Abydos Gate Fórum
Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nyomtatható verzió

+- Abydos Gate Fórum (https://forum.csillagkapu.hu)
+-- Fórum: Abydos Gate - Csillagkapu.hu (https://forum.csillagkapu.hu/forum-4.html)
+--- Fórum: Magyar Csillagkapu Klub (https://forum.csillagkapu.hu/forum-45.html)
+---- Fórum: Rajongói történetek (https://forum.csillagkapu.hu/forum-18.html)
+---- Téma: Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái (/thread-394.html)

Oldalak: 1 2


Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2009-12-22

Csalók



Békésen zizegett az alvó üzemmódba kapcsolt gép, amin Joanna pár perce még a jelentését írta, az állandó duruzsolás nem zavarta sem őt, sem a hirtelen érkező Rayt.

- Szóval, sikerült engedélyeztetni a kirándulást? – kérdezte a nő, miközben bekapcsolta a kávéfőzőt.

- Most ugye csak viccelsz? Weir mostanában mindenkinek megengedi, hogy lakatlan bolygókra menjen. Komolyan, mintha örülne, ha minél kevesebben mászkálnának a városban. Nem tűnt fel?

- A város legjobbjai egyfolytában titkolóznak. Az egyik megfigyelőbe még a takarítókat se engedik be, McKay elvonul a munkájával, pedig többnyire közszemlére teszi, hogy mindenki lássa, mikor briliáns módon megoldja a problémát, és Beckettet még soha nem láttam ennyire komornak. Feltűnt, de… nem tudok semmit. Weirt zavarná a dolog?

- Nem ez lenne az első, ami kiakasztja, de engedélyezi – tárta szét a karját Ray, jelezve, hogy ebből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. – Egyébként, azt hiszem, valami Michaelnek is köze van a dologhoz, de azt se tudom, ki az. Talán valaki az IOA-tól.

- Majd csak kiderül – bólintott Joanna. – Ha valami komoly lenne, inkább szigorítanának a renden, nem pedig szanaszét küldözgetnék az embereket, nem?

- Valószínű. Weir legalább a felderítő csapatokat biztos házon belül tartaná, ha a veszély is ott lenne, szóval valószínűleg csak valami bürokratikus nyavalya miatt kell titkolózni – nem volt túl meggyőző magyarázat, de ennél többre senki sem jutott, akit nem avattak be, mi folyik az elkülönítőben, belőlük viszont egy szót se lehetett kihúzni. A többiek pedig inkább belenyugodtak, mint hogy a paranoiáig rágódjanak a történteken.

- A lényeg, hogy mehettek – mosolyodott el végül Joanna. – Mikor is?

- Csütörtökön. Pénteken ismét Govre a soros, Sindem egy nappal előtte remélhetőleg hajlandó hazajönni. Lassan egész Tilyn rájön, hogy nem csak összekötőt játszik az ottaniak és az atlantiszi tudósok között, hanem Aslinhoz rohangál.

- Miért, az megnyugtatna, ha távol tartaná magát tőle?

- Az nyugtatna meg, ha biztos lenne a dolgában – dohogott Ray, és erre a nő nem tudott mit mondani.

Sindem a legutóbbi tilyni látogatása után, olyan arccal, mint aki először ült fel a hullámvasútra, és még nem tudja, tetszik-e neki a dolog vagy inkább halálra rémíti, bejelentette, hogy megkérte Aslin kezét. Azóta sem tértek igazán magukhoz.

- Tele van azzal a lánnyal a feje, rendben. De… csak aggódik miatta. Kaptad már valaha is azon, hogy álmodozik?

- El akarja hozni Tilynből, és ezt nem teheti meg, ha nem ad valami biztosítékot, hogy nem fogja hirtelen magára hagyni. Nézd, lehet, hogy megtanultak huszonegyedik századi emberek között élni, de a gondolkodásuk akkor is sok tekintetben középkori maradt. Ha anélkül szakítaná ki a lányt a saját világából, hogy törvényesítené a viszonyukat, csak azt fejezné ki, hogy ribancnak tartja, akinek nem kell a hírére vigyázni. Vagy attól tartasz, Aslin csak kihasználja?

- Nirean beszélt vele, és azt mondta, ezt nem lehet színlelni. Koram nem vizsgáztatta le, de nekem az ő véleménye is megfelel. Nem azt mondom, hogy rá se bagózzon, én is láttam már a lányt azóta, és lesikít róla, hogy szüksége van Sindemre, de… házasság?

- Azért az még odébb van egy kicsit. Ez egyelőre… csak egy ígéret, hogy nem hagyja magára. Lehet, hogy ha Aslint megkedvelik a tilyniek, semmi se lesz a dologból.

Halk csengetés jelezte, hogy a kávé kész. Joanna felkelt, hogy kitöltse.

- Sindem szerint hozzá se szólnak. Azt hittem, túloz, de a kihelyezett barátai is elkezdték szemmel tartani a lányt, és egyikük se tud mondani senkit, aki rendszeresen beszélne vele – Ray megrázta a fejét, amíg Joanna cukrot és tejport szórt a kávéba, aztán letette az asztalra a bögréket, hogy ihatóvá hűlhessenek. – Tényleg ideje, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét.

- És lehűtse – csipkelődött a nő, de ezzel sokkal inkább a helyszínre célzott, mint Sindem lelkiállapotára

- Van benne valami – bólintott Ray. Az egyik potenciális Alpha-bázisra készültek, ami azért esett ki, mert az év nagy részében hó és jég borította az csillagkapu körüli területet. Arra megfelelt, hogy a téli sportok szerelmesei néha kis csoportokban megszállják a bolygót, de sokáig nem akartak ott táborozni.

- Jól fogjátok érezni magatokat.

- Tapasztalatból beszélsz? – mosolyodott el a férfi, biztos volt az igenlő válaszban. El se tudta képzelni, hogy van olyan „hobbibolygó”, ahova még senki sem cipelte magával az annyira népszerű nőt.

- Nem, nem igazán. De azt mondták, fantasztikus az a hely – Joanna gyorsan felkapta a csészéjét, és belekortyolt, pedig tudta, hogy túl forró. Inkább sziszegett az enyhe fájdalomtól, mint hogy az arcára íródjon a csalódottság. Mióta normalizálódott a helyzet a városban, rá kellett jönnie, sokkal inkább lelki szemeteskukaként tartották számon, mint barátként. Arra pedig mostanában nem volt olyan nagy szükség. Örültek, ha jelen van, de magától nem hívta senki. A Daedalus persze azóta is hozott új munkatársakat, de már nem tudta, hogyan közeledjen hozzájuk úgy, hogy tényleg tartós viszonyt építhessen ki velük.

- Hát… úgy tudom, csütörtök délután te is szabad vagy. Szóval, ha nincs valami jó kifogásod, velünk jöhetnél.

A nő kissé szégyellősen elmosolyodott.

- Úgy tudtam, kifejezetten csapatépítési szándékkal akarod kivinni őket, és mások csak zavarnának.

- Csak duma. Igazából hó nélkül nőttek fel, Koramnak is inkább csak a gusztustalan latyak jutott, és kicsit meghülyülnek tőle. Ha szállingózni kezdene, úgy fognak bámulni, mint egy csapat kisgyerek, azt pedig nem láthatja mindenki. Te beleférsz.

- Biztos csak erről van szó? Nincs valami gond velük, amiről még nem tudok? – kérdezte Joanna félig nevetve, félig gyanakodva. A férfi felvette a csészéjét, és bűntudatos arccal kevergetni kezdte.

- Most, hogy mondod, akadt némi pedagógiai jellegű problémám – a nő beharapta az ajkát. Hát persze, hogy emiatt kell. Ray rávigyorgott. – Annyira azért nem tudnak fellelkesedni, hogy hajlandóak legyenek hógolyózni. Lehet, hogy ketten se tudjuk rávenni őket, de akkor legfeljebb egymást hajigáljuk.

Joanna arcára visszatért a mosoly, és csipkelődni kezdett, hogy elrejtse a megkönnyebbülését.

- Maguktól még bohóckodnak, de ha apu kezdi, akkor már ciki?

- Nézd meg a saját szemeddel – vágta rá Ray, és inkább figyelmen kívül hagyta az évek óta forszírozott családi hasonlatot. Úton-útfélen visszahallotta, és már belefáradt a tiltakozásba.



Aslint meglepte Sindem kitartása. Mióta kitaszítottnak számított, a fiú mindig mellette állt, olyan magától értetődően, hogy még a tilyniek is elfogadták a viselkedését. Vagy ennyire meg akartak feledkezni a lány jelenlétéről.

Mert ezt tették, amennyire engedte a lelkiismeretük: kapott egy aprócska kis házat, ahol lakhatott, egy jelentéktelen írnoki állást, a munkáját pedig rendesen megfizették. De ezen kívül kiközösítették, ő pedig nem próbált kitörni a magányból: ez volt a büntetése, hát zokszó nélkül elfogadta.

Nem volt már a régi eleven, vibráló lány, aki nem tűrte el, hogy a fiatalsága miatt semmibe vegyék, Tilynbe már egy megtört, fáradt nő érkezett. Sindem látta a változást, és nem volt hajlandó tétlenül végignézni, ahogy Aslin elsorvad. Elment hozzá, amikor csak lehetett, próbálta egy kicsit felderíteni, de egy idő után rájött, hogy ez nem elég, néhány látogatás nem ellensúlyozhatja egy egész világ megvetését. Akkor ígérte meg, hogy magával viszi Aslint Atlantiszra, ha ő is úgy akarja.

Most is nála ült a padlón a kis tűzhely előtt, a lány mellett. Nem tudták volna megmondani, miért szoktak pont erre a lehetetlen helyre, miért volt túl hivatalos a székekre telepedni, de az ágy szélén gubbasztani kínos lett volna, így hát ez maradt. Csak az égő fa pattogása töltötte be a szobát, ők hallgattak. A lánykérés óta nem beszéltek túl sokat, Aslin még nem érezte helyesnek, hogy igent mondott. Sindem megérdemelte volna, hogy tiszta múltú nőt nevezhessen a feleségének, neki pedig el kellett volna viselnie a tilyniek ítéletét. De a csend túl nagyra nőtt körülötte, tudta, hogy az őrületbe fogja kergetni, amikor a bűntudat is elhalkul benne. Talán elég jó asszony lehet belőle a másik világban… talán.

Egy évet kért Sindemtől a vezeklésre, egy évet adott a fiúnak, hogy meggondolhassa magát. A döntésükről senki sem tudott, csak az újdonsült vőlegény legközelebbi barátai.

- Félek – mondta ki végül Aslin. – A te világod annyira más, mint az enyém. Ott talán meg se felelek se neked, se másnak – összekulcsolt a kezét a térde körül, és a földre nézett. – Annyi problémánk van, ami normális párnak talán eszébe se jut.

- Cserébe a mi fejünk felett nem veszekednek a különböző családtagok – Sindem félig tagadóan ingatta a fejét, félig bólogatott. – Tényleg ijesztő… de senki mással nem akarnék ezen aggódni – mosolygott végül a lányra. Kicsit idegesen, de tiszta szívből.

Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy Aslin felnevetett. Rövidesen újra elkomorodott. Sindem nem fogja ilyen könnyen venni a következő szavait.

- Pár napja volt az Újhold Ünnepe. Azt mondták, most már ide tartozom… Sindem, sajnálom, de részt kellett vennem rajta.

- Bántottak? – meredt rá a fiú.

- Nem… én csak… nem mertem beszélni nekik rólunk, úgyhogy nem tiltakozhattam – suttogta Aslin szorosan összezárt szemmel. – Azt hiszem, ezt felétek megcsalásnak nevezik.

- Nem pont ezt – Sindem zavarodottan beletúrt a hajába. Fogalma sem volt róla, mit mondjon vagy tegyen. – Végül is, nem a te döntésed volt… – Aslin megrázta a fejét, de nem válaszolt. – Akkor talán a legjobb lenne, ha minél hamarabb itt hagynád ezt a helyet.

- Azt hiszem, ez a büntetésem része – felelte a lány. – Nem hiszem, hogy elengednének, ha megpróbálnék elfutni előle.

Ezzel Sindem nem tudott vitatkozni. Őt már nem érdekelte, bűnös-e Aslin vagy sem, Marn már megkérte a védelme árát, és ezzel lezárta az ügyet, mikor a lánynak még meg sem fordult a fejében, hogy így nézze a dolgokat. Ugyanakkor tudta, a tilyniek nem értenének egyet vele. Talán idővel hajlandóak elengedni a lányt, de árulónak tekintik, három hónap alatt semmiképp sem bocsáthattak meg neki. Nyelje le, hogy havonta egyszer a menyasszonya meg egy vadidegen…

- Istenek, miért gyűlöltök ennyire? – gondolta a tűzbe bámulva, miközben majdnem felemésztette a tehetetlen düh. A földre csapott maga mellett, kis híján felpattant, hogy körbe járkáljon, valamit leverjen, akármi… de meglátta Aslint.

A lány még mindig kicsire húzta magát, csukott szemmel kuporgott a földön.

- Csak menj el, rendben? – könyörgött magában. – Mondd, hogy ez túl sok, és vége… Sétálj ki az életemből, megértem. Akkor talán meg tudom szokni, hogy ez már örökre így lesz.

A fiú csak sejtette, hogy mire gondol, de ez elég volt. A dühe szétfoszlott, csak a szánalom maradt a helyén, az egyetlen, ami eddig is motiválta. Néha azt se tudta, ki ül mellette, mi maradt a lányból, akit megkedvelt Vidhonban, kivel akarja összekötni az életét, máskor rájött, mennyire nem számít ez. Aslin önkéntelen kedvessége nem változott, se az együttérzése, bár senki nem tartott rájuk igényt, Sindem pedig ezekért bízott meg benne. Még most is.

Melléállhat mindennek ellenére, vagy elmehet, de akkor csak az ideges, aggodalmas töprengés marad neki, hogy mégis mi lehet most a lánnyal. Na nem, abból már eddig is elég volt.

- Gondoltam, hogy ez egy nem lesz egyszerű év – mondta végül. Óvatosan elmosolyodott. – Úgy tűnik, még annál is rázósabb lesz, mint vártam.

Aslin tartása kicsit ellazult, de nem teljesen. Fáradt kétségbeeséssel nézett Sindemre.

- És ha teherbe esek? Felnevelünk egy gyereket, akiről azt se tudjuk, ki az apja?

Kínos lehetőség volt, szó se róla.

- Tudod, egy átlagos helyen, ha ilyen kérdés felmerül, a nő egyszerűen elcsábítja a férjét, hogy az meg legyen róla győződve, övé a gyerek – nyögte ki végül Sindem ideges félmosollyal, csak hogy mondjon valamit.

- Ezt akarod? Nem tudni az egészről? – Aslin hangjában valami különös csendült, ami túlságosan hasonlított a félelemre.

- Én nem úgy értem, hogy… Nem akarlak azonnal lerohanni vagy akármi… – Sindem bánta már, hogy egyáltalán megszólalt. De a pokolba, Aslin tényleg teherbe eshet, és az egész életüket tönkreteheti egy gyerek, akire csak bűnjelként képesek tekinteni. Még abban se volt biztos, hogy képes lenne megbirkózni azzal, ha sose tudná biztosan az igazat, abban még kevésbé, hogy ezt el tudná magyarázni Aslinnak.

Miért ilyen átkozottul nehéz ez? Félt bármit mondani, mert tudta, hogy a lány semmi ellen sem fog tiltakozni. Sindem pedig rettenetesen szeretett volna valami saját véleményt hallani tőle, akármit, csak ne váljon belőle is egy újabb zsarnok, akit aztán mindketten gyűlölhetnek.

- Ó, Aslin, segíts már egy kicsit – gondolta kétségbeesetten.

A lány még nem bírt megszólalni. Csak most jött rá, hogy Sindem elkötelezte magát, és akármi történik, nem fog elfutni. Letaglózó, egyszersmind felemelő felismerés volt.

- Tudom – mondta Aslin, és arcon csókolta a fiút.

Mintha fátylat dobtak volna a tűzhely köré, ellágyult a fény, szelíd szikrák tündököltek a levegőben.



- Tehát négy nap múlva szállítjuk le az árut, negyven zsák búza ötven varien csákányért, náluk, közvetlenül a csillagkapu mellett, a mi időnk szerint a fény órájában. Nos akkor, ezzel végeztünk – Kartis kinyújtóztatta a karját, és megropogtatta összekulcsolt ujjait. – Javaslom, fejezzük is be mára, és halasszuk holnapra a katorei vidófa ügyét. Sajnálatos módon én már elígérkeztem délutánra, így ma semmiképp se tudok időt szakítani rá.

- Ha másfelé szólítja a kötelesség, nincs mit tenni – bólintott Ray, csak lopva somolygott egy kicsit. A govrei utazó hónapok óta udvarolt egy kereskedő lányának, gyaníthatóan miatta nem ért rá a nap hátralevő részében.

- Ez esetben nyilván nem ér rá házigazdai teendőket ellátni – állapította meg Veblo kapitány semleges hangon. Az ég tudja miért, de jelen akart lenni ezen a tárgyaláson, hogy ő döntse el, hány testőr kísérje el a kereskedelmi csapatot, mikor árut cserélnek a varienokkal. Mintha többre lett volna szükség a szokásos formális háromnál – végig is unatkozta az egészet, egyfolytában a mellényét összekapcsoló fibulákkal játszott. Most viszont felélénkült, talpra pattant, és fejet hajtott az atlantisziak felé. – Megtisztelnék házamat a jelenlétükkel?

- Miénk a megtiszteltetés – felelte Nirean kimérten mosolyogva. Se ő, se a csapat többi tagja nem kedvelte a kapitányt, de a govrei beszállító már szedelőzködött, az írnok rájuk se nézett, Kartis sajnálkozva megvonta a vállát; más jelentkező híján botrányos lett volna visszautasítani az ajánlatot.

- Akár indulhatunk is, ne tartsuk fel a többieket – mondta Veblo szívélyesen, és lágy gesztussal az ajtó felé intett. Az atlantisziak gyorsan előresorjáztak, hogy legyen néhány másodpercük az ajtó előtt, amíg olyan rezignáltan nézhetnek, amennyire csak akarnak.



Veblo kapitány gyászos palotának is beillő házáról lerítt, hogy agglegény lakja: a berendezés spártai volt, csak néhány régi fegyver lógott a falon. Komor, sötét bútorok álltak a szobákban, az ablakokon nem lógott függöny, szőnyeg gyanánt állatbőrök terültek ki a padlón. A makulátlan tisztaság valószínűleg egy szigorú házvezetőnő munkáját dicsérte, a szolgák szinte észrevétlenül surrantak el a folyosókon.

Ezt mindössze a nyitott ajtókon keresztül állapíthatták meg, mert Veblo még a többinél is sivárabb szobába vezette őket, és nem ajánlotta fel, hogy foglaljanak helyet. Az atlantisziak kezdték kifejezetten baljósnak találni a helyzetet, de már késő volt ahhoz, hogy ennek hangot is adjanak.

- Szeretnék leszögezni néhány dolgot – jelentette ki a kapitány, miután halkan kiosztott néhány utasítást a lakájnak, aki gyorsan távozott. A kellemes modor egy pillanat alatt semmivé foszlott, ismét az az ellenséges katona állt előttük, aki első találkozásukkor végig se hallgatta őket. – Először is, az ajtó előtt éppen több hűséges, felfegyverzett emberem foglalja el a helyét, akik csak a jelemre várnak. Tudják, meglehetősen sokáig kutattam a bizonyítékok után, azonban mostanra biztos vagyok benne, hogy Dorese nem létezik, maguk pedig egyszerűen csalók.

A szobára feszült csend telepedett, kintről tényleg hallatszott valami fémes csörgés. Sindem elkerekedett szemmel bámult Veblóra, Ray valamivel higgadtabban, de ugyanannyira megdöbbent. Hetente átismételték a történetük minden apró részletét, számítottak a kis elszólásokra, de ilyen nyílt szembesítésre nem. Koram semleges arckifejezése semmit se árult el vadul száguldó gondolataiból, így hát Nireanra maradt, hogy hanyag, szánakozó mosollyal megkérdezze:

- Elárulná, kérem, mégis hogy jutott erre a nevetséges következtetésre?

- Kezdhetném azzal, hogy a bolygó, amit minden egyes alkalommal tárcsáznak, egy sziklás, lakatlan bolygóra vezet, ahol még egy csapás sem utal lakókra. Csodálom, hogy ez senkinek sem tűnt fel.

- Bevallom, én is. Úgy tűnik, a többi világon megbízhatóbb emberek élnek – ingatta a fejét töprengve Nirean. – Valóban azt gondolta, hogy mikor a harcképes férfiakra ezerszer inkább a szántóföldeken van szükség, mint a kaszárnyákban, olyan ostobák leszünk, hogy kitérő nélkül térünk haza? Semmi szükségünk néhány kémre, akik aztán elmondhatják az uraiknak, milyen jó ötlet lenne megtámadni egy védtelen várost.

Veblo egy pillanatra megingott, de gyorsan visszanyerte a határozottságát.

- Felteszem, arra is lenne magyarázatuk, miért fizetnek mindenért importált áruval, mert még soha, semmiről nem hallottam, hogy dorese-i termék. Ne is mondják, mindenben hiányt szenvednek – előzte meg az esetleges közbevágást. A gúnyos kis kitérő után kifejezetten fenyegetővé vált a hangja. – De azt árulják már el, hogy miért mindig ugyanaz a négy ember képviseli a városukat? Hol a többi követ?

- Olyan világokon, amiket maga nem ismer – vont vállat Ray, hogy ő is mondjon valamit. Magában szitkozódott, igazán gondolniuk kellett volna erre. Csoda, hogy eddig senkinek se tűnt fel. – Ismerős világ, ismerős szabályok, ismerős arcok. Nem logikus?

- Túl sok világba járnak, és túl gyakran. Maguk a legsikeresebbek, akik kiérdemelték a leggazdagabb helyeket? Ugyan kérem. Maguknak egyszerűen nincs otthonuk, ezért egyfolytában vándorolnak, és sehol sem töltenek el annyi időt, hogy ez feltűnjön.

- Nem lehet olyan biztos a dolgában, ha ezt itt akarja tisztázni, nem pedig a nyilvánosság előtt, kapitány – jelentette ki Nirean hűvösen, kihívóan.

- Efelől megnyugodhat. Nyilvánosság elé fogom tárni, a megfelelő időben. Pusztán közölni akartam önökkel a tényállást, hogy ne pazarolják az idejüket magyarázkodásra.

- Van valami terve velünk – állapította meg Koram.

- Ezt eltalálta.

- Le akarja járatni a tanácsot. Négy ember becsapta Govre vezetőit – mondta Nirean. A társai kissé megütközve pillantottak rá, ezzel gyakorlatilag igazolta a kapitány állításait. A meglepődésnek nyoma sem látszott rajta, sugárzott róla a provokatív jelzés, hogy Veblo majdnem lenyűgözte, de azért mégsem sikerült neki.

A férfi elfogadta a kihívást. Elégedetten elmosolyodott.

- Pontosan. A maguk játéka itt véget ér, de végezetül még segíthet az enyémben.

- Esetleg kitalálhatna valamit, ha bárki megkérdezné, négy kis senki hogy volt képes mindig tisztességes üzlettel előállni – jegyezte meg a lány gúnyos segítőkészséggel, félrebillent fejjel.

- Nagyon köszönöm, de a csőcselék nem fog sok kérdést feltenni. Az én szavam elég lesz nekik. Sose bánja. Maga végig nagyon meggyőző volt.

- Hasznos tulajdonság – biccentett Nirean könnyedén.

- Valóban az – ismerte el a férfi töprengve, miközben a szeme a lány alakját pásztázta. – Nem mintha egy cellában sok hasznát venné.

- De senki más se.

Ray most már komolyan nem tudta hová tenni a Nirean hangjában csengő felületes sajnálkozást. A legfurcsább flört volt, amit valaha látott, és nem bírt rájönni, Veblo miért megy bele a játékba. Még ha be is vallotta volna, hogy a lányhoz ugyanannyira képtelen vonzódni, mintha legalábbis a rokona lenne, akkor sem értette volna azt a vadászösztönt, ami a kapitányt kerítette hatalmába. Nirean viszont már találkozott vele, és ezúttal szó sem lehetett róla, hogy elfusson előle.

- Csak nem felajánlotta a segítségét? – vigyorodott el Veblo.

- Szüksége van rá? – kérdezte Nirean, ezúttal a gúny minden jele nélkül, de továbbra is kihívóan.

- Öhm, Nirean… – kezdte Ray. A lány csak ránézett, és kicsit megrándította a fejét, inkább elhallgatott. Zavarodottnak tűnt, de valami azt súgta neki, hogy bármit tervez a csapat szószólója, éppen erre a reakcióra volt szüksége.

Veblo tapsolt egyet, mire tíz katona sorjázott be a szobába.

- Vigyétek őket – intett az atlantisziak felé, de mielőtt egyikük Nireanhoz ért volna, ismét megszólalt. – A kisasszony marad.

- Akkor ezt egyszerűbb lesz egyenesen önnek átadni – mondta a lány, és könnyedén Veblo felé nyújtotta a tőrét, amit az egyik őr épp el akart kérni tőle.

A férfi átvette, és intett a katonáinak, hogy mehetnek. Az arcán ülő kellemetlen vigyor épp úgy jelenthette, hogy egy éjszakáért cserébe átdobatja a lányt a csillagkapun, mint hogy hosszú távú tervei vannak vele.

- Ezt nem hiszem el – motyogta Sindem, Koram csak ciccegett, és megrázta a fejét. Nirean bujkáló jókedvvel nézett rájuk, a legkevésbé sem jött zavarba.

Koram egy pillanatig nézte, aztán az égnek emelte a tekintetét.

- Mozgás – lökte meg az egyik katona, ő pedig hűvös, nemtörődöm mosollyal az arcán elindult.

Veblo egy pillanatra se vette le a tekintetét Nirean arcáról, amíg a társait elvezették, de ő végig szenvtelen maradt, épp csak egy kevés sajnálkozás látszott rajta.

- A továbbiakat talán megbeszélhetnénk egy kicsit kellemesebb környezetben, nem igaz? – kérdezte a kapitány.

- Természetesen – felelte Nirean. Kissé aggasztotta, hogy mire gondol ezalatt a férfi, de mosolyogva tette a kezét Veblo govrei módra kinyújtott karjára.

Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a dolgozószobába mentek. Veblo leült az íróasztala mögé, de a lányt nem kínálta hellyel. Nirean nem zavartatta magát emiatt, a falhoz sétált, hogy megnézze a rajta lógó pajzsokat, fegyvereket. A kapitány nem szólalt meg, csak őt figyelte, mintha azt várná, mikor törik meg.

Nos, ahhoz több kell némi hallgatásnál.

- Zsákmányok vagy kivénhedt tanulófegyverek? – kérdezte a lány, mikor már eleget szemlélődött. Megcsodálhatta volna a bútorok faragását is, de nem akart ennyire átlátszó megoldást választani. – Túl szép, hogy egy kezdő használja… – jegyezte meg az egyikre, próbaképpen meg is kocogtatta, az pedig reszkető csöngést hallatott. – De túl olcsó, hogy egy mester egyáltalán kézbe vegye.

- Csak másolat – adta meg magát Veblo. – Az eredetit még használom.

Felpattant, és a lány mellé sétált.

- A hamisat mindig felfedezik, nem igaz? – átkarolta Nirean derekát, ő kicsivel arrébb lépett, de nem rázta le magáról teljesen a férfi kezét, bár lett volna kedve hozzá.

- Kivéve, ha saját magát leplezi le a megfelelő időben? Ugyan kérem, hagyjuk a képeket. Beszéljünk nyíltan.

- Ahogy akarja – mondta Veblo kissé megzavarodva, de gyorsan visszavette az irányítást. – Mit keres egy vérbeli hölgy egy csapat csavargó társaságában? Egészen biztos vagyok abban, hogy maga az, akinek mondja magát, legalábbis az volt valamikor.

- Valamikor – ismételte Nirean elgondolkodva, és lassú sétába kezdett, hogy legalább Veblótól eltávolodhasson egy kicsit. – Mielőtt apám meghalt. Az egyetlen törvényes fiával tüdővész végzett, így hát a fattyúk kezdtek el marakodni örökségért. Egyikük győzött, a birtok kellett neki, én nem, mehettem, amerre a szemem lát. Nem sokára utamba került az a három, nekik szükségük volt egy babára, nekem kíséretre, könnyen megegyeztünk. Jobban kedvelem a biztos életmódot, de a biztos éhhalálra ez nem vonatkozik – varázsolta vissza a provokatív mosolyt az arcára a lány, és visszatért Veblóhoz. – Magyaráznom kell ezt? Maga is inkább stratéga, mint szerencsejátékos.

- Szomorú történet – mondta a férfi.

- Inkább szánalmas – közölte Nirean megvetően, mint aki még mindig gyűlöli a rokonait.

- Haragtartó a kis hölgy – állapította meg Veblo, miközben szembefordította magával a lányt, és kicsit közelebb húzta.

- Tudom, mit kell megőrizni. Azt is, hogyan – Nirean hirtelen felpillantott a férfira, majd hirtelen ötlettől vezérelve könnyedén végighúzta az ujját a kapitány orrán. – Érdemes velem jóban lenni.

- Nahát – kuncogott Veblo, és már éppen lejjebb hajolt, amikor ekkor egy szolga zavarta meg őket.

- Uram, Matenis Algit úrasszony megérkezett.

Veblo bosszúsan ránézett. De végül csak bólintott.

- Küldje be.

Nem volt rá szükség. A nő végig az ajtóban állt, meg se várta, hogy a bátyja engedélyt adjon a belépésre, már át is csusszant az inas mögött.

- Elmehetsz – jelentette ki.

Veblo elengedte Nireant, aki egy pillanatra a fal felé fordult, kiengedte a levegőt, ami mintha órák óta szorította volna a tüdejét, aztán az újonnan érkező nő felé fordult.

- Maditi, mintha nem erről lett volna szó – közölte Veblo húga hosszú, kellemetlen csend után.

- Minden a tervek szerint halad, Matenis – felelte a kapitány erőltetett nyugalommal. – A kisasszony társai már pontosan ott vannak, ahol lenniük kell.

- Akkor ő mégis mit keres itt? – a nő csípőre vágta a kezét.

- Úgy döntöttem, hasznunkra lehet.

- Ó, hogyne. El tudom képzelni, milyen indokok alapján döntöttél.

Veblo nem ebben a pozícióban akart mutatkozni Nirean előtt. Néhány lépéssel a húga előtt termett, és jóval halkabban folytatták. Egy ideig. Nem sokára már suttogva is kiabáltak egymással, Nirean pedig közönyös arccal fürkészte újra a pajzsokat, ám közben minden erejével fülelt.

- Tudja kezelni az embereket, ettől kellene megnyugodnom?… Még hogy velünk van, Maditi… – Veblo arca bezárult, hűvösen mondott valamit, a húga is elhalkult. Pár perc múlva újra felemelte a hangját. – Jó, tegyük fel, hogy marad. Hogy fogod kimagyarázni, hogy egy bűnözőt tartasz magad mellett?

- Ki fogok találni valamit. Miért lenne olyan nehéz elhitetni az emberekkel, hogy ő adta fel a társait, kifejezetten az én kedvemért? – csattant fel Veblo, minden méltóságáról elfelejtkezve.

- Hát persze, te pedig nagylelkűen meg is bocsátottad neki, hogy becsapott? Maditi, nem most kellene elhíresztelned, hogy egy helyes arcocska kedvéért bármit megteszel. Te az erő vagy, a megrendíthetetlen szikla, akire az emberek felnézhetnek a csalódás után, ne ronts el mindent – Algit úrasszony már szótagolva beszélt, mintha egy gyengeelméjűnek magyarázna. Veblónak nem tetszett a hangnem.

- Erre én nem érek rá, ellenőriznem kell az előkészületeket. Tudod, mit? Rád bízom addig. Ismerd ki, bíráld el, amit akarsz. Ki is találhatsz vele megfelelő egy magyarázatot a jelenlétére, ha annyira értesz hozzá. Jó mulatást, hölgyeim – jelentette ki, és elviharzott.

A húga frusztráltan nézett utána, felháborodva ingatta a fejét, aztán Nireanra nézett. A lány addigra felé fordult; érdeklődve, némi részvéttel nézte az asszonyt. Nem sokat tudott róla, a gazdasági miniszter ritkán kereste őket, a feleségét pedig még ritkábban hozta magával, talán éppen Veblo utasítására. A harmincas évei közepén járó nő arcán nyomott hagyott a kora és a rengeteg munka, néhány perc után le is ült. Nirean állva maradt, ismerte a gesztus értékét. Nem örült az új helyzetnek, de ha ezt a harcot is meg kell vívnia, hát legyen.

Egy ideig hallgattak, egymást figyelték. Az úrasszony kifejezetten ellenségesen, Nirean lágyan, de eltökélten.

- Nem tudom, mit képzelsz magadról, de ha azt hiszed, hagyom, hogy tönkre tedd a bátyámat, nagyon tévedsz – jelentette ki Matenis, a hangjában még mindig izzott a düh.

- Nem áll szándékomban – felelte Nirean hűvösen, de ezúttal provokáció nélkül. Az úrasszonyhoz más taktikára volt szüksége. – Sem érdekemben.

- Nincs szüksége rád, és erre hamarosan rá fogj jönni – sziszegte a nő. – Csak gondolkodnia kell egy kicsit.

- Magánk viszont szüksége van rám – mosolyodott el Nirean, csak hogy megmutassa, nem ijedt meg a kilátástól.

- Hogy mondtad?

- Magára, lássuk be, nem hallgat. Testvérek között megesik az ilyesmi. Én viszont másképp is hathatok rá – A lány kitartott a kötelező tiszteletadás mellett, de helyet foglalt a nővel szemben, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat. – De még így is szükségem van magára, mert ha a bátyjával nem is boldogul, mindenki mást ellenem fordíthat, ismerem a helyzetemet. Lehet, hogy megoldom egyedül, lehet, hogy nem. Ha nem, a kapitány előbb-utóbb másik nőt szerez maga mellé. Talán egy ostoba libát, akivel maga nem megy sokra, talán egy okos nőt, aki maga ellen fordul. Magának szövetséges kell, az pedig akár én is lehetek.

Szava kicsit lehűtötték az asszonyt, ám ő azért még gyanakodva figyelte Nireant. Okos volt, de túl forrófejű, hogy érvényesülhessen. A lány kockázati tényezőt jelentett: nagy lehetőség, ugyanakkor veszélyforrás is, megbízhatatlan. Ó, ha a bátyja csak egy kicsit könnyebb eset lenne…

- Ellenem fordulnál, amint nincs szükséged rám – mondta végül. – Ha nem így lenne, most a társaid mellett ücsörögnél.

Nirean tudta, hogy célba talált. A hatás kedvéért egy pillanatra elkeseredetten összeszorította a száját.

- Nem sok okot adtak rá, hogy kedveljem őket. Egy csapat férfi, akiknek előttem kellett hajbókolniuk, valahányszor egy gazdagabb világra érkeztünk… megtorolták, amint magunkra maradtunk. Ó, néha úgy megmondtam volna nekik a magamét!

- Tedd meg! – villant fel az úrasszony szeme. Látni akarta, hogy bánik Nirean a társaival. Ha feléget minden hidat maga mögött, akkor a lány egyértelműen az övék.

- Tudja, hol tartják őket?

- Természetesen – állt fel Matenis.



Connorékat az istállóba zárták. Nem volt nagy helyük, épp csak az egyik boxot rácsozták be egészen a plafonig. Koram magában elismerte Veblo szervezőtehetségét: elég volt azt mondania, hogy egy vadabb kvaritot készül bezárni, ezért van szükség egy kis megerősítésre. Előfordulhatott ilyesmi.

Hosszú időbe telt, amíg Sindem meg mert szólalni, akkor is csak suttogva. Túl közel ült hozzájuk az őr, és túl ébernek tűnt. Látni legalább nem látta őket, ahogy a piszkos szalmán ültek.

- Most mi lesz? Kipakolunk Atlantiszról?

- Nem tudom. Talán segítene, talán csak arról győzné meg őket, hogy szélhámosok helyett kémek vagyunk, és csak a halálos ítéletünket írnánk alá vele – válaszolt Ray. – És Nireanét is.

Óvatosan Koramra pillantott, hogy hajlandó-e végre tisztázni a helyzetet, de ő csak grimaszolt egyet. Connor és Sindem gyomra kellemetlenül összeszorult. Bíztak a lányban, nem akarták elhinni, hogy csak a saját életét mentené, de ha Koram nem ért egyet velük, akkor bizonyára tévedtek. Kész, magukra vannak utalva.

- Azt hittem, több esze lesz, mint hogy ezzel próbálkozzon, miután látta, mi lett Aslinnal – sóhajtott Sindem.

- Le merném fogadni, hogy tőle vette az ötletet. De már megbocsáss, Nirean egy kicsit ügyesebb, mint Aslin. Végig úgy viselkedett, mintha ő tenne szívességet Veblónak, ha vele marad. Komolyan, szinte kíváncsi vagyok, mihez kezd a pasassal – merengett el Koram.

- Én viszont nem, mert van helyette más problémánk is. A legjobb lenne, ha le tudnánk lépni innen. Szóval, mink van? – szedte össze magát a százados. – Egyikőtök csizmáját se kutatták át, ugye?

- Nálunk maradt egy-egy tőr – vont vállat Koram. – Amennyire az őrök fel vannak szerelve, ez csak arra jó, hogy kinyírassuk magunkat, ha megpróbáljuk megtámadni őket. Ahhoz meg túl szélesek a pengék, hogy kinyissuk velük a zárat, még ha kis porkolábunk ki is tenné a lábát egy percre az istállóból.

- Ezzel egyet kell értenem – bólintott fásultan Sindem.

- Ha nem találunk ki valamit, amivel cáfolhatnánk Veblo érveit, marad az első verzió, és az ima, hogy ne jöjjenek túl sokan pár fegyvertelennek hitt emberért – szögezte le Connor. – Nem tudom, hova visznek innen minket, a tanács elé vagy a városi börtönbe, de biztos, hogy többen fognak figyelni ránk.

Ezzel nem lehetett vitatkozni. Nem maradt más hátra, mint várni, hogy jöjjön valaki.

Az érkezők azonban meglepően halkan jártak, először azt hiték, nem is feléjük tartanak. De a kárörvendő női hang egyértelműen hozzájuk szólt.

- Nézzétek csak, kit hoztam!

Kényszeredetten talpra kászálódtak. Elegáns govrei asszony állt előttük, valamivel mögötte Nirean szemlélődött hűvös érdeklődéssel. Vetett egy pillantást az őrre, aztán hanyagul végigsimított a haján.

- Nem hittem, hogy idetolod a képed – mondta Koram, miután hiába várt arra, hogy a többiek megszólaljanak. Sindem nem is nagyon nézett a lányra.

- Kihagyhatatlan alkalom. Sose hitted, hogy ilyesmire is vállalkozom, nem igaz? Attól tartok, alábecsültél.

- Inkább túlbecsültelek. Kár, hogy tévedtem.

- Ez mástól talán jobban fájna – Nirean továbbra is hűvösen mosolyogott, mint akiről minden lepereg.

- Például az új barátodtól? Van egy olyan tippem, hogy ők is gyorsan erre a véleményre jutnak – Koram visszavigyorgott.

- Ó, egek. Akkor is így produkálod magad, mikor csak ez az egy nyomorult őr van itt? Halálra unhatja magát szegény. Persze lehet, hogy kimondottan erre játszol

- Korlátozottak a lehetőségeim, de igyekszem kihasználni őket. Nem pont előtted fogok emiatt védekezni – vágott vissza Koram lesajnálóan.

- Csak rajta, szorít az idő – gúnyolódott Nirean. Matenisre nézett. – Mi is lesz velük?

- Holnapra összehívjuk a tanácsot, és felvonultatjuk őket – intett a nő a foglyok elé. – Eddig is főleg a külvilági kapcsolatok felelősei álltak az utunkban, pár csaló bebizonyítja, hogy alkalmatlanok feladatuk ellátására. Érdekes. A felbukkanásotokkor Maditi azt akarta, hogy a rátok bizonyított csempészet és egy rosszul induló kapcsolatfelvétel tegye tönkre a hírnevüket. Ki hitte volna, hogy ilyen közel járt az igazsághoz.

- Így a drága kapitány hőssé válik, és mindenki behódol neki? Azért ez nem lesz ilyen egyszerű – szólalt meg Ray.

- Nem is kell. Maguk csak az élősködők, akikkel Govre tisztes népét ingerelni lehet. Sajnálom, de még ebben sem kapnak nagy szerepet. Bár… egy nyilvános kivégzés jár némi figyelemmel – jelentette ki a nő elégedetten. Még sosem volt alkalma beszámolni a terveikről, és nagyon élvezte a szerepet.

- Akkor ennyi volt. Sajnálom, hogy így kell véget érnie – mondta Nirean lassan, és a kezét a boxra simította. Koram közelebb lépett. A lány elmosolyodott. – Vagy nem.

Koram elsötétült arccal belerúgott a fába, hogy az még akkor is zengett, mikor a lába ismét földet ért. Nirean megrezzenve lépett hátra.

- Az utolsó ember vagy, akinek a szánalmára igényt tartanék. Valaki esetleg? – a fiú hátrapillantott a társaira, de Sindem még mindig nem volt hajlandó felemelni a fejét, Ray pedig inkább hátat fordított.

- Hadd főjenek a levükben – mondta Nirean az úrasszonynak, aki beleegyezően bólintott.

A két nő távozott, az őr pedig ismét elfoglalta a helyét. Az istállóra ismét csend borult, csak a kvaritok nyihogtak néha halkan.

Koram lehajolt, és kotorászni kezdett a földön, közben halkan nevetett.

- Zseniális ez a lány, komolyan mondom.

- Azt hiszem, lemaradtam valamiről – jelentette ki Ray, aki nem volt hajlandó könnyedén venni az iménti jelenetet. De azért Sindemmel együtt lehúzódtak a korlát mögé, hogy az őr ne láthassa őket.

- Az megeshet – felelte Koram, és előrenyújtotta a tenyerét. Veblo egyik fibulája volt benne… és Nirean hajtűje. – Azt hiszem, ezekkel már ki lehet nyitni a zárat.

- Te tudtad – állapította meg Ray. – És ugyanúgy átvágtál minket, mint ő.

- Hiteles statisztákra volt szüksége, az a nő úgy figyelte, mint valami héja. Egy kis szitkozódás elkelt volna, de szerintem jól alakítottatok.

- Édes istenem – sóhajtott fel Ray kétségbeesve, miután pár másodpercig megkövülten bámulta a fiú diadalmas arcát. – És ezt csak úgy rögtönözték. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha egyszer összebeszélnek.

Sindem csak a fejét rázta. Kellett neki pár pillanat, hogy magához térjen, hiába szokta meg Koram trükkjeit.

- Mit csinálunk, ha az őr egy percre se megy ki?

- Nos… – Koram a tenyerén heverő kacatokat nézte. A zárhoz egy is elég lenne, Nirean csak akkor nyúlt a hajához, amikor rájött, hogy az őr a közvetlen közelükben van. Szóval az egyiket csak csalinak szánta.

- Ó, az eszementje – motyogta a fiú. – Azt akarja, hogy lebuktassuk, még mielőtt sikerülne kiszabadulnunk.

Nem volt más választásuk. Ha Veblo észreveszi, hogy hiányzik a kis csecsebecséje, bármikor megfejtheti, mi folyik a háta mögött.