![]() |
|
Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nyomtatható verzió +- Abydos Gate Fórum (https://forum.csillagkapu.hu) +-- Fórum: Abydos Gate - Csillagkapu.hu (https://forum.csillagkapu.hu/forum-4.html) +--- Fórum: Magyar Csillagkapu Klub (https://forum.csillagkapu.hu/forum-45.html) +---- Fórum: Rajongói történetek (https://forum.csillagkapu.hu/forum-18.html) +---- Téma: Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) (/thread-1144.html) |
FanFiction: Emlékek (SG - Atlantisz) - Nefadar - 2005-05-31 Sziasztok! Remélem nem leszek megkövezve azért, mert ide rakom fel a fanfictionomat... Elvileg párhuzamos egyenlőre és lehet, hogy crossover lesz belőle a végén. az első season alatt játszódik még a Siege részek előtt. Remélem nem zavar senkit, hogy a wraith-t nem lidércnek hívom, de nekem az angol volt szimpatikusabb... Emlékek
Prológus: Atlantisz tízezer évvel korábban: A wraith ostroma már két évtizede tartott, de csak most ért el olyan szintre, hogy a lantisziak visszaszorultak a bolygólyukra. A Pegazus-rendszerben mindent a wraith tartott az uralma alatt. Az első dárdák a várost szondázták, bent mindenki utolsó idegszálát megfeszítve dolgozott a védelmen. Eközben előkészítették a halhatatlan királyi család életben maradt tagjainak kimentését, Langsdom herceget, a leendő királyt, húgát, Alaine hercegnőt, és unokatestvérüket Treavol herceget. Az ellenség két héttel később tört be a városba. - Úrnőm! – mondta az egyik szolgáló. – Menekülnöd kell! - Hol van a bátyám? – kérdezte a hercegnő. Fiatal és gyönyörű arca volt, a bőre hófehér, szemei zöldes-barnák, haja szőkés-barna, magas és igen sovány. Az atlantisziak között csak a királyi család volt halhatatlan, ő már több, mint háromszáz éve élt. - Nem tudom, de mennünk kell. Alaine még egyszer visszanézett a trónteremre, majd belépett a teleportba. A csillagkapu terme mellett szálltak ki, rögtön tárcsáztak. - Siessetek! – kiáltották többen is. - Látta valaki a két herceget? – kérdezte valaki Alaine mellett. - Igen, még mindig a nyugati dokkoknál vannak – válaszolták neki. – Nem tudjuk rávenni őket, hogy jöjjenek vissza, pedig ha nem teszik, minden reményünk szertefoszlik. - Jelenteni szeretnék úrnőm! – mondta egy katona és meghajolt a lány előtt. - Mondd! - A legtöbben már átkeltek a Földre. Alig néhány csoport maradt, utána elsüllyesztjük a várost. Csak a katonák maradnak itt és a Tanács. - Tegyétek, ha így kell lennie. Körbenézett a menekülőkön, főleg nőket, gyerekeket és öregeket látott. - Indulnod kell – mondta neki a mellette álló szolgáló. Csak megrázta a fejét és futásnak eredt a teleportkapu felé. A nyugati dokkokhoz ment. Hatalmas csata dúlt az atlantiszi védők és a wraith benyomulók között. Az első sorban ott volt egy magas, barna hajú, zöldes-barna szemű harcos is hercegi palástban, kezében atlantiszi puska, Langsdom volt az. Mellette egy alacsony, sötét hajú férfi állt, kék szemekkel, ő volt Treavol. A védők visszaszorultak ebbe a zárt szobába és a bejáratot védték. Alaine is fegyvert ragadott és az első sorba ment. Egyedül voltak, a felemelkedettek most nem avatkoztak be, és ők sem használták az erejüket. A figyelmeztetés még mindannyiukban élt, miszerint ha mágiát használnak a wraithek ellen, elpusztul a hely, ahol éppen tartózkodnak. És egyikőjük sem akarta, hogy Atlantisz megsemmisüljön, miközben nagyon sokan még nem tudtak a Földre menekülni. - Menj vissza! – kiáltott rá Langsdom. – A Földre kell menned! - Nélkületek nem megyek. - Miattunk tört ki a háború és téged akarnak, nem maradhatsz. Nem tudnám elviselni, ha meghalnál. - Tudok magamra vigyázni, hisz ismersz. - Én is a bátyádnak adok igazat Alaine, itt nem biztonságos. - Ti is neme… Ebben a pillanatban robbant be az ajtó és a védők a földre zuhantak. Mintegy tucatnyi wraith zúdult be. Egyikük amint meglátta a felálló lányt, elindult felé. Előtte még meglőtte egy bénítópuskával, amire a lány sikoltva terült el a földön. - Csak nem Alaine? – mondta nevetve a wraith. - Te? – nyögte. - Halhatatlan életed jó hosszú táplálék lesz, mert úgysem fogadsz el olyannak, amilyen vagyok – mondta a wraith. – A két herceget is hozzátok, visszavonulunk a városból, nem maradhatunk tovább. A két férfit nem lőtték meg, Langsdom felvette a húgát és fegyveresek kíséretében elindultak az egyik wraith hajó felé. Odaérve betuszkolták őket, majd minden fegyver rájuk szegeződött. - Mi legyen velük? – kérdezte az egyik. - Őket ketten nem bántjuk, az egyik dárdában fogjuk őket a műholdjuk felé irányítani, hogy a saját fegyverük pusztítsa el őket, azért, amit tettek. - És a lány? Őt nem neked szánták feleségnek? - De igen, azonban képtelen elfogadni ilyennek. Ha nem a robbanásba hal bele, akkor majd abba, hogy elfogyott az életereje. - Ne merd bántani! – sziszegte Langsdom, de erre egy hatalmas ütést kapott. - És most drága Alaine-em, megismered azt a fájdalmat, ami számomra hatalmas öröm. A kezét a lány mellkasába vájta. Alaine felsikoltott, majd ahogy a wraith elkezdte megcsapolni az erejét, összecsuklott. Oldalra nézett bátyjára, a férfi szemeiben könnyek csillogtak. Hosszas szenvedés várt rá, mivel halhatatlan volt. A hajó felszállt, és még látták, ahogy Atlantisz felhúzza pajzsait, és elmerül a tenger alá. Mind a hárman tudták, hogy mindenki elhagyja és hazatérnek a Földre, ahonnan származtak. Akik nem tértek vissza, azok az élet magasabb szintjére léptek, és energialényként éltek tovább, halhatatlanná válva. Alaine élete közben folyamatosan fogyott. Már egy órája csapolták az életerejét. Haja lassan őszbe fordult, gyönyörű arcán megjelentek az első ráncok, végül teljesen megöregedett. Éppen csak annyi erő volt benne, hogy egy rövid ideig életben maradhasson. Ekkor eresztette el a wraith. A lány összecsuklott és ezúttal hagyták, hogy bátyja ne engedje a földre esni. - Most pedig mozgás abba a hajóba – mondta a wraith. Alig fértek el benne hárman. Beprogramozták, hogy a naprendszer határán lévő hatalmas műhold felé repüljön. Atlantisz bolygója lassan eltűnt szemük elől. Még fél napnyi útjuk volt, ennyit élhettek. - Félek bátyus! – suttogta a hajóban a lány. – Nem akarok meghalni. - Tudom. Én sem akarom, hogy itt hagyj. - Fáradt vagyok. - Aludj! – mondta Treavol. Alaine álomba szenderült. - Nem akarom látni ahogy meghal – mondta könnyeivel küszködve Langsdom. – Még csak háromszáz éves. - Én sem. Hogy tehette ezt vele? – a másik férfi odahajolt és megvizsgálta a lányt, mivel orvos volt Atlantiszon. – Kész csoda, ha addig él, amíg odaérünk. Csöndben ültek órákon keresztül, Alaine légzése és szívverése folyamatosan lassult. Egy órával azelőtt ébredt fel, hogy feltűnt volna a műhold. - Közeledik a vég – mondta sírva. - Nem, ne mond ezt húgom, kérlek. Erős vagy, kibírod. - Nem bátyus, már beszélni is alig tudok. - Alaine, ne gondolj rá, küzdj az életedért – mondta Treavol. - Minek? – megpróbált felnevetni, de csak köhögés lett belőle. – Úgysem remélhetjük, hogy túléljük. - Miért hagynál itt, hova mennél? - Nem tudom. És ti miért nem aszcendáltok? - Tudod hogy a Valorvart vérünk miatt nem tudunk. - Legalább próbáljátok meg, hátha sikerrel jártok - Próbáltuk, a wraith hajó nem engedi, szóval még ha tudnánk is, nem tehetjük meg – mondta Treavol. - Ne menj – kérlelte Langsdom. – Maradj velünk! - Nincs erőm, mennem kell. Szeretlek titeket – utoljára felnézett testvéreire, majd lecsukódtak a szemei. - Neeeeee!!! – kiáltott fel a bátyja és magához ölelte az öregasszonynak kinéző fiatal lány testét. Még élt, de nem volt benne sok élet, a wraith annyi erőt hagyott benne, hogy a műhold robbanása végezzen vele. Hangosan sírtak mind a ketten. Lassan feltűnt a dárda előtt a műhold. Két óra alatt a közelébe is értek. A műhold fegyverei utoljára bekapcsolódtak, és célba vették a wraith hajót, majd tüzeltek. Alaine ekkor tért utoljára magához. Langsdom magához szorította, és így nézték a feléjük tartó lövedéket, ami fél perccel később be is csapódott. A dárdából semmi sem maradt, és a műholdon lévő utolsó két lantiszi sosem tudta meg, kik voltak a hajóban. Ezután lekapcsolták a sérült műholdat, és energiaként elszáguldottak az egyik ismeretlen bolygó felé… Atlantisz még évekig bírta az ostromot az óceán mélyén maradva, de végül mindenki otthagyta és visszatértek a Földre. Utolsóként a Tanács távozott. Mivel a királyi családot kiirtották, ők felügyelték a népet, amíg Alaine, Langsdom és Treavol újjászületik a Földön a távoli jövőben és visszatér Atlantiszra. Majd újra egyesítik a népükből azokat, akik nem menekültek vissza a Földre, hanem a Pegazus rendszerben leltek menedékre. folyt köv kritikát plz - Nefadar - 2005-06-14 most elkapott az ihlet, így már a második fejezetet is teljesen megírtam, de most csak az elsőt rakom fel egynlőre jó olvasást1. Fejezet: Az utolsó ZPM rejtekhelye Susan Sheppard egy sikoly kíséretében ébredt fel Atlantiszon. Már megint rosszat álmodott. Ez elég gyakori volt, mióta itt voltak. Mindig ugyanaz az álom, aminek a végén hárman meghalnak a műholdnál. Egyetlen név motoszkált a fejében; Alaine. Minden álmában róla volt szó. John is felébredt, és átment a húgához. - Megint ugyanaz az álom? - Igen. - Carsonnal beszéltél már? - Igen, sőt, most még altatót is vettem be, ami szerintem teljes álmatlanságot eredményez. - Próbálj meg aludni. Reggel megnézünk egy bolygót, amit Teyla sem látott még, de ha nem pihened ki magadat, nem viszlek magammal. Hirtelen női nevetgélést hallottak kintről. - Hm? – vonta fel a szemöldökét John. - Mi lehet az? - Nem tudom Susan, menjünk nézzük meg. John felvette a fegyverét és kimentek a folyosóra. Senkit sem láttak, de a nevetgélés tovább folytatódott. - Wraith? – suttogta a lány. - Nem hiszem, azok nem ilyenek, legalábbis az eddigi tapasztalat alapján. Az egyik folyosó-kereszteződésnél Carsonba botlottak. - Mit csináltok itt ilyenkor? – kérdezte. - Ezt én is kérdezhetném tőled – mondta John. - Halkabban. Arról jön. - Ti is halljátok? Elindultak a hang irányába. A lakórészleg előtt voltak, de nem láttak embereket. Nagyon úgy tűnt, hogy csak ők hallják a hangokat. A város egy eddig fel nem tárt részéig követték őket, amíg el nem értek egy hatalmas teremig. Hosszú volt és igen magas. Semmilyen eszköz nem volt benne, csak a másik végén egy emelkedőn két szék. A fények kigyúltak, és hirtelen mind a hárman úgy érezték, hogy nincsenek egyedül. Halk zenét hallottak, ami folyamatosan hangosodott, majd néhány báli ruhába öltözött férfi és női alakot láttak meg, akik táncoltak. Néhányan fehér fényből tűntek elő. - Ősök? – kérdezte suttogva a lány, és abban a pillanatban minden néma lett, majd mindenki feléjük fordult. - Ez lehetetlen! – suttogták. – Végre eljöttek, Alaine, Langsdom, és Treavol. - Miről beszéltek? – kérdezte Carson. - Majd rájöttök, ha itt az ideje. Majd minden sötét lett. Másnap reggel mind a hárman a gyengélkedőn ébredtek fel. Teljesen kipihentnek érezték magukat. - Mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Dr. Weir, amint megtudta, hogy felébredtek. - Nem tudom – felelte John. – Mit találtak abban a teremben? - Milyen teremben? – kérdezte McKay. - Ahol megtaláltatok minket – mondta gyanakodva Susan. - De hiszen titeket a csillagkapu-teremben találtak meg. - Tessék? – kérdezték mind a hárman. – Az nem lehet. - És ugyan miért nem? – kötekedett tovább a tőle megszokott módon McKay. - Rodney! Azért, mert az utolsó emlékünk az, hogy egy igen hosszú teremnél vagyunk a város nyugati részén, itt – mutatott az őrnagy a város térképén egy pontra. - Azt a részt még nem derítettük fel. - Na ne mond Rodney – morgott John. - És mi volt a teremben? - Az a különös, hogy semmi, kivéve két széket és az ősöket – mondta Susan. - Ősök? – kérdezett bele Elizabeth. - Azoknak tűntek. - És mi történt? - Ránk néztek, és három nevet mondtak; Alaine, Langsdom és Treavol. Majd minden sötét lett és itt ébredtünk. - Alaine? – húzta fel a szemöldökét Elizabeth, majd furcsán Susanra nézett. - Tudom, az álmomban is ezt a nevet hallom, de ezt hárman láttuk és hallottuk, nem csak én egyedül. Nem kezdek megőrülni. - És ha a csillagkapun keresztül való utazás eredményezi? - Liz, tudod, hogy igen gyakran tartottam a CSK-1-el még a Földön. Ott soha nem tapasztaltam ilyet, csak azóta, hogy idejöttünk. - Aggódok érted, te tudsz a legtöbbet Atlantiszról és a Goa'uldokról Daniel Jackson után. Archeológusként a tudásod felbecsülhetetlen. - De hadnagy is vagyok, nem csak doktor. Ekkor érkezett meg Carson a vizsgálatok eredményével. - Mire jutott Carson? - Igazából semmire se, Elizabeth – mondta. – Egyikünknek sincs baja, teljesen egészségesek vagyunk, nem tudom mivel magyarázni a tegnap történteket. - Annyira jól vagyunk, hogy elmehessünk az X1H-458-ra? – kérdezte John. - Természetes őrnagy. - Nos akkor talán indulhatnánk is, Dr. Weir? - Indulhatnak. 10 perccel később a Pocsolyaugró 1-es áthaladt a csillagkapun John és Susan Shepparddal, Teylával, Forddal és McKayjel a fedélzetén. A másik bolygón éjszaka volt. Fényeket nem láttak a távolban, a csillagkapu is egy erdő kellős közepén volt. - Ez a legjobb hely, ahol leszállhatunk? – morgott McKay. – Ki tudja milyen messze van ide a legközelebbi város vagy valami hasonló. - És ha ez a hely lakatlan? – kérdezte Susan. - Akkor meg teljesen felesleges volt idejönnünk. - Rendben, még megyünk tíz percet ebben az irányban és csak ott szállunk le. Ez megfelel? – kérdezte John. - Persze, hiszen te vagy a főnök őrnagy – mondta Ford. - Teyla, nem ismerős? - Nem, itt még sosem jártam. Még negyed órát repültek, amikor végre fények tűntek fel a távolban. Egy hatalmas város lehetett. Méreteit tekintve mintegy húszezres. - Nem érzékelek energiát. Azaz nincsenek gyáraik, se erőműveik. Vagy olyan jól rejtegetik, mint a Genii. - És itt kell lennie az utolsó ZPM-nek? – kérdezte az őrnagy. - Elvileg igen. Hajnalodik, szerintem szálljunk le bátyus. Bocs, őrnagy. John gyorsan leszállt a Pocsolyaugróval, majd láthatatlanná tette. Mind az öten elindultak a város felé. Elég hamar látták, hogy a várost fallal vették körbe és nincsenek benne emeletes házak. A két legmagasabb épület egy templom és egy kastély volt. Közelebb sétáltak, majd lódobogást hallottak. Fél perccel később egy teljes vértben álló alak jött eléjük. - Kik vagytok idegenek? – kérdezte a páncélos alak. - Csak békés felfedezők – válaszolta Susan. – Kereskedni szeretnénk. - Esetleg lehet róla szó – mondta, és leszállt a lóról. Levette a sisakját, hosszú szőke haja a válláig omlott. Kék szemei vidáman csillogtak. – Derfel vagyok, Hajnalvölgy urának a fiatalabbik fia. És a szép hölgyben kit tisztelhetek? – nem lehetett több huszonegy-két évesnél. - Ő Dr. Susan Sheppard tizedes – válaszolta John. - Nem téged kérdeztelek – morogta Derfel. – Nos Dr. Susan Sh.. - Susan, ha szabad kérnem. - Susan. Bemutatnád a társaidat? - John Sheppard őrnagy a bátyám, Teyla Emmagan, Dr. Rodney McKay, és Aidan Ford hadnagy. - Tiszteletem. Susan, te papnő vagy? - Nem, miből gondolod? - A ruhád férfias viselet, és nálunk csak a papnők hordhatnak ilyet. - Nem, én és Teyla is harcosok vagyunk. - Harcosok? - Miért, ez talán furcsa? - Egy kicsit, de nem számít. Gyertek, apám biztosan szót kíván váltani veletek. Dr. Carson Beckett hitetlenkedve nézte a vizsgálat eredményeit. Már harmadszor végezte el őket, mert azt hitte, hogy tévedett. „Ez lehetetlen” – gondolta. Majd gyorsan összeszedte az eredményeket és Elizabeth irodájához sietett. - Ez hihetetlen Dr. Weir. - Miről beszél Carson? – kérdezte a nő. - Elvégeztem a további vizsgálatokat a vérmintáinkon. Az eredmények megdöbbentőek. - Ezt hogy érti? - A génről van szó. - Kifejtené bővebben? - Elnézést. Szóval arról van szó, hogy a vérmintánkban az ATA gén szerkezete kiterjedt a többi génre is, így sokkal nagyobb tömegben fordul elő mint korábban, és lassan, de biztosan terjeszkedik. - Ez lehetetlen. - Tudom, de csak hármunknál, másnál nem találtam ilyen elváltozást. Lehet mutációnak is nevezni. - És ez mihez vezet? - A Sheppard testvérpár és én ezen vizsgálat eredménye szerint ősökké fogunk válni… A város gyönyörű volt, a házakon mindenhol fali díszek. Azonban nem voltak szűk kis utcácskák, mint a Földi középkori városokban. Itt még csatorna is volt, ami elvezette a szennyvizet. A vízellátás a római rendszerhez hasonlóan vízvezetéken keresztül történt. Susan végig Derfellel beszélgetett, majd nemsokára visszafordult a többiekhez. - Ez bámulatos. Az otthoninak megfelelően a tizenharmadik század elején tartanak, de bizonyos területeken fejlettebbek annál. - Nos ez remek hugica, de ne felejtsd el, hogy miért vagyunk itt, és nem randizni jöttünk – mondta John. - Csak mert nem egy csinos cicababával találkoztunk… - Itt vagyunk Susan – szólt neki oda Derfel. - Ez csodálatos. Valóban az volt, a kastély hatalmas volt, több emelet magas, falai fehérek, több hatalmas bástyával, mindegyiken Hajnalvölgy címere látszódott. Belül gyönyörű kert és nagy szabad rész, ahol szökőkutakat és világító lámpákat láttak. - Itt mintha hatalmas energia lenne – szólalt meg McKay. - Ez egy kicsit furcsa – jegyezte meg Teyla is. - Erre gyertek – mutatta az utat Derfel. - Pont itt, alattunk! – kiáltott fel pár méter után Rodney. - Mi? - A ZPM. - Az micsoda? – kérdezte Derfel. - Ami miatt idejöttünk, ugyanis egy tárgyat keresünk. Mi látja el energiával ezeket a szökőkutakat és lámpákat? - Az istenek ajándéka. - És a wraith? - Ők már nem jöttek ide emberemlékezet óta, valamiért nem kedvelik ezt a helyet. - Érdekes – morgott Rodney. - És hogy éritek el azt, hogy ne jöjjenek? – kérdezte Teyla. - Emberáldozattal. Minden évben feláldoznak a papok egy kiválasztott szüzet, aki másik világról való. - Ez embertelen – mondta Ford. - Ez az ő szokásuk, ne szóljunk bele – intette le őket Susan. - Apám erre van. Bevezette őket egy hatalmas trónterembe. A terem nem volt üres, több kopasz férfi és nő is volt bent, mind férfiruhákban. Tehát ők a papok, állapították meg magukban. Amíg végighaladtak köztük, furcsán méregették őket. - Apám, ezek az idegenek érkeztek és egy tárgyat… - Ő az uram, ő a megfelelő! – kiáltott fel az egyik papnő. A katonák máris rohantak, és fegyvert szegeztek a társaságra. Susant lefogták, és elrángatták a többiektől. - Azonnal ereszd el a húgomat, te szemét – ordította John. Megpróbált kitörni, de kardok állták el az útját. - Mi folyik itt apám? - Ő lesz a tökéletes áldozata wraithnek. - Ebben kételkedem, a húgomat nem lehet csak úgy feláldozni. - Sajnálom, de nincs beleszólásod, ha ő a tökéletes szűz a papok szerint. - Nem hagyhatom apám, a lovagi becsületem nem engedi. - Te hitvány! – kiáltott rá a király. – Az első jöttmentbe szerelmes leszel? Őt is zárjátok börtönbe! Többé nem vagy a fiam! A bátyáid halála után lettél ilyen semmirekellő! - Holnap megtartjuk a szertartást – jelentette ki az egyik papnő. - Tegyétek! John és Susan megszédültek a X1H-458-on, míg Carson az Atlantiszon. Fények, hatalmas robbanás, betörő wraithek. Felismerték a helyet, Atlantisz volt az. Hárman állnak egymás mellett és vitatkoznak, amikor a robbanás bekövetkezik. A Földet emlegetik és megint az a három név. De most már Alaine nevéhez arc is társult John részéről, míg Langsdom arcát Susan látta, de mindkettejükét csak Carson láthatta. - Alaine! – kiáltotta John, mire a lány felkapta a fejét. - Langsdom? Nem még egyszer nem! – kiáltotta, majd hirtelen nagy szél támadt és az őket körben tartó embereket elfújta. - Alaine, Langsdom! – hallották a fejükben a hangot. - Treavol? – kérdezték. Majd a következő pillanatban mindhárman elvesztették eszméletüket. A másik három talpon maradt ember, Teyla, Rodney és Ford a rájuk támadó emberekre nyitottak tüzet. Látták, ahogy Derfel átvágja magát az emberein és végez az apjával. - Elég! – kiáltotta. – Most már én vagyok a király! – és abban a pillanatban mindenki abbahagyta a harcot. Odament az ájult Susanhoz és felemelte, intett, hogy Johnt is hozzák, majd az ispotályba vitték őket. Utána engedélyezte McKaynek, hogy kiáshassák, amit keresnek. Közben Susan, John és Carson is ugyanazt álmodta…. folyt. köv kritikát plz - Nefadar - 2005-06-18 2. fejezet: Gondok Hajnalvölgyében A csodálatos napsütésben két fiú és egy lány szórakozott a tengerparton. A távolból fehérbe öltözött, sötétebb bőrű emberek figyelték őket. - Elegem van belőlük! – morgott a lány. – Minek ez a nagy felügyelet? Hisz nem eshet semmi bajunk. - Ugyan Alaine, csak a munkájukat végzik – mondta a barna hajú fiú. – Nem hibáztathatod érte őket – majd visszafordult a tenger felé. - De akkor is, ennek így semmi értelme nincs, Langsdom! – morgott tovább. – A wraith ellen akkor sem tehetnek semmit. - De mi sem, ha megtámadnak minket, húgom. - Már nagyon rég nem jártak erre. A Pegazus rendszert teljesen apáék uralják. A wraithnek talán két csillagrendszere van. - Apádéknak valóban sok bolygójuk van, de közel sem annyi, mint hiszitek – sóhajtott fel a másik fiú. - Treavol, mit akarsz ezzel mondani? Treavol volt a legidősebb közülük. Ő száz évvel korábban született, mint Langsdom, és kétszázzal korábban Alaine-nél. Unokatestvére volt a másik kettőnek. - A harcokból jövök, bácsikám, a király hazaküldött. Nagyon rosszul állunk. - Mit értesz ez alatt? – kérdezte a másik fiú, ő most volt háromszáz éves. - Az Atlantisziaknak már alig van bolygójuk, és lassan az evakuáláson gondolkoznak. - Hova? - Vissza a Földre, ahonnan jöttünk. - De ott mi halandók vagyunk… - mondta Alaine. - Tudom, de a veszély minket egyelőre nem fenyeget, így ne is foglalkozzunk ezzel. Szép az idő és a tenger is meleg – vigyorgott rá Langsdomra. A fiú visszavigyorgott, majd egy gyors mozdulattal elkapták a lányt. Hiába kiabált és küszködött, végül a vízben kötött ki, a többiekkel együtt. - Ezért nagyon megfizettek! – tombolt, de a két fiú csak nevetett rajta. Még sötét volt, amikor felébredtek. Egy fehér falú épületben voltak. A szobába beragyogott a kint lévő két hold fénye. - A fejem! – morgott John. - Egyben vagy? – kérdezte Susan. – Nekem nem fáj. Mi történt? - Nem emlékszem pontosan, csak az álomra. Tengerpart. Már megint Langsdomék… - Én is ezt álmodtam. Kimegyek, járok egyet. - Veled megyek. Felvették a mellettük heverő fegyvereiket. Tehát mégis Derfel lett a király, mert különben nem lettek volna itt a puskáik. Kint fáklyák égtek és meglátták a kert közepét feltúrva. - Az istenit! Ez nem lehet igaz, hogy dolgoztok, óvatosan! – vitatkozott Rodney az ásókkal. Susan felnevetett. - Látom már rendben vagytok, akkor gyertek és segítsetek. Susan, úgy tudom, hogy az ásatás a te szakterületed. - Egy perc Rodney és megyek. Biztos hogy jól vagy John? - Persze, menjél csak. Lemászott a gödörbe, amit már kiástak. Ő is nekiállt dolgozni. Elvette McKay energia-érzékelőjét és ennek segítségével pontosan ott kezdett el ásni, ahol a legnagyobb energia mutatkozott. Egy órán keresztül áshattak, amikor úgy öt méter mélyre értek le. - Itt egy hatalmas szikla van, Rodney, ezt nem tudjuk megmozdítani. Valakinek vissza kell mennie Atlantiszra robbanóanyagért. - Mi maradjunk, mi értünk hozzá a legjobban. - John hol van, hogy visszaküldhessük? - Valahol a kastélyban, Teylával enyeleg. - Csak nem féltékeny vagy Rodney? – mosolyodott el a lány. - Én? Egyáltalán nem, csak belegondoltam, hogy Teyla nem is Földi ember, és ha… - Rodney! - Jól van, megkeresem Fordot és megmondom, hogy menjenek vissza. - Köszönöm. McKay elsietett, és Susan is kimászott a gödörből. Fáradtan ült le az egyik padra. Minden csendes volt, az égen ragyogtak a csillagok. Elgyönyörködött a földi égbolton láthatóhoz képest teljesen eltérő csillagképekben. Úgy öt perc múlva Johnék is megérkeztek indulásra készen. - Biztos tartjátok itt ketten a frontot? - Persze, nem vagyunk már gyerekek. - 21 leszel Susan, ne mond, hogy nem vagy gyerek – fedte meg John. John tizenöt évvel volt idősebb húgánál. Huszonegy évesen végezte el a katonai akadémiát, azután szinte nem is látta a húgát. A szüleik három évvel később haltak meg egy csillagkapus bevetésen, de ő semmit sem tudott erről a projektről. Susan Sheppardot a katonaság vette magához, mert bátyja harcolt a hidegháborúban, Oroszországban, majd a Balkánon és legvégül Irakban. Ez idő alatt húga tizenhét évesen ledoktorált történelem-régészet szakon. Majd a CSK-1-el igen sok bevetésen vett részt, ezzel párhuzamosan elvégezte a katonai akadémiát, és amikor végzett, hadnagyi rangot kapott. Ennek ellenére minden küldetésen doktorként vett részt, és hamar a CSK-1 nélkülözhetetlen tagja lett, miután jól teljesített a különböző csillagkapus projektekben. Mikor Dr. Carson Beckett felfedezte az ATA gént, ő volt az egyik első ember, akiben megtalálták, és könnyedén tudta használni. - Tudok magamra vigyázni, és Rodney is itt lesz velem. - Ez nem volt túl meggyőző. Igyekszünk vissza. Csendben figyelték, ahogy hárman visszaindultak az ugróhoz. Visszaültek az egyik laptop elé és ez esélyeket latolgatták, hogy mennyire lehet ép és teli a ZPM. - Az lehet itt is a helyzet, mint a gyerekek bolygóján? - Elképzelhető, Susan. - De akkor nem vihetjük el tőlük. - Az ősök rejtették el itt. - De maguknak Rodney, nem nekünk. A következő pillanatban köhögést hallottak maguk mögül. - Óh, Derfel – mondta Susan. - Ugye nem zavarok? – kérdezte. - Nem, egyáltalán nem, most úgysem tudunk dolgozni – mondta Rodney. - Dr. McKay, nem haragszik, ha elrabolom Susant pár percre? - Nem, menjetek csak. Ez a fiatalság – morogta. Kisétáltak a várból. A házak között lejutottak a kijáratig. A legközelebbi tisztáson leültek, hogy nézhessék a csillagokat. - Ez nem teljesen biztonságos így Derfel, te vagy a király. - Éppen ezért nem eshet bajunk. - Nálunk ezt nem így vélték a középkorban. - Mesélj a világodról, kérlek. - Hát, mit is mondhatnék. Szinte semmit sem láttam belőle. Hatalmas, több milliárd ember él rajta különböző országokban. Sok vallásunk van. Háborúk még mindig vannak, talán mindig is lesznek. - És a wraithtől nem tartotok? - Nálunk nincsenek wraithek, soha sem jártak a világunkon és nem is fognak. - Miért Susan? - Nagyon messze van, sokkal messzebb, mint ahova ti el tudtok jutni. - Hiányzik? - Igen, nagyon. - Maradj itt velem. - Tessék? – kérdezte döbbenten a lány. Derfel nem válaszolt, csak magához húzta és megcsókolta. - Rád vártam, te vagy az igazi, légy a királynőm. Szeretlek. - Nem lehet Derfel, ez nem az otthonom. Mi máshogy élünk, mint ti, nem tudnék itt lakni. Sosem lennék boldog. - Honnan tudod, ha meg sem próbálod? - Engem másnak neveltek, nem királynőnek, én tudós és katona vagyok. - De legalább ne tagadd le azt, hogy tetszem. - Nem, nem tagadom, valóban te vagy a leghelyesebb srác, akit valaha láttam, de még fiatal vagyok – most ő csókolta meg Derfelt. – Nálunk a házasság előtt évekig vannak együtt a párok. - Akkor próbáljuk meg ezt, veled szeretnék lenni. - Lehet, hogy egy napon haza jutok, és soha többé nem jöhetek vissza. - Akkor maradj velem, amíg lehet, kérlek Susan. - Megpróbálom. – kicsit nehezére esett ezt kimondani, hiszen odahaza várta Malek, a Tok’ra barátja. Reménykedett, hogy látja még valaha, nagyon hiányzott neki. - Milyen megható beszélgetés – szólalt meg gúnyosan valaki mögöttük. - Kolja! – perdült meg a lány és pisztolyt húzott. - Csak nem Susan Sheppard, már megint? A bátyádat hol hagytad? Leszámolni valóm van vele. - Tedd le a fegyvert kislány, ha nem akarod, hogy valakinek baja essen – mondta valaki. - Megint lelőnél, mint Atlantiszon a viharban? - Susan, ismered ezt a férfit? – kérdezte Derfel. - Ki ez a fiú? - Hajnalvölgy ura – mondta dacosan Derfel. - Akkor hozzátok őt is – rendelkezett egy másik. - Idióta! – csattant fel Kolja. – Nem háborút kirobbantani jöttünk ide, hanem a ZPM-ért. - Sosem szerzitek meg – mondta a lány. - Fogadunk kislány? – válaszolta, majd összekötözte a lány kezeit és elindultak a város irányába. A pocsolyaugró átment a csillagkapun és landoltak Atlantiszon. Sheppard azonnal a fegyverraktárba küldte Fordot robbanószerért, addig ő elment Elizabeth irodájába jelentést tenni. - Őrnagy, már vissza is érkeztek? - Nem, a húgom és McKay ott maradtak felügyelni az ásatást, ugyanis robbanószerre van szükségünk, hogy kiszabadítsuk a ZPM-et. - Tehát megtalálták? - Minden jel erre mutat asszonyom. - Carson további vizsgálatokat végzett a vérmintákon. - És mire jutott? - Ezt tőle kéne hallania. És megint elvesztette az eszméletét, gyanítom, hogy maguk is. - Igen, de ennek… - Itt is van. Carson, elmondanád, hogy mire is jutottál? - John, elég hihetetlenül hangzik… - Micsoda? - Minden jel arra utal, hogy a húgoddal mi hárman ősökké alakulunk. - De ez hogyan lehetséges? - Nem tudom. - Beszéljük meg amikor visszajöttünk, most mennünk kell kiásni a ZPM-et. - Vigyázz Langsdom! Alaine… - Rendben, tudom Treavol. - Őrnagy, Dr.! Mi folyik itt? - Miért? – kérdezte egyszerre a két férfi. - Carson, maga az előbb Langsdomnak szólított az őrnagyot, és ön John, Carsont Treavolnak. - Valóban? – nézett össze tanácstalanul a két férfi. Nem sokkal hajnal előtt értek fel a palota kertjébe, McKay ott aludt kint laptoppal a kezében, de a mozgolódásra azonnal felébredt. Már éppen indult volna üdvözölni Susant, amikor meglátta Kolját. - Maga is itt van Dr. McKay? - Azonnal eressze el őket! Mért mindig ártatlan gyereket használ fel a bosszúra? - Az őrnagy húga. - De egy gyerek. - Kötözzétek meg őt is. Ön már nem gyerek Dr., így akkor maga válik tárgyalási alappá. - Igazán remek. - Vigyétek fel őket egy szobába, és ne hagyjátok, hogy megszökjenek. - Az őrnagyék mikor jönnek vissza? Láttuk őket elmenni. - Nem tudom, lehet, hogy csak egy hét múlva – mondta Susan. - Ne hazudj! – mondta az egyik és egy hatalmasat csapott a puska nyelével a lány arcára, hogy az térdre esett és vékony vércsík indult el az orrából. – Válaszolsz vagy a kedves barátodnak lesz baja! – és egy tőrt szorított Derfel nyakának. - Még ma, szerintem hajnalban. - Ezt miért nem lehetett elsőre elmondani kislány? – kérdezte Kolja. – Vigyétek őket. Felráncigálták hármukat az egyik szobába. Susan szédült, kisebb agyrázkódást is kaphatott. - Legalább a köteleket elvághatnák – mondta Rodney. – Úgysem tudunk megszökni, nincsenek fegyvereink, és mindent a Genii őriz. A katonának nem tetszett a dolog, de végül kioldozta őket. Amint kiment, Susan összeesett. - Jól vagy? – kérdezte aggódva McKay. - Megvagyok Rodney, csak a fejem fáj és szédülök. - Agyrázkódást kaphattál, feküdj le. Itt van zsebkendő az orrodra. - Oh, köszönöm. - Kik ezek? - A Genii. - De ők békés földművesek, kereskedtünk velük igen gyakran. - Az csak álca Derfel, igen fejlettek, de titkolják. - És ugyanarra van szükségük, mint nektek? - Igen. - Miért? - Azt hiszik, hogy azzal be tudják indítani az egyik bombájukat, de tévednek. A ZPM csak Atlantiszon működik. Susan hirtelen felkapta a fejét. - Johnék most jöttek át a csillagkapun. - Ezt miből gondolod? - Nem tudom, csak érzem. - Nos, akkor nemsokára végre szabadok leszünk – mondta reménykedve Rodney. Hajnalodni kezdett mire visszaértek. Ugyanott szálltak le, mint legutóbb. Alig értek el a városhoz, több lelőtt ember testét látták. Amint beértek, már az első sarkon észrevették a Genii embereit. - Az istenit! – szitkozódott John – Ezek mit keresnek itt? - Honnan tudták, hogy itt van a ZPM? – kérdezte Ford. - Van egy érzésem, hogy Kolja keze van a dologban, de ha bármit tett a húgommal, megölöm. - Nyugodj meg John, először is jussunk fel a palotáig – mondta Teyla. Mindketten egyetértettek vele. Sikerült elkerülniük az ellenséget. Bár lehet, hogy azok hagyták őket feljutni, de erre egyikük sem gondolt. Tíz perc alatt fel is értek, majd beosontak az udvarra. Itt még több Genii katona volt és a csoport közepén meglátták Kolját. - Adjátok meg magatokat és dobjátok el a fegyvereket! – hangzott fel mellettük a parancs. - A fenébe! – morogta John, de átadta a fegyvereit. - Lóduljatok! Kivezették őket Kolja elé. - Őrnagy, örülök, hogy újra látom. Nekünk még van egy kis dolgunk egymással. - Igen, én is így gondolom, de azt te nem éled túl. - Hozzátok le őket! – kiáltott fel Kolja az emeleten lévő katonáknak, majd visszafordult. – Először is Teyla Emmagan velünk jön, hogy bíróság elé állhasson, amiért hagyta az egyik emberünket meghalni. - Ebbe nem egyezhetek bele, ő az én emberem… - Azt hiszem megváltozik a véleménye őrnagy, ha a húga élete a tét. - Maga élvezi, hogy gyerekek életével játszik? – kérdezte John rémülten. Mostanra értek le a katonák McKayjel, Susannal és Derfellel. Susan azonnal odabújt a bátyához. Gyönyörű arcát elcsúfította egy nagy zúzódás. - Jól vagy? – kérdezte John. - Nem – suttogta. – Nagyon fáj az arcom, és agyrázkódást is kaphattam. Nos, ha már megvolt a családi üdvözlés, álljanak neki a munkának, a ZPM-et akarjuk! - Szereljétek fel a robbanóanyagot – mondta Susan. – Onnan majd én átveszem. – Egyre jobban szédült. John és Ford, mivel mást nem tehettek, felszerelték a robbanóanyagokat. Két perccel később felrobbant a szikla, ami elállta az útját a ZPM-nek. - Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Rodney. - Mi a baj, Dr.? - Mivel maguk siettettek, az egész el lett cseszve! Nem tudtuk pontosan kiszámítani, hogy mekkora robbanás kell, és az egésznek lőttek. - Miről beszél? - A ZPM megsérült, nem sugároz több energiát. Ez igazán remek! folyt.köv. kritikát plz - Nefadar - 2005-07-11 3. fejezet: Még nagyobb bajban - Ez volt az utolsó a galaxisban. Most már tényleg védtelenek leszünk a wraithel szemben. - És az minket hol érdekel? – kérdezett vissza Kolja. - Nálatok fognak ebédelni – jegyezte meg John nyugodt társalgási hangnemben. - Gyerünk, szedjétek ki onnan. Susan lemászott a gödörbe, amit kiástak. John ledobott neki egy zseblámpát. Minden tiszta föld és por volt a robbanás miatt, így egy jó félórába telt neki, mire sikerült kiásnia a ZPM-et, vagyis azt, ami megmaradt belőle. Az egész szilánkokra tört. - Igazad volt Rodney! – kiáltott fel Susan. – Semmi sem maradt belőle. - És most? – kérdezte John Koljától. - Velünk jöttök vissza a Genii-ra. - Az azt hiszem nem fog menni, ugyanis nekünk dolgunk van Atlantiszon. - Mozgás! – csattant fel Kolja. Ebben a pillanatban egy Genii-i egyenruhában lévő kopasz ember rohant ki a kápolnából. Minden jel arra utalt, hogy a Genii beépített embere volt. Tehát innen tudták meg, hogy idejönnek. - Parancsnok, nagy baj van – mondta Koljának. - Mi hadnagy? - Ma telt le a száz év. - Milyen száz év? - Reggel megérkeznek ide a wraithek, mint minden századik évben. - Ezt honnan gondolják? – kérdezte Susan. - Vannak feljegyzéseik két nyelven is, de azokat nem tudjuk lefordítani. Elméletileg ezekről fordították le az ő nyelvükre az információkat, de mára már nincs senki, aki emlékezne az eredeti nyelvekre. - Én esetleg tudok segíteni. - Megőrültél Susan? – vonta fel a szemöldökét John. - Ez lehet az egyetlen esélyünk. - Vigyék őket oda! – mondta Kolja. A pap gyorsan levezette őket a kápolna alatti pincébe, amit igen régóta könyvtárként használtak. Lepakolták a könyveket, és egy igen vaskos bőrkötésű könyvet tettek le elé. Miután kinyitotta, Susan azonnal felismerte a két régi nyelvet. - Ez nem lehet igaz – nyögte John. - Mi van? – kérdezte Rodney. - Felismered őket? - Ez az ősök írása, a másikat nem. - Én igen, sőt beszélem is. Asgard. - Mit keres itt az Asgard? – kérdezte McKay. – Ők nem az Ida-galaxisban élnek? - Kik azok az Asgardok? - Thor népe, a germánok istenei. Azon kívül, ha érthetőbben fogalmazunk, akkor a roswelli szürkék – hadarta Susan. – Bár ez nektek semmit sem mond. - Mit ír? – szorított a nyakához a fegyvert Kolja. - Bajban vagyunk, nagyon nagy bajban. Annak idején az Asgard, a Nox és a Furling is segített az Ősöknek ebben a galaxisban, hogy letelepedjenek, de csak Thorék maradtak itt a háborúk idején, mert „nálunk” ekkor kerültek hatalomra a Rendszerurak. Azt is írja, hogy ez egy védett bolygó. - Olyanok, mint a Föld volt a Goa'uldok ellen? - Igen, de valahogy mégsem. Itt a wraithnek engedélyezve lett a százévenkénti látogatás. Amit az itteniek feljegyzése szerint ki is használtak. Derfel, milyen évet és hónapot írtok most? - 2654 tavaszközepét. - Ide is ez van írva. El kell tűnnünk erről a bolygóról, ha élni akarunk. Ezért nem tudtak fejlődni, mert amint elértek egy szintre, a wraith jött, és elpusztított mindent. És semmilyen segítséget nem hívhatunk. Hm... - Mi az? - Itt ezt nem teljesen értem – mutatott egy felkiáltójeles mondatra, ami nem volt lefordítva, ennek ellenére mind ősi, mind asgard nyelven ott volt. - Emlékezzetek mind a hárman?! – vonta fel a szemöldökét John. – A ZPM a tietek, békét kell hoznotok, Atlantisz újra a ti kezetekben van. – Susan bólintott. - Most már elég, indulás. - Maga ezt nem érti Kolja. John nem beszéli egyik nyelvet sem, sőt, az asgardot rajtam és egy Földön maradt társamon kívül senki sem érti. Mivel magyarázza, hogy mégis el tudta olvasni? - Én nem tudom, de valami bűzlik… - morgott John. - Thor azt mondta, hogy emlékezzek, de nem értem, hogy miért. Ebben a pillanatban egy robbanás rázta meg a kastélyt. - Elkéstünk. Ez igazán remek, de én nem akarok meghalni, így ha lehet induljunk! – morogta Rodney. - Sajnos ebben az esetben egyet kell értenem önnel Dr., mindenki induljon, sietnünk kell. Mire felértek, szinte minden lángokban állt, az első gyalogos wraithek már útban voltak feléjük. Mindenki tüzelt rájuk, de a számuk szinte végtelennek tűnt, így esélyük sem volt, hamar be lettek kerítve. Azonban érthetetlen módon senki nem lőtt rájuk bénító puskával. Pajzsok vették őket körbe. Nem lehetett átlőni rajtuk, és gyorsan lefegyverezték az embereket. Csak őket nem ölték meg vagy vitték el. Mintha céljuk lett volna velük. - Remek, és most mi lesz? – kérdezte Rodney. - Ez nem jellemző rájuk, – mondta Teyla – ilyet sosem láttam még. - Ebben igaza van – morogta az egyik Genii-i katona is. - Csend legyen! – kiabált rájuk az egyik wraith. - És ha nem? – kérdezte meg John, amire egy hatalmas ütés volt a válasz. – Jó-jó, értek én a szóból is. - A vezérünk találkozni akar veletek, csak ezért éltek még, de utána remek táplálék lesz belőletek. Nemsokára jönni fog. Két wraith kíséretében egy ember tűnt fel. Vagyis embernek tűnt, de amikor meglátta a kis csoportot elvigyorodott, és tűhegyes fogak villantak elő, a kezén pedig ugyanolyan szívókorongok voltak, mint a wraithekén. Bőre és szeme emberszerű volt, a haja sem fehér, hanem fekete. - Istenem! – nyögött fel Susan először halkan majd hangosan, amikor meglátta, hogy Carson is velük van. - Oda kell mennem Elizabeth, – mondta Carson – veszélyben vannak. - Nem tudom honnan gondolja, de ezért nem engedhetem oda, főleg nem egyedül, Dr. Beckett. - Segítenem kell nekik. Ők Atlantisz utolsó esélyei. - Miről beszél? - Nem tudom, de érzem. Szerintem köze van a látomásokhoz. - Miért küldeném magát a veszélybe, amikor tudósként nagyon fontos Atlantisz számára? - McKay is az. - De ő… - Weir felsóhajtott – Nem tudom megakadályozni ugye? Ha nemet mondok, akkor is megy. - Igen. Nem tehetek mást. - Rendben, akkor menjen, de vigyen magával katonákat is. - Nem tehetem. - Miért? - Mert akkor minden bizonnyal megölik őket. - Rendben, akkor induljon. - Miért jöttél ide? – csodálkozott John. - Jönnöm kellett, nem tudom megmagyarázni. - Hallgassatok! – csattant fel a wraith. – A nevem Awagon. - Jé, te vagy az első, akinek még neve is van.. - John ne… - kezdte Susan. - Milyen bátrak itt egyesek – nevetett fel. – Bennetek van valami furcsa, ami a többiekben nincs meg. Áruljátok el mi az, vagy a többiek meghalnak. - Így is, úgyis meghalnak, akkor meg nem mindegy? – kérdezte Susan. - Tüzes és merész, akárcsak a régi menyasszonyom. De sajnos meg kellett ölnöm, mert nem fogadott el olyannak, amilyen vagyok. Hasonlítasz rá. - Még csodálkozol, hogy nem fogadott el? – kérdezte Beckett és John. - A többieket vigyétek el, de még ne csináljatok velük semmit. Ezzel a hárommal beszélni akarok – majd amikor a többieket elvitték visszafordult hozzájuk. – Emlékeztettek három személyre, akik igen nagy bosszúságot okoztak nekem tízezer évvel ezelőtt. - Azok biztos, hogy nem mi voltunk, ugyanis még negyven évet sem éltünk. Én csak harminchat vagyok, ő huszonegy és ő harminckilenc – mutatott végig a fejével húgán és Carsonon. - Gyere ide – intett Susannak. – Ne félj, nem foglak bántani egyelőre. - Mit akarsz tőlünk? - Igen, ugyanazok a tüzes szemek – mondta, miközben a lányt vizsgálta. – A hajad egy kicsit rövidebb, de az arcod is ugyanolyan. Drága Alainem. - A nevem Susan Sheppard és nem vagyok… - De igen, Alaine hercegnő vagy, felismerlek. - Hogyan, ha nem én vagyok? - De igen. Ő Langsdom, a bátyád. Gondolom most is az. A harmadik, aki utólag jött, Treavol, vele harcoltam annak idején. Ezért voltatok annyira ismerősek. De mégsem teljesen ők vagytok. Nem ősök vagytok, legalábbis nem teljesen. Hogy lehetséges ez? - Nem tudom. Én nem ismerek semmilyen Alaine-t. - Lehet, hogy még nem emlékszel rá, de fogsz. Honnan jöttetek? - Nem mondom el. - Akarod, hogy a bátyád szenvedjen? – Susan nem válaszolt. – Te akartad. Awagon fogott egy bénító puskát és lelőtte vele mindkét férfit. - Ha nem válaszolsz, te leszel a következő. - Nem fogok. - Hát legyen – fogta a puskát és tüzelt, de nem történt semmi, újra és újra próbálkozott, de semmi sem történt. – Mi a..? - Miért gondoltad, hogy működni fog? – kérdezte nevetve Susan. – Egyszer már hozzájárult a halálomhoz, ezek után nem fog működni. - Alaine! – dühöngött. - Miért, kit vártál? – Lehajolt a két férfihoz és végigsimította kezét az arcukon, amitől kinyitották a szemüket. – Most már rendben lesztek. Hogy érzitek magatokat? - Alaine, Treavol? – nyögte John. – Mi történt? Miért nem tudok mozogni? - Semmi baj, bénító fegyver volt, hamarosan elmúlik a hatása Langsdom. - Megöllek átkozott! – kiáltotta Awagon és falhoz taszította Susant. Egy pillanattal később az ujjait belevájta a lány mellkasába, amitől az felsikoltott. – Emlékszel? Így haltál meg és megint így fogsz. – Megforgatta az ujjait. – Azóta is csak a te életerődből élek. - De most nem fog működni, nem tudsz több életerőt elszívni belőlem. - Miért nem? - Mert így öltél meg, és immúnis lett az új testem. – A wraith érezte, hogy igazat beszél. - Akkor a testvéred hal meg így! – kitépte az ujjait a lány mellkasából, amitől az összerogyott. De mire a két férfi felé fordult, ők már talpon voltak, harcra készen. A következő pillanatban fehér fény hatására mind a hárman eltűntek a wraith elől, akárcsak a többi megmaradt ember. Egy űrhajón tértek magukhoz mindannyian. Szürkék voltak a falak, a padló pedig színes. Senkinél sem volt fegyver és az űrben voltak. - Hol vagyunk, és hol vannak a fegyvereink? – kérdezte Kolja. - Azokra úgysem lesz szükségünk, itt biztonságban vagyunk – válaszolta Susan. - De hol vagyunk? – kérdezte mindenki egyszerre. - Azt hiszem, hogy a Daniel Jackson fedélzetén. - Tessék? – kérdezte Rodney. - Igazad van Susan Sheppard – mondta egy hang, amire mindenki abba az irányba fordította a fejét. A sötétből egy körülbelül egy méter magas, szürke bőrű és fekete szemű alak tűnt elő. – Érzékeltük hogy bajban vagytok, így eljöttünk, hogy segítsünk. - Jack szavaival élve, imádom ezeket a srácokat és ez ám az időzítés – nevetett fel. – Ha szabad tudnom, hogy kerültök ide Thor? - Ő Thor? – kérdezték. - Igen. Thor, hadd mutassam be a társaimat. A bátyám John Sheppard őrnagy, Dr. Carson Beckett, Dr. Rodney McKay, Aidan Ford hadnagy, ők a Földről származnak. Teyla Emmagan, aki szintén a mi oldalunkon áll, és Kolja parancsnok, aki éppen foglyul ejtett minket. - Üdvözlöm önöket a hajómon. Emlékszel már? - Csak részletek! – nyögte. – Tudna valaki valamit tenni a sebeimmel? Iszonyúan fájnak. - Majd én – mondta Carson. - Mi történt lent? – kérdezte Thor. - Nem tudom, nem emlékszem attól kezdve semmire, hogy az a wraith Johnékra lőtt. A következő emlékem, hogy itt vagyunk a hajón. A sérülésre sem emlékszem. - Nem hatott rád. - Tudom, de nem értem miért nem, már halottnak kéne lennem. - Én tudom – sóhajtott Thor. – De nektek kell rá emlékeznetek. És most velem kell jönnötök, a többieket visszaküldjük Atlantiszra. A következő pillanatban mindenki eltűnt és maguk alatt meglátták Atlantiszt. folyt. köv. kritikát plz HLazac: mégis korábban, mert volt ihletem folytatni és örülök, hogy tetszik
Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-01-13 Sziasztok! Végre volt egy kis SG ihetem, így most itt hosszú idő után a 4. fejezet, remélem nem kell az 5.re is ennyit várnotok, majd igyekszem. Jó olvasást és plz írjatok kritikát!! 4. Fejezet: A Tanács Carson ellátta Susan sebeit. Ezután a lány kisétált a szobából, és kint megtalálta Johnt, aki éppen az ablakon nézett kifelé, és a hiperteret bámulta. Ő maga már látta, nem most utazott először asgardi űrhajón fénysebesség felett. A Tejútrendszerbe tartottak, hogy ott a Nox bolygójára menjenek, ami otthont ad a tanácskozásnak. Az elmúlt tízezer évben nem volt ilyen tanácskozás, az utolsón Alaine képviselte Atlantiszt. Akkor álltak először háborúban a wraithhel, és segítséget próbált kérni a régi szövetségeseiktől, de csak az Asgard volt hajlandó a másik három fajból segíteni. Sajnos későn értek oda, addigra a királyi család halott volt, és a többi atlantiszi lakos is elhagyta a bolygót és visszatért a Földre. - Thor, – szólt be Susan a parancsnoki hídra – itt vagy? - Igen, mit szeretnél? - Mire jó ez a tanácsokozás? Miért megyünk oda egyáltalán? - Tudniuk kell, hogy a Négy faj újra szövetséget alkot. - Minek? Tízezer évvel ezelőtt sem segítettek, csak ti. - Nekik is gondjaik voltak Susan. - Mik lehettek akkora gondok, hogy nem segítettek egy pusztulásra váró fajon, ami mellesleg a szövetségesük volt? - A Goa'uld volt az ok. - De nem sikerült őket kiűzni a galaxisból még a mai napig sem. - De most sikerült legyőzni Anubiszt Ba’al segítségével. - Pont Ba’al? - Igen, és ha jól tudjuk, akkor a Földre menekült a fellázadt Jaffák elől. - És a többi Rendszerúrral mi lett? - Akit a Jaffák elkaptak megölték, a többiek pedig elmenekültek. - Olyan hihetetlen, hogy elbuktak. Annyit küzdöttünk ellenük néha sikerrel, többször sikertelenül... - Megérkeztünk a Nox bolygójához. A következő pillanatban fehér fény nyelte el őket. Mikor kinyitották a szemüket, a csillagkapu előtt álltak. Ott volt Lya a Nox részéről, Thor, Freyr és Heimdall az Asgard részéről, Daniel Jackson és Jack O'Neill a Földről. A Furlingok viszont sehol sem voltak. - Jack, Daniel, de örülök, hogy látlak titeket! - mondta Susan, és mind két férfinak adott egy-egy puszit. - Milyen Atlantisz? - Kérdezte Daniel. - Jack még mindig nem engedi, hogy odamenjek, de ha itt vagytok, akkor esetleg... - Nem Daniel, a döntésem továbbra sem változott meg. - Hol vannak a Furlingok? - kérdezte Carson. - Sajnos nem tudtuk őket elérni, kerestük őket, de mintha a föld nyelte volna el az egész fajt – mondta halkan Thor. - Mikor kezdődik ez az izé? – Jack egy kört írt le a kezével, majd reményvesztetten felnézett. – És én miért kellek ide? - Beszélnünk kell a Tok’ra-val és a megmaradt Rendszerurakkal is. – mondta Freyr – Így tehát őket is megvárjuk. Nagyobb veszélyt jelent a wraith most, mint tízezer évvel korábban. - És kik jönnek tőlük? - A Tok’rát Malek fogja képviselni, a Rendszerurakat… – Daniel felsóhajtott – Ennek nem fogsz örülni Susan, és nem értem, hogy miért éppen a barátodat kell összeuszítani vele. - Van barátod? – fordult húgához John. – És egy Goa'uld? - Nem Goa'uld, hanem Tok’ra, nagy a különbség! – morgott a lány. – Ugye nem Ba’alra gondoltál Daniel? - Sajnos igen, egyelőre más Rendszerúrról nem tudunk rajta kívül, aki túlélte volna a mészárlást. Sajnálom. - De akkor miért pont Malek jön? - A Tok’ra küldte őt, tudod hogy ő a védelmi vezetőjük. - De ha Ba’al valamit próbál tenni valaki ellen, megölöm! – sziszegte Susan. - Mit csinált ez a fazon, hogy így reagálsz? – érdeklődött a bátyja. - Hagyjuk, és ez parancs is őrnagy! – szólt közbe Jack. A házigazda Nox mindenkit elkísért a kijelölt hálókörletbe a repülő városukban, hogy ott várják be a maradék két résztvevő. Susan szerencséjére Malek és egy társa pár órával később megérkezett. A két fiatal csókok közepette köszöntötte egymást a csillagkapu előtt. Majd a nap hátra levő részében az erdőben sétáltak és elmesélték, hogy mi is történt velük az elmúlt fél évben, amíg nem találkoztak. John nem túlzottan örülve nézte a szőke, göndör hajú fiút, ami nem is volt meglepő, hisz ez volt az első eset, hogy Tok’rával találkozott. Igaz még Goa'uldot sem látott soha. Két nappal később hatalmas nyugalommal megérkezett Ba’al is. Az egykori CSK-1 csapat és a rendszerúr között szinte érezhetően vibrált a levegő. Külön erre az alkalomra építettek egy Tok’ra alagutat tanácsteremnek. A résztvevők közül sokan már az előző tanácskozáson is részt vettek tízezer évvel ezelőtt, ahol az utolsó döntés alapján halálra ítéltek egy fajt. - Most segítenetek kell! – hangzott Susan hangja. – Igaz, sajnos még nem emlékszem arra, ami legutóbb elhangzott, de sejtem mi lehetett. A wraith-et sajnos sikerült felébresztenünk, és túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy valamit tenni tudjunk ellenük. A tanácsokozás órákig elhúzódott, míg végül sikerült megegyezni. A Tok’ra alig megmaradt tagjai nem tudtak segíteni, a Rendszeruraknak sem maradt semmilyen haderejük, így rájuk sem lehetett építeni. A Jaffákat meg sem hívták, ők most éppen a saját új „birodalmukat” építik fel, a Noxnak sem maradtak egységei, viszont az Asgardok és az emberek mindenben támogatták az ősöket és a Pegazus rendszerben élő embereket. A tanácskozás végén Ba’al felállt, hogy szót kér. - Lenne egy kérésem… - Vagy inkább parancs – morgott Susan halkan. – A szájukból kérést még sohasem hallottam. - …szeretnék Atlantiszra menni. Susan hangosan felnevetett. - Csak nem félted a szánalmas életedet, Ba’al? – kérdezte. A férfi ránézett és elmosolyodott. - De igen. Tízezer éves élet után még mindig nem akarok meghalni, mellesleg nekem köszönhetitek, hogy a galaxisotok még mindig egyben van. - Tudtommal, ha akkor nem segítesz te is meghaltál volna – mondta Jack. - Mindössze ennyi kérésem lenne – mondta Ba'al, figyelmen kívül hagyva Jack közbeszólását. - Én nem járulok hozzá – mondta Susan. - Kislány, a velem szemben elkövetett tettéért azért meg lehet bocsátani – mondta Jack. – Mégiscsak ő az egyik utolsó a fajtájából. - Nem erről van szó Jack. Tudod ugye, hogy mire gondolok Ba’al? – sziszegte a lány és egy könnycsepp szaladt végig az arcán. – És tőlem nem félsz, pedig megesküdtem, hogy megöllek. Előrelépett és fegyvert húzott, majd a rövid, sötétbarna hajú és körszakállas férfira fogta. - Nem tudom miről beszélsz – mondta a rendszerúr és a szemében félelem csillant. - Nem, valóban nem rémlik? – kibiztosította a fegyvert. – Emlékszel, mikor találkoztunk először? - A Rendszerurak csúcstalálkozóján. Kettőtöknek valahogy sikerült bejutnotok – bökött fejével Daniel felé. - Téves! Mindenki összenézett. Akkor tizenhét éves volt és az volt az első bevetése. Csak azért küldték el egy ilyen veszélyes akcióra, mert már akkor is jól beszélte a goa’uldot. Nem találkozhattak korábban. - Susan, miről beszélsz? Az volt az első küldetésed, azelőtt sohasem léptél át a csillagkapun – mondta Jack. - De igen. Kilenc éves voltam. Titkos bevetés volt, a szüleim magukkal vittek, és egy teljes CSK csapatot küldtek velük. Nem tudom mit kellett keresniük, arra emlékszem, hogy egy templomot ástunk ki, amiben volt egy szarkofág. Három napja lehettünk ott, amikor egy csoport Jaffa támadt ránk. A négy kísérőnket megölték és minket a vezetőjük elé hurcoltak. Már rémlik Ba’al? Emlékszel arra a kislányra, aki sírva könyörgött neked, hogy ne bántsd a szüleit? De te nem hallgattál rám és megölted őket. Emlékszel?! – kiáltotta sírva. – Legalább annyi könyörület lehetett volna benned, hogy nem a szemem láttára végzel velük. Emlékszel már?! Jack ekkor ugrott előre, Susan lőtt, ilyen közelről nem hibázhatott. Jack feldöntötte a lányt és a lövedék a plafonba csapódott. - Vigyétek ki azt a szemetet! – kiáltotta, közben lefogva a zokogó lányt. A fegyverét kivette a kezéből és eltette. John rohant oda és ölelte magához a húgát. Gyilkos tekintettel meredt a goa’uldra, aki holtsápadttá vált, nem is nézett hátra miközben Daniel és Malek kirángatták teremből. - Nyugodj meg Susan, minden rendben lesz – suttogta. - Megölte őket, a szemem láttára, akárcsak a wraith a régi szüleinket és Treavolét is. Susan megpróbált felállni, de nem sikerült neki, mert megszédült. Látta hogy mellette Carson sápadtan ül le egy székbe, és John is lehuppan a földre. - Úrnőm! A hajó visszaindult, a szülei órákon belül újra itt lesznek Atlantiszon – mondta egy fiatal férfi. - És a bátyámék is, – mosolyodott el Alaine, miközben továbbra is a monitort nézte – köszönöm katona. A hajó napokkal ezelőtt indult egy közelben állomásozó wraith hajóra, hogy béketárgyalásokat folytassanak. A hajón voltak Alaine és Langsdom szülei, valamint Treavol-é is, a két herceg az egyik láthatatlan pocsolyaugrón követte őket. Az otthon maradt hercegnő az irányítóteremből figyelte szülei visszatértét. Egy ideig minden rendben volt, de amikor a lantiszi hajó elérte a legközelebbi bolygót, ami Atlantisz szomszédságában volt, mögöttük mintegy tucatnyi dárda tűnt fel és négy kaptárhajó. - Itt valami nincs rendben! – hallatszott recsegve Langsdom hangja. – Ezeknek nem lett volna szabad jönniük. - Uram, azonnal gyorsítsanak! – kiáltott az egyik katona a vonalba Alaine mellett. - Megtámadtak minket! – hallatszott a király hangja. – Treavol, Langsdom, azonnal térjetek vissza Atlantiszra, itt nem tehettek semmit, csak kockáztatjátok az életeteket. - De apám… - Nincs vita fiam, azonnal! – Majd minden elcsendesült. A hajó még mindig a képernyőn volt, de a négy kaptárhajó körbevette őket. Az atlantiszi hajók sorban bukkantak elő a király hajója mellett. Majd a következő pillanatban az egyik kaptárhajó felrobbant. Alaine kétségbeesetten felsikoltott, a katonák összetörten néztek egymásra, valaki a királyi családból feláldozta magát, majd még két kaptárhajó robbant fel. Langsdom és Treavol ekkora értek ide. Ők is látták, hogy már csak egy hajó maradt meg, a szüleik öngyilkosok lettek csak azért, hogy ők megmenekülhessenek. Majd egyszerre robbant fel a lantiszi és a wraith hajó is. Alaine ájultan rogyott a földre, a két herceg zokogva ült le a legközelebbi székre, és a katonák is tehetetlenül néztek maguk elé. Mindenki meghalt azon a hajón, a király, a királyné, a király öccse és felesége, valamint rengeteg barátjuk, apák, anyák, fiúk, lányok, testvérek és barátok. Az Atlantiszi nép még sohasem szenvedett ekkora veszteségeket a háború alatt, minden veszni látszott, majd napokkal később Langsdom kiadta a parancsot Atlantisz evakuálására. - Susan, jól vagy? – hallotta Malek hangját. Kinyitotta a szemét, John és Carson már ébren voltak. - Ez mi volt? – kérdezte Jack. - Emlékek – mondta Thor. – Most miről? - Szüleink haláláról, és amikor John kiadja a parancsot az evakuálásra – mondta Carson. - Milyen emlékekről beszéltek? – kérdezte Daniel. - Nagy valószínűséggel mi hárman vagyunk az atlantiszi királyi család utolsó tagjai, akiket tízezer évvel ezelőtt megöltek.,Valamilyen módon újjászülettünk és fokozatosan kapjuk csak vissza az emlékeinket – majd ásított egyet. – Fáradt vagyok, szerintem lefekszem aludni. - Egyetértek Susan – bólintott a bátyja. Malek elkísérte Susant a szobájáig, majd egy csókkal váltak el. Ezen az éjszakán mind a hármójuknak nyugodt álma volt. Másnap reggel Susan rossz érzéssel kelt fel. Kintről pár pillanattal később ismerős hangokat hallott, de mégis különösnek találta őket. Egy pillanattal később felismerte, hogy a Tok’ra az. Félelem hasított belé, úgy érezte Malekkel, vagy a társával történt valami, különben nem jöttek volna ide. Azonnal kirohant a folyosóra, azonban senki sem figyelt fel rá. A fiú szobája felé kezdett futni. Két sarokkal odébb Malek társába ütközött bele, aki tele volt mély, vérző sebekkel, és holtsápadtan ült a földön, miközben két társa ellátta a sérüléseit. - Hol van Malek? – kérdezte. A férfi csak megrázta a fejét, szemében könnyek csillogtak. Susan sírva megfordult és folytatta az útját. "Lehet hogy csak megsérült", próbálta magát nyugtatni, de nem sikerült. Odaért a szobához, az ajtó zárva volt és sok Tok’ra állt ott. Éppen nyitotta volna ki az ajtót, amikor ismerős hang szólalt meg mögötte. - Nem akarod látni Susan – mondta. - Jacob? Ugye nem igaz, mond, hogy csak megsérült, kérlek! – sírta. - Sajnálom – mondta Jacob Carter most Selmak hangján. - Megölöm Ba’alt – most már zokogott. - Nem kell, ő is halott – mondta, és magához ölelte a lányt. - Miért őt küldtétek miközben tudtátok, hogy Ba'al is jönni fog? - Malek akart mindenáron jönni, látni akart téged. - Elmehettem volna a bolygótokra, nem lett volna szabad idejönnie. Jack, Daniel, John és Carson ekkora értek oda. Már ők is hallottak a történtekről. Megbeszélték Thorral, hogy az lenne a legjobb ha visszatérnének Atlantiszra, és az Asgard teljesen egyetértett velük. - Jacob! – köszönt Jack. - Jack, sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk. - Hát igen. Tudnál jönni egy pillanatra? Beszélnünk kéne – majd Daniellel hárman odébb mentek. - Halott John, halott – mondta a lány. – Mindenkit megölt, akit szerettem. - De legalább az a szemét is halott, többé nem árthat neked. - Miért pont Malek? - Nem tudom, de most menjünk vissza Atlantiszra. - Még nem, még szeretném utoljára látni őt. - Szerintem jobb, ha úgy emlékszel rá, ahogy utoljára láttad – mondta Carson. - Igen, igaza van, nem szeretnéd látni így – bólogatott több Tok’ra is, akik mellettük álltak. Thor ekkor sugározta fel őket. Susan lefeküdt, és álomba sírta magát, legközelebb Atlantiszon a saját szobájában ébredt fel. folyt.köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-01-20 Folytatás, kicsit talán nyálasra sikerült, bocsi mindenkitől, csak ilyen hangulatom volt. amúgy ez az utolsó Első Season alatt játszodó rész, a következőben, már Ronon is lesz, kellemes olvasást 5. fejezet: A két Sheppard válsága Hetek teltek el mióta visszatértek Atlantiszra. Susan minden napját a szobájában töltötte. Átölelte a fekete plüss kiskutyáját, – amit Malektől kapott egyszer ajándékba – és folyamatosan sírt, egy szót sem szólt senkihez. Amióta visszaértek, a síráson kívül más hangot nem is hallottak tőle. Mindenki rettenetesen aggódott érte, ugyanis nem is evett semmit. Mindenki Carsont nógatta, hogy tegyen valamit, hisz ő volt a legjobb orvos errefelé, de ő is tehetetlen volt, akárcsak a pszichológus, aki meglátogatta a lányt. John folyamatosan vele volt, de már az ő idegei is kezdték felmondani a szolgálatot. Egyik este fáradtan ment el vacsorázni egyedül. Remélte, hogy olyan későn már senki sem lesz ott, de tévedett, Carson is akkor ért oda vacsorázni. Egy asztalhoz ültek le. - Semmi javulás? – kérdezte a doki. - Semmi, és már én is egyre kevésbé tudom elviselni. Nagyon szeretem, és nem akarom így látni szegényt – sóhajtott fáradtan. – Meddig tarthat még ez az állapot? - Legutóbb négy hónapig nem szólt senkihez. - Milyen legutóbb? - Nem is mondtam, ne haragudj őrnagy. Megtaláltam a korábbi orvosi jelentéseit a számítógépben. Ugyanilyen állapotba került miután a szüleiteket megölték. Igaz akkor csak kilenc éves volt, de akkor hónapokig képtelenek voltak kommunikálni vele. Nem beszélt semmit akkor sem csak sírt. Amikor éppen nem volt magánkívül, belopózott Daniel Jackson irodájába és a goa’uld szövegeket játszi könnyedséggel fordította le. Pedig Dr. Jackson hónapokig nem jött rá a fordításra. - És hogyan szólalt meg újra? - Daniel sokat beszélt hozzá. Egyszer nem értett vele egyet, és vitába akart szállni vele. - Már hat hét telt el mióta visszajöttünk. Miért viselte meg ennyire? - Nem tudom, de nem minden kilenc éves látja, hogy megölik a szüleit, és ez mély traumát okozott benne, amit szerintem sohasem fog tudni kiheverni. Főleg, hogy sohasem álltál mellette, és most még a barátja is meghalt. Még jó, hogy nem engedték látni, nem volt szép látvány. - Az én hibám, elismerem. - Miért lenne az? - Tudta, hogy sohasem szerettem, kamaszként iszonyatosan féltékeny voltam rá. - De már nem így vélekedik. Tudja, hogy szereted. - Igen szeretem, és most már tudom, hogy ő a legnagyszerűbb testvér, de a szüleink halála után meg kellett volna keresnem. Én azonban nem tettem meg, nem akartam látni, gyűlöltem. - Elmondod mért? Attól talán könnyebb lesz. - Tizenöt éves voltam amikor született, az addig tökéletes életem felborult. Engem mintha elfelejtettek volna a kis jövevény miatt, féltékeny voltam iszonyúan. Addig csak velem foglalkoztak, egyedül voltam. Elvileg nem is lehetett volna anyámnak több gyereke, de véletlenül valahogy negyvennégy évesen mégis teherbe esett. Eleinte örültem neki, de utána már nem. Susan csak nőtt és alig egy évesen már járt és beszélt. Igazi csodagyerek volt, mindenki a csodájára járt és engem észre sem vettek. Ha éjjel sokáig kint maradtam már leszidtak, hogy miért nem vigyázok a húgomra, és hogy lehetek ilyen felelőtlen meg viselkedjek testvér módjára. De én rá sem tudtam nézni, nemhogy megfogni vagy ilyesmi. Négy évesen kezdte az első osztályt és ha jól tudom nyolc volt, amikor befejezte a nyolcadikot. Közben iszonyúan beképzelt lett, soha senkit sem hagyott békén. Nehéz volt vele, a magatartása katasztrófa volt, ennek ellenére mindenki szerette, még a barátnőim is, akiket hazavittem. Susan gyakran félt és olyankor mindig hozzám akart jönni, de én minden egyes alkalommal bevágtam előtte a szobám ajtaját és nem érdekelt ha hisztizett. Mikor hat éves lett elköltöztem és attól kezdve nem jártam haza. Szüleink új munkát kaptak, most már tudom, hogy a csillagkapu parancsnokságon, és Susan is velük ment. Nem is láttam őket többé. A temetésre sem mentem el. Susan megpróbált velem többször kapcsolatba lépni, de én hallani sem akartam róla, nem érdekelt hova kerül, a harcokba öltem bele magam. Mind a három diplomaosztójára meghívott. Egyiptológiából, régészetből és történelemből kapott, de nem mentem el egyre sem. Még mindig azt hittem, hogy olyan beképzelt az esze miatt. Majd a tisztté avatására is meghívott, de oda sem mentem el, azt hittem utánzott és azért ment el katonának, hogy nekem bizonyítson. Ostoba voltam. Amikor tizenegy év után, lassan fél éve a déli-sarkon találkoztunk, emlékszem, hogy kiabált velem és te is, hogy beleültem az irányítószékbe, – felnevetett – sosem láttam olyan dühösnek. Akkor még nem is sejtettem, hogy ki lehet. Jack mondta meg, és ő vett rá, hogy találkozzak vele és jöjjek el Atlantiszra. Jól döntöttem, Susan egyáltalán nem olyan volt, mint az emlékeimben. Megváltozott és már az első vele együtt töltött nap után megbántam, hogy nem voltam a bátyja tizenegy éven keresztül, amikor szüksége lett volna rám. Nagyon szeretem és nem akarom elveszíteni és szenvedni látni. - Tudom, abból kiderült, ahogy elmondtad az egészet. Én tizenhárom éves korában ismertem meg, és már akkor is ilyen volt. Tudok róla, hogy voltak magatartási problémái, de ez valószínűleg akkor változott meg, amikor összetörten visszahozták a bolygóról. Azóta csendes és segítőkész. Ha megbocsátasz őrnagy késő van, és még dolgoznom kell. - Persze, jó éjszakát! John fáradtan ment vissza a szobájába. Teyla már aludt, nem várta meg a férfit, aki nem is hibáztatta érte. Gyorsan levetkőzött és odabújt a lány mellé. Pár pillanattal később már aludt is. Másnap reggel mikor felébredt, Teyla már nem volt ott. Lezuhanyozott, majd átment hogy megnézze Susant, de a lány nem volt a szobájában. Csak egy képet talált az asztalon a Tok’ra fiúról, és egy fényképes dobozt az ágyon. A fényképek, amin Susan és Malek voltak, szétszórva hevertek rajta, az egész kupac közepén pedig a plüss kutya volt. Megrémült, hogy hova tűnhetett a húga, így azonnal bekapcsolta a rádióját. - Itt Sheppard őrnagy, ha látta valaki a húgomat, szóljon. Alig telt el pár pillanat, és a jól ismert cseh akcentus szólalt meg a vonalban. - Itt van az ebédlőben és éppen reggelizik. Ahogy elnézem, fordít valamit. - Köszönöm Radek. Így tehát az ebédlő felé indult, ahol megtalálta Teylát is, aki Susan asztalánál ült, és próbálta szóra bírni a fiatal lányt, láthatólag nem sok sikerrel. John is lehuppant melléjük, húga egy pillanatra felpillantott és a felismerés megcsillant a szemében. Már a harmadik adag rántottáját ette, rá is fért, mert iszonyatosan lefogyott az elmúlt időszakban. - Látom jobban vagy! – vigyorgott a lányra, aki megint felnézett rá, de nem reagált semmit. – Mit fordítasz? – Választ persze most sem kapott, majd észrevette, hogy az az ő Háború és béke könyve. – Az az én könyvem. - Az első fejezetet már hét különböző nyelvre fordította le, ahogy elnézem. A wraith-et és az őst felismerem, de a többit nem – mondta Teyla. - Asgard, goa’uld, tok’ra, nox és furling a többi. Mióta van itt? - Ha jól tudom hajnali négy óta – szólt álmosan Rodney hátulról. - És Beckettnek szólt már valaki? - Igen, ő sem tudta szóra bírni, de azt mondta, hogy határozottan jobban van már. Nem is tudtam, hogy ennyi mindenhez ért. Lehet, hogy van olyan okos, mint én. - Ilyet kimondtál, el sem hiszem McKay! – hallatszott Zelenka vidám hangja. – Dr. Weir beszélni szeretne Dr. Shepparddal, vagyis Susannal, ha tud. - Próbálkozzon, hátha ő nagyobb sikerrel jár mint mi! – csapott dühösen az asztalra John. Susan könnyes szemmel nézett fel, majd sírva elrohant. Vissza sem fordult, amikor a tányérja széttört a földön. Mindenki döbbent csendben meredt az őrnagyra, aki fáradtan ült vissza. - Neked is segítségre lenne szükséged – mondta halkan Teyla. - Na ne mond, szerinted nem tudom? – förmedt rá barátnőjére. - Higgadjon le kérem, John! – mondta Weir, aki ekkor lépett be a terembe. - Hogy higgadjak le, egyikük sem tudja, hogy min megyek keresztül. Kimerültem, nem bírom tovább idegekkel és nem bírom azt sem nézni, hogy tönkreteszi magát. Mindent megpróbáltam, de semmi haszna. - Menjen utána és próbálja megvigasztalni. Teyla elkísérte, nem haragudott a férfira. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértette a Sheppard testvérpárt. Már ott jártak a lány szobájánál, amikor megszólalt a hangosbemondó. - Nem várt csillagkapu aktiválás, Dr. Weir és Sheppard őrnagy azonnal jöjjenek az irányítóterembe. - Utána beszélek vele – morogta inkább magának, mintsem Teylának. Pont akkor nyílt meg a csillagkapu, mikor odaértek. - Rádiókapcsolatot fogok – mondta Peter Groden. - Hangosítsa ki – adta ki a parancsot Elizabeth. - Itt Dr. Elizabeth Weir, az atlantiszi kutatócsoport vezetője… - Üdvözlöm Liz. - Jacob Carter? - Igen, sietnünk kell, nem tudjuk, hogy meddig vagyunk képesek fenntartani a kapcsolatot önökkel. Gyanítjuk, hogy az ottani csillagkaput is védi valamilyen Íriszhez hasonló dolog, kérjük engedjék le. - Leengedve, kik vannak ott a Csillagkapu Parancsnokságtól? - Senki, ez a Tok’ra magánakciója, ha lehet így nevezni. Elküldjük a papírokat a gyilkosságról, vagyis amire jutottunk, és Malek holmijait is Susannak. Mindjárt megszakad a kapcsolat, Jacob vége. A csillagkapu abban a pillanatban lekapcsolt és előtte ott volt egy doboz. Ford éppen szolgálatban volt, így ő hozta fel. Nem volt benne sok minden; egy könyv, pár fénykép, egy Tok’ra szerkezet, egy pulóver és a nyomozás eredménye egy papíron. A legnagyobb része Susannak szólt. „Sajnáljuk a történteket, mi próbáltuk visszatartani, hogy ne menjen, de ő hajthatatlan volt. Teljesen nyilvánvaló, hogy Ba’al féltékenységből végzett bele. Öröm volt a bánatban számodra, hogy a gyilkos is meghalt, de sajnos nem ez történt. Megvizsgáltuk a holttestét és megdöbbentő eredményre jutottunk.Ba’al szövettani eredményei arra utalnak, hogy a test mindössze három hónapos, és ilyen fiatalításra még egy szarkofág sem képes. Tehát Ba’al klónozta magát és az egyik ilyen klónt küldte el maga helyett. Minden jel arra mutat, hogy ő maga a Földön rejtőzködik. Ez ügyben újra felvettük a kapcsolatot a Csillagkapu Parancsnoksággal, akiktől tudjuk, hogy minden erőfeszítést megtesznek, hogy kapcsolatba tudjanak lépni önökkel, akik ott vannak Atlantiszon. Susan, őszinte részvétét küldi minden Tok’ra. Tudod, hogy eleinte mindenki ellenezte a kapcsolatotokat, de hát a fiataloknak senki sem tud parancsolni, és végül mindenki megbarátkozott veled. Malek is azt kérné, amit mi, ne gyászold sokáig, légy vidám mint mindig, és lépj tovább. Te is tudod, hogy hosszú és teljes élete volt. És még egy kérés azokhoz, akik ott vannak Atlantiszon. Vigyázzanak erre a kislányra, nagyon különleges és hatalmas érték az emberiségnek. Tisztelettel: A Tok’ra tanács.” Pár percig néma csöndben állt mindenki, majd John felvette a dobozt és elindult Susanhoz. A lány csak ült az ágyon és megint sírt. A férfi letette a dobozt az ágy mellé és magához ölelte a húgát. - Ne haragudj Susan – suttogta – nem akartalak megbántani az ebédlőben. Szeretlek és csak a legjobbat szeretném neked. Őszintén sajnálom, hogy nem kerestelek meg anyáék halála után – hangja elcsuklott. – Dühös voltam és féltékeny is rád, hogy mindenki csak veled foglalkozik és engem meg mintha elfelejtettek volna. Ostoba voltam és nem álltam melletted testvérként, de az szeretnék lenni, kérlek bocsáss meg, – sírva fakadt – bocsáss meg húgom. A fiatal lány felnézett rá és elmosolyodott, hetek óta először. - Sosem haragudtam érte bátyus, – suttogta – előttünk áll az egész élet, hogy igazi testvérek legyünk. - Megszólaltál – mondta nevetve John, és a sírást is elfelejtette egy percre. - Szeretlek John – mondta Susan és odabújt a férfihoz, majd ő is sírásban tört ki. Az ajtóból Teyla mindent látott és elmosolyodott, tudta hogy most már minden rendben lesz. folyt.köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-02-02 6. fejezet: A járvány I. Öt hónap telt el azóta, hogy Susan újra megszólalt. Az emlékeik folyamatosan tértek vissza, volt mikor álmokban, volt mikor víziókban és egyre gyakrabban. Atlantiszt megtámadta a wraith, de szerencsére a földi haderő és a Daedalus megérkezése segített rajtuk. Sikerült Atlantiszt elrejteni a wraith elől, így ők azt hitték, a város elpusztult. A két Sheppardot előléptették, John alezredes lett, Susan százados. Aidan Ford másfél hónapja menekült el Atlantiszról. Mindenkinek nagyon sok elfoglaltsága volt, és végre valahára hetente tudtak kapcsolatba lépni a Földdel, hála a Daedalusnak. Susan éppen visszafele tartott a Atlantiszra. Azért volt a Tejútrendszerben, mert a városról tartott a Csillagkapu Parancsnokságon előadást, utána meglátogatta a Tok’rák bolygóján Malek sírját. Eközben nem is sejtette, hogy az Atlantiszi csapatuk még egy fővel gazdagodott. Egyik nap kora délután érkezett vissza a hajó a keleti dokkba. Susan, miután jelentést tett, meglátogatta Teylát. - Szia Teyla! - Szia Susan, örülök, hogy visszatértél – mosolygott a nála fiatalabb lányra. - Lehetne egy kérésem? - Persze. - Tudnánk most gyakorolni egy kicsit? Az elmúlt három hétben ellustultam. - Persze, csak átöltözök. Tizenöt perc múlva a megszokott helyen. Susan is visszabaktatott a szobájába átöltözni. A születésnapja is a távollétében volt, és Teyla egy olyasmi edzőruhával lepte meg a fiatal lányt, mint a sajátja, mert az nagyon tetszett neki. Az edzőterem felé tartva Susan összefutott Johnnal és gyorsan elmesélte neki, mi is volt a Földön. Negyed órával később már gyakoroltak. Teyla sorozatosan megverte ellenfelét. - Tényleg látszik, hogy nem gyakoroltál. - Nem volt kivel – hajtotta le a fejét a másik lány. Még egy órán keresztül gyakoroltak, John körülbelül fél óra után megunta és elment jelentést írni. Eközben fel sem tűnt a két lánynak, hogy valaki bejött, és az edzésüket nézi. - Ha gyakorolunk, akkor nemsokára megint régi formádban leszel – bíztatta Teyla. - Nem ártana neki a mostani teljesítménye mellett – szólalt meg a férfi. Susan, aki eddig háttal állt, megpördült és szembefordult a hang tulajdonosával. A körszakállas pasas hanyag tartással dőlt neki a falnak, barna szemei vidáman csillogtak, hosszú, barna, rasztás haja a válláig ért le, világos ingben volt és barna bőrnadrágban. - Maga meg kicsoda? - Ronon Dex – válaszolta. – És te? - Dr. Susan Sheppard. Ezen kívül százados is vagyok. - Akkor ha jól sejtem, az alezredes húga vagy, mesélt rólad. - Maga mióta van itt? Eddig még nem láttam. - Két hete. - Az egyik bevetés közben találkoztunk vele – mondta Teyla. - Nem várt külső aktiválás! Susan Sheppard azonnal jöjjön az irányítóterembe! – szólalt meg a hangosbemondó. Susan a botokat a földre dobva futva indult az irányítóterem felé, Teyla is követte. A helyi CSK2 éppen egy hatalmas szobrot cipelt át a kapun, amit letettek a földre. - Mi ez a ronda szobor? – hallatszott McKay hangja. A szobor leginkább egy szfinxre hasonlított, pontosabban teljesen úgy nézett ki. Susan odament és megnézte közelebbről. A lélegzete is elakadt a rózsaszín szobor láttán, ugyanis az Hatsepszut-maat-ka-ré fáraónőt ábrázolta. Pontosan olyan volt a szobor, mint amilyet még annak idején Kairóban is tanulmányozott. - Ezt hol találták Lorne őrnagy? – tette fel a kérdést a rövid, fekete hajú, fiatal férfinak. - A H5R-697-en. Minden tele van piramisokkal és ehhez hasonló szobrokkal. Gondoltuk, hogy magát érdekelni fogja. Hoztunk szövegeket is. – Átnyújtotta őket. - Ez lehetetlen. - Mit találtál Susan? – kérdezte Weir. - Ez goa’uld szöveg. Akkor ezek szerint Egyiptom első fáraónője is rendszerúr volt. És a hatalmuk sokkal messzebbre terjedt ki, mint azt korábban hittük. Erről azonnal értesítenünk kell Danielt. Nagyon remélem, hogy ide tud jönni. Ha megengeded, küldenék is egy üzenetet a Daedalusra. - Csak előbb öltözz át húgom, mert mindenki téged néz! – nevetett fel hátul John, majd amikor a lány elvörösödött, vidáman ment ki a vezérlőből. Átöltözés helyett azonban gyorsan leült egy laptop elé, összecsatlakoztatta a kamerával, és a McKay által kidolgozott tömörítő program segítségével betömörítette a videóanyagot. Hozzáírt mintegy három oldalnyi elemzést a szoborról, legalábbis amit meg tudott állapítani róla. Mikor végzett, odaadta Rodneynak az egészet, hogy amint kapcsolatba kerülnek a Daedalussal, küldje el. Csak ezután ment vissza a szobájába, ahol lezuhanyozott és átöltözött, majd felkereste Elizabethet. - Meg kell engedned, hogy odamenjek. Óriási felfedezés ez, egyiptomi lelet egy másik galaxisban, ez hihetetlen – lelkendezett a fiatal lány. - Már beszéltem a többiekkel, mindjárt indulhattok. Még magához vette a fegyverét és a régészeti holmijait, majd lement a csillagkapuhoz. Már ott várta őt John, Rodney, Teyla, és nem kis meglepődésére Ronon is. - John, ugye nem azt akarod mondani, hogy ő is jön? - kérdezte, és fejével a csapatból eléggé kitűnő Dexre bökött. - De – vigyorodott el a férfi. – Ugyanis Ford.. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy kiszállt a csapatból. Kellett valaki a helyére. - Remek. - Amúgy én sem örülök neki túlzottan – súgta McKay Susan fülébe, amitől a lány önkénytelenül elmosolyodott. Amint átértek a csillagkapun, azonnal megcsapta őket a forróság. Egy sivatag kellős közepén voltak, azon belül egy oázis közepén. Sütött a nap, semmilyen szél nem fújt, csak a pálmafák szolgáltattak némi árnyékkal. A csillagkapuval szemben egy hatalmas, lépcsős piramis volt. Ahogy Susan megfordult, elakadt a lélegzete. A Dehir el-Bahri tökéletes másolata állt a csillagkapu mögött, csak hatalmasabb volt mint az, amelyik a Királyok völgyében állt. Egy hosszú fehér vászonruhában lévő alak futott ki eléjük, és invitálta őket, hogy jöjjenek be a piramisba. John úgy döntött, hogy ideje menni, mielőtt mindannyian megfőnek a napon. - És ezt a melót te élvezed is? Hogy bírsz ilyen melegben egész nap kint ásni a napon? – nyafogott a húgának. - Ugyan, nem is olyan vészes ez a hely. - Komolyan ilyen embertelen körülmények között dolgozol? – döbbent meg McKay. - Rodney! A mi munkánk nem olyan könnyű, mint a fizikusoké. Tudod a régészeknek olykor terepre is ki kell menniük, hogy megszerezzék azokat a leleteket, amikkel utána akár életük végéig el vannak foglalva. - Miért, te mivel foglalkozol? – kérdezte Ronon. - Katonáskodáson kívül, doktor vagyok. A régészet és a történelem doktora, a szakterületem Egyiptom. Leleteket ások ki a földből és azokat tanulmányozom. Emellett ősi szövegeket is fordítok. - Itt mennyivel kellemesebb idő van – vigyorodott el John, amint beértek a piramisba. - Uram! – hajolt meg az arabnak tűnő férfi. – Maradjanak itt. Mindjárt éjszaka lesz és a vihar is készülődik. Én és az embereim most visszamegyünk a falunkba, de reggelre a vihar elmúlta után visszajövünk és segítünk nektek. - Rendben, menjenek – majd a húgához fordult. – Gondolom körül akarsz nézni, mi itt maradunk és megcsináljuk a tábort. Majd Rodney elkísér. - Én ugyan nem, engem nem érdekelnek az ilyen ősrégi micsodák. - Rendben, akkor Ronon, te menj vele. - Tudok magamra vigyázni – ellenkezett a lány. - Nem is azért kértem meg – nézett rá a férfira majd a húgára, és elvigyorodott. - Nem is tudod mennyire gyűlöllek John Sheppard! – dühöngött a lány. - Én is szeretlek Susan! – mondta nevetve a húgának, aki dühösen indulta piramis belsejébe – És maradj rádiókapcsolatban. - Nem volt szép tőled John – mosolygott Teyla. - Ugyan. Lassan ideje lenne túltennie magát Maleken. - Lehet hogy igazad van, de akkor is hagyd őt. - Neked nem volt testvéred? Akkor nem is tudhatod, hogy milyen jó a kisebbet cukkolni. - Szegény Susan. John, jól vagy? – kérdezte aggódva, amikor a férfi falfehér lett és zihálva rogyott térdre. - Susan, Ronon, jelentkezettek! – kiáltott Rodney a rádióba. – John rosszul van! - Megint egy emlék – nyögte, majd fájdalmában felordított és elvesztette az eszméletét. Carson éppen végzett a sivatagból visszajött csapat vizsgálatával, ami aggodalomra adott okot. A CSK2 mind a három, ősi génnel rendelkező tagja rosszul lett nem sokkal azután, hogy visszaérkeztek Atlantiszra. Gyengének érezték magukat, és a lázuk is magasra szökött. - Mire jutott Carson? – kérdezte Weir. - Igazából semmire, a levegőben lehetett valami, amitől megbetegedtek. - De nem furcsa, hogy csak azok hárman, akikben megvan a gén? - De igen. Azonnal vissza kéne hívni Sheppardékat. Kettejükben sokkal magasabb a gén aránya, mint bármelyik másik személyben itt Atlantiszon, engem leszámítva. És ha annak a két szerencsétlennek már most negyven fokos láza van, akkor bele sem merek gondolni, hogy velük mi lesz, ha sokáig ott maradnak. - Azonnal szólok, hogy térjenek vissza – mondta, majd felkapta a fejét, amikor csörömpölést hallott. – Carson, jól van? - Egy emlék megint – zihálta. – És ez most iszonyatosan fáj – majd eszméletlenül terült el a padlón. - Itt Dr. Weir, egy orvosi csapatot az irodámba azonnal! - Igazán nem kell velem jönnöd Ronon – morgott Susan. – Tudok magamra vigyázni, és mellesleg mi bajom lehetne egy piramisban? - Nekem John parancsol és ő mondta, hogy jöjjek – felnézett a falakra. – Furcsa, ezt a nyelvet nem ismerem fel. - Goa’uld, a mi galaxisunkban ők voltak a legnagyobb fenyegetés. Az alatta lévő szöveg ősül van, igen érdekes. – Rávilágított a falra, a másik kezébe vette a füzetét meg egy tollat, és elkezdett jegyzetelni. Pár perccel később fájdalom hasított az egész testébe, elejtette a kezében lévő tárgyakat, megállni sem tudott. Felsikoltott fájdalmában, Ronon kapta el, és riadtan nézett a lányra. - Csak egy emlék megint – nyögte. - Susan, Ronon, jelentkezettek! – hallatszott Rodney hangja a rádióból. – John rosszul van! - Itt Ronon, Susan sincs jól! – mikor lenézett a lányra, az már nem volt eszméleténél. Éppen a bolygó felett szálltak az egyik pocsolyaugróval, amikor a radarjaik wraith hajót jeleztek a közelükben. A bolygónál állomásozott az Aurora hajó is, ahonnan az a utasítás érkezett, hogy hatoljanak be a bolygó atmoszférájába, és ott rejtőzzenek el. A hajón négy kísérő mellett Langsdom, Alaine és Treavol volt. - Herceg, kérem tegye le a hajót, túl magasan vagyunk – szólalt meg az egyik katona. - Ugyan, csak nem fél, hogy észre vesznek minket? – kérdezett vissza a férfi. -Én magukat féltem uram. - Mögöttünk két dárda van bátyám – szólalt meg Alaine. – Tüzelési távolságban vannak. Alig hogy kimondta, a két dárda tüzelt és mind a négy lövedék eltalálta a hajót. Reagálni sem volt idejük, a pocsolyaugró azonnal zuhanni kezdett, majd a földbe csapódott. Percekkel később tértek csak magukhoz. Mindenki súlyosan megsérült a fedélzeten, az egyik fiatal katona meghalt. - A fejem! – nyögte Alaine, amikor végre sikerült feltápászkodnia. Egy csúnya seb volt a fején, a bal combján pedig egy mély és hosszú seb éktelenkedett. Langsdomnak és Treavolnak a fejükön és a karjukon voltak csak kisebb sérüléseik. - Aurora, itt Langsdom! Hall minket valaki? Balesetet szenvedtünk. Aurora vétel! – szólt bele a rádióba, de válaszra hiába várt. – A francba! - Uram, a wraith dárdák vészesen közelednek, el kéne menniük innen, mi fedezzük magukat – mondta a rangidős katona. - Alaine súlyosan megsérült, itt kell maradnia – mondta Treavol. - Nem kockáztathatunk herceg! – válaszolta ingerülten a katona. – Vannak olyan jól, hogy vigyék. - Nekem semmi bajom, elbírom. Treavol, gyere, induljunk. Percek alatt mélyen bejutottak a trópusi esőerdőbe. Úgy tűnt, hogy sikerült lerázniuk a wraith dárdákat, mert azok eltűntek a levegőből, de nagy pechükre elkezdett szakadni az eső. Késő délutánra járhatott az idő, mert lassan sötétedni kezdett. Mire teljesen besötétedett, sikerült találniuk egy barlangot. Alaine sebe elfertőződött az esőben, és nem is volt magánál. Langsdom éppen a tőrét tisztítgatta miközben a barlang falának dőlt. Ezalatt Treavol idegesen járkált fel s alá, és folyamatosan próbált kapcsolatba lépni a rádió segítségével, de mindhiába, senki sem hallotta őket. Hajnal volt, mire feladta és ő is lefeküdt aludni. Két nappal később talált csak rájuk a mentőcsapat. - Vissza kell velük jutnunk Atlantiszra! – mondta idegesen Rodney. – Itt valami nincs rendben, és én sem érzem jól magam. - Mind a kettőjükön sebek vannak, és te magad miatt aggódsz? – csattant fel Teyla. - Teljesen egyértelmű, hogy nincs rendben valami, egy emberen nem lesznek súlyos sebek csupán az eszmélete elvesztése miatt – morogta Ronon. – Kint vihar van, nem hiszem, hogy egykönnyen visszajuthatunk. - Nem tudom mi van velük, de az biztos, hogy súlyos fájdalmaik vannak. Meg kell kockáztatnunk – mondta Teyla. - Nem vagy magadnál, a szél mintegy 800 km/órás odakint. Ha kimegyünk, egy perc sem kell hogy az összes húst lemarja a csontunkról. Reményvesztetten ültek le a padlóra, míg a vihar kint továbbra is nagy erővel tombolt. Se Susan, se John nem voltak jól, mind a ketten komolyabb fejsérülést szereztek valahol, és a lánynak még egy hosszú vágás is volt a bal combján. Egyikőjük sem tudott rájönni, hogy mitől. Az éjszaka felénél Rodney láza magasra szökött és időközben elvesztette az eszméletét is. - Hall minket valaki? Ezredes, Rodney, kérem jelentkezzenek! – hallatszott recsegve a rádió. - Dr. Weir, itt Teyla! Nagyon rosszul halljuk magunkat. - Azonnal vissza kell jönniük Atlantiszra. Valami van azon a bolygón, Lorne őrnagy és a csapata megbetegedtek és már többen elkapták. - Nem tudunk visszamenni, kint hatalmas homokvihar tombol. Dr. McKay is rosszul van, akárcsak az ezredes és a húga. - Igen ezt gondoltuk, mert Carsonnal is ez a helyzet. - Teyla! – rohant be kintről Ronon. – A vihar kezd alábbhagyni. - Dr. Weir, ha küld valakit, vissza tudunk térni. Mintegy másfél óra múlva egy egészségügyi csapat ért át a kapun, ekkora múlt el a vihar. A lehető leggyorsabban vitték vissza a betegeket Atlantiszra, ahol mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy egy járvánnyal van dolguk, ami csak az ősi génnel rendelkező személyeket támadja meg. folyt köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-02-03 Sziasztok! éppen csillagkapus ihletem van, így a folytatása az előző résznek 7. fejezet: A járvány II. - Nem tudom, hogy mit tehetnénk Radek – sóhajtott fel Elizabeth. - Én sem, még az is beteg, aki a legjobban ért a génhez. - Akárcsak az egyetlen személy, aki el tudná olvasni a szövegeket azon a bolygón – válaszolta Zelenka. – Sikerült elérnünk a város elzárt területeit. Elég nehéz volt feltörni a város vesztegzárát, de végül sikerült. - Valakit el kell küldenünk arra a bolygóra. Ha onnan indult a járvány, ott kell lennie a megoldásnak is. - Csak Susan képes elolvasni azokat a szövegeket. - Tudom, de ha őt küldjük belehalhat. Viszont ha nem megy senki, akkor több tucat ember fog meghalni. - Meg kéne beszélni vele. - Már megtettem – nézett reményvesztetten a férfira. –El is vállalta nem sokkal az után, hogy visszahozták őket, és felébredtek az emlékből. - Akkor nem marad más, csak a remény, hogy időben sikerül megtalálniuk az ellenszert. Susan nagy nehezen feltápászkodott a betegágyból. Iszonyatosan gyenge volt, a feje lüktetett, és a bal lába is sajgott, ott, ahol Alaine is megsebesült. Lázát sikerült lenyomni nagy mennyiségű lázcsillapítóval, de ezek csak nála segítettek, a többiekre ez nem hatott, és ők egyre rosszabbul lettek. Aznap reggel veszítették el az első embert, John Smith közlegényt. Ő volt az egyik, aki Lorne csapatával volt a bolygón. A betegek fele már légzőkészülékre volt kötve, köztük John, Carson és Rodney is. Senki sem értette, hogy Susan hogy viselte ilyen jól a dolgot, amikor mindenki más állapota rohamosan romlott. A lány hálát mondott Alaine-nek, mert érezte, hogy az ős tartja őt ilyen állapotban. Amikor ezt elmondta az orvosoknak, azok egyetértettek vele. Végül elszánta magát az indulásra. A kaputeremben már várt rá Ronon, Teyla és Virgina Potter doktornő. - Vigyázzanak rá Teyla! – mondta Elizabeth, amikor átléptek a csillagkapun. – Ő az egyetlen reménye a betegeknek. Susan csak lassan tudott haladni a lába miatt, ezért Ronon inkább felkapta és ölben vitte be a piramisig. Odáig mentek be, ahol legutóbb rosszul lett. Órák teltek el haszontalanul, semmit sem találtak, és a lány állapota romlani kezdett. - Itt semmi sincs! – fakadt ki sírva. – Semmi, amivel mennénk valamire . Mindössze annyi, hogy hogy került ide a piramis. - Figyelj, tudom, hogy meg fogod találni, bízom benned. Még nem ismerlek csak annyira, amennyit a bátyád elmondott rólad, de aszerint fantasztikus lány vagy és mindent megoldasz – mondta Ronon és átölelte a lányt. – Azok az emberek számítanak rád. Susan szipogva nézett fel a férfira, majd bólintott. - Kaphatok még egy kis gyógyszert? – szólt oda a doktornőnek. - Már így is túl sokat kapott, nem adhatok többet anélkül, hogy az életét kockáztatnám. Sajnálom százados. Teyla futott feléjük a piramis belsejéből. - Találtam valamit, ami más, mint itt minden. - Menjünk, nézzük meg – mondta. Felállt, de abban a pillanatban össze is esett. Zokogva próbálta meg újra, de nem sikerült neki. Nem nézett fel, nem akarta, hogy így lássák tehetetlenül és kiszolgáltatottan. - Nyugi kislány! – hallotta Ronon hangját a füle mellett, és ez a hang végtelenül megnyugtatta. – Mihamarabb megtaláljuk amit keresünk, annál hamarabb leszel jobban. Besegítették addig a teremig, amit Teyla mutatott. Amint a falra pillantott, elmosolyodott. Mindenki reménykedve nézett rá, de a következő pillanatban elveszítette az eszméletét. Atlantiszon megszólalt az orvosi vészjelző, a kettes kórteremben Johnnak, Carsonnak és Lorne őrnagynak leállt a szíve. Négy nővér és egy orvos rohant be a laborból. - Egyikkőjüknél sincs pulzus. Gyorsan adjanak be nekik két-két milligramm adrenalint, mielőtt elveszítjük őket. - Beadtam, semmi reakció! – mondta az egyik nővér. - Fibrillálnak. Hol van az az átkozott két gép? – kiáltott fel az orvos. – Szívmasszázst gyorsan az alezredesnek és az őrnagynak. Töltés 300ra. Siessenek, vagy elveszítjük őket. Kiütötték Carsont egyszer 300-on, kétszer 360-on, semmi sem történt. Johnnál és Lornenál is hiába próbálkoztak. Fél órán keresztül küzdöttek az életükért,sikertelenül. - Vége! A halál időpontja tizenhárom óra huszonöt perc – felnézett az üvegfal mögött álló Dr. Weirre. – Sajnálom. Kifelé jöttek a kórteremből,az egyik ápoló le akarta kapcsolni monitorokat. Ebben a pillanatban a három halott szíve újra elindult, a vérnyomásuk és a pulzusuk is stabilizálódott. A szemeik is kinyíltak egy pillanatra, de nem az ismerős tekintet nézett vissza az ápolókra, hanem sok szenvedést és hosszú életet megélt személyeké. - Királyom, egyikőjük sincs jól, de lánya, a hercegnő van a legrosszabb állapotban – mondta az egyik orvos Atlantisz uralkodójának. - Mégis mi történt? – kérdezte a királyné. – Tudtommal egy egyszerű rutinrepülés volt, amit a gyerekeink minden hónapban megtesznek más-más bolygó körül. - Annyit tudok úrnőm, amennyit az Aurora legénysége elmondott. A semmiből kerültek elő azok a dárdák, Langsdom herceg védekezni sem tudott ellenük. - Mégis mennyi ideig voltak azon a bolygón sérülten, amíg nem találtátok meg őket? – csattant fel az uralkodó. - Majdnem három napig uram. - A lányom sebe elfertőződött, az élete egy hajszálon függ. A fiam és az unokaöcsém is csak egy kicsivel vannak jobban. Miért nem tud a népem legjobb orvosa semmit sem tenni értük? Miért? - Mi mindent megpróbáltunk uram, de semmilyen kezelésre nem reagálnak. - Tegyen meg mindent az érdekükben. - Értettem uram. Végül mind a hárman rendbe jöttek, és hosszú, kínszenvedéses hetek után elhagyhatták a gyengélkedőt. De ez a kaland mind a hármukat megváltoztatta, egyikőjük sem volt felelőtlen többé. Egyik nap mind a hárman együtt sétáltak a város nyugati részében, amikor egy fiatal férfiba botlottak. Az egyik tanácstag fia volt, és emellett Alaine kezére pályázott, mielőtt a békeszerződés érdekében a lányt egy wraithnek, Awagonnak ígérték. Mindenki tudta, hogy a fiatal férfi szerelmes a lányba és az érzései sem teljesen viszonzatlanok. A férfinak kék szeme volt, fülig érő fekete haja és gyerekes arca. - Laegen! – köszönt oda Langsdom. – Jó téged újra látni. - Titeket is – rámosolygott a lányra. – Örülök, hogy újra egészségesen láthatom úrnőm. - Nyugodtan hívhatsz a rendes nevemen is, tudod jól – súgta a lány. - Figyelnek minket. És amióta annak a micsodának a menyasszonya vagy, tabu lettél. Ha a bátyádék nem lennének itt, nem is szólhatnék hozzád. - De remélhetőleg ez nem mindig lesz így. Felemelkedett vagy te is, azaz már halhatatlan, akárcsak mi. - De a királyt csak a béke érdekli, és inkább felkínálja az egyetlen lányát egy wraithnek, mintsem rendes férjet keresne neki. - Értünk téged barátom – nevetett fel Treavol, mire a másik férfi is elvigyorodott. - Mennem kell, ha megbocsátotok. Úrnőm! – meghajolt a társaság felé. – Sima egyszerű körutunk lesz, egy óra múlva indulunk és estére érünk vissza. Valamikor még összefuthatnánk, olyan régen beszéltünk – majd elsietett a másik irányba. Alaine még hosszasan bámult a katona után. Egyikőjük sem tudta, hogy akkor látták őt utoljára. A hírt késő délután hozták meg. Kiderült, hogy annál a bolygónál, aminél Laegenék járőröztek, a wraith már várt rájuk. Amint a pocsolyaugrójuk átért a csillagkapun, el is pusztították azt. Ezzel újra megszegték a békefeltételeket., Úgy tűnt a törékeny béke zét fog hullani. - Lorne! – sikította Susan, amikor magához tért. - Mi történt? – kérdezte Teyla. - Egy emlék volt megint, és most Lorne is ott volt. Nem tudom hogyan, de ott volt és meghalt. Ezt nem igazán értem. - Itt vagyunk a falnál, próbálkozz ezzel foglalkozni, mielőtt még rosszabbul leszel. Felnézett a falra, ez is goa’uld szöveg volt, de ezúttal egy leírás. Ebből kiderült, hogy a bolygó lakatlan volt, pár ember kivételével. Mivel Hatsepszut szinte összes Jaffája elpusztult, mikor az alkeshe lezuhant, az ittenieket tette Jaffávvá. Ők jártak át más világokra embereket gyűjteni, de többen megbetegedtek az új emberek közül. Ők lehettek az ős származásúak, akiben megvolt az ATA gén. Hatsepszut nem talált megoldást egészen addig, amíg a sivatag mélyéről egy idős, magát prófétának nevező férfi jött el. Egy kancsó víz volt nála, ami meggyógyította a betegeket és immúnissá is tette őket a kórral szemben. Susan lejjebb futott a szövegben; a rendszerúr megépítette az eredeti otthonán maradt halotti templom mását, csak emez sokkal nagyobb lett. Belsejében egy üvegházat rendezett be, aminek a közepére egy gyógyvízzel teli medencét rakatott. Pár évvel később az ősök fellázadtak és megölték Hatsepszutot a Jaffáival együtt. Azonban felvésték ezt a történetet az utókornak, hogyha ősök jönnek erre a bolygóra, tudják, hol keressék a segítséget. - A halotti templomban van a megoldás, egy üvegház és a közepén lévő medence vize a gyógymód – hörögte, alig volt magánál. Már Alaine is alig tudott küzdeni a kórral szemben. „Nem, most nem adhatod fel”, súgta belül egy hang. „Szükségük van rád, különben mind meghalnak, gondolj a bátyánkra”. Nem emlékezett arra, hogy Ronon mikor kapta fel, mert amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már a halotti templomban voltak. - Hogy van? – kérdezte Ronon. Nem vette észre, hogy a lány már felébredt. - Haldoklik, ha nem találjuk meg mihamarabb az ellenszert, meghal – válaszolta a doktornő. - Semmilyen üvegház nincs itt – mondta Teyla amikor visszaért. – Végigjártam az egészet. Susan felemelte a fejét és gyorsan végigfuttatta a szemét a központi termen. A szeme megakadt egy négyzeten a falon. - Ott egy gyűrűirányítót látok, remélem oda visz, ahova gondolom. Mind a négyen odamentek. Abban a pillanatban feljöttek a gyűrűk, és valóban az üvegházba vitték őket. Pár perc keresgélés után meg is találták a medencét, ami tele volt vízzel. - Ez lenne az – mondta Susan. – Meg kell próbálnom. - Nem hagyhatom, hogy beleigyon egy ismeretlen eredetű vízbe, bele is halhat – mondta a doktornő. - Nem sokkal ezelőtt mondta, hogy haldoklok. Nem teljesen mindegy, hogy egy mérgező víz miatt halok meg, vagy hogy megvárom a halálom? Teyla elővett egy üveget és megmerítette, majd átadta Susannak. A lány félve kortyolt bele, de annak csak víz íze volt. Mégis érzett valamilyen hatást. A lábában a fájdalom kezdett elmúlni, és úgy tűnt, az ereje is visszatér. A látása kitisztult és érezte, hogy a láza is lemegy. Egyedül sikerült felállnia és már nem is remegett. - Működött! – mondta. – Siessünk vissza Atlantiszra, mielőtt túl késő lenne. Pár perc múlva léptek át a csillagkapun és mind a négyen azonnal a gyengélkedőre rohantak. Mintegy félóra alatt mindenki megkapta az ellenszert és felébredtek. - Bátyus! – ugrott Susan John nyakába. - Óvatosabban egy beteg emberrel – vigyorodott el. – Megcsináltad. Nagyon büszke vagyok rád. Mindenki sorban hagyta el a gyengélkedőt. Lorne bejött meglátogatni őket. Carson és a két Sheppard igen furcsán nézett rá. - Valami történt? Miért néznek rám így? – kérdezte. - Laegen! – mondták mind a hárman, majd egymásra néztek és nyugtázták, hogy tényleg benne volt az emlékben. - Nem tudom, miről beszélnek – mondta zavartan. - Magának nem volt furcsa, álomszerű élménye miközben itt feküdt? – kérdezte Carson. - Nem uram, vagy legalábbis semmi sem rémlik, kellene? - Hagyja őrnagy, nem fontos. - Százados, beszélhetnék magával? - Persze. Menjetek csak John – rámosolygott a bátyára. – Teyla halálra aggódta magát miattad. - Meg szeretném köszönni az embereim nevében is, amit értünk tett. Meg is halhatott volna. - Ugyan őrnagy, bárki megtette volna. - Lehetne egy kérésem? – megvárta, amíg a lány bólintott. – Ha nem vagyunk szolgálatban nyugodtan tegezhet. És ragaszkodom hozzá, hogy ne őrnagynak, hanem Evannak hívjon. Tudtommal szinte mindenkivel tegező viszonyban van. - Persze, engem meg hívj csak Susannak vagy Shepnek. – nevetett fel. - Shep? - Így szokták Johnt is hívni. - Esetleg ha nem zavarok, valamikor megihatnánk együtt valamit. - Evan, most randira hívsz? - Ha úgy tetszik igen – most a férfi vigyorodott el. - Lehet róla szó – mosolyodott el a lány is. – De ha most megbocsátasz, még rengeteg dolgom van. Gyorsan kiment gyengélkedőről, amikor megszólalt a hangosbemondó. - Susan Sheppard azonnal jöjjön a kaputerembe. Odafutott. A legtöbben már ott voltak, és mindenki reménytelenül nézett maga elé. - Mi történt? - Most küldött egy hírt a Daedalus, amit a Földről küldtek nekünk. Egy új ellenség tűnt fel, eddig csak a Földet támadták. Tudomást szereztek Atlantisz létezéséről, és a Pegazus galaxisba jönnek, hogy mindenkit a vallásuk alá hajtsanak és az összes őst kiirtsák – mondta kétségbeesetten Elizabeth. - Kik ők? - Az Ori. folyt.köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-02-08 8. fejezet: Az első találkozás az Ori-val Három nap telt el a járvány óta. Késő este volt, éjfél körül járt az idő. Szinte mindenki a szobájában volt és aludt, kivéve az őrségben lévőket. Evan Lorne őrnagy vidám hangulatban ment Susan Sheppard laboratóriuma felé, kezében egy üveg pezsgővel és két pohárral. Szándékosan került mindenkit, így senkibe sem botlott bele. Tudta, hogy a lány még mindig azokon a leleteken dolgozik, amiket a járványt okozó bolygóról hoztak. Habár éppen a hivatalos betegszabadságukat töltötték, Susant ez nem zavarta, most is dolgozott. Lorne belépett a laborba. A lány annyira el volt foglalva, hogy meg sem hallotta, hogy valaki bejött. - Szia, zavarhatlak? – kérdezte Lorne. - Evan,mit keresel itt ilyenkor? – kérdezett vissza meglepetten. - Téged. Gondoltam megihatnánk most valamit, úgy emlékszem beleegyeztél – mosolyodott el a férfi. - Éppen dolgozom, és még csak kilenc óra van... - Már majdnem éjfél van Susan. - Tényleg? Fel sem tűnt – mondta vidáman. – Akkor ez esetben megbonthatjuk azt a pezsgőt. A férfi kibontotta az italt, és mindkettejüknek töltött. - Rád! – mondta. - Ugyan, nem érdemlem meg. - Ha te nem lettél volna, mindenki meghal. - Akkor rád is koccintsunk, amiért ilyen kedves vagy hozzám. Lorne felnevetett. Letette a poharát és kivette Susanét a lány kezéből,majd a sajátja mellé tette. Átölelte a lányt, belenézett a zöldes-barna szemekbe, amik vidáman csillogtak. Félt hogy el fog húzódni tőle, de nem tette. Majd gyengéden megcsókolta, amit Susan viszonzott, és szorosan hozzábújt a férfihoz. - Mióta először megláttalak, azóta vágytam erre – suttogta Lorne. - Én amióta randira hívtál – mosolygott Susan. „Én tízezer éve várok erre Laegen, tízezer hosszú éve, szerelmem!” – gondolta Alaine valahol mélyen a lány tudatában. Kellemes napsütötte reggel virradt Atlantiszra. Egy hét telt el a járvány óta és szerencsére senki sem esett vissza. Most reggel is, mint a járvány óta minden nap, Susan együtt edzett Teylával és Rononnal. Mind a hárman napfelkelte előtt ébredtek. Acél csattant acélon, két egy kezes kard találkozott nem sokkal Susan arca előtt, de nem riadt vissza és rögtön támadott, így Rononnak kellett védenie. Reggel hét körül fejezték be az edzést. Susan vidám hangulatban ment vissza a szobájába, lezuhanyozott majd felöltözött. Haját vizesen hagyva ment az elosztóba, tudta, hogy ott lesz John és Evan is. - Gyerünk, vigyed már! – hallatszott ki John kurjantása. Mióta közvetlen kapcsolat volt Atlantisz és a Föld között, a katonák mindenféle sportmeccset és filmet meg tudtak szerezni. Legtöbbjük kedvence az amerikai foci volt. Susan belépett a terembe, amiben teljesen sötét volt. Egy hatalmas kivetítőn nézte mintegy másfél tucatnyi katona és civil a mérkőzést. Bár ő maga sosem rajongott az amerikai fociért, azért amikor volt, nem szalasztotta el megnézni a meccseket. Amikor belépett, csak Lorne fordult hátra és lopva egy mosolyt küldött a lány felé. Már három napja jártak, de ezt titokban kellett tartaniuk, mert két katona között semmilyen érzelmi kapcsolat nem lehetett a szabályzat szerint. Ha kiderülne, mind a ketten a hadbíróság elé kerülnének. Susan visszamosolygott, majd lehuppant a bátyja mellé és igen meglepődött, mert Rodney-t, Zelenkát és Carsont is itt találta. Éppen John kedvenc csapata állt vesztésre és a bátyja emiatt nem volt túlságosan boldog. Ma az egész csapatuknak szabadnapja volt. Igazából még mindig a betegszabadságukat töltötték az ATA génnel rendelkezők, az orvosok utasítása alapján. Ebbe még Beckettnek sem volt beleszólása. Húsz perccel később lett vége a meccsnek. John kétségbeesett tekintettel nézett a kivetítőre, az elmúlt három mérkőzésen kikapott a csapata. - Alezredes, mikor adja fel a reményt? – nevetett fel Lorne – A csapata idén nem lesz bajnok. - Hallgasson őrnagy, ez parancs! – sziszegte John. Már mindenki nevetett csak Susan nem, ő kitartott a bátyja mellett. Valaki indult, hogy betegye a következő DVD-t amin a bajnokság folytatása van, amikor megszólalt a hangosbemondó. - Dr. Beckett, Dr. Sheppard, Sheppard őrnagy és Lorne őrnagy jelentkezzen a gyengélkedőn. - Erről ennyit, megvártok amíg visszaérünk? – kérdezte John. - Most jön a kedvenc csapatunk, ha még akarod látni, akkor siess vissza – válaszolta Rodney. Mind a négyen a gyengélkedőre siettek. Carsont félrehívták, mintegy tíz percen keresztül beszélt az orvosokkal. A bent álló három katona semmit sem értett az egészből. Carson fáradtan jött vissza hozzájuk. - Valami baj van? – kérdezte Susan. - Nem hiszem, hogy annak lehetne nevezni. - Akkor mi van? – kérdezte John. - Vérvizsgálatot végeztek minden ATA génnel rendelkezőnél. Azt tudtuk, hogy a mi ATA génünk terjed. Susannál már 50%-os, nálunk kettőnknél 40-40. - Én ezt nem értem – szólalt meg Lorne – Hány százalék a normális érték? - Fél százalék az itt lévő emberekben. A legújabb vizsgálatok szerint a magáé is terjedni kezdett őrnagy, az öné már 10%-os. - De ez hogy lehetséges, és ennek mi lesz a hatása? - Ős lesz magából is. - Az kizárt, nekem nincsenek olyan emlékeim, mint maguknak. - Nekünk is tíz százalék körül kezdődtek a látomások. Legutóbb mind a hárman láttuk magát őrnagy – mondta Susan – Laegennek hívták és mintegy száz évvel előttünk halt meg. A wraith felrobbantotta a hajóját. - Miért pont én, miért nem valaki más, aki közel állt magukhoz? - Az egyik legjobb barátunk volt. Mellesleg egy ideig Alaine jegyese és szeretője – felelte John, mire Susan fülig pirult. - Máskülönben holnap mindenki munkába állhat – szólt közbe Carson, mert kezdte érezni, hogy kényes témák jönnének. - Én megyek, mert még van pár elintézni valóm – mondta Susan és kiment a gyengélkedőről. - Őrnagy, magával beszédem van – szólt oda John Lorne-nak. Mind a ketten kisétáltak a folyosóra. - Azt hiszem tudja, miért tettem azt a megjegyzést – mondta John. - Igen uram! – mondta a fiatal férfi. - És akkor azt is tudja, hogy akár hadbíróság elé is küldhetném magát és a húgomat. - Igen uram. Lehet egy kérdésem? - Mondja őrnagy. - Honnan tudta meg? Még csak három napja vagyunk együtt. - Ismerem ennyire a húgomat. Mióta elveszítette Maleket, egyszer sem volt olyan boldog, mint az elmúlt három napban. Mellesleg én is férfi vagyok. Láttam hogy néz rá amióta itt vagyunk. Mióta ismeri? - Kicsivel több, mint két éve. Akkor találkoztunk először egy naquada bányászbolygón, amikor a CSK-1-et küldték ki valami miatt. Akkor még csak 19 éves volt. Már akkor randira akartam hívni, de Dr. Jackson mondta, hogy van barátja. Miután megtudtam a srác halálhírét, gondoltam várok egy kicsit, mielőtt megkérdezem Susant. - Vigyázzanak, nehogy lebukjanak, mert akkor engem is hadbíróság elé küldenek, és az nem az első eset lenne. A lényeg hogy vigyázzon rá és magára. Ne kelljen megint elveszítenie valakit, akit szeret. Leléphet őrnagy. John megint az elosztó felé vette az irányt és a nap hátralevő részében meccseket nézett. Holnaptól ugyanis megint szolgálatban lesznek, és akkor alig tudnak majd focit és baseballt nézni. Susan megvárta az egyik elhagyott helyen Lorne-t. Pár perc múlva odaért a férfi, az arca bánatos volt. - Tud rólunk – mondta, miközben magához ölelte a lányt. - Sejtettem, eléggé ismer engem – sóhajtotta. – Akkor mostantól még jobban kell majd vigyáznunk, nehogy más is észrevegye. Lassan vissza kéne menned meccset nézni, nehogy túl feltűnő legyen, hogy egyikünk sem ment még vissza. A férfi csak elmosolyodott és megcsókolta a lányt. Hirtelen képek villantak be mindkettejüknek. Az első találkozásuk, az első csókjuk. Nevetve futnak kint a szárazföldön, végre kettesben lehettek. Édes csókok, egy szenvedélyes szeretkezés, majd egész éjszaka kint alszanak a szabadban. Nem sokkal később a tiltás, hogy soha többé nem találkozhatnak, mert Alaine-nek máshoz kell feleségül mennie. Mérhetetlen bánat. Majd a titkos találkozások és szeretkezések egy eldugott helyen. Végül az utolsó csók, amit az előző életükben válthattak. Laegen emléke az utolsó találkozás utánról. Őrjáratra mennek, egy tucat villanás a dárdákból amik a pocsolyaugró felé tartanak, majd a becsapódás. Mindennek vége lett, az utolsó gondolata Alaine volt. - Istenem! – nyögött fel Lorne – Ez mi volt? - Egy emlék – suttogta a lány. – Neked is elkezdődött, már nem lesz nyugtod tőle. - Akkor mi… - John nem hazudott, ő és Carson is tudja, hogy mi volt köztünk. - Azt hiszem, most tényleg mennem kéne. Miután elment, Susan ugyanúgy nézett utána, mint tízezer évvel korábban Alaine Laegen után. Másnap már kora reggel átküldték a MALP-ot a következő küldetés helyszínére. A kamera viszonylag modern város képét mutatta, de valami nem stimmelt, a csillagkapu körül holttestek feküdtek. A szonda nem mutatott semmilyen fertőzést a levegőben, se semmilyen szennyeződést. Majd egy szakadt ruhájú férfi merészkedett oda a kamerához. - Nem tudom, hogy hallanak-e, de segíteniük kell. Egy bizonyos prior jött hozzánk terjeszteni az Ori hitét még hetekkel ezelőtt, szinte mindenki behódolt nekik. Akik nem, azokkal a hívők végeztek, vagy lelőtték őket, vagy megégették őket máglyán. Kérem segítsenek. Hátulról zajok hallatszottak és a férfi eltűnt. Dr. Weir kiadta a parancsot az indulásra, de ragaszkodott hozzá, hogy Sheppard alezredes csapatát Lorne őrnagy csapata is elkísérje. Valamint Dr. Beckett is menjen velük és vigyen ellenszert az Ori járványához, hátha az is tombol a bolygón. Az ellenszert egy nappal korábban a kora esti órákban küldték át a Földről a csillagkapun keresztül. Így most egy tíz fős csapat lépte át a csillagkaput. A másik bolygón is nappal volt, a levegő bűzlött az égett hús szagától, a földön lelőtt emberek feküdtek. - Ezt a mészárlást! – nyögte Rodney, kezdett felfordulni a gyomra - Hallottuk Danieltől és Cameron Mitchell alezredestől, hogy mire képesek – mondta Susan. – Én láttam a videókat amiket küldtek, az sem volt szebb látvány. A városba menet emeletes házakat láttak, betonozott utat, a járdán árammal működő lámpák voltak. Több kereszteződésben kialudt máglyákat találtak és elszenesedett holttesteket. Még pár sarkot mehettek befelé, amikor egy csoport felfegyverzett férfiba és nőbe botlottak. A két csoport azonnal kibiztosított fegyverekkel fordult egymás ellen. - Áldassék az Ori! – kiáltotta az egyik. - Van itt egy prior? – kérdezte Susan. - Igen van, honnan tudjátok? – kérdezte egy nő. - Azért jöttünk, hogy meghallgathassuk az Ori bölcsességét! – hazudta. - Ez esetben az Ori hozott titeket itt, erre gyertek. Az prior az Eredetből olvas fel a város határában. - Csak adjátok át a fegyvereiteket, azokra semmi szükség. - Ezt mért kellett? – morogta John halkan. - És ha nem adjuk át? – kérdezte Ronon hangosan. Még folytatta volna a mondókáját, de Teyla egy határozott mozdulattal oldalba vágta. - Abban az esetben ellenségnek kell titeket tekintenünk és tüzet nyitunk. - Rendben, mindenki adja át a fegyvereit. – Mondta hangosan John, majd odasúgott Rononnak és Teylának. – A kések maradjanak nálatok. Miután mindenki átadta a fegyvereket, a társaságot ellenkező irányba kezdték vezetni. Mintegy negyed óra séta után értek ki a városból. Egy tisztás felé tartottak, ahol az ott lévők éppen máglyát építettek, miközben az prior hangosan magyarázott. Egyik kezében bot, a másikban egy könyv volt. Haja, ruhája és a bőre is hófehér volt, arcán furcsa kitüremkedések voltak láthatók, és a szemén is fehér színű hályog volt. Később mind a tízen egyetértettek abban, hogy az priornél visszataszítóbb alakot soha sem láttak. A férfi abbahagyta a prédikálást, és az újonnan jöttek felé fordult. - Áldassék az Ori! – mondta rekedtes hangján. – Az Ori felemelkedést kínál mindenkinek, aki az ő hitét követi. Ti is azért jöttetek, hogy részesei legyetek a csodáinak? - Hát fogalmazhatunk úgy is – mondta John. – Érdekelne minket ez a hogyishívják… - Az Eredet és az a tudás amit az Ori adhat nekünk – fejezte be Susan és Rodney egyszerre. - Igen, a tudás hatalom! – válaszolta az prior. – Az Ori mindent lát, és általa én is., Tudom hogy azért jöttetek, hogy elpusztítsatok, és nem akartok áttérni az igaz istenek hitére. - Milyen igaz istenek? Olyanok mint a Goa’uld! – csattant fel Lorne. – Hamis istenek! - Igaza van! – válaszolta John. - Petris így szólt a sziklához. Nem az ajkaival, hanem az elméjével. És a szikla édesvizet kezdett könnyezni, ő pedig azzal oltotta a szomját. Ne féljetek az Oritól! Ahogy a napon fekve haldoklott, a sivatag homokja volt körülötte. Féljetek attól a sötétségtől, amely eltakarja előletek az univerzum tudását. Higgyetek az igazságban, ami mindenben megtalálható, és ti is megtalálhatjátok az utat a megvilágosodás felé. És az embernek nincs is annál nagyobb dolga a nap alatt, mint hogy egyen, igyon, és boldog legyen – folytatta a beszédét, mintha ott sem lettek volna Johnék. - Áldassék az Ori, amiért mindenkit egyenlőnek teremtett és megadta azt a lehetőséget, hogy hozzá hasonlóvá váljatok testvéreim. És most ezeknek az eretnekeknek meg kell tanulniuk, hogy mi is a tisztelet – odafordult hozzájuk. – Azon a két nagyszájún fogunk példát statuálni! – mutatott Johnra és Lornera. – Vigyétek őket a máglyához, ennek hatására talán a többiek észhez térnek. Akinél volt kés, rögtön fegyvert rántott és nekitámadt az őrzőknek. A csata csak pár pillanatig tartott, mert a megtébolyult hívők nagyon hamar lefegyverezték őket, majd pisztolyokat és uzikat fogtak rájuk. Lornet és Johnt kirángatták közülük. Odavezették őket a máglyához és odaláncolták őket. - Hogy miért nem tudom soha befogni a számat, a francba! – mondta John. – Magának van valami ötlete Lorne, hogy kijussunk? - Nekem is elég nagy tud lenni a szám! – morgott Evan. – Sajnos nincs ötletem. Szólnia kéne nekik, hogy találjanak ki valamit. - Hé srácok, mikorra találjátok ki, hogy szedtek le minket innen? – tette fel a kérdést a csapatának Sheppard. - Gyújtsátok meg a máglyát. Ketten léptek oda égő fáklyákkal. A máglya vígan kapott lángra. - Ha lehet siessetek, ez parancs! – kiáltotta John kétségbeesetten. folyt köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-02-09 9. fejezet: Az első ébredés - Gyerünk, mi lesz már? – kérdezte megint John. – Ha nem találtok ki valamit, legalább Susan ne nézze végig az istenit. A lány továbbra is eszeveszetten próbált kiszabadulni, hogy megmentse bátyját és a barátját. Legbelül Alaine is hajtotta. A másik lány tízezer évet várt, hogy újra kedvesével és a bátyjával lehessen, nem akarta máris elveszíteni őket. Továbbra is fegyvereket szegeztek rájuk, a helyzetük reménytelennek tűnt. Susan a zokogás határán volt. Mindenki kétségbeesetten nézte az égő máglyát, amikor Carson odarántotta magához a fiatal lányt. - Mit csinálsz? - kérdezte. - Nem tudom – válaszolta zavartan Carson, majd pár másodperc múlva, mikor újra megszólalt, a hangja sokkal mélyebb volt és teljesen nyugodt – Bízz bennem, kérlek. Add a kezed. - Treavol? – kérdezte a lány. - Igen, siess. Ujjaik egybefonódtak, szorosan egymáshoz tapadva álltak. - Carson, most nincs arra idő, hogy kikezdj a húgommal. Főleg hogy tudod, hogy kicsoda – kiáltotta John. - Koncentrálj kislány! – sziszegte Treavol. – Hagyd, hogy Alaine vezessen. Ébredj húgom, szükségem van a segítségedre, nélküled gyenge vagyok, kérlek. Susan felsikoltott, amikor erős és félig ismerős energiahullámok hatoltak be a testébe, majd vissza a férfiéba. Alaine emlékeiben megmozdult valami. Ők hárman a mágia különböző ágait használták, Treavol a vizet, Langsdom a földet, önmaga a viharokat befolyásolta. Laegen pedig a természet erejét tudta kis korlátok között használni. Koncentrálnia kellett, hogy megmenthesse a szeretteit. Külön-külön sosem voltak olyan hatalmasak mint a régi főmágusok, viszont ha egymás közelében lehettek, akkor hármuk hatalma mindent képes volt elsöpörni. - Ébredj Alaine, kérlek, ébredj! – suttogta, majd elmosolyodott, amikor megérezte unokatestvérének erejét. - Hagyjátok abba! – sikoltott fel Rodney és térdre zuhant, de egyikőjük sem figyelt rá. Energia és mágia örvénylett kettejük körül, majd szél kezdett forogni és egy hatalmas vízoszlop, ami igen nagy sebességgel indult meg a máglya felé, és eloltotta a tüzet. Ezt követően jegyes fuvallat fagyasztotta szét a láncokat, amik csörömpölve zuhantak a földre. - Elmondanád Treavol, hogy mi tartott eddig?! – csattant fel John egy másik férfi hangján. – Laegen és én majdnem ott égtünk. Dühe és ereje hatalmas erővel zúdult végig húgán és unokatestvérén, Lorne őrnagy csapatának ATA génnel rendelkező tagjai nyögve zuhantak térdre és Rodney most már üvöltve vergődött a földön. - Micsoda szerencse, hogy ilyen társaim vannak, barátaim. – vigyorodott el az őrnagy. Az ő ereje is viharként rombolt át minden ős génnel rendelkezőn, szintén nem a saját hangján beszélt. Öt ruganyos lépéssel ott termett Alaine előtt és megcsókolta a lányt. - Laegen – suttogta a lány. – Tízezer éve várok erre a percre. - Tudom, én is szerelmem. - Hagyjátok már abba! – kiáltott McKay – Mit tettél velem Carson? - Miről beszélsz ember? – kérdezte Treavol. - Mi a fenéért látom az átkozott emlékeiteket? Miért? Kinek a génjeit kaptam meg? Válaszolj! - Hát, ha jól veszem ki Carson emlékeiből, a lányét és Laegenét. - Ez igazán remek! – dühöngött. - Ki kell vinni innen, és akkor elmúlik a hatása, azt hiszem – szólalt meg egy lágy női hang. - Csak hiszed Alaine? – tette fel a kérdést Treavol. - Te vagy az orvos nem én, neked kéne tudnod, te okoztad! - Nyugodjatok meg – mondta Langsdom – Erre most nincsen időnk. - Öljétek meg őket! – hallatszott ebben a pillanatban az prior hangja. A négy ős egyszerre ugrott a csapatuk négy oldalára és egy láthatatlan pajzsot tartva maguk előtt megvédték a halandókat a golyóktól, majd Alaine elkiáltotta magát, és a támadóik ájultan dőltek össze. - Ez meg mi volt? – kérdezte Teyla és Ronon egyszerre. - Mennetek kell, mihamarabb! – válaszolta Langsdom, ránézett Teylára. – Vezesd ki őket innen. Nekünk még van egy kis elszámolni valónk az Orival. - Amíg a bolygón vagytok az erőnk megvéd benneteket, de siessetek, mert ez igen sok energiánkba telik – mondta Alaine. - Tizedes, mire vár? Ez parancs! – szólt Laegen a tétovázó katonának. A hat ember gyorsan felkapkodta a fegyvereit majd visszaindultak a csillagkapu irányába. Amikor eltűntek a házak között, a három férfi és a lány a holtsápadtan álló prior felé fordult. Amilyen gyorsan csak tudtak, eltávolodtak a négyestől. Lorne őrnagy csapatának három tagja és Rodney alig tudtak megállni a lábukon, remegtek az őket elérő erőtől. McKay még emlékeket is látott. - Ez mi a fene volt? – kérdezte Ronon. – És mi van magukkal? - Én sem értem, és az ezredesékkel? – kérdezte Teyla. - Tényleg nem éreztek semmit? – tette fel sápadtan a kérdést a tizedes. – Nem érezték azt a hatalmas erőt? Azt hittem soha sem jövök ki onnan élve. A másik két katona is bólintott. - Tűnjünk el innen! – ajánlotta McKay. – Minél messzebb akarok lenni tőlük, amíg ilyenek. Anélkül jutottak vissza a csillagkapuig, hogy bárkivel találkoztak volna, mintha minden ember eltűnt volna. Senki sem nézett ki az ablakokon, senki sem sétált az utcákon, a város halott volt. Teyla előrerohant Rononnal tárcsázni. A csillagkapu megnyílt. Amikor a többiek is odaértek, a távolban villámcsapást láttak és az ég is fenyegetően dörgött. Mindannyian egyetértettek abban, hogy erről a helyről mihamarabb el kell tűnniük. Teyla maradt utolsónak, nem akarta Johnt itt hagyni, bár iszonyatosan megrémült, amikor belenézett azokba a szemekbe, mert semmi ismerőset nem látott bennük. Végül ő is átlépett a kapun. Pár pillanat múlva már az ismerős Atlantiszon volt, a kapu lekapcsolt mögötte. - Mi történt? Hol vannak a többiek? – kérdezte Elizabeth. - Még mindig ott vannak az Ori priorral. - Miért jöttek el nélkülük? - Nem önmaguk asszonyom – mondta a tizedes. - Mi az, hogy nem önmaguk? - Dr. McKay jobban el tudja magyarázni. - Rodney?! - Felébredtek. - Kik és miről beszélsz? - Atlantisz urai, kik mások ébredtek volna fel? - Kikről beszélsz? - Szerinted Liz, kikről? Langsdom, Treavol, Alaine és Laegen! - Laegen? - Lorne őrnagy, ő is olyan, mint Sheppardék. - Egy csapatot azonnal szedjenek össze és menjenek vissza értük. - Asszonyom, ez nem jó ötlet – mondta a tizedes. - És miért nem? - Ha valakit küldeni akarsz, az ne ATA génes legyen. Ugyanis nem hiszem, hogy felkészültek arra, hogy megismerjék Atlantisz urainak dühét – mondta Rodney. Elizabeth megsemmisülve nézett maga elé. Tehát bekövetkezett, amit annak idején megjósoltak. Rajta kívül senki sem tudta, hogy mi fog történni, és esély sem volt megállítani. Három, vagyis már négy emberét fogja elveszíteni, hacsak nem tévedett a jóslat az ébredésekkel kapcsolatban. Mind a négyen farkasszemet néztek az priorkel. Az csak fogta a botját és megpróbált varázsolni, de mind a négyen érezték, hogy ezek a szánalmas kísérletek lepattannak a védőpajzsaikról. Mikor a hírnök rájött hogy esélye sincsen, menekülni próbált, de Langsdom egyetlen kézmozdulattal elzárta a menekülési útvonalát egy sziklafallal. Ezután Laegen egy hasonlóan hanyag mozdulattal fa gyökereket csavart a férfi köré úgy, hogy az mozdulni se tudjon. Alaine kinyújtotta a kezét, mire a bot beleszállt. Azonban abban a pillanatban el is dobta, mert égette és iszonyatos gonoszságot árasztott. Treavol messzebb állt a többiektől, tekintete gyűlölettől és dühtől izzott. - Mindegyikőtök ennyire gyáva, hogy nem mer megjelenni előttünk? – ordított rá a hírnökre. - Kérlek ne bántsátok! – könyörgött egy csapat hívő. – Ti vagytok a gonosz istenek, akikről ő beszélt? - Alaine beszélj velük! – csattant fel Treavol, miközben tekintetét le sem vette férfiról. A lány besétált a megrémült emberek közé. - Nem vagyunk istenek, – mondta lágyan – és ők sem azok, csak becsapják a halandókat, hogy uralkodhassanak felettük. Egykor ők is az Alterranok közé tartoztak, de mind gyilkosok, árulók és tolvajok voltak, akiket aztán száműztek. Minden, amit ígérnek hamis, az Ori, avagy a számkivetettek soha sem hozhatják el nektek felemelkedést, mint ahogy ígérik. – Miközben beszélt változáson ment keresztül. Katonai egyenruhája helyett egy hosszú, fehér ruha lett rajta, és fehér fény lengte körül. – Kérlek titeket, ne higgyetek bennük. - Egy angyal! – sipított fel egy kisgyerek. - Mond meg mit tegyünk és megtesszük – kiáltották többen. - Menjetek, ez a hely túlságosan veszélyes lesz ahhoz, hogy maradjatok. És felejtsétek el amit az Ori ígért, higgyetek abban, amiben eddig hittetek. Az embercsoport menekülve hagyta el a mezőt, a lány nyugodtan visszasétált a három férfihoz. A fehér fény még mindig körüllengte és egészen túlvilági hatást keltett. Felnézett a bátyjára aki bólintott, majd elindult az prior felé. Alig tett pár lépést és a férfi szemei vörösen felizzottak. Amint a társai ezt meglátták, ők is felzárkóztak a lány mellé. - Végre megjelentél! – mondta Treavol – Emlékeztek még az ítéletre. Nem léphettek be ebbe a galaxisba, ha megteszitek halállal lakoltok. - Még mindig nem tudtad megbocsátani a tettünket? - Melyiket száműzött? - Itt vannak a többiek is, így tudom mire gondolsz. Mindenre herceg, mindenre. - Azaz emlékeztek az ítéletre is… A teremben nyüzsögtek az Alterranok, mindenki fel volt háborodva, ehhez fogható tárgyalás még soha sem volt azóta, hogy a mostani király ült a trónon. A Tanács meghozta az ítéletet. Laegen vitte a híreket a királynak, aki meghagyta, hogy lánya Alaine hercegnő legyen az, aki felolvassa az ítéletet az összesen húsz bűnösnek. Leginkább Treavol volt az, aki az ítéletet várta, hiszen akkor bukott le a társaság, amikor a menyasszonya egy balesetben meghalt még egy évvel korábban. Bent a teremben már mindenki elfoglalta a helyét. Bevonult a Tanács. Apja mellett ott állt Laegen. A király is bejött, oldalán a lányával. A fia és unokaöccse barátjuk, Laegen mellett álltak.. - Mindenki tudja, hogy ma miért vagyunk itt! – kezdte Alaine – Ez a húsz tudós nagyon sok kárt okozott a békés Alterranoknak, miattuk halt meg rengeteg, a birodalmunkat védelmező ártatlan katona, miattuk halt meg unokatestvérem, Treavol herceg menyasszonya, és ők hozták létre a wraith-et mintegy ezer éve, akik azóta a vesztünket akarják. Isteneknek tekintitek magatokat, és kihasználjátok az embereket. Nincsen jogotok még felemelkedettként sem beavatkozni, nemhogy istent játszani. A Tanács arra a döntésre jutott, hogy örökre száműzi mind a húsz tudóst a galaxisból, és ha még egyszer bemeritek tenni ide a lábatokat, akkor halállal lakoltok. Mostantól a nevetek legyen Ori, azaz a száműzött gyilkosok. Megértettétek az ítéletet és esetleg van valamilyen kérdésetek vagy mondanivalótok utolsó szó jogán? - Igen, lenne – állt legelőre a tudósok vezetője. – Sosem sem lesz nyugtotok tőlünk. Alaine, te sosem leszel boldog, és szerelmed halálát a wraith fogja okozni, akárcsak az összes olyan emberét, akit szeretsz. Mindenki a wraith eledele lesz, és minket soha sem pusztíthattok el! – nevetett fel ördögi módon a többiekkel együtt, majd körülöttük tűz lobbant, és mire az eltűnt, már ők sem voltak ott. - Hát nem jött be – jegyzete meg vidáman Langsdom. – Nem tudtatok elpusztítani teljesen. És látod Alaine és Laegen is itt vannak teljes valójukban. - Elég! – csattant fel Alaine és az Ori mellett egy villám csapódott be a földbe,az ég is morajlani kezdett. - Nem tudtok elpusztítani minket – nevetett fel az prior. Teste lángolni kezdett, és pár pillanattal később teljesen eltűnt, még hamu sem maradt a földön utána. Mind a négyen megszédültek, Alaine egyenesen Laegen karjaiba zuhant, a többiek csak megtántorodtak. - Susan, jól vagy? – kérdezte az ismerős hang. - Evan? – ahogy felnézett látta, hogy Lorne őrnagy térdel felette és néhány hajtincse rendezetlenül lóg a szeme elé - Mi a fene volt ez? – kérdezte John - Mindenre emlékszem, de mégsem mi voltunk azok – mondta Carson. - Felébredtek – suttogta Susan – Az életünk már az ő kezükben van. - Menjünk vissza Atlantiszra, ott úgyis valami jó magyarázatot kell adnunk arról, ami itt történt. Fél órával később ők is átértek Atlantiszra. Mindenki magyarázatot követelt és amennyire csak tudtak, megpróbáltak válaszolni rá. Egy kaptárhajó étkezőtermében Awagon ült, ebédjét még nem szállították el. Három teljesen összeaszalódott tetem feküdt mellette a földön. Hosszú fekete hajával idegesen játszott, ő is megérezte Alaine erejét, még így a galaxis másik végében is. A látogatóját várta. Fél órával később egy tűz ölelte alak jelent meg előtte. Awagon káromkodott egyet, majd letérdelt az alak előtt. - Egy egyszerű feladatot bíztam csak rád, és te azt sem voltál képes tízezer éve végrehajtani. A három utolsó életben van, akár csak a kis k**va szeretője, az egyik tanácsos fia – mondta halkan, de dühösen a jövevény. - Elpusztítottam őket, láttam felrobbanni a dárdát, amibe ők hárman voltak bezárva. Mellesleg Alaine életereje egészen eddig elegendő tápláléknak bizonyult – sziszegte a wraith. - Azt mondtad Atlantisz elpusztult néhány hónapja, de ők megmenekültek. Újabb feladatot kapsz, de ha most elhibázod, akkor a hitvány életedet is elveszíted. Öld meg mind a négyet, de most úgy, hogy soha ne térhessenek vissza. - Ahogy az Ori parancsolja, nem fogsz bennem csalódni! – mondta meghajolva Awagon. Majd az alak eltűnt. A wraith kisétált az étkezőből és az egyik ablak előtt állt meg. „Tehát megint találkozunk Alaine úgy, hogy emlékezni is fogsz rám. De most a halálod előtt még az enyém is leszel” Még pár percig álldogált, majd még egy táplálékért küldte az egyik emberét. folyt köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-02-17 10. fejezet: Egy "átlagos" Atlantiszi nap I. Mind a négyen átértek a kapun. Susanre a legtöbb ember furcsán nézett, ugyanis a katonai egyenruhája helyett egy hófehér hosszú ruha volt rajta. Az orvosi csapat már készenlétben állt hogy megvizsgálja őket. Nem értették , a felhajtást, még soha sem érezték magukat ilyen jól, mint most. McKay sápadtan nézett végig mind a négyükön, akár csak Lorne csapatának tagjai. Két méter választotta el őket a többiektől. csak értetlenül néztek a rájuk szegeződő fegyverekre. - Mi folyik itt Dr. Weir? – törte meg a csendet John. - Hallottuk, hogy mi történt odakint – válaszolt Elizabeth. – Honnan tudjuk, hogy most önmaguk-e, vagy sem? - Még ha nem is lennénk azok, semmit sem tettünk, amivel maguknak árthatnánk, egy oldalon állunk magukkal – mondta Carson. - Rendben, mindenki tegye le a fegyvert, most menjenek a gyengélkedőre, de utána beszédem van magukkal. Mivel mást nem tehettek, mind a négyen elsétáltak a gyengélkedőre. Carson kért még egy vizsgálatot, ami az ATA gén szétterjedését jelzi. Jelezte, hogy amint megvan az eredmény, azonnal vigyék az elosztóba. Néhány vérvétel volt csupán, alig negyed óra alatt végeztek az egésszel. Utána visszamentek a szobáikba lezuhanyozni és átöltözni, és amikor ezzel végeztek csak akkor mentek az elosztóba, ahol Elizabeth már várta őket Rodneyval együtt. - Nos, mit szeretne doktornő? – kérdezte John amint belépett. - Arról szeretnék hallani, ami kint történt – válaszolta Weir. - Gondolom a doki már amúgy is mindent elmondott – bökött Lorne a fejével McKayre. - Felébredtek Liz! – mondta Susan – Mást nem tudunk mondani, ez az igazság. És ha jól emlékszem Rodney is látott mindent. Nem igazán értem miért és hogyan. - Susan és Lorne őrnagy génkivonatát kapta, de szerencsére ő az egyetlen, a többi ember mástól kapott – mondta Carson. – Mellesleg mivel John később csatlakozott, az ő génjeit senki sem kapta meg, és az enyémet sem. - Ki tudod találni, hogy szabaduljak meg tőle? – kérdezte Rodney. – Elegem van belőle, hogy mindenféléket látok kettejükről – bökött Lorne és a Sheppard lány felé, amire mindketten elpirultak. Abban a pillanatba fellobbant bennük a vágy egymás iránt. Leginkább Alaine és Laegen vágyát érezték. Susan alig tudta magát türtőztetni, hogy nehogy odamenjen és megcsókolja a fiatal férfit. De tudta, hogyha odamegy hadbíróság elé kerülne, és megint elveszítené őt. - Küldjétek ki Evant! – nyögött fel a lány. Válaszolni már senkinek sem volt ideje, mert Lorne ott termett a lány előtt és megcsókolta, majd szorosan átölelték egymást. John kifele húzta Weirt és a tekintete azt sugallta, hogy majd kint megmagyarázza. - Ez mi volt? – kérdezte Elizabeth felháborodva. – Ha jól tudom ez minimum hadbíróság, nemde alezredes?! - Szeretők voltak tízezer éve – válaszolta McKay. – És jegyesek, amíg Alaine-t annak a wraithnek nem ígérték. Majd az őrnagy hajóját megtámadta a wraith, és meghalt. - Ezeket honnan tudod? – fordultak mind a hárman felé. - Ezt próbálom elmagyarázni. Amióta felébredtek, azóta látom az emlékeiket és érzem azt, hogy épp mire gondolnak. Egyébként szerintem be kéne mennünk mielőtt olyat tesznek, ami nem oda való. - Ismerem mindkettőjüket, vissza tudják magukat fogni – jegyezte meg John. - És most mi lesz? – kérdezte Elizabeth. - Minden marad a régiben. Ha ennek vége, akkor velünk is minden rendben lesz. - De ennek nem lesz vége John, soha. Csak miután négy emberemet elveszítettem. - Ezt hogy érti Elizabeth? – kérdezte Carson. - Erről akartam beszélni magukkal, menjünk be. - Dr. Beckett várjon egy pillanatra, itt vannak az eredmények – jött futva egy orvos és átadta a papírt. Carson elsápadt, amint belenézett. - Akkor most végre elkezdhetnénk, amiért itt vagyunk – kezdte Weir. – Carson, mik az eredmények? - 75 százalék mind a négyünknél. Rodneynál semmi változás nincsen. - Hogy lehetséges ez? Láttam a néhány órával ezelőtti leleteket. - Nem tudom, de ez azt jelenti, hogy nem sokára ősök leszünk – mondta Susan. - És azt is, hogy nemsokára négy emberemet veszítem el örökre. - Miért? – kérdezték mind az öten egyszerre. - Megszervezték, hogy újra itt legyenek. Egy jóslatról van szó, ami elvileg egy biztos terv arra az esetre, ha meghalnának… - Meghaltunk… – mondta John. - Befejezhetném John? – kérdezte. - Elnézést. - Szóval. Tudták, hogy meg fognak halni. A szüleik tisztában voltak vele, hogy ők az utolsó generációja a vérvonalnak. Ha teljesen felébrednek magukban, önök soha többé nem lesznek önmaguk, eggyé olvadnak magukkal. - Ha azt vesszük, ez nem is lenne az olyan rossz– vigyorgott John. – Elég nagy hatalma van Langsdomnak, nagy segítség lenne itt. Akárcsak a többiek. - Mit nem ért ezen John? Ha Langsdom felébred, nem fogja érdekelni, hogy John Sheppard alezredes mit gondol. Vissza akarják majd kapni azt, ami az övék. Atlantisz urai – így fogalmazott Rodney– minek érnék be azzal a pozícióval, amiben most maguk vannak? - Magunk fogunk maradni, legalábbis egy ideig – mondta Carson. – Treavol mondta hogy gyengék, és nem céljuk még visszatérni. - Ezzel mi is egyetértünk – bólintott Susan és Lorne. - Rendben, akkor most hagyjuk ezt a témát egy ideig. Carson, maga meg találjon ki valamit, amitől Rodney jobban lesz. - Köszönöm, hogy végre valaki rám is gondolt, el sem tudjátok… - Rodney! – szólt mindenki egyszerre. - Rendben! – morgott a tudós. - Mindent megteszek, hogy megoldást találjak Ha kérhetném Rodney, gyere velem a gyengélkedőre. - Susan, őrnagy, veletek még beszédem van – szólt a távozók után Elizabeth. – Foglaljatok helyet. - Azt hiszem tudom miért akarsz velünk beszélni, és bocsánat – mondta Susan. – Még így, tízezer év után is vissza kellett volna fognunk az érzéseinket, sajnáljuk. - Ugyan, semmi gond! – mosolyodott el bánatosan a nő. – Csak annyi, hogy amíg nem találunk megoldást Rodney problémáira, addig a heves érzésekkel vigyázzatok jobban, mert megérzi őket, és nem igazán szeretnétek szerintem ha… Mindkét fiatal fülig pirult. - Szóval értitek, akkor csak ennyit akartam. Remélem most boldogabbak lesztek mint régen – továbbra is szomorúan mosolygott. - Köszönjük! – mondta Susan. Kifele menet esett csak le a lánynak, hogy Weir valószínűleg szerelmes valakibe, aki nem viszonozza, vagy nem viszonozhatja az érzéseit. Visszament az irodájába dolgozni és a jelentését megírni. Pár órával később lement Teylával gyakorolni. Már sötétedett amikor befejezték. Estére már megvolt a programja, vacsora Lorne-nal. Éppen arrafelé tartott amikor összefutott Elizabethtel. - Susan, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte a fiatal lányt. - Persze. Kisétáltak az egyik erkélyre. - Mi a gond Liz? – kérdezte Susan. – Látom, hogy gondjaid vannak. - Ugye tudod, hogy a vőlegényem azért nem jött Atlantiszra, mert talált valakit helyettem? Én vártam rá, ő pedig… - Most pedig találtál valakit, akivel viszont nem lehet kapcsolatod, ugye? - Nincs értelme tagadnom, úgyis rájöttél. - Ki az? Mivel te mindenkinek a felettese vagy, így senkivel sem lehetne. - John. Ez az egy szó fájdalmasan hasított bele Susanba, ugyanis rajta, McKayen, Carsonon, Lorne-on és Rononon kívül senki sem tudta, hogy John Teylával van együtt már az Athosiak megérkezése óta. - Szerinted ha lemondanék, lenne esélyem nála? - Hát, nem is tudom – mondta a lány. Nem akarta megbántani a barátnőjét azzal, hogy elmondja az igazságot, viszont hazudni sem akart. – Nem hiszem Liz, sajnálom. - Valahogy sejtettem – mosolyodott el szomorúan a nő. – Te csak menjél, ha jól tudom ma van a szokásos póker partitok. Jó szórakozást és jó éjszakát! - Köszi, és neked is Liz. Susan amilyen gyorsan csak lehetett, igyekezett minél messzebb jutni Weirtől. Sajnálta a nőt, de semmit sem tudott tenni. Pár perc alatt odaért Lorne szobájához. Gyorsan körbenézett, hogy nem látja-e valaki, és amikor erről meggyőződött akkor beosont az ajtón. A férfi szobája egyszerű volt, még nem költözött vissza régi lakosztályába, mint a többiek tették. Csak egy asztal volt benne, két szék, egy szekrény, egy ágy és a szobából nyíló zuhanyzó. Meg persze az óceánra néző ablakok. Az asztal most a szoba közepén volt, rajta komplett vacsora és egy meggyújtott gyertya. Hogy hogyan sikerült a vacsorát kicsempésznie az ebédlőből, az a lány számára rejtély volt. Kellemes, lágy zene is szólt. Miután becsukódott az ajtó, Lorne hátulról átölelte a lányt. Susan szembefordult és belenézett a mindig vidám, kék szemekbe. - Elkéstél – mondta a férfi. - Tudom, összefutottam Lizzel. Szegény nincs jól – mondta komoran, majd a szeme felcsillant. – De most ne foglalkozzunk mással, csak egymással. - Milyen remek ötlet! – válaszolta vidáman és megcsókolta a lányt. – Gyere, mielőtt kihűl a vacsora. - Hogy csempészted ki a menzáról? - Sehogy, én főztem. - Ilyet tanítanak a tisztiképző főiskolán? – nevetett fel Susan. – Mert akkor azt hiszem én kimaradtam belőle. Hmm, nagyon finom. - Köszi. Anyám akarta, hogy mindenképp a családi hagyományokat folytassam, azaz legyek én is szakács a családi étteremben. Azonban a katonaság mindig is jobban vonzott. Persze így is ragadt rám valami a főzés teréről. - Hát akkor azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen barátot fogtam magamnak. - Azon gondolkoztam, hogyha nem jövök ide egy évvel az eredeti csapat után, akkor vajon kiderült volna, hogy ki vagyok? - Laegenre gondolsz? - Igen, rá. - Nem tudom, végtére is amíg nem voltál itt, egyikünknek sem voltak veled emlékei. De én határozottan örülök, hogy végülis elfogadtad a megbízatást és ide jöttél. - Csak amiatt az emlék miatt jöttél velem össze? - Tessék? - Hm? - Nem mondom, hogy nem volt köze hozzá, de az igazság szerint már azon a naquada bányabolygón is felkeltetted az érdeklődésemet. Helyesnek találtalak, de akkor volt barátom és nem is gondoltam volna, hogy a parancsnokságon kívül találkozunk valaha. Ott a felettesem voltál, most csak John az, és nemsokára ugyanaz lesz a rangunk. - Igen? - Ma érkezett vissza a Daedalus, és értesültem róla, hogy ha legközelebb a Földre megyek, akkor előléptetnek őrnaggyá. - Ez nagyon jó hír – mosolyodott el Lorne. - Jesszusom, már ennyi az idő?! – kiáltott fel Susan amikor az órájára nézett. – Mennem kell. - Hova? Úgy volt, hogy az egész estét együtt töltjük. - Tudom és sajnálom, de mivel ma ért vissza Novak, a lányok úgy döntöttek, hogy ma legyen a póker parti, és azon muszáj ott lennem. – Ránézett Evanra és látta, hogy nagyon megbántotta ezzel a férfit. – Mi lenne, ha utána kiengesztelnélek egy közös fürdő közben? - Nos, ilyen feltételek mellett azt hiszem, nem akadályozom meg, hogy most elmenj – vigyorgott. Susan gyorsan az ebédlőbe sietett. Csak nők voltak bent, ilyenkor férfi nem tehette be a lábát ide. Szokásos felállás volt, Katie Brown, Laura Cadman, Dr. Lindsey, Dr. Heitmeyer és most még Novak is, ők Susannal együtt voltak a nagy pókerezők. Most még jó néhány másik nő is ült körülöttük,éppen pletykák jártak körbe. - Szerintem nagyon jó képű – mondta az egyik kövérkés nő. – Ha lehetne, bevállalnék vele pár menetet. - És még fiatal is – mondta egy másik. – És azok a csodás kék szemek... - Szia Shepy! – nézett fel Novak. - Novak, örülök, hogy látlak! – mondta. – Bocsi a késésért, miről maradtam le? Ki az a nagyon jóképű fiatal pasi, akit emlegettek? - Éppen az újakról beszélgettünk és most Lorne őrnagy került sorra. Neked mi a véleményed róla? - Nem is tudom – mondta. - Ugyan Shepy, mindenki megmondta a véleményét, és már csak a te szavazatod hiányzik, hogy a bátyád mögé kerüljön másodiknak a listán. – nevetett fel Brown. - Persze csak azért, mert Carsont nem is voltatok hajlandók felvenni a listára. – morgott Cadman. - Nos, akkor mi a véleményed? – kérdezte egyszerre Lindsey és Heitmeyer. - Bár ha lehetett volna Laura, én Rodneyt is felvettem volna rá – mondta halkan Brown. - Na jó, szerintem is helyes – mondta Susan. - Ok ez eldőlt. A listát még mindig Sheppard vezeti, de most második helyre feljött Lorne, friss befutóként! - Valakinek van valamil jó kis pletykája? – kérdezte Laura. - Az az igazság, ha legközelebb a Földre megyek, előléptetnek őrnaggyá – mondta Susan. - Ez fantasztikus hír Susan! – mosolyodtak el mindannyian. - Hölgyeim ugye nem baj, ha egy pillanatra beugrok egy kék zseléért? – hallatszott Lorne hangja az ajtóból. - És még udvarias is! – sóhajtotta a két nő, majd nevetésben törtek ki. - Persze őrnagy, jöjjön csak – mondta Novak. - Figyeljetek, hogy ráveszem, hogy a mai éjszakát velem töltse! – mondta sejtelmesen elmosolyodva a kövérkés nő. - Szerintem esélyed sincs! – kiáltották a többiek. - Ne menj oda! – sziszegte Susan. - Ugyan kislány, megmutatom, hogyan is kell pasizni! Csípőjét lágyan ringatva közeledett Lorne felé. A férfi éppen háttal állt, és amikor megfordult, a nő már ott állt előtte. Ideje sem volt reagálni, mert a nő átölelte és megcsókolta. A következő pillanatban leszakadt róla és három méterrel odébb az asztalokat felborítva landolt a földön. Ugyanebben a pillanatban az Atlantiszon tartózkodó összes ATA génes térdre rogyott. - Nem meg mondtam, hogy ne menj oda Laegenhez! – hallatszott egy dühös női hang. folyt.köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-02-23 11. fejezet: Egy "átlagos" Atlantiszi nap II. - Rodney, hogy vagy? – kérdezte riadtan Weir a földön fekvő férfitól. - Iszonyúan dühös, Alaine megint felébredt! – nyögte McKay, majd mikor enyhült a nyomás, sikerült felülnie. - Hogy érted, mi történt? - Nem tudom Elizabeth, ezt tőle kéne megkérdezni, a menzán van. - A pókerparti. Kint az elosztó mellett találkoztak Carsonnal, majd mindannyian a menzához rohantak. Az ajtóban már várt rájuk Ronon és Zelenka. Az ajtó zárva volt, nem tudták kinyitni és bentről szél hangját lehetett hallani. John karjaiban tartotta Teylát aki nem sokkal korábban aludt el. Fáradtan sóhajtott fel és kinézett az ablakon. Kint ragyogtak a csillagok és a hold fénye is bevilágított a szobába. Pillanatokkal később ő is elaludt, de nyugalma nem tarthatott sokáig, ugyanis pár perc múlva nyögve ébredt fel húga erejétől. - A francba! – káromkodott és felkeltette Teylát. – Ébredj, gond van! - Mi történt? – kérdezte álmosan a nő. - Alaine! – morogta. Mind a ketten pillanatok alatt bújtak vissza a ruháikba, majd futva mentek a menzához, ahol már ott várt mindenki. Bejutni persze senki sem tudott. - Mi a fenéért vannak még mindig kint? – kérdezte John. - Meg van fagyva az ajtó, hozzáérni sem tudunk olyan hideg! – kiáltott fel Rodney. - Hozzanak robbanószert! – adta ki a parancsot az akkor odaérő Steven Caldwell ezredes. A nő a falhoz vágódott, majd felsikított fájdalmában. A láthatatlan erő ott tartotta, majd elkezdte fojtogatni. A menzán a levegő hihetetlenül lehűlt és Susan körül szinte orkán tombolt. Az asztalok és székek hihetetlen erővel csapódtak a falakhoz és törtek darabokra. Kész csoda volt, hogy senki sem sérült meg. - Alaine, kérlek, hagyd ezt abba! – mondta Lorne. Ő volt az egyetlen, aki a lány közelébe mert menni, a többiek a falakig hátráltak. – Nem bánthat téged, és nem árthat nekünk, add vissza nekem Susant. Alaine mintha meg sem hallotta volna, továbbra is a falhoz szegezve tartott a nőt. - Beszéljen vele őrnagy, próbáljon hatni rá, hátha sikerrel jár! – kiáltotta oda Katie Heitmeyer, ő volt az egyetlen, aki hallotta a férfi előző mondatát. - Susan… - Ne szólíts így Laegen! – csattant fel. - Nem vagyok Laegen most, hanem Evan Lorne! Miért csinálod ezt? A nő rápillantott, majd egy másodpercre megváltozott az arckifejezése. - Segítsetek, én nem akarom bántani! – sikította Susan Sheppard, és a nő a falról a földre esett , majd pár pillanattal később megint felemelkedett. - De igen, megfizet mindenért! – mondta Alaine. - Ereszd el őt! – kérte Lorne. - Nem! – csattant fel Alaine. - Nem akarom ezt csinálni, Evan segíts, kérlek! – sírta Susan. - Meg kell halnia! - Nem, én nem akarom! - Alaine figyelj rám! – mondta Lorne és közelebb ment, már majdnem a szélvihar széléhez ért. – Mi értelme van ennek? Tudod, hogy Laegen csak téged szeret, és azt is, hogy én Susant. -Nem kell bántanod azt a nőt. - Megcsókolt téged! - Segíts! - Mi történik odabent? – förmedt Rodneyra Sheppard. - Édes istenem! Nem akarja Susant visszaengedni – nyögte a férfi. - Mi az, hogy nem? - Ha tehetné akkor már most életre kelne újra! - Az ostoba liba! – morgott Carson. – Tudja, hogy nem maradna sokáig életben, mert iszonyatosan gyenge. - És miért nem teszi meg doktor? – kérdezte Caldwell. - Tudja, hogy Lorne-t, vagyis Laegent örökre elveszítené. - Miről beszél? - Majd később uram! – mondta John. – Itt a robbanószer. - Alaine, ha nem engeded őt vissza, soha többé nem fogsz kelleni Laegennek! – kiáltotta kétségbeesve Lorne. Didergett, mert végigment az orkánon és immár ott állt a lány előtt. - Komolyan gondoltad szerelmem? – kérdezte Alaine megdöbbenve. - Igen, komolyan! - Akkor vidd a kis halandódat Lorne! – sziszegte Alaine. Susan zokogva rogyott térde, a szélvihar eltűnt körülötte és a levegő hőmérséklete is normálisra ment vissza. Zokogva bújt oda a férfihoz, aki szorosan magához ölelte és csitítani próbálta. Miközben a katonák a robbanószert szerelték az ajtó kinyílt. Fegyverrel mentek be, de mást nem találtak bent, csak a megrémült embereket, a menza közepén Lorne karjaiban zokogó Susant és egy ájult nőt. Heitmeyer azonnal odament Susanhoz. - Ideg-összeroppanást kapott – mondta Carsonnak. – El kéne vinni a gyengélkedőre és nyugtatót adni neki. - Ez a nő jól van, csak elveszítette az eszméletét. Hogy hívják? - Azt hiszem Mary – mondta Lindsey Novak. - Rendben, mindkettejüket vigyék a gyengélkedőre! – adta ki a parancsot Carson. Fél órával később Caldwell, Weir, Rodney, John, Carson, Lorne, Cadman, Heitmeyer, Novak, Teyla és Ronon az eligazítóban voltak. - Mary rendbe fog jönni – mondta Carson. – Néhány zúzódást szerzett csak és sokkot kapott. - És Sheppard százados? – kérdezte Caldwell. - Vele sokkal komolyabb gondok vannak. - Például doktor? - Az ideg-összeroppanás csak a kisebbik gond. Ezt az okozta, hogy szembeszállt Alaine-nel. Ő nem akarta bántani Maryt, csak Alaine, ezért hatalmas harcot kellett vívnia a saját testének birtoklásáért. A másik gond, hogy hogyan tudja majd feldolgozni, hogy majdnem megöltek valakit miközben nem tudott mit tenni. És még az is kikészítette, hogy ezek után biztosan nem lesz belőle őrnagy. - Ha be tudja bizonyítani doktor hogy nem az ő hibája, akkor a kinevezése nem kerül veszélybe. - Uram, mi ez a kinevezés? – kérdezte John. - Még nem mondta magának? - Nem uram. - Ha visszamegy a Földre, előléptetik őrnaggyá, már korábban is tervezték, csak a kora miatt nem volt lehetőség rá, túl fiatal volt – sóhajtott fel Caldwell, majd Lorne felé fordult. – Sajnálom őrnagy, de magával majd még a hadbíróságon is találkoznom kell. - Uram, én nem vagyok a felettese – mondta zavartan a fiatal férfi. - Őrnagy, nem számít, maga miatt majdnem meghalt egy ember. És szerintem örülhet ha egyáltalán Atlantiszon maradhat és nem veszíti el a rangját. - Az Alaine féltékenysége miatt volt uram, sosem tudta elviselni, ha egy másik nő akár csak ránézett Laegenre. Ha nem veszi át az irányítást a százados felett, akkor semmi gond nem lett volna. - Laegen? Dr. Weir miből maradtam ki? - Elég sok mindenből ezredes. Lorne őrnagyról kiderült, hogy ő is ős lesz. Alaine egykori jegyese volt és a szeretője. Bocsánat őrnagy, de ez az igazság. - De muszáj még kellemetlenebb helyzetbe hoznia, mint amiben vagyok, asszonyom? – kérdezte reményvesztetten Lorne. - És ez mikor derült ki doktornő? - Alig egy hete ezredes. - Akkor ez esetben a hadbíróságtól még eltekinthetünk őrnagy. Szerintem mindenkire ráférne a pihenés, késő van és egy fárasztó napon vagyunk túl. Alezredes, őrnagy, leléphetnek. Önöknek meg köszönöm, hogy eljöttek. A megbeszélés után mindenki a hálókörlete felé indult Lorne kivételével, mert ő a gyengélkedő felé vette az irányt. Már majdnem odaért, amikor maga mögül futás zaját hallotta. - Evan várj meg! – Először csak hallotta a hangot, majd meg is látta a hozzá tartozó alakot, Lindsey Novakot. - Sejtettem, hogy ezt nem úszom meg – morgott. - Ugyan Evan, még mindig haragszol rám? – kérdezte a nő. - Mi lenne Lindsey, ha békén hagynál? Nincs miről beszélnünk. - Tehát még mindig dühös vagy rám és látni sem akarsz. - Igen, ezt akartad hallani? És most ha megbocsátanál, a barátnőm a gyengélkedőn van. - Susan, igen. Rendes lány, amióta ismerjük egymást jóban vagyunk, csak azt nem tudom, hogyan foghatott ki éppen téged. - Befejeznéd Lindsey?! - Miért nem tudtál még megbocsátani? A te hibád volt. - Az enyém? - Igen, a tied. - Miért lett volna az enyém?! Te tetted tönkre a teljes makettkészletemet tíz éves korunkban. - És azóta egy szót sem szólsz hozzám, pedig unokatestvérek vagyunk. - Több évnyi munkám volt. Levetted a polcomról, letetted a földre, majd az öcsémmel összeverekedtettek rajta és az összes széttört. Nem is lehetett őket megjavítani. - Én már sokszor kértem érte bocsánatot, de te sosem akartad meghallani. - Jól van na, megbocsátok, rendben? - Igen, de tulajdonképpen nem ezért jöttem utánad. - Hanem? - Csak annyit akartam mondani, hogy jól jártál Susannal. Mellesleg én megöltem volna azt a libát a helyében, megérdemelte a volna, a többiek is így vélik – vigyorgott a nő. - Menjél mielőtt agyoncsaplak! – nevetett fel a férfi is. A nő csuklás közepette indult vissza a Daedalus irányába. Lorne a gyengélkedő ajtajában belebotlott Johnba és Teylába, éppen akkor jöttek ki Susantól. - Hogy van? – kérdezte. - Alszik, Carson azt mondja nem is fog reggel előtt felébredni. - Köszi, jó éjszakát! Lorne bement a gyengélkedőre, egy széket húzott Susan ágya mellé. Megsimogatta az alvó lány arcát mire az megmozdult, mintha megérezte volna a férfi jelenlétét. Pár percig nézte a lányt, majd pillanatok alatt nyomta el az álom. John és Teyla fáradtan mentek vissza John szobájába, ami pontosabban inkább lakosztály volt, mert John elfoglalta Langsdom régi szobáját. Mind a ketten lezuhanyoztak. John a zuhanyzóból kifele jövet hirtelen fáradtnak érezte magát, így csak a földre ült le, ahol azon nyomban el is aludt. Carson az iratait tanulmányozta át, fél perccel korábban hagyta ott Lornet Susannal. Úgy tervezte, hogy egész éjjel dolgozni fog. Álmosan ásított egyet, nyúlt volna a kávéjához, de útközben elaludt. A Hipapheraklus pár perccel korábban lépett ki a hipertérből, nem messze Atlantisztól. A két fiatal férfi, Langsdom és Laegen, a mintegy egy évszázados kiképzésükről tartottak haza. Az első harminc esztendőben Treavol is ott volt velük, de ő akkor fejezte be, így a másik két férfit hátrahagyva hazatért. Laegen vidáman csillogó kék szemekkel fürkészte Atlantiszt. Nagy jövő állt előtte, az egyik legbefolyásosabb tanácstag fia volt, emellett minden idők legfiatalabban felemelkedett alterranja is. Sötétbarna haját kisöpörte a szeméből, majd barátja felé fordult. - Te mit vársz leginkább attól, hogy végre hazaérkezünk? - Nők! – nevetett fel Langsdom. – Igazából, hogy végre találkozhatok Treavollal és a húgommal. Azt mondják igazi szépség lett belőle és még anyánkon is túl tett. - Az bizony ráfért – fintorgott a másik. – Még emlékszem milyen volt húsz évesen. - Ugyan már Laegen ne légy vele ilyen szigorú. Még kislány volt, te is tudod hogy a családunkban mindenki későn érő típus. - Na igen, te még mindig olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek. - Vajon milyen munkát fogunk kapni? – terelte gyorsan másik témára a beszélgetést Langsdom. - Jó kérdés, te biztosan a birodalom ügyeivel fogsz törődni, én még nem tudom. Apám felteszem már most szerzett nekem helyet a Tanácsban, pedig semmi kedvem sincs politikával foglalkozni, remélem katonai munkakörben kapok valami pozíciót. - Majd kiderül, menjünk, mert mindjárt leszállunk. A Hipapheraklus a keleti dokkban szállt le. A két férfi kilépett a hajóból és azonnal észrevették a fogadóbizottságot. A város bejáratánál mintegy száz fős katonai had és a szüleik vártak rájuk, Treavol is ott volt. Egy kicsit távolabb egy fehér ruhás, fiatal nőkből álló csoport láttak, aminek a közepén egy sötétkék, földig érő díszes ruhában álló gyönyörű lány állt, akinek barna haja a dereka alá ért. - Istenem, de gyönyörű lett! – mondta halkan Langsdomnak a társa, aki egy biccentéssel válaszolt. Alaine ránézett a szüleire, akik bólintottak. Odarohant a bátyához és a nyakába ugrott. - Annyira hiányoztál! – mondta. - Alaine, gyönyörű lettél! – mondta nevetve a bátya. – Te is hiányoztál! Emlékszel még Laegenre? - Oh, igen – válaszolta és belenézett a kék szemekbe. – Örülök, hogy újra láthatlak. - Az enyém a megtiszteltetés úrnőm! – mondta Laegen, és kezet csókolt. Közben le sem vette a szemét a lány gyönyörű arcáról. - Nos tanácsos, áll az üzlet? – kérdezte a király, amikor odaértek. - Uram, el sem mondhatom, hogy ez mekkora megtiszteltetés nekem és a családomnak, főleg Laegennek. - Szerintem is remek a választás, igazán jóképű fiatalember lett belőle – mondta Laegen anyja és a királyné egyszerre. - Micsoda anyám? – kérdezte Alaine. - Lányom, megtaláltuk a leendő férjedet – válaszolta az apja. - Sheppard alezredes, Sheppard százados, Lorne őrnagy, Dr. McKay, és Dr. Weir azonnal jöjjön a kaputerembe! – hallatszott a hangosbemondó. John felriadt a hangra. Egy pillanatra elcsodálkozott, hogy hogyan került az ágyba, de nem foglalkozott vele túlzottan. Gyorsan felkapkodta a ruháját és elindult a kaputerembe. Mire odaért már mindenki ott volt akit hívtak, rajtuk kívül Teyla, Ronon, Zelenka és Caldwell is. - Mi történt? - Hermiod most hozta ezeket a képeket, amiket a Daedalus készített, amikor éjszaka őrjáratozni volt – kezdte Caldwell. – Sheppard százados, felismeri a hajókat? - Édes istenem! – mondta Susan amikor meglátta a képet. - Felismeri a goa’uld űrhajót? - Igen uram! Ba’al hajója az. De mit keres itt? - A másik hajó viszont Awagoné – sziszegte Carson. – Felismerem. - Igaza van – mondta Lorne. - A harmadik egy Ori hajó lesz – mondta Caldwell. - Mit kereshetnek ezek egy helyen? – kérdezte Weir. - Nem tudom, de ki kell deríteniük, mert a Daedalus még ma délután visszaindul a Földre – mondta Caldwell. folyt.köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-03-01 12. fejezet: A hármak szövetsége Egy goa’uld űrhajó lépett ki a hipertérből a Pegazus rendszerben. Messzire került a Tejútrendszerből, de hívásra érkezett ide, vagyis inkább parancsra, amit az Oritól kapott. Ugyanis a hajó tulajdonosának fel lett kínálva két lehetőség; vagy megsemmisítik őt a hajójával együtt, vagy eljön, és nem esik baja. A Rendszerúr idegesen mászkált a hajóján, nemrég visszatérített Jaffái voltak vele. Nem mert dacolni az Orival, ahhoz az átkozottak túlságosan erősek voltak. Ő maga soha sem jött volna ilyen messzire, ha nem mondják meg neki. Mi az, hogy egy istennek parancsolnak?! Még mindig nem tudott rendre térni e felett. Az elmúlt tízezer évben ő osztogatott parancsokat. Neki még csak kérdezés nélkül sem mert odaszólni senki, egészen addig, amíg nem találkozott a Tauri népével. Ez is az ő hibájuk, ha nem győzik le egy évvel korábban a Rendszerurakat, akkor az Ori soha sem jutott volna a Tejútrendszerbe. Ez ugyan nem volt teljesen igaz, hiszen az ő segítségével történt. Oh igen, a nagy Ba’al segítsége kellett a Jaffáknak, a Tok’rának és az átkozott embereknek ahhoz, hogy Anubiszt elpusztíthassák. Végtére is magának köszönheti jelenlegi helyzetét. Az emberek már biztosan rájöttek, hogy a Nox bolygóján meghalt teste csak egy klón volt és gyanítják, hogy tucatnyi hasonmása lehet még szerte a galaxisban. - Jaffa kree! – kiáltotta. - Mit óhajtasz nagyuram? – hajolt meg egy fiatal férfi. - Biztos, hogy jó helyre jöttünk? - Igen uram, nemsokára biztosan megérkezik,aki idehívott téged. - Ha két óra múlva még mindig nem jön senki, visszafordulunk. Fontosabb dolgaim is vannak, mintsem itt üljek ölbe tett kézzel. - Értettem nagyuram! Ideges volt. Meg akarta tudni, hogy hol van Atlantisz, hiszen ott rejtőzött Susan Sheppard. Eddig minden egyes esetben elmenekült előle, de most nem lesz ilyen szerencséje. A legjobb alkalom a fél évvel ezelőtti találkozó lett volna, ha az a Tok’ra nem avatkozik bele. Akkor még a klónja is elpusztult. Ha most megtudja hol van Atlantisz, akkor végre megszerezheti magának. Még pár percig gondolkodott, amikor egy idegen űrhajó lépett ki a hipertérből, nem sokkal az ő hajója mellett. A wraith kaptárhajó már órák óta utazott a galaxis ellenkező oldalára. - Az átkozott Ori megint tervez valamit – dühöngött a wraith. Nem elég, hogy egy szinte lehetetlen feladattal bízták meg, most még el is kell jönnie ide az istenháta mögé, valamilyen találkozóra. Két fiatal lány bújt hozzá, ők voltak a hívők. Szerette hallgatni amikor hozzá imádkoztak, és az életükért könyörögtek. Nagyon mulattatta a helyzet, ezért nem bántotta őket. Mindig nagyon öntelt volt az emberszerűsége miatt, amivel kitűnt a többi wraith közül. Bőrének nem volt zöldes árnyalata, haja hosszú fekete, a szemei jeges kékek, teljesen emberinek tűnt. , Azonban a kezén szívókorongok voltak, és a fogai is a wraith-ekére hasonlítottak. Ha nem nyitotta ki a száját, akkor még talán jóképűnek is lehetett mondani Ő volt az Ori legtökéletesebb wraithe, és a legutolsó, aki előjött a tartályokból több mint tízezer éve, utána bukott le a tudós társaság. Sikerült megmenekülnie az alterranoktól, később még a király lányának a jegyese is lett, a béke fenntartása érdekében. Harminc év jegyesség után megunta, hogy Alaine titokban Laegennel találkozgat, és megölette a tanácsos fiát. Ekkor bomlott fel a törékeny béke. A háború végén sikerült megszabadulnia a két hercegtől és Alainetól is, de a lányt nem szívesen ölte meg, mert a maga módján szerette őt de az képtelen volt megbarátkozni vele. Igazából az Ori parancsára cselekedett, de megszegte volna, ha Alainen elfogadja őt. De már nem számított a múlt, mert Alaine visszatért, és most nem utasíthatja vissza. Hirtelen megrándult a hajó, kiértek a hipertérből. Rögtön megpillantotta a Goa'uld hajót, és elcsodálkozott, mert most látott ilyet először. Egy nagy gyors, kicsi hajó száguldott a hipertérben a megbeszélt találkozóhelyre. Érezte, hogy a másik két fél már megérkezett. Senki sem hitte, hogy az Orinak ilyen fejlett az űrtechonógiája, főleg nem Daniel Jackson beszámolója után, aki csak az Istenek városát látta. Végtére is minden Ori híres tudós volt az Alterranoknál, tehát nem volt min csodálkozni a technológiai fejlettségük terén. Kivételesen használt űrhajót, most nem akarta kifárasztani magát az energialényként való utazással. Mind a húszan átkozták utolsó teremtményüket, hogy egy egy egyszerű feladatot sem volt képes végrehajtani. Mi lehet olyan nehéz három ős megölésében? Állítólag megtette, mégis újra itt voltak mind a hárman, sőt még a legbefolyásosabb tanácsos fia is velük volt. Tudták, hogy csak ők képesek arra, hogy az Orit végérvényesen eltöröljék a világegyetemből, de ezt nem engedhetik meg, nekik élniük kell! Az elmúlt tízezer év alatt megtanulták azt, hogy lehet hatalmas energiát nyerni az emberek imádatából. Szóval most minden erejüket arra kell használniuk, hogy elpusztítsák a létüket veszélyeztetőket, amíg ilyen gyengék. Az Ori soha sem ismerte meg az evakuálási terveket, így a Tejutat csak Jacksonnak köszönhetően fedezték fel., Rengeteg fiatal népet találtak, akik nyitottak voltak befogadni a tanításukat. Készek voltak felvenni az új hitet, mert a goa’uldról kiderült, hogy hamis istenek, ők pedig igazi csodákra voltak képesek. Már csak az maradt hátra, hogy felkutattassák és megölessék a királyi családot. Attól kezdve semmi sem állhat az útjukba. Végül megérkezett, kilépett a hipertérből és csatlakozott az ott várakozó hajókhoz. - Uram, azonosítatlan űrhajó tűnt fel! – jelentette a Jaffa. – Éppen a fegyvereit élesíti. - Pajzsokat fel, fegyverek tüzelésre készen legyenek, és nyiss egy csatornát! - Kik vagytok, és mit kerestek a táplálkozási területünkön?! – hallatszott a kérdés a másik űrhajóból egy fekete, hosszú hajú férfitól. - Hogy merészelsz így beszélni egy istennel!? – sziszegte Ba’al. A wraith felnevetett. - Azt hiszem ugyanazért vagyunk itt Rendszerúr, téged is az Ori rendelt ide. - Nem rendelt, magamtól jöttem. - Azt kétlem Rendszerúr. Ők teremtettek, ismerem őket– mondta a wraith. – Elnézésedet kell kérnem, még be sem mutatkoztam, Awagon vagyok. - Én pedig Ba’al. - Esetleg valamelyik hajón kényelmesebben tudnánk beszélgetni, amíg az Ori megérkezik. - Rendben, gyere át az én hajómra. - Egyedül megyek, hogy lásd nincsenek ellenséges szándékaim. Mindketten az Oritól függünk. - Sugározzátok át! – adta ki Ba’al a parancsot. Ez volt az egyetlen Goa’uld űrhajó, amin asgardi technológia is volt. A többi elpusztult, amikor Anubis flottáját legyőzték. Awagont a Jaffák bekísérték az irányítóterembe, ahol Ba’al már várt rá. - Szóval így néz ki egy wraith. – kezdte a goa’uld. – Susan Sheppard egészen máshogy írt le titeket. - Találkoztál vele? – kérdezte a wraith. - Miért ilyen fontos ez? - Igazad van, nem olyan fontos. Csak egy nagyon régi ismerős, semmi több. - Mikorra fog az Ori ideérni? - Akkor jönnek, amikor akarnak, szóval lehet, hogy napokig fognak itt váratni minket, de akár ebben a pillanatban is megjelenhetnek. - És van valami sejtésed, hogy mit akarhatnak tőlünk? - Egy sejtésem van, csak azt nem tudom, hogy te hogyan jössz képbe. - Nagyuram, egy idegen hajó lépett ki a hiperűrből – mondta az egyik Jaffa, aki akkora ért oda a goa’uldhoz. - Azt hiszem végre megérkezett – morogta Awagon. Tehát itt vannak, gondolta magában. Kiterjesztette a tudatát mindkét hajóra és megállapította, hogy a goa’uld űrhajón vannak. Átalakult energialénnyé és miközben testét lángok vették körbe, átment a hajóra. Ba’al és Awagon előtt újra visszaalakult emberré, már amennyire embernek lehetett nevezni a bukott őst. A kinézete alapján annyira sem lehetett embernek tekinteni, mint az prioreiket. Bőre leginkább úgy nézett ki, mint a parázs, vörös szemei is izzottak. Haja egyáltalán nem volt. Ajkain gúnyos mosoly bujkált, de amikor Ba’alra nézett elkomorodott. - Reméltem, hogy igazi valóddal tisztelsz meg Rendszerúr! - sziszegte. - Nem vagyok ostoba – morgott Ba’al. – Számítanom kellett arra is, hogy el akarsz pusztítani. - Kivételesen nem, azt a saját galaxisodban is megtehettem volna. Feladatom van mind kettőtök számára. Igen Awagon, te már tudod, hogy mi az. - Mi lenne az a feladat, ami miatt ide kellett jönnöm? - Nos, van egy kis gondunk négy személlyel. Igazából a negyedik nem túl veszélyes tényező, de zavaró, hogy életben van. - És meg kell ölnünk őket – fejezte be a mondatot Awagon. - Nem! Változott a terv, élve kell elfognotok őket, mi akarunk velük végezni. Neked nem sikerült őket véglegesen elpusztítanod, nekünk sikerülni fog. - És kik lennének azok, akiket el kell fognunk? És ebből én milyen hasznot remélhetek? – kérdezte Ba’al. - Az életedet! – nevetett fel az Ori. – És ha teljesítitek a feladatokat, olyan hatalmat kaptok, ami eddig álmotokban sem jutott eszetekbe. Ők lennének azok. Elsuttogott pár szót, mire négy kép jelent meg a falon. Ba’al a két Sheppardot és Becketett azonnal felismerte a képen, viszont Lorneról semmi sem ugrott be neki. - Ahogy látom Rendszerúr, felismered őket – mondta az Ori. - Igen, volt már velük dolgom. – Arról mélyen hallgatott, hogy tizenkét évvel ezelőtt könnyedén végezhetett volna a lánnyal, de nem tette meg. A mai napig nem jött rá, hogy miért nem. – És ha őket elfogtuk, akkor mi lenne még a feladatunk? Mert gondolom ennyivel nem elégszetek meg. - Jól látod! Utána el kell pusztítanotok az összes Alterrant. Vagy ahogy ti hívjátok őket, az ősöket. Ha ezt is megcsináljátok, megkapjátok a jutalmatokat. - És ha nem tudjuk megtenni? – kérdezte a két férfi egyszerre. - Meghaltok! – felelte nemes egyszerűséggel az Ori. – És még valami Ba’al. Minimum két klónodat akarom ebben a galaxisban tudni, mert ha Alaine megtudja hogy itt vagy, meg akarja majd bosszulni a mostani szüleit. Még egy dolod, egyikőtök se merjen az emberektől segítséget kérni, főleg te Ba’al. Ismerjük a legutóbbi tettedet. Szóval feleslegesen próbálkoztok, tudni fogunk róla. És akkor azt is megbánjátok, hogy a világra jöttetek. - Tehát ez most valamilyen szövetség közöttünk, ha jól veszem ki. Csak ti diktáljátok a feltételeket. - Igen Rendszerúr, létrejött az a szövetség, amitől mindenki rettegni fog, aki csak hall róla. Amint befejezte a mondatot, nevetés közepette energialénnyé vált és visszaszáguldott az űrhajójába. A két férfi kétségbeesetten nézett egymásra. - És még engem neveznek őrültnek – sziszegte Ba’al. - Én tízezer éve szolgálom őket, az összes többi wraithel együtt. - Nem próbáltatok még fellázadni ellenük? - Ők teremtettek minket, ha meg is tettük volna, utána kihez fordulunk? - Az emberek vagy az ősök nem jutottak eszetekbe? - Nem alacsonyodott le senki addig, hogy a táplálékoktól kérjen segítséget. És te mikor kérted az emberek segítségét? - Kicsivel több, mint egy éve. Le kellett győznünk Anubist, aki mindent el akart pusztítani a galaxisunkban. Ekkor buktak el a Rendszerurakm és emiatt tudott az Ori utat találni hozzánk. - Most már mennem kell, mozgósítanom kell a többi kaptárhajót, hogy megkereshessük őket. - Miért? Hiszen tudjátok, hogy hol van Atlantisz. - Atlantisz a legutóbbi ostrom idején elpusztult, valamelyik másik bolygóra menekülhettek át. - Rendben, amint visszatértem ebbe a galaxisba, küldök Jaffákat, hogy segítsenek a kutatásban. Awagont visszasugározták a hajójára és beléptek a hipertérbe. Ba’al még percekig állt a hídon és kifelé nézett az ablakon. - Valóban olyan szövetség, amitől mindenki rettegni fog – mondta magában. – Jaffa! Hazamegyünk! A Jaffa megfordította a hajót és megkezdték a visszautat a Tejútrendszerbe. Awagon idegesen járkált a hajóján. Az átkozott Ori. Gyűlölte őket tiszta szívéből. Ba’alnak igaza van, fel kellett volna lázadniuk az elnyomás alól. Fejében a közelben lévő kaptárkirálynők hangja visszhangzott, egyetértettek vele. Már nem tűrhetik ezt sokáig, meddig használhatják ki a teremtményeiket? Istennek tekinti magát az Ori, pedig csak bukott Alterranok. Most, hogy szövetségre léptek, a wraith végre el fogja pusztítani az Alterran népet, majd miután megérdemelt jutalmukat megkapták, teremtőikkel is leszámolnak egyszer és mindenkorra. Awagon felnevetett és a királynők nevetése a fejében visszhangzott. Bár ők még nem voltak tisztában vele, de az Orit tényleg csak az alterran királyi család három megmaradt tagja, Alaine, Langsdom és Treavol pusztíthatja el. Erről azonban csak a a húsz tudós tudott, ők viszont félve őrizték ezt a titkot. - Ostobák! – nevetett a húsz tudós, amikor a társuk visszatért közéjük. – Mikor mondjuk meg Awagonnak, hogy amit a királynőkkel terveznek, soha sem jöhet létre, bármekkora hatalmat is adunk a kezükbe? - Had jöjjenek rá maguk, amikor eljön az idő! – nevetett fel egy másik. – És mi látni fogjuk a vereséget az arcukon, amikor rájönnek hogy mégis istenek vagyunk! Közben Atlantiszon két ugró készült átlépni a csillagkapun, hogy a Szövetség találkozójának helyére siessen. Most kapták meg a Daedalus üzenetét. A hajónak sikerült elég közel férkőznie a találkozó helyéhez, és Hermiodnak hála elég nagy részét hallották is a találkozónak. folytatás a jövő héten kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-03-07 kicsit depis voltam tegnap, így ez a rész kicsit ilyen hangulatú lett... 13. fejezet: Ahol a szövetség pusztított Sheppard alezredes és Lorne őrnagy csapata ugró átért a csillagkapun, és a találkozó helyszínére tartottak. Ugyan egyikőjük sem bízott benne, hogy bárkit is ott találnak, de azért reménykedtek. Teyla azonnal megérezte a wraithek örömét, amint átértek a csillagkapun. Nem értette, hogy mire fel ilyen boldogok, amikor az Ori megfenyegette meg őket. Mivel a hely a galaxis legszélén volt, csillagkapu is csak a szomszédos naprendszerben volt, így körülbelül hat órába telt a társaságnak, mire odaértek. A balsejtelmük beigazolódott, az űr már teljesen üres voltcsillagkapucsillagkapu , semmi sem utalt arra, hogy bárki itt járt volna. Csak a legközelebbi bolygón volt egy kisebb eljövetel, ahol Awagon dárdái emberek százait rabolták el. Ezt akkor tudták meg, amikor visszafelé megálltakkérdezősködni, hogy azok az emberek hátha tudnak valamit. A város romokban hevert, pedig a Föld fejlettségével megegyező szinten lehettek előtte. Tüzek pusztítottak mindenfelé, az épületek nagy része teljesen elpusztult. A két ugrót a város határán, az erdőben tették le. - Johnson, Blake és Kerr! – kezdte Lorne. – Maguk itt maradnak és vigyáznak az ugrókra! - Igenis, őrnagy! - válaszolták. A hat fős társaság elindult a város felé. Ahogy már levegőben is megállapították, a város teljesen elpusztult. A földön emberek tetemei is feküdtek, megszenesedett sebekkel. - Ezeket a sebeket goa’uld energiafegyver okozta – nyögött fel Susan. - Akkor Ba’al is itt van a közelben? – vonta fel a szemöldökét John. - Másra nem tudok gondolni. Biztos hogy jártak itt Jaffák, a halottak sebeiből egyértelmű. - Ekkora felhajtást!Vajon az Ori miért akar minket ennyire holtan látni? – csodálkozott John. - Nem tudom, de jó lenne kideríteni – mondta Lorne is. - És mit csinálunk, ha még mindig itt vannak? – kérdezte Teyla. - Kikérdezzük őket? – vigyorodott el Ronon. - Eltűnünk innen a lehető leggyorsabban! – mondta Rodney. Ekkor a mellettük lévő hat emeletes háznak felrobbant a teteje, éppenhogy csak ki tudtak térni előle. Majd megláttak négy férfit, akik feléjük futottak. - Kérem segítsenek, az árvaház lángokban van és bent rekedt több gyermek – mondta az első. - Mutassa az utat! – kiáltotta John. Mintegy három sarkot kellett csak menniük, amikor meglátták az égő két emeletes épületet. Az utcán riadt gyerekek álltak, a kicsik sírtak, míg a már majdnem felnőttek tehetetlen dühvel nézték lángoló otthonukat. Sokan segítettek az oltásban. Amint a társaság is odaért, vizes dézsákat adtak a kezükbe, hogy ők is segítsenek. - Mindenki kint van? – kérdezte egy öreg férfi a gyerekeket. - Amy még mindig bent van, nem találtuk meg – hadarta gyorsan valaki. Susan, amint meghallotta hogy bent rekedt egy kislány, odafutott Rodneyhoz, kikapta a férfi mellényzsebéből az életérzékelőt, és futva indult a lángoló épület felé. Jeges szél fújt át a téren, és a lány előtt szétváltak a lángok. John utána rohant hogy megállítsa, de az orra előtt a lángok újra egyesültek. Susan Alainetól hajtva kereste a kislányt. Alig kapott levegőt, fulladozott és köhögött, szinte csak füstöt tudott belélegezni. A hőség elviselhetetlen volt a jeges szélörvény ellenére is, amit Alaine keltett. Mintegy öt perce lehetett bent, amikor meglátta maga mellett a pislákoló életjelzést. A kislány maximum öt éves lehetett, és ájultan feküdt a földön, körülötte lángok tomboltak. Felkapta a földről és elindult kifelé. Mögötte robbanások hallatszottak. Sietnie kellett, ha nem akart felrobbanni épülettel együtt. Fél perc alatt kiért az épületből, pár pillanattal később be is robbant az egész. A légnyomás erejétől mintegy húsz métert zuhant. A betonon ért földet és elveszítette az eszméletét. - Susan! Gyere vissza! – kiáltott rá John, de a lány meg sem hallotta. Utána futott, de az utat, amin a húga az előbb bement, újra tűz zárta el. Esélye sem volt bejutni. - Hozzon valaki egy vizes ruhát, amivel be tudok menni! – kiáltotta John. - Uram, nincsen semmink. A raktár elpusztult, amikor a világító szemű démon a seregeivel megérkezett a wraith oldalán. - Francba! – kiáltotta dühösen. Távolabb Teyla próbálkozott a rádióval. - Susan, itt Teyla, hallasz? – kérdezte, majd Johnra nézett. – Semmi, nem hallja. - Persze, hogy nem hallja, a tűz miatt! – csattant fel Rodney. – Túl sok az interferencia. - Fejezze be ezt doki, inkább találja ki, hogyan tudunk vele kapcsolatba lépni! – sziszegte Lorne. - Sehogy. Mit nem lehet azon érteni, hogy amíg a tűzön belül van, semmit sem tehetünk érte? - Általában mindent meg tudsz oldani, tehát gondolom ezzel sem lesz gond! – mondta Ronon. Pár pillanattal később meghallották az első robbanást, majd Susan jelent meg az ajtóban egy kisgyerekkel a kezében. Megindultak felé, de ekkor az egész épület felrobbant. Susan sikoltva zuhant át a tér másik oldalára, majd elterült és nem mozdult többé. John és Lorne pár pillanattal azután hogy felkeltek a földről, már ott is voltak Susan mellett. Szerencséjükre megállapították, hogy a lány csak az eszméletét veszítette el, és a kislány is jól van. Alaine most is, mint az elmúlt négy esztendőben mindig, az egyik távoli bolygóra utazott, ahol hivatalos látogatáson vett részt az egyik árvaházban. A gyerekek nagy kedvence volt a hercegnő és a szülei is úgy vélték, hogy ez nagyszerű reklámfogás. Persze az igazságot csak négyen tudták, hogy miért megy oda minden évben többször is. Csak Alaine, az anyja, az apja és az árvaház vezetője tudta, hogy az egyik árva valójában Alaine hercegnő és Laegen tanácsos kislánya. Mivel a hercegnő már majdnem egy évtizede Awagon jegyese volt, nem lehetett abból botrány, hogy hat évvel az előző eljegyzés felbontása után a régi jegyesétől szül gyermeket. Amikor kiderült Alaine terhessége, a szülei azonnal egy távoli bolygóra küldték, és még Langsdomnak és Treavolnak sem mondták meg, hogy hol van. Az ifjú tanácsost pedig, a galaxis másik végébe küldték meghatározhatatlan időre, hogy vegye kezébe az ottani egyik bolygó irányítását. Alaine az Aurora fedélzetén tartott az árvaház bolygója felé, ez volt az éppen rendelkezésre álló legbiztonságosabb hajó, igaz a leglassabb is. Már két hete voltak úton, ugyanis a bolygó el volt rejtve a wraith elől, ezért még a közelében sem volt csillagkapu, így nem találhattak rá. Legalábbis nagyon sokáig ezt hitték. Egy héttel az elindulás után futár érkezett Atlantiszra, meghozván a szörnyű hírt, hogy a wraith rátalált a bolygóra és minden leánygyermekkel végzett, akárcsak az árvaház vezetőjével. A király és neje szomorúan hallgatta, hogy Awagon valahonnan tudomást szerzett a kislányról. A megöléséért azonban nem hibáztatták a wraith-et. A szülők azonnal elküldték a Hipapheraklust, hogy visszahozza a lányukat, mielőtt az Aurora odaérne, de nem bíztak abban, hogy utolérnék a másik hajót. Az Aurora végre valahára odaért a bolygóra. Alaine megszokta, hogy a gyerekek mindig kijönnek elé az igazgatóval, de most senki sem jött. Egy csapat katonát kéretett magához és gyalog tette meg a félórás utat a leszállópályától az árvaházig. A félelme percről-perce nőtt, főleg amikor odaértek és meglátta azt a rengeteg kis sírt ott, ahol korábban gyerekek játszottak. Megnézte a névtáblákat, egyetlen fiúnév sem szerepelt rajtuk, csak lányok. Abban a pillanatban hasított belé a felismerés, hogy Awagon biztosan rájött, hogy itt rejtették el Laegen és az ő lányát, és megölte őt. Amint megtalálta a négy éves kislánya, Larion sírját, zokogva rogyott le mellette. Többé nem ölelheti át a mindig mosolygós, barna hajú és kék szemű kislányt. Egy világ omlott benne össze. Először elszakítják Laegentől, és most még a lányát is elveszik tőle. Gyűlölte Awagont. Hogy volt képes megölni egy ártatlan kislányt, aki soha sem ártott volna neki? Susan kinyitotta a szemét. A feje felett kék ég volt, mellette John és Evan térdelt, és Amy is ott guggolt mellettük. A kislánynak barna haja volt és kék szemei. - Jól érzed magad? – kérdezte mindkét férfi egyszerre. - Annyira hasonlít Larionra – suttogta a lány. - Kire kicsim? – kérdezte Lorne. - Tessék? Ki az a Larion? – kérdezte John. - Awagon megölte – mondta Susan és sírva fakadt. Lorne átölelte. – Megölte a lányunkat. - Susan, miről beszélsz? Nekünk nem is lehetne még gyerekünk. - Senki sem tudta, csak a szüleim, az árvaház vezetője és én. Ezért mentem minden évben többször oda, hogy őt láthassam. Téged meg a galaxis másik végére küldtek arra a bolygóra, hogy kormányozd. A szüleid örültek a kinevezésnek, pedig száműzetés volt. Szegény kislány csak négy éves volt. - Istenem! – nyögött fel a férfi. – Nyugodj meg, kérlek! - Miről beszél? – kérdezte John. - Azt mondja, hogy annak idején volt egy lányunk, Larion. Ismertem őt… - De hiszen az a kislány… Susan elernyedt az őt tartó kezekben, és a két férfi is elveszítette az eszméletét. Akárcsak Rodney, aki Teyla és Ronon mellett állt a tér másik oldalán, és Carson is Atlantiszon. Langsdom és Treavol kétségbeesetten mászkált a fiatalabb férfi szobájában, ugyanis napok óta nem találták sehol a húgukat. Egy ideig azt hitte, hogy a lány Laegennel szökött meg, de aznap reggel találkozott a tanácsossal. Pár perccel később Laegen is megérkezett, ő is ideges volt, ugyanis két nappal korábban a lány nem jött el a titkos találkájukra. - Eltűnt, senki sem látta napok óta – mondta bánatosan, amikor bejött. - Ráadásul betegnek is tűnt mielőtt eltűnt – mondta Treavol. – És még azt sem hagyta, hogy megvizsgáljam. Egy egyenruhás férfi jött be. Laegen szakaszába tartozott, mert a férfi azon kívül, hogy a Tanácsban volt, a hadseregben is igen magas rangot töltött be. - Uraim, a király óhajt önökkel beszélni. Most. - Remélem ő elárulja, hogy hova lett Alaine – morgott Langsdom. Mind a hárman bementek a trónterembe. - Apám, hol a húgom? – kezdte Langsdom. - Alaine súlyos beteg. Az orvosok javaslatára el kellett küldenünk őt egy másik bolygóra. - Melyikre bácsikám? - Arról nem kell tudnotok. Inkább azzal foglalkozzatok, hogy a békét fenntartsátok. Ha jobban lesz, akkor visszatérhet Atlantiszra. Laegen tanácsos! - Igen uram!? – mondta a harmadik férfi meghajolva. – Miben lehetek a szolgálatodra? - Erre a bolygóra kéne elutaznod, hogy átvedd a bolygó felett a parancsnokságot, mind katonaként, mind tanácsosként. A megbízatásod határozatlan időre szól, ha a bolygó gazdasága ismét fellendül, akkor térhetsz csak vissza. Persze a Tanács ülésein továbbra is meg kell jelenned. Még ma el kell indulnod. - Értettem uram! - Most mehettek. Kimentek a trónteremből. - Ennél szebben még én magam sem fogalmazhattam volna meg valaki száműzetését – morgott Langsdom. - Rájöttek volna? – kérdezte Laegen. - Másra nem tudok gondolni – felelte Treavol. Majdnem egy év telt el mire Alaine visszatért. Rosszabb állapotban volt, mint amikor elment. Semmit sem mondott arról az időszakról, ami akkor történt, amíg távol volt. Három évvel később éppen egy árvaházi látogatás előtt volt Tanácsülés, így Alaine négy év után viszontláthatta kedvesét. Mivel az ifjú tanácsos továbbra is jó barátja volt a két hercegnek, rávették a férfit, hogy ő is kísérje el őket erre a hivatalos útra. A szülők csak akkor értesültek erről, amikor a hajó már elindult, így semmit sem tudtak tenni. Ugyanis a hajó és a legénység Laegen parancsnoksága alá tartozott. Pontosan tudták, hogy Langsdom és Treavol keze van a dologban, ugyanis a lányuk túl félénk és becsületes volt ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Mindenki nagyon jól érezte magát a hajón, mert a két hercegnek és a hercegnőnek nem volt kísérete, és azt tehettek, amit akartak. Minden este négyesben vacsoráztak, és utána Alaine és Laegen együtt tudott lenni. Minden éjszakájukat közösen töltötték az út során. Mikor odaértek, a gyerekek, mint mindig, most is a leszállópálya mellett várták Alaine-t. Az egyik kislány futva rohant elé, gyorsan kapkodta kis lábait. - Alaine néni, Alaine néni! – sipította vékony hangján és átölelte a lányt. - Larion! – mondta és felkapta a kislányt. – Hagy mutassam be a bátyámat Langsdomot, Treavolt, és az egyik tanácsost, Laegent – aki mellesleg az édesapád, sóhajtotta magában. - Fiúk, ő Larion! Ekkora ért oda az árvaház vezetője. - Úrnőm, hercegeim, tanácsos, micsoda megtiszteltetés! – mondta, de a szeme kegyetlenül megvillant, amikor a tanácsosra, majd figyelmeztetőleg a lányra nézett. Larion Laegenre nézett, két ugyanolyan színű szempár kapcsolódott össze. „Az istenekre, nehogy felismerd” – gondolta a lány magában. Szerencséje volt, soha sem jöttek rá a Lantisziak, hogy ki is a kislány. Este volt már, amikor magukhoz tértek. Egy kórházi szobában voltak Atlantiszon és meglepetten látták, hogy Rodney is akkor ébred fel, amikor ők. - Carsonnak ki kéne már találnia valamit, elegem van ebből! – csattant fel. - Rodney, nyugodj meg – szólt rá Teyla. - Ne mond nekem, hogy nyugodjak meg! Nekem semmi közöm hozzájuk, és mégis minden emléküket látom! - Beszélj Carsonnal! – sziszegte Teyla. – Ott ül két ággyal melletted. - Jaffák is voltak ott Susan – mondta John. – Ki kéne találni, hogy mit fogunk tenni a szövetség ellen. - Keressük fel Chayát, hogy kapcsolatba léphessünk a többi őssel. Csak az ő segítségükkel győzhetünk. Jobb ötletem nincs – mondta halkan a lány. Vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdjen el sírni Alaine fájdalmán. - Rendben, holnap felkeressük őt. folyt köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-03-09 további depis folytatás: 14. fejezet: Az ellenlépések Másnap ebéd után John és csapata készen állt az indulásra. Az ő csapata ment, mert Chaya csak őket ismerte. Ráadásul már az első találkozásukkor felismerte, hogy a két Sheppard ki is valójában. Átértek a csillagkapun. Az álcázást nem kapcsolták be, hiszen egy barátságos bolygóra jöttek. De nagyot tévedtek. Két goa’uld anyahajó állt bolygó körüli pályán, távolabb három wraith kaptárhajó, és gyanújuk szerint egy Ori hajó is velük volt. Halálsiklók, al’keshek és dárdák pásztázták az űrt. Teyla már várta, hogy mikor jön Chaya támadása, de nem történt semmi. A rövid távú hajók könnyedén hatoltak be a bolygó atmoszférájába. John azonnal álcázta az ugrót és ők is behatoltak a légkörbe. Elrepültek a falu felett, mindenkit halva találtak. Akik „szerencsések” voltak, azokkal botfegyverek végeztek, akiknek nem ez lett a sorsa, azokat a dárdák kapták el. Valami történt Chayával, most már egészen biztosak voltak benne. Csak azt nem érették, hogy micsoda. Ugyanis amire emlékeztek, illetve amit Atlantisz adatbázisából tudtak, egy felemelkedett őst szinte lehetetlen volt elpusztítani. Ha Chaya időben tudott energialénnyé átalakulni, akkor életben kell lennie. Jaffák masíroztak fel s alá a falu romjain, nyomukban néhány wraith és egy prior is volt. - Szép kis társaság! – mondta undorodva John. - Ba’al Jaffái! – sziszegte a húga. – Ráadásul mind Ori hívő. Milyen szánalmas, hogy már a Jaffák sem hisznek urukban. - Nekem nem teljesen világos ez az istennek tekintjük magunkat dolog – mondta Ronon. – Miért hitték el ezt az emberek? Mi soha sem tekintettünk istenként a wraithre. - Csupán azért, mert ez merőben más dolog – motyogta McKay. - Rodney! – nézett rá Susan. – Évezredekkel ezelőtt az emberiség még fejletlen volt és nagyon babonás. Eleinte szellemekben hittek, majd kitalált istenekben. Körülbelül tízezer évvel ezelőtt talált rá a Goa’uld a Földre, és amikor megtudták, hogy ez az elmaradott nép kitalált személyeket imád, úgy döntöttek, hogy belebújnak ebbe a szerepbe. Ettől kezdve őket imádták. - Persze manapság is van vallás és istenek, Isten, Buddha, Allah és még folytathatnám, de őket soha senki sem játszotta el – mondta John. - Ez nagyon érdekes! – mondta Teyla. – Azok ott holttestek? – mutatott a fejével egy véres kupacra. - Igen, azok – mondta Susan. - „Yueh! Yueh! Yueh! - harsog a refrén - millió halál sem volna elég neki!” – morogta John. - Milyen találó idézet Frank Herberttől! – morgott Rodney is. - Keresek egy helyet nem messze Chaya menedékétől, és ott leszállunk. Remélhetőleg arra már nem lesznek Jaffák. Mintegy kétszáz méterre szálltak le a menedéktől, az ugró egy pillanatra sem jött ki az álcázásból. Pár perc alatt sikerült a ház közelébe lopakodniuk, az arra menetelő Jaffák és wraithek ellenére. Az egyik bokor mögött bújtak el és várták, hogy elmenjenek előttük. Tíz percig kellett várakozniuk, amikor az udvarból meglátták kijönni Awagont, Ba’alt és egy priort. Johnnak kellett Susant lefognia, hogy a lány ne ronthasson neki azonnal a Rendszerúrnak. Még pár percig lapultak a bokorban, majd amikor látták a dárdákat, a halálsiklókat és az al’kesh-eket felemelkedni a földről, bementek az udvarba. Bent minden fel volt dúlva, a növények megégtek, a vázák széttörve hevertek a földön szanaszét. Több ember holtteste is hevert itt, akárcsak Jaffáé és wraithé. Nagyon úgy tűnt, hogy ezek az emberek önként vezették el ide a Jaffákat és csak az után végeztek velük, hogy ideértek. Végülis a szövetség nem tűrhette el, hogy a hitetlenek életben maradjanak. Chaya nem tudta megmenteni őket, de legalább nagy pusztítást végzett a támadók között. Tudták, hogy történt vele valami, különben Ba’al, Awagon és az prior soha sem távozott volna innen élve. Bent a házban találták meg Chayát, Athar oltára előtt feküdt. Fehér ruháját vér áztatta, amit akár Jaffák vérének is gondolhattak volna, ha nem látják a nő alatt terjengő vértócsát. Susan és John azonnal odarohantak hozzá. A nő ajaki közül kibuggyant a vér és végigfolyt az arcán. Mind a ketten tudták, hogy az ős haldoklik. - Chaya, hallasz engem? – kérdezte Susan. – Rendbe fogsz jönni! – bíztatta, de ő is tudta, hogy semmi esély sincs rá. - Megtalálták… - mondta halkan a nő. - Mit, mit találtak meg? – sürgette John. - A módszert, amiről azt hittük, hogy nem létezik. Megtudták, hogy hogyan ölhetnek meg egy felemelkedett őst. Esélyem sem volt, annyi időm sem volt energialényként, hogy bármit tenni tudjak, azonnal visszaváltoztam emberré. Halandó lettem. Nem találhatják meg a többieket. Eljött az, amitől mindig is tartottunk. Nem lett volna szabad Larionnak meghalnia. Csak kevesen tudtuk, hogy kicsoda, de nem tudtuk megmenteni. Ha ő nem hal meg, elpusztíthatta volna a wraith-et. A szüleitek óriási hibát követtek el amikor nem vállalták fel a kislányt. - Segítened kell, meg kell találnunk a többi Alterrant, hogy szembe szállhassunk az Orival – mondta Susan. - Nem fognak segíteni, nem fogják megkockáztatni, hogy újra halandók legyenek. Ti nem tudjátok, hogy mi mindent kellett feladniuk, hogy ne veszítsék el halhatatlanságukat azzal, hogy újra emberként járnak a halandók között. Én tudom, mert közéjük tartozok. Elmondom a helyeket, de csak akkor fognak segíteni, – ha egyáltalán megteszik – ha ti újra azok lesztek, akik voltatok. Ne féljetek, nem mondtam el nekik, hogy a többiek mely bolygókon élnek. Ezekre a tárgyalás lezajlása után költöztünk, se a wraith, se az elűzöttek nem ismerik a címeket, mert a csillagkapukat is csak utána építettük rájuk. Lerajzolta annak az öt bolygónak a címét, amin csak felemelkedett ősök élnek. - Titeket akarnak holtan látni. Azt mondták, hogy Laegen is életben van, igaz ez? - Igen Chaya, él – mondta Susan. - Ezek szerint, ha születne még egy gyermeke Laegennek és Alainenak, akkor ő is képes lenne elpusztítani a wraith-et? – kérdezte John. - Nem, azt csak Larion tudta volna megtenni, róla szólt a jóslat. Nem halhattok meg újra, annak a fajunk kihalása lenne a vége. Így is azt próbálják elérni, de remélem nem következik be. Tegyetek meg mindent, kérlek! A fajunk nem halhat ki, nem lehet mindenkiből halandó, mert akkor többé nem emelkedhetnek fel. Én sem tudtam megtenni, ez lett a vesztem. Most menjetek, nincs sok időm és a halálommal a bolygó is megsemmisül, mert már senki sem él rajta, akire vigyázni kéne. Ég veled uram, úrnőm. Szemei lecsukódtak. Siessetek, formálták hangtalanul az ajkai. - Kifele! Gyorsan, futás! – kiáltott rá az ajtóban álló társaira John. Alig értek ki a bolygó légköréből, megkezdődött a bolygó megsemmisülése. Lent a földön gigantikus nagyságú viharok ébredeztek, vulkánok törtek ki. Nem várták meg, hogy mi lesz a bolygó sorsa, de néhány nappal később, amikor ezt a csillagkaput tárcsázták, nem jött többé létre kapcsolat. Pár perccel azután, hogy visszatértek Atlantiszra, már az elosztóban ültek. Elmondták, amit megtudtak, Elizabeth idegesen mászkált fel alá a teremben már percek óta. - Szóval hatalmas gondban vagyunk – mondta végül. - Azért ez enyhe kifejezés asszonyom! – mondta Lorne. - Valakinek van valami ötlete, hogy mit tegyünk? – kérdezte Carson. - Azonkívül, hogy meglátogatjuk azokat a bolygókat, egyelőre semmi – mondta csüggedten Susan. - Azt sem tudjuk, hogy mit fognak tenni, ha meglátnak minket – morogta John. – Pontosan ugyanúgy nézünk ki, mint tudjuk kik, de akkor is. Még mindig halandók vagyunk, és nem emlékszünk mindenre. - Szerintem nem pont így képzelték a visszatérteteket – mondta McKay. – Ők tökéletesebb eredményre számítottak, gondolom ezt ti is sejtitek. - Ebben most az egyszer igazad van – bólintottak mind a négyen. - Renden, akkor mind a négyen el fognak menni azokra a bolygókra, csak így győzhetjük meg őket – mondta Elizabeth. - Ez nem annyira jó ötlet. Külön-külön kéne mennünk. Ugyanis ha már elfoglalták azokat a bolygókat, akkor ott fognak ránk várni – mondta Susan. - Mindegyikünknek megvannak az emlékeink a halálunkról, és köszönöm de nem kérek belőle még egyszer! – mondta John. - És azok az ősök talán végre az emlékeiteket is ki tudják szedni a fejemből – mondta ábrándozva McKay. - Rodney! – szólt rá Liz. – Éppen egy faj kihalása múlik rajtunk, és te már megint csak saját magaddal törődsz?! - Ő már csak ilyen marad és nem fog megváltozni soha – nevetett fel Zelenka. - Legalább ilyenkor csöndben maradhatnál, ugyanis három különböző faj nem épp a te fejedre pályázik, hanem a mienkre! – csattant fel John. – Bár ha tudnák, hogy mit tudsz ezzel kapcsolatban, már nem lennél ilyen biztonságban. - Igen? Erről nekem miért nem szólt korábban senki? – kérdezte riadtan. - Nem lehetne egyszerűen lelőni? – tette fel a kérdést Ronon és már nyúlt is a fegyveréhez. - Tudtam, hogy ez a rész fog következni! - Dr. McKay, kérem, csak egy percre maradjon csöndben! – kérte Teyla. Rodney duzzogva ült vissza a székére és csöndben maradt. - Ha együtt megyünk, akkor könnyedén elkaphatnak minket, viszont úgy vagyunk a legerősebbek, és csak együtt lennénk képesek elmenekülni – összegezte Susan. – Külön nagyon gyengék vagyunk. - Akkor ti mit javasoltok? – kérdezte Elizabeth. - Együtt – mondta a három férfi. - Ezek szerint le vagyok szavazva. - Rendben, akkor holnap mind a négyen mennek. Két csapattal. - Asszonyom, szerintem felesleges lenne másokat is veszélybe sodorni emiatt – mondta Lorne. - Sajnálom őrnagy, én nem így látom. Reggel tízkor találkozunk. Mind a négyen megvárták, amíg mindenki kimegy. - És ha megtaláljuk őket mi lesz? – kérdezte Susan. - Nem tudom, de bárcsak tudnám – sóhajtotta John. - Az apád még életben lehet – mondta Carson, amikor Lorne-ra nézett. – Feltéve, ha nem ment ő is a Földre. - Felemelkedett volt, így még kint lehet valahol, az anyámmal együtt. Ez olyan furcsa… - mondta Lorne. Utána mind a négyen elmentek vacsorázni, és éjszaka megint álmodtak. - Remélem megértetted, tanácsos! – dörögte az uralkodó. - Uram, természetesen megértem a döntésedet. Csak azt nem tudom, hogyan fogják a fiatalok megérteni – hajolt meg a tanácsos. - Elég idősek mind a ketten, hogy megértsék a helyzet fontosságát. - Hatvan éve jegyesek uram, és szeretik egymást… - Szerinted én nem tudom? Éppen ezért kell majd a fiadat távol tartanod a lányomtól. - És ezt mikor fogja a tudomásukra hozni uram? - Pár perc és tudni fogják. Ugyan ez egy titkos megbeszélés, ennek ellenére Langsdom és Treavol már megint bejutottak! Mind a ketten gyertek elő! A két fiatal férfi előjött a rejtekhelyéről. - Nektek mi a véleményetek? – kérdezte fiát és unokaöccsét. - Mind a ketten a tanácsossal értünk egyet, szerintünk ez nem jó döntés – mondta Langsdom. - Nem számít, a béke fontosabb. - De hiszen Awagon egy wraith! – csattant fel Treavol. – Uram, már megbocsáss, de a lányod jóléte nem lenne fontosabb? És az, hogy az a szörnyeteg éppen úgy néz ki mint egy ember, még hátborzongatóbbá teszi az egészet. - Már eldöntöttem, és nem változtatom meg a döntésemet! A politikai házasságokban nincsen helye szerelemnek. - De akkor is apám, Laegen a hadseregben parancsnok, emellett tanácsos is, és ő a legfiatalabban felemelkedett Alterran. Emellett a barátunk. A következő lépésed az lesz, hogy egy kaptárkirálynőnek adsz engem vagy Treavolt? - Hallgass! És most kifele! Mind a ketten hihetetlen gyorsasággal hagyták el a termet. - Ennek meg mi a baja? – kérdezte Langsdom. – Még sosem láttam ilyennek. - Fogalmam sincs, megmondjuk nekik? - Inkább mi, mint ő. Pár perccel később Alaine szobájában voltak. - Most vicceltek, ugye? Mert ez nem jó még annak sem! - Sajnos nem húgom, apánk tényleg felbontotta az eljegyzéseteket mai hatállyal. - És ki lesz az új vőlegény? – kérdezte Laegen. - Awagon! – vágta rá azonnal Treavol. - De hiszen az egy wraith! – csattant fel a férfi. – Hiába néz úgy ki, mint mi. - Én még sosem láttam – mondta sírva a lány. - Egy hét múlva lesz hozzá szerencséd húgom. Itt riadtak fel mind a négyen kora reggel. Elvégezték a dolgukat, majd reggeli után mindenki készen volt arra, hogy felkeressék az ősök által lakott bolygót. folyt.köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-03-20 15. fejezet: Hoved tanácsos A bolygó és az Alterranok lakhelye nem úgy nézett ki, mint ahogyan várták, egy kicsit sem hasonlított Atlantiszra. Nem voltak magas épületek, leginkább egy az ipari forradalom előtti városra emlékeztetett. - Nem ilyennek képzeltem a kapuépítők civilizációját – mondta csalódottan Rodney. - Ők csak halandók – mondta Susan. – Még a Lantisziak sem voltak mind halhatatlanok, csak a felemelkedettek. - Attól félek, hogy azt fogják mondani, hogy nem avatkozhatnak be – hallották Lorne hangját a rádión. - Sajnos erre reális esély van – felelte Carson is. - Gyerünk, szálljunk le! – ajánlotta John. A két ugró egymás mellett szállt le a várostól nem messze egy kisebb réten, nem akarták az ott lakókat megrémíteni. A nap sütött, a levegő tiszta volt, nem volt se túl meleg, se túl hideg, egyszóval kellemes idő volt. Lorne csapatának három katonája maradt az ugróknál, a többiek elindultak. Lassan beértek a városba, vagyis a város előterében lévő hatalmas térre, ahol hatalmas nyüzsgés folyt. Úgy látszott, hogy éppen a piaci napon sikerült ideérkezniük. Az emberek idegesen veszekedtek egymással egy-egy szép árun. Amint a társaság beért, mindenki azonnal csöndben maradt és rémült pillantásokkal méregette a jövevényeket. Többen sustorgás közepette siettek el a térről. - Úgy látom nem nagyon örülnek nekünk – mondta fáradtan Lorne, majd még egy hatalmasat is sóhajtott. - Mégis mit vártatok, hogy hatalmas ünnepséggel várjanak rátok tízezer éven keresztül? – kérdezte Rodney szokásos stílusában. - Megmondaná valaki, hogy meddig kell még elviselni McKayt? – nézett reményvesztetten Carson Johnra. - Két csapatra bomlunk, Teyla, Ronon, Lorne maguk velem jönnek. A három doki meg tökéletesen ellesz együtt – bíztatásként rávigyorgott a dühöngő húgára és az orvosra. – Indulás, keressük meg az ősöket. A három doktor fáradtan sétált már mintegy félórája a szűk utcákban, de semmi jele sem volt annak, hogy bárki felismerte volna Susant, vagy Carsont. Az utcák köve kopogott a bakancsuk alatt, sok ember bámulta meg őket, de megszólítani senki sem merte őket. Rodney szinte minden egyes másodpercben azon panaszkodott, hogy mennyire elege van a talpalásból. Susan tíz perc múlva unta meg a dolgot. - Rodney, elég legyen! – csattant fel hangosan, mire a járókelők közül többen is megbámulták őket. – Mi nem panaszkodunk, pedig miattad sokkal nagyobb okunk lenne rá, mint egy kis városbeli séta miatt. - Susan, nem lehetne halkabban? – kérdezte suttogva Carson. – Mindenki minket néz. - Nem, nem lehet! Elegem van belőle, nem őt akarják holtan látni. Miért mindig a saját kicsinyes problémáival jön elő?! A tömegből hirtelen egy lágy férfinevetést lehetett hallani a botránkozó szavak mellett. A hang tulajdonosa előrelépett, fekete csukja volt rajta amit most lehajtott. Arca fiatal és szép volt, hosszú, göndör fekete haja rendezetlenül omlott a vállára, smaragdzöld szemei pajkosan csillogtak. - Örömömre szolgál úrnőm, hogy újra láthatlak – mondta nevetéssel a hangjában és letérdelt. – Hercegem, micsoda öröm, tízezer hosszú év után. Ki ez az ember veletek? – nézett a férfi Rodneyra. A három doki furcsán nézett egymásra. Persze tudták, hogy miről van szó., de ez a kijelentés váratlanul érte őket. Mégiscsak vártak volna rájuk ennyi éven keresztül? Hihetetlenül hangzott. - Már megbocsásson, de maga kicsoda? – kérdezte meglepetten Carson. - Hercegem, tényleg nem ismer meg? Yngst vagyok. Tényleg nem ismertek meg? - Sajnáljuk uram, de nem – mondta Susan halkan. - Akkor azt hiszem, tévedés történt, mégsem azok, akiknek hittem magukat. - Alaine vagyok és ő Treavol, csak még nem teljesen. Valahogy így azt hiszem. - Ezt most nem teljesen értettem – vonta fel a szemöldökét a férfi. - Azt akarja mondani, hogy ők a hercegednek és az úrnődnek a reinkarnációi, csak még nem kapták vissza az összes emléküket – mondta unottan McKay. - Ez esetben, ha megkérhetnélek titeket, fáradjatok velem, mert Hoved biztosan akar veletek beszélni. - Hoved? – kérdezte Susan. - Az Alterran Tanács vezetője. - Az hogy lehet? Úgy tudtuk az atlantiszi adatbázisból, hogy a Tanács visszatért a Földre. - Néhányan csak, a többiek ide, és a másik menedéknek épített bolygóra menekültek. - És ezek az emberek? Ők az ősök leszármazottai? - Ősök? - Bocsánat, mi így hívjuk a kapuépítőket, mert csak nemrég tudtuk meg, hogy Alterran volt magának a fajnak a neve. - Ah, nem, ők nem a mi leszármazottaink – felelte majd az arca elkomorodott akárcsak az eddig vidám hangja. – A mi fajunk haldoklik, alig maradt pár ezer olyan halandó, aki egyenesen tőlünk származik, és egyre kevesebben emelkednek fel. Valami történt kint a galaxisban, de erről Hoved többet tud. Induljunk. A férfi mutatta az utat az utcákon keresztül egy elhagyatott házig. Bementek és ott egy szerkezet várta őket. Megérintették, majd egy másik helyre kerültek, ami tökéletes mása volt az Atlantiszi elosztónak. Ott volt már John, Teyla és Ronon is. Tíz perce sétálhattak az utcákon, az emberek nem figyeltek fel rájuk. A piaci áruk tökéletesek voltak, Teyla szerint túlságosan is. A járókelők frissen és vidáman cseverésztek errefele. Kacagó lányok mellett mentek el, akik már percek óta a csapat férfi tagjain legeltették a szemüket. John és Ronon rájuk mosolygott, mire Teyla erőteljesen oldalba vágta Johnt. Egyedül Lorne-nak nem volt csak jó kedve, és nem is festett valami túl jól. - Lorne, jól van? – kérdezte Sheppard. - Nem uram. Pár perce nem érzem jól magam – felelte nyúzottan. - Azóta, hogy azok a lányok elkezdték magukat bámulni? – tette fel a meg nem kérdezett kérdést Teyla. - Valami ilyesmi. - Rendben őrnagy, menjen vissza az ugrókhoz, és ha később jobban érzi magát jelentkezzen rádión. - Értettem uram. Miután a fiatal férfi elment tovább indultak, pár perc múlva fel is tűnt nekik, hogy valaki követi őket. Megálltak az egyik elhagyatott utcasarkon, majd amikor a csuklyás alak odaért, Ronon a falhoz taszította és egy tőrt szegezett a torkának. - Kérem ne bántsanak! – mondta riadtan egy női hang. – Kérem, engem csak ideküldtek, hogy vezessem magukat Hoved tanácsoshoz. John lehajtotta a nő fejéről a csuklyát és intett Rononnak, hogy engedje el a nőt. A nő nem volt se fiatal, se öreg, egyszerűen meghatározhatatlan kora volt. Sötétbarna szemeiben félelem lángja égett és ezüstszínű haja a vállára omlott. Amint megláttam Johnt, térdre borult. - Kérem királyom, velem kell jönnöd. - Honnan tudjuk, hogy ez nem csapda-e? – kérdezte John bizalmatlanul, majd felsegítette a nőt a földről - Vártunk rád, sokáig, végre egyesítheted a népünket uram. - És ki ez a Hoved? – kérdezte Ronon. - Ő az Alterran… - kezdte a nő, majd Johnra nézett. – De neked ezt tudnod kéne uram. - Az a helyzet, hogy nem emlékszem mindenre, valóban Langsdom vagyok, de… - Értem, mondták, hogy ez bekövetkezhet. Szóval Hoved a Tanács feje. - Rendben, akár mehetünk is. Pár perccel később ott ültek az elosztóra hasonlító teremben és meglepetésükre nem sokkal később a három doki is megérkezett. - Tudom, hogy miért jöttetek, Atlantisz és az Alterranok urai és úrnője, de nem segíthetünk – mondta egy ősz hajú férfi, amint belépett a terembe. – Hoved vagyok, az Alterran Tanács vezetője. - És miért nem segítenek? – kiáltotta kétségbeesetten Susan. – Az okot biztosan nem tudják. - Valóban nem, de nem is érdekel minket… - Miért nem elégednek meg ezzel a válasszal? – kérdezte egy nagyon mély hang és pár pillanat múlva meg is látták a tulajdonosát. Egy hat méter magas embernek kinéző férfi volt az. Semmiben sem különbözött az emberektől, talán attól, hogy a bőre nem bőr volt, hanem mintha sziklákból állna. Szemei emberiek voltak és mélységes bánat látszódott bennük. - Egy furling – suttogta megilletődve Carson. Ebben a pillanatban mind a hárman megszédültek, de most egyikőjük sem veszítette el az eszméletét. Mivel parancsot kapott, így visszaindult a hátrahagyott embereihez. Nem tudta, hogy mitől lett rosszul, de az egész akkor kezdődött, amikor beértek a városba. Így amint kiért, már határozottan jobban érezte magát. - Uram, találtak valamit? – kérdezte a tizedes, amint meglátta Lorne-t. - Nem, még semmit. Nekem nem úgy tűnnek, mintha ősök lennének. - Lehet, hogy rossz helyen járunk uram? - Igen, lehetséges. Keresett egy kényelmes helyet és leült az emberivel az egyik fa alá, ugyanis kezdett elég meleg lenni. Pár perc telhetett el, amikor megszédült és éles villanást látott. Öt gigászi méretű űrhajó készült leszállni az atlantiszi dokkokra. Mögöttük még kétfajta hajó közeledett Atlantisz felé. Az asgard és a nox hajóinak viszont nem kellett leszállniuk, mert ezeken a hajókon volt asgardi sugártechnológia. Az első űrhajók a Furlingeké voltak, ők ekkor még nem rendelkeztek ezzel a módszerrel. A tárgyalóteremben már várt a küldöttségre a király, Langsdom, Treavol, Alaine és a Tanács. Amikor az uralkodó nem figyelt, Alaine és Laegen lopva néztek egymásra. Gyorsan kellett a királynak cselekednie, a wraith nem tudhatta meg, hogy éppen ellene szövetkeznek. Elsőként érkeztek be a terembe az Asgardok, őket Kvasir, Loki és Thor képviselte. A következő küldöttség a Nox volt, őket két férfi és egy nő képviselte. Majd miután ők is helyet foglaltak megérkeztek a Furlingok. A legkisebb küldött is öt méter magas volt, a legmagasabb pedig majdnem hét. Ezüstös barna hajuk volt, a bőrük mintha kőből lett volna. A szemük volt az, ami leginkább egy emberére hasonlított. A tárgyalás órákig tartott, és az Alterranokra nézve nagyon rosszul végződött. Ugyanis abban egyeztek meg, hogy ha egyszer kitör a háború az ősök és a wraith között, akkor csak az Asgardok tudnak segíteni, ugyanis a Tejútrendszerben egy új ellenség bukkant fel a Goa’uld személyében. Mivel a Nox abban a galaxisban él és hozzájuk legközelebb a Furlingok voltak, így ők nekik fognak segíteni. Az uralkodó őrjöngött a küldöttség távozása után. - Legalább annak örülhetünk, hogy az Asgardok segítenek – mondta az egyik tanácsos. - Örülhetünk Hoved? – csattant fel a király idegesen. – Ha nem segítettek volna, akkor is ugyanott állnánk. El fogunk bukni, meg kell tennünk, amit eddig senki sem mert. - Uram, abba az egész fajunk belebukhat – mondta riadtan Hoved. - Tudom, de nincs más lehetőség. - Apám, miről van szó? – kérdezte Alaine. - Nektek erről nem kell tudnotok! Lányom, Langsdom, Treavol, menjetek ki, ezek nem olyan dolgok, amik a fiatalokra tartoznának. - Uram, Laegen tanácsos is nagyon fiatal – mondta egy nő. - Igaza van, Tanácsos, ön is menjen. A négy fiatal kiment a teremből, azon gondolkozva, hogy vajon mit akarnak előlük eltitkolni. De soha sem jöttek rá a válaszra. Meglepetten rázták meg a fejüket, majd amikor a furlingre néztek, rájöttek, hogy ő is ott volt akkor, amikor már a háború kitörése előtt elveszítették azt. - Miért nem segítenek? – kérdezte Susan. - Felemelkedett ősök vagyunk úrnőm, és te is tudod, hogy ez mit jelent. - Igen, nem avatkozhatnak be az alacsonyabb síkok történéseibe, de nekem úgy tűnik, hogy mégsem felemelkedettek, ugyanis újra ember formában vannak itt a mi síkunkon, és ha ez nem beavatkozás, akkor mégis micsoda? - Úrnőm, nem tudsz semmit – nevetett fel a tanácsos. – Mikor meghoztuk azt a döntést, hogy titeket visszahozunk, azzal azt is elértük, hogy újra felvehetjük bármiféle következmény nélkül régi halandó testünket. És még a képességeinkből sem veszítünk semmit. - És mégis hogyan tették? – tette fel a kérdést gyanakodva John. - Bonyolult. - Lepaktáltak az Orival – nyögte Susan. - Okos, nagyon okos kislány – morogta a furling. - De ez még azelőtt volt, hogy kiderült, hogy kik is ők – mondta Hoved. – Majdnem a teljes fajunkat pusztulásba döntötték, de sikerült a Tanácsnak kikerülnie a befolyásuk alól. - Éppen az Orival szemben kérünk segítséget – próbálkozott Carson. – Itt vannak ebben a galaxisban. - Az nem lehet! - De igen Tanácsos, és megtalálták azt, hogy hogyan pusztíthatnak el könnyedén egy felemelkedett őst is. Chaya halott. - Lehetetlen. - Nem, az Ori szövetséget kötött a wraithel és a Goa’uldokkal, hogy minden élő őst elpusztítsanak. És velünk akarják kezdeni. - Igen, mindig is tudtuk, hogy nem szeretik a királyi családot a származása miatt, gondolom ez az oka, hogy most véglegesen el akarnak pusztítani titeket. - Miben vagyunk annyira mások? Annyira magunktól is rájöttünk, hogy valami miatt, ha mi a gondolatunk révén pusztítunk el valamit, ami meghaladja a halandó lények tetteit, és bolygóméretű varázslás, abba belehalunk, míg például Chaya életben maradt. - Igen, ez az egyetlen gyengeség – felelte a furling. – A királyi család genetikai kódja évmilliókkal ezelőtt változáson esett át, mutálódott, ami alapján születésükkor halhatatlanok lettek és rendelkeztek a felemelkedettek minden képességével, de ennek köszönhetően soha nem tudtak a későbbiekben felemelkedni, bárhogyan is keveredtek a normális alterranokkal. Emiatt lettek ők az uralkodók, de a gyengeségük afféle védelem volt, hogy ha valami nagyot elpusztítanak gondolat révén, belehalnak. A kisebb dolgok nem tartoznak ide, hiszen mindig is tudták a képességieket használni, de soha sem tettek túl felemelkedett társaikon. - Szóval, ha lehet, ettől óvakodjanak – mondta Hoved. - És miért nem segítenek? – kérdezte megint John. - Ha lehetne, sem segítenék miatta – bökött Susanra. - Miattam? - Igen, miattad halt meg a fiam, és ti itt vagytok, de ő soha sem térhet vissza közénk. - Ebben nagyot tévedtél apám, én is itt vagyok – hallatszott hátulról Lorne hangja. – Visszatértem, fogalmam sincs hogyan. - Akkor sem segíthetünk! - Mégis miért? És ne gyere azzal, hogy felemelkedettek vagytok, és nem avatkozhattok be – csattant fel idegesen Lorne. – Mert nem hiszem el, hiszen korábban is megtettétek, ha az uralkodó hívott benneteket. - Fiam, kérlek, csillapodj. - Nem, nem fogok! Mi az ok? Ez?! – meglóbált a tanácsos előtt egy Eredet könyvét, és az idős férfi amilyen gyorsan csak tudta kikapta Lorne kezéből. A barna színű vastag Eredet könyve hangos csattanással esett le a földre. Teyla, Ronon, John és Susan kibiztosították a fegyvereiket. folyt.köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-03-21 16. fejezet: A fogságba esés - Tegyétek le kérlek, nem akarunk titeket bántani – mondta nyájasan Hoved. Végül letették a fegyvereket. - Mióta szolgálja az Orit az Alterran Tanács és a Furlingek? – kérdezte Susan. - A halálotok óta – mondta Hoved. – Nem volt más választásunk, vagy meghalunk, vagy őket szolgáljuk, és cserébe nem teszik be ebbe a galaxisba többé a lábukat. - Itt vannak. Ezt meg kell hallgatniuk. Lejátszották a Szövetség kialakuláskor felvett felvételeket. Az öreg Tanácsos remegve rogyott le az egyik székre, és még a furling is megingott. - És mi még beengedtük volna őket ide, hogy mészárlást tartsanak. Az istenekre mit tettünk? Hogyan bízhattunk egyáltalán bennünk? - Segítsenek, kérem. Az összes alterran élete ezen múlik. - Nem lehet, csak akkor segíthetünk, ha ti visszanyeritek az összes emléketeket, és azzá váltok, akik tízezer éve voltatok. És most menjetek. Hoved és a furling megfordultak és kimentek a teremből. - Nekem valami itt bűzlik – morogta John az orra alatt miközben kiértek az ősök városából. Ez a város már tökéletes mása volt Atlantisznak, csak nagyon lakatlan, ugyanis a felemelkedettek nem ebben a dimenzióban léteztek, csak akik meghozták az „áldozatot”. Csak azok az Alterranok sétáltak itt, akik még nem emelkedtek fel. Ők voltak a fajuk utolsó halandó képviselői. Generációról generációra egyre kevesebben lettek, és azoknak a száma is csökken, akik felemelkednek. A kapuépítők civilizációja a kihalás szélére került. A mágia ereje ezekben az emberekben egyre kisebb lett, mára teljesen kiveszett belőlük. Szinte olyanok voltak már, mint a rendes emberek. Kifelé mentek a városból, amikor megállt mellettük egy ugró. - Beszélnünk kell, nem biztonságos itt lennetek – mondta Yngst. Mindannyian beszálltak az ugróba. - Ez meg ki? – kérdezte John és Ronon. - Yngst, egy felemelkedett ős. - Ő is az Ori szolgája? – fintorgott John. - Nem királyom, én soha sem voltam az. Nagyon kevesen vagyunk azok közül, akik részt vettünk abban, hogy ti visszatérhessetek. Az ötven fős tanácsból hatan nem vagyunk az Ori kutyái. Igaz amikor ez kiderült, nagy árat fizettünk a szerintük megbocsáthatatlan bűnért. - Mit? – kérdezte gyorsan Lorne. - Soha többé nem vehetjük fel energialényi alakunkat. Halhatatlanok vagyunk, akárcsak a többiek, de az ő dimenziójukat többé nem érhetjük el. - Már értem miért mondtad, hogy itt veszélyben vagyunk. És amúgy honnan tudjuk, hogy nem hazudsz-e? – kérdezte gúnyosan Ronon. - A felemelkedett ősök nem tudnak hazudni – suttogta Susan. – Akkor viszont Laegen apja miért volt ennyire meglepődve a hallottakon? - Az Ori tényleg megesküdött neki, hogy soha sem lép be ebbe a galaxisba. Ő volt az, aki elrendezte az apátok halálát – nézett a két Sheppardra. – Gyűlölt titeket attól a perctől kezdve, hogy Laegen tanácsos nem lehetett a jegyesed, úrnőm. Ő volt az, aki elárulta Awagonnak Larion rejtekhelyét, és ő rendezte meg, hogy fajunk utolsó esélye a wraith ellen soha se születhessen újra. - Megölette a saját unokáját – nyögte Lorne. – És ez lenne az apám? Egy áruló? - Sajnálom barátom. És ha lehetséges lenne szeretnék Atlantiszon menedékjogot kérni. Felajánlom a szolgálatomat királyomnak. - Atlantisz elpusztult, amikor a wraith több mint fél éve megostromolta a várost. - Nem kell hazudnotok, a felemelkedettektől tudom, hogy megvan még szeretett városom. És tudunk arról a wraithről is, akit emberré tettettek, azt hiszem Michaelnek hívtátok,. Mi készen állunk mind, hogy segítsünk. Figyeltünk titeket az első emlék óta. - És a furlingok, ők mikor álltak át az Ori oldalára? - Az, akit láttattok az utolsó furling. Az Ori mindenki mást lemészárolt, amikor nem álltak át az ő oldalukra. - Van két ugrónk a másik város előtt, meg több emberünk is ott van, össze kéne szedni őket. - A másik bolygókon élő ősökkel mi a helyzet? – kérdezte Teyla - Lemészárolták őket. Nincs már olyan halandó Alterran, aki ne az Oriban hinne – felsóhajtott. - És eljön majd az az idő, amikor Alterran Alterrant mészárol, akkor nem lesz menedék sehol az ismert világegyetemben, ahova elmenekülhetne bárki is. Mindenkit megtalálnak és mindössze az elűzöttek, és híveik maradhatnak életben – a társaságra pillantott zöld szemei most bánatosak voltak. – Eljött ez az idő, reménykedtünk, hogy sohasem következik be. Nem sokkal a halálotok után hangzottak el először ezek a szavak. Hoved idegesen járkált fel s alá a szobájában, mellette nem sokkal a földön a furling ült. Visszatértek ebbe a galaxisba? Nem lehet, megesküdtek, hogy amíg az a három nyomorult életben van, addig nem jönnek vissza. Ő mindig mindent megtett amit az Ori parancsolt neki, így minden nem hívő Alterran halott mára. Merlint sikerült megöletnie és megszerezni a Sangrealt, amiről az a félkegyelmű azt hitte, hogy elpusztíthatja vele az Elűzötteket. Mint utólag kiderült soha sem működött volna. Az Ori űrhajói mostanra már biztosan odaértek a Tejútrendszerbe, hogy az ottani hitetleneket elpusztítsák. Négy hajót küldtek oda egy szuperkapun keresztül, és ebben a galaxisban is megnyílt a kapu. Ide öt hajót küldtek, mellette Ba’al flottájának a háromnegyedét és a teljes wraith flotta is mellettük állt. Minden hitetlen és felemelkedett ős el fog pusztulni. Főleg ha megtalálják az egyik elrejtett bolygón a replikátorokhoz hasonló lényeket. Őket azért hozták létre még régen, hogy véget vessenek a wraitheknek, de mára az Alterranok kiirtása lett a céljuk. Három alak tűnt fel az ajtóban, mintegy tucatnyi kísérővel. Kettőt azonnal felismert, az egyik Ori volt az egyik prioruk testébe bújva, a másik Awagon, a fia gyilkosa. A harmadikat nem ismerte meg, a férfi szemei fehéren villantak és gúnyosan mosolygott. - Nos Hoved, miért nem ölted meg őket? – kérdezte az egyik Ori. - A fiam is ott volt velük – hebegte a rettegő alterran. - Te is pontosan tudod, hogy a fiadnak is meg kell halnia újra. - Miért akartok ennyire végezni a királyi családdal? - Pontosan tudod, hogy korcsok a fajunkban, és a rendellenességük domináns. Veszniük kell, mert bemocskolják az Alterranokat – hazudta az Ori szemrebbenés nélkül. – Had mutassam be Ba’alt, ő egy Goa’uld és a szövetségesünk. - Azt mondták, hogy megtaláltátok a megoldást arra, hogyan lehet egy felemelkedett őst elpusztítani. - Igen, megtaláltuk, mindet el fogjuk pusztítani, aki nem csatlakozik hozzánk. A szuperkapu elkészült ebben a galaxisban, öt hajónk érkezik a napokban, mindegyik fedélzetén harmincezer Ori hű katonával, akik végre fogják hajtani a Szövetségünk akaratát. Az emberek galaxisában mindenki összefogott ellenünk, de még három hajónkkal sem tudtak elbánni. Mindenki rettegve fogja imádni a nevünket. - Értettem, uram. Áldassék az Ori! - Most pedig menj és pusztítsd el uraidat és úrnődet a fiaddal együtt, vagy pedig te fogsz nagyon lassú kínok közt elégni az Istenek városában. Megértetted? - Értettem – mondta rémülten. - És az áruló tanácsosokat küldesd a színem elé, azonnal. Mennyire sajnálta már, hogy annak idején megölette az uralkodót, és a gyerekeit a wraith kezére játszotta. Azelőtt soha senki sem mert vele így beszélni. A király bizalmasa volt és a legbefolyásosabb Tanácsos az Alterran birodalomban, de azoknak az időknek már vége. Kifele menet utasításba adta, hogy azt a hat áruló tanácsost fogják el és azonnal hozzák az Ori elé. Ba’al és Awagon önelégült vigyor kíséretében követte a főtanácsost. Jaffák, wraithek és ori katonák is követték őket. - Azok az ugróink – mutatott Susan előre. - Most komolyan magunkkal visszük? – nyafogott McKay. - Rodney, fejezd be! – üvöltött rá mindenki egyszerre. Leszálltak a két ugró mellett. Rossz érzésük volt, ugyanis sehol sem látták a három hátrahagyott emberüket. Teyla találta meg őket holtan az egyik ugró hátuljában. Botfegyverek okozták a halálukat. - Nocsak, kit látnak a szemeim, Susan Sheppard – hallatszott egy férfihang hátulról. A társaság megpördült és meglátták maguk előtt Ba’alt, Awagont, Hovedet, a furlingot, egy priort, és a díszes kísérő társaságot. - Yngst, a társaid megfizettek az árulásukért, most te jössz, de előbb végignézed szeretett uralkodói családod halálát – mondta a prior, mire a társaság hangosan felröhögött. Lorne, Susan, Teyla és Ronon tüzet nyitottak az ellenségre, fedezve a többieket, hogy be tudjanak szállni az ugrókba. Mindenki elfoglalta a helyét azon a hajón, amin érkezett, csak Susan maradt kint Lorne-nal, hogy Carson bejutását fedezzék. Az ellenség nem tüzelt és kissé hátrább is húzódott. Lorne már bent állt a hajónál Susan felé fordulva, hogy fedezze a lányt. Amikor Susan hátat fordított a társaságnak hogy odafusson az ugróhoz, Hoved elkiáltotta magát. A másik ugró már felszállt, így ők nem láthatták mi történik. Egy tűzgolyó tartott egyenesen a lány hátába. Lorne látta, felkiáltott, de a lánynak már nem volt ideje reagálni. Kiugrott a hajóból és feldöntötte Susant, így őt találta telibe az apja varázslata. Susan felsikoltott, amint Evan élettelen teste a földön landolt mellette. Szerencsére ott voltak az ajtóban, így Carsonnak sikerült felhúznia a férfit a hajóra. - Indíts, feltartom őket! – kiáltotta kétségbeesve a lány, és becsukta az elválasztó ajtót. A rádióját ledobta a földre és kiment az ugróból. A másik hajó ekkor tűnt el a látóhatáron. Bénító lövedékek csapódtak mellette a földbe, több őt is eltalálta, de semmi sem történt. Ugrott volna vissza a hajóra, amikor meglátta, hogy csukódik be az ajtó, de valaki elkapta a derekánál, kezek tapadtak a szájára és visszarántották a földre. Tehetetlenül vergődött miközben a Carson által vezetett hajó is eltűnt a szeme elől. - Csak nem sikerült elfogunk Alaine hercegnőt? – nevetett fel sátáni hangon a prior. – Még ne öljétek meg, jó lesz arra, hogy a többieket idecsalogassa. Susan egy elmosódott öklöt látott az arca felé közeledni, majd éles fájdalmat érzett és minden sötétségbe borult. Carson hajója is landolt végre az Atlantiszi dokkban, a férfi sokkos állapotba került amikor meglátta, hogy Lorne egyedül van a hátsó részben. Az orvosi csapat ellátta Lorne-t és megállapították, hogy néhány napon belül rendbe fog jönni. - Hol a húgom? – kiáltott Carsonra rémülten John és megrázta a férfit. – Hol van? - Nem tudom – hebegte a doktor. – Itt kellene lennie. - Láttad beszállni a hajóba vagy sem?! - John, nyugodj meg – mondta halkan Teyla, miközben magához ölelte a férfit és megcsókolta. - Mégis mi folyik itt? – kérdezte Elizabeth felháborodva, aki ekkor ért ide. - Susant elfogta az Ori – mondta elkeseredve Ronon. – És Lorne őrnagy súlyosan megsérült, míg a csapatának három tagja meghalt. - Mégis mi volt odakint? - Alterran öl Alterrant asszonyom – mondta Yngst. - Ő meg kicsoda? – vonta fel dühösen a szemöldökét a nő. - Yngst tanácsos vagyok az Alterran Tanácsból. Az a helyzet, hogy nagyon sok kapuépítő átállt az Ori oldalára, csakhogy az életüket mentsék, és ők is segítenek a felemelkedetteket elpusztítani. A vezetőjük Laegen apja. Nem fogják a hercegnőt megölni, titeket is akarnak, majd együtt végeznek veletek uram. Addig bántani sem fogják, remélem. - Valamit ki kell találnunk, hogy kiszabadítsuk. Bele sem merek gondolni, hogy Awagon vagy Ba’al mit tesz vele – borzongott John. – De itt is gondok vannak, ha jól sejtem, igaz? - Igazad van John Sheppard – mondta Thor. – Az Ori szuperkaput nyitott a Tejútrendszerbe, négy hajójuk érkezett át oda, az Odüsszeia elpusztult. Emerson ezredes volt a parancsnok, azon a hajón volt társunk Vaaser is. Az orosz hajónak sikerült elmenekülnie, a Lucian szövetség és a Jaffák flottája hatalmas veszteségeket szerzett, akárcsak mi. Nem tudtuk megállítani őket. - Ebben a galaxisban is megnyílt, nemes Asgard. Ide értesüléseim szerint 5 hajót küldenek – mondta Yngst. - Susant meg tudjuk menteni, ha a flottájuk előtt érünk oda. - Nem fognak elmenni onnan, tudják, hogy visszamentek érte. - Emellett még valami – sóhajtott Elizabeth. – A Genii menedéket kért tőlünk, megtámadta őket a Szövetség. Itt vannak mindannyian. - Végül is mióta Ladon a vezetőjük, szövetségesek vagyunk – fintorgott Rodney. - Alig ötven túlélő maradt, a többit elvitték. Vagy a Jaffák és a szent hadsereg végzett velük. - Szent hadsereg?! – köpte megvetően John. - Így nevezték magukat. - Dr. Weir! – halotta a nő a rádión. - Hallgatom. - Lorne őrnagy magához tért. - Megyünk – odafordult a férfiakhoz. – Az őrnagy magához tért, talán ő el tudja mondani, hogy mi is történt. Mindannyian odasiettek, a Daedalus pár perccel ezelőtt érkezett vissza, ugyanis utasítás érkezett a földről, hogy forduljanak meg. A gyengélkedőn már ott volt Caldwell ezredes és Lorne mellett dr. Lindsey Novak is. A nő éppen most mondta el Lorne-nak, hogy Susan nem jutott vissza, és az Ori fogságában van. A férfi tehetetlenül felüvöltött és a mellette álló kis szekrényt felborította. Kiszedte a kezéből az infúziós tűket és felkelt. - Pihenj Evan – mondta John, először szólította a férfit a keresztnevén. – Holnap Thorékkal kimegyünk érte, legalább addig maradj nyugton. - Az én hibám, nem kellett volna segítséget kérnem, egymagam is meg tudtam volna védeni az ugrót. Megmentette az életemet, engem megöltek volna. Mit tettem, hagytam, hogy elfogják. - Nyugodj meg őrnagy! – mondta Teyla is. – Minden rendben lesz, kihozzuk onnan. - Evan, van még valami, amit el kell mondanom – mondta Novak, a szemébe könnyek csillogtak. - Miről van szó Lindsey, nyögd már ki. - Alex. Az Odüsszeusz fedélzetén szolgált, és ez a hajó elesett az Orival vívott csatában. A barátod, Emerson is ott volt rajta. Sajnálom. Lorne tehetetlenül rogyott vissza az ágyára. Az öccse és a legjobb barátja halott az Ori miatt, a barátnője pedig az Ori fogságában van. - Holnap érte megyünk, és megbosszulunk mindenkit – mondta John. Holnap, igen, holnap. Az átkozott szövetség mindenért megfizet, de a legfontosabb, hogy Susant újra a karjai között tarthassa. Mindenki felment az elosztóba Hermiod és Thor kérésére. A két asgard néhány perccel később ért fel. - Mi a gond? – tette fel a kérdést Caldwell. - A hajóm érzékelői két wraith hajót vettek észre a hipertérben akkor, amikor Atlantiszra tartottam a Tejútrendszer közelében. A pályát kiszámítottuk, és a Földre tartanak. - Michaeltől tudták meg! – mondta kétségbeesve McKay. - Tehát az Ori megengedte nekik, hogy eljussanak az új táplálkozási területre. Mindenki reményvesztetten roskadt a székébe. folyt köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-03-23 17. fejezet: A megmenekülés Fejfájással ébredt. Megmozgatta a kezeit és a lábait, megállapította, hogy nincsenek összekötve, ezután kinyitotta a szemét. Az nagy világosság fájdalmasan nyilallt belé, így rögtön le is hunyta őket. Lassanként nyitotta ki újra, és amint megszokta a világosságot, felült és körbenézett. A hirtelen mozdulattól hányingere lett és meg is szédült. A szoba Alterran stílusú volt. Azaz még mindig a bolygón kellett, hogy legyen. Ekkor hasított belé a felismerés, hogy Lorne nagy valószínűséggel meghalt, nem élhette túl az apja varázslatát, mert ha nem halálos lett volna, akkor nem is ő lett volna a célpont. Bemászott az egyik sarokba és zokogva rogyott le. Belül Alaine még inkább zokogott, neki talán jobban fájt a szeretett férfi elvesztése, jobban, mint tízezer évvel ezelőtt. Mert most még annak az esélye is megvolt, hogy boldogok lehessenek. Akkor sem nézett fel, amikor hallotta, hogy kinyílt az ajtó. - Nocsak kedvesem, csak nem felébredtél végre? – hallotta Ba’al gúnyos hangját. - Mit akarsz tőlem? – szipogta a lány. - Nos, az Ori megkért, hogy szedjek ki belőled néhány dolgot bármilyen módszerrel – itt egy kis hatásszünetet tartott, leguggolt Susan előtt és a lány fejét felemelte, hogy a szemébe nézhessen. – De én nem akarlak bántani. - Miért hinnék neked? – nevetett fel hisztérikusan a lány. – Megölted a szüleimet és Maleket, mindenkit, akit szerettem. - De téged nem tudnálak bántani. - Ugyan miért? Mennyivel lenne nehezebb az én életemet kioltanod, mint bárki másét?! Válasz helyett megcsókolta a lányt. Susan próbált menekülni, de a férfi túl szorosan tartotta. - Azonnal ereszd el! – csattant fel egy másik férfi hangja hátulról. - Awagon! – sziszegte Ba’al, miközben elengedte Susant, aki újra elkezdett zokogni. – Te meg mit keresel itt? - Jöttem meglátogatni a menyasszonyomat, remélem nem bánod – mondta a wraith, majd gúnyosan elmosolyodott. Ekkor hatalmas energia hullám száguldott végig a hajón. Ba’al és az emberei nem érezhették, viszont a wraithek és az Ori igen. - Alaine, reméltem, hogy nem hagyod ki ezt a remek találkozást – mondta Awagon szinte nevetve. – Ba’al menj hátrébb, veszélyes a kicsike – felelte a most már mellette álló Goa’uldnak. - Te átkozott wraith! – sziszegte Alaine. – Persze, hogy nem hagyom ki a pusztulásod percét! És hogy megmutassa, hogy komolyan gondolja, egy villám csapódott a két férfi mellett a földbe. - Megbosszulom rajtad Laegen halálát – sziszegte. - Azt inkább hagy tegyem meg én úrnőm, rajtad! – mondta az ekkor belépő Hoved, kezeiben energia gömbök gyűltek, majd mind a kettőt útjára küldte. Alaine emberfeletti gyorsasággal próbált kitérni, de mind a kettő eltalálta. A lány sikoltva zuhant neki a falnak és a két gömb szó szerint odaszegezte hozzá. - Most már az enyém! – csattant fel egy újabb férfi. Egy Ori volt, most nem a prior bőrébe bújva, hanem valódi alakjában. Embermagasságú volt, de emberi formáját régen elveszítette és szinte tűzgömbként közeledett a lány felé. Alaine felsikoltott, amikor a férfi megállt előtte pár méterre, olyan forró volt a levegő. Az Ori megérintette a lány arcát, azonban a keze hihetetlenül hideg volt. Se Alaine, se Susan soha sem érzett még ekkora fájdalmat, sikított amennyire tudott, szabadulni próbált, de nem sikerült. Egész testét kín hullámai járták át többször is, mintha ezernyi kést újra és újra belevágtak volna a testébe. Imádkozott, hogy veszítse el az eszméletét, de amikor arra a szintre ért, a kín alábbhagyott, majd mikor megerősödött a teste, a kín is újra fellángolt. Az Ori a lány emlékeiben kutatott, mind a két élet érdekelte, hátha talál valami információt. Meg is találta Susan emlékeiben, Atlantisz mégsem pusztult el. Azt is megtudta, hogy melyik bolygókon élnek az Asgardok az Ida-galaxisban. - Köszönöm hercegnő! – mondta és elvette a kezét a lány arcáról. – Atlantisz a miénk lesz, de előbb pusztuljon minden hitetlen! Most már tudjuk hol rejtőznek az Asgardok. Legközelebb a Nox rejtekhelye jön, önszántadból vagy hasonló módszerekkel. Felnevetett, a két gömb eleresztette Susant és ő eszméletlenül rogyott a földre. Ronon, Teyla, Rodney, Yngst, John, Evan és egy orvosi csapat fent voltak Thor hajóján indulásra készen. Rodney határozottan megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy az ősök el tudják majd távolítani Lorne és Susan emlékeit a fejéből. Lorne nagyon nem volt jól, másodfokú égési sérüléseket szerzett régi apja varázslatától, de ez őt egyáltalán nem érdekelte, csak a bosszú. Az orvosok még megfigyelés alatt akarták tartani egy hétig, de ő reggel eljött. - Még fél óra és elérjük a bolygót – mondta Thor miközben Johnra nézett. - Szerinted van esélyünk megmentetni? - Mindent meg fogunk tenni. Azt mondtátok, hogy volt velük Furling is? - Igen, Yngst azt mondja, hogy az az utolsó Furling, de mi annyira emlékeztünk, hogy ott volt tízezer éve a tanácsokozáson. - Nem tudom miért tette, mi inkább mind meghalnánk mintsem őket szolgáljuk. - Azt hiszem mi Atlantiszon is így vagyunk vele, de ott az a rengeteg tudatlan ember, akik eddig semmiben sem hittek, és az Ori csodákat mutat be. Van egy olyan érzésem, hogy soha sem állíthatjuk meg őket. - Remélem nincs igazad John Sheppard. És remélem időben érünk oda, hogy Susan ne mondjon semmit. - Ismerem, inkább meghalna, mintsem bármit is kiadjon, ő is katona. - Az Ori képes a gondolatokban olvasni. Sajnos nem kell semmit sem mondania, hogy megtudják, amit akarnak. Ebben a pillanatban hallották meg Susan sikolyát. John hihetetlen gyorsassággal futott el a hang irányába, majd meglátta a földön fekvő McKayt. - Langsdom, nagyon fáj, öljetek meg kérlek – suttogta fájdalmasan Rodney a lány hangján. - Susan? – kérdezték reménykedve. - Tudják, hogy Atlantisz nem pusztult el és azt is, hogy hol élnek az Asgardok. Sajnálom, nagyon sajnálom – mondta sírva, majd nem szólt többé. - Susan, mondj még valamit kérlek! – kérlelte John. - Ne érj hozzám Sheppard, iszonyatosan fáj mindenem – nyögte Rodney. – Mi a fene történt? - Azt mondtad, hogy nem fogják megölni! – csattant fel John Yngst felé fordulva. - Még mindig ebben hiszek királyom, de azt egy szóval sem mondtam, hogy nem fogják megkínozni. - Reménykedjünk, hogy a jeladója még rajta van, különben nem fogom tudni meg találni aközött a rengeteg jel között – merengett Thor. - Zelenka ötlete volt, hogy a hajában csatként legyen a jeladó. Azt nem hiszem, hogy ki szedték volna – mondta Lorne. Húsz perc múlva léptek ki a hipertérből a bolygónál, de amit mellette láttak, mindenkit elborzasztott. Egy teljesen kész Szuperkapu. A bolygó körül wraith kaptárhajók és goa’uld hajók is sorakoztak, mindegyik védekező pozíciót tartva a Szuperkapu körül. - Siessünk, perceken belül megnyílhat a kapu – szólt ki Thor az irányítóteremből. A hajót álcázták, és a feltételezett Alterran város felé mentek. Megtalálták a jeladó jelzését és felsugározták a központi terembe. Tényleg Susan volt, de nagyon rossz állapotban. Több mély, hosszú vágás szabdalta testét, amiből a vér erősen folyt. Mindkét csuklója fel volt vágva az ütőerénél, amiből folyamatosan fröcskölt a vér. Karjaiban egy kisgyermeket tartott. - Evan! – mondta, amint meglátta a férfit, majd elveszítette az eszméletét. Erős kezek ragadták meg és rántották fel a földről. Mindene sajogott az előző kínzástól, megállni sem tudott, így térdre rogyott. Most csak Hoved, az Ori és a Furling voltak bent. Volt egy olyan érzése, hogy ami most következik, ahhoz Awagonnak és Ba’alnak gyenge lenne a gyomra. Nem hibáztatta őket, ő sem nézte volna végig, ha a két gyűlölt férfival tennék azt, amit most vele fognak. - Csak néhány kapucím, és amíg a bátyádék ide nem érnek nem esik több bajod. És ígérhetem, hogy gyors és fájdalommentes halálod lesz – mennydörögte az Ori. - Úgy látszik mégsem vagytok istenek, ha azok lennétek tudnátok magatoktól is – mondta cseppnyi félelem nélkül Susan. Felkészült a halálra, ha Johnék érte jönnek, őket is elfogják, és akkor megölik őket. Evan halott, csak az okot nem tudta, hogy miért kell meghalniuk. - Bátor vagy hercegnő, vagy inkább ostoba? – kérdezte a férfi miközben körbejárta. – Látod mi van ott? – mutatott hátra. – Igen Larion az. Visszaadhatom az életét mindössze pár kapucímért cserébe. És az a kislány elpusztíthatja az összes wraith-et, még azt is, aki megölt titeket. - Hazudsz! – mondta sírva. – Tudod, hogy Hoved elintézte, hogy soha többé ne születhessen újra. - Valóban, de én isten vagyok, és hatalmamban áll visszahozni őt. A Furling kivette a kislányt a kapszulából, letette az Ori és Susan közé. Az Ori elsuttogott néhány szót. Larion bőre ismét emberszínű lett, látszott ahogy visszatér belé az élet, majd felült. - Alaine néni, Alaine néni! – mondta nevetve és odabújt a zokogó lányhoz. – Mi a baj, szomorú vagy? - Nem kicsim, nem. Ezek az öröm könnyei. - Nos hercegnő, hol laknak a Noxok? – Susan csak megrázta a fejét. – Örökre meghal a lányod, ha nem válaszolsz. Nem akarta kiadni a barátaikat, viszont Alaine a lányát sem akarta elveszíteni. Ő volt az utolsó élő személy, aki emlékeztette Laegenre. - Soha! – kiáltotta és egy villámot küldött útjára. A villám útjából az Ori könnyedén tért ki, ami a Furling szívébe állt bele. A hat méteres monstrum élettelenül dőlt el a földön és nem mozdult többet. Az Ori sem tétovázott tovább, egyet kiáltott, amitől a kislány élettelenül rogyott bele Susan karjaiba. Hoved felzárkózott mellé és mindketten átkokat szórtak a lányra. Hosszú és mély vágások keletkeztek Susan egész testén, eleredt az orra vérre, a csuklóján felszakadtak az ütőerek. A szobában minden csupa vér volt már. Az Ori éppen a halálos varázslat kimondására készült, amikor a lány egy fehér fény kíséretében eltűnt a szobából. - Ezredes, semmit sem tehetünk, túl sok vért veszített. A kislány meg már halott volt, amikor odaértünk – mondta gyászos hanggal az egyik orvos. - Tegyenek meg mindent, nem halhat meg a húgom. - Nem tudunk, talán csak annyi ideje van, hogy el tudjon tőle búcsúzni uram, sajnálom. - Én talán tudok valamit tenni – mondta Yngst. - Hogy érted? - Értek A gyógyításhoz uram. - Tegyél meg mindent. Yngst mindenkit kizárt az ideiglenesen felállított kórházi szobából, még Lorne sem mehetett be, így ő most Larion holtteste mellett ült. - Hát nem ő volt a legszebb kislány? – kérdezte Johnt. – És egész életemben mindössze egyszer láttam élve. - Bajban vagyunk! – hallatszott Thor hangja. – Most fog megnyílni a Szuperkapu. Mindenki odasietett a vezérlőbe és a kaput nézte. A hatodik ékzár éppen ebben a pillanatban kódolt, majd a hetedik is. Megnyílt a kapu, pár másodperccel később egy hatalmas hajó lépett át rajta, majd ezt még négy követte. - El fogunk veszni – suttogta Susan a hátuk mögött. Nem nézett ki jól, minden ruhája véres volt, bőre sápadt és hófehér a vérveszteségtől, ennek ellenére már egyetlen seb sem volt rajta. Arca elkínzott volt és tekintete fájdalmat tükrözött. Lorne magához szorította és mindenki azt a pontot nézte ahol a Szuperkapu állt, míg be nem léptek a hipertérbe. Két órával később értek Atlantiszra. Susant azonnal a gyengélkedőre vitték, ahol Hermiod és Thor meglátogatta. - Sajnálom, én nem akartam kiadni a bolygóitokat– suttogta letörten. – Miattam fogtok elbukni. - Nem a te hibád – mondta mindkét Asgard. – Nem védekezhettél ellene. - Én most visszamegyek, értesítenem kell őket – mondta Thor. – Fel kell készülnünk a védekezésre. - A Furlingok kihaltak, kénytelen voltam megölni az utolsót. A noxokról viszont nem tudnak. - Legalább ennyi szerencsénk van. - Szóval tudnak Atlantiszról – sóhajtotta Weir. – Meg kell szerveznünk a védelmet. - A Daedalus itt marad és segít ebben – ajánlotta fel Caldwell. - Köszönöm ezredes. Pár percig néma csöndben álltak majd megszólalt a riasztó. - Nem várt külső aktiválás! - Pajzsot fel! – adta ki az utasítást Elizabeth. - Rádiókapcsolat van, az SGC az! – kiáltott fel megkönnyebbülten a katona. - Dr. Weir, ha kérhetem engedje le a pajzsot, némi segítséget küldenénk – mondta Landry tábornok. - Örömmel tábornok. Mint egy tucatnyi katona érkezett át fegyverekkel és két teljesen teli ZPMet is hoztak. - A Nox küldte a ZPMeket, nekik nincs rá szükségük! – mondta Landry. – Föld vége! A csillagkapu lekapcsolt. - Nos, az esélyeink egy árnyalatnyival jobbak lettek – állapította meg Rodney. Az Ori idegesen járkált fel s alá az űrhajóján. Nagyon alábecsülte a lányt, hiába volt gyenge, ha az az egy varázslat is célba talált volna, már halott lenne. A Furlingért nem volt kár, nem volt túl nagy segítség amúgy sem. Ha szerencséje van elvérzett Alaine, de ebben sajnos nem bízott, nem érezte meg a felemelkedettek gyászát, tehát megint megúszta. De abban biztos volt, hogy most egy ideig nem fognak támadni. Most, hogy megtudta hol élnek az Asgardok, az ideérkezett öt hajójukból hármat azonnal az Ida-galaxisba irányított, hogy elpusztítsa a hitetleneket. Mivel a hercegnőből nem tudta kiszedni, hogy az utolsó szövetséges hol rejtőzik, megtudja majd az Asgardtól. Nekik mindegy hogy mikor, ugyanis a teljes örökkévalóság rájuk vár. Atlantisz ostroma ráért addig, amíg az asgardokat kiirtják. De utána nem lesz megállás, őket fogja rettegni és imádni a teljes világegyetem. folyt.köv. Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-03-29 18. fejezet: A tékozló fiú hazatér Néhány nappal később teljesen világossá vált, hogy valamiféle állóháború alakult ki. A Szövetség megmaradt az Alterran bolygó közelében, nem támadtak, csak vártak valamire, az Atlantiszon lévőknek pedig eszük ágában sem volt támadniuk. Nekik ez a helyzet tökéletesen megfelelt. A két új ZPM-mel évekig is kitarthattak volna egy ostrom esetén, kivéve ha az Ori hajók fegyverzete képes átlőni az atlantiszi pajzsot. Azt már tudták, hogy az asgardi pajzsok összesen egy lövést bírnak felfogni. Nem volt rózsás a helyzetük, Atlantisz tízezer éve volt elhagyatott, ez idő alatt egyetlen Alterran sem volt a városban, a fegyverzetük és a pajzsuk semmit sem fejlődött, míg az Ori ezek minden gyengeségét ismerte, és így fejleszthették ki a saját offenzív, illetve defenzív fegyvereiket, pajzsaikat. Carsont, Evant és Susant kiengedték a gyengélkedőről. Amikor éppen volt egy kis pihenője az expedíciónak, Caldwell ezredes megtartotta az előléptetési ceremóniát, így Atlantiszon megint volt egy Sheppard őrnagy. Azért döntöttek így, mert mind a két helyszínen háború dúlt, és kétséges volt, hogy mikor fognak az Atlantisziak a Daedalusszal együtt újra visszatérni a Földre. Mivel az SGCnek csak egyetlen ZPMe volt, ami lemerült a legutóbbi tárcsázáskor, így a két bázisnak újfent nem volt közvetlen kapcsolata egymással. Yngst segítségével Rodney végre megint normális ember lehetett, ugyanis nem érezte Sheppard és Lorne érzéseit és nem látta az újabb emlékeiket, bár a régiek megmaradtak. Asgard és Jaffa hajók megerősítették, hogy az a két wraith hajó, amit korábban Thor látott közeledni a Tejútrendszerhez, soha sem érte el a galaxis szélét, ugyanis valamilyen esemény hatására visszafordultak. Az athosiakat kimenekítették a szárazföldről, és Atlantiszon szállásolták el a Geniivel együtt. Annak ellenére, hogy már hónapok óta szövetségben álltak a Geniivel, senki sem örült a társaságuknak. Az egyik reggel segélyhívás érkezett az egyik bolygóról, és Caldwell úgy gondolta, hogy most nem a szokásos csapatot küldik ki, hanem Sheppard őrnagyot egy csapat élén. - Még szerencse, hogy nekem nem kell mennem, még a végén te osztogatnál nekem parancsokat – nevetett fel a reggelinél John, amikor megtudta Caldwell utasításait. – Akkor addig, amíg te azon a bolygón szórakozol, mi kapunk egy normális feladatot. - Azt hiszem ez esetben el kell vennem a jó kedvedet, ugyanis a megszokott csapattal megyek, míg te itt maradsz és megírod a jelentéseidet, amikkel Caldwell szerint el vagy maradva – vigyorgott rá a bátyjára Susan. Miután befejezték a reggelit, John felkereste Caldwellt. - Ezredes, zavarhatom egy percre? – kérdezte a felettesét. - Nyugodtan! - Uram, minden tiszteletem az öné, de nem engedheti ki a húgomat egyedül, főleg, hogy ez csapda is lehet, és mindketten tudjuk uram, hogy az Ori el akarja fogni őt. - Megnyugodhat alezredes, biztosan nem csapdáról van szó és az őrnagy maga kérte, hogy elvégezhesse ezt a feladatot, ugyanis a segélyhívás Ford hadnagytól érkezett. - És ha Fordot kényszeríttették, hogy jelentkezzen, uram? - Alezredes, a húga felnőtt nő, az amerikai légierő őrnagya. - Akkor arra kérem uram, hogy legalább hagy tarthassak a csapattal. - Magának itt van dolga, holnapra kérem azt a tíz jelentést, amivel még késésben van. Mellesleg nem egyedül mennek. Lorne őrnagy és a csapata is velük tart. - Köszönöm uram. - Leléphet! - Köszönöm, hogy ennyire megbízol bennem John Sheppard! – kiáltott rá idegesen Susan – Hogy lehetsz ennyire… ennyire idióta? - Idióta? – húzta fel a szemöldökét John. - És még viccelődni is van kedved? Nem tudom, hogy te mit szólnál, ha a felettesed megkérdőjelezné a rátermettségedet! - De én… - Nem, de te! Igenis ezt tetted! Miért gondolod, hogy nem tudok egy ilyen feladatot végrehajtani? Miért John? - Féltelek, ennyi az egész. - Köszönöm, de tudok magamra vigyázni! - Igen? Legutóbb ha csak két percet késünk, megöltek volna. - Most mennem kell, de nehogy azt hidd, hogy ezzel itt befejeztük! Tíz perccel később mind a nyolc ember ott állt az irányítóteremben. Elizabeth és Caldwell az utasításokat mondták. A csapat nem vihetett ugrót amiatt, hogyha az egész mégiscsak csapda lenne. Az akció vezetője Susan lett, Lorne csapata csak biztosítani ment. Három óránként kellett bejelentkezniük az Ori fenyegetettség miatt. Elsődleges feladatuk Ford megmentése, minden más hanyagolható volt. Átküldtek egy MALPot, az semmilyen életjelet illetve mozgást nem jelzett. - Mozgás emberek! – adta ki a parancsot Susan, amint megkapták Caldwelltől az indulási parancsot. - Vigyázzanak magukra! – mondta aggódva Weir a rádión. A bolygón éppen kettős naplemente volt, minden nyugodt volt, semmi sem utalt arra, hogy bármi lenne a csillagkapu közelében. Egy réten voltak, körülöttük minden oldalon erdő. A madarak békésen csicseregtek a fákon, távolról farkas vonítást lehetett hallani. - Őrnagy, maga és a csapata maradjanak itt és biztosítsák a csillagkaput! Ja és maradjanak rádiókapcsolatban – adta ki Lornenak és csapatának az utasítást Susan. - Igenis asszonyom! – válaszolt az őrnagy vigyorogva. - Asszonyom, de furcsán hangzik! – sopánkodott Rodney, miután beértek az erdőbe. - Szerintem lassan hozzá kell majd szoknod – mondta nevetve Ronon. - Ha Ford megint az enzimes hülyeségével jön elő, lelőhetem? – kérdezte reménykedve McKay. - Nem, mellesleg el sem találnád. Láttalak már lőni és az igazat megvallva azt sem értem, hogy adhatnak a kezedbe fegyvert – legyintett Susan. – Maradj tudósnak, ne akarj katona lenni. - Ezt pont te mondod?! – csattant fel kicsit talán túl hangosan is Rodney. Minden elcsendesedett körülöttük. Éppen annyira, hogy meghallják a furcsa zajt, ami egyáltalán nem illett bele az erdőbe. Leginkább építkezés zajára hasonlított. Arra felé tartottak néma csendben, percek multával a madarak újra elkezdtek csicseregni, így sokkal nehezebb volt a hangokat követni. Mintegy húszpercnyi sétával kiértek az erdőből és egy domb előtt találták magukat. Vagyis inkább egy sírhely előtt, ugyanis volt a dombnak egy bejárata, ami nyitva is volt. - Susan, nem innen jön a hang – mondta McKay amikor az ajtóban utolérte a lányt. - Hic iacet sepultus inclitus Rex Arturius, rex quondam, rexque futurum! – olvasta döbbenten Susan a falon lévő feliratot. - És ez mit jelent? – kérdezte Teyla. - Itt nyugszik Arthur, a hajdani s majdani király! - Az az Arthur? A Kerekasztal lovagjaival? – nézett kérdőn Rodney rá. - Igen, ő az. - Ős volt? - Daniel szerint Merlin segített neki felemelkedni – mondta majd bekapcsolta a rádióját. – Evan, szólj kérlek Weiréknek, hogy megtaláltuk Arthur király sírját. - A Merlin féle Arthurét? – hallatszott a döbbent hang. - Igen ő az, vagyis nagyon úgy tűnik. Bemegyünk a sírba, lehet, hogy nem fog működni a rádió. Sietünk ahogy tudunk. Sheppard vége. - Egy ős, aki alszik? – kérdezte Teyla. - Elméletileg a legendákban Arthur halálos sérülést szerzett fiától Mordredtől, de nem halt meg, csak elaludt, hogy amikor a népének a briteknek újra szükségük lesz rá, akkor felébredjen és a segítségükre siessen. - Nem Fordot kéne megkeresnünk? – kérdezte Rodney, nem akart egy sírba belépni. - Az évezred felfedezése lehet. Ford, ha eddig vigyázott magára, főleg, hogy le tudott jönni arról a kaptárhajóról, még kibír egy-két órát. Bementek. A falakon fáklyák égtek és az egész folyosót bevilágították. Mindenhol friss vérnyomok voltak. Kibiztosították a fegyvereket. Tíz méterrel később beértek egy terembe. A földön mintegy tíz férfi feküdt vérbe fagyva és a terem közepén egy ravatal is állt, rajta egy férfi feküdt. Szemei csukva, arca nyugodt, körülötte minden véres, úgy tűnt elvérzett, álmában érte utol a halál. Ebben a pillanatban valaki Susanra vetette magát és a lány nyakának szegezett egy tőrt. John már majdnem egy órája ült a megírásra váró jelentések felett, de neki ez az alig ötven perc éveknek tűnt. Soha sem szerette a papírmunkát, annyira feleslegesnek vélte. Tehetetlennek érezte magát. Tudta, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor olyan döntéseket kell hoznia, amik egy teljes faj fennmaradását érintik. Amint elkezdődik a Szövetség ellen a mindent eldöntő háború, felébrednek. Félt attól, hogy mi lesz akkor, mennyi fog önmagából megmaradni? De erre a kérdésre senki sem tudta a választ, még Yngst sem. Az ős amióta itt tartózkodott Atlantiszon, szinte folyamatosan bombázva volt különböző kérdésekkel, de ő meglepő módon mindenre készségesen válaszolt. John fáradtan elment sétálni egyet, nem tetszett neki, hogy csak így nélkülözték. Emberek rohangáltak, főleg régészek Arthur királyos könyvekkel. Pár sarok után belefutott Carsonba. - Mi ez a felhajtás? - kérdezte. - Nem is tudsz róla? Lorne az előbb jelentkezett be, Susanék megtalálták Arthur király sírját. – mondta lelkendezve Carson. - Hé, hé, hé! Álljunk meg egy percre. Milyen Arthur, az az Arthur? – kérdezte John megdöbbenve. - Igen az. - Az istenit, a Pegazus rendszerben vagyunk, és Arthur az angoloknál van... - Felemelkedett ős volt, legalábbis Daniel Jackson ezt mondja... A fegyverek egyszerre fordultak kibiztosítva Susan felé. - Mindenki dobja el! – kiáltotta a fogva tartó. - Aidan? – nyögte a lány. - Susan? – kérdezte a fiú és leengedte a kést. – Azt hittem, hogy azok jöttek megint vissza, akik ezt tették. - Ellenük egy késsel nem mentél volna sokra – mondta halkan Susan. Végignézett a halottakon, mindegyik abba a kínzásba halt bele, amit az Ori rajta is használt. Arthur végigaludta az egészet. Megnézte közelebbről a férfiakat és megakadt a szeme egy gyönyörű férfin. Még soha sem látott ilyen szép embert életében, ő lehetett a néhai Lancelot. Mindannyian felemelkedett ősök lehettek, és alig pár órája voltak halottak. Egy Ori vagy valamelyik priorjuk itt van a közelben. A falakon botfegyverek nyoma látszódott, és az egyik lovagon wraith által okozott seb volt. - Jó lenne innen eltűnni – ajánlotta mindenkinek. – A Szövetség még mindig itt lehet a közelben. - Mit szabadítottatok már megint a galaxisra? – nyögte tehetetlenül Ford. - Mi kivételesen semmit – mentegetőzött Rodney. – Az Orit Daniel Jacksonnak köszönhetjük. - Meg kell mutatnom előtte valamit, nem tudom, hogy mi lehet az, te talán tudod. Kifele menet Teyla előhalászott egy rádiót Susannak. - Őrnagy, megtaláltuk Fordot, mutat még valamit, utána visszaindulunk a kapuhoz. Jelentsenek Elizabethnek! - Értettem asszonyom! – mondta Lorne, de a hangjában továbbra is nevetés bujkált. - Asszonyom? – nézett Ford meglepődve a lányra. - Előléptették őrnaggyá! – mondta Ronon. - Gratulálok! – vigyorgott Susanra. Továbbra sem volt teljesen minden rendben Ronon és Ford között. A fiatal hadnagy mutatta az irányt, ami felől a hangok jöttek. Húsz perc múlva el is értek egy helyhez, amihez hasonlót még soha sem láttak. Időközben besötétedett, de ezt a helyet így is látták. Az erdő egy ponton véget ért és egy hatalmas körben semmi sem volt csak egy mélyedés, ameddig a szem ellát. Iszonyatosan mély volt és az egész felett nem éjszakai, hanem nappali égbolt tündökölt. Víz volt lent mindenhol, de a mélyedés közepén egy pompás város volt látható. A hangok azonban nem innen jöttek. - Édes istenem! – mondta Susan. – Ez pont úgy néz ki, mint ahogy Daniel leírta az Istenek Városát az Ori galaxisában. - Kezdem azt hinni lassan, hogy tényleg istenek – mondta Teyla. - Odébb láttam, hogy hajókat is építenek – mondta Aidan. - Tűnjünk el innen. Nem akarom, hogy megtudják, hogy itt vagyunk. Ebben a pillanatban jelentkezett be rádión Lorne. - Őrnagy, megtámadtak minket! - A kaput meg tudják tartani? - Negatív, túl sokan vannak. - Mivel állnak szemben? - Egy csapat Jaffa, wraithek és az Ori emberei, az élükön Hoveddel! - Azonnal menjenek vissza az erdőbe északnyugat felé, arról érkezünk. Fél órával később találkozott a két csapat az erdőben. Kerestek egy könnyen védhető pontot és ott táboroztak le. A kapunál mintegy százan lehettek, ennyi emberrel nem vehették fel a harcot. - Meglátott? Evan az istenit! - Nem tudom Susan, tényleg nem. Volt más elfoglatságom is, mint azzal törődni, hogy a régi apám meglát-e vagy sem. - Mindegy, pihennünk kellene, ne haragudj. Másfél órával később a Szövetség megtalálta a rejtekhelyüket, esélyük sem volt a menekülésre, elfogták őket. A társaság már csak abban bízott, hogy Johnék időben ideérnek, mert különben minden reményük szertefoszlik. Alig fél órával később jött az újabb üzenet, megtalálták Fordot. Másfél órával később tudták meg, hogy a kinti csapat a Szövetség erői miatt elveszítette a csillagkaput, így John és egy másik csapat ugrókkal készen állva várták az indulást. Még nem indultak el, amikor Thor üzenete elért hozzájuk, miszerint az Asgardoknak sikerült elmenekülniük az Ori elől. Kvasirüzenetét is továbbította. Nem az Odüsszeia, hanem a Korolev, az orosz hajó pusztult el a Tejútrendszeri ütközetben. De amennyire az asgard tudós meg tudta állapítani, a Korolev fedélzetéről az Ori minden élő embert átteleportált a saját hajójukra, köztük Cameron Mitchell alezredessel és Daniel Jacksonnal. Ha az űrben nem sikerült őket legyőzni, remélhetőleg a bolygó felszínén sikerülni fog. folyt köv. kritikát plz Nefadar : Emlékek Trilógia (sga Fan Fiction) - Nefadar - 2006-03-30 19. fejezet: A Szövetség tervei Az Ori hajók éppen ebben a percben haladtak át a Szuperkapun az Ida-galaxisba, és a megadott koordináták felé igyekeztek, hogy egyszer s mindenkorra eltöröljék az Asgardokat a föld színéről. Az összes bolygó helyét tudták és biztosak voltak a győzelemben, ugyanis az Asgard pajzsok semmit sem értek a fegyvereikkel szemben. Túlságosan is magabiztosak voltak, fel sem merült abban a tudósban, aki az egyik prior testébe bújt, hogy máshogy is alakulhatnak a dolgok. Nem szerettek a saját valódi alakjukban megjelenni, csak akkor tették, amikor nem volt más választásuk. Túlságosan kimerítő volt, ugyanis abból a dimenzióból nyerték ilyenkor az erejüket, amiből száműzték őket. Nem bírták elviselni a felemelkedettetek. Majd ha kiirtották őket, akkor minden rendben lesz. Most építik a Pegazus rendszer egyik bolygóján az új városukat, ahol megteremtik azokat a feltételeket, amiben ők kényelemesen ellehetnek. A három hajó lassan elérkezett az első bolygóhoz, az Othalahoz. Az Ori idegesen csapott rá a műszerfalra, ugyanis a bolygó helyén semmi sem volt. Igen, odáig nem jutott el a tudós a gondolatolvasásban, hogy megtudja, hogy amikor a replikátorokkal harcoltak, akkor a bolygó elpusztult. Tovább indultak, órákkal később elértek a másik bolygóhoz, de ott még inkább feldühödött, senki sem volt a bolygón. Semmi élet nem volt rajta, és ugyanígy járt a többi bolygóval is. Sehol sem találtak egy Asgardot sem. Dühöngve tért vissza a flotta a Pegazus rendszerbe. Tehát Alaine figyelmeztette őket, hogy a flotta úton van. Mind a húszan különvonultak megbeszélésre, és megegyeztek, hogy a megmaradt negyven élő Tanácsosnak csatlakozniuk kell hozzájuk, nekik is Orivá kell válniuk. Persze ők nem lesznek olyan erősek, mint az eredeti húsz tudós, de a hatalmuk nekik is nagy lesz, és attól perctől kezdve, hogy Orik lesznek, őket is csak a hármas, illetve „teremtőik” pusztíthatják el. Ezt persze nem kell majd tudniuk. Úgy döntöttek elsőként Hovednek kell majd feláldoznia előző életét. Mostani legfontosabb feladatuk az lesz, hogy megkeressék egykori teremtményeiket, az Arusanokat. Őket a wraithek után teremtették, de nem organikus, hanem mesterséges életformának. Nem is igazán teremtették őket, hanem csak megragadták az alkalmat, amit a többi tudós nem tett meg. Eredetileg ezeknek a nanitoknak az volt a céljuk, hogy a wraith-et támadják meg sejti szintent, de ezt az Ori természetesen nem engedhette meg. Az eredeti tudósokat eltették láb alól és továbbfejlesztették a nanitokat, akik egy idő után képesek lettek bonyolultabb szervezeteket utánozni, majd sikerült teremtőik, azaz az Alterranok alakját felvenni. Ebben a balesetben halt meg annak idején Treavol herceg mennyasszonya és ekkor bukott le a társaság. Amint a kísérletről a Tanács és az uralkodó tudomást szerzett, azonnal elrendelték ennek a fajnak a kiirtását, akiket persze az Ori tökéletesen felszerelt mindenféle technológiával. Nagy csata volt az űrben, az alterranok szinte teljesen kiirtották ezt az új fajt, ami lényegében az ő törekvéseikből fejlődött ki. Persze azt senki sem tudta, hogy az ő egyik tudósuk volt, aki megalkotott egy androidot, aki később megépítette az első replikátorokat. És ez igen nagyszerű teljesítmény volt, ugyanis a replikátorok majdnem a kihalás szélére sodorták az Asgardokat. Azok a replikátorok is képesek voltak több milliárd nanitból emberi alakot felvenni akárcsak az ő eredeti nanitjaik A megmaradt nanitok elmenekültek egy bolygóra, ami viszont az elmúlt tízezer évben rejtve maradt.. Ha minden igaz végre meglelték ezt a bolygót és éppen az a félkegyelmű Ba’al és Awagon tette. Az Orinak egyre kényelmetlenebb kezdett lenni a wraithek és a goa’uldok jelenléte. Az volt az igazság, hogy nélkülük is tökéletesen elboldogultak, és előbb vagy utóbb őket is el kell majd pusztítani. Elfogadhatatlan volt, hogy Ba’al még mindig istennek tekinti magát, miközben láthatta, hogy ők, az Ori az egyetlen igaz istenek a világegyetemben. Ennek ellenére felszerelték a saját fegyverzetük gyengébbik változatával a goa’uld és a wraith hajókat, és a pajzsaik korábbi változatátis odaadták. Így a flottájuk elpusztíthatatlanná vált, ugyanis nem létezett olyan fegyver, ami képes lett volna a pajzs bármelyik változatát akárcsak megrongálni és a fegyverek minden akkor ismert pajzsot képesek voltak átlőni, akár még az Atlantiszt védő pajzsokat is. Persze a tudósok nem volt idióták. Azok a fegyverek és pajzsok amiket a szövetségeseiknek adtak, nem árthattak az ő hajóiknak. Közben levadászták az áruló Tanácsosokat, akik az elmúlt tízezer évben is a királyi család visszatértére vártak. Már csak egyetlen egy maradt, Yngst. Ha ő is meghal, akkor végre elkezdhetik a mindent eldöntő háborút a felemelkedett alterranokkal szemben. Addig nem tudnak mit tenni, ugyanis az a férfi az utolsó kapocs a két dimenzió között. Nem képes többé energialényként létezni, viszont felemelkedett, tud kommunikálni a többi felemelkedettel és minden olyan tulajdonsága megvan, mint ami egy energialénynek. Azáltal figyelmeztetni is tudja őket a közelgő támadásra. A másik gondja az volt a tudós társaságnak, hogy rájöjjenek, hogy miért pont csak az a három ember képes elpusztítani őket. Tudták mindig is, hogy csak ők tehetnek kárt bennük, de a miértre még így tízezer év távlatában sem tudtak választ adni. Merlin utolsó védelmi pozícióját is sikerült elpusztítaniuk, ugyanis kedvenc Arthurja és a lovagjai, azok a szánalmas felemelkedett emberek,akik még csak nem is Alterranok voltak, végre meghaltak. Mondjuk ez nem teljesen volt igaz, ugyanis Arthur félig Alterran volt és a bukását féltestvére, Morgan LeFay tanácsosnő okozta. Nagy szolgálatára volt a nő az Orinak, ezért az elsők között lesz, akit felemelnek. Ráadásul ugyanazon a bolygón órákkal később LeFay csapatainak sikerült elfogniuk Alaine-t és Laegent a halandó embereikkel együtt. A dolog külön szépsége volt, hogy az Ori új városa is azon a bolygón épült. Azonnal ki is adták a parancsot Hovednek és LeFaynek, hogy hallgassák ki az embereket, utána pedig végezzenek velük, akárcsak Alainen-el. De Laegent vigyék az Istenek városába, hátha át lehet téríteni az ő oldalukra, ami hatalmas nyereség lenne. Minden idők legfiatalabb felemelkedett alterranja és az egyik legkiválóbb hadvezér, aki ráadásul a két herceg legjobb barátja. Be kell állítani egy egyszerű emberrablásnak, és amikor már őket szolgálja, visszaengedni Atlantiszra, hogy ő maga végezzen a két herceggel. Biztos, hogy nem jönnének rá a titkára, csak amikor már késő. Egy Ori, két goa’uld és két wraith hajó tartott az Asuran bolygó felé. Most nem bíztak magukban annyira, mint az asgardokkal szemben. Ha kell minden erőt be fognak vetni annak érdekében, hogy a nanitokat a saját oldalukra állítsák, ha ellenkeznek, elég tűzerőt hoztak magukkal ahhoz, hogy az egész bolygót letöröljék a föld színéről. Mire leszálltak a bolygóra, többen kijöttek eléjük. Egy ötven év körüli férfi szólította meg őket. - Oberoth vagyok, társaim Niam és Arria. Az asurani Felső Tanács vezetői vagyunk. Önökben kit tisztelhetek? - Szövetséget jöttünk kötni az Ori nevében – mondta az egyik prior. – Az én nevem nem érdekes én csak az Ori hitét hirdetem, de ők Ba’al és Awagon. - Egy wraith! – morgott Oberoth. - Igen, jól látod… - Mit akarnak tőlünk? - Pontosan tudjuk, hogy kik vagytok, az Ori teremtményei – folytatta unottan az prior. – És azt is tudjuk, hogy annak idején az Alterranok ki akartak titeket irtani. Mi segíthetünk abban, hogy bosszút álljatok. - Mégis hogyan? A legtöbben felemelkedettek, őket nem lehet elpusztítani. És azt is tudjuk, hogy a teremtőinket száműzték, nélkülük nem lennénk itt, mindent nekik köszönhetünk. - Hidd el, hogy megvannak rá a módszereink – mondta gúnyosan Ba’al. - Emlékeztek még arra, hogy kik voltak, akik kiadták a parancsot az elpusztításotokra? – kérdezte Awagon. - Persze, azt nem lehet elfelejteni! - A legtöbben megbánták a tettüket, és a bocsánatotokat kérik, de csak így tarthatták fel a látszatot, hogy az uralkodót szolgálják. - És az uralkodó? - Már halott, viszont életben van a lánya és a fia, rajtuk bosszút állhattok. Ők is el fognak jönni erre a bolygóra, ezt garantálhatjuk – mondta az prior. – És ha elpusztítjátok őket, hatalmas jutalomban részesültök. - Mindenben a teremtőink szolgálatára leszünk. Beszállunk a háborúba a ti oldalatokon. Pusztuljon minden Alterran! – mondta ki a döntő szavakat Oberoth. Megbeszélték, hogy amikor az atlantisziak ideérnek, a Felső tanács mit fog mondani az expedíciónak. Arról viszont nem tudtak, hogy a tervet Niam és Arria szabotálni fogja, mert ők a felemelkedéshez való utat keresték. Hoved és LeFay elégedetten mászkált a foglyok között. Az idős tanácsos az elégedettség mellett ideges is volt, múltkor nem sikerült végezni a lánnyal, és a fia is túlélte. Alábecsülte őket, sokkal szívósabbak voltak, mint annak idején. Hosszú ősz szakállával idegesen babrált, egészen addig, amíg a nő gyilkosan rá nem nézett. LeFay pontosan az ellentéte volt a férfinak, magas és gyönyörű. Hosszú fekete göndör haja a háta közepéig ért, és bárki el tudott veszni arca gyönyörűségében. Ajkai keskenyek voltak és szinte mindig gúnyos mosoly bujkált rajtuk, szempillái hosszúak és igézőek, a szemei pedig sötétebbek még az éjszakánál is. - Lassan össze is ülhetnénk egy családi vacsorára, nem gondolod Hoved? – mondta kacagva. - Hallgass Morgan! – csattant fel az idős férfi. - Még szerencse, hogy nem kell megölni őt, kár lenne érte – nevetett tovább a nő miközben körbejárta Lorne-t. – A te arcodon Alaine egészen mást látok, mint annak idején. Régen egy csöndes, a szüleinek engedelmeskedő gyermek voltál csupán. Míg most egy teljesen önálló személy tekint vissza rám, egy vezető. Mit ne mondjak, a régi sokkal szimpatikusabb volt. Régen egy parancsot sem mertél kiadni, míg most te vezeted ezeket az embereket. Szánalmas vagy! - Én ennek a fejlődésnek határozottan örülnék – mondta Rodney miközben megvonta a vállát. – Úgy emlékszem már akkor is utáltad. Körübelül mindenre emlékezett, amire Lorne és Susan. Az érzelmek átütésétől sikerült megszabadítani, de az emlékeket már nem lehetett visszavonni. - Rodney hallgass! – kiáltott rá kétségbeesetten Susan. – Egyszer nem tudnál végre csöndben maradni?! - Hoved mondta, hogy te más vagy, mint a többiek. Nem vagy Alterran és mégis tudsz rólunk. Hogyan halandó?! - Rodney, nem kell neki válaszolnod! mondta Susan. - Hogyan? – kérdezte a nő, ugyanazt a trükköt használva, mint a wraith. - Gén terápia…– nyögte McKay. - Rendben, vigyétek! – majd odafordult Lorne-hoz, miközben Susan fejét hátrahúzta és egy tőrt szorított a lány nyakához. – Mond Laegen, végig akarod nézni, ahogy a szeretett hercegnőd nyakát átvágom? - Azonnal vedd le róla a mocskos kezed! – sziszegte tehetetlenül a férfi. - Ezt nemnek veszem, vigyétek Laegent! – mondta letörten és odalökte a lányt egy Jaffához. – Amint elmentünk végezzetek velük. - Evan! – sikította Susan. Odébb mentek pár lépést. Transzportgyűrűk jöttek fel, Lorne, Rodney, Morgan, Hoved és a kíséretük eltűnt. A következő pillanatban megnyílt a kapu és két ugró jött át rajta, amik azonnal tüzet is nyitottak a Jaffákra és a wraithekre. Pár másodpercig tartott csak a küzdelem és a végén csak az ő hat emberük maradt talpon. Az ugrók leszálltak és John mászott elő az egyikből. - Hol van Lorne és McKay? - kérdezte. - Elvitték őket. - Kik? - Hoved és Morgan. Nem hiszem, hogy meg akarják ölni őket, mert akkor itt végzetek volna velük – mondta Teyla. - Menjünk vissza Atlantiszra, ott kitalálunk valami tervet, hogyan is szabadítsuk ki őket. Ford, hogy érzi magát? - Köszönöm uram, voltam is jobban. A csapat visszament Atlantiszra és megpróbáltak kiötleni egy tervet, hogyan szabadíthatnák ki a két emberüket. Miután Lorne-t és McKayt elhelyezték az Istenek Városának egyik pontján, Hoved és LeFay elmentek a tudósokkal találkozni. Tudták, hogy jutalmat kapnak, de álmukban sem gondoltak arra, amit az Ori akart nekik ajándékozni. - Végrehajtottuk a feladatot! Jutalmat ígértetek! – mondta a nő. - Oh, igen. Meg is kapjátok! – felelte vidáman az egyik tudós. Egy másik elsuttogott pár szót, mire a két tanácsos kínok között vergődve terült el a földön. - Jutalmat ígértetek! – hörögte a nő. - Ez a jutalom! – röhögtek fel mind a húszan. Pár perccel később a fájdalom eltűnt, és amikor felálltak megdöbbenve tapasztalták, hogy a régi testük a földön van elszenesedve. Amikor egymásra néztek, megdöbbenve tapasztalták, hogy mindkettejüknek csak a lelke maradt meg, ami most már ugyanolyan lángoló, akárcsak az Orié. Ők is azzá váltak, mint akiket az elmúlt tízezer évben szolgáltak. Mind a ketten a győzelem mámorában fürödve nevettek fel és az Ori csatlakozott örömükhöz. folyt.köv. kritikát plz |