Abydos Gate Fórum
Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Nyomtatható verzió

+- Abydos Gate Fórum (https://forum.csillagkapu.hu)
+-- Fórum: Abydos Gate - Csillagkapu.hu (https://forum.csillagkapu.hu/forum-4.html)
+--- Fórum: Magyar Csillagkapu Klub (https://forum.csillagkapu.hu/forum-45.html)
+---- Fórum: Rajongói történetek (https://forum.csillagkapu.hu/forum-18.html)
+---- Téma: Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) (/thread-1063.html)



- Csendvirág - 2005-08-05

EZ AZ ELSĹ VÁLTOZATA A TÖRTÉNETNEK, A VÉGSĹ FORMÁJA EGYBESZEDVE ÉS SZÁMOZVA TALÁLHATÓ VALAHOL LEFELÉ!

JÓ OLVASÁST KÍVÁNOK MINDEN KEDVES OLVASÓNAK!





Mivel próbálkozásomat siker koronázta, ime egy délután küszködésének gyümölcse:







Egy újabb hajnal Atlantis-on...

A levegő kellemesen hűvös volt, és a szinte soha el nem nyugvó szél lágyan befurakodott az ébredező város falain belülre, becsempészve az óceán ismerős illatát.



Érdekes - gondolta a férfi, aki a város egyik távoli végében az ablaknál állva figyelte az érkező Daedalos-t, ahogy az űrhajó, dacolva a gravitáció törvényével könnyedén ereszkedett a landolásra kijelölt terület irányába. Mintha egy láthatatlan lifttel süllyedne alá.

Olyan gyorsan telik az idő amióta először betették a lábukat a városba, és még csak nem is töprengett azon, hogy mások számára milyen furcsának tűnhet, hogy sok szempontból már otthonuknak tekintik ezt a helyet. Egy másik galaxis, egy idegen bolygó, és egy város, amit egy náluk felfoghatatlanul fejlettebb nép épített. És ezek a dolgok számukra már a mindennapok részét képezik. Még a legelképesztőbb helyzeteket is meg lehet szokni?

Akaratlanul is elfintorodott, amikor eszébe jutott legutóbbi állomáshelye a saját világának egy jéggel és hóval borított szegletében. Na azt egy kicsit nehezebb volt, de egy idő után mégis elviselhetőnek találta. Továbbra is hagyták repülni, és nem cseszegették túl sűrűn.

Azóta érzi igazán szabadnak magát, amióta letelepedtek Atlantis-on. Ez… ez annyira más, mint bármi, amit eddig tett, vagy amiről valaha is álmodott. Nem mintha nem lenne néha honvágya a jó öreg Föld után, de itt sokkal több lehetősége van, mint amennyit otthon valaha is kaphatott volna. Hihetetlen dolgokkal foglalkozhat. Idegen lényekkel találkoznak, új technikai ismeretek után kutatnak, és ott vannak még a különféle fegyverek és járművek. Nem beszélve a felelősségről, ami ránehezedik. Magasabb rang, több felelősség. Ez már csak így van. De tagadhatatlanul örömmel vállalta a kihívásokat.



Most viszont Caldwell ezredes ismét visszatért a szokásos Föld-Atlantis ingázásból, tehát vége az aranyéletnek. Na mindegy. Nem siránkozik. Az új elöljáró érkezése után is megmaradt a mozgástere, és nem szólt bele gyakran a munkájába, viszont megkövetelte a fegyelmet és a parancsnoki lánc feltétlen tiszteletben tartását.

Amióta belépett a légierőhöz, állandó keresztjeként cipeli a rangsorról szóló kiselőadásokat. Nem kétséges, hogy előfordult, hogy megszegett egy közvetlen parancsot, vagy nem adta meg a felettesének (jobban mondva a rangjának) járó tiszteletet, de valahogy mindig volt benne valami… nem is tudja micsoda. Egyfajta kakaskodás a feltétlen vakfegyelemmel szemben. Ez neki soha nem ment. Talán az apja miatt, aki szintén katonaember volt és az egész otthonukat áthatotta az a hűvös, kimért légkör; és amikor az apja úgy viselkedett velük sok esetben, mintha az alárendeltjei és nem a családja lennének… nos nem volt könnyű élete az anyjának, és neki sem.



John Sheppard alezredes álmosan ásított egyet, és megdörzsölte a szemeit, majd elindult, hogy fogadja felettesét. Egy reggeli kávé most nagyon jólesett volna, de majd iszik az eligazítás előtt.

A leszállóhelyre nyíló kapu már nyitva állt, és utánpótlással teli súlyos ládák, katonák és a kiszolgáló személyzet sürgölődő tagjai töltötték meg a helyiséget.

- Alezredes!- Rikkantott fel egy alacsony, szürke kezeslábast viselő férfi. Vigyorogva próbálta átküzdeni magát a csomagok, és emberek alkotta akadálypályán, az egyik kupacról leemelt kisebb ládát cipelve.- Itt van minden, amit kért.

- Ó igen! Hobbson maga az én emberem! Tényleg mindent sikerült megszerezni?

- Ja. Sőt az öcsémtől megszereztem az elmúlt év legjobb meccseit is!

Az alezredes arcán széles mosoly ömlött szét, és vállon veregette a gépészt.

- Maga felbecsülhetetlen szolgálatot tett a hazának. – Ahogy mindketten felnevettek, Sheppard tekintete végigsiklott az embereken Caldwell-t keresve, és meg is találta két másik férfi társaságában, akikkel elmélyülten diskurált.

Egy pillanattal később Caldwell is körbetekintett és találkozott a pillantásuk, majd látta, hogy valamit odaszól az egyik férfinak, mire az szintén felé fordul, és…

- Na ne! Ezt nem hiszem el! - Sheppard gyomra görcsberándult az érzésektől, amik hirtelen rászakadta a férfi láttán. – Ez csak egy átkozott vicc lehet!

Egy pillanat alatt lehervadt a mosoly az arcáról, és sejtette, hogy most meglehetősen röhejes arckifejezéssel bámulhat ki a fejéből, de nem érdekelte.

- Valami baj van uram? – Hobbson értetlenül nézett a szemmel láthatóan feldúlt alezredesre, majd követte a tekintetét, de még így sem értette a dolgot, így ismét Sheppard felé fordult.

- Alezredes?

- Hobbson, vitesse a csomagot a szállásomra. Mégegyszer köszönöm. – Mormolta.

Sheppard nem foglalkozott többé a ládájával, csak sóbálvánnyá merevedve nézte az ezredest és azt a másik férfit, amint közelednek felé. Arcán zavar, harag és talán egy némi öröm tükröződött, bár maga sem tudta, hogy pontosan mit is érez.

Felettese bezzeg a szokásos pókerarcát viselte, noha biztosan tudja már…

- Uram. – John alig észrevehetően egy biccentéssel tisztelgett Caldwell-nek, miközben tekintetét végig a mellette álló személyen tartotta.

- Sheppard alezredes. Gondolom, nem kell önöket egymásnak bemutatni. Magára bízom, hogy kijelölje a szálláshelyét és odakísérje. Két óra múlva eligazítás, ott találkozunk.

- Igenis.

Caldwell egy biccentéssel elköszönt és továbbment.



A két férfi pár percig némán méregette egymást. Végül az idősebb fél megtörte a hallgatást.

- Mit mondjak nem gondoltam, hogy egy másik galaxisba kell átjönnöm, hogy ismét találkozzunk. Ez az egész még olyan hihetetlen. – Körbetekintett a helyiségben, ahonnan már javában hordták az utánpótlást tartalmazó szállítmányt a város raktározásra kijelölt részébe.

- Őőő… igen ez meglehetősen… - John lehajtott fejjel zavartan billegett a sarkán.

- … furcsa. – Fejezte be a másik.

Sheppard tudta, hogy talán kellene végre valamit mondania, ami nem félreszövegelés.

- Én nem tudom, hogy mit is mondjak. Komolyan nem gondoltam, hogy pont itt találkozunk, és… mindent félretéve, tényleg örülök, hogy látlak… apa. Arcán átfutott egy, talán mosolynak is beszámítható fintor.

A mindig feszes és határozott William J. Sheppard dandártábornok tekintete a fiatalabb férfi szavai nyomán elvesztette minden addigi keménységét. Előrébb lépett és megölelte a fiát.

- Én is örülök John, hogy látlak. Komolyan.

John arcán először csodálkozás, majd valamiféle megkönnyebbülés látszott, és sután viszonozta az ölelést.

Az idősebb Sheppard hátrébb lépett, és végigmérte fiát, majd megrázta a fejét.

- Ez hihetetlen! Mégis mit keresel te egy másik galaxisban?

- Pont te kérdezed? Te talán ide jársz horgászni?

- Talán ismered Jack O’Neill…

John szemöldökei felszaladtak a név hallatán.

- Ne is mond! Téged is megfenyegetett valamivel, hogy ha nem vállalod, akkor… - Elvigyorodott, ahogy visszaemlékezett saját „beszervezésére”. Elindultak a legközelebbi transzporter felé.

- Ami azt illeti, nem kellett. Miután beavatott a részletekbe, és azt is elmondta, hogy te is itt vagy, könnyebben mondtam igent az ajánlatára.



Sheppard meglepetten fordult apja felé.

- Na csak azt ne mond, hogy miattam jöttél. És hogy lehet… úgy értem mégis miért kellett pont neked ilyen messzire jönnöd?

- Erre bőven lesz még idő, az eligazítás során megfelelő tájékoztatást kapsz erről is.

- Hát legyen. Akkor szerintem együnk valamit. Hidd el, sehol nem kapsz olyan reggeli mint ezen a bolygón.

William felnevetett.

- Én inkább amiatt aggódom, hogy olyan reggelit nem kapok, mint a Földön.






- Csendvirág - 2005-08-09

Na ezen szötyöröghettek egy ideig. Oszt egy szót se akarok hóolvadásig! [Kép: icon_lol.gif] [Kép: wink.gif]



ZUHANÁS



Sheppard kimerülten térdre roskadt Weir mellett, és megrázta a vállát.

- Elizabeth kelljen fel! - De nem kapott választ.

Kitapintotta a pulzusát, majd kicsit közelebb hajolva újra szólongatni kezdte.

- Kérem! Magának is segítenie kell. Sajnos a kapu még nagyon-nagyon messze van innen. Addig azért nem bánnám, ha még a saját lábán jönne. Most még nem állhatunk meg!



Már így is tovább bírta, mint ahogy John gondolta volna. Nem panaszkodott, csak próbálta minden erejét összeszedve tartani a férfi tempóját. Igaz, hogy többször is úgy kellett talpra rángatnia, de fényes nappal, ilyen felszíni hőmérséklet mellett nem volt ajánlatos tartósan a nyílt terepen maradni. Tovább kéne menniük, amíg nem találnak valami menedéket, ahol egy kicsit megpihenhetnek.



Ha visszanézett, már a vastag, fekete füstöt sem látta, ami gyászos emlékoszlopként kígyózott az ég felé, mutatva a kiégett Pocsolyaugró lezuhanásának helyét. Azt a helyet, ahol még csak lehetőségük sem volt eltemetni Baker hadnagy és Dr. Feltmann holttestét, hiszen ők maguk is épp hogy kijuthattak az Ugróból, mielőtt a támadó hajó visszafordult, és néhány lövéssel megsorozta a már amúgy is szétroncsolódott géptestet.

Sheppard őszintén remélte, hogy a látvány meggyőzte őket, és nem akarják megszámolni a holttesteket.

Körbenézett a perzselő forróságtól vibráló kietlen vidéken. Nem hagyhatja itt, de ezen a terepen nem is cipelheti. Még azt sem tudta, hogy neki magának sikerülhet-e. Vagy a kiszáradás öli meg, vagy azok, ha rájönnek, hogy ketten hiányoznak. Egyiket sem találta egy vonzó perspektívának. Rodney nem is tudja, hogy milyen szerencsésnek mondhatja magát.



…



- Az apja? Hihetetlen! Nem is tudtam, hogy van apja! – Harsogta teli szájjal csámcsogva McKay, de a visszaforduló alezredes arkifejezését meglátva megtorpant.

- Úgy értem, soha nem mondta, hogy élnek még családtagjai a Földön. – Hebegte.

- Jó, hagyjuk most ezt a témát!

Áthaladtak a vezérlőn, ahol az éjszakai ügyeletet ellátó személyzet éppen átadta a terepet a váltásnak. Páran, kissé kába arccal az álmosságtól odaintettek John-nak és a mögötte loholó Rodney-nak, amint elmentek melletük.

- Aha. De nem gondolja, hogy érdekes, hogy a tábornok pont őt…

- McKay!

- Ok, ok.

- És egyébként is, ne most tömje magát!

- De egész éjjel a szenzorok újrakalibrálásának az esetleges lehetőségein dolgoztam, és nem volt időm…

- Ennyi elég is lesz, köszönöm. Nehogy kiselőadást tartson itt nekem!

- Nem bírom, amikor így viselkedik!

Sheppard egy kaján vigyort küldött válaszul, és nekilendült az Ugrók kikötőjébe vezető lépcsősornak.

- Figyeljen, egyszerűen csak nincs most hangulatom az apámról beszélni.

- Ne legyen már ilyen! Jacob Carter is gyakran dolgozott együtt a lányával, miután beállt a Tok’ra-hoz.

- Ezt maga nem érti! Évekig nem beszéltem vele, nem hívtam, nem is vettem róla tudomást. Úgy gondolta, hogy soha többé nem találkozunk. És most, tessék itt van!

A lépcső tetején megállt és lenézett a szuszogva kapaszkodó Rodney-ra.

- A Földön nem voltak ilyen problémáim. Nem mintha nem lenne jó, hogy tisztázhattunk számos régi sérelmet, de komolyan nem tudom, hogy mi járt a tábornok fejében, amikor ezt kiagyalta. Na jöjjön már, így soha nem indulunk el!

Dr. Weir a négyes Ugrónál beszélgetett Dr. Feltmann-nal. Pár lépésre tőlük három tengerészgyalogos várakozott, akik Sheppard alezredes megérkezésekor veszes vigyázzba merevedtek egy pillanatra.

Weir rájuk pillantva intett Dr. Feltmann-nak, hogy várjon egy percet.

- Rodney ne haragudj, de van egy kis változás, Dr. Zelenka arra kért, hogy ha megoldható, te inkább maradj, fontos lenne még a mai napon befejezni a munkát.

- Szerintem egyedül is remekül elboldogul!

- De veled hamarabb befejezi. És most ez a lényegesebb számunkra. Majd Dr. Feltmann elkísér minket. Ne agggódj, nem maradsz le semmiről!




…



Most azt kívánta, bárcsak ők maradtak volna le az egészről!

Ha magához is őszinte akart lenni, nem tartotta valószínűnek, hogy képes lesz eljutni a céljukig. Csüggesztően hatalmas távolság és egy víznélküli kősivatag állt köztük, és a megmenekülésük kulcsát jelentő csillagkapu között. Viszont nem akart csak úgy egyszerűen leülni és meghalni anélkül, hogy ne követne el minden tőle telhetőt a túlélésért. Ráadásul itt volt Dr. Weir, akiért szintén felelősséggel tartozott. Azért jött vele, mert nem bízta volna másra a védelmét. Nem hagyhatja magára.





Kézfejével letörölte a halántékán patakokban csordogáló izzadságot és egy, a közelben lévő, hatalmas sziklatömb felé pillantott. Hátha talál ott némi árnyékot, és megpróbálhatja eszméletre téríteni.

Feltápászkodott és nagy nehezen felnyalábolva Weir-t, bizonytalan léptekkel nekiindult.

- Ez volt az utolsó alkalom, hogy velem cipelteti magát 50 fokban. – Zihálta, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni szeme előtt táncoló színes karikákat, és sérüléseiből fakadó egyre erősödő fájdalmakat.

- Huh! Na végre! – Lerogyott és egy megkönnyebbült sóhajjal elfeküdt a földön. Remek helyet sikerült találnia, hiszen legalább egy négy méteres hosszúságú sziklapárkány borult föléjük, egyik oldalán egészen a földig nyúlva.

Fektében Elizabeth felé fordította a fejét.

- Árnyékunk már van, de sajnos a jeges üdítőt csak később szervírozzák. Addig majd elütjük valahogy az időt.

Legszívesebben egy ideig csak feküdt volna, de összeszedte magát és odatelepedett a még mindig mozdulatlan nő mellé. Weir arcát a baloldalon alvadt vér borította az Ugró lezuhanása során szerzett fejsérülése miatt. Minden bizonnyal voltak belső sérülései is, de semmit sem tehetett érte, mint ahogy saját magáért sem. Pedig a törött bordái, a zúzódások az oldalán és még sorolhatná, mind Dr. Beckett gondos ellátása után kiáltottak, bár őszintén már annak is örülhetett, hogy egyáltalán túlélték a dolgot.

Ha belegondolt, Sheppard-öt elöntötte a düh. Az az átkozott Zarakh-i népség…



…



Nagy sumákok ezek, szerinte ez azonnal látszott, persze Elizabeth letorkolta, mondván, a megérzései helyett most diplomáciai ügyekkel kell foglalkoznia. Na tessék! Ennyit a diplomáciáról!

Komolyan azt hitte, hogy ezekkel lehet tárgyalni? Legyünk barátok, meg fogjunk össze… blablabla. Ez a nő időnként annyira… annyira… inkább nem mond semmit.

Neki már az első perctől kezdve ellenérzései voltak velük szemben.

Amikor az első találkozásuk alkalmával meglátták az Ugrót és azokat az ősök által készített eszközöket, amiket már jó ideje a felszerelésük részeként használtak, olyan izgatottak lettek, mint szomjas teve, ha vizet szimatol. De milyen teve az, amelyik folyamatosan titkolni igyekszik az izgatottságát? Ezek folyamatosan félrebeszéltek, és ködösítettek.

Sem a földi fegyverek, sem a felszerelésük egyéb része nem érdekelte őket. Na jó. Erre persze mondhatja bárki, hogy ősök cuccai mellett ők labdába sem rúghatnak. Csak ne lett volna benne folyamatosan egy érthetetlen rossz érzés.



Persze valóban nagyon nyitottnak tűntek. Érdekelte őket a küzdelem, amit a wraith ellen folytatnak, bámulatosnak találták az eddig elért sikereiket, és felkínálták, hogy megosztják velük mindazokat a fejlesztéseket, eszközöket és fegyvereket, amelyek révén ők már generációk óta sikerrel verték vissza a lidércek támadásait.

Mindezt az után ajánlották fel, hogy tudomást szereztek arról, hogy Atlantis még áll, s hogy onnan származik az Ugró, az összes többi eszközzel együtt.

Nem kívántak cserébe semmit, minden ajánlatot elhárítottak, csupán annyit kértek, hogy a földi csapat vezetője személyesen keresse fel őket, mintegy megpecsételve jelenlétével a két nép közötti barátságot.

John még most is emlékszik, hogy mennyire idegesítette, hogy zarakh-i vendéglátóik folyamatosan elsiklottak a kérdéseik felett, amikor arra terelődött a szó, hogy miként sikerült mindezt elérniük, és hogy ők maguk mit tudnak az ősökről. Nem volt egy az egyben feltűnő, csak valahogy mindig arra eszmélt, hogy valami egészen másról beszélnek, mint amiről szeretné. Annyira igyekezett Weir-t lebeszélni, hogy vállalja az utat.




…



- Be kellett volna zárnom a szobájába. Komolyan. Legközelebb nem engedem, hogy ilyet tegyen. – Mormolta lehúnyt szemmel. Olyan jó lett volna aludni és aludni és…

- Legközelebb… ígérem, hogy hallgatok magára.

A férfi odafordult a gyenge hangra. Elizabeth ugyanott feküdt, de már öntudatánál volt.

Sheppard szemöldökei felszaladtak.

- Na csakhogy. Az ebédet már lekéste, maga hétalvó!

Weir bágyadtan elmosolyodott.

- Sajnálom, hogy kidőltem. Azt hiszem, nem tudok továbbmenni.

- Szamárság! Egy kicsit szusszanunk, és meglátja, sokkal jobban megy majd a séta.

- Sajnálom John…

- Nem. – Elkomolyodva megrázta a fejét. – Ezt most hagyja abba! Elizabeth maga mindig olyan határozott! Soha nem láttam, hogy feladott volna bármit is. Most se tegye! Én itt leszek maga mellett, és segítek.

- Ha itt marad, maga is meghal.

- Senki nem fog meghalni! – Förmedt Weir-re.

- Haragszik rám?

Sheppard-ból minden indulat elpárolgott egy perc alatt, és úgy nézett Elizabeth-re mintha most látná életében először.

- Őőőő… nem. Nem, csak… nem akarom, hogy… szóval azt akarom, hogy túlélje. Hogy lehetőleg mindketten túléljük.

Nyelt egy nagyot és elfordította fejét. Csend telepedett közéjük.

- Magának volt igaza John. Hibát követtem el, és emiatt már meghalt négy ember. Nem akarom, hogy maga is…

Sheppard tompán felnyögött, ahogy megpróbált ültéből fekvésbe vackolódni Weir mellett. Bele se akart gondolni hogy mi az, ami ennyire fájhat.

- Nézze én sem voltam biztos a dolgomban, csak akkor, amikor már a padlón feküdtem, és éppen elszedték a fegyvereimet.



…



Igen. A nyomorult népség rájött, hogy már ők is tudják, mi is a nagy barátkozás lényege, ezért úgy döntöttek, ideje új pályára terelni az eseményeket. A zarakh-i követség hajójának egyik folyosóján haladtak a szálláshelyük felé, amikor addig nyájas vendéglátóik fegyvert rántottak. Turnberg zászlós azonnal tüzelni kezdett.

- Turnberg tüzet szüntess! Ne lőjjenek! - Sheppard kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt, de a zászlósért már semmit nem tehetett.

A támadóik fegyverei ezután már őket célozták meg, és felszólították őket a megadásra. Sheppard és Baker rezzenéstelen tekintettel fixírozták őket, és igyekeztek úgy helyezkedni, hogy Dr. Feltmann és Weir takarásba kerüljön a fegyverektől. Nem mintha így bármi esélyük lehetett volna, de ennyit legalább módjukban állt megtenni a védelmükben. Ezután csupán egy perc volt az egész, és a két katona már a padlón feküdt néhány zarakh-i fegyveres meglehetősen kíméletlen közreműködése következtében. Némi heves tusakodás árán még sikerült a fejét Weir felé tudta fordítani így látta, hogy megragadják őket is, majd elviselhetetlen fájdalom borította el és a világ kihúnyt körülötte.




…



- Utálom a kábítófegyvereiket. Ezek még a wraith-nél is rosszabbak.

- De legalább nem ölték meg.

Sheppard elfintorodott.

- Na ja. Csak azt a szerencsétlen…

…zarakh-i fickót. Mi is volt a neve? Nem emlékezett rá, csak a félelemtől tágra nyílt szemeire, ahogy intett, hogy kövessék. Ő volt az, aki megosztotta velük az információkat, a népének eddig elért sikerei mögött álló minden eszközzel titkolni próbált valóságáról.

Ez a nép, egykor szintén az Ősök gondviselését élvezte. Fejlődésüket figyelemmel kísérték, de csak a legszükségesebb esetekben avatkoztak bele az életükben. Nem osztották meg velük tudásukat, csupán felsőbbrendű hatalomként felügyelték a zarakh-i emberek civilizációját. Persze már akkor is voltak olyan személyek a vezetők és az egyszerű civilek között, akik úgy gondolták, nem elég az ismeret és a technikai fejlettség, amit addig elérhettek. Mindarra vágytak, amit a Kapukészítők birtokoltak.





Ez a fajta elégedetlenség akkor érte el tetőfokát, amikor a Wraith először érintette meg a világukat. Már senki sem tudja, hogy milyen úton-módon jutott tudomásukra, de amikor megértették, hogy ezt a szörnyű csapást az Ősök hibája hozta rájuk, és számukra mindez mivel járhat, szembefordultak velük, és sikerült foglyul ejteni többeket a velük egy bolygón élő ősök közül. Kihasználták, hogy a Wraith-el szembeni harc lekötötte Atlantis-i vezetés minden figyelmét és erejét, és a nép túlélői foglyaikkal együtt hosszú időre eltűntek. Generációk születtek és lettek porrá, miközben a Zarakh minden tudást megszerzett, amihez csak hozzájuthatott a gondos őrizet alatt tartott ősöktől. Semmilyen módszertől nem riadtak vissza, hogy együttműködésre bírják őket, s végül mindent elértek, amit csak akartak. És amikor már nem volt rájuk szükség, nem haboztak eltüntetni őket és minden nyomát addigi létezésüknek. Ezen az áron vásárolták meg a biztonságos és kényelmes életüket.





Ily módon elképzelhető, hogy miként fogadták a hírt, hogy újra megnyílt az Atlantis-i kapu. Csak azt nem tudták, hogy a földieket hova tegyék. Talán az Ősök őket köldték el maguk előtt, hogy felmérjék a jelenlegi helyzetet a Pegazus galaxisban? Vagy ők maguk az Ősök leszármazottai?

Akárhogyan is, nem derülhetett fény a titokra, ami népük életét biztosította a Wraith támadásokkal szemben!

El akarták kerülni a nyílt konfrontációt, amíg nem látják át a helyzetet, de egyik zarakh-i követ szembefordult a társaival. Azt hajtogatta, hogy egyszer úgyis fény derül mindenre, vállalniuk kell a népük múltbéli cselekedeteit, de nem osztozva abban.

Még egy ostoba alak, aki kockára tenné mindazt, amit elődeiknek köszönhetnek. Ha ezt az árat kellett megfizetni érte, akkor ezt kellett. Talán vállalták volna azt az életet, amit annyi világon láttak? A rettegést a wraith eljövetelektől, az állandó rejtőzködést, a szörnyű halált?

Az az őrült képes volt kiszabadítani a földieket és eljuttatni az Ugróhoz.

De ott halt meg saját őrségének a fegyvereitől, amikor már csak pár lépés választotta el a hajótól.


…

- Maga szerint keresnek minket?

Weir suttogására az alezredes felriadt bóbiskolásából.

- Hogy mi? Kicsoda?

- Caldwell.

- Nem… nem hiszem, hogy képesek lettek volna fogni az adásunkat.

Elhallgatott és Elizabeth nyúzott arcára pislantott.

- Persze elképzelhető, hogy már úton vannak. De azért… csak… menjünk tovább.

Szavai már motyogásba fúltak, ahogy tudata lassan átcsúszott egy megnyugtató sötét helyre, és földetérésük óta először elvesztette a külvilággal a kapcsolatot.





Éles fény hatolt a szemébe. Hangokat hallott, nagyon távolról és tompán.

- Sheppard alezredes! Uram! Hallja, amit mondok? Kössenek be még egy infúziót, pótolnunk kell a folyadékveszteséget! Ki tudja, mióta vannak ilyen állapotban!

- Carlson?

Kinyitotta a szemét és értetlenül nézett a fölé hajoló orvos aggodalmas arcára.

- Mi? – Próbált nyelni, de nem nagyon sikerült. – Hol…

- Ez a Daedalos. Nyugodjon meg, már biztonságban van.

Sheppard egy pillanatra lehúnyta a szemét, majd ismét Beckett-re nézett.

- Dr. Weir?

- Életben van. – Caldwell ezredes lépett az ágya mellé. - Nagyon súlyos az állapota, de reméljük a legjobbakat. Most pihenjen. Szeretném, ha minél előbb magyarázattal szolgálna rá, hogy miért kellett magukat félholt állapotban összeszednem egy bolygóról. Mit csináltak a távollétemben?

Hátra fordult Dr. Beckett-hez.

- Vigyázzon rá, hogy lehetőleg a hazaút során nyugton maradjon.- Ezzel faképnél hagyta az elképedt arcú orvost és betegét.

- Ezredes!

Beckett már félúton a parancsnoki híd felé érte utol.

- Elnézést, ha úgy gondolja, hogy semmi közöm hozzá, de azt ugye maga is tudja, hogy Dr. Weir nem maradt volna életben az alezredes nélkül? Nem kellene őt hibáztatnia.

- Tudom. – Válaszolta Caldwell, hátra sem pillantva a mögötte loholó orvosra.

- Tudja? Akkor miért viselkedik így vele?

- Figyeljen. – Az ezredes végre megtorpant. – Köztünk szólva John Sheppard egy remek képességű katona, de még rengeteg dolgot kell tanulnia, hogy jó vezető is legyen. Az a meglátásom, hogy a visszaérkezésemig nem lett volna szabad elindulniuk. De megtették, és ez két beosztottja és egy remek szakemberünk életébe került, nem beszélve arról, hogy ők ketten is épp hogy túlélték. A távollétemben az ő feladata biztonsági kérdésekben döntést hozni. Úgy gondolom, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha az alezredes megfontoltabban jár el.

- Ez többször nem fordulhat elő, nincs több meggondolatlan kaland! - Egy percre lehajtotta a fejét, mintha elgondolkozott volna, majd ismét felnézett és megcsóválta a fejét.- … „a halál nem kaland azok számára, akik szemtől szemben állnak vele.”

- Hm. Hemingway?

- Remarque.

- Értem. Akkor megyek is vissza.

- Tegye azt. És doktor! Amit az előbb mondtam az alezredes képességeiről… maradjon köztünk. A felettese vagyok, nem az apja. Ha bátorításra szorul, forduljon hozzá.



Beckett tétován bólintott, majd elindult az orvosi részleg irányába, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán Sheppard is jobban járt volna, ha otthon marad, a McMurdo-i bázis kellemesen fagyott világában.


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2005-11-07

- O´Neill tábornok! Az Atlantis-expedició minden tagjának nevében köszöntöm! Megtiszteltetés számunkra a látogatása! - Dr. Weir hangjából Ĺ‘szinte öröm és melegség sugárzott, ahogy a Daedalos-ról lesugározott csapattal érkezĹ‘ férfit üdvözölte.

Az utóbbi években mindig fanyar arckifejezés egy pillanatra megenyhülni látszott, de csak egy pillanatra. Szemöldökét felhúzva körbepislantott az élettĹ‘l pezsgĹ‘ kaputeremben.

- Dr. Weir! Tehát ez lenne a város, amiért hajlandóak katonákat megszégyenítĹ‘ módon küzdeni?

Elizabeth mosolyogva félrebiccentette a fejét, és egy karmozdulattal a szállása felé vezetĹ‘ folyosó felé invitálta a tábornokot.

- MegtisztelĹ‘, ha így gondolnak ránk odahaza. De ha körbenéz errefelé egy kicsit, talán megérti, hogy miért is olyan fontos számunkra ez a hely.

- Óóó... tudom én azt. Carter és Daniel rojtosra rágják a fülemet, hogy engedjem el Ĺ‘ket. Hát gondoltam elĹ‘ször én jövök el, hogy megnézzem, miért vannak úgy oda.

- Nem csupán a tudományos értékére gondolok tábornok. Bár kétségtelenül lenyűgözĹ‘ felfedezéseket nyújt számunkra minden újabb nap.

- Kétségtelenül. Sheppard ezredes?

- A gyengélkedĹ‘n. Erre kérem, a transzporterállomás felé...

O´Neill féloldalt a nĹ‘re pillantott.

- Transzporter. Már megint egy? Mit is mondott? A gyengélkedĹ‘n?

Dr. Weir arca komorabbá vált a kérdésre.

- A csapatának egyik tagja egy külvilági incidens során súlyos sérüléseket szenvedett. Fontosnak tartja, hogy a közelben legyen, amíg Dr. Beckett életmentĹ‘ beavatkozást végez Benneth Ĺ‘rmesteren.

- Értem.



...



Sheppard ezredes ingerülten rótta köröket a gyengélkedĹ‘ elĹ‘tti folyosón. Egy ideig még bírta a várakozást. Töprengett a legutóbbi küldetésükön. Majd rádión kapcsolatba lépett Lorne Ĺ‘rnaggyal, tájékozódott a legfrissebb információkról és jelentésekrĹ‘l a városban, és kiosztott pár szűkszavú utasítást az Ĺ‘rnagynak.

Mikor végez már a doki! Úgy tűnik, mintha egy nap is eltelt volna, hogy bevitték az Ĺ‘rmestert! Végre nyílik az ajtó!

- Doktor! Mi a helyzet? - A fenébe is, ez a gyászos arc! Legalább megpróbálhatná palástolni az érzelmeit.

- Sajnálom ezredes...

- Ne mondjon semmit!

Carlson megütközve nézte Sheppard elszürkülĹ‘ arcát.

- Ezredes. Nem tehettünk semmit. Ezredes...

John szó nélkül sarkonfordult, és szinte elrohant.



...



- Csatlakozhatok?

O´Neill zsebredugott kézzel álldogált az erkély korlátjának támaszkodó Sheppard mögött.

John igyekezett összeszedni magát és kiegyenesedve biccentett.

- Uram?

- Hallottam. Sajnálom.

- Igen uram, én is. - Ismét a korlátra könyökölve letekintett a városra. Atlantis központi részének egyik legmagasabb pontjáról lélegzetelállító kilátás nyílt az óceánbolygóra. A lenyugvó nap meleg, aranyszínű palásba burkolta a város égbeszökĹ‘, karcsú tornyait. De a látvány most a legkevésbé sem tudott hatást gyakorolni rá.

- Már számolni sem tudom.

- Micsodát?

- Hogy az Ĺ‘rmester hányadik emberem volt, akit elveszítek. Igyekeztem mindig katonaként kezelni, az ilyen helyzeteket, de most... nem tudom, hogy mi ütött belém.

- Nem kell magyarázkodni. - A tábornok szintén a korlátra támaszkodva lepillantott a városra, de a tekintete elárulta, hogy most valahol nagyon messze jár, térben és idĹ‘ben egyaránt.

- Amióta katonaként szolgálok, rengeteg ember: bajtárs és jó barát halálát kellett végignéznem. Emberek, akiket évek óta ismersz, együtt szolgáltok... akik szinte a testvéreiddé válnak, a mindennapjaid részévé... és egyszer csak jön egy golyó vagy egy gránát, és ott fekszik elĹ‘tted holtan. Sokszor szinte rá sem ismersz, vagy csak épphogy. - Ahogy Sheppard-re nézett, és az viszonozta a pillantását, látta a fiatal férfi szemében, hogy neki is megvannak már a maga súlyos emlékei, amiket hordoz.

- De én felelĹ‘s vagyok az embereimért is! Ha hibás döntést hozok, az az életükbe kerülhet, ám ha jól döntök... lehet, hogy az is.

- Katonák vagyunk, ami azzal is jár, hogy mindezeket vállaljuk, sĹ‘t még többet is. Nem egyszer már maga is hozott olyan döntést, hogy az életét adja értük. Ezt maga is tudja.

John bólintott és lehajtotta a fejét.

- Katonák vagyunk. De emberek is. Többet kell bírnunk, elhordoznunk, mint egy átlagembernek. De ne akarjon egy gép lenni, mert nem az teszi jó katonává. Vannak, akik elkövetik ezt a hibát, de maga ne akarjon ilyen lenni. - A tábornok fújtatott egyet. - Te jó ég! Mintha csak Daniel egyik szentbeszédét hallanám. Túl sokat dolgoztunk együtt!

RészérĹ‘l befejezve bátorítóan megveregette John vállát, és elindult az ajtó felé, aminek a szárnyai szisszenve kinyíltak elĹ‘tte.

- Tábornok!

- Hm?

John lassan megfordult.

- Még nem volt alkalmam elmondani, hogy igaza volt.

- Hát persze, hogy igazam volt. Miben is?

- Hogy bolond, aki nem akar átmenni a kapun.

Jack O´Neill arcán huncut mosoly futott át.

- Úgy gondolja?

John is megeresztett egy félmosolyt.

- Köszönöm uram, hogy lehetĹ‘séget adott rá! És ezt is.

- Nincs mit. - Azzal sarkon fordulva, fütyörészve elsétált.



...



Elizabeth szúrós szemmel méregette a laptopja képernyĹ‘jét. Ma valahogy nem nyugtatta meg a passziánsz. Pedig általában jólesett levezetni a napi pörgést, és némi kártyázással lelassítani a gondolatait. Persze, csak ha senki sem látta. Mondjuk késĹ‘ este.

Lépteket hallott, és felpillantva Sheppard-öt látta közeledni, némileg nyugodtabban, mint a nap folyamán bármikor.

- A tábornok tud valamit, amit én nem. - Gondolta, ám ezért csak hálás tudott lenni. Soha sem tudott elsiklani a fölött, ha valamelyik embernek problémái voltak, de nem is akart tolakodni, hacsak az illetĹ‘ nem osztotta meg vele a gondját. Márpedig az ezredest elég zárkózott embernek ismerte, aki inkább elvonult, vagy fals viccekkel álcázta a valódi érzéseit. Na ja. Elvégre férfi és súlyosbító tényként katona is. Ĺszintén örült, hogy a tábornokkal folytatott beszélgetés szemmel láthatóan jó hatással volt rá.



- Helló! Zavarom?

- Dehogy. Jöjjön be.

A férfi beténfergett, majd karjait keresztbe fonva a mellkasa elĹ‘tt, a sarkain billegve bámulta Elizabeth asztalát.

- Igen?

A nĹ‘ érdeklĹ‘dve félrebillentette a fejét és kíváncsian belebámult az arcába.

- Segíthetek valamit?

- Ĺőőőőő... igen... arra... azon gondolkodtam, hogy nem lenne kedve... esetleg eljönni futni egyet... most?

- Most?

- Ĺőőőő... igen. - Az ezredes zavartan megköszörülte a torkát. - De ha nem...

- Ó de igen, bár az éjszaka közepén elég ritkán szoktam futni, de... persze... - Az ember mit meg nem tesz egy ilyen történelmi pillanatért.



Elizabeth maga sem tudta mikor futott utoljára ennyit, de nagyon jólesett, ahogy maguk mögött hagyták a városközpontot és egyre inkább kifelé haladtak, üres folyosókon és nyitott hidakon, ahol megcsapta Ĺ‘ket a sós levegĹ‘. Egyszer-kétszer megálltak sétálni és csak beszélgettek... elĹ‘ször Atlantis-ról, a munkájukról... majd önmagukról és egymásról.

Az ezredes megkönnyebbültnek és felszabadultnak tűnt.

- Egész eddigi életemben nem beszéltem ennyit, mint most egyszuszra. Vigyorogva megcsóválta a fejét.

- És zavarja? - Elizabeth nagyot kortyolt a kulacsából.

John egy kis gondolkodás után vállatvont.

- Csak szokatlan. De jólesik.

- Örülök.

Sheppard rápillantva megállt.

- Úgy néz ki, hogy ma Ĺ‘szinteségi rohamaim vannak, de el kell, hogy mondjam, hogy kevés emberrel tudok úgy beszélgetni, mint magával. És ha már itt tartunk... - Felnézett a csillagos égboltra, de nem érezte kevésbé zavarban magát. - Köszönetet szeretnék mondani.

- Ugyan miért?

Az ezredes komoly tekintettel a nĹ‘ felé fordult.

- Ha maga nincs, még most is a Földön lennék... talán életem végéig. Soha nem kaptam volna meg ezt a lehetĹ‘séget. Bizalmat szavazott nekem, kiállt mellettem, amikor szükségem volt rá.

Elizabeth zavartan hümmögött egy sort.

- Ha már itt tartunk John, maga számos esetben megmentette az életemet.

Sheppard megrázta a fejét, mint aki képtelenségnek tartja a gondolatát is, hogy ilyet felemlegessenek.

- Ugyan ezt bármelyik emberem megtette volna. De maga esélyt adott életem legnagyobb kalandjára és a katonai karrierem folytatására. Ezt azért akárki nem adhatta volna meg.


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2005-11-08

Nos úgy döntöttem, hogy miért ne szivatnék meg mindenkit egyszerre. Szóval egyenlĹ‘re így alakul tovább. Remélem nem túl elcsépelt módon.

Folytatom, ahol abbahagytam:




- Remélem nem haragszik meg, de a meghívása akkor elsĹ‘sorban a genetikai hátterének szólt.

- Nahát maga aztán tudja, hogy hogyan kezelje az embereket! - MindkettĹ‘jükbĹ‘l kitört a nevetés. John is nagyot kortyolt a kulacsából és fürkészĹ‘n Weir-re nézett.

- Mondja, maga elhiszi, hogy O´Neill tábornok csupán azért utazott át egy másik galaxisba, hogy megnézze a várost? Nem mondom, hogy nem hihetĹ‘... mondjuk Dr. Jackson esetében. De a tábornok...

- Nos... meglehet, hogy van még más oka is. Hamarosan úgyis kiderül.

Sheppard kérdĹ‘n felhúzott szemöldökkel közelebb hajolt:

- Maga tud valamit.

- Pedig higgye el, hogy nem többet, mint maga. De a holnapi nap talán meghozza a válaszokat. Jöjjön, induljunk vissza!

- Kap egy kis előnyt.

- Ezt meg sem hallottam!



...



Másnap reggel a teljes vezetĹ‘ség összegyűlt, és kibĹ‘vült O´Neill és Sheppard tábornokokkal. Valami nyomasztó érzés vibrált a levegĹ‘ben, és amikor a tekintetek összevillantak, a saját visszafojtott várakozásukat látták visszaköszönni egymás arcán.

Két tábornok tart eligazítást egyszerre? Mi lesz itt ma?



- Jó reggelt mindenkinek! - Jack O´Neill, flegma arckifejezése alapján akár a napi tĹ‘zsdehírek felolvasására is készülĹ‘dhetett volna. - Remélem, mindenki itt van, mert elkezdeném. Amiért összegyűltünk itt ma, az legnagyobb felelĹ‘sséget rója önökre, amit emberek valaha is hordoztak..

A termet meglepett suttogások töltötték meg a szavai nyomán.

- Amit mondanom kell... - Lehajtotta a fejét, és vett egy mély lélegzetet. - Amit mondanom kell, az az, hogy a Földet megközelítĹ‘leg egy héten belül eléri a valaha látott legnagyobb inváziós flotta, és jelen pillanatban nincs semmink, ami megállíthatná Ĺ‘ket. - Megpróbált nem tudomást venni a jelen lévĹ‘ férfiak és nĹ‘k arcára kiülĹ‘ döbbenetrĹ‘l, az önkéntelen mozdulatokról, a riadt pillantásokról. Bár rosszabra számított. - Az elsĹ‘, ami sokuknak most az eszébe jut, minden bizonnyal a rokonaik és barátaik sorsa feletti aggodalom.

Zelenka tenyerébe temetett arccal elĹ‘re görnyedt. A mellette ülĹ‘ Sheppard tekintete végigsiklott társain, miközben gondolatai kuszán kavarogtak a fejében. Rodney és Beckett szinte porig súlytottan ült a székén, és dermedten nézett maga elé. Néhányan egy kétségbeesetten zokogó nĹ‘t próbáltak vígasztalni.

O´Neill komoran összeráncolta a homlokát és végigtekintett a teremben lévĹ‘ embereken. Muszály folytatni.

- Ezekben a percekben a Daedalosz úton van hazafelé, hogy csatlakozzon a Prométheuszhoz és az asgard flotta maradékához, hogy...

- Maradékához? - Elizabeth hüledezve ocsúdott fel a tábornok szavaira.

- Igen. A maradék. Az invázió elsĹ‘ áldozata az asgardok voltak.

- De hát kik ezek?

- Mit akarnak tĹ‘lünk?

- Nem tehetünk semmit?

O´Neill pár percig némán állta a kérdésáradatot.

- Egy rendkívül arrogáns és hódító nép, akik viszont legfeljebb a szomszéd kínai fűszerest igázhatták volna le, ha nem bukkannak rá egy olyan bolygóra, ami egy valóságos kincsesbánya volt számukra. Egy bolygó, ami bizony pár éve nekünk is nagyon jól jött volna... egy Ĺ‘s hajógyár. Minden, amit csak tudni lehet a fejlesztéseikrĹ‘l, a fegyvereikrĹ‘l. Minden ott volt a kezükben. A megszerzett tudás mérhetetlenül nagy elĹ‘nyhöz juttatta Ĺ‘ket. És megállíthatatlanok...

- És most csak üljünk a fenekünkön és nézzük végig, hogy lerohanják a Földet? Világvége díszpáholyból? - Rodney gúnyosan felnevetett, és megrázta a fejét. - Micsoda sztori! Majd megírom a visszemlékezéseimben, de hoppá! FélĹ‘, hogy nem lesz, aki elolvassa!

- Azt hittük, hogy a wraith a legrosszabb dolog, amit távol kell tartanunk a FöldtĹ‘l. - Dünnyögte John.

- Mi az Ori-ra tippeltünk, - Fanyalgott Jack válaszképpen. - de ezek úgy söpörték el Thor és még húsz asgard vezetĹ‘ csatahajóját, mintha ott se lettek volna. Semmi sem maradt utánuk.

A legmélyebb döbbenet ülte meg a termet és elnémította az embereket.

Thor halott. Ha az asgardok sem tudják megállítani Ĺ‘ket...





Folyt. köv.


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2005-11-09

Az alezredes hátradĹ‘lt a székében, és az eligazítás kezdete óta elĹ‘ször az apjára nézett, aki most minha éveket öregedett volna.

Ĺ vajon tudta? Vajon az ideutazása is ezzel állt kapcsolatban? Mindaz, amit eddig mondott, csupán ezt fedezte volna?

- Mire számíthatunk most? Nincs semmi terv? Vagy úgy van, ahogy McKay mondta? Csak ülünk ölbe tett kézzel, és majd megnézzük utólag, hogy mi maradt az otthonainkból? Hogy hány ember élte túl? Majd kipipálnak minket a kihalt fajok listáján? Ennyi tellett volna tĹ‘lünk, meg ettĹ‘l az egész Csillagkapu programtól? - John elkeseredetten az asztalra csapott. - Az ég szerelmére! Ha már kinyitottuk Pandóra szelencéjét, legalább kezdjünk valamit vele!

- Ami azt illeti, már kezdtünk! - O´Neill az asztalra dobta a jegyzeteit. - Asgard barátaink jóvoltából hozzájutottunk olyan információkhoz, ami talán... talán segítségünkre lehet.

McKay elĹ‘rébb hajolt.

- Mégiscsak meg tudjuk állítani Ĺ‘ket?

- Nem. - A tábornok tekintete megállapodott Elizabeth-en. - De azok, akik hozzásegítették Ĺ‘ket ehhez a technikai fölényhez, megoldhatnák a gondunkat.

McKay gúnyos kacajjal összefonta a karjait.

- Gondolom még az életben nem hallott a felemelkedettek elitt klubbjáról, akik magasról lesajnálják a szánalmasan alacsonyabbrendĹ‘ lényeket. Ez utóbbiak lennénk mi.

- Tudom, hogy mire gondol. - Kapcsolódott a beszélgetésbe William Sheppard. - De közöttük is vannak olyanok, akik már eddig is sokat segítettek

Weir megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy Oma ezúttal bármilyen módon...

- Nos mi sem a felemelkedett Ĺ‘sökre gondoltunk. Az asgardok rendelkezésünkre bocsátották az O´Neill tábornokból Thor által kinyer Ĺ‘s-adatbank egy csekélyke részét, ami számunkra adott egy kapaszkodót. Ami leginkább érdekessé tette számunkra, az egy többször felbukkanó név: Janus.

Elizabeth összerezzent a név hallatára és John-ra nézett.

- Vajon...

- Igen Dr. Weir. - Biccentett Sheppard tábornok. - Minden kétséget kizáróan ugyanaz a Janus, aki titokban szembefordult az Atlantis-i Tanács tagjaival és mindent elkövetett azért, hogy a város működĹ‘képes és biztonságos állapotban várja az expedíció megérkezését. És aki mint kiderült, a mi galaxisunkban is folytatta munkáját, de az információk szerint sikerült elérnie, hogy a Tanács engedélyezte, hogy az adatbankba bekerüljön a Pegazus galaxisban hátrahagyott kutatólaborjának a helye. Ott kezdett elĹ‘ször dolgozni az idĹ‘utazást lehetĹ‘vé tevĹ‘ szerkezeteken, amely törekvések elsĹ‘ igazi sikerei az idĹ‘ugrásra is képes Pocsolyaugrók voltak. EzekbĹ‘l eddig egyet talált O´Neill tábornok és csapata a mi galaxisunkban (hála Maybourne-nek), egyet pedig Dr. Weir, Zelenka és Sheppard alezredes... mint tudjuk.



A vezetĹ‘ség egy része mocorogni kezdett a székén. Nem kellemes, ha az embert a saját halálára emlékeztetik. Rodney elgondolkozva csettintgetni kezdett az ujjával. Kétségkívül megnyugtató tevékenységnek találta. Mások a környezetében már nem annyira.

- Valószinűleg a szóban forgó Ugrót is Janus használhatta.

- Igen doktor, mi is erre gondoltunk. De ami most ebben számunkra a lényeges, hogy lehetĹ‘ségünk nyílik felkeresni ezt a labort.

Zelenka úgy kapta fel a fejét, mint egy vadat szimatoló vadászkutya.

- Lehet, hogy találhatunk még több ilyen Ugrót?

- Csak ebben bízunk, mert ez a kulcsa tervnek, amiért több száz ember és asgard fáradozott. A jelenben már semmit sem tehetünk. Ezzel a Csillagkapu Parancsnokság és a hajóinkon szolgáló emberek is tisztában vannak. De esetleg még van esélyünk a múltban.

- Azaz, hogy maguknak. - Tette hozzá O´Neill. - Annyi ilyenben volt már részem, hogy azt se tudom, hogy önmagam vagyok-e még! Elmondanám a lényeget. Nem kenyerem a tudományos blabla, tehát röviden: felkeresik a megjelölt bolygót, keresnek egy ilyen Ugrót, vagy mit...

- És ha nincs? - A kérdéshez már extraként dukált Rodney kekec arckifejezése.

O´Neill pillantása felért egy gyilkossági kísérlettel.

- Találjanak!

- És ha találunk? - Egyesek nem képesek felismerni a közvetlen életveszélyt. - Visszamegyünk a múltba... és akkor mi van? Megakadályozzuk annak a hajógyárnak a megépítését teszemazt tüntetéssel és petíciók benyújtásával, vagy felhívjuk az Ĺ‘sök figyelmét a modern adatvédelmi módszerek hasznosságára és az ipari kémkedés veszélyeire?

A tábornok ismételten beigazolódni látta elĹ‘ítéleteit a tudósokkal szemben.



Az alezredesnek hirtelen az az érzése támadt, hogy valamirĹ‘l megfeledkezett. Mi is volt az? A mai nappal kapcsolatos.

Ja megvan! Oldalba bökte Zelenkát és valamit odasúgott neki.

Radek szemöldökei felszaladtak és feltekintett a vadul gépelĹ‘ Csendvirágra.

- Hahó!

Era bosszúsan felmordult.

- Ne zavarj. Most írom a történet végét.

John hüledezve csóválta a fejét.

- Na de még csak az elején tartunk!

- Ez csak egy vázlat, hogy megnézzem, hogy mennyire lenne jó a befejezésem leírva.

- Aha. Na és milyen véget szánsz nekünk?

Csendvirág sóhajtott egy nagyot és hátradĹ‘lt a székében.

- Mit is akartok tulajdonképpen?

Mint valami szürreális álom, a teremben ülĹ‘k Zelenka vezényletével kórusban rázendítettek:



-Boldog Szűliiinaaaapooot! Nem kapsz ajáááándééékoot. Nem kapsz aaajááándéékot se tortát. Boldog szüüüliiinapoooot!



Az író megenyhült arckifejezéssel bólintott.

- Ez igazán kedves volt. Még én is megfelejtkeztem róla. Nos... ebbĹ‘l az alkalomból engedek a végkifejletbĹ‘l. KedvezĹ‘bb véget írok, mint ahogyan azt eredetileg terveztem.



O'Neill válaszképpen biccentett és visszafordult a többiekhez.

- Folytathatnám, vagy tortát is akarnak ennni? Nem? Akkor hol is tartottam?





- Mit tudunk az újsütetű ellenségeinkrĹ‘l? Morcosak? Szúrós szeműek?

- Alezredes! - McKay még soha nem érezte, hogy ennyire irritálónak találná, amikor Sheppard egy komoly helyzetben fanyar humorral próbálja oldani a feszültséget. Nem beszélve arról, hogy félbeszakította.

- Nem tudom, hogy mennyire leegyszerűsítve kell önnek elmagyarázni a helyzet drámai mivoltát! Az emberiség jövĹ‘je a tét! Maga meg csak viccelĹ‘dik, amikor ezek az... akárki lerohanták az asgardokat és beledöngölték Ĺ‘ket a földbe! Hamarosan ide is eljutnak és kiírtanak minket! Magát is... és... és akkor majd megpróbálhatja lefegyverezni Ĺ‘ket néhány bárgyú...

- Rodney! - Elizabeth igyekezett megállítani McKay hisztériába hajló kirohanását, de John is felfortyant az arrogáns hangvételen és hátrarúgta a székét.

- Nem akarok leülni egy sarokba, és reszketve sápítozni. Látni akarom, hogy mivel állunk szemben...

- Azt akarja mondani, hogy gyáva vagyok?

- Maga mondja!

- John! - Dr. Weir nem tudta elhinni, hogy ebben a helyzetben még ilyesmire is energiát kell pazarolni, mint a rangidĹ‘s tiszt és a vezetĹ‘ tudós perpatvara!

- Mindketten azonnal fejezzék be! Megértem, ha a feszültség és az elĹ‘bbi információk felzaklatják önöket. De mindkettĹ‘jükre szükségem van! Eddig is szükségem volt magukra, és most ez különösen igaz! Üljenek le a helyükre, és fejezzék be ezt a nevetséges vitát!

- Elnézést! - Sheppard lehuppant és O´Neill-re pillantott, aki gúnyos mosollyal biccentett.



- Nos, válaszolnék a kérdésére, most hogy végre szóhoz jutok. Az "újsütetű ellenségek" mondhatjuk régiek. Az aschenekrĹ‘l beszélünk, akikkel egyszer - most nem vesszük figyelembe azt a jövĹ‘t, amit megváltoztattunk - már találkoztunk, és mind önök közül sokan tudják, akkor sikeresen megakadályoztuk Ĺ‘ket, hogy biológiai fegyvert juttassanak a Földre. De elĹ‘tte még "megajándékoztuk" Ĺ‘ket a legbarátságtalanabb kapucímekkel, amiket csak ismertünk.



- Ha egy fekete lyukra csatlakozó kaput barátságtalannak nevez, nem tudom, hogy minek hívhatnánk a többit? - Csóválta a fejét egy szĹ‘ke, harmincas évei közepén járó asztrofizikus. A körülötte ülĹ‘k szakavatottként bólogattak.



- Nos igen. - Jack O´Neill lebigyesztett szájjal viszonozta a közbeszóló férfi pillantását.

- Ha az incidens elĹ‘tt ki akartak minket írtani, akkor utána még inkább. Ugyebár hamar kiderült, hogy átvertük Ĺ‘ket, és ez számukra súlyos, szinte végzetes következményekkel járt. Ami engem nem különösebben izgat, annak ismeretében, amilyen véget szántak nekünk. És nem is kellett volna, hogy érdekeljen, ha nem találják meg azt a bolygót... És innentĹ‘l már nagyon is érdekel!

Az elsĹ‘ cél, megtalálni Janus kutatólaborját itt, a Pegazus galaxisban! Felderíteni, hogy mit hagyott hátra. Adatok, idĹ‘gépek, világmegmentĹ‘ csodafegyverek...



- Mennyi idĹ‘nk van? - Kérdezte Elizabeth.

- Nem tudom. Landry tábornok biztosított arról, hogy a Csillagkapu Parancsnokságon keresztül sohasem fognak ide eljutni. EffelĹ‘l személyesen kezeskedik. - Jack hangja rekedtté vált.

- Tudnak egyáltalán Atlantis-ról?

- Ezt nem állt módunkban kideríteni, tehát ha nem tudnak róla, így is kell, hogy maradjon. Ha tudnak, akkor is távol kell Ĺ‘ket innen tartani, amíg csak lehet. A többi már az önök dolga! Haladéktalanul útnak kell indítani egy felderítĹ‘csapatot a következĹ‘ koordinátákra...



A teremben lévĹ‘k a laptopok és a palmok után nyúltak. A kezdeti zaklatottságot felváltotta a kötelességtudat és az önfegyelem. Most az elĹ‘ttük álló feladatok megoldására kell összpontosítani.

Talán minden eddigi tanulás, és gyakorlat, az itt szerzett tudás ebben nyeri el csúcspontját és értelmét: ismét beavatkoznak a történelem menetébe, hogy megváltoztassák a jövĹ‘t!



- Még valami. - O´Neill egy pillanatra megállt. - Ne felejtsék el, mi is csak emberek vagyunk. Nem várok önöktĹ‘l csodát! De tegyenek meg minden önöktĹ‘l tellhetĹ‘t. Azok katonák és civilek, akik pár nap múlva az életüket elveszítik a Földön és a Naprendszerben vívott harcokban, csak bennünk bízhatnak. Abban, hogy ez a terv sikerrel jár, és ez a pusztítás nem történik meg.

- Legalábbis nem most, nem így, és nem az aschenektĹ‘l. - Szólt közbe Dr. Beckett.

- Kérem, ne kezdjünk el a végzetrĹ‘l diskurálni. - Hurrogta le Rodney. - Hadd érezzem egy percig, hogy van remény.

- Magát nem foglalkoztatja a gondolat, hogy meddig odázhatjuk el a véget? Hogy mi lesz, ha nincs tovább? Hányszor menekülhetünk meg?

- Remélem nincs limitálva!

- És ha egy nap rájövünk, hogy mégis?

- Szeretném azt gondolni, hogy nem most jött el az a nap!



A két férfi szinte egyszerre nézett a gépeik képernyĹ‘jére, ahogy a laptopok halk csippantással jelezték a töltési folyamat befejezését.



- Az elsĹ‘ fázisban egy Ugró indul útnak a kutatóállomásra. Ezt a csapatot Dr. McKay, Dr. Zelenka alkotja, és Lorne Ĺ‘rnagy két emberrel a biztonsági csoportból. Ezalatt Dr. Weir, Sheppard alezredes és Sheppard tábornok lelkes szakértĹ‘gárdánkkal kidolgozzák, hogy mimódon jussanak át a mi galaxisunkba, ha megvan az idĹ‘gép. Mert mint azt bizonyára tudják, az Ugrók nem rendelkeznek hiperhajtóművel. A Földi kapu viszont napokon belül megszűnhet működni. Minden egyéb információt megtalálnak a gépeiken. Kérem, lássanak munkához!


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2006-01-30

A kaputeremben a külsĹ‘ szemlélĹ‘dĹ‘ számára kaotikus, átláthatatlan tömeg kavargott, megterhelve a felszerelést, ellátmányt és személyes holmikat tartalmazó konténerekkel és ládákkal. Az Ugrók szinte folyamatos ingajáratban végezték a város kiürítését Atlantis és egy Saltus nevű két holddal is bíró bolygó között.

Új lakóhelyük egy erdĹ‘s helyvidékkel borított termékeny föld volt, durva kérgű magasba nyúló faóriásokkal és sűrű aljnövényzettel. Táplálékban nem volt hiány, már csak a gazdag növény és élĹ‘világ miatt sem, és a bolygó felderítése során egyértelművé vált, hogy ideális választás egy Alfa bázis kiépítéséhez.

A hegyvidék bĹ‘séges kínálatot nyújtott a lakóhely kialakítására is alkalmas méretű barlangrendszerekbĹ‘l, így ebbĹ‘l a szempontból is szerencsésnek mondhatták magukat.

MegközelítĹ‘en négy hónapja kezdték meg a szállás- és raktárhelyek, valamint az elektromos és védelmi rendszerek kiépítését, így most ideiglenes megoldások helyett egy szinte minden kényelmet biztosító állomáshely várta az atlantis-i expedíció tagjait és athosi barátaikat.

A Saltus-on most éppen hajnalodott, és a párás erdĹ‘t rikoltások és leginkább mélyrĹ‘l jövĹ‘ gargalizáláshoz hasonló hangok töltötték be. Azt ugyan még senki sem látta, hogy mi képes ilyen hangok kiadására, de most a csapat biológusai sem tanúsítottak sok érdeklĹ‘dést irántuk... érthetĹ‘ okokból.



- Figyelem! Megszakítjuk az evakuálást! Soron kívüli tárcsázás indul! Figyelem, soron kívüli indítás!



Valamivel feljebb, a kikötĹ‘-szinten, Lorne Ĺ‘rnagy behuppant a pilóta melletti ülésbe, az indításra váró Pocsolyaugró vezetĹ‘fülkéjében.

- Mi a helyzet Smithson? Minden rendben?

- Igen uram, már csak Dr. McKay-t várjuk. - A pilóta hátrasandított az üveges tekintettel ücsörgĹ‘ Zelenkára. - Ön szerint Dr. Zelenka képes lesz ilyen állapotban megbirkózni az esetlegesen felmerülĹ‘ technikai jellegű problémákkal?

Az Ĺ‘rnagy is vetett egy futó pillantást a kissé katatón állapotú cseh tudósra, majd megvonta a vállát.

- Kénytelen lesz. Megértem a feldúltságát, hisz többen is hagytak a Földön barátokat és családtagokat, így nyilván megrázóbb a tény, hogy az életük rajtunk múlik. Ám ha minden kötél szakad, ott van még Dr. McKay, akit mindennél jobban izgatnak ezek az Ĺ‘s-szerkezetek.

Végszóra megérkezett Rodney is, aki a tĹ‘le telhetĹ‘ legelgyötörtebb arccal felvonszolta magát az Ugró rámpáján és lerogyott a helyére.

Lorne kicsit mélyebbre süllyedt az ülésében.

- Remek! Miért is nem hoztunk egy bĹ‘rkanapét, és mindjárt megnyithatnám a Pegazus galaxis elsĹ‘ mozgó pszichiátriai szakrendelését. - Morogta. - Induljunk! Tizedes tárcsázzon!



O´Neill tábornok Dr. Weir irodájának üvegfalánál álldogálva figyelte, ahogy a kis csapatot szállító Ugró "leliftezik" a Kaputerembe és nekilendülve az eseményhorizont csillogó "felületének" eltűnik a féregjáratban.

- Hát nagyon ajánlom, hogy találjanak valami hasznavehetĹ‘t!

Elizabeth csak ült megkövülve a székében, és a férfi hátát bámulva, talán mintha a szívéig szeretne hatolni és meglátni, hogy most mi mehet végbe benne, amit ezzel a megfoghatatlanul szürke és élettelen viselkedéssel rejteget. Ez az ember már elveszített mindenkit, aki jelentett számára valamit. Elsöpörte az aschenek bosszúszomja.



A CSK-1 egy a jelek szerint bajba jutott csapat segélyhívására érkezett két másik egységgel egy félreesĹ‘ naprendszer gyéren lakott holdjára. Három ember érkezett csupán vissza a mentĹ‘csapatból, akik átadták az aschenek üzenetét: a CS-1 és a többi katona kivégzése csak elĹ‘remutat a Föld jövĹ‘jére! Mint kiderült, az elsĹ‘ csapat belefutott az érkezĹ‘ Aschen Flotta előőrsébe, amely nagy részét azonban nem aschenek, hanem meglepĹ‘ módon jaffák alkották. Mivel az aschenek világ életükben kényesek voltak arra, hogy közvetlenül soha ne szennyezzék be a kezüket, most is megtalálták a módját, hogy elérjék a céljukat, de mégse kelljen magukat "beszennyezni".

Egyfajta küldetést ajánlottak Anubis egykori jaffáinak azon csoportjának, akik túlélték uruk elvesztését, és elég fanatikus hittel rendelkeztek ahhoz, hogy meg tudják Ĺ‘ket gyĹ‘zni arról: Anubis újra visszatér majd közéjük, ha az ellenségeinek elpusztításával bebizonyítják, hogy továbbra is méltók a szolgálatára.



Néhány perccel ezelĹ‘tt O´Neill átadta Rodney-nak Carter minden kutatási anyagát, amit csak úgy ítélt meg, hogy hasznára lehet, ezen kívül az asgard-októl kapott anyagokat Janus laborjával kapcsolatban. Az arca végig kifejezéstelen volt, egy vonása sem rezdült miközben Rodney sápadtan kibotorkált az irodából.

Elizabeth csendben figyelte, miközben felidézte magában Dr. Daniel Jackson, Samantha Carter és a mindig csendes visszafogottságáról és rendíthetetlen hűségérĹ‘l ismert derék jaffa arcát és személyiségét. Dr. Jackson kivételével nem töltött velük sok idĹ‘t, de Teal´c végtelenül udvarias modora és tiszteletre méltó elkötelezettsége így is tagadhatatlanul nagy hatást tett rá, nem beszélve Jack O´Neill és Teal´c között fennálló több éves mély barátságáról, amely soha nem szólt elcsépelt üres frázisokról vagy teátrális érzelgĹ‘sségrĹ‘l, de annál inkább kölcsönös tiszteletrĹ‘l és önfeláldozásról. Samantha Carter alezredes pedig, minden kétséget kizáróan népszerű személy volt, bárhol is szolgált éppen, nem csupán tehetsége és tagadhatatlan zsenialitása, de kedves, vonzó személyisége miatt is. És még Dr. Weir elĹ‘tt sem maradt rejtve a Csillagkapu Parancsnokságon óvatos félmondatokban terjedĹ‘ vélekedés, miszerint Sam Carter és egykori felettese között az elmúlt évek alatt kialakult egy a bajtársi és baráti kapcsolatnál valami mélyebb, de nyíltan soha nem kimondott érzelem, amelynek rendezésére mindkettĹ‘jükben ott volt a kívánság, de O´Neill egyre csak halogatta annak a bizonyos lépésnek a megtételét. Most pedig végérvényesen elveszítette a döntés esélyét.

Elizabeth szívébe mintha egy jeges kéz markolt volna bele, ahogy belegondolt a helyzetükbe. Mint vezetĹ‘nek szilárdnak és összeszedettnek kellett maradnia, de mint ember, aggódva gondolt a barátaira. A saját kis csapatára, akik emberi gyengeségeik ellenére készek voltak mindent megtenni egymásért, ha úgy hozta a helyzet.

Felvillantak elĹ‘tte azoknak az arcai, akikkel megosztja a mindennapjait, és eltöprengett rajta, vajon hogyan hordozná el az elvesztésüket. Rodney, Beckett, Zelenka, J...



O´Neill hümmögve elfordult az üvegfaltól és Elizabeth-re pillantott, majd felszaladt a szemöldöke, ahogy megpillantotta az elgondolkozott nĹ‘i arcon végigfutó érzelmeket.

- Merre jár?

- Hm? Ĺőő... elnézést?

Jack ismeretségük kezdete óta elĹ‘ször látta elpirulni.

- Nem fontos. Most megyek, és körbenézek, hogy mennyire halad a kiürítés. Nem tartom fel tovább, gondolom még önnek is sok az elintéznivalója a mai napon.

Amaz csak zavartan megköszörülve a torkát bólintott a távozó tábornoknak.



EzidĹ‘ alatt a szálláshelyén John Sheppard alezredes éppen végzett a menetfelszerelésének az összeállításával. A személyes holmijának egy részét már átszállítatta az Alfa bázisra, bár nem látta túl sok értelmét. Úgy érezte, nem sok esélye van annak, hogy az elĹ‘ttük álló küldetés után még lehetĹ‘ségük lesz a visszatérésre. Mindemellett a maga részérĹ‘l mindent kész volt megtenni a sikerért. Elvégre ezért van itt. Megvédeni a többieket. Megvédeni...

Az ajtó kinyílt és az apja lépett be. John felpillantott, majd tovább matatott a zsákjának a lezárásával. William egy ideig csak figyelte.

- John.

- Hm. - Nem nézett föl, csak megpróbált elég elfoglaltnak tűnni.

- MielĹ‘tt azonnal visszautasítanád azt, amit most mondani fogok, csak azt kérem, hogy fontold meg. Mint már a reggeli eligazítás végén mondtam, azzal a megbízással jöttem ide, hogy a küldetés idejére átvegyem az Alfa bázis biztonsági vezetĹ‘i posztját.

- Így van. Bár erre véleményem szerint Lorne Ĺ‘rnagy is kiválóan alkalmas lenne, de nem akarok ezen tovább vitatkozni.

- Én azonban azt szeretném, ha te mennél a Saltus-ra, és én vezetném a küldetést!

- Na ne! Ez az én feladatom! Nem fogok elbújni, miközben a többiek akát ott is hagyhatják a fogukat!

- Dr. Weir és társai tisztában vannak a veszély...

- Dr. Weir? - Az alezredes úgy kapta fel a fejét, mint egy bivaly, amit orrba suhintottak.

- Elizabeth is velünk jön? Ezt meg ki...

- O´Neill tábornok és én beszéltünk a küldetésrĹ‘l Dr. Weir-rel és Ĺ‘ személy szerint ragaszkodik hozzá, hogy a csapattal tartson!

John megrázta a fejét.

- Ezt nem hiszem el! Ragaszkodik hozzá? Te pedig, azt akarod, hogy menjek az Alfa bázisra?

- Azt hiszem megbocsátható nekem, hiszen az apád vagyok és te a fiam. Ennyi gyengeség talán minden embernek jár.

- Mint a fiad megértem, de mint katona elutasítom! Én vagyok Atlantis katonai vezetĹ‘je, és felelĹ‘sséggel tartozom a beosztottjaimnak az életéért, illetve azokkal a civil személyekkel szemben, akiknek a biztonságát kell óvnom. Ez az én kötelességem, amit nem ruházhatok csak úgy át, mert teszem azt fennáll a veszélye, hogy meghallhatok.

- Megértem. És hidd el, nagyon büszke vagyok rád! De akár sikerrel jár a küldetés, akár nem, neked több hasznodat látják az Alfa bázison, mint nekem.

Az alezredest szíven ütötte apja hangjában rejtĹ‘zĹ‘ könyörgés. Miért is pont egy ilyen szörnyű helyzetben kellett újra találkozniuk? A szemébe nézett, majd megrázta a fejét.

- Sajnálom, de tartom magamat a döntésemhez.

William egy hosszú pillanatig fürkészĹ‘n nézte fia komoly arcát, majd egy halvány mosoly után bólintott.

- Rendben John. Ahogy akarod.

Lassan megfordult és elindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult.

- Még a Daedalosz fedélzetén olvastam többek között Dr. Weir jellemzéseit és hivatalos jelentéseit. Már akkor feltűnt, és az itt töltött idĹ‘ alatt még inkább megerĹ‘södött bennem, hogy mennyire fontos vagy számára. De úgy tűnik, hogy ez nem egy egyoldalú érzés.

Ahogy kilépett a folyosóra, a mögötte bezáruló ajtó eltakarta a kĹ‘vé dermedt John alakját, aki elhűlve bámult utána.



Amikor az Ugró kilépett a féregjáratból az elsĹ‘ dolog, amit érezhettek, egy hatalmas ütés volt, ami lecsapott a gép farára és megpördítette a hosszanti tengelye körül.

Smithson kemény küzdelemmel igyekezett visszajutni a székébe, majd valami támpontot keresni a külvilágban, amihez képest pályára állíthatja az Ugrót. Hosszú percekig tartó vad cigánykerekezés után a gép végre egyenebe állt. Heves szitkozódások közepette Lorne Ĺ‘rnagy is felbukkant a műszerfal alól, és a székébe huppanva körbenézett. A gép hátuljában utazó négy tengerészgyalogos fájdalmas sziszegések és morgások közepette próbálta rendezni sorait, a rájuk borult felszerelések rendberakása közben.

- Mindenki jól van?

- Nem. - Nyöszörgött Zelenka, vérzĹ‘ orrát babusgatva. - Utálom a kölvilági küldetéseket!

- Ez meg mi volt? Megtámadtak? - Rodney riadt tekintete oda-vissza siklot Lorne és a pilóta között.

- Az Ugró működĹ‘képes uram, ha gondolja...

- Igen tizedes, tegyen egy kört és nézzük meg, hogy mi volt az!

Mint közben megállapíthatták, egy tekintélyes kiterjedésű vízfelület fölött repültek, amely akár tenger is lehetett. Szerencséjükre a tizedes még idĹ‘ben visszanyerte a gépük irányítását, máskülönben odalenn végezték volna haltápként... már ha van errefelé olyan... vagy hasonló.



IdĹ‘közben elérték azt a helyet, ahol az imént kiléptek a csillagkapuból, de...

- Hol a Kapu? - McKay értetlenül forgatta szemeit.

- Elég hihetetlen, de itt van... valahol... - Smithson felváltva nyújtogatta a nyakát a külvilág felé, illetve próbálta az Ugró kijelzĹ‘jére érkezĹ‘ telemetrikus információkat értelmezni.

- Vigyázzon! - Lorne hátrahĹ‘költ, ahogy váratlanul elĹ‘bukkant a Kapu, áttörve a vízfelszínt, és a méretéhez képest elképesztĹ‘ gyorsasággal emelkedni kezdett. Gyönyörű látvány volt, ahogy a víz a napfényben csillogva lezúdult a felületérĹ‘l, de mindamellett nyugtalanító is, elvégre ez nem az a megszokott jelenség, amit az ember egy Csillagkaputól elvár. Nagy általánosságban.

- Ez meg mit művel? - Zelenka szemei nagyra kerekedtek. - Próbálja követni, meg kell tudnunk, hogy mi ez!

- Egyetértek, elvégre visszafelé is át kéne mennünk rajta. - Lorne megpaskolta a pilóta vállát. - Óvatosan kövesse! Maguk pedig, gyűjtsenek annyi információt, amennyit csak tudnak.



A Kaputerem már kiürült és elcsendesült, amikor Ronon és Teyla megérkeztek. A lány megállt a terem közepén és széttekintett. Ronon észrevette, hogy lemaradt és visszafordult.

- Valami baj van?

- Nem. - Szomorkásan elmosolyodott.

- Bánt, hogy elhagyjuk a várost, igaz?

- Számomra felért egy csodával, hogy az Ĺsök városában élhetek. Dr. Weir és a többiek új reményt adtak számunkra a wraith-tel szemben. Nem kellett tovább rejtĹ‘znünk, és menekülnünk. A népem letelepedhetett, és úgy élhetett, ahogy talán még soha. És most fel kell mindezt adnunk, és újra menekülünk.

Ronon nem szólt egy szót sem. Ĺ is körbehordozta tekintetét, egy-két pillanattal többet idĹ‘zve a szemben lévĹ‘ lépcsĹ‘sor tetején lévĹ‘ hatalmas ablak színes üvegén, majd beleszippantott a sós illatú levegĹ‘be, amit még itt is lehetett érezni. Mit is mondhatna?

Elindultak Elizabeth irodája felé, hogy beszámoljanak a Saltus-i helyzetrĹ‘l.


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2006-12-17

A tengerészgyalogos körbepillantott a sziklás partszakaszon és helyrĹ‘l alkotott véleményeként nagyot köpött a tenger felé.

- A fene essen ezekbe az idegen bolygókba! Azt hinné az ember nincs rosszabb, mint egy McDonalds! Rendelsz kaját, oszt csak ámulsz, amikor kipakolsz a zacskóból. Itt meg átrepülsz a Kapun, és rögtön megtapasztalod a doboz bonbon és az élet valódi igazságát. Dögölj meg Forrest Gump!



Az utolsó mondatra odalépett mellé Lorne, aki szótlanul bámulta a partra futó hullámokat, amíg a katona csak vinnyogva röhögött sajátmagán.



- Na mi a helyzet? Csak nem kiakasztotta az érkezésünk? - Dünnyögte az Ĺ‘rnagy.

- Uram - Igyekezett rendezni magát. - Én harcolta a lidérc dögök ellen, és ismerem az összes fajt, akivel hadban állunk ebben a galaxisban. Egészen eddig képes voltam értelmet látni abban, amit csinálunk. De most nem értem, hogy miért erĹ‘lködünk tovább. Én úgy látom itt a végállomás.

- Mi a francról beszél maga! - Hörrent fel Lorne. - Maga itt lányos nyafogással elmélkedik, hogy talán inkább hagyjuk az egészet és menjünk haza? Ideje lenne felfogni, hogy ha nem kapjuk össze magunkat, akkor nem lesz hova hazamenni, mert egy csapat aschent találhat a kérójába, akik vígan grilleznek az emberiség kiirtása feletti örömükben! Az a feladatunk, hogy ezt a két antiszociális egyént eljuttassuk a laborhoz, majd visszavigyük Ĺ‘ket Atlantis-ra. EZ a feladat! Nem pedig itt állni, és hisztériás módon a világvégérĹ‘l zagyválni. Anélkül is tudom, hogy itt van.

Beosztottja megrökönyödve meredt rá, miközben az Ĺ‘rnagy elfordult és csak a válla felett szólt vissza:

- Szedje össze magát, vagy itt lövöm le!

- Igenis uram!

Nagyot sóhajtva követte kissé megviselt külsejű járművük felé, amellyel egy viszonylag sima felületű sziklára "parkolt" a tizedes.





Smithson felpillantott a McKay laptopjának kijelzĹ‘jén futó adattengerrĹ‘l, ahogy Lorne odalépett és kérdĹ‘n felhúzta a szemöldökét.

- Mire jutottak tizedes?

- Hosszas vita és elemzés során az a véleményük, hogy a Kapu nem hibás.

- Ne szórakozzon!

Zelenka felegyenesedett az ülésébĹ‘l és megigazította a szemüvegét.

- Márpedig ez a helyzet. Ez a Kapu nem hibás. Egyszerűen így működik.

- Nem mondja, hogy így használták!

- Hát őőőő... igazság szerint és sem értem, hogy miért volt nekik jó, de...

- Talán védelmi okból kifolyólag... - TűnĹ‘dött Rodney.

- Nos védelemre vannak fejlettebb módszereik is. - Szúrta közbe Zelenka.

- Ezt én is tudom, de nyílván van valamilyen funkciója!

- Akkor talán térjünk át a laborra! - Nyeste el az újabb vita kezdetét az Ĺ‘rnagy.

A két tudós egymásra pillantott, mivel Lorne komor határozottságából megértették, hogy még ketten is abszolút kisebbségben vannak vele szemben, tehát jobb, ha engedelmeskednek.

Zelenka intett a pilótának, aki aktiválta az Ugró kijelzĹ‘jét, ami a bolygó felszínét mutatta több száz mérföldnyi sugarú körben.

- Elmondhatjuk, hogy nem sok szárazföld található errefelé. JellemzĹ‘en kisebb szigetekkel találkozhatunk, de kontinensnyi méretű területet nem látni. Persze ez csak a "szűk" környezetet mutatja. Namármost az általunk jelenleg látott területen semmi nyoma Ĺ‘s-építménynek, romoknak, energia-kibocsátásnak...

- Kivéve a Kaput. - Vette át a stafétát McKay.

- Ami viszont az állandó liftezésen kívül egyébbel is múlatja az idĹ‘t. Amint beleveti magát a habokba, egyfajta kódolt jelet kezd sugározni.

- Mégis miért?

Zelenka megvonta a vállát és kitekintett a tengerre, mintha ellátna a Csillagkapuig, amely minden bizonnyal most is épp azt teszi, amit már évezredek óta folyamatosan.

- Talán kommunikál valamivel...


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2006-12-17

Lorne követte Radek tekintetét.

- Tehát maga szerint unatkozik, és csevegni próbál?

- Nem. Szerintem, van valami a víz alatt, amivel rendszeresen kapcsolatot létesít, mintha bejelentkezne vagy efféle...

- A Kapu?

- A Kapu.

- Aha. Na és mi mit tehetünk ennek az érdekes történetnek a felgöngyölítésében?

- Valami azt súgja, maga nem vevĹ‘ a sztorinkra.

- Ha megtalálják a Kapu csevegĹ‘partnerét, és rájönnek az idegesítĹ‘ viselkedése okára... azonnal önöké minden elismerésem. Ám ehhez a víz alá kéne merülnünk, és mi biztosan nem hoztunk búvárfelszerelést.



(Megjegyzés: ez az A2x14 elĹ‘tt játszódik, tehát még nem jártak víz alatt)



Zelenka homlokán ezernyi ránc futott szét, ahogy kanadai kollégája felé fordult.

- Pedig valahogyan le kell jutnunk.

- Na és az Ugró?

- Ez egy űrhajó, nem a sárga tengeralattjáró!

- De légmentesen zár!

- És mi a helyzet a nyomással?

- Nos igen ez gond lehet, és nem tudjuk, hogy...

A katonák egymásra pillantva bólintottak és elhagyták a terepet, adva nekik némi idĹ‘t az ötletek elĹ‘bányászására. Elvégre ezért hozták Ĺ‘ket.





Elizabeth az atlantis-i Kaputerem lépcsĹ‘sorának tetején ácsorgott és végtelen szomorúság töltötte el, ahogy a teljesen üres teremben körbenézett. A magány olyan alattomosan és hirtelen tört rá. Mintha nem is lenne rajta kívül senki a városban. Ilyennek láthatta, amikor sok ezer éve az utolsó Ĺs is elhagyta Atlantis-t, Ĺ‘ pedig elindult a sztáziskamrájába. Persze... az nem Ĺ‘ volt, hanem...

- Mire gondol most?

O´Neill a lépcsĹ‘ aljában állt zsebredugott kézzel.

- Janus-ra.

- Ahá! Janus, a mi kedvenc Ĺs-fickónk. Ĺt például elég szimpatikusnak tartom.

- Hadd találgassak az okot illetĹ‘en: mert szembeszállt a tanács akaratával?

- Nem követte Ĺ‘ket vakon, és volt mersze lépni.

- Mint maga szokta.

A tábornok legártatlanabb tekintetével pislogott Weir-re.

- Neeem errĹ‘l van szó, csupán elismeréssel adózom neki. Hiszen nélküle semmi esélyünk sem lenne, és maguk sem élnének.

- Ez igaz. - Biccentett Elizabeth és összefonva karjait lassan elindult lefelé.

- Tudja amióta csak hallottam róla a másik önmagamtól, sokat gondoltam rá, és arra, hogy mennyire szeretnék vele találkozni. Megköszönni mindazt, amit értünk tett, és beszélgetni vele. Szeretném tudni, hogy miért voltunk számára ennyire fontosak, hogy felkészítette a várost a fogadásunkra, megváltoztatva ezzel a történelmet. És jó lenne tudni, vajon mit gondolna arról, ami most történik velünk.

- Szerintem, elĹ‘kapna valamilyen Ĺs-kütyüt, és sutyiban kezébe nyomva azt mondaná "Ez biztosan megoldja a gondjukat Liz, de el ne mondja, hogy tĹ‘lem kapta!"



A két ember összemosolygott, s a tábornok bátorítóan megszorította Elizabeth kezét.



- Sheppard alezredes abban a remek kis teremben idĹ‘zik, amit maga nagyzolóan könyvtárnak nevezett. Szerintem beszélgessenek egy kicsit. Még van rá módjuk és idejük.

- Maga most mirĹ‘l beszél?

- Ami a legváratlanabb módon tud becsapni az ember életébe. Amit szerencsésebb emberek boldogan elfogadhatnak, de akadnak, akiknek az esetében közbeszól a hivatásuk. Szerintem ez az akadály önöknél már nem áll fönn.

- Gondolja?

- Nahát! Maga nem is tiltakozik?

- Eh! - Weir fülig pirult. - Miért is kéne?

- Maga egyike azoknak a nĹ‘knek, akiket igazán tisztelek. Okos, intelligens, kötelességtudó. Legyen oly kedves, és most az egyszer gondoljon önmagára is.

- Maga most kerítĹ‘t játszik?

- Nem. Gyertyatartót, vagy effélét. Na eredjen már!


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2007-04-25

Elizabeth kilépett a teleportból és az elsĹ‘ elágazásnál elkanyarodott a könyvtár felé. Tekintete végigsimogatta a falakat. Elmerült a gondolataiban. O´Neill szavai jártak a fejében.

- Elizabeth! - Riadtan összerezzent, ahogy az alezredes hirtelen elétoppant.

- John! Azt hittem a könyvtárban...

- Ott voltam, de most...- FürkészĹ‘en bámulta a nĹ‘ zavart vonásait.- Mindegy. Engem keresett?

- Igen. Én... igen.

- Lassan telik az idĹ‘. Azt gondoltam olvasással...

- Nos igen.

- Igen.

Kínosan feszengve billegtek egymással szemben, de kerülve a másik pillantását. Hümmögtek, és a homlokukat ráncolták, majd mivel egyikük sem folytatta a beszélgetést, elindultak vissza a teleport felé.

Sheppard néha lopva a nĹ‘re sandított. Micsoda ostoba helyzet, mint két tinédzser itt nyűglĹ‘dnek. Egek mennyire rémült! Persze lehet, hogy csak Ĺ‘ nyűglĹ‘dik. Elizabeth szimplán kimerült és fél. Mennyire szeretné azt mondani neki, hogy minden rendben lesz. Ám ha ezt mondaná, nem kétséges, hogy ráfognák, hogy elgurult a gyógyszere. Egy nagy frászt lesz minden rendben! Ideje lenne felhívni a Greenpeace-t, hogy szervezzenek valami ütĹ‘s akciót az emberiség megmentéséért! Mivel épp kiirtják Ĺ‘ket. Nem is beszélve arról, hogy a terv, amivel meg akarják ezt akadályozni, még csak nem is igazán kidolgozott. Egy amatĹ‘r buhera-mentĹ‘akció. A fenébe!

Megtorpant majd finoman megfogva Weir karját maga felé fordította. Soha nem engedte volna meg magának a felettesével szemben ezt a bizalmaskodó viselkedést. Normális esetben. Ami már nem igen lesz jellemzĹ‘ errefelé.

- Elizabeth! Nem értem miért nem nekem szólt elĹ‘ször, hogy velünk jön. Mintha nem is tartozna rám. Ne! Ne szóljon közbe! Nem tudom, hogy mi lesz ezután. Fogalmam sincs, hogy Rodney-ék találnak-e valamit. Hogy amit találnak, az segít-e rajtunk. Az egész terv olyan kétséges és minden részérĹ‘l csupán feltételes módban beszélhetünk. Szóval nem túl bíztató. Legalább azt szerettem volna, ha maga itt marad Teyláék-kal... ha még mondhatom így: biztonságban.

Elizabeth érezte, hogy vészesen repedezik az a kemény réteg, amivel eddig felvértezte magát, hogy fegyelmezetten és keményen állja a sarat a pozíciója által megkövetelt módon. Alig jutottak el a tudatáig Sheppard szavai. Nem! Nem veszítheti el a fejét! Még mindig az Atlantis-i expedíció vezetĹ‘je. Expedíció? Hol vagyunk már attól! Egyébként pedig, ember és nĹ‘ is, és bár csupán álmodná ezt az egész Ĺ‘rültséget!



John látta, ahogy a nĹ‘ szinte megroggyan, és könnyek futják el a szemét.

- Na... ne... ugyan Elizabeth...

- John... - Mint egy fuldokló utolsó kiáltása. Egek mennyire kiborító, ha egy nĹ‘ sírni kezd!

Óvatosan megölelte, és, no lám, Elizabeth nem kiáltott szatírt, és nem is verte fejbe valami súlyos és tompa tárgyal, viszont a vállára borulva zokogott tovább. A férfit szíven ütötte ez, hiszen mindig olyan keménynek és határozottnak látta. Csodálatra méltó nĹ‘nek tartotta, okos és intelligens és férfiakat is megszégyenítĹ‘ módon állta a sarat a csapatuk élén, nem riadva vissza az újabb és újabb kihívásoktól és veszélyektĹ‘l.

- Maga erĹ‘s és bátor. - Dünnyögte, és sután megsimogatta. - Ezt nem kell bizonyítania azzal, hogy velünk jön. Én tudom. És a többiek is. Ne tegye ezt velem. Ha tudnék olyan helyet ebben a galaxisban, ahova nyugodt szívvel eldughatnám magát a fenyegetĹ‘ veszély elĹ‘l... bízvást állíthatom, hogy megtenném. Bezárnám és eldobnám a kulcsot, hogy ne kelljen többet magáért aggódnom.

Mivel Elizabeth még mindig nem törölte képen "kapcabetyár" felkiáltással, remény éledt benne, hogy talán az apja tényleg jó emberismerĹ‘. Ami még többet is jelenthet...

Kisimította Elizabeth arcából a haját és megpróbált a tekintetében találni valami, ami kapaszkodót adhat.

- Valamit el kell mondanom. Nem tudom eldönteni, hogy vajon éreztem-e valaha azt, amit most érzek. Például akkor, amikor egynémely döntésével drasztikus mértékben növelte Ĺ‘sz hajszálaim számát, és infarktusközeli állapotokat idézett elĹ‘ nálam. Amikor makacsul ragaszkodott a képtelen álláspontjaihoz egy adott ügyben. Esetleg a beszélgetéseink során, amikor úgy éreztem... végre valaki, akivel meg tudom osztani az életem egy bizonyos részét, ahova mást nem engedek be, vagy csak nagyon ritkán. Hihetetlen. Két ember nem is különbözhetne annyira, mint maga meg én. De talán pont emiatt... mégis... szóval... tudja... vagy nem tudja... - Az arcuk már szinte összeért.

Könnyízű volt a csók és szívet facsaróan sóvárgó. Ugyanakkor megkönnyebbülést éreztek, mint minden ember, ha ráébred, már nincs egyedül, és a félelmei alaptalannak bizonyultak.

- Nem tudom, hogy helyénvaló-e. - Suttogta Elizabeth pipacspiros arccal.

- Micsoda? Ez? - Sheppard hosszasan újra megcsókolta. - Azt hiszem, ez most már nem érdekes. Ne érts félre. Nem úgy gondolom, hogy mostantól éljen az anarchia. Továbbra is megvan a feladatunk. De már más értelmet nyert minden. Nekünk már semmi nem lesz olyan, mint azelĹ‘tt. A hadseregünk mostanra csupán néhány tucat katona. Patetikusan hangzik, de mi vagyunk az emberiség utolsó hírmondói. Pár kackiásan feszítĹ‘ kitömött dodó a múzeumban. Ebbéli státuszomban ragaszkodom ahhoz, hogy legalább szabadon kimondhassam: szeretlek.



Kimondta.

És nincs visszaút.

Valami megnyugtató válaszra várt viszonzásul, ami viszont nem jött.

Hupsz! Meglehet most túl messzire ment.

Talán most egy igen nagy hibát követett el.

Az apja mégis tévedett. Vagy csak Ĺ‘ értette félre. Sebaj! O´Neill agyonlöveti, vagy vízbe löki egy hercig betonlábbeli felpróbáltatása után.

Felsóhajtott és zavartan megköszörülte a torkát.

- Te jó ég! Bocsásson meg! Nem inkább itt a fegyverem, lĹ‘jön le! Nyilván megĹ‘rültem!

Elizabeth dermedten nézett maga elé. Ezernyi emlékkép bukkant elĹ‘ az elsĹ‘ találkozásuktól fogva mostanáig.

A vitáik. Beszélgetések. Egynémely küldetés, amelyek során kis híján elveszítették John-t. Hogy mit érzett akkor... és most.

- Én is szeretlek. - Megkönnyebbülten felnézett a férfira, és alig tudta elhinni, hogy valóban kimondta.

John kézen fogta és rámosolygott.

(Kivégzés elnapolva. Trallala.)

- Akkor jó. És ha engem kérdezel, ezt a többiek szó nélkül megbocsátják nekünk.

- Milyen többiek?

- Nos tudod Rodney, Teyla, Zelenka a helyettesem Lorne... az apám.

- O´Neill.

- Pláne.

- Velük is közölni akarod?

- Ami azt illeti igen, bár talán O´Neill furán nézne rám, ha egy ilyen szerelmi vallomással törném rá az ajtót.

Elizabeth nevetve befogta John száját.

- Ne bolondozz! Nem... ezt nem tehetjük. Én azt sem tudom, hogy mit csinálok... csak elgyengültem, ami...

- Ne magyarázd meg! Talán megbántad, amit az elĹ‘bb mondtál?

- Nem. Csupán megijeszt, hogy egyszeriben ennyire nyíltan kiterítjük a kártyáinkat, mintha eldobnánk a szabályokat és rendszereket, amik eddig a rendet és az irányt megszabták az életünkben.

- A rend és az irány nem mentek szabadságra. Megvannak, köszönik szépen. Csupán mi tisztáztunk egy nagyon fontos dolgot. Ám most még kevésbé szeretném, hogy velünk gyere.

- Én pedig, még inkább mennék. És megyek is.

- Elizabeth! Itt a gond! Nem tudom, hogy mi vár ránk, de nincs túl jó érzésem. Ami nem csoda, ha belegondolunk. De sokkal jobb érzés lenne úgy szembenézni az elkövetkezendĹ‘kkel, hogy úgy hiszem, te biztonságban vagy.

- Éljenek a hĹ‘sök, aki ellovagolnak a naplementébe...

- Némi szarkazmust vélek felfedezni a hangodban.

- ...és otthon hagyják a tűz mellett kötögetĹ‘ asszonyokat!

- De én nem...

- Én sem... maradok! Szükség lehet rám! Sajnálom John, de nem szabhatod meg, hogy mit tegyek!

- Nem, tényleg nem. - Két tenyerébe fogta a nĹ‘ arcát. - Csak szerettelek volna lebeszélni.


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2007-04-26

A fülesükben hirtelen felhangzott egy nyitott, tehát mindenki számára hallható hívás:

- KülsĹ‘ aktivitás! Ismétlem, utazó érkezik!

John elkerekedĹ‘ szemekkel bámult Elizabeth-re.

- Itt vannak? Gyere! - Kézen ragadta és végigvonszolta a folyosón a teleportig.



A vezérlĹ‘ben ott toporgott az a maroknyi ember, aki még a városban maradt. Szinte tátott szájjal bámulták a Kaput, amin keresztül elĹ‘ször az Ugró csusszant át, majd egy, az Ugrónál kicsit hosszabb, és hát valljuk be szebb hajó. Koránt sem volt olyan szögletes, inkább nyújtott és elsĹ‘ látásra talán egy, a két oldalán lefelé hajlított szárnyú rájára hasonlított. A színe olyan elképesztĹ‘en sötét, mély és csillogó árnyalata volt a feketének, hogy az ember úgy érezte, valójában él, és ha megtapintaná, egy lélegzĹ‘ testet érintene.





- Megszereztük! - Zelenka és McKay vigyorgott, mint egy tál tejbetök.

- Maguk? - Horkant fel Lorne. - Maguk jöttek a hülyeségükkel, hogy ja a Kapu így működik... liftezik, pancsol a habokban. Lementünk. És mit találtunk? Nagy úszó dögöket. Majdnem bekajáltak.

- Úszó mik? - Sheppard szemöldökei felszaladtak. - UgróevĹ‘ halcsik?

- Nem. Nagy, éles fogú, barátságtalan dögök voltak! - Pontosított a leíráson az Ĺ‘rnagy, megsemmisítĹ‘ pillantásokat vetve a két tudósra.

- A Kapu eredetileg a víz alatt volt és ezek a lények amolyan házĹ‘rzĹ‘kként üzemeltek. - Próbálta megvilágosítani a helyzetet McKay. - A Kapu tárcsázása után valamiféle azonosítót kellett átküldeni, hasonlóan a mi GDO-s megoldásunkhoz. A tengerfenéken elhelyezett érzékelĹ‘ az azonosítás után utasította a Kaput, ami a felszínre emelkedett.

- És a dögök hogy nem támadtak a Kapura is?

- Talán valamilyen módon védve volt, de ez már nem működött, így okoztak némi kárt sajnos az érzékelĹ‘ben is, amely hibás jelzéseket sugárzott. A Kapu ennek folyományaképpen állandó mozgásban volt a légkör határa és a tengerfenék között.

- Hát nem volt semmi! - Fintorodott el Lorne.

- De végül megtaláltuk a labort.

- A helyiek találták meg.

- Helyiek? Részletesebben, ha kérhetném!

- Kiderült, hogy a bolygó korántsem lakatlan. Nem éppen emberekrĹ‘l beszélek, de képesek kommunikálni. Szárnyaik vannak, és halászni is képesek, nagyjából úgy, mint némelyik földi halászmadár. ElképesztĹ‘k. Valószínűleg az Ĺ‘seiket még Janus tanította meg eszközöket használni, és egy sajátos rendszer szerint "írásba" foglalni a szavaikat. Igen tekintélyes "könyvtáruk" van, ahol a tudásukat tovább örökítik az utódaiknak. VendégszeretĹ‘k voltak és nagyon megörültek az Ugrónk látványának. Igaz elĹ‘ször vonakodtak beszélni a laborról.

- Ám remek üzletet kötöttünk!

- McKay maga pofátlanul bemesélte nekik, hogy a villáskulcs vízbe dobásával megsokasította a halakat a tengerben!

- Na igen, és azt mondtam, hogy megkapják az egész szerszámosládát, ha odavezetnek. - Tökéletes elégedettség terült szét az arcán. Az alezredes összenézett Jack-el, és elvigyorodtak.

- Maga nagy kókler!

- Hát, végül is bejött! A hajó ott volt. És örömünkre kiderült, hogy a Kaput a hajóról is lehetett irányítani, így tudtunk hazatárcsázni. Igaz, hogy dolgoznunk kellett még rajta, mert nem mondhatom, hogy nem hiányzott belĹ‘le ez-az. Láthatóan nem volt még készen. - Az elhűlĹ‘ arcokra pillantva gyorsan hozzátette:

- AZ készen volt. A szerkezetet, ami az idĹ‘ugrást lehetĹ‘vé teszi, már kész állapotban találtuk, rácsatlakoztatva a hajtóműre.

- Honnan tudja, hogy működik? Visszaugrottak megnézni, hogy ki ölte meg Kennedy-t?

- Működik, bízzanak bennem. Átnéztem a helyszínen talált feljegyzéseket, amiket a Janus a munkája során rögzített. A szerkezet működött.

- Akkor ideje pakolni! - Adta ki O´Neill az utasítást. - Fogkefe, törölközĹ‘, szúnyogirtó legyen mindenkinél.

Miután mindenki szétoszlott, Jack kiballagott a vezérlĹ‘ melletti erkélyre és a földre telepedve a falnak támasztotta hátát.

Hát akkor eddig is eljutottak. Te jó ég, mennyire hiányzik Sam. Tudta, hogy tervezte, hogy Daniel-lel eljönnek ide. Imádta volna a várost.

Végre teljesen egyedül volt és utat engedhetett a gyászának.

Jó volt, hogy mindenki a készülĹ‘déssel foglalatoskodott. Senki sem járt a vezérlĹ‘ felé, így nem hallották azt a fájdalmasan jajveszékelĹ‘ zokogást, ami beszűrĹ‘dött az erkélyrĹ‘l.



Sheppard a Kapu elĹ‘tt ácsorgott és komoran méregette. Gondolatai már az elĹ‘ttük álló utazáson jártak. Az esélyeiket már nem is merte latolgatni.

- Mi a baj? - Elizabeth könnyedén megérintette a vállát.

- Mm... csak elgondolkodtam.

- Aggódsz?

- Nem tagadhatom. Sok a buktató és ennél nagyobb terhet még soha nem viseltem.

- Megvan a hajó.

- Még nem tudjuk, hogy tényleg működik-e.

- Csak abban bízhatunk, hogy sikerül.

Elizabeth elindult a vezérlĹ‘szintre vivĹ‘ lépcsĹ‘ felé, majd még az aljában hátrafordulva rámosolygott.

- John. Ne add fel a reményt! Ha mi sem hisszük, hogy jó vége lesz, akkor kicsoda?



McKay nem hitt a füleinek.

- Még mit nem! Én megyek a hajóval. Ez egy nagyon fontos küldetés. Nyilván nem hagyom másra.

Micsoda képtelen ötlet!

- Úgy érti, nem hagyja rám?

- Nem arról beszélek, hogy maga annyival rosszabb szakember lenne...

- Rodney! - Zelenka hangja rekedtes volt. - Higgye el, elboldogulunk majd. Én megyek, maga pedig szépen elindul a Saltus-ra. Magára még nagy dolgok várnak. Mentse meg itt az emberiséget.

McKay lassan bólintott, és elindult az ajtó felé.

- Radek! - Az ajtóban még utoljára visszanézett.

- Hm. - A cseh meglepetten pillantott a másik tudós megilletĹ‘dött arcára.

- Én... nem is tudom...

- Ne! Ne mondjon semmit. Ég önnel Rodney!

- Ég önnel Radek!



Teyla és Ronon átkísérték az utolsó csoportot a Saltusra. ElĹ‘tte még megkeresték a társaikat. ElsĹ‘ként John-t.

A lány ismeretségük óta most elĹ‘ször megölelte John-t, majd gyorsan elfordult. Ronon csak a maga szűkszavú módján köszönt el.

Mit is mondhattak volna egymásnak.



A kikötĹ‘ szinten Sheppard, Weir, és Lorne Radekkel valamint még két katonával elhelyezkedtek a hajóban. Igaz elég szűkösen voltak, hiszen nem kifejezetten ennyi személy szállítására tervezték.

O´Neill visszament a vezérlĹ‘be, ahol még két katona ácsorgott egy technikussal. Miután Sheppard-ék elindultak, nekik volt a feladatuk, hogy a vezérlĹ‘kristály eltávolítása után megsemmisítsék a város teljes adatbankját, majd az utolsó Ugróval elinduljanak a ki a szárazföldre.

ElĹ‘készített szálláshely várta Ĺ‘ket. Egy hónapig szolgált volna az otthonukul, majd még egyszer visszatértek volna a városba, hogy adjanak egy lehetĹ‘séget Sheppard-éknek, hogy hazajöjjenek, amennyiben van még rá módjuk. Ha nem... akkor végérvényesen visszavonulnának a Kapun át a Saltusra. Amennyiben az aschenek eljutnak idáig, elsĹ‘sorban Atlantis-on keresik Ĺ‘ket. Nem juthatnak a nyomukra, így bármennyire is sajnálják, de hátra kell hagyniuk a várost, és eltüntetni minden nyomot maguk után. Utána pedig remélni a legjobbakat.



Csend volt a hajóban. Elizabeth könnyeit nyelte, miközben lelifteztek a Kaputerembe. O´Neill ott állt a korlátnál, és még intett egyet.

- Jó utat és sok sikert! - Hallották a füleseikben.

- Nos tábornok... - Kezdett bele döcögĹ‘sen John. Ám hallotta, hogy Jack cifrát káromkodik.

- Azt hiszem, vendégeink érkeznek!

- Mi történt?

- Az érzékelĹ‘ink szerint hajók közelítenek... azonosítani próbáljuk... aschen hadihajók... hogy fordulnának fel! Induljanak azonnal!

Elizabeth hitetlenkedve rázta a fejét.

- Nem arról volt szó, hogy nem tudnak a városról... és a Földet is csak napok múlva érték volna el?

- Nem tudom. Nyilván tévedtünk! Hát ennyi. Elizabeth induljanak, mi...

Robbanások rázták meg a várost. Egyre közeledtek a központi torony felé. Az aschenek bombázása nem hagyott kétséget a felĹ‘l, hogy nem akarják elfoglalni a várost, vagy foglyokat ejteni.

- Tábornok, nem maradhatnak!

- Uram?

Nem jött válasz.

Sheppard helyettesére pillantott. Lorne rezzenéstelenül állta a tekintetét. Még a hajóban is érezték a pusztulás közeledĹ‘ erejét.

- Menjünk.



A város összeroskadva merült alá az óceán sötét mélységébe, s bár a bezúduló víz a tomboló tűz nagy részét eloltotta, de másodlagos robbanások még hosszú percekig rombolták tovább a belsĹ‘ szinteken, míg végleg el nem tűnt odalenn.



- Hol a francba vagyunk? - Fakadt ki Sheppard, majd megeresztett egy lényegesen kacskaringósabb káromkodást is.

- Ahogy mondja uram! - Lorne is meredten bámult kifelé, ahol terveik szerint a Csillagkapu Parancsnokság indítócsarnokát kellett volna látniuk.

- Nem itt kellene lennünk! - Zelenka sápadtan kukucskált a válluk felett. Fogalmuk sem volt hogy hova bukkantak ki, de az biztos, hogy a jó öreg Naprendszernek még csak a szomszédságába se. Odakint lidérc kaptárhajók lavíroztak, hogy újra és újra megfelelĹ‘ tüzelési pozícióba álljanak. Dárdák ezrei cikáztak, és vadul szórták mérge fullánkjaikat támadóik vadászgépei felé. Körülöttük tomboló háború zajlott.

- Nem mondja már! Tényleg?

- Vigyázzon!

- Kapaszkodjanak!

Sheppard a legképtelenebb röppályákra állította a hajójukat, hogy kivédje az agresszív ágyútüzet, amivel vártalanul megjelenésüket honorálták.

- Ezek meg kicsodák? - Elizabeth képtelen volt bármelyik általuk ismert faj technikájával beazonosítani a másik fél hatalmas hadihajóit. Egyszerűen lenyűgözĹ‘ volt a méretük, fenyegetĹ‘ek ám mégis gyönyörűek, mintha szikrázó fehér testük kortalanul és fölényesen uralnák a csatateret, és így is volt. Kisebb gépek és megszámlálhatatlan apró vadász kísérte Ĺ‘ket, akik a nagy hajók támogató tüze mellett kérlelhetetlenül pusztították a wraith dárdákat, és hatalmas károkat okoztak a kaptárhajók között keringĹ‘ cirkálókban.

- Nem tudom, inkább az érdekelne, MI AZ ÁGRÓLSZAKADT FITTYFENÉÉRT NEM VAGYUNK A FÖLDÖN?! - Az alezredes irányából érkezĹ‘ dühös ordítás egyértelműen Radek-et célozta, aki veszettül kapaszkodott az ülésébe, és az agya zakatolva kereste a magyarázatot arra, amit látott. Amikor egy gondolat végül felbukkant a fejében kavargó káoszból, ha lehet még jobban elsápadt.

- A robbanás! Ó ne! Hát persze!

- Mi van? - Egy lövés betalált, és a pajzsgenerátor szó nélkül megadta magát.

- Affene ez aztán nagyon kellett. Mondjon már valamit!

- Amikor átléptük az eseményhorizontot, az atlantis-i torony nyilván felrobbant egy láncreakció miatt, vagy közvetlen találatot kaphatott. Amikor itt kiléptünk, láthatóan rengeteg törmelék is rematerializálódott ezen az oldalon, amik szétszóródtak a kapu környékén. Sajnos attól tartok, hogy olyan hatás érhette odaát a kaput, ami átlökte a féregjáratot egy másik végpontra. Erre már ugye volt példa. Kidobott minket valahol a Pegazus-galaxisban.

Sheppard erre már nem is reflektál. Minden idegszálával a manĹ‘verezésre koncentrált, és a hajó megvadult ámokfutásban borult le dugóhúzóba, már amennyiben arra volt a lefelé. Vagy öt Dárda akaszkodott a nyomukba, és szemmel láthatóan a vérüket áhították. Patakokban ömlött róla a verejték, s szinte kitépte a kormányt, ahogy élesen kivette jobbra a dugóhúzóból, majd még egyet csavarintott rajta egy másik irányba. A dögök a sarkukban voltak és nem tágítottak.

- Gyerünk már, gyerünk! Repülj! - Fohászkodott fojtottan, pedig úgy érezte, hogy üvölteni tudna tehetetlen dühében. Ki akart jutni a csata sűrűjébĹ‘l, távol tartani a védelem nélkül maradt hajót, amíg véget ér a mulattság. Azután majd meglátják.

- GYERÜNK!

- Ne... ne... ne! - Újabb két wraith hajó csapott le rájuk. SzembĹ‘l közeledtek, és John még hallotta, ahogy valaki rémülten felkiált, amikor azok is tüzet nyitottak rájuk. A végzetes találat mégis valahonnan hátulról érkezett és a robbanás lecsapott rájuk.



Nem pergett le elĹ‘tte az élete. Csak megértette, hogy itt a vég. A világ fellobbant és kihunyt, és nem maradt utána más csak a sötétség, és néma csend.



A halk mormogás lassan kúszott elĹ‘ a semmibĹ‘l.

- Tegyen meg mindent, ami lehetséges. Mindenképpen beszélni akarok vele.

- Lassan ébredezik. De nem tudom ezt az állapotot fenntartani. Nem ígérhetek semmit.

Lassan ráeszmélt a külvilágra. Feje fölött alabástrom fehér, finoman ívelt felületet látott, hatalmas, ovális tejüveghez hasonló betétekkel, amiken keresztül puha fény sugározta be a helyiséget. Sheppard tekintete az elĹ‘bbi hangok felé fordult. Egy szikár, komor férfit látott, aki egyszerű, egérszürke ruhát viselt. A mellette álló idĹ‘sebb nĹ‘ nyilván orvos lehetett.

Amint észrevették, hogy figyeli Ĺ‘ket, az elĹ‘bbi odalépett hozzá.

- Üdvözlöm a Custodis zászlóshajó fedélzetén. Solan vagyok, az Egységes Sedium-i Flotta megbízott vezetĹ‘je. Három nappal ezelĹ‘tt önök szerencsétlen módon belecsöppentek egy összecsapásba, amit négy wraith kaptárhajóval és vagy egy tucat cirkálóval vívtunk. Nyilvánvaló, hogy ön mindent megtett, hogy kimanĹ‘verezze a hajót a tűzvonalból. Több találatot kaptak, szinte hihetetlen, hogy bármi is megmaradt. A roncsot bevontattuk, miután az egyik naszádunk kapitánya észlelte, hogy a wraith tűz alá vette magukat és "elhessegették" Ĺ‘ket. Sajnos többet már nem tehettünk.

- Maguk kicsodák?

- Azok leszármazottai, akiket Ĺsöknek vagy KapukészítĹ‘knek neveztek. - Solan lehajtotta a fejét.

- Kevés az idĹ‘nk, tehát ha bármit tudni kíván, igyekszem azt megválaszolni.

- Azt akarja a tudtomra adni, hogy haldoklom?

Solan tűnĹ‘dve nézte a másik férfi fakó, elgyötört vonásait.

- Igen. - Nem vett tudomást az orvos arcára kiülĹ‘ felháborodásról. - Biztosíthatom, hogy az embereim mindent megtettek, amit lehetséges, de csodákra mi sem vagyunk képesek. A legtöbb, amit jelenleg is megadhatnak, hogy nincsenek fájdalmai, és nem is lesznek.

Valóban nem érzett fájdalmat csak nagy fáradtságot. Igaz, hogy ezen kívül tényleg semmi mást sem, a testét is beleértve. De nem töltötte el félelemmel. Solan szavai sem dúlták fel igazán. Igen, meg fog halni. Hamarosan. Hiszen már úgy sem számított.

- A társaim? Már nem élnek ugye? - Nyelve csak lassan, akadozva forgott.

A választ megelĹ‘zĹ‘ tekintet annyira beszédes volt, hogy csak pazarlás volt minden szó. De mégis beszélni kezdett, hogy legalább elmondja, hogy mi is történt.

- Magán kívül csupán azt a katonát találták még életben, akinek a ruháján a Lorne név szerepelt. Sajnos Ĺ‘ még tegnap meghalt. A sérülései... nos, csoda, hogy egyáltalán nem azonnal... A többiekhez hasonlóan testét megĹ‘riztük, és visszajuttatjuk a Saltus-i kolóniára. Nem ismerjük az önök szokásait ilyen esetekre.

Tudjuk, hogy miért voltak úton. Régóta próbáltunk kapcsolatot keresni önökhöz. Nem akarom az idejét rabolni, tehát igyekszem tömör lenni. Jelenlegi ismereteink szerint mi vagyunk a legnagyobb népességű lantiszi-származású civilizáció. Sok generáció tudásának és munkájának gyümölcse ez a flotta. Célunk eredetileg a maradék wraith jelenlét kiszorítása volt a galaxisunkból. IdĹ‘közben hallottunk önökrĹ‘l többfelé is. Egy hete találkoztunk egy asgard hajóval. Valahogyan eljutottak idáig, de amikor rájuk bukkantunk, a szétlĹ‘tt hajó már csak irányíthatatlanul "sodródott". TĹ‘lük tudunk az aschen fenyegetésrĹ‘l. Arról, hogy igen valószínűleg ez is az elĹ‘deink tudásának ellopásából, és felhasználásából tudott megszületni. Gyorsabban haladtak, mint azt elĹ‘zĹ‘leg gondolták. Ĺszintén mondom, bár elĹ‘bb jutott volna tudomásunkra! Rengeteg élet veszett oda, s eltűnt az asgard is, mely nagy szövetségese volt fajunknak.

A felemelkedettek sajnos még most sem akarnak beleavatkozni. Sikerült velük kapcsolatba lépni, de nem támogatnak minket. Szerintük sok múltbéli esemény is bizonyítja, hogy hiába minden tudásunk, és fejlettségünk, nem irányíthatjuk a történelem folyását úgy, mintha mindenhatók lennénk. Jó szándékú és ártalmatlannak tűnĹ‘ lépéseink egy apró botlás miatt is szörnyű lavinát indíthatnak. Ennek legszörnyűbb mementója a wraith. Nem kizárt, hogy a mostani erĹ‘feszítéseink is jóvátehetetlen események láncolatához vezetnek. Meglehet így van, nem látjuk a jövĹ‘t. De mi mégis egy véleményen vagyunk abban, hogy ha hatalmunkban áll megállítani az ascheneket, meg kell tennünk! És vállaljuk a következményeket.

A társa Lorne, szólt pár szót az utazásuk okáról. Elkeserítette az érzés, hogy kudarcot vallottak.

Szeretném, ha tudná, amit elkezdtek, mi befejezzük. ElsĹ‘ként megcélozzuk a Tejútrendszert. Önök ugye így nevezik. Néhány hajónk pedig visszafordult Atlantis felé. Átvizsgálják az ottani rendszert, hogy felkutassák az aschen hajókat. A készüléket, ami a tér és idĹ‘váltást lehetĹ‘vé teszi átemeltük, és csatlakoztattuk egy megerĹ‘sített páncélzatú teherhajó meghajtórendszeréhez. Nem volt nehéz legénységet kijelölni rá, mivel mindannyiunk számára megtisztelĹ‘ feladat lenne részt venni egy ilyen küldetésben.

Solan az egyik fali konzolhoz lépett. Ujjai csak finoman érintették annak egy halványzöld fényben derengĹ‘ részét.



A helyiség egyik falán lassan félresiklottak az ablakot eddig fedĹ‘ pajzsok. Sheppard lassan odafordította a fejét. Talán fel sem fogta, hogy sír. Könnyei elhomályosították a látását, de a látvány így is a szívéig hatolt. Szemei elĹ‘tt ott ragyogott a Tejút. Közel jártak már, de még felismerhetĹ‘ volt.



- Istenem de gyönyörű! - Suttogta.

Az orvos egy futó pillantást vetett az életfunkcióit figyelĹ‘ készülék kijelzĹ‘jére, és csak a szemével intett

Solan-nak. A férfi újra John ágya mellé lépett.

- Itt az idĹ‘, hogy mielĹ‘tt a flotta belépne a rendszerbe, elinduljanak.

Egy idĹ‘ után láthatóvá vált egy kisebb gép, ami eltávolodott a hadihajóktól. Egymagában indult meg a Tejút irányába. Hirtelen eltűnt.

De hogy megérkeztek, és sikeresen végrehajtották-e a feladatukat, azt Ĺ‘k talán már soha nem tudják meg.

Sheppard újra Solan-ra emelte a tekintetét. Nem szólt többet. A tekintete lassan megtört és élettelenné vált.

- Ég önnel John Sheppard! A utazása itt véget ért. - Solan sajnálattal nézett a férfi holttestére.

Ezek az emberek mennyivel reménytelenebb helyzetben indultak el erre a küldetésre, mint Ĺ‘k. De mégis nekivágtak. Ha csak a fele lenne igaz, amit hallottak róluk, akkor is elismeréssel adózna a bátorságuknak, és elszántságuknak. Mennyire kár, hogy túl késĹ‘n bukkantak rájuk! Amióta megérkeztek Atlantis-ra, felforgatták az egész Pegazus-galaxist. Akkora károkat okoztak a wraith-nek, amire még a lantisziak sem voltak képesek. Amit nem közvetlen harccal, azt a meglévĹ‘ erĹ‘viszonyok és berögzĹ‘dések felborításával érték el, sokszor még csak nem is szándékosan. Elkövettek nagy hibákat is. Nagyobbakat is, mint egy naprendszer felrobbantása. De ugyanakkor sokaknak adtak addig ismeretlen célokat és reményeket, vagy épp esélyt egy jobb életre. Talán pont, mint Ĺ‘k.

Az orvosra pillantott, aki még mindig ott állt az ágy mellett azt utasítására várva.

- A holttestüket a lehetĹ‘ leghamarabb juttassák vissza a társaiknak, hogy a szokásaiknak megfelelĹ‘en járhassanak el.

Elindult, hogy a parancsnoki hídon felvegye a kapcsolatot a többi hajó parancsnokával és megkezdjék háborújukat az egyesített aschen flottával szemben.





- O´Neill tábornok! Az Atlantis-expedició minden tagjának nevében köszöntöm! Megtiszteltetés számunkra a látogatása! - Dr. Weir hangjából Ĺ‘szinte öröm és melegség sugárzott, ahogy a Daedalos-ról lesugározott csapattal érkezĹ‘ férfit üdvözölte.

Az utóbbi években mindig fanyar arckifejezés egy pillanatra megenyhülni látszott, de csak egy pillanatra. Szemöldökét felhúzva körbepislantott az élettĹ‘l pezsgĹ‘ kaputeremben.

- Dr. Weir! Tehát ez lenne a város, amiért hajlandóak katonákat megszégyenítĹ‘ módon küzdeni?



Elizabeth mosolyogva félrebiccentette a fejét.

- MegtisztelĹ‘, ha így gondolnak ránk odahaza. De ha körbenéz errefelé egy kicsit, talán megérti, hogy miért is olyan fontos számunkra ez a hely.

- Óóó... tudom én azt. Carter és Daniel hamarosan szintén lesugároznak. Alig várják, hogy szabadon garázdálkodhassanak a városában. Én a helyében már most elpakolnék minden törékenyt! Sheppard alezredes?

- Tábornok!

- Örülök, hogy látom! Régen találkoztunk. Pedig igazán beugorhatna néha, amikor esetleg arrafelé jár.

- Uram, ami azt illeti, mióta egy másik galaxisba költöztem...

- Ha most panaszkodni akar a tömegközlekedésre, próbálkozzon az apjánál!

- Már megtettem.

- Nem vette be mi?

- Ami azt illeti...

Dr. Weir egy karmozdulattal az egyik oldalfolyosó felé invitálta a vendégüket.

- ElĹ‘ször talán megmutatnám a szálláshelyét.

- Remek!



Sheppard tekintet végigsiklott a termen, majd visszafordulva épp hogy elkapta Elizabeth pillantását, aki hátrafordulva rámosolygott. Mondott is valamit, de nem értette. Mintha egy némafilmet nézne. Összezavarodva bámult utána.

Mintha már látta volna ezt a mosolyt. Elbizonytalanodó léptekkel lelassított és próbálta összeszedni a gondolatait.

Szamárság! Persze, hogy látta mosolyogni máskor is, de mégis.

Hm...Deja vu?

Megvonta a vállát, majd inkább megszaporázta a lépteit, hogy utolérje a többieket.



A Pegazus-galaxis egyik rendszerében egy végtelennek tűnĹ‘ óceánnal borított bolygón az Ĺ‘si város égbe szökĹ‘, lélegzetelállítóan karcsú tornyai szikrázva tükrözték vissza a napsütést.



Egy újabb reggel Atlantis-on...





Phü, csak sikerült befejeznem. Hajrá! [Kép: icon_cool.gif]




Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2007-05-02

[Kép: alarm.gif] VÉGLEGES VÁLTOZAT [Kép: alarm.gif]





1. rész



Egy újabb hajnal Atlantis-on...

A levegĹ‘ kellemesen hűvös volt, és a szinte soha el nem nyugvó szél lágyan befurakodott az ébredezĹ‘ város falain belülre, becsempészve az óceán ismerĹ‘s illatát.





Érdekes… - gondolta a férfi, aki a város egyik távoli végében az ablaknál állva figyelte az érkezĹ‘ Daedalos-t, ahogy az űrhajó, fittyet hányva a gravitációra könnyedén ereszkedett a landolásra kijelölt terület irányába.



…Mintha egy láthatatlan lifttel süllyedne alá.

Olyan gyorsan telik az idĹ‘ amióta elĹ‘ször betették a lábukat a városba, és még csak nem is töprengett azon, hogy mások számára milyen furcsának tűnhet, hogy sok szempontból már otthonuknak tekintik ezt a helyet. Egy másik galaxis, egy idegen bolygó, és egy város, amit egy náluk felfoghatatlanul fejlettebb nép épített. És ezek a dolgok számukra már a mindennapok részét képezik. Még a legelképesztĹ‘bb helyzeteket is meg lehet szokni?

Akaratlanul is elfintorodott, amikor eszébe jutott legutóbbi állomáshelye a saját világának egy jéggel és hóval borított szegletében. Na azt egy kicsit nehezebb volt, de egy idĹ‘ után mégis elviselhetĹ‘nek találta. Továbbra is hagyták repülni, és nem cseszegették túl sűrűn.

Azóta érzi igazán szabadnak magát, amióta letelepedtek Atlantis-on. Ez… ez annyira más, mint bármi, amivel ezt megelĹ‘zĹ‘en foglalkozott, vagy amirĹ‘l valaha is álmodott. Nem mintha nem lenne idĹ‘nként honvágya a jó öreg Föld után, de most elmondhatja, hogy egy olyan helyen szolgál, ahol a munkájáról szóló jelentések egy kívülálló számára inkább tűnnének egy kasszasikerre pályázó sci-fi forgatókönyvének, mintsem egy átlagos, szolgálatban töltött nap leírásának.

Idegen létformákkal találkoznak, új technikai ismeretek után kutatnak, és ott vannak a különféle fegyverek, amelyekhez foghatót még soha nem láthattak, és nem legutolsósorban az Ugrók.

Igaz, hogy emellett nem lebecsülendĹ‘ mindaz a kockázat és veszély, aminek szinte nap, mint nap kiteszik magukat a küldetéseik során. Az itteni életnek is megvannak az árnyoldalai. Nem is beszélve a rangidĹ‘s katonai vezetĹ‘ posztjának „kijáró” terhekrĹ‘l, amik sajnos nem opcionálisak.

Magasabb rang, több felelĹ‘sség. Ez már csak így van. Igaz, hogy tagadhatatlanul örömmel vállalta a kihívásokat.



Most viszont Caldwell ezredes ismét visszatért a szokásos Föld-Atlantis ingázásból, tehát egy idĹ‘re vége az aranyéletnek. Habár, köszönhetĹ‘en Weir lobbizásának, az elĹ‘léptetésével hivatalosan is megerĹ‘sítették posztjában az Atlantis-on állomásozó katonai erĹ‘k vezetĹ‘jeként, azonban Caldwell-t mindez nem tartotta vissza attól, hogy idĹ‘nként kifejezésre juttassa, miként vélekedik az alezredes és a katonai fegyelem nem kifejezetten zökkenĹ‘mentes viszonyáról.

Amióta belépett a légierĹ‘höz, állandó keresztjeként cipeli a rangsorról szóló kiselĹ‘adásokat. Nem kétséges, hogy elĹ‘fordult, hogy megszegett egy közvetlen parancsot, vagy nem adta meg a felettesének járó tiszteletet, de valahogy mindig volt benne valami… nem is tudja micsoda. Egyfajta kakaskodás a feltétlen vakfegyelemmel szemben. Ez neki soha nem ment. Talán az apja miatt, aki szintén katonaember volt és az egész otthonukat áthatotta az a hűvös, kimért légkör; és amikor az apja úgy viselkedett velük sok esetben, mintha az alárendeltjei és nem a családja lennének… nos nem volt könnyű élete az anyjának, és neki sem.



John Sheppard alezredes álmosan ásított egyet, és megdörzsölte a szemeit, majd elindult, hogy fogadja felettesét. Egy reggeli kávé most nagyon jólesett volna, de majd iszik az eligazítás elĹ‘tt.

A leszállóhelyre nyíló kapu már nyitva állt, és utánpótlással teli súlyos ládák, katonák és a kiszolgáló személyzet sürgölĹ‘dĹ‘ tagjai töltötték meg a helyiséget.



- Alezredes!- Rikkantott fel egy alacsony, szürke kezeslábast viselĹ‘ férfi. Vigyorogva próbálta átküzdeni magát a csomagok, és emberek alkotta akadálypályán, az egyik kupacról leemelt kisebb ládát cipelve .- Itt van minden, amit kért.

- Ó igen! Hobbson maga az én emberem! Tényleg mindent sikerült megszereznie?

- Ja. SĹ‘t az öcsémtĹ‘l megszereztem az elmúlt év legjobb meccseit is!

Az alezredes arcán széles mosoly ömlött szét, és vállon veregette a gépészt.



- Maga felbecsülhetetlen szolgálatot tett a hazának. – Ahogy mindketten felnevettek, Sheppard tekintete végigsiklott az embereken Caldwell-t keresve, és meg is találta két másik férfi társaságában, akikkel elmélyülten diskurált.

Egy pillanattal késĹ‘bb Caldwell is körbetekintett és találkozott a pillantásuk, majd látta, hogy valamit odaszól az egyik férfinak, aki szintén felé fordul, és…

- Na ne! Ezt nem hiszem el! - Sheppard gyomra görcsberándult az érzésektĹ‘l, amelyek hirtelen rászakadta a férfi láttán. – Ez csak egy átkozott vicc lehet!

Egy pillanat alatt lehervadt a mosoly az arcáról, és sejtette, hogy most meglehetĹ‘sen röhejes arckifejezéssel bámulhat ki a fejébĹ‘l, de nem érdekelte.

- Valami baj van uram? – Hobbson értetlenül nézett a szemmel láthatóan feldúlt alezredesre, majd követte a tekintetét, de még így sem értette a dolgot, így ismét Sheppard felé fordult.

- Alezredes

- Hobbson, vitesse a csomagot a szállásomra. Még egyszer köszönöm. – Mormolta.

Sheppard nem foglalkozott többé a ládájával, csak sóbálvánnyá merevedve nézte az ezredest és azt a másik férfit, amint közelednek felé. Arcán zavar, harag és talán egy némi öröm tükrözĹ‘dött, bár maga sem tudta, hogy pontosan mit is érez.

Felettese bezzeg a szokásos pókerarcát viselte, noha biztosan tudja már…

- Uram. – John alig észrevehetĹ‘en egy biccentéssel tisztelgett Caldwell-nek, miközben tekintetét végig a mellette álló személyen tartotta.

- Sheppard alezredes. Gondolom, nem kell önöket egymásnak bemutatni. Magára bízom, hogy kijelölje a szálláshelyét és odakísérje. Két óra múlva eligazítás, ott találkozunk.

- Igenis.

Caldwell egy biccentéssel elköszönt és továbbment.



A két férfi pár percig némán méregette egymást. Végül az idĹ‘sebb fél megtörte a hallgatást.

- Mit mondjak nem gondoltam, hogy egy másik galaxisba kell átjönnöm, hogy ismét találkozzunk. Ez az egész még olyan hihetetlen. – Körbetekintett a helyiségben, ahonnan már javában hordták az utánpótlást tartalmazó szállítmányt, a város raktározásra kijelölt részébe.

- Ĺőő… igen ez meglehetĹ‘sen… - John lehajtott fejjel zavartan billegett a sarkán.

- … furcsa. – Fejezte be a másik.

Sheppard tudta, hogy talán kellene végre valamit mondania, ami nem félreszövegelés.

- Én nem tudom, hogy mit is mondjak. Komolyan nem gondoltam, hogy pont itt találkozunk, és… mindent félretéve, tényleg örülök, hogy látlak… apa. - Arcán átfutott egy, talán mosolynak is beszámítható fintor.

A mindig feszes és határozott William J. Sheppard dandártábornok tekintete a fiatalabb férfi szavai nyomán elvesztette minden addigi keménységét. ElĹ‘rébb lépett és megölelte a fiát.

- Én is örülök John, hogy látlak. Komolyan.

John arcán elĹ‘ször csodálkozás, majd valamiféle megkönnyebbülés látszott, és sután viszonozta az ölelést.

Az idĹ‘sebb Sheppard hátrébb lépett, és végigmérte fiát, majd megrázta a fejét.

- Ez hihetetlen! Mégis mit keresel te egy másik galaxisban?

- Pont te kérdezed? Te talán ide jársz horgászni?

- Talán ismered Jack O’Neill…

John szemöldökei felszaladtak a név hallatán.

- Ne is mond! Téged is megfenyegetett valamivel, hogy ha nem vállalod, akkor…

Elvigyorodott, ahogy visszaemlékezett saját „beszervezésére”. Elindultak a legközelebbi transzporter felé.

- Ami azt illeti, nem kellett. Miután beavatott a részletekbe, és azt is elmondta, hogy te is itt vagy, könnyebben mondtam igent az ajánlatára.



Sheppard meglepetten fordult apja felé.

- Na csak azt ne mond, hogy miattam jöttél. És hogy lehet… úgy értem mégis miért kellett pont neked ilyen messzire jönnöd?

- Erre bĹ‘ven lesz még idĹ‘, az eligazítás során megfelelĹ‘ tájékoztatást kapsz errĹ‘l is.

- Hát legyen. Akkor szerintem együnk valamit. Hidd el, sehol nem kapsz olyan reggelit, mint ezen a bolygón.

William felnevetett.

- Én inkább a miatt aggódom, hogy olyan reggelit nem kapok, mint a Földön.









2. rész







Sheppard kimerülten térdre roskadt Weir mellett, és megrázta a vállát.

- Elizabeth kelljen fel! - De nem kapott választ.

Kitapintotta a pulzusát, majd kicsit közelebb hajolva újra szólongatni kezdte.

- Kérem! Magának is segítenie kell. Sajnos a kapu még nagyon-nagyon messze van innen. Addig azért nem bánnám, ha még a saját lábán jönne. Most még nem állhatunk meg!



Már így is tovább bírta, mint ahogy John gondolta volna. Nem panaszkodott, csak próbálta minden erejét összeszedve tartani a férfi tempóját. Igaz, hogy többször is úgy kellett talpra rángatnia, de fényes nappal, ilyen felszíni hĹ‘mérséklet mellett nem volt ajánlatos tartósan a nyílt terepen maradni. Tovább kéne menniük, amíg nem találnak valami menedéket, ahol egy kicsit megpihenhetnek.



Ha visszanézett, már a vastag, fekete füstöt sem látta, ami gyászos emlékoszlopként kígyózott az ég felé, mutatva a kiégett Pocsolyaugró lezuhanásának helyét. Azt a helyet, ahol még csak lehetĹ‘ségük sem volt eltemetni Baker hadnagy és Dr. Feltmann holttestét, hiszen Ĺ‘k maguk is épp hogy kijuthattak az Ugróból, mielĹ‘tt a támadó hajó visszafordult, és néhány lövéssel megsorozta a már amúgy is szétroncsolódott géptestet.

Sheppard Ĺ‘szintén remélte, hogy a látvány meggyĹ‘zte Ĺ‘ket, és nem akarják megszámolni a holttesteket.

Körbenézett a perzselĹ‘ forróságtól vibráló kietlen vidéken. Nem hagyhatja itt, de ezen a terepen nem is cipelheti. Még azt sem tudta, hogy neki magának sikerülhet-e. Vagy a kiszáradás öli meg, vagy azok, ha rájönnek, hogy ketten hiányoznak. Egyiket sem találta egy vonzó perspektívának. Rodney nem is tudja, hogy milyen szerencsésnek mondhatja magát.



…



- Az apja? Hihetetlen! Nem is tudtam, hogy van apja! – Harsogta teli szájjal csámcsogva McKay, de a visszaforduló alezredes arckifejezését meglátva megtorpant.

- Úgy értem, soha nem mondta, hogy élnek még családtagjai a Földön. – Hebegte.

- Jó, hagyjuk most ezt a témát!

Áthaladtak a vezérlĹ‘n, ahol az éjszakai ügyeletet ellátó személyzet éppen átadta a terepet a váltásnak. Páran, kissé kába arccal az álmosságtól odaintettek John-nak és a mögötte loholó Rodney-nak, amint elmentek mellettük.

- Aha. De nem gondolja, hogy érdekes, hogy a tábornok pont Ĺ‘t…

- McKay!

- Ok, ok.

- És egyébként is, ne most tömje magát!

- De egész éjjel a szenzorok újrakalibrálásának az esetleges lehetĹ‘ségein dolgoztam, és nem volt idĹ‘m…



- Ennyi elég is lesz, köszönöm. Nehogy kiselĹ‘adást tartson itt nekem!

- Nem bírom, amikor így viselkedik!

Sheppard egy kaján vigyort küldött válaszul, és nekilendült az Ugrók kikötĹ‘jébe vezetĹ‘ lépcsĹ‘sornak.

- Figyeljen, egyszerűen csak nincs most hangulatom az apámról beszélni.

- Ne legyen már ilyen! Jacob Carter is gyakran dolgozott együtt a lányával, miután beállt a Tok’ra-hoz.

- Ezt maga nem érti! Évekig nem beszéltem vele, nem hívtam, nem is vettem róla tudomást. Úgy gondolta, hogy soha többé nem találkozunk. És most, tessék itt van!

A lépcsĹ‘ tetején megállt és lenézett a szuszogva kapaszkodó Rodney-ra.

- A Földön nem voltak ilyen problémáim. Nem mintha nem lenne jó, hogy tisztázhattunk számos régi sérelmet, de komolyan nem tudom, hogy mi járt a tábornok fejében, amikor ezt kiagyalta. Na jöjjön már, így soha nem indulunk el!

Dr. Weir a négyes Ugrónál beszélgetett Dr. Feltmann-nal. Pár lépésre tĹ‘lük két tengerészgyalogos várakozott, akik Sheppard alezredes megérkezésekor feszes vigyázzba merevedtek egy pillanatra.

Weir rájuk pillantva intett Dr. Feltmann-nak, hogy várjon egy percet.

- Rodney ne haragudj, de van egy kis változás, Dr. Zelenka arra kért, hogy ha megoldható, te inkább maradj, fontos lenne még a mai napon befejezni a munkát.

- Szerintem egyedül is remekül elboldogul!

- De veled hamarabb befejezi. És most ez a lényegesebb számunkra. Majd Dr. Feltmann elkísér minket. Ne aggódj, nem maradsz le semmirĹ‘l!




…



Most azt kívánta, bárcsak Ĺ‘k maradtak volna le az egészrĹ‘l!

Ha magához is Ĺ‘szinte akart lenni, nem tartotta valószínűnek, hogy képes lesz eljutni a céljukig. CsüggesztĹ‘en hatalmas távolság és egy víznélküli kĹ‘sivatag állt köztük, és a megmenekülésük kulcsát jelentĹ‘ csillagkapu között. Viszont nem akart csak úgy egyszerűen leülni és meghalni anélkül, hogy ne követne el minden tĹ‘le telhetĹ‘t a túlélésért. Ráadásul itt volt Dr. Weir, akiért szintén felelĹ‘sséggel tartozott. Azért jött vele, mert nem bízta volna másra a védelmét. Nem hagyhatja magára.





Kézfejével letörölte a halántékán patakokban csordogáló izzadságot és egy, a közelben lévĹ‘, hatalmas sziklatömb felé pillantott. Hátha talál ott némi árnyékot, és megpróbálhatja eszméletre téríteni.

Feltápászkodott és nagy nehezen felnyalábolva Weir-t, bizonytalan léptekkel nekiindult.

- Ez volt az utolsó alkalom, hogy velem cipelteti magát 50 fokban. – Zihálta, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni szeme elĹ‘tt táncoló színes karikákat, és sérüléseibĹ‘l fakadó egyre erĹ‘södĹ‘ fájdalmakat.

- Huh! Na végre! – Lerogyott és egy megkönnyebbült sóhajjal elfeküdt a földön. Remek helyet sikerült találnia, hiszen legalább egy négy méteres hosszúságú sziklapárkány borult föléjük, egyik oldalán egészen a földig nyúlva.

Fektében Elizabeth felé fordította a fejét.

- Árnyékunk már van, de sajnos a jeges üdítĹ‘t csak késĹ‘bb szervírozzák. Addig majd elütjük valahogy az idĹ‘t.

Legszívesebben egy ideig csak feküdt volna, de összeszedte magát és odatelepedett a még mindig mozdulatlan nĹ‘ mellé. Weir arcát a baloldalon alvadt vér borította az Ugró lezuhanása során szerzett fejsérülése miatt. Minden bizonnyal voltak belsĹ‘ sérülései is, de semmit sem tehetett érte, mint ahogy saját magáért sem. Pedig a törött bordái, a zúzódások az oldalán és még sorolhatná, mind Dr. Beckett gondos ellátása után kiáltottak, bár Ĺ‘szintén már annak is örülhetett, hogy egyáltalán túlélték a dolgot.

Ha belegondolt, Sheppard-öt elöntötte a düh. Az az átkozott Zarakh-i népség…



…



Nagy sumákok ezek! Óvatosságra intette Weir-t, de Elizabeth letorkolta, mondván, nem gyĹ‘zi hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy diplomáciai tárgyalásokat folytassanak velük. Na tessék! Ennyit a diplomáciáról!

Komolyan azt hitte, hogy ezekkel lehet tárgyalni? Legyünk barátok… ja, fogjuk meg egymás kezét és énekeljük el a We are the World-öt! Ez a nĹ‘ idĹ‘nként annyira… annyira…

Áh! Inkább nem mond semmit.

Neki már jó ideje ellenérzései voltak velük szemben.

Amikor az elsĹ‘ találkozásuk alkalmával meglátták az Ugrót és azokat az Ĺ‘sök által készített eszközöket, amiket már jó ideje a felszerelésük részeként használtak, komolyan megért volna egy tanulmányt az arcukra kiülĹ‘ érzelmek kavalkádja. De amint megpróbált puhatolózni az okáról, szabályszerűen hülyének nézték. Folyamatosan félrebeszéltek, és ködösítettek.

Sem a földi fegyverek, sem a felszerelésük egyéb része nem érdekelte Ĺ‘ket. Na jó. Erre persze mondhatja bárki, hogy Ĺ‘sök cuccai mellett Ĺ‘k aztán labdába sem rúghatnak. Ezt még meg is értené.

Csak ne lett volna benne folyamatosan egy megmagyarázhatatlan rossz érzés.





Persze a gyanútlan szemlélĹ‘dĹ‘nek nagyon nyitottnak tűnhettek. Érdekelte Ĺ‘ket a küzdelem, amit a wraith ellen folytatnak, bámulatosnak találták az eddig elért sikereiket, és felkínálták, hogy megosztják velük mindazokat a fejlesztéseket, eszközöket és fegyvereket, amelyek révén Ĺ‘k már generációk óta sikerrel verték vissza a lidércek támadásait.

Mindezt az után ajánlották fel, hogy tudomást szereztek arról, hogy Atlantis még áll, s hogy onnan származik az Ugró, az összes többi eszközzel együtt.



Nem kívántak cserébe semmit, minden ajánlatot elhárítottak, csupán annyit kértek, hogy a földi csapat vezetĹ‘je személyesen keresse fel Ĺ‘ket, mintegy megpecsételve jelenlétével a két nép közötti barátságot.

John még most is emlékszik, hogy mennyire idegesítette, hogy zarakh-i vendéglátóik folyamatosan elsiklottak a kérdéseik felett, amikor arra terelĹ‘dött a szó, hogy miként sikerült mindezt elérniük, és hogy Ĺ‘k maguk mit tudnak az Ĺ‘sökrĹ‘l. Nem volt egy az egyben feltűnĹ‘, csak valahogy mindig arra eszmélt, hogy valami egészen másról beszélnek, mint amirĹ‘l szeretné. Annyira igyekezett Weir-t lebeszélni, hogy vállalja az utat.




- Be kellett volna zárnom a szobájába. Komolyan. Legközelebb nem engedem, hogy ilyet tegyen. – Mormolta lehunyt szemmel. Olyan jó lett volna aludni és aludni és…

- Legközelebb… ígérem, hogy hallgatok magára.

A férfi odafordult a gyenge hangra. Elizabeth ugyanott feküdt, de már öntudatánál volt.

Sheppard szemöldökei felszaladtak.

- Na csakhogy. Az ebédet már lekéste, maga hétalvó!

Weir bágyadtan elmosolyodott.

- Sajnálom, hogy kidĹ‘ltem. Azt hiszem, nem tudok továbbmenni.

- Szamárság! Egy kicsit szusszanunk, és meglátja, sokkal jobban megy majd a séta.

- Sajnálom John…

- Nem. – Elkomolyodva megrázta a fejét. – Ezt most hagyja abba! Elizabeth maga mindig olyan határozott! Soha nem láttam, hogy feladott volna bármit is. Most se tegye! Én itt leszek maga mellett, és segítek.

- Ha itt marad, maga is meghal.

- Senki nem fog meghalni! – Förmedt Weir-re.

- Haragszik rám?

Sheppard-ból minden indulat elpárolgott egy perc alatt, és úgy nézett Elizabeth-re mintha most látná életében elĹ‘ször.

- Ĺőő… nem. Nem, csak… nem akarom, hogy… szóval azt akarom, hogy túlélje. Hogy lehetĹ‘leg mindketten túléljük.

Nyelt egy nagyot és elfordította fejét. Csend telepedett közéjük.

- Magának volt igaza John. Hibát követtem el, és emiatt már meghalt négy ember. Nem akarom, hogy maga is…

Sheppard tompán felnyögött, ahogy megpróbált ültébĹ‘l fekvésbe vackolódni Weir mellett. Bele se akart gondolni hogy mi az, ami ennyire fájhat.

- Nézze én sem voltam teljesen biztos a dolgomban, csak akkor, amikor már a padlón feküdtem, és éppen elszedték a fegyvereimet.



Igen. A nyomorult népség rájött, hogy már Ĺ‘k is tudják, mi is a nagy barátkozás lényege, ezért úgy döntöttek, ideje új pályára terelni az eseményeket. A zarakh-i követség hajójának egyik folyosóján haladtak a szálláshelyük felé, amikor addig nyájas vendéglátóik fegyvert rántottak. Turnberg zászlós azonnal tüzelni kezdett.

- Turnberg tüzet szüntess! Ne lĹ‘jenek! - Sheppard kétségbeesetten próbálta menteni a menthetĹ‘t, de a zászlósért már semmit nem tehetett.

A támadóik fegyverei ezután már Ĺ‘ket célozták meg, és felszólították Ĺ‘ket a megadásra. Sheppard és Baker rezzenéstelen tekintettel fixírozták a fegyvereseket, és igyekeztek úgy helyezkedni, hogy Dr. Feltmann és Weir takarásba kerüljön a fegyverektĹ‘l. Nem mintha így bármi esélyük lehetett volna, de ennyit legalább módjukban állt megtenni a védelmükben. Ezután csupán egy perc volt az egész, és a két katona már a padlón feküdt néhány zarakh-i fegyveres meglehetĹ‘sen kíméletlen közreműködése következtében. Némi heves tusakodás árán még sikerült a fejét Weir felé tudta fordítani így látta, hogy megragadják Ĺ‘ket is, majd elviselhetetlen fájdalom borította el és a világ kihunyt körülötte.




- Utálom a kábítófegyvereiket. Ezek még a wraith-nél is rosszabbak.

- De legalább nem ölték meg.

Sheppard elfintorodott.

- Na ja. Csak azt a szerencsétlen…

…zarakh-i fickót. Mi is volt a neve? Nem emlékezett rá, csak a félelemtől tágra nyílt szemeire, ahogy intett, hogy kövessék. Ĺ volt az, aki megosztotta velük az információkat, a népének eddig elért sikerei mögött álló, minden eszközzel titkolni próbált valóságról.

Egykoron azok közé tartoztak, akiknek világait az Ĺsök felügyelték és védelmezték.

Fejlődésüket gondosan figyelemmel kísérték, de csak a legszükségesebb esetekben avatkoztak bele az életükben. Nem osztották meg velük tudásukat, pusztán, mint egy felsĹ‘bbrendű hatalom képviselĹ‘i jártak-keltek közöttük. Már akkor is voltak olyan személyek a vezetők és az egyszerű civilek között, akik úgy gondolták, nem elég az ismeret és a technikai fejlettség, amit addig elérhettek. Mindarra vágytak, amit a Kapukészítők birtokoltak.



Ez a fajta elégedetlenség akkor érte el tetőfokát, amikor a Wraith először érintette meg a világukat. Már senki sem tudja, hogy milyen úton-módon jutott tudomásukra, de amikor megértették, hogy ezt a szörnyű csapást az Ősök hibája hozta rájuk, és számukra mindez mivel járhat, szembefordultak velük, és sikerült foglyul ejteni többeket a velük egy bolygón élő ősök közül. Kihasználták, hogy a Wraith-el szembeni harc lekötötte Atlantis-i vezetés minden figyelmét és erejét, és a nép túlélői foglyaikkal együtt hosszú időre eltűntek. Generációk születtek és lettek porrá, miközben a Zarakh minden tudást megszerzett, amihez csak hozzájuthatott a gondos őrizet alatt tartott ősöktől. Semmilyen módszertől nem riadtak vissza, hogy együttműködésre bírják őket, s végül mindent elértek, amit csak akartak. És amikor már nem volt rájuk szükség, nem haboztak eltüntetni őket és minden nyomát addigi létezésüknek. Ezen az áron vásárolták meg a biztonságos és kényelmes életüket.



Ily módon elképzelhető, hogy miként fogadták a hírt, hogy újra megnyílt az Atlantis-i kapu. Csak azt nem tudták, hogy a földieket hova tegyék. Talán az Ősök őket köldték el maguk előtt, hogy felmérjék a jelenlegi helyzetet a Pegazus galaxisban? Vagy ők maguk az Ősök leszármazottai?

Akárhogyan is, nem derülhetett fény a titokra, ami népük életét biztosította a Wraith támadásokkal szemben!

El akarták kerülni a nyílt konfrontációt, amíg nem látják át a helyzetet, de egyik zarakh-i követ szembefordult a társaival. Azt hajtogatta, hogy egyszer úgyis fény derül mindenre, vállalniuk kell a népük múltbéli cselekedeteit, de nem osztozva abban.

Még egy ostoba alak, aki kockára tenné mindazt, amit elĹ‘deiknek köszönhetnek. Ha ezt az árat kellett megfizetni érte, akkor ezt kellett. Talán vállalták volna azt az életet, amit annyi világon láttak? A rettegést a wraith eljövetelektĹ‘l, az állandó rejtĹ‘zködést, a szörnyű halált?

Az az Ĺ‘rült képes volt kiszabadítani a földieket és eljuttatni az Ugróhoz.

De ott halt meg saját Ĺ‘rségének a fegyvereitĹ‘l, amikor már csak pár lépés választotta el a hajótól.



- Maga szerint keresnek minket?

Weir suttogására az alezredes felriadt bóbiskolásából.

- Hogy mi? Kicsoda?

- Caldwell.

- Nem… nem hiszem, hogy képesek lettek volna fogni az adásunkat.

Elhallgatott és Elizabeth nyúzott arcára pislantott.

- Persze elképzelhetĹ‘, hogy már úton vannak. De azért… csak… menjünk tovább.



Szavai már motyogásba fúltak, ahogy tudata lassan átcsúszott egy megnyugtató sötét helyre, és földet érésük óta elĹ‘ször elvesztette a külvilággal a kapcsolatot.





Éles fény hatolt a szemébe. Hangokat hallott, nagyon távolról és tompán.

- Sheppard alezredes! Uram! Hallja, amit mondok? Kössenek be még egy infúziót, pótolnunk kell a folyadékveszteséget! Ki tudja, mióta vannak ilyen állapotban!

- Carlson?

Kinyitotta a szemét és értetlenül nézett a fölé hajoló orvos aggodalmas arcára.

- Mi? – Próbált nyelni, de nem nagyon sikerült. – Hol…

- Ez a Daedalos. Nyugodjon meg, már biztonságban van.

Sheppard egy pillanatra lehunyta a szemét, majd ismét Beckett-re nézett.

- Dr. Weir?

- Életben van. – Caldwell ezredes lépett az ágya mellé. - Nagyon súlyos az állapota, de reméljük a legjobbakat. Most pihenjen. Szeretném, ha minél előbb magyarázattal szolgálna rá, hogy miért kellett magukat félholt állapotban összeszednem egy bolygóról. Mit csináltak a távollétemben?

Hátra fordult Dr. Beckett-hez.

- Vigyázzon rá, hogy lehetĹ‘leg a hazaút során nyugton maradjon. - Ezzel faképnél hagyta az elképedt arcú orvost és betegét.

- Ezredes!

Beckett már félúton a parancsnoki híd felé érte utol.

- Elnézést, ha úgy gondolja, hogy semmi közöm hozzá, de azt ugye maga is tudja, hogy Dr. Weir nem maradt volna életben az alezredes nélkül?

- Tudom. – Válaszolta Caldwell, hátra sem pillantva a mögötte loholó orvosra.

- Tudja? Akkor miért viselkedik így vele?

- Figyeljen. – Az ezredes végre megtorpant. – Köztünk szólva John Sheppard egy remek képességű katona, de még számtalan dolgot kell tanulnia, hogy jó vezetĹ‘ is legyen. Az a meglátásom, hogy a visszaérkezésemig nem lett volna szabad elindulniuk. De megtették, és ez két beosztottja és egy remek szakemberünk életébe került, nem beszélve arról, hogy Ĺ‘k ketten is épp hogy túlélték. Úgy gondolom, hogy mindez elkerülhetĹ‘ lett volna, ha az alezredes megfontoltabban jár el.

- Ez többször nem fordulhat elĹ‘, nincs több meggondolatlan kaland! - Egy percre lehajtotta a fejét, mintha elgondolkozott volna, majd ismét felnézett és megcsóválta a fejét. -… „a halál nem kaland azok számára, akik szemtĹ‘l szemben állnak vele.”

- Hm. Hemingway?

- Remarque.

- Értem. Akkor megyek is vissza.

- Tegye azt. És doktor! Amit az elĹ‘bb mondtam az alezredes képességeirĹ‘l… maradjon köztünk. A felettese vagyok, nem az apja. Ha bátorításra szorul, forduljon hozzá.



Beckett tétován bólintott, majd elindult az orvosi részleg irányába, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán Sheppard is jobban járt volna, ha otthon marad, a McMurdo-i bázis kellemesen fagyott világában.







3. rész



- O’Neill tábornok! Az Atlantis-expedició minden tagjának nevében köszöntöm! Megtiszteltetés számunkra a látogatása! – Dr. Weir hangjából Ĺ‘szinte öröm és melegség sugárzott, ahogy a Daedalos-ról lesugározott csapattal érkezĹ‘ férfit üdvözölte.

Az utóbbi években mindig fanyar arckifejezés egy pillanatra megenyhülni látszott, de csak egy pillanatra. Szemöldökét felhúzva körbepislantott az élettĹ‘l pezsgĹ‘ kaputeremben.

- Dr. Weir! Tehát ez lenne a város, amiért hajlandóak katonákat megszégyenítĹ‘ módon küzdeni?

Elizabeth mosolyogva félrebiccentette a fejét, és egy karmozdulattal a szállása felé vezetĹ‘ folyosó felé invitálta a tábornokot.

- MegtisztelĹ‘, ha így gondolnak ránk odahaza. De ha körbenéz errefelé egy kicsit, talán megérti, hogy miért is olyan fontos számunkra ez a hely.

- Óóó… tudom én azt. Carter és Daniel rojtosra rágják a fülemet, hogy engedjem el Ĺ‘ket. Hát gondoltam elĹ‘ször én jövök el, hogy megnézzem, miért vannak úgy oda.

- Nem csupán a tudományos értékére gondolok tábornok. Bár kétségtelenül lenyűgözĹ‘ felfedezéseket nyújt számunkra minden újabb nap.

- Kétségtelenül. Sheppard alezredes?

- A gyengélkedĹ‘n. Erre kérem, a transzporterállomás felé…

O’Neill féloldalt a nĹ‘re pillantott.

- Transzporter. Már megint egy? Mit is mondott? A gyengélkedĹ‘n?

Dr. Weir arca komorabbá vált a kérdésre.

- A csapatának egyik tagja egy külvilági incidens során súlyos sérüléseket szenvedett. Fontosnak tartja, hogy a közelben legyen, amíg Dr. Beckett életmentĹ‘ beavatkozást végez Benneth Ĺ‘rmesteren.

- Értem.



…



Sheppard ingerülten rótta köröket a gyengélkedĹ‘ elĹ‘tti folyosón. Egy ideig még bírta a várakozást. Töprengett a legutóbbi küldetésükön. Majd rádión kapcsolatba lépett Lorne Ĺ‘rnaggyal, tájékozódott a legfrissebb információkról és jelentésekrĹ‘l a városban, és kiosztott pár szűkszavú utasítást az Ĺ‘rnagynak.

Mikor végez már a doki! Úgy tűnik, mintha egy nap is eltelt volna, hogy bevitték az Ĺ‘rmestert! Végre nyílik az ajtó!

- Doktor! Mi a helyzet? – A fenébe is, ez a gyászos arc! Legalább megpróbálhatná palástolni az érzelmeit.

- Sajnálom alezredes…

- A francba!

- A tüdeje és lépe olyan mértékben... Alezredes!

John szó nélkül sarkon fordult, és szinte elrohant.



- Csatlakozhatok?

O’Neill zsebredugott kézzel álldogált az erkély korlátjának támaszkodó Sheppard mögött.

John igyekezett összeszedni magát és kiegyenesedve biccentett.

- Uram?

- Hallottam. Sajnálom.

- Igen uram, én is. – Ismét a korlátra könyökölve letekintett a városra.

Atlantis központi részének egyik legmagasabb pontjáról lélegzetelállító kilátás nyílt az óceánbolygóra. A lenyugvó nap meleg, aranyszínű palásba burkolta a város égbeszökĹ‘, karcsú tornyait. De a látvány most a legkevésbé sem tudott hatást gyakorolni rá.

- Már számolni sem tudom.

- Micsodát?

- Hogy az Ĺ‘rmester hányadik emberem volt, akit elveszítek. Igyekeztem mindig… megfelelĹ‘en kezelni, az ilyen helyzeteket, de most… nem tudom, hogy mi ütött belém.

- Nem kell magyarázkodni. – A tábornok szintén a korlátra támaszkodva lepillantott a városra, de a tekintete elárulta, hogy most valahol nagyon messze jár, térben és idĹ‘ben egyaránt.

- Amióta katonaként szolgálok, rengeteg ember: bajtárs és jó barát halálát kellett végignéznem. Emberek, akiket évek óta ismersz, együtt szolgáltok… akik szinte a testvéreiddé válnak, a mindennapjaid részévé… és egyszer csak jön egy golyó vagy egy gránát, és ott fekszik elĹ‘tted holtan. Sokszor szinte rá sem ismersz, vagy csak épphogy.

Ahogy Sheppard-re nézett, és az viszonozta a pillantását, látta az alezredes szemében, hogy neki is megvannak már a maga súlyos emlékei, amiket hordoz.

- FelelĹ‘s vagyok az embereimért! Ha hibás döntést hozok, az az életükbe kerülhet, ám ha jól döntök… lehet, hogy az is. Görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, egyszer talán többük családja elé is oda kell állnom, miközben tisztában vagyok azzal, hogy a szívük mélyén engem tesznek felelĹ‘ssé a halálukért. Mintha nem lennének még ma is álmatlan éjszakáim Sumner ezredes vagy Ford hadnagy miatt. Pedig próbálom végre magam mögött hagyni.

- Katonák vagyunk és elöljárók is, ami azzal is jár, hogy mindezeket vállaljuk, sĹ‘t még többet is. Gondoljon csak arra, hogy nem egyszer ön is hozott olyan döntést, hogy kész lett volna ott és akkor az életét adni értük.

John bólintott és lehajtotta a fejét.

- Igen. Katonák vagyunk. Többet kell bírnunk, elhordoznunk, mint egy átlagembernek. És még valami. Egy jó tiszt gondoskodik az embereirĹ‘l és vigyáz rájuk, de vannak helyzetek, amikor minden tudásunk és akaratunk kevésnek bizonyul a veszteségek elkerüléséhez.

A tábornok fújtatott egyet.

- Te jó ég! Mintha csak Daniel egyik szentbeszédét hallanám. Túl sokat dolgoztunk együtt!



RészérĹ‘l befejezve bátorítóan megveregette John vállát, és elindult az ajtó felé, aminek a szárnyai szisszenve kinyíltak elĹ‘tte.

- Tábornok!

- Hm?

John lassan megfordult.

- Még nem volt alkalmam elmondani, hogy igaza volt.

- Hát persze, hogy igazam volt. Miben is?

- Hogy bolond, aki nem akar átmenni a kapun.

Jack O’Neill arcán mosoly futott át.

- Úgy gondolja?

John is megeresztett egy félmosolyt.

- Köszönöm uram, hogy lehetĹ‘séget adott rá! És ezt is.

- Nincs mit. – Azzal sarkon fordulva elsétált.





Elizabeth szúrós szemmel méregette a laptopja képernyĹ‘jét. Ma valahogy nem nyugtatta meg a passziánsz. Pedig általában jólesett levezetni a napi pörgést, és némi kártyázással lelassítani a gondolatait. Persze, csak ha senki sem látta. Mondjuk késĹ‘ este.

Lépteket hallott, és felpillantva Sheppard-öt látta közeledni, némileg nyugodtabban, mint a nap folyamán bármikor.

- A tábornok tud valamit, amit én nem. – Gondolta, ám ezért csak hálás tudott lenni.

Sohasem tudott elsiklani a fölött, ha valamelyik embernek problémái voltak, de nem is akart tolakodni, hacsak az illetĹ‘ nem osztotta meg vele a gondját. Márpedig az alezredest elég zárkózott embernek ismerte, aki inkább elvonult, vagy fals viccekkel álcázta a valódi érzéseit. Na ja. Elvégre férfi és súlyosbító tényként katona is. Ĺszintén örült, hogy a tábornokkal folytatott beszélgetés szemmel láthatóan jó hatással volt rá.



- Helló! Zavarom?

- Dehogy. Jöjjön be.

A férfi beténfergett, majd karjait keresztbe fonva a mellkasa elĹ‘tt, a sarkain billegve bámulta Elizabeth asztalát.

- Igen?

A nĹ‘ érdeklĹ‘dve félrebillentette a fejét és kíváncsian belebámult az arcába.

- Segíthetek valamit?

- Ĺőőőőő… igen… arra… azon gondolkodtam, hogy nem lenne kedve… esetleg eljönni, futni egyet… most?

- Most?

- Ĺőőőő… igen. – Az alezredes zavartan megköszörülte a torkát. – De ha nem…

- Ó de igen, bár az éjszaka közepén elég ritkán szoktam futni, de… persze… - Az ember mit meg nem tesz egy ilyen történelmi pillanatért.



Elizabeth maga sem tudta mikor futott utoljára ennyit, de nagyon jólesett, ahogy maguk mögött hagyták a városközpontot és egyre inkább kifelé haladtak, üres folyosókon és nyitott hidakon, ahol megcsapta Ĺ‘ket a sós levegĹ‘. Egyszer-kétszer megálltak sétálni és csak beszélgettek… elĹ‘ször Atlantis-ról, a munkájukról… majd önmagukról és egymásról.

Az alezredes megkönnyebbültnek és felszabadultnak tűnt.

- Egész eddigi életemben nem beszéltem ennyit, mint most egy szuszra. Vigyorogva megcsóválta a fejét.

- És zavarja? - Elizabeth nagyot kortyolt a kulacsából.

John egy kis gondolkodás után vállat vont.

- Csak szokatlan. De jólesik.

- Örülök.

Sheppard rápillantva megállt.

- Úgy néz ki, hogy ma Ĺ‘szinteségi rohamaim vannak, de el kell, hogy mondjam, hogy kevés emberrel tudok úgy beszélgetni, mint magával. És ha már itt tartunk… - Felnézett a csillagos égboltra, de nem érezte kevésbé zavarban magát. – Köszönetet szeretnék mondani

- Ugyan miért?

Az alezredes komoly tekintettel a nĹ‘ felé fordult.

- Ha maga nincs, még most is a Földön lennék… talán életem végéig. Soha nem kaptam volna meg ezt a lehetĹ‘séget. Bizalmat szavazott nekem, kiállt mellettem, amikor szükségem volt rá.

Elizabeth zavartan hümmögött egy sort.

- Ha már itt tartunk John, maga számos esetben megmentette az életemet.



Sheppard megrázta a fejét, mint aki képtelenségnek tartja a gondolatát is, hogy ilyet felemlegessenek.

- Ugyan ezt bármelyik emberem megtette volna. De maga esélyt adott életem legnagyobb kalandjára és a katonai karrierem folytatására. Ezt azért akárki nem adhatta volna meg.

- Remélem nem haragszik meg, de a meghívása akkor elsĹ‘sorban a genetikai hátterének szólt.

- Nahát maga aztán tudja, hogy hogyan kezelje az embereket!

MindkettĹ‘jükbĹ‘l kitört a nevetés. John is nagyot kortyolt a kulacsából és fürkészĹ‘n Weir-re nézett.



- Mondja, maga elhiszi, hogy O’Neill tábornok csupán azért utazott át egy másik galaxisba, hogy megnézze a várost? Nem mondom, hogy nem hihető… mondjuk Dr. Jackson esetében. De a tábornok…

- Nos… meglehet, hogy van még más oka is. Hamarosan úgyis kiderül.

Sheppard kérdĹ‘n felhúzott szemöldökkel közelebb hajolt.

- Maga tud valamit.

- Pedig higgye el, hogy nem többet, mint maga. De a holnapi nap talán meghozza a válaszokat. Jöjjön, induljunk vissza!

- Kap egy kis előnyt.

- Ezt meg sem hallottam!



Másnap reggel a teljes vezetĹ‘ség összegyűlt, és kibĹ‘vült O’Neill és Sheppard tábornokokkal. Valami nyomasztó érzés vibrált a levegĹ‘ben, és amikor a tekintetek összevillantak, a saját visszafojtott várakozásukat látták visszaköszönni egymás arcán.

Két tábornok tart eligazítást egyszerre? Mi lesz itt ma?



- Jó reggelt mindenkinek! – Jack O’Neill, flegma arckifejezése alapján akár a napi tĹ‘zsdehírek felolvasására is készülĹ‘dhetett volna.

- Remélem, mindenki itt van, mert elkezdeném. Amiért ma itt összegyűltünk, az a legnagyobb felelĹ‘sséget rója önökre, amit emberek valaha is hordoztak.

A termet suttogások töltötték meg a szavai nyomán.



- Mint már többen is sejthették, a jövetelem célja nem holmi városnézĹ‘ kirándulás. Bár az lenne! Ha azt mondom, háborúban állunk, önök mondhatják: ez nem újdonság, mert az elmúlt évek során, amióta csak elĹ‘ször átléptünk a Kapun, újabb és újabb fenyegetésekkel kellett szembenéznünk. A Goa’uld, a replikátorok, az Ori és még sorolhatnám, akik nem támogatják a békés egymás mellett élés eszméjét, mind az elpusztításunkra törtek és törnek. Sajnos ezzel számolnunk kell. Az Univerzum túl hatalmas ahhoz, hogy azzal áltathassuk magunkat, odakint minden idegen egy cserép muskátlit szorongató, körtefejű gnóm.

Végigsimította a homlokát, és felsóhajtott.

- Forrásaink szerint megközelítĹ‘leg egy héten belül eléri a Naprendszert egy olyan támadó erĹ‘t képviselĹ‘ flotta, amihez foghatót még soha nem láttunk. A céljuk a Föld. És az, hogy a földi emberiséget egyszerűen kitöröljék a létezĹ‘ fajok közül. Nem leigázni akarnak minket, sem asszimilálni a tudásunkat, és nem is kívánnak istenekként tetszelegni.

Ki akarnak minket irtani.

Megpróbált nem tudomást venni a jelen lévĹ‘ férfiak és nĹ‘k arcára kiülĹ‘ döbbenetrĹ‘l, az önkéntelen mozdulatokról, a riadt pillantásokról. Bár rosszabbra számított.

Zelenka tenyerébe temetett arccal elĹ‘re görnyedt. A mellette ülĹ‘ Sheppard tekintete végigsiklott társain, miközben gondolatai kuszán kavarogtak a fejében. Rodney és Beckett szinte porig sújtottan ült a székén, és dermedten nézett maga elé.

O’Neill komoran összeráncolta a homlokát és végigpillantott a teremben lévĹ‘ embereken. Muszáj folytatni.



- Ezekben a percekben a Daedalosz úton van hazafelé, hogy csatlakozzon a Prométheuszhoz és az asgard flotta maradékához, hogy…

- Maradékához? – Elizabeth hüledezve ocsúdott fel a tábornok szavaira.

- Igen. A maradék. Az invázió elsĹ‘ áldozata az asgardok voltak.

- Miért?

- Mit tehetünk?

- De hát kik ezek?

O’Neill pár percig némán állta a kérdés áradatot.

- Egy rendkívül arrogáns és hódító nép, akik viszont legfeljebb a szomszéd kínai fűszerest igázhatták volna le, ha nem bukkannak rá egy olyan bolygóra, ami egy valóságos kincsesbánya volt számukra. Egy bolygó, ami bizony pár éve nekünk is nagyon jól jött volna… egy Ĺ‘s hajógyár. Minden, amit csak tudni lehet a fejlesztéseikrĹ‘l, a fegyvereikrĹ‘l. Minden ott volt a kezükben. A megszerzett tudás mérhetetlenül nagy elĹ‘nyhöz juttatta Ĺ‘ket. És megállíthatatlanok…

- És most csak üljünk a fenekünkön és nézzük végig, hogy lerohanják a Földet? Világvége díszpáholyból? – Rodney gúnyosan felnevetett, és megrázta a fejét. – Micsoda sztori! Majd megírom a visszemlékezéseimben, de hoppá! FélĹ‘, hogy nem lesz, aki elolvassa!

- Azt hittük, hogy a wraith a legrosszabb dolog, amit távol kell tartanunk a FöldtĹ‘l. -Dünnyögte John.

- Mi az Ori-ra tippeltünk, – Fanyalgott Jack válaszképpen. – de ezek úgy söpörték el Thor és még húsz asgard vezetĹ‘ csatahajóját, mintha ott se lettek volna. Semmi sem maradt utánuk.



A legmélyebb döbbenet ülte meg a termet és elnémította az embereket.

Thor halott? Ha az asgardok sem tudják megállítani Ĺ‘ket…

Az alezredes hátradĹ‘lt a székében, és az eligazítás kezdete óta elĹ‘ször az apjára nézett, aki most minha éveket öregedett volna.

Ĺ vajon tudta? Vajon az ideutazása is ezzel állt kapcsolatban? Mindaz, amit eddig mondott, csupán ezt fedezte volna?

- Mire számíthatunk most? Nincs semmi terv? Vagy úgy van, ahogy McKay mondta? Csak ülünk ölbe tett kézzel, és majd megnézzük utólag, hogy mi maradt az otthonainkból? Hogy hány ember élte túl? Majd kipipálnak minket a kihalt fajok listáján? Ennyi tellett volna tĹ‘lünk, meg ettĹ‘l az egész Csillagkapu programtól? - John elkeseredetten az asztalra csapott. - Az ég szerelmére! Ha már kinyitottuk Pandóra szelencéjét, legalább kezdjünk valamit vele!

- Ami azt illeti, már kezdtünk! – O’Neill az asztalra dobta a jegyzeteit. – Asgard barátaink jóvoltából hozzájutottunk olyan információkhoz, ami talán… talán segítségünkre lehet.

McKay elĹ‘rébb hajolt.

- Mégiscsak meg tudjuk állítani Ĺ‘ket?

- Nem. – A tábornok tekintete megállapodott Elizabeth-en. – De azok, akik hozzásegítették Ĺ‘ket ehhez a technikai fölényhez, megoldhatnák a gondunkat.

McKay gúnyos kacajjal összefonta a karjait.

- Gondolom még az életben nem hallott a felemelkedettek elitt klubbjáról, akik magasról lesajnálják a szánalmasan alacsonyabbrendĹ‘ lényeket. Ez utóbbiak lennénk mi.

- Tudom, hogy mire gondol. – Kapcsolódott a beszélgetésbe William Sheppard. – De közöttük is vannak olyanok, akik már eddig is sokat segítettek.



Weir megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy Oma ezúttal bármilyen módon...

- Nos mi sem a felemelkedett Ĺ‘sökre gondoltunk. Az asgardok rendelkezésünkre bocsátották az O’Neill tábornokból Thor által kinyer Ĺ‘s-adatbank egy csekélyke részét, ami számunkra adott egy kapaszkodót. Ami leginkább érdekessé tette számunkra, az egy többször felbukkanó név: Janus.



Elizabeth összerezzent a név hallatára és John-ra nézett.

- Vajon…

- Igen Dr. Weir. – Biccentett Sheppard tábornok. – Minden kétséget kizáróan ugyanaz a Janus, aki titokban szembefordult az Atlantis-i Tanács tagjaival és mindent elkövetett azért, hogy a város működĹ‘képes és biztonságos állapotban várja az expedíció megérkezését. És aki mint kiderült, a mi galaxisunkban is folytatta munkáját, de az információk szerint sikerült elérnie, hogy a Tanács engedélyezte, hogy az adatbankba bekerüljön a Pegazus galaxisban hátrahagyott kutatólaborjának a helye. Ott kezdett elĹ‘ször dolgozni az idĹ‘utazást lehetĹ‘vé tevĹ‘ szerkezeteken, amely törekvések elsĹ‘ igazi sikerei az idĹ‘ugrásra is képes Pocsolyaugrók voltak. EzekbĹ‘l eddig egyet talált O’Neill tábornok és csapata a mi galaxisunkban (hála Maybourne-nek), egyet pedig Dr. Weir, Zelenka és Sheppard alezredes… mint tudjuk.

A vezetĹ‘ség egy része mocorogni kezdett a székén. Nem kellemes, ha az embert a saját halálára emlékeztetik. Rodney elgondolkozva csettintgetni kezdett az ujjával. Kétségkívül megnyugtató tevékenységnek találta. Mások a környezetében már nem annyira.

- Valószinűleg a szóban forgó Ugrót is Janus használhatta.

- Igen doktor, mi is erre gondoltunk. De ami most ebben számunkra a lényeges, hogy lehetĹ‘ségünk nyílik felkeresni ezt a labort.

Zelenka úgy kapta fel a fejét, mint egy vadat szimatoló vadászkutya.

- Lehet, hogy találhatunk még több ilyen Ugrót?

- Csak ebben bízunk, mert ez a kulcsa tervnek, amiért több száz ember és asgard fáradozott. A jelenben már semmit sem tehetünk. Ezzel a Csillagkapu Parancsnokság és a hajóinkon szolgáló emberek is tisztában vannak. De esetleg még van esélyünk a múltban.

- Azaz, hogy maguknak. – Tette hozzá O’Neill. – Annyi ilyenben volt már részem, hogy azt se tudom, hogy önmagam vagyok-e még! Elmondanám a lényeget. Nem kenyerem a tudományos blabla, tehát röviden: felkeresik a megjelölt bolygót, keresnek egy ilyen Ugrót, vagy mit…

- És ha nincs? – A kérdéshez már extraként dukált Rodney kekec arckifejezése.

O’Neill pillantása felért egy gyilkossági kísérlettel.

- Találjanak!

- És ha találunk? – Egyesek nem képesek felismerni a közvetlen életveszélyt. – Visszamegyünk a múltba… és akkor mi van? Megakadályozzuk annak a hajógyárnak a megépítését teszemazt tüntetéssel és petíciók benyújtásával, vagy felhívjuk az Ĺ‘sök figyelmét a modern adatvédelmi módszerek hasznosságára és az ipari kémkedés veszélyeire?

A tábornok ismételten beigazolódni látta elĹ‘ítéleteit a tudósokkal szemben.



- Mit tudunk az újsütetű ellenségeinkrĹ‘l? Morcosak? Szúrós szeműek?

- Alezredes! – McKay még soha nem érezte, hogy ennyire irritálónak találná, amikor Sheppard egy komoly helyzetben fanyar humorral próbálja oldani a feszültséget. Nem beszélve arról, hogy félbeszakította.

- Nem tudom, hogy mennyire leegyszerűsítve kell önnek elmagyarázni a helyzet drámai mivoltát! Az emberiség jövĹ‘je a tét! Maga meg csak viccelĹ‘dik, amikor ezek az… akárki lerohanták az asgardokat és beledöngölték Ĺ‘ket a földbe! Hamarosan ide is eljutnak és kiírtanak minket! Magát is… és… és akkor majd megpróbálhatja lefegyverezni Ĺ‘ket néhány bárgyú…

- Rodney! – Elizabeth igyekezett megállítani McKay hisztériába hajló kirohanását, de John is felfortyant az arrogáns hangvételen és hátrarúgta a székét.

- Nem akarok leülni egy sarokba, és reszketve sápítozni. Látni akarom, hogy mivel állunk szemben…

- Azt akarja mondani, hogy gyáva vagyok?

- Maga mondja!

- John! – Dr. Weir nem tudta elhinni, hogy ebben a helyzetben még ilyesmire is energiát kell pazarolni, mint a rangidĹ‘s tiszt és a vezetĹ‘ tudós perpatvara!

- Mindketten azonnal fejezzék be! Megértem, ha a feszültség és az elĹ‘bbi információk felzaklatják önöket. De mindkettĹ‘jükre szükségem van! Eddig is szükségem volt magukra, és most ez különösen igaz! Üljenek le a helyükre, és fejezzék be ezt a nevetséges vitát!

- Elnézést! – Sheppard lehuppant és O’Neill-re pillantott, aki gúnyos mosollyal biccentett.



- Nos, válaszolnék a kérdésére, most hogy végre szóhoz jutok. Az „újsütetű ellenségek” mondhatjuk régiek. Az aschenekrĹ‘l beszélünk, akikkel egyszer – most nem vesszük figyelembe azt a jövĹ‘t, amit megváltoztattunk – már találkoztunk, és mind önök közül sokan tudják, akkor sikeresen megakadályoztuk Ĺ‘ket, hogy biológiai fegyvert juttassanak a Földre. De elĹ‘tte még „megajándékoztuk” Ĺ‘ket a legbarátságtalanabb kapucímekkel, amiket csak ismertünk.



- Ha egy fekete lyukra csatlakozó kaput barátságtalannak nevez, nem tudom, hogy minek hívhatnánk a többit? – Csóválta a fejét egy szĹ‘ke, harmincas évei közepén járó asztrofizikus. A körülötte ülĹ‘k buzgón bólogattak.



- Nos igen. – Jack O’Neill lebigyesztett szájjal viszonozta a közbeszóló férfi pillantását.

- Ha az incidens elĹ‘tt ki akartak minket írtani, akkor utána még inkább. Ugyebár hamar kiderült, hogy átvertük Ĺ‘ket, és ez számukra súlyos, szinte végzetes következményekkel járt. Ami engem nem különösebben izgat, annak ismeretében, amilyen véget szántak nekünk. És nem is kellett volna, hogy érdekeljen, ha nem találják meg azt a bolygót…

Az elsĹ‘ cél, megtalálni Janus kutatólaborját itt, a Pegazus galaxisban! Felderíteni, hogy mit hagyott hátra. Adatok, idĹ‘gépek, világmegmentĹ‘ csodafegyverek…



- Mennyi idĹ‘nk van? – Kérdezte Elizabeth.

- Nem tudom. Landry tábornok biztosított arról, hogy a Csillagkapu Parancsnokságon keresztül sohasem fognak ide eljutni. EffelĹ‘l személyesen kezeskedik. – Jack hangja rekedtté vált.

- Tudnak egyáltalán Atlantis-ról?

- Ezt nem állt módunkban kideríteni, tehát ha nem tudnak róla, így is kell, hogy maradjon. Ha tudnak, akkor is távol kell Ĺ‘ket innen tartani, amíg csak lehet. A többi már az önök dolga! Haladéktalanul útnak kell indítani egy felderítĹ‘csapatot a következĹ‘ koordinátákra…

A teremben lévĹ‘k a laptopok és a palmok után nyúltak. A kezdeti zaklatottságot felváltotta a kötelességtudat és az önfegyelem. Most az elĹ‘ttük álló feladatok megoldására kell összpontosítani.



- Még valami. – O’Neill egy pillanatra megállt. – Ne felejtsék el, mi is csak emberek vagyunk. Nem várok önöktĹ‘l csodát! De tegyenek meg minden önöktĹ‘l tellhetĹ‘t. Azok katonák és civilek, akik pár nap múlva az életüket elveszítik a Földön és a Naprendszerben vívott harcokban, csak bennünk bízhatnak. Abban, hogy ez a terv sikerrel jár, és ez a pusztítás nem történik meg.

- Legalábbis nem most, nem így, és nem az aschenektĹ‘l. – Szólt közbe Dr. Beckett.

- Kérem, ne kezdjünk el a végzetrĹ‘l diskurálni. – Hurrogta le Rodney. – Hadd érezzem egy percig, hogy van remény.

- Magát nem foglalkoztatja a gondolat, hogy meddig odázhatjuk el a véget? Hogy mi lesz, ha nincs tovább? Hányszor menekülhetünk meg?

- Remélem nincs limitálva!

- És ha egy nap rájövünk, hogy mégis?

- Szeretném azt gondolni, hogy nem most jött el az a nap!

A két férfi szinte egyszerre nézett a gépeik képernyĹ‘jére, ahogy a laptopok halk csippantással jelezték a töltési folyamat befejezését.

- Az elsĹ‘ fázisban egy Ugró indul útnak a kutatóállomásra. Ezt a csapatot Dr. McKay, Dr. Zelenka alkotja, és Lorne Ĺ‘rnagy két emberrel a biztonsági csoportból. Ezalatt Dr. Weir, Sheppard alezredes és Sheppard tábornok lelkes szakértĹ‘gárdánkkal kidolgozzák, hogy mi módon jussanak át a mi galaxisunkba, ha megvan az idĹ‘gép. Mert mint azt bizonyára tudják, az Ugrók nem rendelkeznek hiperhajtóművel. A Földi kapu viszont napokon belül megszűnhet működni. Minden egyéb információt megtalálnak a gépeiken. Kérem, lássanak munkához!



A kaputeremben a külsĹ‘ szemlélĹ‘dĹ‘ számára kaotikus, átláthatatlan tömeg kavargott, megterhelve a felszerelést, ellátmányt és személyes holmikat tartalmazó konténerekkel és ládákkal. Az Ugrók szinte folyamatos ingajáratban végezték a város kiürítését Atlantis és egy Saltus nevű két holddal is bíró bolygó között.

Új lakóhelyük egy erdĹ‘s helyvidékkel borított termékeny föld volt, durva kérgű magasba nyúló faóriásokkal és sűrű aljnövényzettel. Táplálékban nem volt hiány, már csak a gazdag növény és élĹ‘világ miatt sem, és a bolygó felderítése során egyértelművé vált, hogy ideális választás egy Alfa bázis kiépítéséhez.

A hegyvidék bĹ‘séges kínálatot nyújtott a lakóhely kialakítására is alkalmas méretű barlangrendszerekbĹ‘l, így ebbĹ‘l a szempontból is szerencsésnek mondhatták magukat.

MegközelítĹ‘en négy hónapja kezdték meg a szállás- és raktárhelyek, valamint az elektromos és védelmi rendszerek kiépítését, így most ideiglenes megoldások helyett egy szinte minden kényelmet biztosító állomáshely várta az atlantis-i expedíció tagjait és athosi barátaikat.

A Saltus-on most éppen hajnalodott, és a párás erdĹ‘t rikoltások és leginkább mélyrĹ‘l jövĹ‘ gargalizáláshoz hasonló hangok töltötték be. Azt ugyan még senki sem látta, hogy mi képes ilyen hangok kiadására, de most a csapat biológusai sem tanúsítottak sok érdeklĹ‘dést irántuk… érthetĹ‘ okokból.



- Figyelem! Megszakítjuk az evakuálást! Soron kívüli tárcsázás indul! Ismétlem, soron kívüli indítás!

Valamivel feljebb, a kikötĹ‘-szinten, Lorne Ĺ‘rnagy behuppant a pilóta melletti ülésbe, az indításra váró Pocsolyaugró vezetĹ‘fülkéjében.

- Mi a helyzet Smithson? Minden rendben?

- Igen uram, már csak Dr. McKay-t várjuk. – A pilóta hátrasandított az üveges tekintettel ücsörgĹ‘ Zelenkára. – Ön szerint Dr. Zelenka képes lesz ilyen állapotban megbirkózni az esetlegesen felmerülĹ‘ technikai jellegű problémákkal?

Az Ĺ‘rnagy is vetett egy futó pillantást a kissé kataton állapotú cseh tudósra, majd megvonta a vállát.

- Kénytelen lesz. Megértem a feldúltságát, hisz többen is hagytak a Földön barátokat és családtagokat, így nyilván megrázóbb a tény, hogy az életük rajtunk múlik. Ám ha minden kötél szakad, ott van még Dr. McKay, akit mindennél jobban izgatnak ezek az Ĺ‘s-szerkezetek.

Végszóra megérkezett Rodney is, aki a tĹ‘le telhetĹ‘ legelgyötörtebb arccal felvonszolta magát az Ugró rámpáján és lerogyott a helyére.

Lorne kicsit mélyebbre süllyedt az ülésében.

- Remek! Miért is nem hoztunk egy bĹ‘rkanapét, és mindjárt megnyithatnám a Pegazus galaxis elsĹ‘ mozgó pszichiátriai szakrendelését. – Morogta. – Induljunk! Tizedes tárcsázzon!

O’Neill tábornok Dr. Weir irodájának üvegfalánál álldogálva figyelte, ahogy a kis csapatot szállító Ugró „leliftezik” a Kaputerembe és nekilendülve az eseményhorizont csillogó „felületének” eltűnik a féregjáratban.

- Hát nagyon ajánlom, hogy találjanak valami hasznavehetĹ‘t!



Elizabeth csak ült megkövülve a székében, és a férfi hátát bámulva próbálta megérteni, mi mehet végbe benne, amit ezzel a megfoghatatlanul szürke és élettelen viselkedéssel rejteget. Ez az ember már elveszített mindenkit, aki jelentett számára valamit.





A CSK-1 egy a jelek szerint bajba jutott csapat segélyhívására érkezett két másik egységgel egy félreesĹ‘ naprendszer gyéren lakott holdjára. Három ember érkezett csupán vissza a mentĹ‘csapatból, akik átadták az aschenek üzenetét: a CS-1 és a többi katona kivégzése csak elĹ‘remutat a Föld jövĹ‘jére! Mint kiderült, az elsĹ‘ csapat belefutott az érkezĹ‘ Aschen Flotta előőrsébe, amely nagy részét azonban nem aschenek, hanem meglepĹ‘ módon jaffák alkották. Mivel az aschenek világ életükben kényesek voltak arra, hogy közvetlenül soha ne szennyezzék be a kezüket, most is megtalálták a módját, hogy elérjék a céljukat. Egyfajta küldetést ajánlottak Anubis és más Rendszerurak egykori jaffáinak, akik túlélték uruk elvesztését, és elég fanatikus hittel rendelkeztek ahhoz, hogy meg tudják Ĺ‘ket gyĹ‘zni: isteneik újra visszatérnek közéjük, amennyiben ellenségeik elpusztításával bebizonyítják, hogy továbbra is méltók a szolgálatukra.



Néhány perccel ezelĹ‘tt O’Neill átadta Rodney-nak Carter minden kutatási anyagát, amit csak úgy ítélt meg, hogy hasznára lehet, ezen kívül az asgard-októl kapott anyagokat Janus laborjával kapcsolatban. Az arca végig kifejezéstelen volt, egy vonása sem rezdült miközben Rodney sápadtan kibotorkált az irodából.

Elizabeth csendben figyelte, miközben felidézte magában Dr. Daniel Jackson, Samantha Carter és a mindig csendes visszafogottságáról és rendíthetetlen hűségérĹ‘l ismert derék jaffa arcát és személyiségét. Dr. Jackson kivételével nem töltött velük sok idĹ‘t, de Teal’c végtelenül udvarias modora és tiszteletre méltó elkötelezettsége így is tagadhatatlanul nagy hatást tett rá, nem beszélve Jack O’Neill és Teal’c között fennálló több éves mély barátságáról, amely soha nem szólt elcsépelt üres frázisokról vagy teátrális érzelgĹ‘sségrĹ‘l, de annál inkább kölcsönös tiszteletrĹ‘l és önfeláldozásról. Samantha Carter alezredes pedig, minden kétséget kizáróan népszerű személy volt, bárhol is szolgált éppen, nem csupán tehetsége és tagadhatatlan zsenialitása, de kedves, vonzó személyisége miatt is. És még Dr. Weir elĹ‘tt sem maradt rejtve a Csillagkapu Parancsnokságon óvatos félmondatokban terjedĹ‘ vélekedés, miszerint Sam Carter és egykori felettese között az elmúlt évek alatt kialakult egy a bajtársi és baráti kapcsolatnál valami mélyebb, de nyíltan soha nem kimondott érzelem, amelynek rendezésére mindkettĹ‘jükben ott volt a kívánság, de O’Neill egyre csak halogatta annak a bizonyos lépésnek a megtételét. Most pedig végérvényesen elveszítette a döntés esélyét.



Elizabeth szívébe mintha egy jeges kéz markolt volna bele, ahogy belegondolt a helyzetükbe. Mint vezetĹ‘nek szilárdnak és összeszedettnek kellett maradnia, de mint ember, aggódva gondolt a barátaira. A saját kis csapatára, akik emberi gyengeségeik ellenére készek voltak mindent megtenni egymásért, ha úgy hozta a helyzet.

Felvillantak elĹ‘tte azoknak az arcai, akikkel megosztja a mindennapjait, és eltöprengett rajta, vajon hogyan hordozná el az elvesztésüket.



O’Neill hümmögve elfordult az üvegfaltól és Elizabeth-re pillantott, majd felszaladt a szemöldöke, ahogy megpillantotta az elgondolkozott nĹ‘i arcon végigfutó érzelmeket.

- Merre jár?

- Hm? Ĺőő… elnézést?

Jack ismeretségük kezdete óta elĹ‘ször látta elpirulni.

- Nem fontos. Most megyek, és körbenézek, hogy mennyire halad a kiürítés. Nem tartom fel tovább, gondolom még önnek is sok az elintéznivalója a mai napon.

Amaz csak zavartan megköszörülve a torkát bólintott a távozó tábornoknak.





EzidĹ‘ alatt a szálláshelyén John Sheppard alezredes éppen végzett a menetfelszerelésének az összeállításával. A személyes holmijának egy részét már átszállítatta az Alfa bázisra, bár nem látta túl sok értelmét. Úgy érezte, nem sok esélye van annak, hogy az elĹ‘ttük álló küldetés után még lehetĹ‘ségük lesz a visszatérésre. Mindemellett a maga részérĹ‘l mindent kész volt megtenni a sikerért.

Az ajtó halk szisszenéssel kinyílt és az apja lépett be. John felpillantott, majd tovább matatott a zsákjának a lezárásával. William egy ideig csak figyelte.

- John.

- Hm. – Nem nézett föl, csak megpróbált elég elfoglaltnak tűnni.

- MielĹ‘tt azonnal visszautasítanád azt, amit most mondani fogok, csak azt kérem, hogy fontold meg. Mint már a reggeli eligazítás végén mondtam, azzal a megbízással jöttem ide, hogy a küldetés idejére átvegyem az Alfa bázis biztonsági vezetĹ‘i posztját.

- Így van. Bár erre véleményem szerint Lorne Ĺ‘rnagy is kiválóan alkalmas lenne, de nem akarok ezen tovább vitatkozni.

- Én azonban azt szeretném, ha te mennél a Saltus-ra, és én vezetném a küldetést!

- Na nee! Pont tĹ‘led nem várnék ilyet! Nem dönthetek másként, ne haragudj de ez nevetséges gondolat. Meg kell tennem mindent a biztonságukért. Ezért vagyok itt.

- Dr. Weir és társai tisztában vannak a veszély…

- Dr. Weir? – Az alezredes úgy kapta fel a fejét, mint egy bivaly, amit orrba suhintottak.

- Elizabeth is velünk jön? Ezt meg ki…

- O’Neill tábornok és én beszéltünk Dr. Weir-rel, aki személy szerint ragaszkodik hozzá, hogy a csapattal tartson!

John megrázta a fejét.

- Ezt nem hiszem el! Ragaszkodik hozzá? Te pedig, azt akarod, hogy menjek az Alfa bázisra?

- Azt hiszem megbocsátható nekem, hiszen az apád vagyok és te a fiam. Ennyi gyengeség talán minden embernek jár.

- Mint a fiad megértem. De mint katona elutasítom. FelelĹ‘sséggel tartozom a beosztottjaimnak az életéért, illetve azokkal a civil személyekkel szemben, akiknek a biztonságát kell óvnom. Ez az én kötelességem, amit nem ruházhatok csak úgy át, mert teszem azt, fennáll a veszélye, hogy meghallhatok.

- Megértem. És hidd el, nagyon büszke vagyok rád! De akár sikerrel jár a küldetés, akár nem, neked több hasznodat látják az Alfa bázison, mint nekem.

Az alezredest szíven ütötte apja hangjában rejtĹ‘zĹ‘ könyörgés. Miért is pont egy ilyen szörnyű helyzetben kellett újra találkozniuk? A szemébe nézett, majd megrázta a fejét.

- Sajnálom, de tartom magamat a döntésemhez.

William egy hosszú pillanatig fürkészĹ‘n nézte fia komoly arcát, majd egy halvány mosoly után bólintott.

- Rendben John. Ahogy akarod.

Lassan megfordult és elindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult.

- Még a Daedalosz fedélzetén olvastam többek között Dr. Weir jellemzéseit és hivatalos jelentéseit. Már akkor feltűnt, és az itt töltött idĹ‘ alatt még inkább megerĹ‘södött bennem, hogy mennyire fontos vagy számára. De úgy tűnik, hogy ez nem egy egyoldalú érzés.

Ahogy kilépett a folyosóra, a mögötte bezáruló ajtó eltakarta a kĹ‘vé dermedt John alakját, aki elhűlve bámult utána.



Amikor az Ugró kilépett a féregjáratból az elsĹ‘ dolog, amit érezhettek, egy hatalmas ütés volt, ami lecsapott a gép farára és megpördítette a hosszanti tengelye körül.

Smithson kemény küzdelemmel igyekezett visszajutni a székébe, majd valami támpontot keresni a külvilágban, amihez képest pályára állíthatja az Ugrót. Hosszú percekig tartó vad cigánykerekezés után a gép végre egyenesbe állt. Heves szitkozódások közepette Lorne Ĺ‘rnagy is felbukkant a műszerfal alól, és a székébe huppanva körbenézett. A gép hátuljában utazó négy tengerészgyalogos fájdalmas sziszegések és morgások közepette próbálta rendezni sorait, a rájuk borult felszerelések rendberakása közben.

- Mindenki jól van?

- Nem. – Nyöszörgött Zelenka, vérzĹ‘ orrát babusgatva. – Utálom a kölvilági küldetéseket!

- Ez meg mi volt? Megtámadtak? – Rodney riadt tekintete oda-vissza siklot Lorne és a pilóta között.

- Az Ugró működĹ‘képes uram, ha gondolja…

- Igen tizedes, tegyen egy kört és nézzük meg, hogy mi volt az!

Mint közben megállapíthatták, egy tekintélyes kiterjedésű vízfelület fölött repültek, amely akár tenger is lehetett. Szerencséjükre a tizedes még idĹ‘ben visszanyerte a gépük irányítását, máskülönben odalenn végezték volna haltápként… már ha van errefelé olyan… vagy hasonló.



IdĹ‘közben elérték azt a helyet, ahol az imént kiléptek a csillagkapuból, de…

- Hol a Kapu? – McKay értetlenül forgatta szemeit.

- Elég hihetetlen, de itt van… valahol… - Smithson felvál


Csendvirág : Atlantisz alkonya (SGA fan fiction) - Csendvirág - 2007-05-11

- Na mi a helyzet? Csak nem kiakasztotta az érkezésünk? - Dünnyögte az Ĺ‘rnagy.

- Uram - Igyekezett rendezni magát. - Én harcolta a lidérc dögök ellen, és ismerem az összes fajt, akivel hadban állunk ebben a galaxisban. Egészen eddig képes voltam értelmet látni abban, amit csinálunk. De most nem értem, hogy miért erĹ‘lködünk tovább. Én úgy látom itt a végállomás.

- Mi a francról beszél maga! - Hörrent fel Lorne. - Maga itt lányos nyafogással elmélkedik, hogy talán inkább hagyjuk az egészet és menjünk haza? Ideje lenne felfogni, hogy ha nem kapjuk össze magunkat, akkor nem lesz hova hazamenni, mert egy csapat aschent találhat a kérójába, akik vígan grilleznek az emberiség kiirtása feletti örömükben! Az a feladatunk, hogy ezt a két antiszociális egyént eljuttassuk a laborhoz, majd visszavigyük Ĺ‘ket Atlantis-ra. EZ a feladat! Nem pedig itt állni, és hisztériás módon a világvégérĹ‘l zagyválni. Anélkül is tudom, hogy itt van.



Beosztottja megrökönyödve meredt rá, miközben az Ĺ‘rnagy elfordult és csak a válla felett szólt vissza:

- Szedje össze magát, vagy itt lövöm le!

- Igenis uram!

Nagyot sóhajtva követte kissé megviselt külsejű járművük felé, amellyel egy viszonylag sima felületű sziklára "parkolt" a tizedes.

Smithson felpillantott a McKay laptopjának kijelzĹ‘jén futó adattengerrĹ‘l, ahogy Lorne odalépett és kérdĹ‘n felhúzta a szemöldökét.

- Mire jutottak tizedes?

- Hosszas vita és elemzés során az a véleményük, hogy a Kapu nem hibás.

- Ne szórakozzon!

Zelenka felegyenesedett az ülésébĹ‘l és megigazította a szemüvegét.

- Márpedig ez a helyzet. Ez a Kapu nem hibás. Egyszerűen így működik.

- Nem mondja, hogy így használták!

- Hát őőőő... igazság szerint és sem értem, hogy miért volt nekik jó, de...

- Talán védelmi okból kifolyólag... - TűnĹ‘dött Rodney.

- Nos védelemre vannak fejlettebb módszereik is. - Szúrta közbe Zelenka.

- Ezt én is tudom, de nyílván van valamilyen funkciója!

- Akkor talán térjünk át a laborra! - Nyeste el az újabb vita kezdetét az Ĺ‘rnagy.

A két tudós egymásra pillantott, mivel Lorne komor határozottságából megértették, hogy még ketten is abszolút kisebbségben vannak vele szemben, tehát jobb, ha engedelmeskednek.



Zelenka intett a pilótának, aki aktiválta az Ugró kijelzĹ‘jét, ami a bolygó felszínét mutatta több száz mérföldnyi sugarú körben.



- Elmondhatjuk, hogy nem sok szárazföld található errefelé. JellemzĹ‘en kisebb szigetekkel találkozhatunk, de kontinensnyi méretű területet nem látni. Persze ez csak a "szűk" környezetet mutatja. Namármost az általunk jelenleg látott területen semmi nyoma Ĺ‘s-építménynek, romoknak, energia-kibocsátásnak...

- Kivéve a Kaput. - Vette át a stafétát McKay.

- Ami viszont az állandó liftezésen kívül egyébbel is múlatja az idĹ‘t. Amint beleveti magát a habokba, egyfajta kódolt jelet kezd sugározni.

- Mégis miért?

Zelenka megvonta a vállát és kitekintett a tengerre, mintha ellátna a Csillagkapuig, amely minden bizonnyal most is épp azt teszi, amit már évezredek óta folyamatosan.

- Talán kommunikál valamivel...



Lorne követte Radek tekintetét.

- Tehát maga szerint unatkozik, és csevegni próbál?

- Nem. Szerintem, van valami a víz alatt, amivel rendszeresen kapcsolatot létesít, mintha bejelentkezne vagy efféle...

- A Kapu?

- A Kapu.

- Aha. Na és mi mit tehetünk ennek az érdekes történetnek a felgöngyölítésében?

- Valami azt súgja, maga nem vevĹ‘ a sztorinkra.

- Ha megtalálják a Kapu csevegĹ‘partnerét, és rájönnek az idegesítĹ‘ viselkedése okára... azonnal önöké minden elismerésem. Ám ehhez a víz alá kéne merülnünk, és mi biztosan nem hoztunk búvárfelszerelést.



(Megjegyzés: ez az A2x14 elĹ‘tt játszódik, tehát még nem jártak víz alatt)



Zelenka homlokán ezernyi ránc futott szét, ahogy kanadai kollégája felé fordult.

- Pedig valahogyan le kell jutnunk.

- Na és az Ugró?

- Ez egy űrhajó, nem a sárga tengeralattjáró!

- De légmentesen zár!

- És mi a helyzet a nyomással?

- Nos igen ez gond lehet, és nem tudjuk, hogy...

A katonák egymásra pillantva bólintottak és elhagyták a terepet, adva nekik némi idĹ‘t az ötletek elĹ‘bányászására. Elvégre ezért hozták Ĺ‘ket.





Elizabeth az atlantis-i Kaputerem lépcsĹ‘sorának tetején ácsorgott és végtelen szomorúság töltötte el, ahogy a teljesen üres teremben körbenézett. A magány olyan alattomosan és hirtelen tört rá. Mintha nem is lenne rajta kívül senki a városban. Ilyennek láthatta, amikor sok ezer éve az utolsó Ĺs is elhagyta Atlantis-t, Ĺ‘ pedig elindult a sztáziskamrájába. Persze... az nem Ĺ‘ volt, hanem...

- Mire gondol most?

O´Neill a lépcsĹ‘ aljában állt zsebredugott kézzel.

- Janus-ra.

- Ahá! Janus, a mi kedvenc Ĺs-fickónk. Ĺt például elég szimpatikusnak tartom.

- Hadd találgassak az okot illetĹ‘en: mert szembeszállt a tanács akaratával?

- Nem követte Ĺ‘ket vakon, és volt mersze lépni.

- Önmagára emlékezteti.

A tábornok legártatlanabb tekintetével pislogott Weir-re.

- Neeem errĹ‘l van szó, csupán elismeréssel adózom neki. Hiszen nélküle semmi esélyünk sem lenne, és maguk sem élnének.

- Ez igaz. - Biccentett Elizabeth és összefonva karjait lassan elindult lefelé.

- Tudja amióta csak hallottam róla a másik önmagamtól, sokat gondoltam rá, és arra, hogy mennyire szeretnék vele találkozni. Megköszönni mindazt, amit értünk tett, és beszélgetni vele. Szeretném tudni, hogy miért voltunk számára ennyire fontosak, hogy felkészítette a várost a fogadásunkra, megváltoztatva ezzel a történelmet. És jó lenne tudni, vajon mit gondolna arról, ami most történik velünk.

- Szerintem, elĹ‘kapna valamilyen Ĺs kütyüt, és sutyiban kezébe nyomva azt mondaná "Ez biztosan megoldja a gondjukat Liz, de el ne mondja, hogy tĹ‘lem kapta!"

A két ember összemosolygott s a tábornok bátorítóan megszorította Elizabeth kezét.

- Sheppard alezredes abban a remek kis teremben idĹ‘zik, amit maga nagyzolóan könyvtárnak nevezett. Szerintem beszélgessenek egy kicsit. Még van rá módjuk és idejük.

- Maga most mirĹ‘l beszél?

- Ami a legváratlanabb módon tud becsapni az ember életébe. Amit szerencsésebb emberek boldogan elfogadhatnak, de akadnak, akiknek az esetében közbeszól a hivatásuk. Szerintem ez az akadály önöknél már nem áll fönn.

- Gondolja?

- Nahát! Maga nem is tiltakozik?

- Eh! - Weir fülig pirult. - Miért is kéne?

- Maga egyike azoknak a nĹ‘knek, akiket igazán tisztelek. Okos, intelligens, kötelességtudó. Legyen oly kedves, és most az egyszer gondoljon önmagára is.

- Maga most kerítĹ‘t játszik?

- Nem. Gyertyatartót, vagy effélét. Na eredjen már!



Elizabeth kilépett a teleportból és az elsĹ‘ elágazásnál elkanyarodott a könyvtár felé. Nem is értette, hogy minek kellett idejönnie. Talán mert O´Neill szavai...

- Elizabeth! - Riadtan összerezzent, ahogy az alezredes hirtelen elétoppant.

- John! Azt hittem a könyvtárban...

- Ott voltam, de most...- FürkészĹ‘en bámulta a nĹ‘ zavart vonásait.- Mindegy. Engem keresett?

- Igen. Én... igen.

- Lassan telik az idĹ‘. Azt gondoltam olvasással...

- Nos igen.

- Igen.

Kínosan feszengve billegtek egymással szemben, de kerülve a másik pillantását. Hümmögtek, és a homlokukat ráncolták, majd mivel egyikük sem folytatta a beszélgetést, elindultak vissza a teleport felé.

Sheppard néha lopva a nĹ‘re sandított. Micsoda ostoba helyzet, mint két tinédzser itt nyűglĹ‘dnek. Egek mennyire rémült! Persze lehet, hogy csak Ĺ‘ nyűglĹ‘dik. Elizabeth szimplán kimerült és fél. Mennyire szeretné azt mondani neki, hogy minden rendben lesz. Ám ha ezt mondaná, nem kétséges, hogy ráfognák, hogy elgurult a gyógyszere. Egy nagy frászt lesz minden rendben! Ideje lenne felhívni a Greenpeace-t, hogy szervezzenek valami ütĹ‘s akciót az emberiség megmentéséért! Mivel épp kiirtják Ĺ‘ket. Nem is beszélve arról, hogy a terv, amivel meg akarják ezt akadályozni, még csak nem is igazán kidolgozott. Egy amatĹ‘r buhera-mentĹ‘akció. A fenébe!

Megtorpant majd finoman megfogva Weir karját maga felé fordította. Soha nem engedte volna meg magának a felettesével szemben ezt a bizalmaskodó viselkedést. Normális esetben. Ami már nem igen lesz jellemzĹ‘ errefelé.

- Elizabeth! Nem értem miért nem nekem szólt elĹ‘ször, hogy velünk jön. Mintha nem is tartozna rám. Ne! Ne szóljon közbe! Nem tudom, hogy mi lesz ezután. Fogalmam sincs, hogy Rodney-ék találnak-e valamit. Hogy amit találnak, az segít-e rajtunk. Az egész terv olyan kétséges és minden részérĹ‘l csupán feltételes módban beszélhetünk. Szóval nem túl bíztató. Legalább azt szerettem volna, ha maga itt marad Teyláék-kal... ha még mondhatom így: biztonságban.

Elizabeth érezte, hogy vészesen repedezik az a kemény réteg, amivel eddig felvértezte magát, hogy fegyelmezetten és keményen állja a sarat a pozíciója által megkövetelt módon. Alig jutottak el a tudatáig Sheppard szavai. Nem! Nem veszítheti el a fejét! Még mindig az Atlantis-i expedíció vezetĹ‘je. Expedíció? Hol vagyunk már attól! Egyébként pedig, ember és nĹ‘ is, és bár csupán álmodná ezt az egész Ĺ‘rültséget!



John látta, ahogy a nĹ‘ szinte megroggyan, és könnyek futják el a szemét.

- Na... ne... ugyan Elizabeth...

- John... - Mint egy fuldokló utolsó kiáltása. Egek mennyire kiborító, ha egy nĹ‘ sírni kezd! Óvatosan megölelte, és, no lám, Elizabeth nem kiáltott szatírt, és nem is verte fejbe valami súlyos és tompa tárgyal, viszont a vállára borulva zokogott tovább. A férfit szíven ütötte ez, hiszen mindig olyan keménynek és határozottnak látta. Csodálatra méltó nĹ‘nek tartotta, okos és intelligens és férfiakat is megszégyenítĹ‘ módon állta a sarat a csapatuk élén, nem riadva vissza az újabb és újabb kihívásoktól és veszélyektĹ‘l.

- Maga erĹ‘s és bátor. - Dünnyögte, és sután megsimogatta. - Ezt nem kell bizonyítania azzal, hogy velünk jön. Én tudom. És a többiek is. Ne tegye ezt velem. Ha tudnék olyan helyet ebben a galaxisban, ahova nyugodt szívvel eldughatnám magát a fenyegetĹ‘ veszély elĹ‘l... bízvást állíthatom, hogy megtenném. Bezárnám és eldobnám a kulcsot, hogy ne kelljen többet magáért aggódnom.

Mivel Elizabeth még mindig nem törölte képen "kapcabetyár" felkiáltással, remény éledt benne, hogy talán az apja tényleg jó emberismerĹ‘. Ami még többet is jelenthet...

Kisimította Elizabeth arcából a haját és megpróbált a tekintetében találni valami, ami kapaszkodót adhat.

- Valamit el kell mondanom. Nem tudom eldönteni, hogy vajon éreztem-e valaha azt, amit most érzek. Például akkor, amikor egynémely döntésével drasztikus mértékben növelte Ĺ‘sz hajszálaim számát, és infarktusközeli állapotokat idézett elĹ‘ nálam. Amikor makacsul ragaszkodott a képtelen álláspontjaihoz egy adott ügyben. Esetleg a beszélgetéseink során, amikor úgy éreztem... végre valaki, akivel meg tudom osztani az életem egy bizonyos részét, ahova mást nem engedek be, vagy csak nagyon ritkán. Hihetetlen. Két ember nem is különbözhetne annyira, mint maga meg én. De talán pont emiatt... mégis... szóval... tudja... vagy nem tudja... - Az arcuk már szinte összeért.

Könnyízű volt a csók és szívet facsaróan sóvárgó. Ugyanakkor megkönnyebbülést éreztek, mint minden ember, ha ráébred, már nincs egyedül, és a félelmei alaptalannak bizonyultak.

- Nem tudom, hogy helyénvaló-e. - Suttogta Elizabeth pipacspiros arccal.

- Micsoda? Ez? - Sheppard hosszasan újra megcsókolta. - Azt hiszem, ez most már nem érdekes. Ne érts félre. Nem úgy gondolom, hogy mostantól éljen az anarchia. Továbbra is megvan a feladatunk. De már más értelmet nyert minden. Nekünk már semmi nem lesz olyan, mint azelĹ‘tt. A hadseregünk mostanra csupán néhány tucat katona. Patetikusan hangzik, de mi vagyunk az emberiség utolsó hírmondói. Pár kackiásan feszítĹ‘ kitömött dodó a múzeumban. Ebbéli státuszomban ragaszkodom ahhoz, hogy legalább szabadon kimondhassam: szeretlek.

Kimondta.

És nincs visszaút.

Valami megnyugtató válaszra várt viszonzásul, ami viszont nem jött.

Hupsz! Meglehet most túl messzire ment.

Talán most egy igen nagy hibát követett el.

Az apja mégis tévedett. Vagy csak Ĺ‘ értette félre. Sebaj! O´Neill agyonlöveti, vagy vízbe löki egy hercig betonlábbeli felpróbáltatása után.

Felsóhajtott és zavartan megköszörülte a torkát.

- Te jó ég! Bocsásson meg! Nem inkább itt a fegyverem, lĹ‘jön le! Nyilván megĹ‘rültem!

Elizabeth dermedten nézett maga elé. Ezernyi emlékkép bukkant elĹ‘ az elsĹ‘ találkozásuktól fogva mostanáig.

A vitáik. Beszélgetések. Egynémely küldetés, amelyek során kis híján elveszítették John-t. Hogy mit érzett akkor... és most.

- Én is szeretlek. - Megkönnyebbülten felnézett a férfira, és alig tudta elhinni, hogy valóban kimondta.

John kézen fogta és rámosolygott.

(Kivégzés elnapolva. Trallala.)

- Akkor jó. És ha engem kérdezel, ezt a többiek szó nélkül megbocsátják nekünk.

- Milyen többiek?

- Nos tudod Rodney, Teyla, Zelenka a helyettesem Lorne... az apám.

- O´Neill.

- Pláne.

- Velük is közölni akarod?

- Ami azt illeti igen, bár talán O´Neill furán nézne rám, ha egy ilyen szerelmi vallomással törném rá az ajtót.

Elizabeth nevetve befogta John száját.

- Ne bolondozz! Nem... ezt nem tehetjük. Én azt sem tudom, hogy mit csinálok... csak elgyengültem, ami...

- Ne magyarázd meg! Talán megbántad, amit az elĹ‘bb mondtál?

- Nem. Csupán megijeszt, hogy egyszeriben ennyire nyíltan kiterítjük a kártyáinkat, mintha eldobnánk a szabályokat és rendszereket, amik eddig a rendet és az irányt megszabták az életünkben.

- A rend és az irány nem mentek szabadságra. Megvannak, köszönik szépen. Csupán mi tisztáztunk egy nagyon fontos dolgot. Ám most még kevésbé szeretném, hogy velünk gyere.

- Én pedig, még inkább mennék. És megyek is.

- Elizabeth! Itt a gond! Nem tudom, hogy mi vár ránk, de nincs túl jó érzésem. Ami nem csoda, ha belegondolunk. De sokkal jobb érzés lenne úgy szembenézni az elkövetkezendĹ‘kkel, hogy úgy hiszem, te biztonságban vagy.

- Éljenek a hĹ‘sök, aki ellovagolnak a naplementébe...

- Némi szarkazmust vélek felfedezni a hangodban.

- ...és otthon hagyják a tűz mellett kötögetĹ‘ asszonyokat!

- De én nem...

- Én sem... maradok! Szükség lehet rám! Sajnálom John, de nem szabhatod meg, hogy mit tegyek!

- Nem, tényleg nem. - Két tenyerébe fogta a nĹ‘ arcát. - Csak szerettelek volna lebeszélni.

-

A fülesükben hirtelen felhangzott egy nyitott, tehát mindenki számára hallható hívás:

- KülsĹ‘ aktivitás! Ismétlem, utazó érkezik!

John elkerekedĹ‘ szemekkel bámult Elizabeth-re.

- Itt vannak? Gyere! - Kézen ragadta és végigvonszolta a folyosón a teleportig.



A vezérlĹ‘ben ott toporgott az a maroknyi ember, aki még a városban maradt. Szinte tátott szájjal bámulták a Kaput, amin keresztül elĹ‘ször az Ugró csusszant át, majd egy, az Ugrónál kicsit hosszabb, és hát valljuk be szebb hajó. Koránt sem volt olyan szögletes, inkább nyújtott és elsĹ‘ látásra talán egy, a két oldalán lefelé hajlított szárnyú rájára hasonlított. A színe olyan elképesztĹ‘en sötét, mély és csillogó árnyalata volt a feketének, hogy az ember úgy érezte, valójában él, és ha megtapintaná, egy lélegzĹ‘ testet érintene.



- Megszereztük! - Zelenka és McKay vigyorgott, mint egy tál tejbetök.

- Maguk? - Horkant fel Lorne. - Maguk, Stan és Pan, jöttek a hülyeségükkel, hogy ja a Kapu így működik... liftezik, pancsol a habokban. Lementünk. És mit találtunk? Nagy úszó dögöket. Majdnem bekajáltak.

- Úszó mik? - Sheppard szemöldökei felszaladtak. - UgróevĹ‘ halcsik?

Pofátlan dolog, de elvigyorodott.

- Nem. Nagy, éles fogú, barátságtalan dögök voltak! - Pontosított a leíráson az Ĺ‘rnagy, megsemmisítĹ‘ pillantásokat vetve a két tudósra.



- A Kapu eredetileg a víz alatt volt és ezek a lények amolyan házĹ‘rzĹ‘kként üzemeltek. - Próbálta megvilágosítani a helyzetet McKay. - A Kapu tárcsázása után valamiféle azonosítót kellett átküldeni, hasonlóan a mi GDO-s megoldásunkhoz. A tengerfenéken elhelyezett érzékelĹ‘ az azonosítás után utasította a Kaput, ami a felszínre emelkedett.

- És a dögök hogy nem támadtak a Kapura is?

- Talán valamilyen módon védve volt, de ez már nem működött, így okoztak némi kárt sajnos az érzékelĹ‘ben is, amely hibás jelzéseket sugárzott. A Kapu ennek folyományaképpen állandó mozgásban volt a légkör határa és a tengerfenék között.

- Hát nem volt semmi! - Fintorodott el Lorne.

- De végül megtaláltuk a labort.

- A helyiek McKay! Ĺk találták meg.

- Helyiek? Részletesebben, ha kérhetném!

- Kiderült, hogy a bolygó korántsem lakatlan. Nem éppen emberekrĹ‘l beszélek, de képesek kommunikálni. Szárnyaik vannak, és zömében halfélével táplálkoznak, amit úgy fognak, mint némelyik földi halászmadár. ElképesztĹ‘k. Valószínűleg az Ĺ‘seiket még Janus tanította meg eszközöket használni, és egy sajátos rendszer szerint "írásba" foglalni a szavaikat. Igen tekintélyes "könyvtáruk" van, ahol a tudásukat tovább örökítik az utódaiknak. VendégszeretĹ‘k voltak és nagyon megörültek az Ugrónk látványának. Igaz elĹ‘ször vonakodtak beszélni a laborról.

- Ám remek üzletet kötöttünk!

- McKay maga pofátlanul bemesélte nekik, hogy a villáskulcs vízbe dobásával megsokasította a halakat a tengerben!

- Na igen, és azt mondtam, hogy megkapják az egész szerszámosládát, ha odavezetnek.



Tökéletes elégedettség terült szét az arcán. Az alezredes összenézett Jack-el, és elvigyorodtak.

- Maga nagy kókler!

- Hát, végül is bejött! A hajó ott volt. És örömünkre kiderült, hogy a Kaput a hajóról is lehetett irányítani, így tudtunk hazatárcsázni. Igaz, hogy dolgoznunk kellett még rajta, mert nem mondhatom, hogy nem hiányzott belĹ‘le ez-az. Láthatóan nem volt még készen. - Az elhűlĹ‘ arcokra pillantva gyorsan hozzátette:

- AZ készen volt. A szerkezetet, ami az idĹ‘ugrást lehetĹ‘vé teszi, már kész állapotban találtuk, rácsatlakoztatva a hajtóműre.

- Honnan tudja, hogy működik? Visszaugrottak megnézni, hogy ki ölte meg Kennedy-t?

- Működik, bízzanak bennem. Átnéztem a helyszínen talált feljegyzéseket, amiket a Janus a munkája során rögzített. A szerkezet működött.

- Akkor ideje pakolni! - Adta ki O´Neill az utasítást. - Fogkefe, törölközĹ‘, szúnyogirtó legyen mindenkinél.

Miután mindenki szétoszlott, Jack kiballagott a vezérlĹ‘ melletti erkélyre és a földre telepedve a falnak támasztotta hátát.



Hát akkor eddig is eljutottak. Te jó ég, mennyire hiányzik Sam. Tudta, hogy tervezte, hogy Daniel-lel eljönnek ide. Imádta volna a várost.

Végre teljesen egyedül volt és utat engedhetett a gyászának.

Jó volt, hogy mindenki a készülĹ‘déssel foglalatoskodott. Senki sem járt a vezérlĹ‘ felé, így nem hallották azt a fájdalmasan jajveszékelĹ‘ zokogást, ami beszűrĹ‘dött az erkélyrĹ‘l.



Sheppard a Kapu elĹ‘tt ácsorgott és komoran méregette. Gondolatai már az elĹ‘ttük álló utazáson jártak. Az esélyeiket már nem is merte latolgatni.

- Mi a baj? - Elizabeth könnyedén megérintette a vállát.

- Mm... csak elgondolkodtam.

- Aggódsz?

- Nem tagadhatom. Sok a buktató és ennél nagyobb terhet még soha nem viseltem.

- Megvan a hajó.

- Még nem tudjuk, hogy tényleg működik-e.

- Csak abban bízhatunk, hogy sikerül.

Elizabeth elindult a vezérlĹ‘szintre vivĹ‘ lépcsĹ‘ felé, majd még az aljában hátrafordulva rámosolygott.

- John. Ne add fel a reményt! Ha mi sem hisszük, hogy jó vége lesz, akkor kicsoda?

McKay nem hitt a füleinek.

- Még mit nem! Én megyek a hajóval. Ez egy nagyon fontos küldetés. Nyilván nem hagyom másra. Micsoda képtelen ötlet!

- Úgy érti, nem hagyja RÁM?

- Nem arról beszélek, hogy maga annyival rosszabb szakember lenne...

- Rodney! - Zelenka hangja rekedtes volt. - Higgye el, elboldogulunk majd. Én megyek, maga pedig, szépen elindul a Saltus-ra. Magára még nagy dolgok várnak. Mentse meg itt az emberiséget.

McKay lassan bólintott, és elindult az ajtó felé.

- Radek! - Az ajtóban még utoljára visszanézett.

- Hm?

- Én... nem is tudom...

- Ne! Ne mondjon semmit. Ég önnel Rodney!

- Ég önnel Radek!

Teyla és Ronon átkísérték az utolsó csoportot a Saltusra. Ám elĹ‘tte még felkeresték barátaikat. ElsĹ‘ként John-t.

A lány ismeretségük óta most elĹ‘ször megölelte John-t, majd gyorsan elfordult. Ronon is csak a maga szűkszavú módján köszönt el.

Mit is mondhattak volna egymásnak.

A kikötĹ‘ szinten Sheppard, Weir, és Lorne Radekkel valamint még két katonával elhelyezkedtek a hajóban. Igaz elég szűkösen voltak, hiszen nem kifejezetten ennyi személy szállítására tervezték. O´Neill visszament a vezérlĹ‘be, ahol még két katona ácsorgott egy technikussal. Miután Sheppard-ék elindultak, rájuk várt a feladat, hogy a vezérlĹ‘kristály eltávolítása után megsemmisítsék a város teljes adatbankját, majd az utolsó Ugróval elinduljanak a ki a szárazföldre. ElĹ‘készített szálláshely várta Ĺ‘ket. Egy hónapig szolgált volna az otthonukul, majd még egyszer visszatértek volna a városba, hogy adjanak egy lehetĹ‘séget Sheppard-éknek, hogy hazajöjjenek, már amennyiben van még rá módjuk. Ha nem... akkor végérvényesen visszavonulnának a Kapun át a Saltusra. Amennyiben az aschenek eljutnak idáig, elsĹ‘sorban Atlantis-on keresik Ĺ‘ket. Nem juthatnak a nyomukra, így bármennyire is sajnálják, de hátra kell hagyniuk a várost, és eltüntetni minden nyomot maguk után. És remélni a legjobbakat.

Csend volt a hajóban. Elizabeth könnyeit nyelte, miközben lelifteztek a Kaputerembe. O´Neill ott állt a korlátnál, és még intett egyet.

- Jó utat és sok sikert! - Hallották a füleseikben.

- Nos tábornok... - Kezdett bele döcögĹ‘sen John. Ám félbeszakították.

- Azt hiszem, vendégeink érkeznek!

- Mi történt?

- Az érzékelĹ‘ink szerint hajók közelítenek... azonosítani próbáljuk... aschen hadihajók... hogy fordulnának fel! Ezt nem hiszem el! Induljanak azonnal! Tárcsázzák a Földet, máskülönben nincs esélyük az átjutásra!



Elizabeth hitetlenkedve rázta a fejét.

- Arról volt szó, hogy nem tudnak a városról... és mi lesz, ha már a Föld is elesett?

- Elizabeth induljanak, nincs több lehetĹ‘ség, mi...



Robbanások rázták meg a várost. Egyre közeledtek a központi torony felé. Az aschenek bombázása nem hagyott kétséget a felĹ‘l, hogy nem akarják elfoglalni a várost, vagy foglyokat ejteni.

- Tábornok, nem maradhatnak!

- Uram?

Nem jött válasz.

Sheppard helyettesére pillantott. Lorne rezzenéstelenül állta a tekintetét. Még a hajóban is érezték a pusztulás közeledĹ‘ erejét.

- Menjünk.

A város összeroskadva merült alá az óceánba, s bár a bezúduló víz a tomboló tűz nagy részét eloltotta, de másodlagos robbanások még percekig rombolták tovább a belsĹ‘ szinteken, míg Atlantis roncsai végleg alá nem süllyedtek az örök sötétségbe.

- Hol a francba vagyunk? - Fakadt ki Sheppard, majd megeresztett egy lényegesen kacskaringósabb káromkodást is.

- Ahogy mondja uram! - Lorne is meredten bámult kifelé, ahol terveik szerint a Csillagkapu Parancsnokság indítócsarnokát kellett volna látniuk.

- Nem itt kellene lennünk! - Zelenka sápadtan kukucskált a válluk felett.



Fogalmuk sem volt hogy hova bukkantak ki, de az biztos, hogy a jó öreg Naprendszernek még csak a szomszédságába se. Odakint lidérc kaptárhajók lavíroztak, hogy újra és újra megfelelĹ‘ tüzelési pozícióba álljanak. Dárdák ezrei cikáztak, és vadul szórták mérges fullánkjaikat az Ĺ‘ket hevesen támadó vadászgépek felé.

Körülöttük tomboló háború zajlott.

- Nem mondja már! Tényleg?

- Vigyázzon!

- Kapaszkodjanak!



Sheppard a legképtelenebb röppályákra állította a hajójukat, hogy kivédje az agresszív ágyútüzet, amivel vártalanul megjelenésüket honorálták.

- Ezek meg kicsodák? - Elizabeth képtelen volt bármelyik általuk ismert faj technikájával beazonosítani a másik fél hatalmas hadihajóit. Egyszerűen lenyűgözĹ‘ volt a méretük, fenyegetĹ‘ ám mégis gyönyörű látványt nyújtottak, mintha szikrázóan fehér testük kortalanul és fölényesen uralná a csatateret, és így is volt. Kisebb gépek és megszámlálhatatlan apró vadász kísérte Ĺ‘ket, akik a nagy hajók támogató tüze mellett kérlelhetetlenül pusztították a wraith dárdákat, és hatalmas károkat okoztak a kaptárhajók között keringĹ‘ cirkálókban.

- Nem tudom, inkább az érdekelne, MI AZ ÁGRÓLSZAKADT FITTYFENÉÉRT NEM VAGYUNK A FÖLDÖN?! - Az alezredes irányából érkezĹ‘ dühös ordítás egyértelműen Radek-et célozta, aki veszettül kapaszkodott az ülésébe, és az agya zakatolva kereste a magyarázatot arra, amit látott. Amikor egy gondolat végül felbukkant a fejében kavargó káoszból, ha lehet még jobban elsápadt.

- A robbanás! Ó ne! Hát persze!

- Mi van? - Egy lövés, mostanra már a sokadik, keményen betalált, és a pajzsgenerátor végleg megadta magát.

- Affene ez aztán nagyon kellett. Mondjon már valamit!

- Amikor átléptük az eseményhorizontot, az atlantis-i torony nyilván felrobbant egy láncreakció miatt, vagy közvetlen találatot kaphatott. Amikor itt kiléptünk, láthatóan rengeteg törmelék is rematerializálódott ezen az oldalon, amik szétszóródtak a kapu környékén. Sajnos attól tartok, hogy olyan hatás érhette odaát a kaput, ami átlökte a féregjáratot egy másik végpontra. Erre már ugye volt példa. Kidobott minket valahol a Pegazus-galaxisban.



Sheppard erre már nem is reflektál. Minden idegszálával a manĹ‘verezésre koncentrált, és a hajó megvadult ámokfutásban borult le dugóhúzóba, már amennyiben arra volt a lefelé. Vagy öt Dárda akaszkodott a nyomukba, és szemmel láthatóan a vérüket áhították. Patakokban ömlött róla a verejték, s szinte kitépte a kormányt, ahogy élesen kivette jobbra a dugóhúzóból, majd még egyet csavarintott rajta egy másik irányba. A dögök a sarkukban voltak és nem tágítottak.

- Gyerünk már, gyerünk! Repülj! - Fohászkodott összeszorított fogakkal, pedig úgy érezte, hogy üvölteni tudna tehetetlen dühében. Ki akart jutni a csata sűrűjébĹ‘l, távol tartani a védelem nélkül maradt hajót, amíg véget ér a mulattság. Azután majd meglátják.

- GYERÜNK!

- Ne... ne... ne!

Újabb két wraith hajó csapott le rájuk. SzembĹ‘l közeledtek, és John még hallotta, ahogy valaki rémülten felkiált, amikor azok is tüzet nyitottak rájuk. A végzetes találat mégis valahonnan hátulról érkezett és a robbanás lecsapott rájuk.



Nem pergett le elĹ‘tte az élete. Csak megértette, hogy itt a vég. A világ fellobbant és kihunyt, és nem maradt utána más csak a sötétség, és néma csend.



A halk mormogás lassan kúszott elĹ‘ a semmibĹ‘l.

- Tegyen meg mindent, ami lehetséges. Mindenképpen beszélni akarok vele.

- Ébredezik. De nem tudom ezt az állapotot fenntartani. Nem ígérhetek semmit.

Lassan ráeszmélt a külvilágra. Feje fölött alabástrom fehér, finoman ívelt felületet látott, hatalmas, ovális tejüveghez hasonló betétekkel, amiken keresztül puha fény sugározta be a helyiséget. Sheppard tekintete az elĹ‘bbi hangok felé fordult. Egy szikár, komor férfit látott, aki egyszerű, egérszürke ruhát viselt. A mellette álló idĹ‘sebb nĹ‘ vélhetĹ‘en orvos lehetett.

Amint észrevették, hogy figyeli Ĺ‘ket, az elĹ‘bbi odalépett az ágyához.

- Üdvözlöm a Custodis zászlóshajó fedélzetén. Solan vagyok, az Egységes Sedium-i Flotta megbízott vezetĹ‘je. Három nappal ezelĹ‘tt önök szerencsétlen módon belecsöppentek egy összecsapásba, amit négy wraith kaptárhajóval és vagy egy tucat cirkálóval vívtunk. Nyilvánvaló, hogy ön mindent megtett, hogy kimanĹ‘verezze a hajót a tűzvonalból. Több találatot kaptak, szinte hihetetlen, hogy bármi is megmaradt. A roncsot bevontattuk, miután az egyik naszádunk kapitánya észlelte, hogy a wraith tűz alá vette magukat és "elhessegették" Ĺ‘ket. Sajnos többet már nem tehettünk.

- Maguk kicsodák?

- Azok leszármazottai, akiket Ĺsöknek vagy KapukészítĹ‘knek neveztek. - Solan lehajtotta a fejét.

- Kevés az idĹ‘nk, tehát ha bármit tudni kíván, igyekszem azt megválaszolni.

- Azt akarja a tudtomra adni, hogy haldoklom?

Solan elhallgatott, és egy röpke pillanatig elgondolkodva nézte a másik férfi fakó, elgyötört vonásait.

- Igen. - Nem vett tudomást az orvos arcára kiülĹ‘ felháborodásról. - Biztosíthatom, hogy az embereim mindent megtettek, amit lehetséges, de csodákra mi sem vagyunk képesek. A legtöbb, amit jelenleg is megadhatnak, hogy nincsenek fájdalmai, és nem is lesznek.

Valóban nem érzett fájdalmat csak nagy fáradtságot. Igaz, hogy ezen kívül tényleg semmi mást sem, a testét is beleértve. De nem töltötte el félelemmel. Solan szavai sem dúlták fel igazán. Igen, meg fog halni. Hamarosan. Hiszen már úgy sem számított.

- A társaim? Már nem élnek ugye? - Nyelve csak lassan, akadozva forgott.

A választ megelĹ‘zĹ‘ tekintet annyira beszédes volt, hogy csak pazarlás volt minden szó. De mégis beszélni kezdett, hogy legalább elmondja, hogy mi is történt.

- Magán kívül csupán azt a katonát találták még életben, akinek a ruháján a Lorne név szerepelt. Sajnos Ĺ‘ még tegnap meghalt. A sérülései... nos, csoda, hogy egyáltalán nem azonnal... A többiekhez hasonlóan testét megĹ‘riztük, és visszajuttatjuk a Saltus-i kolóniára. Nem ismerjük az önök szokásait ilyen esetekre.

Solan igyekezett nem észrevenni Sheppard reakcióját, az arcán áthullámzó fájdalmat, ahogy szembesült Elizabeth, Lorne, a derék Zelenka és a két tengerészgyalogos: Mike Jozwiak és Gene Morelli elvesztésével.

- Tudjuk, hogy miért voltak úton. Régóta próbáltunk kapcsolatot keresni önökhöz. Nem akarom az idejét rabolni, tehát igyekszem tömör lenni. Jelenlegi ismereteink szerint mi vagyunk a legnagyobb népességű lantiszi-származású civilizáció. Sok generáció tudásának és munkájának gyümölcse ez a flotta. Célunk eredetileg a maradék wraith jelenlét kiszorítása volt a galaxisunkból. IdĹ‘közben hallottunk önökrĹ‘l többfelé is. Egy hete találkoztunk egy asgard hajóval. Valahogyan eljutottak idáig, de amikor rájuk bukkantunk, a szétlĹ‘tt hajó már csak irányíthatatlanul "sodródott". TĹ‘lük tudunk az aschen fenyegetésrĹ‘l. Arról, hogy igen valószínűleg ez is az elĹ‘deink tudásának ellopásából, és felhasználásából tudott megszületni. Az aschenek gyorsabb ütemben nyomultak elöre, mint ahogyan önök gondolták. Ĺszintén mondom, bár elĹ‘bb jutott volna tudomásunkra! Rengeteg élet veszett oda, s eltűnt az asgard is, mely nagy szövetségese volt fajunknak.

A felemelkedettek sajnos még most sem akarnak beleavatkozni. Sikerült velük kapcsolatba lépni, de nem támogatnak minket. Szerintük sok múltbéli esemény is bizonyítja, hogy hiába minden tudásunk, és fejlettségünk, nem irányíthatjuk a történelem folyását úgy, mintha mindenhatók lennénk. Jó szándékú és ártalmatlannak tűnĹ‘ lépéseink egy apró botlás miatt is szörnyű lavinát indíthatnak. Ennek legrettenetesebb mementója a wraith. Nem kizárt, hogy a mostani erĹ‘feszítéseink is jóvátehetetlen események láncolatához vezetnek. Meglehet így van, nem látjuk a jövĹ‘t. De mi mégis egy véleményen vagyunk abban, hogy ha hatalmunkban áll megállítani az ascheneket, meg kell tennünk! És vállaljuk a következményeket.

A társa Lorne, szólt pár szót az utazásuk okáról. Elkeserítette az érzés, hogy kudarcot vallottak.

Szeretném, ha tudná, amit elkezdtek, mi befejezzük. ElsĹ‘ként megcélozzuk a Tejútrendszert. Önök ugye így nevezik. Néhány hajónk pedig visszafordult Atlantis felé. Átvizsgálják a körzetet, hogy felkutassák az oda átjutott aschen hajókat. A készüléket, ami a tér és idĹ‘váltást lehetĹ‘vé teszi átemeltük, és csatlakoztattuk egy megerĹ‘sített páncélzatú teherhajó meghajtórendszeréhez. Nem volt nehéz legénységet kijelölni rá, mivel mindannyiunk számára megtisztelĹ‘ feladat lenne részt venni egy ilyen küldetésben.

Solan az egyik fali konzolhoz lépett. Ujjai csak finoman érintették annak egy halványzöld fényben derengĹ‘ részét.



A helyiség egyik falán félresiklottak az ablakot eddig fedĹ‘ pajzsok. Sheppard lassan odafordította a fejét. Talán fel sem fogta, hogy sír. Könnyei elhomályosították a látását, de a látvány így is a szívéig hatolt. Szemei elĹ‘tt ott ragyogott a Tejút. Közel jártak már, de még felismerhetĹ‘ volt.

- Istenem de gyönyörű! - Suttogta.

Az orvos egy futó pillantást vetett az életfunkcióit figyelĹ‘ készülék kijelzĹ‘jére, és csak a szemével intett Solan-nak. A férfi újra John ágya mellé lépett.

- Itt az idĹ‘, hogy mielĹ‘tt a flotta belépne a rendszerbe, elinduljanak.

Feltűnt egy kisebb gép, ami eltávolodott a hadihajóktól. Egymagában indult meg a Tejút irányába. Hirtelen eltűnt.

De hogy megérkeztek, és sikeresen végrehajtották-e a feladatukat, azt Ĺ‘k talán már soha nem tudják meg.

Sheppard újra Solan-ra emelte a tekintetét. Nem szólt többet. A tekintete lassan megtört és élettelenné vált.

- Ég önnel John Sheppard! Az utazása itt véget ért. - Solan sajnálattal nézett a férfi holttestére.

Ezek az emberek mennyivel reménytelenebb helyzetben indultak el erre a küldetésre, mint Ĺ‘k. De mégis nekivágtak. Ha csak a fele lenne igaz, amit hallottak róluk, akkor is elismeréssel adózna a bátorságuknak, és elszántságuknak. Mennyire kár, hogy túl késĹ‘n bukkantak rájuk! Amióta megérkeztek Atlantis-ra, felforgatták az egész Pegazus-galaxist. Akkora károkat okoztak a wraith-nek, amire még a lantisziak sem voltak képesek. Amit nem közvetlen harccal, azt a meglévĹ‘ erĹ‘viszonyok és berögzĹ‘dések felborításával érték el, sokszor még csak nem is szándékosan. Elkövettek nagy hibákat is. Nagyobbakat is, mint egy naprendszer felrobbantása. De ugyanakkor sokaknak adtak addig ismeretlen célokat és reményeket, vagy épp esélyt egy jobb életre. Talán pont, mint Ĺ‘k.

Az orvosra pillantott, aki még mindig ott állt az ágy mellett azt utasítására várva.

- A holttestüket a lehetĹ‘ leghamarabb juttassák vissza a társaiknak, hogy a szokásaiknak megfelelĹ‘en járhassanak el.

Elindult, hogy a parancsnoki hídon felvegye a kapcsolatot a többi hajó parancsnokával és megkezdjék háborújukat az egyesített aschen flottával szemben.



Epilógus



- O´Neill tábornok! Az Atlantis-expedició minden tagjának nevében köszöntöm! Megtiszteltetés számunkra a látogatása! - Dr. Weir hangjából Ĺ‘szinte öröm és melegség sugárzott, ahogy a Daedalos-ról lesugározott csapattal érkezĹ‘ férfit üdvözölte.

Az utóbbi években mindig fanyar arckifejezés egy pillanatra megenyhülni látszott, de csak egy pillanatra. Szemöldökét felhúzva körbepislantott az élettĹ‘l pezsgĹ‘ kaputeremben.

- Dr. Weir! Tehát ez lenne a város, amiért hajlandóak katonákat megszégyenítĹ‘ módon küzdeni?

Elizabeth mosolyogva félrebiccentette a fejét.

- MegtisztelĹ‘, ha így gondolnak ránk odahaza. De ha körbenéz errefelé egy kicsit, talán megérti, hogy miért is olyan fontos számunkra ez a hely.

- Óóó... tudom én azt. Carter és Daniel hamarosan szintén lesugároznak. Alig várják, hogy szabadon garázdálkodhassanak a városában. Én a helyében már most elpakolnék minden törékenyt! Sheppard alezredes?

- Tábornok!

- Örülök, hogy látom! Régen találkoztunk. Pedig igazán beugorhatna néha, amikor esetleg arrafelé jár.

- Uram, ami azt illeti, mióta egy másik galaxisba költöztem...

- Ha most panaszkodni akar a tömegközlekedésre, próbálkozzon az apjánál!

- Már megtettem.

- Nem vette be mi?

- Ami azt illeti...

Dr. Weir egy karmozdulattal az egyik oldalfolyosó felé invitálta a vendégüket.

- ElĹ‘ször talán megmutatnám a szálláshelyét.

- Remek!

Sheppard tekintet végigsiklott a termen, majd visszafordulva épp hogy elkapta Elizabeth pillantását, aki hátrafordulva rámosolygott. Mondott is valamit, de nem értette. Mintha egy némafilmet nézne. Összezavarodva bámult utána.



Mintha már látta volna ezt a mosolyt. Elbizonytalanodó léptekkel lelassított és próbálta összeszedni a gondolatait.



Szamárság! Persze, hogy látta mosolyogni máskor is, de mégis.

Hm...Deja vu?

Megvonta a vállát, majd inkább megszaporázta a lépteit, hogy utolérje a többieket.



A Pegazus-galaxis egyik rendszerében egy végtelennek tűnĹ‘ óceánnal borított bolygón az Ĺ‘si város égbe szökĹ‘, lélegzetelállítóan karcsú tornyai szikrázva tükrözték vissza a napsütést.



Egy újabb reggel Atlantis-on...