt így elkalandozni. Felkapta a mellette heverő fegyvert, aminek hideg anyaga szinte égette a kezét.
- Ne mozdulj - súgta oda Rodneynak teljesen feleslegesen, a másikat már így is mozdulatlanná dermesztette a félelem. John kimászott a takaró alól. Annyi előnye volt, hogy a barlang hótól mentes talaja nem ropogott a talpa alatt, így viszonylag észrevétlenül tudott a bejárathoz lopózni. Erősen hallgatózott. Legnagyobb bosszúságára megállapította, hogy a közeledő léptek nem származhatnak egyetlen embertől. Legalább ketten voltak. Nekik meg van egy-egy pisztolyuk és Rodney menekülésre képtelen bokával kénytelen helytállni ellenük - bárkik legyenek is ezek.
Johnt egy pillanatra elfogta a vereség érzése és a reménytelenség, de olyan gyorsan eltűnt, ahogy jött. Majd ő megmutatja nekik, hogy egy földi katona felér, akár 100 Genii-al is!!
Pisztolya ravaszán megfeszülő ujjal várta az elkerülhetetlen találkozást. Ha őket keresik, kizárt, hogy kihagyják a barlangot, hiszen egy értelmes ember se, (aki ki van téve az itteni időjárás viszontagságainak), találhat ennél jobb búvóhelyet.
Ekkor azonban... olyasmi történt, amire végképp nem számított... ez képtelenség!
- Ronon, látsz már valamit?
Sheppard még sosem örült ennyire semminek, mint most ennek a hangnak. Megkönnyebbült kiáltással, ami mintha a lelke legmélyéről fakadt volna, kiugrott fedezékéből, hogy Ronon fegyverének csövével találja magát szemben. A Satedai arcán először meglepetés, aztán megkönnyebbülés futott át, John pedig hálát adott az égnek a férfi reflexeiért. Hogy lehetett olyan hülye, hogy csak így kirontott onnan? Könnyen lelövethette volna magát. De kit érdekelt már ez?
- Őrnagy! - Teyla arcán hatalmas mosoly ömlött szét, és immár mindhárman úgy vigyorogtak, mint a bolondok.
- Azt hittük, már nem is élsz Sheppard. Az a hegyoldal nem éppen csúszdázásra való.
- Ezt én is észrevettem.
Teyla óvatosan végigmérte, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg él és virul.
- Jól vagyok - válaszolt a ki nem mondott kérdésre megnyugtató hangon. A nő mosolygott, de arca hamarosan megint elkomorult. Összenéztek Rononnal, végül a Satedai szólalt meg:
- Mckay-t még nem találtuk meg. A támadásnál elvesztettük a szemünk elől és azóta...
Elképedve hagyta félbe a mondatot, mikor John szája széles vigyorra rándult. Szemlátomást egyikük se tudta eldönteni, mi lelte, bár arckifejezésükből ítélve Sheppard arra tippelt, hogy komoly agyrázkódásra gyanakodnak. Egy meglepett kiáltás megmentette a magyarázkodástól, de egyben eltöltötte aggodalommal is.
Minhárman megpördültek és egy sápadt, minden ízében reszkető, csodálkozástól, de egyben örömtől elkerekedett szemű Rodneyval találták szembe magukat.
- Megmondtam, hogy maradj, ahol vagy, de persze mintha a falnak beszéltem volna - mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert a tudós úgy kapaszkodott a falba, mintha az élete múlna rajta. Mikor végül térdei megroggyantak, John ijedten indult volna, Ronon viszont megelőzte, és mint aki nem is lép, inkább teleportál, még épp időben érkezett ahhoz, hogy elkapja, mielőtt földet érne.
Ekkorra már Teyláék is ott tolongtak körülöttük.
- Dr. Mckay jól van?
Rodneynak lett volna erre pár csípős válasza, de úgy örült az atoszi nőnek, hogy nem akarta megbántani semmilyen hülye beszólással, amúgy sem jött még meg a hangja, mert a lába szinte egy ritmusra lüktetett a fejében kongató harangokkal. Így inkább csak intett egyet, hogy semmi baja, ami erős túlzás volt ugyan, de azért megérte.
Miután Rodney-t leültették a földre, úgy döntöttek, ideje megtárgyalni, hogyan tovább.
- Ti hogy jutottatok ki abból az őrültekházából? - Mckay nem bírta magában tartani a kérdést.
- Hát... - Teyla zavartan ráncolta a homlokát - Valami nagyon nem stimmelt ezzel a dologgal.
- Hát nem is tudom - Rodney most, hogy megtalálta a hangját, sokkal jobban érezte magát, és nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:
- A Genii támadást szervez, a Genii lövöldözik ránk... nem tudom, más hogy van vele, de nekem ez erősen a stimmel kategóriába tartozik.
- Teyla úgy érti, ami azután történt, hogy egyesek leestek a szakadékba ? szólalt meg Ronon mély hangja.
- És mi történt? - kérdezte John, miután jót nevetett Mckay fintorán.
- Egyszerűen... abbahagyták - felelte Ronon - Egyik percben még vadul tüzelnek, a másikban meg abbahagyták. Egyikük kiabálni kezdett valami félreértésről, de Teylával nem vártuk meg, míg befejezi és meggondolják magukat.
- Elmenekültünk - vette át a nő az elbeszélés fonalát - Azt hittük legalábbis üldözni fognak, de semmi. Láttuk, hogy lezuhantak, ezért kerestünk egy helyet, ami fele olyan meredek sem volt, mint a másik és lemásztunk. Ronon megtalálta a nyomaikat és idáig követtük őket.
- Hát ez tényleg elég fura.
Tanácstalanul néztek egymásra, de egyikük se talált megoldást erre a talányra. Az erdőn keresztülsüvítő jeges szél rángatta ki a kis csapatot az elmélkedésből, és rájöttek, hogy ideje lesz egy tervet kidolgozni.
- Egy biztos, nem maradhatunk itt - jelentette ki Ronon, és Sheppard intett neki, hogy folytassa, mert bár hivatalosan ő volt a parancsnok, a férfi képességeit kár lett volna elvitatni az "üldözés és üldözöttek" témában - Ha mi ilyen könnyen idetaláltunk, másnak sem lesz nehéz. A hóban még egy kisgyerek is játszva követheti a nyomokat. Hóban a legrosszabb menekülni. Folyton mozgásban kell lenni, az az ideális.
- Öhm... ezzel lesz egy kis probléma - mutatott Rodney fájós bokájára. John ezegyszer egyetértett vele. Neki ugyan nem volt különösebb baja, de tagjai erősen tiltakoztak a hirtelen mozdulatok ellen, és Rodney ezzel a sérüléssel erősen lelassította volna őket. Rononnak viszont igaza volt. A barlang nem biztonságos.
- Sheppard? - a Satedai kérdően nézett rá, mint ahogy Teyla és Rodney is. Döntenie kell.
- El kell jutnunk a kapuhoz. Ha ne adj Isten az a Genii, akit említettetek igazat mondott, akkor nem fogunk ellenállásba ütközni.
- És ha mégis hazudott? Nem tudhatjuk miért támadtak ránk olyan vadul, hogy aztán csak úgy abbahagyják - vélekedett Teyla.
- Akkor sem bújkálhatunk itt ítéletnapig. Főleg nem ilyen időben. Szép lassan megfagynánk. Az esetleges mentőcsapat már csak a jégszobrainkat tarthatná meg emlékbe, mire ideérnek.
Komor csendben latolgatták a sötétebbnél sötétebb lehetőségeket, miközben tudták, minél tovább várnak, annál rosszabb.
- Induljunk el a kapu felé - döntött John - Persze olyan észrevétlenül, ahogy csak lehet. Ha nem muszáj, nem szeretném még egyszer élvezni a Genii legendás vendégszeretetét.
A többiek bólintottak. John és Ronon kihozták a barlangban maradt cókmókokat, Rodney pedig fejét a falnak döntve élvezte ki a pihenés utolsó perceit.
Végül csak elindultak. Elöl ment John, pisztolyát készenlétben tartva, őt követte a Ronon-Rodney páros. Sheppard ugyan vállalkozott rá, hogy majd ő támogatja Mckay-t, de a Satedai csak megrázta a fejét, és izmos karjával egykettőre talpra állította a fájdalomtól sziszegő tudóst. John belátta, hogy jobb lesz így. Ronon erősebb nála, és ráadásul eggyel kevesebb szakadékba zuhanás van a számláján, mint neki. Teyla volt az utóvéd.
Szó nem esett köztük, így csak a talpuk alatt recsegő hó monoton ropogása törte meg a csendet. Az időközben eleredő lágy hóesés szinte varázslatossá változtatta a tájat, de jelenlegi helyzetükben egyiküknek sem volt kedve gyönyörködni benne. Bár a fehér takaró legalább a nyomaikat eltünteti! Magukban azon tűnődtek, vajon hogyan fognak kikeveredni ebből a kalandból. Mi lesz a Genii következő lépése? Tényleg nem ők voltak a célpont? Ebben végül is lehetett valami, elvégre kizárt dolog, hogy tudtak volna a küldetésről. Talán ez a lakatlannak hitt bolygó, már eleve is Genii fennhatóság alatt állt?
Rodney nem tudta mióta botorkálnak már a hóban, de személy szerint óráknak érezte az eltelt időt. Szeme előtt lassan táncoló fekete foltok jelentkeztek, amik minden lépéssel egyre többen és többen voltak. Összeszorította a száját, mert tudta, hogy hiába is panaszkodna, a többiek nem tudnának semmit tenni az érdekében. Kezdte megkérdőjelezni John diagnózisát, hogy egyszerűen kificamodott a bokája - lassan már csak egy lüktető fájdalomcsomót érzett a helyén, és az egyetlen pozitívum ebben az volt, hogy a többi - zuhanáskor szerzett - zúzódás fájdalmát jólelkűen feledtette vele. Mit meg nem adott volna, ha hallhatja azt a bizonyos skót akcentust, amint arról papol neki, hogy "mit csináltál már megint magaddal"?! Carson viszont több száz fényévnyi távolságra van, ők meg több száz Genii katonával vannak körülvéve, így a képzeletbeli jelenet olyan távolinak tűnt, mint maga a Föld.
Ronon jó megfigyelő volt. Hallotta Mckay egyre hangosabb zihálását és érezte, ahogy a másik egyre jobban és jobban ránehezedik a súlyával, mintha már nem tudná megtartani magát. A Satedai csak azon csodálkozott, hogy mért nem kezdett még el nyavajogni, ahogy általában szokta. Máskor már ennél kisebb és kevésbé fájdalmas sérüléseknél is azonnal hallatta a hangját. Kezdetben egyszerűen gyávaságként értékelte a férfi ilyenfajta megnyilvánulásait, de később rájött, hogy erről szó sincs. Legalábbis nem olyan mértékben és nem úgy, ahogy Mckay láttatni engedi. A férfi szerette hallani a saját hangját, de legtöbbször, ha mondott valamit, az be is igazolódott.
És nem ez volt az egyetlen dolog, ami Atlantiszi tartózkodása alatt meglepte, és ami miatt át kellett értékelnie az első benyomásait ezekről az emberekről. Ha nem ismerte volna magát olyan jól, kezdte volna azt hinni, hogy kötődést érez irántuk. De mikor és hogyan történt ez? Szívesebben hívta volna inkább tiszteletnek, de ez a szó mégsem írta le kielégítően azt a sürgető vágyat, hogy valahányszor egyikőjük bajba kerül, megpróbáljon segíteni neki, akár az élete árán is.
Így most, ahelyett, hogy ösztöneinek engedelmeskedve, és a helyzet kívánalmainak megfelelően tovább vonszolta volna Mckay-t, elérve, hogy késlekedés nélkül továbbmenjenek, inkább megállt és előreszólt a hóban gázoló Sheppardnak, akinek már erősen gyöngyözött a homloka a fárasztó taposástól, ahogy a még szűz hóban utat tört a többieknek.
- Sheppard, azt hiszem pihenni kéne pár percet.
John, aki minden erejét beleadta, hogy mozgásban tartsa lábait, és akinek türelme egyenes arányban fogyott az eltelt idővel, már majdnem hátrafordult, hogy odavessen erre egy igen elhamarkodott csípős választ, de amint meglátta Rodney-t meggondolta magát és csak annyit felelt:
- Egyetértek - ezzel hátizsákját ledobva maga is leült, hogy kissé kifújja magát, és bár a hó nem volt épp a legmelegebb talapzat, túlerőltetett izmai erősen pártolták az ötletet.
Épp egy kisebb facsoport alatt jártak, ami megfelelő fedezékkel is szolgált arra az esetre, ha valaki a közelükben ólálkodna, a fák kopasz összefonódott ágai még némi védelmet is szolgáltattak a folyton süvítő dermesztő szél ellen.
Teyla eközben már Rodney körül fontoskodott, aki hálás-fáradt mosollyal jutalmazta a figyelmességet, Ronon pedig, akinek ez a dolog nem volt erőssége, csak szobormerev arccal álldogált mellettük és a körülöttük elterülő sivár hóbuckákat fürkészte. Egyszer csak összeszűkült a szeme, és hatalmas fegyverét magához ragadva, nagy léptekkel elindult fától fáig lopakodva.
- Maradjatok itt - vetette oda a többieknek, akik tanácstalanul bámultak utána, és egyben elővigyázatosan pillantottak körül, azonban vakító fehérségen kívül nem láttak semmit.
Ronon a vérében lévő és hosszú ámokfutása alatt kialakult tapasztalattal suhant fedezékről fedezékre. Csak egy pillanatra látta azt a valamit, illetve valakit, de nem voltak kétségei felőle, hogy nem csak a képzelete játszott vele. Alig ment 30 métert, mikor meglátta a gyanútlan ismeretlent. Genii egyenruhás katona volt és szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, hogy a szerepek felcserélődtek, és már nem megfigyelő, hanem kiszemelt áldozat.
Rononnak persze esze ágában sem volt megölni: ennél sokkal jobb tervei voltak. Első pillantásra felmérte, hogy mért volt ilyen könnyű dolga. A gyanútlan katona igen fiatalnak látszott, valószínűleg tapasztalatlan kis zöldfülű, akiből talán kihúzhatnak valami értelmes és hasznos információt. A Satedai nem is késlekedett.
Még három hangtalan lépés és ott is termett a Genii katona mögött, aki ekkorra ugyan már észbekapott, és ijedten fordult hátra, de csak arra volt elég ideje, hogy fegyverét pár centivel feljebb emelje, mikor egy izmos kar a nyakára fonódott, egy másik pedig játszi könnyedséggel kicsavarta dermedt ujjai közül a pisztolyt.
- Egy szót se, vagy kitekerem a nyakad, megértetted?
A katona biccentett egy aprót, Ronon pedig elindult vele vissza a többiek felé, foglya minden apró mozdulatát szemmel tartva, az azonban olyan megrökönyödött képet vágott, mint aki nem akarja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett vele.
Sheppard máris idegesen toporgott és azt latolgatta, hogy csapattársa után indul, mikor az másodmagával becsörtetett a fák közé. Rodney kivételével mind felpattantak, mikor Ronon közéjük lódította a foglyot, aki úgy elterült, mint egy béka, majd sebesen felült, szeme pedig össze-vissza járt fogvatartói között.
- Ronon?
- Utánunk kémkedett - dörmögte a férfi, szúrós szemmel meredve a katonára, mintha fel akarná nyársalni. Az, szegény mindent megtett, hogy ne látszódjon rajta félelem, de még így is minden ízében reszketett. És nem a hidegtől.
Persze mindannyian megértették, mekkora lehetőség nyílt meg előttük és John nem is késlekedett. Biztonságos távolságban leguggolt a fogoly elé és megszólalt:
- Nos, barátocskám, nyilván rájöttél már, hogy mekkora bajban vagy - kezdte a jól bevált megfélemlítős módszerrel, nem mintha szükség lett volna rá, így hogy Ronon ott tornyosult felette, egész fenyegető valójában.
- Nem mondok semmit - nyögte szerencsétlen, eltökéltnek szánt ábrázattal.
- Dehogyisnem - mosolygott rá John és intett Rononnak, aki egy lépéssel közelebb jött. A katona szeme megállapodott az izmos Satedain és alig észrevehetően nyelt egyet.
- Mi a neved? - érdeklődött Sheppard.
- Tessék?
- A neved? Van neved?
- Van. De?
- Ugyan már abból csak nem származhat gond, hogy elárulod, hogy hívnak.
A Genii katona dacosan a havat bámulta, John pedig nagyot sóhajtott és a jól bevált módszerhez folyamodott:
- Jó, akkor legyen Arthur. Arthur, figyelj rám. Mi csak azt szeretnénk tudni, miért támadtatok ránk ott a szakadéknál?
"Arthur" makacsul hallgatott.
Ronon türelmetlenül toporgott. Időpocsékolásnak tartotta ezt az egészet. Volt ennél hatásosabb módszer is, és nagy kedve volt hozzá, hogy alkalmazza. Sheppard mi a fenét játszadozik ezzel a tejfölösszájúval? Általában nem...
Ekkor John alig észrevehetően intett neki egyik ujjával, ő pedig magában elmosolyodva odatrappolt a katonához, gallérjánál fogva megragadta és odapaszírozta az egyik fa törzsének, hogy csak úgy koppant.
Mckay akaratlanul felszisszent a hangra. Na ennek a szegénynek se ez lesz a kedvenc napja, amire emlékezni fog. És nem ő az egyetlen.
- Ronon - szólalt meg halkan Teyla, de a Satedai oda se figyelt, inkább a meglepetéstől és fájdalomtól levegő után kapkodó Arthurra villogtatta a szemét.
- Nagyon ajánlom, hogy mondd el, amire kíváncsiak vagyunk!
A fiatalember segélykérően Sheppardra pillantott, de John sajnálkozva rázta a fejét.
- Ha feldühödik, senki nem tudja megfékezni. Szerintem hallgass rá.
Rodney megvetően felhorkant. El kellett ismernie, hogy Ronon elég félelmetesen fest, de egy ilyen ócska trükköt még a hülye sem venne be?
- Jó... jó, rendben elmondok mindent. Mindent! - tört ki remegve Arthurból a szó.
Vagy talán mégis.
Ronon lazított kicsit a szorításán, de nem eresztette el.
- Rajta!
- Ez itt a Genii bolygója. Maguk egyszer csak megjelentek.
- Mi azt hittük lakatlan a bolygó - szólt közbe John, boldogan, hogy végre beindult a társalgás.
- Nem az.
- És ez azt jelenti, hogy bárki átjön a kapun, rögtön szitává kell lyuggatni? - kérdezte sértődötten Rodney, mert még élénken élt emlékeiben a zuhanás a mélybe ? A Genii-ra vall ez az elgondolás, annyi biztos.
- Nem! - tiltakozott hevesen a katona és John most először látott a szemében valami büszkeség-félét - Mi... azt hittük, valaki másra lövünk? mikor rájöttünk?
- Értem. Valami titkos Genii akcióba csöppentünk, akaratunkon kívül. Remek. Mégis kire olyan dühösek, hogy ilyen hevesen reagáltak a megjelenésünkre? - faggatta tovább Sheppard az idegent.
- Azt nem mondhatom meg! Semmi közük hozzá.
- Ejnye, de goromba. Na jó, aláírom, ez nem tartozik ide.
Most Teyla szólt bele a társalgásba.
- Ebben az esetben, ha úgysem mi voltunk a célpont, akár el is engedhetnek, nem?
Arthur szája szegletében mosoly játszadozott.
- Természetesen nem öljük meg magukat. Csakhogy?
- Éreztem, hogy lesz itt még, egy csakhogy... - dörmögte Rodney, elhúzva a száját. John egy pillantással elhallgattatta.
- Csakhogy? - ismételte meg.
- Csakhogy, maguk Atlantisziak, igaz? - mikor nem feleltek, Arthur folytatta - Tudom, hogy azok, megismertük az egyenruhájukat. A népeink közötti nézeteltérések miatt nyilván megértik, hogy nem engedhetjük el magukat csak úgy. De jöjjenek velem, adják fel magukat, és nem esik semmi bántódásuk.
- HAH! Na persze - tört ki Rodneyból - A Genii, meg a becsületszavuk. Volt már hozzá szerencsém és nem kérek belőle még egyszer.
- Ez egyszer egyetértek Mckay-el - engedte el Ronon a katona kabátját, mire az újfent elterült a lába előtt - Én amondó vagyok, hogy próbáljunk meg átjutni a kapun.
- Sokkal többen vannak, mint mi - csóválta fejét John ? Nem jutnánk át, sőt még a közelébe sem.
- Akkor?
Egyikük sem tudott felelni, Arthur pedig, megérezvén bizonytalanságukat, felbátorodva tovább győzködött:
- A népem nem becstelen és nem is vagyunk bűnözők. Esküszöm a hajuk szála sem görbül, csak feltesznek maguknak pár kérdést, aztán mehetnek is.
Rodney, akinek fájt a lába, fázott még az ujja hegye is, és élénk emlékképek keringtek a fejében Kolya-ról, meg egy viharos Atlantiszi éjszakáról, haragosan meredt a Genii katonára, nem törődve Sheppard esetleges helytelenítő pillantásaival, így azt sem véve észre, hogy a férfi a havat bámulja, meglehetős komoran.
- Úgy érted feltesznek pár kérdést és elengednek MIUTÁN válaszoltunk rájuk, amit úgyse tehetünk? És vajon hány végtagunk hiányzik majd, mire ez a csodálatos szabadon engedés bekövetkezik? Nem, nem, ezeket a fennkölt szavakat a becstelenség hiányáról talán egy éve még CSAK hazugságnak tartottam volna, ma már egyenesen nevetségesnek!
- De én... nincs más választásuk? - szajkózta Arthur, mire Rodney csak megvetően horkantott egyet. Rononra még pillantani se mert - a fickó nagyon is úgy nézett ki, mint akinek a választás nagyjából kimerül a "lelövöm vagy lelőnek" lehetőségek között. Teylára sandított, remélve, hogy legalább tőle megértésre számíthat, de a nő tekintete ugyanolyan kemény volt, mint a többieké.
- Bármit kérsz is, ahhoz a kölcsönös bizalom elengedhetetlen. És ez nincs meg se közöttünk, se a népeink között.
Sheppard végre elfordította pillantását a havas talajról, hogy egyenesen a láthatóan kétségbeesett fiatalemberre meredjen.
- Ha azt hiszed, megúszod ennyivel, nagyon tévedsz - mondta John, ridegen mustrálva a fiatal katona mostanra egyértelműen riadtságtól eltorzult arcát. Azokra gondolt, akik ennek a népnek legutóbbi akciója jóvoltából meghaltak, azokra, akiket ő ölt meg közülük, és mint mindig most is megkeseredett a szájíze az emlékektől - Nem tudom tényleg elhiszed-e, amit mondasz, vagy csak tőrbe akarsz csalni, de ha az előbbiről van szó, hagy mondjak valamit. Mivel úgyis tudod, honnan jöttünk és kik vagyunk, nyilván azt is tudod, mi történt eddig. Akár szövetségesek is lehettünk volna: a te néped és a miénk. De nem sikerült. Túl sok a kellemetlen, sőt halálos történet ebben a kezdetben bimbózó kapcsolatban, amik azt hiszem mindig is közöttünk állnak majd, és minden további békülési szándékot megbélyegeznek. Én, és azt hiszem, mindenki Atlantiszon egyetértene azzal, amit most mondok: helytelenítjük és megvetjük a Genii módszereit és legtöbbször a céljaikat is. Végezetül pedig: a Genii nem engedne el bennünket, mi pedig nem fogjuk megadni magunkat. És a döntésem végleges.
Arhtur komoran bámult maga elé, de tekintetében mintha egy cseppnyi meglepetés is bújkált volna. Ez az ember, ez az Atlantiszi, nemhogy (láthatóan) rossz helyzetére tekintettel megpróbálná megnyerni az ügyüknek őt, aki talán az egyetlen reményük a szabadulásra, hanem kereken kijelenti, hogy utálja a népét, és nem adja meg magát, holott a bolond is látja, hogy nincs más esélyük. Nem szólt, csak ült tovább a hóban, és figyelte őket, amint kis kupaktanácsra gyűltek össze. Szökésre gondolni sem mert, illetve helyesbítsünk: másra se gondolt, de az a sötét tekintetű izomkolosszus nagyon is úgy festett, mint aki könnyedén meg tudna akadályozni egy ilyen gyermekded próbálkozást.
Talán mégsem kellett volna idejönnöm. Hogy hitethettem el magammal, hogy képes leszek egyedül végrehajtani? Most aztán itt ülök a pácban.
- Szóval ötletek? - kérdezte John, szorosabbra húzva magán a kabátját. Szó, ami szó, kutya hideg volt!
- Csapdában vagyunk - jelentette ki Rodney és most az egyszer, a többiek hiába keresték a szokásos pánikot a hangjában, nem találták. Ez pedig, bármilyen furán hangzik is, kellemetlen érzéseket ébresztett. John nem tudta eldönteni, hogy Mckay csak túl fáradt a panaszkodáshoz, vagy annyira reménytelennek érzi a helyzetet, hogy már kétségbeesni se tud rajta. Esetleg mindkettő.
- Meg kell várnunk, míg segítséget küldenek utánunk. Még három óra, és jelentkeznünk kéne a kapunál. Ha nem tesszük, Atlantiszon gyanakodni fognak, hogy valami balul sült el és küldenek egy csapatot?
- Akik ugyanilyen slamasztikában találják magukat, amint ideérnek - fejezte be helyette Rodney gúnyosan.
- Mckay, hallottál már a pozitív gondolkodásról? - csóválta fejét Sheppard, de a másik csak a vállát vonogatta.
- Naná, az a specialitásom. Itt ülök egy nagy halom hóban, a fenekem lefagy, mért is ne várnám csak a legjobbakat?
Költői kérdés volt, így a többiek nem is kínlódtak a válaszadással, inkább visszakanyarodtak az eredeti témához.
- Valahogy üzenni kéne, hogy mire számítsanak, ha ideérnek - mondta Teyla.
- Nem látom, hogy lennénk képesek ilyesmire - dőlt neki John egy fának, mire zizegve lepottyant pár kiló hó mellette a földre - Üzenetküldéshez ugyanúgy ott kell lenni a kapunál, akkor meg már egyszerűen átsétálhatnánk rajta.
- Vagyis... - szólalt meg Rodney tűnődve - ha mi nem tudunk tárcsázni, el kell érnünk, hogy tegyék meg ők helyettünk. És amíg nyitva van a kapu, a tudtuk nélkül küldhetünk egy kódolt üzenetet.
- Mért tárcsázná a Genii Atlantiszt? - így Ronon.
- Hát semmiért! MÉG! Mondom, el kell érnünk?
- Jó, jó felfogtuk Rodney! - hallgattatta el Sheppard egy kézlegyintéssel - Lehet, hogy nem lesz könnyű, de túljártunk mi már a Genii eszén nem is egyszer, így semmi okunk azt hinni, hogy nem fog sikerülni megint. Ma este már Atlantiszon ülünk és nevetünk az egészen.
Teyla már nyitotta a száját, de végül meggondolta magát és inkább nem mondott semmit. Ronon arckifejezése maradt, amilyen volt, de szemöldöke árulkodóan a magasba szaladt.
- Először is: mi még nem nagyon jártunk túl a Genii eszén. Ők csapdát állítottak nekünk, mi belesétáltunk, aztán a puszta szerencse folytán valahogy megmenekültünk. Kettő: engedd, hogy lefordítsam a csapat, azt hiszem, egyértelmű válaszát erre az igen könnyelmű kijelentésre őrnagy: a po-zi-tív gon-do-lkod-ás-nak is van-nak ha-tá-rai! -szótalgolta Rodney idegesítő hangon.
- Meglehet - vigyorodott el John - De ártani nem árthat. És, most, hogy eszembe juttattam Atlantiszt, már szinte érzem is a meleget, ami vár majd minket, mihelyt belépünk az indítócsarnokba.
- Én pedig érzem az Atoszi tea illatát - tette hozzá Teyla, Mckay hitetlenkedő pillantását elkerülve.
- Szinte látom a tornatermet, ahol az ellenfelek várnak rám - John, aki nem is remélte, hogy Ronon is benne van a buliban, az erre a megjegyzésre végképp elképedt Rodney vállára vert két hatalmasat, az pedig az arcokon megjelenő mosolyokból megértette, hogy éppen tréfát űznek belőle.
- Jól van, gúnyolódjanak csak a sebesülttel nyugodtan, hadd szenvedjen még ettől is kicsit jobban - morogta sötéten, de mintha a komorság kissé felengedett volna a hangjában. Ezt pedig Sheppard gyakorlott füle azonnal kiszúrta, meggyőzve arról, hogy sürgető helyzetükben nem hiába szánt pár pillanatot az ide nem illő viccelődésre, ami nemcsak Mckayre, de a Teylára és Rononra is jó hatással volt: a hangulat érezhetően átevickélt a kritikán aluliról, a simán rosszkedvűre.
- Egy biztos - pillantott hátra a foglyukra a Satedai, figyelmüket visszairányítva a jelenbe - Nem időzhetünk itt tovább. Minél tovább vagyunk egy helyben, annál nagyobb az esélye, hogy felfedeznek minket.
- És Rodney mellett most még Arthurra is figyelnünk kell, vagyis még lassabban fogunk haladni.
Mckayből azonnal kirobbant a válasz.
- Oh köszönöm szépen, hogy engem már csak visszatartó tényezőként emlegetsz, nagyon kedves, de hagy mondjak valamit, héééé mit csinálsz??
Utóbbi már Rononnak szólt, aki egy pillantást vetve a fejét csóváló Sheppardra és mosolygó Teylára, megragadta a tudóst és felhúzta álló helyzetbe, majd karját átvetette a saját válla felett - mindezt pár másodperc leforgása alatt, hogy Rodney-t teljesen váratlanul érte a bokájába hasító kínzó fájdalom, ami néhány percre még a szavát is elvette, a többiek nagy örömére. Sheppard eközben intett Arthurnak, hogy álljon fel, aki vonakodva bár, de engedelmeskedett, csodálkozva nézve az izmos ember és a sérült tudós kettősét. Rodney, aki persze nem hagyhatta kommentár nélkül az előbbi esetet, épp a Satedaival pörölt, hogy nem kellett volna úgy felrántania, mint "egy zsák krumplit, te ősember" - hogy csak a szebb mondatokat idézzük.
A Genii fogoly fel nem foghatta, hogy a tudósnak hogy van mersze ilyeneket mondani, mikor ennyire közel van ahhoz a vademberhez - és ami még inkább elképesztette, hogy a Rononnak nevezett ahelyett, hogy megleckéztetné, vagy akár csak szúrósan nézne rá, helyette mért ereszt meg félmosolyt a sötét hajú felé, aki az előbb azon a furcsa néven nevezte. Mi is volt az? Arszan? Aturi?
Bolondos népek ezek. Egy rakás félkegyelmű tart fogva. Lassan kezdhetem fogalmazni a végrendeletemet.
Még akkor is ezen járt az esze, mikor megindultak: elöl a Sheppard nevű, mögötte ő maga, aztán Ronon a tudóssal (a Satedai fél kézzel a pisztolyát szorongatta, eltökélten, hogy minden menekülési szándékot meghiúsít), a sort pedig ezúttal is Teyla zárta, szaporán nézelődve erre-arra, hogy minden gyanús mozgást észrevegyen.
A kis csapatot hamarosan elnyelte a messzeség, nyomaikat pedig az egyre sűrűbben hulló milliárdnyi fehér pehely. Fehér és fagyott volt az egész világ.

kicsit beleéltem magam
), és remek ötletnek is tartom hogy egy ilyen világot választottál a sztorid helyszínéül, a sorozatban elég kevés ilyen helyszín jutott. (kivéve persze az első évadnyitót az antarktiszon)
Sebaj, újra átfutok rajta.
)