![]() |
|
Jócsont : Leynd - Nyomtatható verzió +- Abydos Gate Fórum (https://forum.csillagkapu.hu) +-- Fórum: Abydos Gate - Csillagkapu.hu (https://forum.csillagkapu.hu/forum-4.html) +--- Fórum: Magyar Csillagkapu Klub (https://forum.csillagkapu.hu/forum-45.html) +---- Fórum: Rajongói történetek (https://forum.csillagkapu.hu/forum-18.html) +---- Téma: Jócsont : Leynd (/thread-274.html) |
Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-01-15 Leynd
Felriadtam, mint már majd minden hajnalban. Egy pillanatig nem is tudtam hol vagyok, ismeretlen volt számomra a szoba, ahol ébredtem. Immáron egy hete vagyok Atlantison, az elveszett városban, és még mindig idegen számomra. Szörnyű honvágyam van, és ezt csak tetézi apám halálának hetedik évfordulója. Már ha halálra lehet ilyet mondani. Iszonyatosan reménykedtem abban, hogy Mr. Woolsey nem talál alkalmasnak a feladatra, és visszatérhetek a Földre. Atlantis hatalmas város, és minden egyes vezető pozíció hatalmas felelőséggel jár. Ráadásul távol az otthonomtól. Felöltöztem… szürke egyenruha, a kabáton vörös csík, vörös póló… akárcsak ha a Star Trekben lennék… parancsnoki tisztek vörösben, gépészek, biztonságiak sárgában. Mosolyogtam magamon, majd reggelizni indultam. McKay, Sheppard és Ronon Dex egy asztalnál ültek, bámulatosan jó hangulatban. Épp azon kezdtem tűnődni hol lehet Teyla, de ő is befutott… Mr. Woolsey egy másik asztalnál éppen olvasott valamit, amibe nagyon belefeledkezett. Úgy döntöttem megint az irodámban reggelizek, csakúgy mint az elmúlt héten. Meggyújtottam egy gyertyát az apám tiszteletére, aztán a reggelit félretéve belevetettem magam a napi teendőimbe. Még a napi eligazítás előtt átnéztem a biztonsági egységek jelentéseit, majd az egyéb feljegyzéseket. Úgy éreztem magam, mint egy titkárnő… Az eligazításról persze elkéstem, mint ahogy az elmúlt egy héten mindig. „Elnézést a késésért” – motyogtam. „Nem ez az első eset, már megszoktuk. Üljön le Jane, már csak magára vártunk” – mondta Woolsey. „Jess… a nevem Jess és nem Jane” – fakadtam ki. Leültem a helyemre, majd Mr. Woolsey folytatta amit abbahagyott. „Dr. McKay hogy haladnak az új laborban talált eszközök katalogizálásával?” „Nem túl jól. Még nagyon sok szerkezetről nem tudjuk hogy mi a rendeltetése, és addig nem szeretnénk katalogizálni.” „Mr. Woolsey…” – szóltam közbe.- „A szokásos heti bejelentkezés ma esedékes. El kell küldenem az Elnök úrnak a jelentésemet. Az Elnök úr kért hogy szóljak önnek, ezentúl a maga beszámolója is legyen az enyémek mellett amiket átküldök.” „Rendben van, délután az asztalán lesz” – mondta, majd más témába kezdett. – „Holnap Lorne őrnagy és csapata megnézi az MX7-463-as elnevezésű bolygót. Szeretném, ha velük menne, Miss Parker.” Bólintottam. Idegen világok, és idegen fajok… mondanom sem kell nem erre számítottam, amikor ügynök lettem. Az eligazítás lassan véget ért, és én majdnem elsőként hagytam el a tanácstermet. „Miss Parker!” – hallottam a nevem. Megfordultam és Sheppard alezredes jött utánam. – „Nem volt még alkalmam köszönteni Atlantison, remélem, jól érzi magát.” Elmosolyodtam a kedves gesztuson. Bár nem mintha más nem lett volna kedves velem, de igazából nem törődtem vele. – „Köszönöm, remekül vagyok, bár még mindig erős a honvágyam. És maga?” – Visszakérdeztem az elődöm halálára célozva. – „Elnézést alezredes, tudom hogy maguk ketten…ígérem köztünk marad, én legalább is nem mondom el senkinek sem.” Az irodám előtt megálltunk. – „Látta már a várost?” – kérdezte ő. „Az egészet még nem, bár a szállásomról nagyon szép kilátás nyílik rá. Éjszaka csodálatos.” – feleltem. „Ebéd után várom, nagyon fog magának tetszeni.” – mondta, majd magamra hagyott. Fél egykor tárcsáztuk a Földet. A Parancsnokság egy titkos csatornán továbbította a beszámolómat az Elnöknek. A Földről mi is kaptunk egy adatfolyamot, amiben egy levél volt nekem, személyesen az Egyesült Államok elnökétől. Az elődöm jó viszonyban volt vele, mondhatni barátságban. Igyekezett rám is úgy tekinteni, mintha a bizalmasa lennék, pedig én még csak egy kezdő voltam Derinnához képest. Bár bevallom volt bennem valami belőle. Engem is hajtott a kíváncsiság, akárcsak őt, és amit tudok mindent tőle tanultam. Mellette voltam gyakornok, és bár akkor a Fehér Házban dolgozott közvetítőként a Parancsnokság és a Nemzetközi Felügyelő Bizottság között. Ez akkortájt lehetett, amikor az Atlanits expedíció elhagyta a Földet. Nagyon nem folytam bele a dolgokba, de mindig tudtam, hogy több van mögötte, mint egy országok közti egyezmény, amit a nyilvánosság előtt mondtak. Aztán eljött az idő, és engem is beavattak. A Csillagkapu Parancsnokságra kerültem, Derinna helyett, amikor ő Atlanitsra jött. Három évet töltött itt, előtte pedig kilencet a Parancsnokságon. Küldetésekre járt sok-sok csapattal, de legtöbbször a CSK1-gyel. Sokszor katonát meghazudtoló bátorsággal vetette bele magát a harcokba. Ebéd után, ígéretéhez híven Sheppard alezredes az irodám előtt várt, hogy megmutassa a várost. Néptelen folyosókon jártunk, de tetszett. Valójában órákra megfeledkeztem a gondjaimról, apám halálának évfordulójáról, és arról hogy egy idegen bolygón vagyok, és még sok-sok évet fogok itt eltölteni. â€žŐ mesélt magának a kapcsolatunkról?” – kérdezte hosszú hallgatás után az alezredes. „Igen… amikor utoljára volt a Földön. Én nem mondtam el senkinek, magának is csak azért említettem, mert hátha beszélne valakinek róla.” – magyaráztam. „Rodney és Ronon sejtettek valamit, talán Woolsey is, de senki nem mondott semmit. Derinna gyorsan halt meg, Lorne őrnagy szerint nem szenvedett. Mérgezett fegyverrel végeztek vele, és a méreg azonnal szétáradt a szervezetében. Pillanatok alatt végzett vele. A bolygó közelében lévő hajót mentek megnézni Lorne őrnaggyal. Azt hittük a lidércek. De nem azok voltak. Visszafelé leszálltak, hogy megnézzék a falut, de az ott élők nem fogadták őket szívesen. Egy mérgezett dobótőr fúródott a hasába és szinte azonnal meghalt.” „Igen, olvastam a jelentést én is…” „Én mentem volna vele… de helyette jelentéseket kellett írogatnom. És maga? Nyilván van valami története, hogy miért van itt?” „Derinna bizalmasa voltam… és meghagyta hogy helyette mindenképpen engem küldjenek ide, vele bármi is történjen. A Parancsnokságon mindenki kislányként kezelt, szerintem itt is ez vár rám.” „Maga fiatal, és sokak szerint tapasztalatlan, de idővel el fogják fogadni. Csak várja ki türelemmel.” – mondta Sheppard, majd tovább álltunk. Szolgálat végén már alig vártam hogy kibújhassak az egyenruhából, és kényelmesebb ruházatot öltsek magamra. A hajamat is kibontottam, s visszatértem az irodámba, hogy a frissen érkezett leveleket olvasgassam. Voltak köztük viccek, és pár klassz történet, amit az interneten találtak. Leginkább a misztikus és fan fiction jellegű írásokat részesítettem előnyben. Kellőképp belefeledkeztem egybe, és még azt sem vettem észre hogy valaki áll az ajtóban. Az illető megköszörülte a torkát, én pedig felnéztem a monitorról. „Üdv!” – köszöntem. – „Elnézést, észre sem vettem hogy itt áll.” „Szolgálaton kívül sem hagyja el az irodáját?” – kérdezte a férfi mosolyogva. Ismerős volt a férfi, de most hirtelen nem jutott eszembe hogy honnan. A kabátjára volt írva a neve: Lorne, sőt a rangjelzését is felismertem, őrnagy. Ez nem sokat segített, bár ismerős volt a név, valahol már hallottam. „Mit tehetek önért, őrnagy?” – kérdeztem mosolyogva, s akkor esett le, hogy a holnapi bolygóra az ő csapatával fogok menni. Olyannyira belefeledkeztem az olvasottakba, hogy szinte az egész holnapi küldetés kiment a fejemből. „Valójában, csak találkozni akartam önnel a holnapi küldetés előtt.” Kikapcsoltam a gépem, és elfújtam a gyertyát apám fényképe előtt. – „Jó ötlet. Bár egy kicsit meg is feledkeztem róla a délután folyamán. Egyébként én is felkerestem volna magát. Elnézést hogy nem tettem meg.” „Semmi gond asszonyom, én megtettem ön helyett.” – felelte ő. „Elkísérne?” – kérdeztem mivel folytatni szándékoztam a beszélgetést. Lorne bólintott, majd követett a folyosókon. – „Szolgálaton kívül vagyunk, őrnagy. Kérem, mellőzze a katonai protokollt.” – mondtam majd megálltam és szembe fordultam a férfival. – „Leginkább azért mert én nem vagyok katona. A nevem Jess Parker, és ha a keresztnevemen szólít, az jobban megfelel mint az asszonyom.” „Jess, mint…” „Jessmine” – feleltem tömören, majd tovább indultam lassan. A szállásom a város nyugati részén volt. Derinna régi szállása. Arrafelé nagyon néptelenek a folyosók, szinte alig jár arra valaki. Nem esik útba semmilyen fontos hely. Csak néhány ember szállása van itt, leginkább vezető beosztású embereké, mint Dr. Keller, Sheppard alezredes, és én. „Hogy érzi magát a városban?” „Jól, őrnagy. Bár még csak egy hete vagyok itt. Nagyon szép ez a város.” – megálltam egy ablaknál, és kinéztem rajta. – „Nem vagyok régóta ügynök, csupán öt éve. Előtte két évig gyakornokoskodtam Derinna Grant mellett. Az ötből négy évet a Parancsnokságon dolgoztam, egy évig pedig folytattam Derinna megkezdett munkáját a Fehér Házban.” – mondtam mielőtt még Lorne bármit is szólhatott volna. Ránéztem és meglepett arcot vágott, nem gondolta volna, hogy ekkora múlttal jöttem Atlantis-ra, csakúgy, mint a többi katona, akivel eddig kapcsolatba léptem. Mivel a beszélgetés elérte azt a kínos pontot, hogy nem tudtunk egymásnak mit mondani, elvonultam a szállásomra. Kezdtem megszokni azt, hogy mindenki kislánynak kezel. A koromat nézik, és nem azt, hogy mennyire vagyok tapasztalt. Lehet, hogy fiatal vagyok de a legjobb tanáraim voltak, bár ezt nem sokan kérdezik meg. Lezuhanyoztam, és lefeküdtem. Nehezen aludtam el, az apámra gondoltam és Derinnára. Többször is elolvastam a jelentést, amit Lorne őrnagy írt. Helyes döntés volt hogy az őrnagy menjen fel előbb az ugróra és Derinna fedezze, mivel benne nem volt ATA gén, és ő nem tudta vezetni az ugrókat. Jómagam is hasonló döntést hoztam volna. Derinna kiváló lövész volt, és nem hiszem, hogy egyszer is elvétette volna a célt, mindössze csak nem akart kárt tenni a falu lakosságában. Dr. Keller jelentése szerint a tőr olyan méregbe volt mártva, ami szinte azonnal öl, legalább olyan hatékony, mint a cián, viszont gyorsan lebomlik a szervezetben és nyoma sem marad. A halál beállta után két órával már nem volt méreg Derinna testében, sem mérgezésre utaló nyom. Ezen az éjen nyugodtan aludtam, nem riadtam fel egyszer sem álmomban. Úgy tűnik kezdek megbarátkozni a helyemmel. Bár fáradtnak éreztem magam, előző este elég sokáig fent voltam. Egyenruhába bújtam, s reggelizni mentem. „Kávét?” – kérdezte valaki. Megfordultam és épp akkor érkezett Dr. Keller. „Nem kávézom, de köszönöm.” – mosolyogtam, s a tálcával a kezemben az irodámba indultam. Reggeliztem, talán most először amióta az Ősök városába léptem. Nem voltam ideges a küldetés miatt, nem először megyek idegen bolygóra. Megnézegettem az előző nap kapott üzeneteket, zenét kapcsoltam, és azt vettem észre, hogy táncolva reggelizek. Dudorászva mentem a tanácsterembe. Kivételesen időben értem az eligazításra. Szokás szerint egy órával a tervezett indulás előtt tartották. Végignéztem a csapaton, két hadnagy és egy százados, és természetesen mind férfi. Mr. Woolsey is lassan megérkezett. Az eligazítás előtt átküldtek a kapunk egy MALP-ot, ami nem jelzett semmilyen veszélyes anyagot a légkörben, sem pedig energiajelet. Tehát nem egy fejlett civilizációval lesz dolgunk. Kb. egy óra múlva már mind az öten a kapuszobában voltunk, indulásra készen. Amint megnyílt a csillagkapu átléptünk rajta, és néhány pillanat múlva egy teljesen más világ fogadott minket. Egy síkságon voltunk, meleg száraz bolygón. Úgy éreztem magam, mintha Afrika szavannáin gyalogolnék teljes menetfelszerelésben, száraz évszakban. A négy férfi értetlenül nézett rám, és nekem időbe tellett, mire rájöttem hogy utasítást várnak. „Őrnagy, maga a parancsnok!” – mondtam – „Ez az ön csapata, én csak vendég vagyok.” – tettem még hozzá. Lorne két embert utasított hogy őrizzék a kaput, és ha nem adódik semmilyen probléma két óra múlva lépjenek kapcsolatba Atlantis-szal és jelentsenek. Mi pedig elindultunk felderíteni a bolygót. Bár arról fogalmam sem volt, hogy egy prérit miért kell felderíteni. Alfa bázisunk már van, nem hiszem, hogy kellene még egy. Főleg nem egy olyan ahol 45 fok meleg van, éppen tombol a száraz évszak, és nem tudni hogy van-e egyáltalán esős. A harmadik tag lemaradt tőlünk egy kicsit, hogy úgymond védje a hátunkat. Ez bevett katonai protokoll. Bár szerintem a szárazságtól épp végelgyengülésben szenvedő növények nem számítanak ellenségnek. Legfeljebb csak a vizes palackoknak, amiket magunkkal hoztunk. Ezen halványan elmosolyodtam, de az őrnagy észre vette. Rám nézett, de nem tette szóvá, mentünk tovább csendben. Még a szél sem rezzent, és ahogy az idő haladt előre csak melegebb lett. Hamarosan megláttunk egy települést. Közelebb mentünk de az kihalt volt. Egy kissé emlékeztetett valamire. Mintha egy vár lenne, hatalmas kőfallal körbevéve, a falon túl épületek. Boltok, fogadók voltak, de mind néptelen. Egy szellemvárosban találtuk magunkat. „A helyiek nyilván megunták a szárazságot.” – jegyeztem meg, szinte morogva. Nehezményeztem hogy ezért gyalogoltam órákat a hőségben. „Egész szép település lehetett, hasonlít a lovagi korban épült várakra.” – szóltam ismét. „Talán a lidércek miatt menekültek el, vagy ők vitték el őket.” „Elég félreeső bolygó, a galaxis szélén… a lidércek nem hiszem hogy erre járnak.” – felelt Lorne a katonának. Én betértem az egyik házba. Kőépület volt, fa padlózattal, ami nyikorgott, ahányszor léptem. A fogason egy kabát lógott, a polcokon apró üvegcsék, bennük színes folyadék. Benézegettem a szekrényekbe, ahol találtam egy könyvet és egy követ, amin szimbólumok voltak. Belenéztem a könyvbe, ami számomra ismeretlen nyelven volt írva. Minden oldalon külön címek voltak. Az őrnagy mögöttem állt, és ő is a könyvet nézte. „Receptek…” – mondtam, majd a könyvet visszatettem a helyére. Megfogtam a követ és megnézegettem. Mire feleszméltem az őrnagy már elhagyta a házat és tovább ment. Kimentem én is, és követtem őket. A követ pedig a zsebembe tettem. Lorne és én bementünk egy másik épületbe. Egy háznak tűnt. Szintén kőépület volt, belül fa padlózattal. Az őrnagy körbenézett a házban, én pedig az ajtóban álltam, valójában nem volt számomra olyan érdekes. Kifelé jövet azonban a fapadló megadta magát a férfi alatt. Az őrnagy eltűnt, én pedig hiába szólongattam nem felelt. Fogtam a zseblámpámat és lehasaltam a padlóra. Bevilágítottam a padlózat alá, és kb. négy- öt méter mélyen egy valószínűleg búvóhelynek kialakított helyet találtam. „Hadnagy, menjen vissza a kapuhoz, és kérjen segítséget Atlantis-ról” – mondtam. – „És ha lehet szedje a lábait, nem szeretnék holnap reggel is itt lenni.” – tettem még hozzá, majd a férfi elment, én pedig leugrottam az őrnagy mellé. Lorne eszméletlen volt, nyílván beverhette a fejét amikor leesett ide. Megnéztem a sérülését. Vérző seb volt a fején, ami innen nézve nem tűnt túl komolynak, bár gyanítottam hogy agyrázkódása lehet, máskülönben nem lenne eszméletlen. Ezután körülnéztem, de semmi olyan eszközt nem találtam amivel kijuthatnánk innen. Csupán rengeteg poros könyvet, amik számomra ismeretlen nyelven íródtak, valamint egy csontvázat, ami egyértelműen emberi. Megnéztem közelebbről a csontokat, de nem mozdítottam őket a helyükről. Legalább száz éve voltak itt, ha nem több. Alig telt el fél óra hogy elküldtem a hadnagyot segítségért besötétedett, és hideg lett. Kezdtem fáradtnak érezni magam, és hogy ne aludjak el fel s alá járkáltam azon a tenyérnyi helyen ahol ragadtunk. Pár percen belül azt is észrevettem hogy dudorászok, persze nem jókedvből, hanem azért hogy eltereljem a figyelmem a fáradtságról és persze a hidegről. Egy órával később mozgásra lettem figyelmes, és örömmel láttam hogy az őrnagy visszanyeri eszméletét. „Én a maga helyében nem tenném!” – szóltam amikor fel akart kelni. – „Majdnem két órán keresztül volt eszméletlen, és valószínűleg agyrázkódása van. Kijutni pedig nem tudunk. A hadnagyot elküldtem segítségért.” „Éjszaka van. Segítséget csak holnapra várhatunk.” – mondta. „Tudom, épp ezért helyezze magát kényelembe, hosszú éjszakának nézünk elébe.” „Maga mit keres itt?” – kérdezte szemrehányóan. „Mit gondolt, itt hagyom eszméletlenül? Ezen kívül meg kellett néznem hogy mennyire súlyos a sérülése, és az odafentről nem ment. És mint az előbb említettem segítség nélkül nem tudunk kijutni innen. Egyébként szívesen…” – vágtam oda szinte vicsorogva, majd közelebb mentem és megint megnéztem a sebét. – „Elállt a vérzés.” Úgy éreztem, mintha a férfi lázas lenne, de nem voltam biztos benne. Nem is tudtam volna mit tenni ha az is lenne. „Nem kellett volna itt maradnia. Maga is visszamehetett volna segítségért.” „Inkább megvárom hogy idejöjjenek egy ugróval, minthogy annyit gyalogoljak visszafelé.” – válaszoltam mosolyogva. Ő is mosolygott. – „Bár akkor még nem gondoltam hogy ennyire hideg lesz. Nagyon fáj?” – kérdeztem. „Eléggé, de kibírható.” – felelte, és én pontosan ezt vártam egy katonától. Semmi pénzért nem ismernék el hogy fájdalmuk van. – „Mikor fejezi be a fel-alá járkálást, kezd idegesíteni.” „Elnézést. Fáradt vagyok és fázom, és jobb ötletem nem volt hogy ébren tartsam magam. Sajnos az a csontváz nem volt túl jó társaság. Száz éve itt lehet már, nem túl beszédes.” „Honnan tudja, hogy mióta van itt?” „Azt nem tudom, csak hogy kb. száz éve halhatott meg a tulajdonosa, végelgyengülésben, mivel nincs a csonton bármilyen erőszakra utaló nyom. Ugyanakkor a csontok elég kicsit, amit azt jelenti hogy vagy egy kis termetű ember lehetett, vagy pedig egy gyerek. Nyilván itt rejtették el valami, vagy valaki elől. Talán a lidércek jártak erre, és ezt a gyermeket ide bújtatták, de ő csak várta és várta hogy valaki kivigye innen, amíg meg nem halt.” – leültem Lorne mellé. Ásítottam egyet, és úgy éreztem hogy alig tudom nyitva tartani a szemeim. Felálltam, s megint járkálni kezdtem. „Tényleg szükséges ez?” – kérdezte. „Bocsánat, de így talán nem alszom el.” „Honnan jött?” Meglepődtem, de válaszoltam a kérdésre. – „New Yorkból. Maga?” „Minesotai vagyok.” – felelte és ismét megakadt a beszélgetésünk. Nem mintha zavarban lettem volna. Csupán nem volt mit mondanunk egymásnak, főleg így, hogy idegenek vagyunk. Sokszor láttam őt, amikor még a Parancsnokságon dolgozott, mielőtt áthelyezték, de soha nem volt semmilyen közös ügyünk. Se egy közös feladat, semmi. Bár meg kell mondani, hogy külsejével nem voltak gondok. És annak idején a Parancsnokságon sem tudtam mindig levenni a szemem róla. Persze ő erről mit sem tudott, mivel akkoriban még mindenki csak gyerekként kezelt, leginkább a korom miatt. Még most is fiatalabb vagyok mint az átlag. Nehezen fogadtak be, és érzem itt Atlanits-on is hogy gondjaik vannak azzal ha egy náluk fiatalabb nő feljebb van a ranglétrán mint ők. Visszaültem a földre, ahová az előbb is, és éreztem ahogy lassan elnyom az álom. Amikor felébredtem már világos volt. Körbenéztem, de semmi újat nem tapasztaltam. Az őrnagy aludt, és ahogy megnéztem a sebe még mindig nem vérzett, viszont láza volt. Sheppard hangját hallottam rádión, és azonnal válaszoltam neki. Elmondtam hogy mi van Lorne őrnaggyal, és hogy merre keressenek minket. Egy órán belül Atlanits-on voltunk. Amint a szállásomra értem bevetettem magam a zuhany alá, és 20 percen keresztül ki sem jöttem onnan. Így visszagondolva ostoba ötlet volt hogy az éjszakát egy szellemvárosban töltöttem, nem volt jellemző rám. Inkább az hogy visszamenjek segítségért, de mégis maradtam valamiért. Még volt több mint fél órám hogy Woolsey elé járuljak jelentést tenni, így megvizsgáltam a követ amit találtam. Nem volt nagy, akkora lehetett mint egy mobil telefon. Fekete színű volt és különböző ábrák voltak rávésve. Csodálatos mű volt, és ahogy nézegettem, mintha valamiféle erő járt volna át, amit nem tudtam megmagyarázni. Felöltöztem, a követ pedig az éjjeliszekrényemre tettem, s elindultam Woolseyhoz. Valójában nem volt nagyon mit elmondanom, de a szabály az szabály, és ő különösen kedveli őket. Ezután a gyengélkedőre mentem, és örömmel láttam hogy Lorne őrnagy épp távozni készül. „Ezt nevezem gyors felépülésnek!” – jegyeztem meg nevetve, mire ő megfordult, és visszamosolygott. „Valaki nagyon szakszerűen ellátta a sebem. Köszönöm Miss Parker.” „Nagyon szívesen.” – feleltem, s kisétáltam a gyengélkedőről. Visszaindultam a szállásomra, de útközben mintha kezdtem volna elveszíteni a kontrollt. Mintha valami, vagy valaki átvenné az irányítást a testem felett, és mellőzve engem, egész másfelé indul. Éreztem a gondolatait. Nem tudta hol van, vagy hogy mit is csinál, csak ment. „Miss Parker!” – hallottam a rádiómon Woolsey hangját. „Hallgatom Mr. Woolsey.” – feleltem zavartan, mivel az a dolog, ami percekig irányított hirtelen visszahúzódott. „Kérem, azonnal jöjjön az irodámba.” „Úton vagyok!” Gondolatokat hallottam, s kezdtem azt hinni hogy megőrültem. Ahogy felértem a lépcsőn az irányító terembe, megszédültem, s egy pillanat múlva valahol máshol találtam magam, valaki más bőrében. Ahogy a tükörbe néztem egy hosszú, hollófekete hajú nő nézett vissza rám. Csodálatosan kivitelezett köpeny volt rajta, szeme kékje pedig félelemről árulkodott. A pillanatnyi elkalandozás után folytattam a munkámat. Valamilyen szert főztem, hamar rájöttem hogy abban a házban vagyok ahol a könyvet és a követ találtam, de mégsem én. Egy férfi jött be, akin kék köpeny volt, és afelől érdeklődött hogy, mennyi idő még amíg a főzet elkészül. „Nem kell már sok idő, uram.” – feleltem, s folytattam a munkát. A férfi elment, én pedig még keményebben dolgoztam tovább, hiszen tudtam hogy a világunk sorsa múlik most azon amit csinálok. Órákon belül elkészültek a főzetek, amiket kis üvegcsékbe tettem, majd gondosan lezártam. Egy fiatal férfi érkezett a házba. „Szép napot kívánok neked! Tenn vagyok, Coberen fia. Leynd-et, a főmágust keresem.” – mondta a lord. Jóvágású férfi volt, még soha nem láttam, pedig főmágusként sokakat ismertem. „Leynd vagyok. Mit tehetek érted?” – kérdeztem. Láttam a meglepettséget az arcán, a fiatal harcosnak. Nyilván valaki korosabbra számított. „Apám küldött a főzetekért, hogy minél előbb szétoszthassuk őket a katonáknak, mielőtt az életszívó idegenek ideérnek.” – felelte aggodalmasan. A kis fiolákat egy bőrtáskába tettem, és a férfinak adtam. – „Mondd meg az apádnak, hogy a főzeteknek csak rövid ideig van hatásuk. Sajnálom, de ennyi idő alatt nem sikerült hatékonyabbat készítenem.” A lovag meghajolt, majd távozott. Utána kinéztem én is az utcára, a város tele volt emberekkel. Árusok kínálták portékáikat, és gyermekek játszottak a téren. Amióta megszülettem a világunk huszonkétszer kerülte meg a fényes csillagot az égen. Már régóta szenvedünk az életszívó idegenektől, de az utóbbi időben elszaporodtak az eljövetelek. A mesteremet is egy ilyen ölte meg. Több gyógyító varázst ismerő próbált segíteni rajta, hasztalan. Így lettem én a varázstudók vezetője ilyen fiatalon. A város főkapujánál sok harcos, varázstudó és gyógyító várta az eljövetelt, hiába. Napokig, sőt hetekig nem történt semmi. Aztán eljöttek ismét, mint minden holdciklusban egyszer. Mindenki a legjobbját nyújtotta, magam is beszálltam a harcokba, és a legerősebb varázsigéket használtam. Sikerült visszaverni őket, így most hónapokig nem kellett tőlük szenvednünk. Tudtam, mivel visszavertük őket, egy ideig nem fognak jönni, és nekiláthattam hatékonyabb főzetek készítésének. Kinyitottam a szemem, s pár pillanatba beletelt, amíg rájöttem, hogy Atlantis-on vagyok a gyengélkedőn. Abban a pillanatban rájöttem hogy a kőhöz van köze, amit áthoztam a 463-ról. És arra is, hogy Woolsey ezért minimum a fejemet veszi. Meg sem vártam amíg Dr. Keller elmondja mi a bajom, tudtam magamtól is. Szó nélkül elhagytam a gyengélkedőt, és Woolsey-hoz mentem. Nem lepődtem meg hogy Sheppard alezredest és Lorne őrnagyot is ott találtam. „A lidércek voltak…” – mondtam mire mindhárom férfi értetlenül bámult rám. – „A 463 lakói a lidércek miatt nincsenek már ott. Vagy kiirtották őket teljesen, vagy elmenekültek. A bolygón találtam egy követ, szerintem ahhoz lehet köze annak ami történt.” – magyaráztam, izgatottan. „Őrnagy, maga tud arról a kőről?” – nézett Woolsey Lorne-ra, aki bólintott. – „Menjen vissza a csapatával és hozzák ide, hogy Dr. McKay és Dr. Zelenka meg tudják vizsgálni.” „Nem szükséges. A kő itt van Atlantis-on. Pontosabban a szállásomon.” – Ezer ördög és pokol! Woolsey haragja mint villám csapott le rám, bár nem vártam jobbat tőle. Hiába mentegetőztem nem érdekelte. Nem is csodáltam, hiszen hatalmas hibát követtem el. A magatartásom nem illett Atlantis egyik vezető emberéhez, és ezt leplezetlenül a fejemhez vágta. Természetesen ez a személyi anyagomba is be fog kerülni és tudni fog róla az Elnök is. Céltalanul kószáltam a városban, amikor újra éreztem Leynd gondolatait és erejét. Hatalmas erőt, ahogy áradt szét a testemben. De most tudatomnál voltam. Úgy éreztem fél, és nem tudja hol van. A város nyugati részén jártam, és egy ajtóhoz értem, ami a szabad ég alá vezetett. Kiléptem és folytattam a sétát. Eltűnődtem. Leynd egy nagyon szép nő volt, és nagyon fiatal. Mekkora felelősség nyomhatta a vállát? Mekkora áldozatot volt kénytelen hozni a népéért? És vajon miért zárhatta az emlékeit abba a kőbe? Sok-sok kérdés, és mire minden átrágtam magam besötétedett, és lassan visszaballagtam a szállásomra. Sajnos a helyébe tudtam magam képzelni, hiszen amióta itt vagyok nekem is nagy felelősség nyomja a vállam. Ismét Derinna jutott eszembe. Tudtam hogy ő hagyta volna ott a követ ahol van. Tulajdonképpen tetszett, és úgy gondoltam jó lesz dísznek a szobámba. Erre kiderül, hogy egy mágus lelke és emlékei vannak benne. Ugyanakkor elszomorított a dolog, hogy nem tudja hogy mi van a népével. Tudtam hogy az a legkevesebb, ha hagyom hogy megossza velem az emlékeit. A szállásomhoz érve jutott eszembe hogy nem is vacsoráztam. Bár nem is éreztem magam éhesnek. Szomorú voltam, ahogy belegondoltam Leynd helyzetébe. Lefeküdtem és aludni próbáltam, de hosszú órákig nem sikerült elaludni. Aztán hirtelen megint Leynd-ként ébredtem. Hónapokkal később járhattunk. Legalább is abból kiindulva amit láttam. Az otthonomban voltam, egy férfivel, aki épp aludt. Nem volt szívem felébreszteni, s ahogy néztem rá kellett jönnöm, hogy Tenn az. Sok minden jutott abban a pillanatban eszembe. Leginkább az, hogy a városban nem örülnének annak, ha kitudódna a szerelmünk. Tenn apja, Coberen ugyanis a harcosok vezetője volt, a város egyik elöljárója, aki nem nagyon kedvelte a varázstudókat. Valamint én is a tanács tagja voltam, és elöljáróként nem engedhettem meg magamnak, hogy egy egyszerű harcos felesége legyek. Még akkor sem, ha ő egy másik tanácstag fia. Különben is, Tenn már jegyes volt, egy fiatal gyógyítóval, aki a város egyik nagyon befolyásos polgárának leánya volt. S bár engem szeretett, mégis el kellett vennie. Felkeltem, s az ablakhoz mentem. A csillagok ma szebben ragyogtak mint bármikor máskor. Bármennyire is lepleztem szomorú voltam a közelgő esküvő miatt. Aggódtam azért is hogy kitudódhat hogy a férfi a legtöbb éjszakát nálam tölti. Hiába van a házam a város szélén, mégis bárki megláthatja. Épp ezért készítettem egy főzetet, amit ha megiszik, néhány percre el tud rejtőzni az árnyak között, hogy senki ne lássa, és el tud jönni hozzám. Majdnem minden napnyugtakor eljön, és pirkadatkor távozik, kivéve ha őrjáraton van a többi harcossal és lovaggal együtt. Visszafeküdtem az ágyba, és tudtam, hogy már csak órák kérdése és távozik, hogy ne vegyék észre hogy nem aludt az otthonában. Nem tudtam aludni, lassan pedig pirkadni kezdett. Édes csókokkal ébresztettem a férfit az ágyamban, itt volt az ideje hogy elmenjen. Felöltözött, és indulni készült. „Este jövök, kedvesem” – mondta, s megcsókolt. „Az Örök Nap kísérjen utadon.” – köszöntem én is, majd elment. Ezután a varázskönyveket bújtam, hogy miként erősíthetem a főzeteimet, majd a város főterére mentem, néhány hozzávalókért. Hazaérve egy testőrt találtam a házam előtt, aki nyilván engem várt. „Szép napot, főmágus! Flolan herceg a palotába kéret. Szeretné ha vele ebédelné.” – mondta a testőr meghajolva. „Üzenem a hercegnek, hogy a délelőtt folyamán összeül a város tanácsa, ahol meg kell jelennem, de utána rendelkezhet velem.” „Átadom.” – hajolt meg ismét. – „Az Örök Nap kísérjen.” „Téged is.” Beléptem a házamba és szomorúan ültem le az asztalhoz. Flolan megkérte a kezem, mielőtt meglátogatta a másik várost, és most hogy két holdciklussal később visszatért kíváncsi volt a válaszomra. Nem utasíthattam vissza. A következő holdcikluskor Tenn feleségül veszi menyasszonyát, és akkor többé nem jöhet el hozzám. Nekem pedig nincs más választásom, mint hogy hozzámegyek a herceghez. Coberen nyílván ellenezni fogja, hogy egy varázstudó bekerül a királyi családba, de még neki sincs meg a hatalma hogy ezt megakadályozza. Magának az uralkodónak sincs kifogása ellene. Igaz ez példátlan eseménynek számított, hiszen a királyi család eddig csak harcosokból és gyógyítókból állt, mágusnak nem volt ott helye. Az öreg harcos olyannyira gyűlöli a varázstudókat, hogy ha kitudódna kapcsolatom a fiával, saját kezűleg ölné meg Tenn-t amiért ekkora szégyent hozott a családjára. folyt. köv. Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-01-19 és akkor jöjjön a folytatás (lehet, hogy még átdolgozom): Aznap reggel későn keltem, valamiért elaludtam. Sietnem kellett, hogy időben a tanácsterembe érjek, biztosan már csak rám vártak. Ám odaérve tapasztalnom kellett, hogy Jess sem ért még ide. „Miss. Parker, kérem válaszoljon!” – szólt bele Woolsey a rádiójába, de semmi sem történt. – „Alezredes, nem látta véletlenül…” „Nem. McKay, jöjjön velem, lehet hogy ki kell nyitni a szállása ajtaját.” – mondtam, s már mentünk is Rodney-val. McKay kinyitotta az ajtót. Jess Parker az ágyban volt, aludt, legalább is úgy tűnt. Hiába ébresztgettem, nem reagált. Hívtam Dr. Kellert, aki szinte azonnal jött egy csapattal, és a gyengélkedőre vitték a nőt. „A szkenner nem mutatott semmit. A vérkép nem mutatott idegen DNS-t. Az a nő az ágyon teljes egészében Jess Parker.” – mondta Dr. Keller. „Miért nem ébred fel?” – kérdeztem. – „Kómába esett?” „Szó sincs róla, alezredes. Valami miatt nagyon mélyen alszik, és az EEG szerint álmodik.” „Nem tudja felébreszteni?” – szólalt meg Woolsey mellettem. „Sajnos nem tudom hogy az milyen komplikációkkal járna. De szerintem előbb – utóbb fel fog ébredni magától.” Rodney és Zelenka semmit sem találtak azon a kövön, pedig majdnem egész éjjel azt vizsgálták. Néha tapasztaltak egy kisebb energiaugrást, de semmi több. A tanács egy kicsit megkésve ült össze, az uralkodó késése miatt. Coberen azonnal számon kért amiért még mindig nem sikerült egy hatásosabb főzetet készítenem. „Fenség, a városban nem tudok beszerezni erősebb hozzávalókat. De a város elöljárójakét nem mehetek magam keresgélni. Szeretnélek megkérni, fenség, hogy ments fel a városi tanácsban végzendő feladataim alól, hogy minél hatásosabb főzeteket tudjak készíteni.” – magyaráztam teljes nyugodtsággal. „Badarság!” – csapott az asztalra a harcos. – „A legutolsó eljövetelkor megígértem hogy az embereim elhozzák a megfelelő alapanyagokat.” „Azok a füvek, amiket az embereid hoznak nem megfelelőek. Gyenge alapanyagból nem készíthetek erős varázsitalt.” „Leynd, kelj útra és szerezz be mindent amire szükséged van. De igyekezz, a következő holdciklusra várható az újabb eljövetel. A legjobb varázslódat pedig küldd el magad helyett a tanácsba. Coberen ad melléd egy harcost, aki elkísér utadon. Az Örök Nap kísérjen, leányom.” – mondta a király figyelmen kívül hagyva az öreg harcos minden tiltakozását. Kezdtem úgy látni, hogy Coberen befolyása a királyi családban kezd visszaesni, ami neki nem nagyon tetszett, és úgy sejtettem hogy eljön az idő amikor Aldor világának katonai főparancsnoka valaki más lesz. A tanács feloszlatása után, Flolan herceg már a palota egyik folyosóján várt, hogy csatlakozzak hozzá. Udvariasan meghajolt apja előtt, aki csak biccentett felé, majd tovább sietett. „Kedvesem, hát eljöttél!” – köszöntött boldogan. – „Azt hittem hogy temérdek teendőd közepette nem lesz időd velem ebédelni.” „Köszöntelek újra itthon, hercegem. Üzentem a testőröddel hogy az ülés után rendelkezhetsz velem.” Flolant jó barátság fűzte Tennhez, gyerekkoruk óta, így ő mindenről értesült. Tudta hogy a herceg feleségül kíván venni, és azt is, hogy a király minden eszközzel támogatja a frigyet. Coberen nyílván azért lett kegyvesztett az uralkodónál, mert mélységesen elítélte hogy egy varázstudó kerüljön az uralkodók közé. Az igazság viszont az volt, hogy Folan harcos volt, de ismerte a gyógyító varázsokat is. Én pedig Aldor egyik legnagyobb mágusa voltam, és az ebből a frigyből születendő gyermeknek hatalmas ereje lehet. Nem volt még példa olyanra, hogy akár egyetlen aldori is értene a harchoz, a gyógyításhoz és a mágiához egyszerre. Ebéd után a kertben sétáltunk a herceggel. „Néhány napra el kell mennem a városból.” – mondtam. – „Coberen emberei nem tudnak megfelelő alapanyaggal ellátni a főzetekhez, így magamnak kell gyűjtenem gyógynövényeket.” „Az apám biztosan nem engedné hogy én kísérjelek el, de beszélek vele. Megkérem intézze el hogy Tenn barátom veled mehessen. Így legalább biztonságban foglak tudni.” – felelte, mire a szívem is összeszorult. Nem hiszem hogy az apja örülne, hogy egy varázstudót kell kísérnie, még ha ezt maga az uralkodó parancsolja is. A kertben maga Tenn jött velünk szembe, meghajolt előttem. „Szép napot nektek!” – mondta. „Barátom, örülök hogy látlak. Épp azt beszéltük a kedvesemmel, hogy melletted tudnám a legnagyobb biztonságban amíg a városon kívül van. Szeretném ha elkísérnéd.” „Természetesen, ha Leynd főmágus is úgy akarja.” – felelte ő. „Nincs kifogásom ellene, ifjú harcos. Bár hosszú utat kell majd megtennünk.” „Állok szolgálatodra.” – búcsúzásképp meghajolt előttünk. „Az Örök Nap kísérjen.” – köszöntem el tőle. Hamarosan késő délután lett és elindultam haza. Jó volt sétálgatni a városban. Az utcákon gyerekek játszottak gondtalanul. Most megtehették, mivel nem kellett tartanunk az idegenektől. Valami miatt csak a Nagy Körön át tudtak erre a bolygóra jönni. Egy másik városban, háromnapi járásra volt egy szerkezet, ismeretlen volt számunkra, és meghaladta tudásunkat, de hálásak voltunk hogy ott volt, mivel valószínűleg az gátolta meg, hogy a bolygón kívülről is támadhassanak minket. Beszélgetést hallottam magam körül, két férfit. Hamar felismertem a hangjukat, Sheppard és McKay voltak. Kinyitottam a szemem, és megköszörültem a torkom. „Uraim!” – szóltam, s ők meglepetten bámultak rám. „Mi a fene folyik itt, Csipkerózsika?” – kérdezte Sheppard. Rodney értesítette Woolsey-t hogy felébredtem, majd hamarosan Atlantis teljes vezetősége hallgatta a beszámolómat. „Leynd, az aldori főmágus emlékeit látom. Valószínűleg ő tette a követ oda ahol én megtaláltam. A lidércek ellen harcolnak, és gyakran sikerül visszaverni őket. Volt említés arról, hogy a lidércek csak a kapun keresztül mennek Aldor földjére, mert egy másik városban, három napi járásra onnan van egy szerkezet. Leynd szerint az gátolja meg hogy a lidércek az űrből támadjanak.” – meséltem az emlékeket. „Varázslók és mágusok? Ugye nem a Harry Pottert álmodja újra?” – jegyezte meg McKay. „Ha az a szerkezet létezik, akkor meg kéne vizsgálnunk.” „John, Leynd szeretné ha egyszer utoljára visszamehetne a bolygóra.” – mondtam, célozva arra, hogy engem is vihetnének. „Szeretné?” „Igen, Mr. Woolsey. Ő kommunikál velem, nem tudom hogyan, talán a kövön keresztül, de itt van. És szomorú, hogy elbukott a népe. Szeretne még egyszer visszamenni oda. És szerintem egy idegenvezető sem ártana, Aldor elég nagy bolygó és ő pontosan tudja hogy hol kell keresni a szerkezetet.” „Dr. Keller szerint nincs idegen befolyás alatt. Én nem látom akadályát hogy ő is jöjjön velünk.” – állt mellém az alezredes. „Reggel indulnak, Lorne őrnagy csapata is magukkal megy.” McKay izgatott volt a szerkezet miatt amiről beszéltem. Úgy várta hogy induljunk, mint kisgyerek a játszóteret. Én is elhagyhattam a gyengélkedőt, hiszen Dr. Keller semmit sem tud tenni az újabb álmok ellen. Unatkoztam, és nem tudtam hogy mit kezdjek a hirtelen keletkezett szabadidőmmel. Szívesen edzettem volna Rononnal és Teyla-val, de annyira nem voltam képes koncentrálni, hogy még Woolsey is legyőzött volna közelharcban. Így pedig nem állok ki egyikük ellen sem, mert hátha holnap nem tudok elmenni az Aldorra. Éreztem, mintha megint kezdeném elveszíteni az uralmat a testem fölött, de most hagytam. Olyan furcsa volt látni hogy mit csinálok, és az egésznek csak szemlélője lehetek. Olyan mintha kívülállóként figyelném hogy mit csinál a testem. Teyla jött felém a folyosón, és éreztem hogy újra én irányítom minden egyes porcikámat. „Üdv Teyla!” – köszöntöttem, mire ő bólintott. – „Milyen volt az edzés Rononnal?” „Fárasztó. Bár hiányoltunk.” Amióta itt voltam majdnem minden nap edzettem velük egy órácskát. Kemény ellenfél volt mindkettő, de álltam a sarat. Bár meg kell mondanom Ronont sokkal jobban kedveltem mint Teyla-t, sőt mondhatni a nőt nem is nagyon kedveltem. „Hogy vagy? Hallottam megint volt egy álmod.” „Igen…” – de még milyen álom. – „Leynd olyan szép nő volt, mintha csak egy tündérmeséből lépett volna elő.” – meséltem. – „Nem tudom mi történt a népével, de attól félek tragikus véget értek.” „Igen, szerintem is.” – felelte ő. Invitált hogy vacsorázzak vele, de udvariasan hárítottam a meghívást. Először is nem volt kedvem az álmokról mesélni, viszont megélni igen. És már kíváncsi voltam a folytatásra. Lerogytam az irodámban a székembe, és az előző nap kapott Földi üzeneteket kezdtem olvasni. Bűntudatom volt amiért az imént holmi szappanoperaként gondoltam Leynd életére. Bár az a Tenn figura jól mutatott volna az ágyamban, és Flolan herceg sem egy utolsó… Elmosolyodtam magamon. „Mi lehet olyan vicces?” – kérdezte Sheppard az ajtóban állva. „Semmi, igazán… Csak mosolyogtam.” – feleltem. – „Mi járatban John?” „Holnap biztos hogy bírni fogod?” „Azt hittem ugrót is viszünk…” – válaszoltam mosolyogva. – „Amúgy lehet hogy meggondolom, három napi gyaloglás a prérin, nem hiszem hogy nekem való.” – tettem hozzá nevetve. Sheppard beljebb lépett, s az ajtó becsukódott mögötte. Leült az egyik székre, ami szembe volt velem. „Jobban emlékeztetsz rá, mint gondoltam.” Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mikor is kezdtünk tegeződni, de nem emlékeztem rá. Nekem így könnyebb volt, mint azzal foglalkozni hogy kinek milyen rangja van. De hát katonák közt így szokás. „Nekem is nagyon hiányzik… De hidd el, helyesen döntött. Te is ugyanezt tetted volna a helyében. Amúgy… legutóbb az Elnök kérte hogy továbbítsak neki egy értékelést. Tudsz róla valamit?” „Nem számolt be arról hogy milyen feladatai vannak, főleg azokról amiket az Elnöktől kapott. De nézz körül a gépén, hátha találsz valamit.” „Kösz, sokat segítettél.” – mondtam mielőtt kiment volna, majd becsukódott az ajtó. Órákba telt amíg megtaláltam amit kerestem. Legalább is reméltem hogy ez az, amit az Elnök kér. Beleolvastam. Mivel Sheppard előléptetésre javasolt néhány katonát, az Elnök kikérte Derinna véleményét is. Ezekről a katonákról írt pár szót. A végén megjegyezte, hogy maga Sheppard alezredes és Lorne őrnagy is megérdemelné az előléptetést. A dátum pedig épp a halála napja volt. Feljegyeztem, hogy a legközelebbi adatfolyammal ezt is továbbítsam, majd aludni mentem. Az ágyban fekve vártam az újabb emlékeket, de azok csak várattak magukra, mígnem egyszer azt vettem észre, hogy egy szökőkút előtt állok. Megfordultam, és láttam hogy amint besötétedett elnéptelenedett a város utcája. Sokáig időztem itt és a napi munkámmal nem nagyon haladtam. Ahogy a városban sétálgattam eszembe jutott Tenn szomorú arca, amikor Flolan a kedvesének nevezett, és hogy mennyire szorult össze a gyomrom akkor. Gyors léptekkel hazasiettem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Két fazékba vizet tettem melegedni. Tenn ma délután őrjáraton volt, és ilyenkor mindig fáradtan érkezik. Ha közben banditákkal is találkoznak néha sebeit is ápolnom kell. Valamint nyilván éhes is lesz…, így nekiláttam az ételkészítésnek is. Hamarosan megérkezett, magamban elmondtam egy igét, ami a varázsital hatását semlegesíti és láthatom őt, de amit láttam megijesztett. Sebesült volt, nagyon rossz állapotban. „Banditák?” – kérdeztem. Az ágyhoz kísértem és segítettem levenni róla a vérteket. Gyorsan a kádba öntöttem a vizet. „Hirtelen támadtak ránk a semmiből. Rengetegen voltak.” – mondta. Egy üvegcsét adtam neki, amiben gyógyító főzet volt. Ez volt a legerősebb mind közül, de féltem hogy ez sem hat teljesen. „Varázslók és gyógyítók is mehetnének veletek, de én hiába mondom, az apád hajthatatlan, és sajnos ebben rá hallgat az uralkodó. Kevesebb lenne az így végződő támadás.” A meleg fürdő láttam jót tett neki, és a főzetem is használt. Azután én is megfürödtem, majd megvacsoráztunk. „Úgy vettem észre, igent mondtál a herceg házassági ajánlatára.” „Valójában még nem…” – feleltem. „De elfogadod, ugye?” Megfésültem a hajam, majd melléfeküdtem. „Nem szívesen… De sajnos nem utasíthatom vissza.” Tudtam hogy hosszútávon az lenne népünk egyetlen esélye, ha Flolan hercegnek és nekem közös gyermekünk születne, aki bírna mindhárom képességgel. De mivel erről csak a tanácstagok tudhatnak, Tenn-nek fogalma sincs arról, hogy miért kell mindenképpen feleségül mennem a herceghez. „Megkaptam az uralkodó parancsát, hogy kísérjelek, amíg a városon kívül vagy. El kéne mennünk valahová, ahol nyugodtan élhetünk…” „Nem lehet… A hercegnek mindenképpen engem kell elvennie.” – mondtam lesütött szemmel. Ő elhúzódott tőlem. – „Ez már el van döntve, csakúgy, mint a te házasságod.” „Eldöntve?” „Az uralkodó és a vezető tanácstagok szerint, ha a herceggel közös gyermekünk születik birtokában lesz mindhárom képességnek, és az egyetlen esélye a népünknek az idegenekkel szemben ez lenne. Egyedül az apád ellenzi, de ő is tudja, hogy már nem sokáig tarthatjuk vissza őket.” „Ez igaz?” – kérdezte döbbenten. „Erről csak a tanácstagok tudhatnak. Szerintem még maga a herceg sem tudja hogy mi készül.” Felkelt, és járkálni kezdett. Tenn fiatalsága ellenére szélesebb látókörű volt apjánál, és méltó utóda lenne a harcosok élén. Ő nem tartotta jelentékteleneknek a varázstudókat és felismerte, hogy az idegenekkel szembeni harc során igenis szükségük van rájuk. Bármennyire is alkalmas lenne, hogy apja nyomdokaiba lépjen, az idős harcosok nem fogadnák őt el. És pontosan a fiatalsága miatt. Az öregek inkább apja szemléletét támogatták, és nem volt mód a meggyőzésükre. Ezt pontosan tudtam, és épp ezért nem tettem még javaslatot Coberen leváltására. „Apám szerint már nagyobb a hatalmad a tanácsban mint neki. Kezdi azt hinni, hogy mágiával befolyásolod a királyt.” „Nem kell befolyásolni, hogy lássa apád sorozatos hibáit, amiért a mágusokat okolja. Apád kezd kiesni a király kegyeiből, és titkos üléseken felmerült az is hogy az idegenekkel szimpatizál. Ne légy vak Tenn, te is tudod, hogy a harcosok meggyengültek, amióta apád már nem a király bizalmasa. Az apádat hamarosan leváltják a posztjáról.” „Hazudsz!” – kiabált rám. Felkeltem és odamentem hozzá, de ő az ágyra taszított. – „Hogy bízhattam meg benned, hiszen te vagy apám legnagyobb ellenlábasa a tanácsban. Ezért akarsz hozzámenni a herceghez, és amit elmondtál az nem volt igaz.” „De igen, minden egyes szó. Fogalmad sincs arról, hogy mi folyik itt, csak annyit tudsz, amit az apád elmond, de még ő sincs beavatva mindenbe. A király szerint apád áruló, és a leváltását szorgalmazza. Tenn, soha nem hazudnék neked. Nem akartam hogy tudj ezekről, az ügyekről. Ez csak a tanácsra és az uralkodóra tartozik. Sajnálom, hogy pont tőlem kellett megtudnod.” – mondtam, s átöleltem. Nem tudtam, hogy az apja mennyire volt képes őt befolyásolni, de sejtettem hogy előbb-utóbb ide jutnak a dolgok. Tenn most először kérdőjelezte meg őszinteségemet, és ez rosszul esett. Hirtelen haragú volt, mint apja, de ugyanakkor nemes szívű is, és ezért voltam képes megbocsátani neki. Az ágy szélére ült. – „Azt mondod, hogy apám áruló?” – szólt csüggedten. „Nem… az uralkodó úgy gondolja, hogy az, de bizonyíték nincs rá. De kérlek, ne szegülj ellen neki!” – figyelmeztettem. – „Nem tudhatja meg senki, hogy ezt elmondtam neked.” „Nem fogom elmondani senkinek, ígérem.” Bíztam benne, és tudtam, hogy senkinek nem fogja elmondani. Legfőképp az apjának nem. Valami iszonyatos zajra ébredtem, egy pillanatra nem tudtam mi az. Aztán hirtelen feleszméltem. Felkeltem s a zuhany alá álltam, közben pedig az álom járt a fejemben. Az a szerencsétlen biztos elárulta Leyndet, nyilván az apja küldte, hogy szedjen ki információkat a mágusból. Vagy csak túl élénk a fantáziám. Sietnem kellett, nehogy John itt hagyjon. Bár visszatérni a száraz évszakba nem volt nagy kedvem. Csak reménykedtem hogy az éjszakát nem töltjük ott. Legutóbbi élményeim azzal a bolygóval elég siralmasak, szóval nem is értettem egészen pontosan hogy milyen vágy hajt, hogy visszatérjek. A reggelimet kivételesen az étkezdében fogyasztottam, úgy látszik kezdtem közösségi életre vágyni. Sheppard és McKay is megérkeztek, és egyenesen az asztalom felé igyekeztek. Reggeli Rodney McKay-el… azt hiszem ezentúl az irodámban fogok enni. „Nyilván valami pajzs lehet a bolygón, amit egy ZPM tart fenn. Csoda hogy eddig kibírta.” – magyarázta. „Valóban, csoda…” – fintorogtam. Hát ennek a pasasnak sem lehet könnyű dolga a nőkkel, főleg hogy az asztrofizika őket nem köti le, és ahogy tapasztaltam másról nem igazán tud beszélni. „Legalább szerzünk még egy ZPM-et. Ennyi haszna legalább van az álmainak. Remélhetőleg nincs lemerülve, mert akkor nem ér semmit. Megyek, összeszedem a cuccaimat, a tanácsteremben találkozunk.” – felkapta a tálcáját és elviharzott. „Nem érzed úgy néha, hogy a legközelebbi sztázisfülkébe tennéd néhány évre, csak hogy elhallgattasd?” – meredtem kérdőn Sheppardre. Reggeli után egy újabb eligazítás következett. Igazából feleslegesnek éreztem fél órás megbeszélést tartani arról hogy odamegyünk megnézzük a cuccot és visszajövünk. Ami használható elhozzuk, a többi meg maradhat ahol van. És főleg… Lorne csapata teljesen felesleges. A bolygó kihalt, életnek nyoma sincs. „Szép álmod volt az éjjel?” – kérdezte Shep, az ugróhangár felé tartva. „Hát… nem is tudom… mondjuk úgy hogy a korrupció náluk is virágzott. Leynd szerelme frissen értesült a tanácsban folyó néhány titkos dologról az apja ellen. Tuti elárulja a nőt.” – meséltem, akár egy szappanoperát. – „A pasas lojális az apjához, még azt is feltételezem róla, hogy az apja akasztotta Leynd nyakára.” Lassan felfigyeltem hogy népes hallgatóságom lett, amint a hangárba értünk. „És mi van ha tényleg szereti?” – szólt Ronon. „Ha megtudnád hogy az apád valószínűleg a lidércekkel szimpatizál, és ezt pont az a nő közölné, aki a tanácsban a legnagyobb ellenfele, titokban pedig az ágyasod, mire következtetnél?” – tettem fel a kérdést, nem konkrétan Rononnak, hanem inkább a népes társaságnak, miközben mindenki elfoglalta a helyét az ugróban. „Azonnal eltávolítanám a nőt az életemből.” – válaszolta az egyik katona szemben velem. „Emberünk ezzel szemben maradt. Most vagy tényleg vakon szereti a nőt, vagy áruló és nagyon jó színész.” „A legközelebbi részben megtudhatjuk.” – fejezte be John, aztán áthaladtunk a kapun. Aldor világa ugyan olyan volt, mint pár nappal ezelőtt. Tikkasztó meleg volt odakint. Nem is értem hogy az aldoriak hogyan voltak képesek itt élni, vagy Leynd főmágus esetleg esőt is tudott varázsolni? Kezdtem úgy érezni, mintha Leynd megint előbújna belőlem, de most nem hagytam neki. Nem hiszem hogy a társaságomban lévő katonák örülnének ha az Örök Napot emlegetném nekik, vagy valami hasonlót. Főleg hogy töltött P-90-esekkel jártak. Múlt este elgondolkodtam azon, hogy mekkora segítség lenne, ha nem csak Leynd emlékeit, hanem képességeit is megkaptam volna a kövön keresztül. Aztán a dolgot elég mélyre ástam a tudatomban, miután ráeszméltem hogy akkor valószínűleg engem tanulmányoznának az 51-es körzetben, és nem az idegen technológiát, amit a Földre küldünk. A háromnapi utat mi megtettük pusztán öt perc alatt, hála az ugrónak. McKay, mint kisgyerek karácsonykor a fa alatt, azonnal keresni kezdte a szerkezetet. Pontosan tudtam, hogy hol van, és hallottam Leynd-et a fejemben, hogy sürget, de ki kellett mulatnom magam. Idővel viszont megszántam és megmutattam neki. „Jó szórakozást!” – mondtam, majd kimentem a szabadba. Kár volt, mert odakint tikkasztó hőség fogadott. De nem voltam kíváncsi McKay tudományos-fantasztikus előadására, a szerkezetről. „Szedd össze Lorne embereit és derítsétek fel a környéket.” „John, most őszintén, mit kell egy sivatagon felderíteni?” – kérdeztem könyörgő szemekkel. „Ha tényleg működik a berendezés, Woolsey szerint ide kéne költöztetni az alfa bázist.” „Rendben.” – feleltem megadón. „Ronon is veletek megy. Teyla és én itt maradunk.” A csapat kitörő lelkesedéssel indult neki a felderítésnek. Legfőképp én, de láttam a többiek arcán is, hogy inkább az árnyékban lennének. Talán Ronon volt az egyetlen, aki szívesen járta a prérit. „Hogy van?” – kérdeztem Lorne-t. „Jól, köszönöm, bár néha még fáj a fejem. És maga?” „Jól vagyok, bár néha kezdem úgy érezni, mintha őrült lennék, de szerintem ez normális, ha az ember egy idegen tárgyon keresztül egy idegen személy emlékeit és tudatának egy részét birtokolja.” – mondtam nevetve. „Azért nézze a jó oldalát a dolognak. Magának hála lehet hogy találunk egy működő ZPM-et. Vagy egy másik alfa bázist, ahol nem tudnak megtámadni minket a lidércek.” „Főleg hogy úgy tudják ez egy lakatlan bolygó, és a kapun keresztül tudnak csak jönni.” – mondtam, s megszédültem, ugyanúgy, mint az első emléknél. folyt. köv. Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-01-23 Feldúltan jártam, fel s alá. Hét teljes napig voltam távol, de nem jártam eredménnyel. Nem találtam semmit sem, amivel megerősíthetném népemet az idegenekkel szemben. Coberen őrjöngeni fog, és biztos hogy az uralkodó is csalódik bennem. De ami még fontosabb, hogy egyetlen lehetőség maradt az idegenek legyőzésére, az ha Flolannak és nekem közös gyermekünk születik. Kopogtak az ajtón. Valakinek nagyon fontos ügye lehetett velem, mivel addig abba sem hagyta, amíg ki nem nyitottam az ajtót. Tenn volt az, s szomorúságot láttam az arcán. „Megőrültél, hogy ilyenkor idejössz?” – kérdeztem, miután becsuktam mögötte az ajtót. Az uralkodó küldött, hogy megmondjam, azonnal jelenj meg nála. Flolan herceg életére törtek, és a város öt legjobb gyógyítója nem tudja vissza hozni.” – felelte. Nem mutatta szomorúságát, de én tudtam hogy az, mivel gyerekkori jó barátja volt a hercegnek. „De mit tehetnék én? Nem tudok gyógyítani…” – mondtam csüggedten. Tudtam, ha ő meghal, akkor népem minden reménye elveszett. Tenn magához húzott. Amióta visszajöttem a városba, most látom először. Mielőtt elmentem, kértem az uralkodót, hogy mást küldjön velem, és ő jóváhagyta, tehát egy másik harcos kísért el. Legfőképp azért, amit előtte este megtudott, és mert nem akartam, hogy összevesszen apjával. „Sikerrel jártál, kedvesem?” – kérdezte. „Sajnos nem. Hét nap nem volt elég arra, hogy távolabbi vidékeket is bejárjak. Sajnos a város közelében nem találtam semmi hasznosat. De te mesélj, mit tudsz a hercegről?” Elhúzódtam tőle, s láttam rajta, hogy semmi jót nem tud mondani. „Mágiával támadtak rá, és a gyógyítók nem tudnak érte tenni semmit. A király azt akarja hogy oldd fel az átkot, amivel a fiát sújtották.” „Rendben, induljunk. Meglátom, mit tehetek.” – mondtam, s mielőtt az utcára léptünk volna, megsimogattam, és csókot leheltem az arcára. Elindultunk a palota felé. Láttam az emberek szemében a félelmet. Úgy tűnt már ők is értesültek a dologról. Tenn pár lépéssel előttem ment, én pedig követtem, a palotában viszont én mentem elöl. Amint a király elé értünk meghajoltam előtte. Az uralkodó intett Tenn-nek, hogy távozzon. „Leynd, sikeres volt az utad?” – kérdezte, miután az ifjú harcos kiment. „Sajnálom Fenség, nem találtam olyan gyógynövényt, amiből hatásos főzetet készíthetnék.” „Tenn elmondta, miért kérettelek?” – bólintottam. – „A gyógyítók szerint valamilyen átok okozza ezt az állapotot. Eddig csak ők tartották életben, de most rajtad a sor, főmágus, hogy megmentsd a fiam életét. Úgy vélem Coberen keze is benne van. Ő ellenzi legjobban a házasságodat a fiammal.” A gyógyítók vezetője és Coberen jelentek meg. „Menj, leányom és tedd, amivel megbíztalak.” – mondta a király. Ahogy sétáltam ki a teremből, még halkan hallottam Coberen ellenkezését, de az uralkodót egy cseppet sem érdekelte. Nem törődött vele, mint ahogy én sem. Utasítottam az egyik őrt, hogy kísérjen a herceghez. A palota másik felében volt Flolan herceg lakosztálya. Amíg odaértem gondolkodtam, hogy melyik varázslatot használjam a herceg megmentésére. Úgy döntöttem, hogy egyből a legerősebbet fogom bevetni. Amúgy sincs veszíteni valóm, mivel ha nem sikerül megmentenem előbb-utóbb meghal, és egy gyógyító sem tudja majd feltámasztani. Ahogy beléptem a szobába, a négy gyógyító felállt és meghajolt előttem. „Kérlek benneteket, várakozzatok odakint.” – mondtam nekik. Miután kimentek, erősen kellett koncentrálnom, hogy megtudjam ki és milyen rontást tett a hercegre. Tudtam, hogy nem sok olyan varázslómester van az aldoriak között, aki képes ilyen erős átkot használni. Egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy meg tudom törni. Nem ismertem az átkokat, de a nagy részüket meg tudtam törni, mivel a mesterem megtanította, hogyan is kell. A gyengeség átka. Egy nehezen megtörhető átok, amit nagyon kevés mágus ismer. Egy egyszerű embert már megölt volna, de Flolan harcos volt és küzdött az átok ellen. Persze ha nem segítette volna öt gyógyító, akkor már rég halott lenne. Egy pillanatra elgondolkodtam. Még soha nem csináltam ilyet, és fogalmam sem volt, hogy mi lesz a kimenetele. Talán hívhatnánk egy tapasztaltabb mágust, aki már tört meg átkot, és főleg ezt. Bár a ma élő mágusok közül nem tudtam volna megmondani, hogy kitől is kérhetnék segítséget. Úgy döntöttem, megpróbálom. Tényleg nem volt mit veszíteni, mivel a herceg segítség nélkül is meghalt volna. A gyógyítóknak is egyre nagyobb erőfeszítésükbe került életben tartani őt. Igyekeznem kellett. Varázsigéket mondtam, hatástalan. Akármennyire koncentráltam, semmi sem történt. Nem éreztem, hogy a herceg visszatért volna közénk. Csüggedten és kétségbeesetten próbálkoztam meg még egyszer. A varázsige közepén járva éreztem, hogy visszatér Flolan ereje. Behívtam a gyógyítókat, akik elmondtak néhány varázslatot, hogy a herceg gyorsabban épüljön fel. „Kimerültnek tűnsz, főmágus.” – mondta az egyik. „Igen… sok energiámba került….” – motyogtam. – „Értesítem az uralkodót.” Örökkévalóságnak tűnt, amíg a királyhoz értem, s közben azon töprengtem, hogy ki tehette ezt a herceggel, és miért. Coberen ellenezte a házasságot, de egyszerűbb lett volna, ha engem ölet meg. Hét napig a városon kívül voltam, egyetlen, még Tenn-nél is fiatalabb harcossal. Lett volna rá lehetősége. Valamint az is kérdés, hogy hol talált olyan mágust, aki hajlandó lenne a herceg életére törni. Eddig egyetlen varázstudó sem mert ellenem szegülni, pedig a legtöbb idősebb nálam, és tapasztaltabbak is. Mind tudják hogy nem a tapasztalatom miatt lettem én a főmágus, hanem a tudásom és a képességeim miatt. Amint beléptem a királyhoz, láttam, hogy Tenn és Coberen is ott vannak. Nem örültem túlságosan az öreg harcos jelenlétének. „Sikerült, fenség. A herceg rövid időn belül ismét köztünk lesz.” „Leányom, áldás vagy te a népünknek. Kimerültnek tűnsz, térj haza, és pihend ki magad.” – mondta a király. – „Tenn, kísérd haza a főmágust. Nem szeretném, hogy bántódása essen hazafelé.” „Fenség, a holnapi tanácsülés előtt szeretnék beszélni veled. Fontos lenne.” – szóltam, mielőtt kimentem a teremből. Meghajoltam, s távoztam. Csend volt körülöttem. Ahogy kinyitottam a szemem láttam, hogy az egyik ugróban vagyok. Felültem, s azon gondolkodtam, vajon ki is törhetett a herceg életére. A legfőbb gyanúsítottam Tenn volt, neki volt a legjobb indítéka rá: féltékenység. Felkeltem és kimentem a szabadba. Kár volt, mert az itt megszokott hőség fogadott. Leynd emlékeiben nincs itt ilyen meleg. McKay szorgalmasan dolgozott a berendezésen, Teyla és Ronon az árnyékban ültek, katonák járkáltak fel s alá. Elgondolkodtam, hogy mennyi ideje lehetünk már itt, és hogy mennyit aludhattam, és persze azon, hogy is kerültem vissza ide, és persze, hogy miért is nem vittek vissza Atlantisra. Nem éreztem biztonságban magam úgy, hogy tudtam bármelyik pillanatban eszméletem veszthetem egy újabb álom miatt. „Jobban van?” – kérdezte egy hang mögöttem. „Igen.” – feleltem, miközben megfordultam. Lorne volt az. – „Csak egy újabb emlék volt” – tettem hozzá elgondolkodva. Egyre gyakrabban jönnek az emlékek, s úgy éreztem hogy kezd egy szappanoperára hasonlítani, ahol a fő összeesküvő épp a szerető apja. Nem éreztem szükségesnek a jelenlétem, ezért visszamentem az ugróba, hátha folytatódik az álom. Dr. Keller szerint nem állok idegen befolyás alatt. De akkor miért van az, hogy folyton hallom Leynd-et a fejemben? Vagy tényleg itt van, vagy kezdek begolyózni. Egyik lehetőség sem tetszett, de még az első volt az elfogadhatóbb. Lehet hogy ő maga, befolyásolja, hogy mikor álmodjak? Atlantisra visszatérve, alig vártam már hogy a zuhany alá állhassak. Fél órám volt az eligazításig. Felöltöztem, s a tanácsterem felé indultam. Már szinte mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie. Woolsey is megérkezett. „Mit találtak a bolygón?” – kérdezte izgatottnak tűnő hangon, bár próbálta titkolni izgatottságát. „Egy álcázó berendezéssel tudták távol tartani a lidérceket, de a ZPM, ami energiát adott neki lemerült. Így a lidércek rátaláltak a bolygóra. Viszont a berendezés egyértelműen ősi.” – mesélte McKay. „Rendbe tudja hozni?” „A berendezésnek semmi baja, csak az energiaforrás merült le. Megpróbálom beindítani egy naquadah generátorral, de nem hiszem hogy tartós eredményt érhetünk el. Mindenképpen szereznünk kell hozzá egy ZPM-et.” „És honnan? ZPM nem esik minden sarkon…” – jegyeztem meg. „Todd szerzett párat a replikátorok bolygójáról.” „Nem hiszem hogy azok közül bármelyiket is szívesen átadná nekünk.” – felelte Sheppard. „Egy próbát megér. Ha sikerül, átköltöztetjük az alfa bázist. Már egyeztettem a Nemzetközi Felügyelő Bizottsággal.” – tájékoztatott minket Woolsey. Úgy látszik nagyon szeretne költözni. „Dr. Keller, mikorra készül el a csontvázból vett minta elemzésével?” – kérdeztem. „A holnapi nap folyamán fogom megvizsgálni. Majd tájékoztatom.” – válaszolta. Leginkább az érdekelt volna, hogy az aldoriak az ősök leszármazottai-e. Az eligazítás után elgondolkodva indultam sétálni a városban. Nem volt kedvem még a szállásomra menni. Az étkezdébe is betértem egy csésze teáért, aztán tovább álltam. Kisétáltam a város egyik balkonjára, ahonnét gyönyörű volt a kilátás. Felnézve az égre láttam a két holdat. Innen nézve olyan idegennek tűnt minden. És valóban az is volt. Egy idegen galaxisban voltam. Olyan helyeken jártam, és olyan dolgok történtek velem, amiket ha otthon elmesélnék, azon nyomban elmegyógyintézetbe dugnának. Fáradtnak éreztem magam. Leynd emléke után olyan kimerült voltam, mintha az egész napomat edzéssel töltöttem volna. Mintha én fáradtam volna bele abba hogy ő koncentrált. Remélem, hogy amikor meghal, azt nem fogom ilyen élethűen átélni. Elindultam vissza a szállásom felé. A város ilyenkor már néptelen volt. Kevés ember volt már szolgálatban, csupán az éjszakás tartalék személyzet. Kezdtem megszeretni Atlantis-t és már nem volt annyira honvágyam, mint néhány nappal ezelőtt. Az étkezdében letettem a poharam, s a szállásomra mentem. Ahogy lefeküdtem, már szinte azonnal vártam az újabb álmot. Nem tudtam, mire számítsak. Amíg McKay bütykölte az aldori berendezést gondolkodtam. Ő a mágusok vezére, nyilván tisztában van a többi varázsló képességeivel. Meg tudja mondani, hogy ki lehetett az, vagy legalább meg tudja nevezni azokat, akik ismerik ezeket az átkokat. Az egyik nyilván már halott közülük, vagy ha nem akkor hamarosan az lesz. Így megtudhatjuk ki tört a herceg életére. Ördög és pokol, mi a fenét foglalkozok én ezzel. Mintha nekem nem lennének gondjaim, amik megoldásra várnak. Persze könnyebb volt más bajával törődni, mint a sajátommal. Nem gondolkodtam tovább, inkább aludni próbáltam. folyt. köv. Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-01-27 Tudtam, hogy már csak napok kérdése, hogy Coberen nyíltan ellenem fordul. A városban, és főleg a palotában tilos volt harcolni, vagy ártó mágiát használni. Nem is tudom mit értem volna el, a harcos ellen, hiszen ő az egyik olyan aki tökélyre fejlesztette a mágiával szembeni ellenállást. „Minden rendben, kedvesem?” – kérdezte Tenn. Az ágyon ültem, varázskönyvvel a kezemben. Csak úgy tettem, mintha olvasnék. Ő mellém feküdt, kivette a könyvet a kezemből, s az ölembe hajtotta fejét. Féltem a holnaptól. Soha ennyire nem féltem a harcosok vezérétől, mint most. Megmentettem a herceget, és ezzel még nagyobb ellenségemmé tettem. Eddigi vitáinkban mindig győztem, és az uralkodó is mellém állt, de ha harcra kerül a sor, nem biztos hogy én maradok életben. „Igen.” – feleltem csendesen. Félresimítottam az arcába lógó tincset. – „Bölcsebb lenne ha otthon töltenéd az éjszakát. Apád lehet reggel keresni fog.” Ő felült. – „Alig maradt időnk. Ha megnősülök, nem tudom, hogy tudunk-e még találkozni. Vállalom ezt a kockázatot érted.” – mondta. A szemembe nézett. Ő soha nem akarta ezt a házasságot. Samina a gyógyítók vezetőjének unokahúga. Gyönyörű lány, alig húsz éves. Kiváló gyógyító mester válik majd belőle. Nagybátyja képességeinek nagy részét birtokolja, és tudja használni. De ami még fontos volt, hogy a lányban folyik harcos vér is. Apja Coberen bajtársa volt, és az idegenekkel szembeni harcban esett el. A két család máig nagyon jó kapcsolatot ápol, és ez a házasság is ennek a megerősítése lesz. Barielas, a gyógyítók vezetője nem ellenzi a házasságot, mindannak ellenére, hogy a tanácsban java részt engem támogat Coberennel szemben. Ő is benne van a titkos ülésekben, és támogatja, hogy Tenn legyen apja utóda, amint eléggé felkészült rá. Szerinte is és szerintem is még sokat kell tanulnia, de alkalmas lesz a feladatra. „Ha az apád megtudja a viszonyunkat, képes lenne megölni téged.” „Tudom. De ha ezzel jár, hogy megvédelek téged, akkor legyen. Nem hagyom, hogy ő vagy bármelyik embere bántani merjen. Még akkor, sem ha már elvettem Saminát.” „A herceg felesége leszek… remélhetőleg senki nem mer majd bántani.” – szóltam, s már bántam is. Tenn elfordult. Nem szerette, ha emlegetem neki. Amikor még a mesterem volt a főmágus, gyakran kísérgettem őt a palotában. Ott találkoztam a herceggel. A tanács ülései alatt pedig gyakran sétáltunk a palota kertjében. A mesterem, tisztában volt az erőmmel, és ő javasolta, hogy Flolan és én házasodjunk össze. Mielőtt a herceg elutazott, megkérte a kezem, és azt kérte, hogy amíg távol lesz, gondoljam át. Tenn akkor már a szeretőm volt. Nem voltam szerelmes a hercegbe, de tudtam már akkor is, hogy ez lenne az egyetlen esély a népemnek. Ez volt az egyetlen, ami vigaszt nyújtott nekem. „Flolan sokat mesélt rólad, akkor is amikor még nem ismertelek. Mindig arról beszélt, hogy milyen szép vagy, és hogy fiatalságod ellenére milyen bölcs. Amikor megismertelek, akkor jöttem csak rá, hogy nem túloz.” – mesélte szomorúan. „Tudod jól, hogy nem azért megyek hozzá a herceghez, mert szeretem.” „De ha lehetne, leélnéd velem az életed?” „Igen.” – feleltem. – „Tudod, nagy jövő áll még előtted. És amíg tehetem, segíteni foglak. Függetlenül attól, hogy a herceg felesége leszek-e vagy nem. De addig még nagyon sokat kell tanulnod.” Megsimogattam az arcát, s megcsókoltam. Tudtam, hogy nem érti miről van szó. Az apja harcosnak tanította, és nem vezetőnek. Valójában nem neki szánta a címét, hanem idősebb fiának. De a tanács őt nem fogadja el, mivel apja nézeteit vallja. Dörömböltek az ajtómon. Feleszméltem, hogy reggel van. Tenn is felébredt a zajra, és tudta, hogy már rég el kellett volna mennie, hogy elkerülje a feltűnést. Kinyitottam az ajtót, és láttam hogy három harcos áll ott. Ketten Coberen emberei közül és az idősebb fia, Warlic. Ő volt apja után a második legmagasabb rangú harcos, mégsem mozgott annyira a palota belső köreiben, mint Tenn. Őt inkább a harc érdekelte. „Szép reggelt, főmágus.” – köszönt a harcos. A másik kettő mögötte meghajolt. „Mi járatban erre, harcos?” – kérdeztem. „Apám küldött érted. Beszélne veled, négyszemközt. Persze, csak ha van rá időd, főmágus.” – felelte udvariasan. Tudtam, hogy nem beszélni akar az apja, hanem végezni velem. „Az uralkodónál kell megjelennem a tanács ülése előtt.” „Az várhat.” – a harcos megragadta a karom, olyan szorosan, ahogy csak bírta. Megpróbált magával vinni. Egy varázsigével sikerült kiszabadulnom a kezei közül, de teljesen védtelen voltam. Ismét elkapott és kivonszolt az utcára. „Engedd el.” – hallottam Tenn hangját mögöttem. Ahogy megfordultunk, láttam, hogy vértben volt. Kész lett volna megküzdeni bátyjával értem. „Mit keresel itt?” – kérdezte, Warlic mérgesen. Szerencsére nem látta, hogy a házból jött ki. „Az uralkodóhoz kell kísérnem a főmágust.” – hazudta. „Rendben… Drága lehet a királynak a főmágus, ha a legjobb katonái kísérik.” jegyezte meg gúnyosan, s intett az embereinek. Tenn csalódottan nézett utánuk. „Készülj, elkísérlek a palotába!” szólt. Visszamentem a házba, ő pedig követett, majd becsukta az ajtót. Leült az asztalhoz, s ott várta meg amíg elkészülök. Út közben sem szólt egy szót sem. Én sem akartam a nyílt utcán beszélni róla, tudtam, hogy lesz időnk majd este. A király és Barielas már vártak a titkos ülésen. Meg sem várta, amíg Tenn elhagyja a termet, intett az egyik őrnek, hogy csukja be az ajtót. „Maradj, fiatal harcos! Leynd már beavatott, ahogy értesültem.” Tudtam, hogy az uralkodó fel akarja őt használni az apja ellen. Azt is tudtam, hogy most elárulva érezheti magát. Valóban, mivel elárultam őt. Bár az én ötletem volt, hogy őt is vegyük be a titkos tanácsba. Barielas már elmondta a javaslatot, hogy Tenn lehetne idővel apja utódja. Ránéztem, de ő megvetően elfordította a fejét. „Mesélj, leányom, mit tudtál meg? Ki tört a fiam életére?” „Fenség, a herceg a gyengeség átka miatt került olyan rossz állapotba. Nagyon kevés mágus ismeri ezt az átkot. De egyről sem tudok, aki az árulókkal szimpatizálna.” feleltem a királynak. „Nehéz elhinni Coberenről, hogy pont egy mágussal végezteti a piszkos munkát, pedig gyűlöli őket.” szólt közbe Barielas. Egy fiatal testőr lépett be a terembe, s letérdelt az uralkodója előtt. „Fenség, Coberen tanácsos megérkezett.” jelentette be. A harcosok vezére belépett. Egy pillanatra megfagyott a levegő körülöttünk. „Hallottam a jó hírt, hogy a herceg már sokkal jobban van. És azt is, hogy a nagyra becsült Leynd segített rajta.” „Mit akarsz ezzel mondani?” csattant fel az uralkodó. „Hogy talán a főmágusnak is köze lehetett a herceg bajához, hiszen mint hallottam átok volt rajta.” Coberen tudta, hogy én nem ismerem az átkokat, csak az ellenszerüket. Mégis megvádolt, hogy összeesküdtem. Veszélyes volt ebben az időszakban tanácstagnak lenni, mivel Coberen emberei szinte bárhol ott voltak, amerre mentem a városban. Csak idő kérdése volt, hogy mikor törnek az életemre. Főleg most, hogy a herceg jegyeseként még több hatalmam van a tanácsban. Barielas igyekezett csillapítani az öreg harcos dühét. Coberen követelte, hogy személyesen vizsgálhassa ki az ügyet, amit az uralkodó megtagadott. Szerencsémre. Ugyanakkor még nem jött el a megfelelő idő arra, hogy a harcost megvádoljuk. És főleg nem itt, a fia előtt, aki mindig felnézett apjára, és most csalódnia kellett benne, és bennem is. Flolan herceg már jobban érezte magát, láttam ahogy két őr kíséretében a palota kertjében sétál. Örömmel köszöntött, amikor meglátott. „Hallottam, te mentettél meg. Hálás vagyok érte, kedvesem.” „Jobban érzed már magad?” kérdeztem. „Igen, főleg hogy látom elragadó szépséged.” felelte. „Arra gondoltam, hogy ha nincs ellene kifogásod, előrehozhatnánk az esküvőt a következő holdtöltére. Ha a palotába költöznél, nem mernének bántani. Tenn említette, hogy reggel…” „Hiszen öt nap múlva holdtölte. És az uralkodó mit gondol?” â€žŐ támogatja, szeretné, ha minél előbb a palotában tudhatna téged. És én is. Odakint nem tudlak megvédeni, de itt biztonságban lennél.” Nem volt kedvem előre hozni az esküvőt, de abban igaza volt a hercegnek, hogy itt nagyobb biztonságban lennék. Ezen kívül, nem is volt megfelelő indokom arra, hogy nemet mondjak az ajánlatra. Visszatérve a palotába a herceg a szobája előtt csókkal köszönt el tőlem, s elindultam vissza a városba. Alkonyodott, s hatalmas felhők voltak az égen. Vihar készülődött. Igyekeztem, hogy még az eső előtt hazaérjek. Ő várt rám a ház előtt. Bementünk és mágia segítségével zártam az ajtót, hogy senki ne tudjon bejönni. Megcsókolt, mint majdnem minden este, amikor eljött hozzám, de utána ellökött magától. „Megbíztam benned…” „A tanácsnak tervei vannak veled.” szakítottam félbe. „Idővel át kell venned apád helyét. A király kedvel téged és bízik benned. Barielas javaslatára és az én támogatásommal te leszel a harcosok új vezetője.” „Felhasználtál, hogy bizonyíthasd a tanácsnak, hogy az apám áruló. Az apám… kezdem elhinni, hogy igaz amit mondtál.” mondta keserűen. Megöleltem, ő is engem. Elhúzódtam, s megcsókolt. Felemelt, s a karjaiban vitt az ágyhoz. Lefektetett, s elkezdte levenni rólam a köpenyemet. „Miss. Parker, kérem azonnal fáradjon a kapuszobába!” hallottam az éjjeliszekrényemen hagyott rádióból. Hát igen, mindig a legjobb időzítés. „Megyek!” szóltam, vagy inkább morogtam vissza. Egyenruhára cseréltem kék szaténhálóingem, s a kapuszoba felé indultam. El sem tudtam képzelni, mi lehet olyan fontos, hogy az éjszaka közepén felébresztenek. Amikor odaértem, egy fehér hajú jövevényre lettem figyelmes, aki magasan kirítt az expedíció tagjai közül. Nyilván frissen érkezhetett a kapun keresztül. „Ez meg ki?” szóltam. Felháborodottságomat egy cseppet sem titkoltam. Az idegen rám meredt, és én is rá. Ronon fegyvert fogott rá, ami valószínűleg nem kábításra volt állítva. „Csak nem egy lidérc?” „Miből jöttél rá?” kérdezte Sheppard. „Emlékszel, hogy a tegnap az aldori szerkezettel kapcsolatban beszélgettünk, hogy ZPM-et kell szereznünk? bólintottam. „Nos, neki van ZPM-je, cserébe pedig megnézheti a szerkezetet.” Éreztem Leynd gyűlöletét a lidérc ellen. Nem tudtam eltalálni, hogy személy szerint ezzel van baja, vagy úgy az egész fajjal. Bár sejtettem, hogy az utóbbi. Az is eszembe jutott már, hogy az álmok nem azért vannak, hogy megtudjam mi történt a népével, hanem azért, hogy ő maga emlékezzen. Azt sem igazán értettem, hogy miért próbálja újra és újra átvenni felettem az irányítást. Úgy éreztem, hogy ezt mindenképpen meg kell osztanom Sheppard-del. Valójában nem tudtam, mik a mágus tervei, de sejtettem, hogy nem valami nemes célra kívánja felhasználni a testem. Négy katona kísérte Toddot McKay laborjába, aki még mindig az aldori szerkezettel volt elfoglalva. Mélységesen sajnálta, hogy nem hozhattuk el és nem tanulmányozhatta tovább. Igaz megfelelő energiaforrás nélkül nem megy sokra vele. „John…” szóltam, miután a lidérc és kísérete elvonult a kapuszobából. „Azt hiszem valami nincs rendben ezzel a mágussal a fejemben.” Ő kérdően nézett rám, s én folytattam. Elmeséltem neki mindent, és hangot adtam azon aggodalmamnak, hogy gond lehet abból, ha ez a nő teljesen elnyomja a tudatom. Elég erős jellemnek tartottam magam, de nem voltam biztos abban, hogy egy idegen tudatot simán képes lennék megfékezni. Ugyanakkor hozzáférésem van a város összes eszközéhez a létfenntartótól az önmegsemmisítőig. Visszatértem a szállásomra. Az emlékek most nem várattak magukra, amint lehunytam a szemem magam előtt láttam Leyndet. folyt. köv Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-01-30 Egy ablaknál álltam, s a kertet néztem. A palota hemzsegett a fiatal harcosoktól. Kopogtak az ajtón. „Tessék!” szóltam. Egy fiatal lány lépett be, fehér ruha volt rajta. „Meghoztam a reggelidet. A király kért, hogy szóljak, beszélne veled. Reggeli után jelenj meg nála.” „Köszönöm.” A lány távozott, s én kedvetlenül ültem le reggelizni. Nem tudtam, hogy mit akar a király, hiszen amióta a herceg felesége vagyok, és a gyermekét várom, már nem vagyok tagja a tanácsnak. Ugyanakkor a király és Barielas még mindig meghívott a titkos ülésekre. Flolan hercegnek természetesen fogalma sem volt arról, hogy mi folyik itt. Ő most amúgy sem volt a palotában, apja elküldte egy üzenettel egy másik városba. Pontosabban egy kéréssel, hogy küldjenek harcosokat, mert nagyon kevesen vagyunk, hogy a következő eljövetelkor vissza tudjuk verni az idegeneket. Reggeli után a királyhoz mentem, s láttam, hogy Coberen van nála. Nem tudtam, hogy miért hívatott. Nem sokkal utána Barielas is megérkezett, úgy láttam, ő jobban értesült, mint én. „Fenség, miben lehetek szolgálatodra?” kérdeztem. „Ez a nő mit keres itt? Már nem tagja többé a tanácsnak.” csattant fel a harcos. „Aki nem tagja többé a tanácsnak, az te vagy, Coberen. Hála a főmágusnak fény derült árulásodra.” Tenn épp ekkor lépett be. Hosszú ideje nem láttam már, utoljára akkor, amikor feleségül vette Saminát, a fiatal gyógyítót. De már olyan régen beszéltem vele, és úgy hiányzott, hogy azt el sem tudtam mondani. Tudtam, hogy csalódott apjában, de Coberen-t el kellett távolítanunk a tanácsból, az idősebbik fiát pedig a harcosok közül. Árulóknak nem volt helyük Aldor népe közt. Coberen meghajolt a király előtt és kisétált a teremből. Út közben azonban visszafordult, és egy tőrt hajított felém. Nem sikerült eltalálnia, Barielas elém állt. A gyógyító hangos kiáltással zuhant a földre. Tűzlabdát idéztem, s engedtem útjára, egyenesen a harcos felé, de ő kivédte azt. Elfelejtettem, hogy Coberen tud védekezni a mágia ellen. Kiáltást hallottam, s láttam, hogy Tenn összeesik. Coberen a fia felé indult, s így nem látta, hogy még egy tűzlabdát elengedtem, s még utána kettőt. A harcos meghalt. A király gyógyítókért küldetett, akik hamarosan meg is érkeztek. Barielas, nem sérült komolyan. Viszont az ifjú harcosnak majdnem a halállal kellett szembenéznie. A király elrendelte, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy életben maradjon. Az egyik legszebb vendégszobát készíttette elő neki, hogy ott lábadozhasson. A gyógyító varázslatok hamarosan hatottak. Tenn délutánra már jobban lett. Nekem viszont szörnyű érzés volt megölni egy aldori társamat, még akkor is, ha elárulta a népemet. És főként az, hogy majdnem megöltem a férfit, akit szerettem. Délután ugyanaz a lány jött be hozzám, aki a reggelimet hozta. Megbíztam, hogy értesítsen, ha a harcos felébred. Úgy döntöttem meglátogatom Tenn-t. Egy cseppet sem érdekelt az udvar véleménye. Ő a herceg gyerekkori barátja, és mivel ő nincs itt, nekem kötelességem meglátogatni a nevében. Igen, ez jó indok lesz. Kopogtam az ajtón, majd beléptem. Üres volt a szoba, csak ő feküdt az ágyon. Nem volt mellette senki sem. A gyógyítók már megtettek minden tőlük telhetőt. Az ágy szélére ültem, s megsimogattam az arcát. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de ő letörölte. „Istenem, mennyire hiányoztál.” suttogtam zokogva. „Annyira sajnálom… majdnem megöltelek.” „Veszélyes idejönnöd. Ha a herceg megtudja, hogy itt vagy…” A szájára tettem az ujjam, s megcsókoltam. „Nincs itt a herceg.” mondtam utána. „Annyira szép vagy” mondta, s láttam, a szeme megtelt szeretettel. A hasamra tette kezét. „A gyógyítók szerint a következő holdtölte előtt fog megszületni. A mi gyermekünk…” Felült az ágyon. „Azt mondod, hogy nem a hercegtől estél teherbe?” kérdezte mosolyogva. „Már várandós voltam, amikor férjhez mentem.” mondtam. Segítettem neki visszadőlni az ágyra. Kopogtak, s utána azonnal kinyílt az ajtó. Egy fiatal lány lépett be, fehér köpenyben. Samina volt az. Elléptem az ágytól. „Fenség, jó látni téged. Hogy szolgál az egészséged?” kérdezte, s meghajolt előttem. Nem szoktam még hozzá, és valószínű nem is fogok, hogy fenségnek szólítanak. Udvariasan elköszöntem, s távoztam a szobából. A palota udvarába mentem, s néztem a sok fiatalt, ahogy tanultak mestereiktől. A fiatal mágusok közül én is tanítok néhányat, azokat, akiknek a tűz az erejük. Bár én azon kevesek közé tartozom, akik nem csak a tűz felett, hanem a jég felett is uralkodnak. Mindkét képességem egyforma erősen van jelen, de leggyakrabban a tüzet használom. Sokan tisztleltek a palotában, és sokan várták, hogy megszülessen Flolan herceggel közös gyermekem. Nagy reményt fűztek hozzá. Mivel nem a herceg gyermekét várom, így ő nem fog rendelkezni a három képességgel, hanem csak kettővel. Ha ez kiderül, nemcsak a gyereknek, hanem nekem is végem lesz. Bár így is hatalmas ereje lesz, mivel egy harcos és egy varázsló gyermeke. Megint az az iszonyatos zaj. Szereznem kell egy másik ébresztőórát, ha visszamegyek a Földre. Fáradt voltam, egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek, még úgy sem, hogy tudtam elég sokat aludtam. Kedvem lett volna ágyban tölteni a napot, de nem tehettem meg. Felkeltem, s egy gyors zuhany után felöltöztem. Az étkezdébe siettem. Az egyik asztalnál épp dr. Keller és McKay reggeliztek, láthatóan bizalmas viszonyban. Egy másiknál John, Ronon és Teyla ültek, egynél pedig Mr. Woolsey, szokás szerint egyedül. „Jó reggelt!” hallottam egy ismerős hangot magam mellett. „Magának is, őrnagy!” feleltem egykedvűen, miközben forró vizet öntöttem egy csészébe. Egy teafiltert tettem bele, s leültem Johnék asztalához. „Elég nyúzottnak tűnsz…” jegyezte meg John. „Az is vagyok. Elég fárasztóak ezek az emlékek. Szeretném ezt a nőt minél előbb az elmémen kívül tudni. Remélem, ha már tudok mindent a népéről, megszabadulhatok tőle.” kortyoltam egyet a teámból. „A Daedalus ma érkezik.” „Igen, tudom. És jön vele egy megfigyelő a Felügyelő Bizottságtól. Bár nem értem, miért. Simán átlökhették volna a kapun is.” „Valószínűleg Caldwell ezredes munkáját is értékelik.” szólalt meg Teyla. Mivel már mindhárman befejezték a reggelit, távoztak az asztaltól. Egyre inkább féltem attól, hogy ez a nő mit akarhat az elmémben. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem csak a népe emlékét szándékozik hátrahagyni. Aggasztott Caldwell reakciója is Leynd-del kapcsolatban, nem igazán van oda azért, ha idegen tudatok mászkálnak a városban. Főleg ha mindezt őrizetlenül teszik. Már nem mintha bármi beleszólása lenne. Ő a legmagasabb rangú katonatiszt, már ha itt van. És nem röstelli folyton az expedíció tagjait emlékeztetni erre. Még mielőtt nekiláttam a napi feladataimnak, Woolsey irodájában volt jelenésem. Tájékoztatnom kellett őt is arról, amit az elmúlt éjjel már John-nak elmondtam. Azután csoportos látogatást tettünk McKay laborjába, ahol is lidércünk a berendezést vizsgálta. Vagyis a berendezésről hozott adatokat. Valamiért nagyon nyugtalannak éreztem magam, amikor a lidérc közelében voltam. Már éjjel is éreztem ezt, de csak most tudatosult bennem, hogy miért. Természetesen a tudatomban rejtőző aldori mágus miatt. Leginkább az zavart, hogy erős késztetést éreztem arra, hogy saját két kezemmel tekerjem ki a nyakát. Megpróbáltam nem figyelni rá, és inkább hallgatni McKay-t, de valahogy nem ment, ezért inkább elhagytam a labort. Igyekeztem minél gyorsabban minél távolabb jutni, de a késztetés csak nem gyengült. Olyan érzésem volt, mintha már találkoztam volna ezzel a lidérccel. Tudtam, hogy soha, csupán Derinna jelentéseiből tudom, hogy ki is ő. Kiléptem az egyik erkélyre. Langyos szellő csapta meg az arcom. Lerogytam a fal mellé, s azon gondolkodtam, hogy mit is tegyek. Közveszélyesnek éreztem magam. Nem tudom, mióta ültem ott, de már nem először hallottam Sheppard hangját a rádiómon. Nem válaszoltam neki most sem. Nem akartam visszamenni a városba, még most sem, hogy Leynd tudata elcsitult egy kicsit az enyém mellett. Átkoztam magam, amiért megtaláltam azt a nyavalyás követ, de már megtörtént. Nem tehettem semmit sem ellene, és tudtam, hogy végig kell csinálnom. Kinyílt az ajtó, s egy katona lépett oda hozzám. Nem néztem fel, de sejtettem ki talált rám. Arra is volt sejtésem hogyan. Sheppard továbbra is hívott rádión. „Megtaláltam, uram.” Lorne volt az. „Hát ebben a városban az ember még magányra sem vágyhat, mert egyből aggódnak érte?” szóltam a rádióba, miközben felálltam. „Jól vagy?” kérdezte John. „A lehető legjobban a körülményekhez képest.” feleltem, s ő bontotta a kapcsolatot. „Köszönöm.” mondtam kedvesen az őrnagynak. Nyugodt voltam, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges. Amúgy sem szerettem a struccpolitikát, ha valami gond volt igyekeztem azon lenni, hogy minél előbb megoldjam. De jelenleg ez egy kicsit soknak bizonyult. Visszarogytam a fal mellé. Majd holnap veszem ki a fejem a homokból. Egy nap ide vagy oda... Lorne mellém ült. „Nem tudhatta…” „Tényleg nem. De azt tudtam, hogy egy idegen bolygón nem szabad szuvenírt gyűjteni.” mondtam a lehető legkomolyabb arckifejezéssel. Ő elmosolyodott. „Amúgy hogy áll az álmokkal?” „Nos… rövidre fogva, Coberen, a harcosok vezetője, aki mellesleg olyan sötét, mint a középkor, meghalt. Bár akkor Tenn is majdnem otthalt, de valami csoda folytán túlélte. Leynd hozzáment a herceghez, és most terhes. Szerintem a királyi család nagyot fog majd nézni ha megszül.” meséltem. „Kíváncsi leszek a Felügyelő Bizottság emberének a fejére, amikor Woolsey közli vele, hogy egy lidérc van a városban, és mindezek mellett az Elnök embere hazahozott egy idegen tudatot. Kár, hogy otthon hagytam a kamerámat.” „Miss Parker! A Daedalus 10 perc múlva ér ide.” tájékoztatott az egyik technikus. „Azonnal megyek.” feleltem, s bontottam a kapcsolatot. Felkeltem, s az ajtó felé indultam, Lorne pedig követett. Éppen csak odaértünk, amikor két fehér fény kíséretében megjelent Caldwell és a megfigyelő. Az öltönyös férfi idegesen fordult körbe. Talán még soha nem járt idegen bolygón. „Had mutassam be Patrick Jansent, a Nemzetközi Felügyelő Bizottságtól.” szólt Caldwell, majd sorban bemutatott minden jelenlévőt. Azután a tanácsterembe mentünk, ahol Woolsey és Sheppard tájékoztatták Jansent a jelenleg folyamatban lévő kutatásokról, köztük az aldori szerkezetről is. Jómagam leginkább unatkoztam. Nem azért jöttem ide, hogy unalmas megbeszéléseken üljek. Aztán elérkeztünk a rólam szóló részhez. „Hogy micsoda?!” csattant fel Caldwell. Felhúztam a szemöldököm. „Bár… nélküle nem találtuk volna meg a szerkezetet.” jegyezte meg Sheppard. „Ez a legnagyobb felelőtlenség, főleg a maga pozíciójában. Bármit tehet a várossal.” „Szerintem, ha valakinek szívesen ártana, akkor az a lidérc McKay laborjában. Nagyon nincs érte oda.” mondtam. „Maga azt akarja mondani, hogy abból a fajból, akikkel háborúban állunk egy itt mászkál a városban?” „Pontosan, Mr. Jansen. Nemsokára személyesen is megismerheti. Bár én túlságosan is szürkének tartom… vagy lehetséges, hogy az éhségtől ennyire sápadt.” „Pedig mondtuk neki, hogy egyen mielőtt idejön…” szólt Sheppard mosolyogva. Woolsey éles pillantása nem kerülte el a figyelmem, onnantól kezdve jobbnak láttam, ha csak akkor beszélek, ha kérdeznek. Úgy látszik a humorérzéküket mindketten a Földön hagyták. Nem tartott már sokáig a megbeszélés, s amint vége lett angolosan távoztam. Feltételeztem, hogy a laborba mennek, és egyáltalán nem volt kedvem a lidérc közelében lenni. „Miss Parker!” hallottam a nevem mögöttem. Megfordultam, s Caldwell jött utánam. „Ezredes! Mit tehetek önért?” „Sheppard miért nem helyezte magát felügyelet alá?” „Mert nem látta szükségesnek?” mondtam felvont szemöldökkel. „Amint úgy látom, vagy Sheppard alezredes vagy Mr. Woolsey úgy gondolja, hogy veszélyt jelentek a városra, és az itt élő emberekre, abban a pillanatban felügyelet alá fognak helyezni.” Otthagytam az ezredest. Az irodámba mentem, s a napi feladatokkal foglalkoztam. Megkaptam Dr. Keller jelentését a csontokkal kapcsolatban. Ahogy sejtettem, Aldor népe az ősök leszármazottai voltak. Sokkal nagyobb arányban volt jelen bennük az ős gén, mint a városban tartózkodó emberek közül bárkiben. Ez magyarázat a képességeikre. Ebédelni mentem. Tele volt az étkező, s az egyik asztalnál megpillantottam, a szokásos négyest. Csatlakoztam hozzájuk, bár McKay jelenléte egy kis habozásra késztetett. „Nem volt ott, amikor Woolsey-nak elmondtam, mit tudtam meg a szerkezetről.” szólt Rodney. „Milyen kár…” „Tényleg kár, hogy kihagyta. A szerkezet elrejti a bolygót az érzékelők elől. Az most bonyolult, hogy hogyan…” „Ős tervezésű?” kérdeztem. „Honnan tudja?” nézett rám a tudós, és egy pillanatra abbahagyta a csámcsogást. „Dr. Keller szerint az aldoriak az ősök leszármazottaik. A szervezetükben az ős gén nagyobb arányban van jelen, mint bárkiben itt Atlantison. A bolygó valaha ősök által lakott hely lehetett. Lehet hogy valamilyen menedék a lidércek elől.” „Ez valamiféleképpen magyarázza a képességeiket.” jegyezte meg Teyla. „Tényleg, maga nem tud tűzgolyókat idézni?” kérdezte Ronon. „Nem…még…Remélem nem is fogok tudni. Bár ahhoz képest, hogy részben ősök, elég hülyék voltak. Ha elásták volna a kaput a lidércek ha meggebedtek volna sem falatozhattak volna belőlük. És hogy ezt kitalálják, még briliáns elme sem szükséges.” „Mi van, ha nem tudták?” szólt ismét Ronon. „A kapuépítők leszármazottai voltak. Csak tudták hogyan kell lezárni a kaput.” „Lehet, hogy kereskedelmi célokból szükség volt rá.” mondta Teyla. „Tényleg, mi van az álmokka? Hogy halad a történet?” kérdezte John. „Hát… elég érdekes. Coberent megölték, vagyis Leynd ölte meg, bár a szeretője is majdnem belehalt. A herceg szarvaira meg nincs is szó… Főleg, hogy a drága főmágus épp az újdonsült főharcostól terhes.” „Hát kíváncsi lennék, mit szól a herceg, ha meglátja, hogy a gyerek nem rá hasonlít.” Ezen mind az öten nevettünk, de a jókedv hamar megbosszulta magát. Éles fájdalom hasított a fejembe. Úgy tűnik a főmágus nem díjazza, hogy az életén viccelődünk. Kiejtettem az evőeszközt a kezemből. „Jól vagy?” hallottam egy hangot, de nagyon távolinak tűnt. Egy pillanatig sötétség volt körülöttem, aztán egy szoba közepén álltam. Egy hosszú, fekete hajú nő állt velem szemben. Felismertem, ő volt az. Egy kicsit máshogy nézett ki. Mintha öregebb lenne… és egy kicsit megtört. „Mi a fene?!” szóltam. „Ugyanazon a tudaton osztozunk, nem emlékszel?” kérdezte a nő. „Lehet ezt nem elfelejteni…” „Vezető vagy, mégis gyakran felelőtlenül cselekszel.” „Igyekszem lazán venni a dolgokat. De ha már itt vagyunk, beszéljünk inkább rólad. A hatalomért mentél hozzá a herceghez, vagy mert apa kellett a gyerekednek?” „Azért tettem, mert…” „Igen, persze… hogy te lehess az aldoriak mártírja.” nevettem. „Szerintem te is megtennéd.” „Ugye most viccelsz? Egy tudaton osztozunk, azt hittem tudod, hogy inkább meghalnék, de nem élném le az életem senkivel, akit nem szeretek. És különben is, a világod fele mágus volt, bárkit ráuszíthattál volna a hercegedre. Te meg boldog lehettél volna azzal akit szeretsz. Csak te tehetsz arról hogy elcseszted az életed.” „Te miért is nem vagy boldog? Katonai protokollnak hívjátok az okát? Vagy csak egyszerűen gyáva vagy…” Felnevettem. Tudtam, hogy igaza van. „Nem vagyok katona.” feleltem. Egy pillanattal később újabb emléket láttam, de valami miatt ebben csak külső szemlélőként vettem részt. Leynd már megszülhetett, mivel nem láttam a pocakját. Ezek szerint a herceg nem vette még észre a szarvait. Körbesétáltam a termen. Barielast hiányoltam, de nem csak őt. A király sem volt jelen. Leynd vezette az ülést, és ahogy közelebbről megnéztem, őt és Tenn-t idősebbek voltak legalább tíz évvel. A varázstudókat egy fiatal férfi képviselte, legalább is az öltözékéből arra következtettem, hogy ő egy mágus. A gyógyítókat pedig Samina, bár rajta is fogott az idő. „Az eljövetelek egyre gyakoribbak. Ideje lenne egy másik bolygót keresni.” mondta Samina aggódva. „Én még mindig azt mondom, hogy ha eltemetjük a Nagy Kört, akkor nem tudnak átjönni rajta.” felelte Leynd. „Akkor mi sem tudunk kereskedni.” „Tenn, te is tudod, hogy az idegen világokkal való kereskedelem elenyésző. Az északi városok pedig termelnek annyi élelmet, ami egész népünknek elég.” „Hét nap múlva várható a következő eljövetel, Fenség. Addig ki kell gondolnunk, hogy mit teszünk. És neked nem szabad részt venned a harcokban. Előbb a herceget, aztán a királyt vesztettük el. Nem engedhetjük meg, hogy Aldor népe vezető nélkül maradjon.” „Értékelem aggodalmadat, harcos, de te is tudod, hogy nem én vagyok a világunk vezetője, hanem a gyermekem. Őt kell megvédenetek, nem engem.” A harcos nem vitatkozott tovább a nővel. Tisztán látszott rajta, hogy nem a nép érdeke miatt nem akarja, hogy Leynd is harcoljon. Ez aztán a villámgyors szakmai előmenetel, előbb a herceg aztán a király hal meg, Leynd pedig szépen a trónra kerül. Kár hogy az apasági vizsgálathoz még nem voltak elég fejlettek. Elmosolyodtam, s figyeltem tovább az eseményeket. A tanács feloszlatása után, egy szobában találtam magam. Pontosabban Leynd szobájában, és nem volt egyedül. „A feleséged sejt valamit.” morogta a nő. „Tudom. Amikor a kertben sétáltunk láttam, hogy figyel minket, de amikor észrevett elment.” „Ezt említhetted volna.” „Nem akartalak még jobban elszomorítani. Elég neked az, hogy a világunk egyre gyakrabban szenved az eljövetelektől.” „Két társaddal menjetek át a nagy körön és keressetek egy menedéket az aldoriaknak. De igyekezzetek vissza.” mondta a nő szomorúan. „Bár akkor jobban ki leszünk szolgáltatva az idegeneknek. Így legalább megvéd minket az elődeink által épített szerkezet.” Ahogy Leynd kinézett az ablakon, egy pillanatra elmosolyodott. Én is odaléptem, s egy kislányra lettem figyelmes, aki nevetve integet anyjának. Tíz éves lehetett, és kísértetiesen hasonlított az anyjára. A nő visszaintegetett neki, s egy könnycseppet láttam az arcán végigfolyni. A férfi is az ablakhoz lépett, úgy, hogy a kislány ne vegye őt észre. Magához húzta a nőt, s átölelte. Megcsókolták egymást. „Az intim részek nem érdekelnek!” Ismét csak ketten voltunk a szobában. „Mi történt ezután?” kérdeztem. „A harcosok találtak egy világot, ahová elmenekült a népem, legalább is a nagyrészük. Én itt maradtam, hogy én leszek az utolsó, aki elhagyja a bolygót.” „A támadás alatt, hogy tudtatok másik bolygót tárcsázni?” „A lidércek, ahogy ti hívjátok őket korábban jöttek. Aldor felét tudtuk csak átköltöztetni. Thel, a lányom is köztük volt.” „Amelyik integetett?” „Nem, neki a herceg az apja. Te a másik lányomat láttad Millena-t. Az ő csontjait találtad meg, amikor Lorne őrnaggyal a bolygón ragadtatok.” szomorú arccal nézett rám, s folytatta a történetet. „A világunk felét már átköltöztettük a kapun, és egy újabb csoport indult volna, amikor az megnyílt. Azt hittük néhány harcos tér vissza. De helyettük több tucat lidérc katona jött át rajta, és az vezette őket, akit ti Toddnak hívtok.” „Akkor már értem miért akartad kitekerni a nyakát.” szóltam közbe. „A régi házamban voltam, néhány varázskönyvért, amikor meghallottam a bajt. A lányomat elrejtettem a padló alatti titkos rejtekhelyen, én pedig kimentem harcolni. Amikor úgy láttam, hogy veszíteni fogunk, abba a kőbe zártam a tudatom, és emlékeimet, amit te találtál meg. Nem ártani akartam, csupán megkeresni a népem.” „Tudod, hova menekültek? Esetleg segíthetek megkeresni őket.” „Igen…” „De utána békén hagysz… és nem lesz több emlék, sem gyilkos gondolat.” „A kövön keresztül képes leszel átadni a tudásomat, és a tudatom egy részét a népem egy tagjának. És utána békén hagylak.” „És mi lett a szeretőddel?” kérdeztem mosolyogva. „Tenn a bolygón volt, amikor megtámadtak minket.” „Nem hiszem, hogy már életben van, hacsak az aldoriak átlag életkora nem 150 év. Az orvosunk szerint a csontok, amiket találtunk majdnem 90 évesek. Egyébként… neked volt igazad. El kellett volna temetni a kaput.” Folyt. köv. Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-02-01 Leynd eltűnt a szemem elől, és halk beszélgetésre lettem figyelmes magam körül. Ismerős hangokat hallottam, de fáradt voltam, ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Napok óta nem aludtam ki magam rendesen. Eszembe jutott a beszélgetésem a mágusnővel. Úgy döntöttem nem írom bele a jelentésembe. Lehet hogy nem beszámíthatónak nyilvánítanának. Most döbbentem csak rá, hogy ők ketten tényleg szerették egymást, és hogy milyen nehéz is lehetett nekik így élni. Elaludtam, s amikor legközelebb magamhoz tértem már csend volt körülöttem. Kinyitottam a szemem és láttam három katonát, lidérc kábítófegyverekkel a kezükben. Elfordítottam a fejem, de senki más nem volt a helyiségben. A gyengélkedőn voltam, egy elkülönített szobában, csak én egyedül, a három katonával. „Asszonyom, jól érzi magát?” kérdezte az egyik. „Jól vagyok” hallottam a saját hangomat, de teljesen idegenként. Felültem, s körül néztem. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy Leynd irányítja a testem, és nem tehetek semmit sem ellene. Pillanatok alatt fegyverezte le a katonát. Az egyiknek sikerült kapcsolatba lépnie Sheppard-del, de mire segítség érkezett volna, elhagyta a gyengélkedőt. A szállásomra ment, s felvette az egyenruhámat. Szinte kiabáltam, hogy hagyja abba. Úgy sem fogják hagyni, hogy megölje a lidércet, ha kell ők ölnek meg engem. Elhagyta a szállásom, s McKay laborja felé indult. Az útjába kerülő katonákat ártalmatlanította a kábítóval, amit még a gyengélkedőn szerzett. Nem is értettem, miért nem lőnek le, legalább a kábítóval. Legszívesebben én magam tettem volna ártalmatlanná Leynd-et, de bármennyire is szerettem volna visszaszerezni az irányítást a testem felett, nem ment. Ahogy közeledtünk a labor felé, egyre sűrűbben jelentek meg katonák előttünk. Az egyik megpróbált lefegyverezni, és örömmel észleltem, hogy sikerült neki. Nem tudtam, hogy ezután mi fog következni, csak remélni tudtam, hogy nem tűzlabda-hajigálás. Nem tenne jót az itt dolgozó embereknek. A gondolat, hogy eddig nem jelentkezett ez a képesség sem vigasztalt. A fegyver méterekkel távolabb ért földet. Leynd nem küzdött azért, hogy visszaszerezze, közelharci tudásom segítségével ártalmatlanította a két katonát. Nem álltak többen az utunkba, egészen a labor bejáratáig. A lidércen és McKay-en kívül csak Lorne állta utunkat. A többiek valószínű már eszméletlenek, vagy még oda sem értek. Lidérc fegyver volt nála. Akármennyire erőlködtem, nem sikerült még csak meggyengíteni sem Leynd-et. Mivel közös tudaton osztoztunk, birtokában volt mindennek, amit valaha tanultam. Sejtettem mit fog tenni, hiszen hasonló helyzetben én is azt tenném. Lorne volt az egyetlen akadálya annak, hogy megölhesse népe gyilkosát. Akár megölni is képes lett volna. Nem sok dolog volt nála, amivel zajt csinálhatott volna, de mégis talált, méghozzá a hajcsatomat. Az őrnagy meghallotta és felénk indult, s amint odaért Leynd megtámadta. El sem tudtam hinni, hogy mennyire könnyen el tudta sajátítani a harcművészeti tudásomat, de pillanatok alatt ártalmatlanította a férfit. Léptek hallatszottak, s a hogy megfordultunk Sheppard ránk fogott kábítója elsült. Ismét a gyengélkedőn ébredtem. Viszont örömmel konstatáltam, hogy én fintoroghattam Sheppard-re, és nem a tudatomat bérlő idegen. „Megmagyaráznád mi volt ez?” kérdezte. „Meg akarta ölni a lidércet. A helyzet az, hogy Todd lidércei támadták meg a bolygóját. Miattuk kellett elmenekülniük.” meséltem. „Nem tudtam megállítani. És az embereid sem nagyon…” „Nos… az egyik megpróbálta… Dr. Keller három órája dolgozik rajta” „Leynd említett valamit egy bolygóról, ahová menekültek. Azt is mondta, hogy a kövön keresztül áttelepülhetne egy aldoriba. Nem szeretném kihagyni ezt a lehetőséget. Mennyire súlyosan sérült az őrnagy?” „Majdnem meghalt… Dr. Keller még műti, de azt mondta rendbe fog jönni.” mondta Woolsey, aki nemrég csatlakozott hozzánk. „Jansen szeretné, ha ennek vége visszamenne a Földre.” „Gondolom nem vállon fognak veregetni.” „Miss. Parker, nem tudhatta, hogy ez fog történni. Ha ez számít, mi maga mellett állunk.” „Köszönöm, Mr. Woolsey.” Másnap reggel indultunk a bolygóra, ahol reményeink szerint az aldoriak leszármazottai élnek. Csodálatos lankák fogadtak bennünket, amikor átértünk a kapun. Zöld fű, és hatalmas fák. Közel sem olyan volt, mint Aldor. Négyen siettek elénk. „Kik maguk?” kérdezték nem túl barátságos hangnemben. „Az aldoriakat keressük. Van nálunk valami, ami az övék.” mondta Sheppard. „Honnan tudnak maguk rólunk?” „Leyndtől.” feleltem. A négy férfi elindult, arra ahonnan jöttek, s az egyik intett, hogy kövessük őket. Rövid gyaloglás után, egy elég népes településre értünk. Az itt élők érdeklődve néztek minket, hogy kik is lehetünk. Egy ház előtt megálltunk, és az egyik férfi megkért minket, hogy várakozzunk, amíg a nép vezetőjével beszél az érkezésünkről. Nem telt sok időbe, amíg egy fiatal, harminc év körüli nő lépett ki a ház ajtaján. „Leynd vagyok, az aldoriak vezetője. Köszöntelek titeket. Mi hozott benneteket erre?” kérdezte. „Szeretnénk visszaadni hőn szeretett főmágusotokat, aki elég sok galibát okozott nekünk az elmúlt napokban.” szólt McKay. „És hol van?” „Ami azt illeti egy kőben találtam, és sikerült belém költöznie. És nem tagadhatom, hogy már nagyon szeretnék megszabadulni tőle.” feleltem. „Sajnálom, ha bármi bajt okozott önöknek. Leynd a nagyanyám volt, és nagyon sokat hallottam róla anyámtól. A herceg és ő állítólag csodálatos pár voltak, és nagyon szerethették egymást.” mesélte a nő, teljes elragadtatással. „Nos… ezt a történetet én egy kicsit máshogy ismerem.” jegyeztem meg halkan. „Gyere velem, hogy átadhasd Leynd tudatát egy ifjú mágusnak. Az eljárás elég fárasztó lesz, javaslom utána pihenj egy kicsit.” Egy nagyobb házba kísért a nő, s leültetett egy ágyra. Egy másik lány jött be, annyi idős lehetett, mint én. â€žŐ itt Alexista, egy ifjú mágus. Ő fogja őrizni tovább a nagyanyám szellemét.” „Úgy érted, hogy ha Alexista meghal, akkor másba kerül át?” kérdezte Teyla. A nő bólintott, majd elkérte a követ, s megkezdte a szertartást. Tényleg fárasztó volt, s mire a végére értünk alig bírtam ébren maradni. Idegen nyelven beszéltek, és mintha varázsigéket kántáltak volna. Úgy éreztem magam, mintha valami szelleműzésen lettem volna. Elnyomott az álom, s amikor felébredtem, Alexista ült az ágy mellett. „Remélem jobban érzed magad.” mondta. „Ami azt illeti… Már tényleg benned van?” „Sokkal megnyugtatóbb Alexista elméje, mint a tiéd. Neki nincs annyi furcsa gondolata, mint neked.” „A furcsa gondolatokkal kapcsolatban… Igazán megkérdezhettél volna, mielőtt a testemben ámokfutásba kezdesz. Engem fognak érte számon kérni otthon, és nem téged.” „Nagyon sajnálom, nem akartam ennyi gondot okozni. És legfőképp bántani nem akartam senkit. Elég hihetetlen volt, hogy nőként képes voltam legyőzni a férfi harcosaitokat. Nálunk ilyen még nem volt.” „Igen, most az egyszer én is sajnálom, hogy ilyen jól képzett vagyok. Ami Atlantist illeti, ismered a helyét.” „A titkotok nálam biztonságban marad.” „Hol vannak a többiek?” kérdeztem, közben felültem az ágyon. „Kint várakoznak.” „Amúgy… kiderítetted már hogy mi lett a lányoddal, és Tenn-nel?” „Tenn meghalt, nem sokkal azután, hogy menedékre leltünk itt. A lányom, nem olyan régen halt meg. Már nagyon öreg volt. A lánya vezeti most az aldoriakat, és hihetetlen megtiszteltetés, hogy rólam nevezte el.” „Hasonlít rád. Azt hiszem ideje mennem. Sheppard már biztos tűkön ül.” „Tűkön ül?” „Igen… azt jelenti, hogy már menne haza.” „Akkor ne is várakoztassuk tovább.” felálltunk, s kisétáltunk a szobából. „Szeretném ha tudnák, hogy Aldor népe hálás önöknek, amiért visszaadták nekünk vezetőnket.” mondta a fiatalabbik Leynd. „Jöhetnek bármikor, szívesen látjuk magukat.” „Köszönjük. Néha majd elnéz erre egy csapat, hogy nincs-e szükségük segítségre.” felelte John, majd elindultunk. „Az Örök Nap kísérjen titeket.” szólt még utánunk az idősebbik Leynd. Atlantis-ra érve Woolsey kérte, hogy tegyek látogatást az irodájában, egy óra múlva. Függetlenül attól, hogy ő és John mellettem álltak, nem éreztem magam olyan jól. Miután lezuhanyoztam és átöltöztem az első utam a gyengélkedőre vezetett. Dr. Keller megnyugtatott, hogy az őrnagy már sokkal jobban van, bár nem mostanában fog magához térni. Bűntudatom volt. Még ha nem is én tettem, akkor is miattam volt az egész. Átkoztam a pillanatot, amikor arra a bolygóra tettem a lábam. „Kéretett, Mr. Woolsey?” kérdeztem az irodája ajtajában állva. „Üljön le. Hogy van?” „Én jól, köszönöm. Bár ezt nem tőlem kéne kérdezni, nem én fekszem a gyengélkedőn.” feleltem. „Maga szerint mi köze van a történteknek ahhoz, hogy hazahozta azt a követ? Mint említette a bolygón is megnézte a követ, akár ott is áttelepülhetett a mágus tudata Önbe.” „Akár, de nem így történt. Leynd tudata itt költözött belém és nem a bolygón.” „Nézze, tudom, hogy bűntudata van, azért ami az őrnaggyal történt, de ezt senki sem láthatta előre. Nem tudhatta, hogy mit rejt az a kő. Maga nem tehet róla. És nyílván az őrnagy is ezt fogja mondani.” „És a Felügyelő Bizottság? Veszélyeztettem az expedíciót, és majdnem megöltem egy katonát. Ezt nem hiszem, hogy annyiban fogják hagyni.” „Visszamegy a Földre, meghallgatják, de nem hiszem, hogy bármit tesznek az ellen, hogy eltávolítsák a Csillagkapu Programból. Mint mondtam, mi maga mellett állunk.” „Köszönöm. Amúgy, megkérdezhetem, hogy az alfa bázist áttelepítik–e az Aldorra?” „Igen, és szeretném, ha addigra visszatérne. Magának tartogatom a feladatot, hogy a költözést vezesse. Szerintem alkalmas lenne rá, nem tudok még egy embert, aki jobban ismerné azt a helyet, mint maga.” mondta mosolyogva. Én is elmosolyodtam. Elindultam ki az irodából „Mikor kell visszamennem a Földre? Csak mert volna valami, pontosabban két dolog amit el szeretnék intézni mielőtt elmegyek.” kérdeztem, s visszafordultam az ajtóban. „Ahogy értesültem, a meghallgatása majd csak jövő héten lesz. Addig ráér.” Az egyik dolog, amit szerettem volna megtenni, hogy tisztességesen eltemessük Millena-t. Tíz éves lehetett, amikor meghalt, ártatlanul, egy olyan harcban, amit ő talán fel sem fogott még. Szomorú vég volt ez egy ilyen szép és fiatal kislánynak. Másnap reggel Woolsey engedélyével át is mentünk a bolygóra John csapatával. McKay is velünk tartott, bár ő leginkább a szerkezet miatt. Nem mintha, ő nem sajnálta volna a kislányt. A többiek viszont egyetértettek velem abban, hogy a csontoknak nem ott a helyük, így illően eltemettük. A Todd-tól kapott ZPM segítségével McKay újra beindíthatja a szerkezetet, így az alfa bázist nemsokára elkezdhetjük áttelepíteni. Mivel pedig én fogom vezetni a költözést, egy ideig lesz aki majd gondozza a kislány sírját. A másik dolog, amit még fontosnak tartottam a távozásom előtt egy kicsit váratott magára. Valójában biztos voltam abban, hogy visszajövök, és akkor is lesz alkalmam, hogy megtegyem, de nem akartam olyan sokáig halogatni a dolgot. Megkértem Dr. Kellert, hogy amint az őrnagy magához tér értesítsen. Úgy éreztem, hogy az a legkevesebb, amit tehetek, hogy elé állok, és személyesen kérek tőle bocsánatot. Épp a szállásomon pakoltam össze a dolgaimat, amiket haza akartam vinni, amikor megkaptam a doktornő üzenetét. Pont a legutolsó pillanatban, alig volt fél órám az indulásig. Igyekeztem befejezni a pakolást, és nem kifelejteni semmit sem. A legfontosabb, amit nem akartam itt hagyni, az Derinna javaslata a két katona előléptetéséről. Azután a gyengélkedőre siettem. Zavarban éreztem magam, nem volt soha szokásom elnézést kérni senkitől sem. Eddig akiket bántottam, mindig megvolt rá az okom. „Jess, mi szél hozta erre?” kérdezte Lorne. „Örülök, hogy már jobban van… Hamarosan indulok vissza a Földre, de előtte mindenképpen szerettem volna személyesen bocsánatot kérni a történtekért. Nagyon sajnálom… én próbáltam megakadályozni, de…” „De nem maga tette, és azért sem hibáztatható, hogy nem tudta megakadályozni.” „Attól még felelősnek érzem magam, hogy majdnem meghalt.” „Rendben, ha ez megnyugtatja, bocsánatkérés elfogadva. Azt mondta a Földre megy?” „Igen, visszahívtak. Bár Woolsey szeretné, ha visszajönnék, nem hiszem, hogy rajta fog múlni.” „Maga azért van itt, mert jó abban, amit csinál. És ha a mostani eset miatt nem engedik vissza ide, hatalmas hibát követnek el.” „Tényleg? Nos, ezt ha megengedi a meghallgatáson szó szerint fogom idézni.” mosolyogtam. „Csak nyugodtan.” „Azt hiszem, ideje indulnom. Jobbulást, őrnagy.” mondtam kifelé indulva. „Szolgálaton kívül szólítson nyugodtan Evan-nek.” szólt még utánam. „Észben tartom.” Elhagytam a gyengélkedőt, s az irányító terembe mentem. A szállásomról a dolgaimat egy katona már a kapuszobába vitte. Jansen is már csak rám várt, bár elég idegesnek tűnt az arca, mintha még soha nem lépett volna át a Csillagkapun. „A jelentésem elküldöm a Parancsnokságra. Leírtam benne, hogy semmilyen téren nem tartom magát felelősnek a történtekért.” mondta Woolsey. „Köszönöm. Chuk, tárcsázza a Földet, kérem.” A kapuszobába mentem. „Készen áll?” kérdeztem Jansent. „Úgy látom még nem csinálta. Biztonságosabb és kényelmesebb, mint két hétig utazni a Daedalus-on.” Megnyílt a kapu. Megvártam, amíg a Felügyelő Bizottság küldötte átlép rajta, majd intettem Sheppard-nek és én is követtem őt. Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-05-06 ... és íme a folytatás... Aldor
Az irodámban pakoltam össze a dolgaimat, és az ajtó mellett két bőrönd csücsült, és várta, hogy visszatérhessek az Ősök városába. Már csak néhány fontos adat volt, amiket el kellett vinnem magammal. -Látom már nagyon szeretne visszatérni Atlantis-ra. -Tábornok, elnézést, de nem vettem észre, amikor bejött. ? mondtam. ? Igen? az igazság az, hogy amennyire eleinte haza akartam jönni, most annyira várom már, hogy visszamenjek. Van valami magával ragadó abban a helyben. Elég sokáig húzta a döntést a Bizottság. -Maga is tudja, hogy szeretik húzni az időt. De szerencsére Mr. Woolseynak sikerült meggyőzni őket, hogy magának ott a helye. Hagyom is csomagolni, nehogy itt felejtsen valamit. Landry tábornok távozott. Egy pillanatra leültem a székbe, eszembe jutott, hogy nem tudhatom előre, mikor jövök újra haza. Nem mintha kötne ide valami is, annyira hogy egy ilyen lehetőséget elszalasszak. Mostanában egyre inkább kivételezettnek érzem magam, hogy egy ilyen fontos dologban vehetek részt, mint a Csillagkapu Program, vagy az Atlanits expedíció. Ahogy értesültem Mr. Woolsey legutóbbi beszámolójából, már megkezdték az alfa bázis költöztetését az Aldorra. Az új bázist arra a településre költöztetik ahol a szerkezet van. -Miss Parker, tíz perc múlva tárcsázzuk Atlantis-t. ? mondta egy katona. -Köszönöm. Egy perc és kész vagyok. ? feleltem neki, majd még néhány dolgot tettem a táskámba, s elhagytuk az irodát. Az indítócsarnokba mentünk, ahol Landry tábornok néhány adathordozót nyomott a kezembe. Kettő Mr. Woolseynak, egy pedig Caldwell ezredesnek szólt. Az utóbbin éppenséggel sejtettem is hogy mi van. Megnyílt a kapu, s Landry tábornok bólintott, amúgy köszönésként, én pedig elindultam. Néhány pillanat múlva Atlantis-on álltam. Woolsey és Sheppard jöttek elém. -Üdv újra, Miss. Parker! ? köszöntött Woolsey. -Köszönöm uram. Ezeket a tábornok küldi, az egyik Caldwell ezredesnek szól, kettő magának. ? mondtam, majd átadtam az adathordozókat. -A szállása a régi, rendezkedjen be. -Gyere, elkísérlek! ? szólt Sheppard, majd az egyik bőröndöt elvette tőlem. Elindultunk a szállásom felé. ? Azt hittük már vissza sem jössz. -Ismerős. Kezdtem én is azt hinni, hogy a Parancsnokságon fogok megöregedni. Hálás vagyok, hogy kiálltatok mellettem. Sheppard bólintott, majd a szállásom ajtajánál megálltunk. Váltottunk még pár szót, aztán ő magamra hagyott. Jó volt újra itt lenni. Kinéztem az ablakon és a város meseszép látványa fogadott. Fogalmam sem volt mikor lettem ennyire szentimentális, talán Leynd tudata és érzelmei tették velem. Nehéz bevallanom de igen is hatottak rám az érzései, még akkor is ha én ezt nem éltem meg. Erre pedig a Földön töltött egy hónap alatt jöttem rá. Sietve pakoltam el a dolgaimat, amit magammal hoztam, hogy minél előbb sétálhassak egyet a városban. Néhány dolgot átvittem az irodámba, és ott is elpakoltam, majd az étkezőbe mentem egy csésze teáért. Elindultam. A nyugati móló felé. Elég nagy volt a forgalom errefelé. Nyilván valami új labort fedeztek fel. Kiléptem a város falai közül, s könnyű szellő simított végig az arcomon. Az időjárást a földi májusi időhöz tudtam hasonlítani. A móló közepén ismerős alakot láttam, egy festővászon előtt. Döbbenten figyeltem, ahogy egyre közelebb mentem, nem nagyon akartam hinni a szememnek. -Oké, ez új! Nem is tudtam, hogy művészi hajlamai is vannak. ? szóltam néhány méter távolságból. Közelebb mentem néhány lépést. -Nem is tudtam, hogy visszajött. ? szólt Lorne meglepetten. -Másfél hét után erős lett a gyanúm, hogy még néhány hétig, esetleg hónapig nem kell visszajönnöm a Pegasus galaxisba. -A Felügyelő Bizottság nem a gyors döntéshozatalról híres. -Hogy van? ? kérdeztem. Még mindig bűntudatom volt, azért amit tettem. -Dr. Keller szerint néhány nap múlva visszatérhetek az aktív szolgálatba. -Nagyon sajnálom, ami történt. Én tényleg igyekeztem mindent elkövetni? - motyogtam. Belekortyoltam a teámba. Zavarban voltam. Nem értettem miért is, de néhány pillanatig nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy mondjak. Mondanom sem kell, nem volt rám jellemző, ez sem. Sok minden megváltozott, amióta leadtam a mágusnőt a népénél. Ráébresztett néhány dologra. Először is a gyávaságom? nos igen, hosszú idő óta nem éreztem senki iránt semmit. Talán féltem bárkihez is kötődni. Másodszor pedig a Parancsnokságon kívüli életemet enyhén szólva is túlzás életnek nevezni, mondjuk inkább vegetálásnak. Már nagyon régen nem mentem el szórakozni a barátaimmal. És igen, a barátaim? csak annyit tudnak rólam, hogy valami titkos megbízásom van, ami miatt ritkán vagyok otthon. Az ügynök lét egyik kellemetlensége, hogy soha senki nem tudja, hogy hol keressen. Ismerkedni sincs nagyon időm, főleg nem civilekkel. Katonákkal pedig nem tehetem, mivel ha közvetlenül nem is, de valahol felettük vagyok a ranglétrán. Elég kellemetlen. -Hogy telt az egy hónapja a Parancsnokságon? ? kérdezte Lorne. -Ami azt illeti, egy hétre elutaztam néhány ismerősömmel nyaralni, a Bermudákon voltunk. Ezt leszámítva elég unalmas volt. Ha nem a Felügyelő Bizottság meghallgatásain voltam, akkor vagy Washingtonban, vagy a Parancsnokságon volt dolgom. Megszólalt a hangosbemondó, és Atlantis teljes főtiszti személyzetét és Lorne-t is a tanácsterembe kérették. -Ennyit a városnézésről. ? szóltam csalódottan, s az ajtó felé indultam. Sejtettem miért kérettek minket, de arra nem számítottam, hogy Caldwell-nek ilyen sürgős előléptetni két katonát. És főleg, ehhez rám miért van szükség? A tanácsterem volt az egyetlen hely ebben a városban, ahol nem szerettem volna tölteni a délutánomból egy percet sem. Odaérve láttam, hogy már mindenki a helyén ült. Ahogy beléptünk becsukódtak mögöttünk az ajtók, s mi is elfoglaltuk a helyünket. Felkészültem Woolsey tíz perces bevezetőjére, ami meglepő módon elmaradt. Caldwell ragadta meg az alkalmat, hogy szóljon, s nem is tétovázott, egyből a közepébe vágott. Ahogy elnéztem ő is hasonló módon utálja az ünnepélyes ceremóniákat, akárcsak én. Nem sorolgatta perceken keresztül, hogy mit is ért példás szolgálati múlt alatt, és ezért hálás voltam neki. Előléptetések letudva? -Gratulálok én is uraim. ? vette át a szót Woolsey. ? Miss. Parker, üdv újra köztünk. Ha már itt tartunk az alfa bázis költöztetéséről a beszámolók az irodájában vannak. ? bólintottam. ? Caldwell ezredes vezette eddig a költözést, de a Daedalus holnap reggel indul vissza a Földre, így innentől a magáé az irányítás. -Mikor indulok? ? kérdeztem. -Van két napja, hogy felkészüljön. Végeztem. Angolosan távoztam, azaz csak szerettem volna. -Parker! ? hallottam a hátam mögött Sheppard hangját. -Gratulálok, ezredes! ? mondtam nevetve. Lorne is csatlakozott. ? Alezredes! -Te tudtál erről? -Ami azt illeti én voltam a postás, az ötlet viszont nem az enyém volt. És most távozhatok, uraim? ? kérdeztem nevetve, majd megfordultam s a szállásom felé indultam. ? Holnap találkozunk! ? intettem még vissza. Az irodámba siettem, s magamhoz vettem a beszámolókat, azzal a céllal, hogy a szállásomon tanulmányozom őket. Út közben azonban összefutottam Ronon-nal, aki edzeni invitált. Az ajánlat eléggé csábító volt, hogy ne utasítsam vissza. -15 perc múlva a szokott helyen. ? mondtam, aztán a szállásomra igyekeztem, s alkalomhoz illő ruházatot vettem fel. Ronon nehéz ellenfél, még akkor is ha a legjobb formában vagyok. Mostanában pedig egy kicsit ellustultam, hiszen a Földön nem mindig volt időm látogatást tenni az edzőteremben. Ezen kívül ahányszor rászántam magam, hogy edzek egy kicsit, eszembe jutott, hogy majdnem megöltem valakit. Beléptem a közelharci edzésre kijelölt terembe. Nem volt ott népes társaság, csak Ronon. Ahogy elnéztem a legjobb formában van, na persze ő mikor nincs. Volt egy olyan érzésem, hogy este nem lesz gondom az elalvással. Az edzés előre haladtával az is megfordult a fejemben, hogy még a szállásomra sem kell mennem, itt is képes leszek elaludni, függetlenül a kemény padlótól. Még mindig hasonló képességű küzdőpartnerek voltunk. Ez persze valamiféle büszkeséggel töltött el, hiszen Ronon nem igazán talált legyőzőt, itt Atlantison. Gyorsan telt az idő, már másfél órája edzettünk, de nekem úgy tűnt mintha csak most kezdtük volna el. Elköszöntem Ronontól, s a szállásomra indultam. Pontosabban vonszoltam magam. Fájt mindenem, pedig elég magas fájdalomküszöbbel bírok. Ezekben a pillanatokban fogadtam meg, hogy akárhol is legyek, nem fogom hanyagolni a testmozgást. Beálltam a zuhany alá, és legalább fél órán keresztül folyattam magamra a melegvizet. A testem nagyon hálás volt érte. Megtörölköztem, s fekete hálóingbe bújtam, majd az aldori beszámolókkal az ágyamra feküdtem. Olvasni kezdtem őket, amikor csengettek. Felkaptam a köntösöm, s ajtót nyitottam. -John, azt hiszem, eltévedtél. A te szállásod a folyosó másik végén van. ? mondtam mosolyogva. Komolyan nézett rám, talán mégsem tévedt el. ? Nem jössz be? -Azóta nem foglalkozott érdemileg a Pentagon a munkámmal, amióta Dr. Wier elintézte, hogy előléptessenek alezredessé, most pedig hirtelen? -Azt hiszem paranoiás vagy? arra nem gondoltál, hogy valakinek még Wiernél is nagyobb befolyása volt? ? kérdeztem, közben pedig hellyel kínáltam a vendégemet. -Volt? ? szólt felhúzott szemöldökkel. ? Derinna volt, ugye? -Igen. Ami azt illeti, ez volt a halála előtti utolsó hivatalos javaslata, amit akkor továbbítottam a Parancsnokságnak, amikor visszatértem a Földre. ? feleltem. ? Ugyan már, hiszen te tudod a legjobban, hogy Derinna nem javasolt csak úgy senkit előléptetésre, főleg aki nem szolgált rá. Nem az a legnagyobb bajod, hogy Lorne-t is előléptették? -Nem, bár nem tagadom, hogy leginkább ő volt a ?kedvence?? Ahogy elnézem, te is élvezed a társaságát, ma is együtt érkeztetek a tanácsterembe. Sóhajtottam. ? A nyugati mólónál találkoztunk. Bár úgy érzem, te inkább a Földön hagytad volna. Vagy csak neheztelsz rá, hogy nem ő halt meg, hanem Derinna? -Neked kimosták az agyad egy hónap alatt? Nem voltál ennyire szentimentális. -Nekem mondod? Leynd óta a feje tetejére állt a világ körülöttem. Bár volt némi igazság is abban amiket mondott nekem. -Holnap után meglátogatjuk az aldoriakat az új bolygójukon, nem tartasz velünk? ? kérdezte John. -Ha Woolseynak nincs ellene kifogása, akkor szívesen. Bár van egy olyan érzésem, hogy akkor már az Aldoron fogok sütkérezni. Jut is eszembe, Toddot hol passzoltátok le? Remélem, nem tud sokat a szerkezetről, nem szeretném, ha meglepetés bulit rendeznének nekünk, amikor visszatérünk oda. -Átlöktük egy lakatlan bolygóra. ? felelte, szándékosan az én szavaimat használva. - McKay nem vallja be, de nélküle nem hiszem, hogy újra be tudta volna indítani a szerkezetet. Különben sem hiszem, hogy annyira ostoba lenne, hogy megtámadja az expedíció bármelyik állomását is. -Kár, hogy nem tudsz velem jönni. Nem hiszem, hogy boldogulnék az embereiddel. Még Teyla-nak is szívesebben engedelmeskednek, mint nekem. Pedig ő csak egy idegen. Sheppard nevetett rajtam. ? Én biztos, hogy nem tudok veled menni, de megérdeklődöm, hogy Lorne veled tartana-e. Ha már amúgy is annyira kedveled? -Köszönöm. ? nevettem én is. -Egyébként mi bajod az embereimmel? -Nekem semmi, inkább nekik van velem. Talán Derinnát hiányolják, esetleg csak a búrámmal van bajuk. Szükségem van valakire, aki utasítgatja őket. Sheppard nevetett tovább. ? Beszélek Woolsey-val. ? mondta miközben felállt. Távozni készült, én pedig arra gondoltam, hogy épp idejében. Kikísértem a szállásomról, majd visszaültem a jelentések fölé. Unalmas volt olvasni őket, főleg, hogy a Leyndtől kapott emlékekből nagyjából ismertem a bolygót. Bár az ő fejlettségi szintjükön nem tudták teljesen pontosan feltérképezni. Amikor visszatérünk a bolygóra az lesz az első feladatunk. Egy fél óra múlva a jelentéseket az asztalomra tettem, majd lefeküdtem aludni. Oldalra fordulva látszottak a város fényei, a csillagos ég, a holdak. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire hiányzott a város. Eltűnődtem azon, hogy először miért is nem akartam idejönni. Eszembe jutott, mennyire reménykedtem abban, hogy Woolsey alkalmatlannak talál, és visszaküld a Földre. Amikor pedig otthon voltam, azon gondolkodtam, hogy vajon mit csinálhatnék most itt. Éjszaka könnyű álmom volt, leginkább abból következtettem, hogy reggel mosolyogva ébredtem, s amikor kinéztem az ablakon a bolygó napja visszamosolygott rám. A reggeli készülődés után atlantisi egyenruhában az étkezőbe igyekeztem. A reggelimet egy eldugott asztalnál fogyasztottam el, közben pedig az aldori jelentéseket olvastam. Pontosabban csak átfutottam őket. Aztán az irodámba igyekeztem egy nagy csésze forró teával a kezemben. Út közben természetesen továbbra is a jelentéseket bújtam, s későn vettem észre, hogy a csésze lecsúszik a tálcáról. Útban a padló felé egy katonába ütközött. Hallottam, ahogy a csésze összetörik, sőt a katona szisszenését is, ahogy a forró folyadék beterítette. Végigolvastam a mondatot, ahol épp tartottam, s felnéztem. Mély átérzéssel húztam félre a számat, s sajnálatot rebegtem. -Ez forró. ? tudatta velem Lorne a nyilvánvalót. -Igen, valószínűleg ezért hívják forró teának. ? feleltem, s lehajoltam összeszedni a szilánkokat. -Maga ezt megissza? ? kérdezte. -Hát, ezt már nem, de később hozok magamnak egy másikat. ? az üvegdarabokat a tálcára tettem, s felálltam. ? Tényleg sajnálom. Tovább álltam. Az irodába érve a törött üveget a szemétbe dobtam, elvágva az egyikkel a kezem. ...folyt. köv... Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-05-17 Kedvetlenül ültem le az asztalhoz. Bármi mással szívesebben foglalkoztam volna, mint ezekkel a beszámolókkal. Hihetetlenül nem kötött le, hogyan oldották meg az energia, valamint vízellátást. Sőt még az sem, hogy dr. Rosann Wilson milyen módon szeretné feltérképezni a bolygót. Ráérek foglalkozni vele, ha már ott leszek. Felálltam a székből, s elindultam. A nyugati móló volt a célom, hátha ott egy kicsit több kedvem lesz dolgozni. Amint kitettem a lábam az ajtón azonnal a tanácsterembe kérettek, de nem csak engem. Számos név hangzott el a hangosbemondóban, volt köztük ismerős és ismeretlen is. Olyan érzésem volt, mintha Woolsey ismerkedési estet akarna tartani. A dologgal két probléma volt. Az egyik, hogy tombol a délelőtt, a másik, és ez volt a nagyobb, nem voltam túlzottan ismerkedős kedvemben. Beléptem a terembe, amit eddig tágasnak tartottam. Jelen pillanatban viszont minimum harminc embert láttam bent. Az egyetlen ismerős arc Lorne volt, s amint észre vett elindult felém. -Mi a fene folyik itt? – kérdeztem. Lorne már épp válaszolni akart, amikor egy nő lépett oda mellénk. Gyorsan végignéztem rajta. Magas volt, vékony, szőke, minimum C-s mellekkel, amik teljesen biztos, hogy műtéti úton keletkeztek. Ettől eltekintve szép nő volt, bár a sminkkel bánhatott volna szűkmarkúbban is. A nő egy kicsit tovább vizsgált engem, mint én őt. Formára nyírt szemöldökét felhúzta miközben ismét végigmért. -Maga hány éves? Tizenhét? – kérdezte. – Nem is tudtam, hogy fiatalkorúak is vannak az expedícióban. A kérdés leginkább nevetésre késztetett, de visszafogtam magam, és csak elmosolyodtam, a lehető legkedvesebben. -És maga? Had találjam ki, negyven? De ne aggódjon, nem tűnik többnek negyvenötnél. – trilláztam. – Egyébként mielőtt eljött ebbe a távoli galaxisba, nem tájékoztatták a Csillagkapu-használat veszélyeiről? Különösen a szilikon implantátumokkal kapcsolatban. A nő feje a vörös különböző árnyalatait vette fel. -Látom már megismerkedtek. – csatlakozott hozzánk Woolsey is. – Dr. Wilson lesz a felelős a bolygó feltérképezéséért. Miss. Parker fogja vezetni átmenetileg az alfa bázist. -Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – szóltam, s a kezemet nyújtottam, de ő sarkon fordult és tovább állt. -Látom újra a régi vagy… - hallottam magam mögött Sheppard hangját. Woolsey mondott pár szót a jelen levőknek, ecsetelte a költözés előre haladását, és az alfa bázis új vezetőjét is reklámozta, aki sajnos én voltam. Megemlítette, hogy egy aldori is fog csatlakozni a csapathoz, ami teljes mértékben újság volt a számomra. -Egy aldori? – súgtam Lorne-nak. -Biztosan Leynd, csak ő ismeri a bolygót. -Alexista. – sóhajtottam. – Neki adtam át Leynd tudatát. Woolsey befejezte mondandóját, s azzal zárta a „gyűlést”, hogy másnap atlantiszi idő szerint kilenckor indulunk, és hogy mindenki pontosan jelenjen meg a kaputeremben. Villámrajtot vettem először az étkezőbe, majd a szállásomra. Talonba tettem a jó öreg beszámolókat, s elővettem egy nagyobb méretű táskát. Pakolni kezdtem a ruháimat, közben pedig egy szendvicset rágcsáltam. A végén két könyvet és pár DVD-t is tettem a táskába, csak hogy ne unatkozzak. A táskát az ágy mellé tettem, s leültem befejezni az ebédet. Közben pedig megnyitottam egy értékelést, amit még Derinna készített. Időnként el kellett mondania a véleményét az expedíció magasabb rangú tagjairól. Köztük persze Dr. Wier –ről, McKay-ről, Sheppard-ről és így tovább. Természetesen csak azokról volt képes reális véleményt alkotni, akikkel együtt dolgozott. Érdekes leírások voltak, és külön örültem, hogy annak idején megadta a hozzáférési kódokat ezekhez a fájlokhoz. Eltávolítottam a szendvicsemből a sonkát, s nekiláttam, közben a megnyitott fájlt olvasgattam. Csengettek. Ajtót nyitottam, aztán csodálkoztam. -Alezredes, talán eltévedt? – kérdeztem. -Zavarom? -A legkevésbé sem. – feleltem mosolyogva, s behívtam. – Mit tehetek önért? -Nos, ezt magának hoztam. – nyújtott át egy csészét. -Ez kedves… - feleltem. -Amolyan bűntudat-enyhítésként. Sajnálom, ami délelőtt történt. Elnevettem magam. – Ugye most viccel. És különben is maga járt rosszabbul. Meg ami azt illeti, szerintem az utóbbi időben én több bajt okoztam magának, mint maga nekem. – belekortyoltam a teába. – Te jó ég! Ebbe mennyi cukrot tett? -Csak egy kanállal… -Nyílván merőkanál volt. – nevettem, s ő is velem. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy mit mondott nekem Leynd a boldogságommal kapcsolatban. Honnan tudhatta? Talán jövőbe lát? A csészét a sonkátlanított szendvics mellé tettem az asztalra. -Tehetek magáért még valamit, alezredes? – kérdeztem sok árnyalatnyival komolyabban. Mielőtt még felelhetett volna, folytattam. – Amennyiben nem, megkérem, távozzon. Még rengeteg dolgom van a holnapi indulás előtt, felteszem magának is. Javaslom, intézze el őket, hogy ne holnap reggel kelljen velük foglalkoznia. Amint becsukódott Lorne mögött az ajtó, visszaültem Derinna értékelése elé. Atlantis napja már lemenőben volt, amikor ráeszméltem, hogy valami nincs rendben. Az irányítóterembe mentem. -Chuck, érkezett már valaki az aldoriak közül? – kérdeztem. -Nem, asszonyom. Bár már itt kéne lennie. Értesítsem Mr. Woolsey-t a dologról? -Az irodájában van? – a technikus bólintott. – Akkor majd én szólok neki. Rövid kopogás után, beléptem. Woolsey felnézett a könyvből, amit épp olvasott. -Segíthetek? – kérdezte. -Az aldori, akit említett, úgy értesültem már itt kéne lennie. De még mindig nincs sehol. -Lehetséges, hogy meggondolták magukat? -Nem hiszem. Elég sokat megtudtam róluk Leynd révén, ők megbízhatóak. Amit megígérnek teljesítik, ha tudják. -Azt mondja, valami gond lehet náluk? -Nem feltétlenül, de eléjük küldhetne egy csapatot, hogy megnézzék rendben van –e minden. Woolsey gondolkodott néhány másodpercig, aztán rám nézett. – Szóljon Lorne alezredesnek, hogy szedje össze a csapatát. Menjenek át a bolygóra egy álcázott ugróval. Maga is menjen velük! És jelentkezzenek be amint tudnak valamit. – mondta. -Köszönöm. – feleltem, majd a szállásomra indultam, hogy visszaöltözzek az unalmas atlanits-i egyenruhámba. – Lorne alezredes, itt Parker. – szóltam a rádióba. -Hallgatom. -Szedje össze a csapatát, és legyenek tizenöt perc múlva az ugróhangárban. -Szabad tudnom mi történt? – kérdezte. -Valami gond lehet az aldoriak bolygóján, mivel a küldöttük még nem érkezett meg. Mr. Woolsey szeretné, ha odamennénk és megnéznénk mi az ábra. -Rendben. Akkor tizenöt perc múlva találkozunk. – mondta, s megszakadt a rádiókapcsolat. Ismét eszembe jutottak Leynd szavai. Azt mondta, hogy gyáva vagyok és ebben a témában így utólag is kénytelen voltam igazat adni neki. Akkor, amikor mondta arra gondoltam, hogy volt már néhány olyan eset az életemben, amikor azért utasítottam vissza valakit, mert felette álltam a parancsnoki láncban. Nem lett volna helyénvaló a kapcsolatunk. És tényleg, ez gyávaság. Derinnát mindig is úgy ismertem, hogy a komoly kapcsolatok híve, és neki bejött, együtt volt Sheppard-del. Csak egy dolgot nem értettem soha. Hogyan sikerült nekik eltitkolniuk? Éreztem, hogy valaki megfogja a vállamat. -Jól van? – kérdezte a kéz tulajdonosa. -Igen, köszönöm. – feleltem zavartan. – Csak egy kicsit elkalandoztam. Amikor az ugróval átmentünk a kapun, csak akkor döbbentem rá, hogy annyira elkalandoztam, hogy szinte mindent csak megszokásból csináltam. Legalább is amióta elhagytam a szállásom. A magasból zöld egyenruhás embereket láttam. -Ezek meg kik? – kérdeztem, közben pedig Lorne mellé léptem. -Genii. – felelte. -Ők a jók, vagy a rosszak? – szóltam izgatottabb hangon. -Azt hittem olvasta a jelentéseket… -Ezek nyilván unalmasak voltak. Egyébként, van sejtése, hogy miért szállták meg a várost? -Talán kereskedni akartak… - szólalt meg az egyik katona a hátam mögött. -Maga szerint ki megy fegyverrel kereskedni? Leszálltunk egy erdő mellett, nem messze néhány elmenekült aldoritól. Odamentünk hozzájuk, szinte azonnal felismertek minket a ruházatunk alapján. Arra a kérdésünkre, hogy mi is történt, az egyik férfi nekiállt elmesélni. -Amikor a fényes csillag eltűnt a látóhatáron, megnyílt a Nagy Kör, és átjöttek rajta ezek az emberek. Már korábban is találkoztunk velük, kereskedtünk, de akik akkor jöttek teljesen mások voltak. Ezeket leginkább az Elődök városából érkezettek érdekelték, különösen az, aki az egykori uralkodónk feleségének tudatát hordozta magában. Alexistát fogva tartják a városban, és Leyndet is. Valahonnan tudták, hogy ma kell neki az Elődök városába mennie. Ezen kívül mindent tudni akarnak a szerkezetről, ami a régi bolygónkon van. A katonák körülöttem értetlenül néztek. -Fordítok, csak hogy mindenkinek tiszta legyen. Este idejött ez a sok zöld ruhás és megszállták a várost, élénken érdeklődve a lantisziak, s különösképpen utánam. Ezen kívül, Leynd tudatának legújabb gazdiját és az unokáját fogva tartják, és azt várják, hogy elmesélje nekik, hogy hol lehet az aldori szerkezet, amit McKay megbütykölt, hogy mi átköltöztethessük az alfa bázist. Egy dolgot nem értek, honnan tudták meg, hogy létezik az a szerkezet? -Valószínűleg a város őslakói beszéltek a szerkezetről a Genii-nak. -Alezredes, lehet tárcsázni Atlantist? -Nem valószínű, elég messze vagyunk a kaputól. Szemügyre vettem a nőt, aki a menekültekkel volt. Egyszerű fehér ruhája volt, arany hímzéssel díszítve. Emlékeim szerint régen a gyógyítók hordtak ilyeneket. Megkértem, a nőt, hogy álljon fel. Legalább egy fél fejjel alacsonyabb volt nálam, pedig én sem voltam óriástermetű. Ugyanakkor a méretünk nagyjából egyezett, bár mellben nem biztos hogy be tudnám gombolni a ruháját. -Mire készül? – kérdezte Lorne. -Megfordult a fejemben, hogy be kéne menni a városba, megnézni, hogy ezek mit akarnak itt -Magával megyek… -Akkor ki viszi vissza az ugrót Atlantisra? Meg különben is, eléggé kirína az emberek közül, valahogy nincs olyan aldori feje. – mondtam mosolyogva. -Johnson is vissza tud repülni az ugróval. Amúgy maga sem úgy fest, mint egy őslakos. – felelte. -Azért van egy kis előnyöm magával szemben. -Nem akarom, hogy egyedül menjen. -Rendben. – szóltam halkan. Ruhát cseréltem a gyógyítóval. Csinos fehér ruha volt, bár nekem egy kicsit rövid, de arra pont megfelelő volt, hogy egy fegyvert rejtsek el alatta. Fölötte pedig a szép, hímzett köpeny. Már megfordult a fejemben, hogy kérek egyet az aldoriaktól, jól mutatna a már amúgy is bőséges ruhatáramban. Különben is ez a legkevesebb, azért cserébe, hogy visszatérhetett közéjük Leynd. -Készen áll? – kérdezte Lorne. -Természetesen, és maga? ...folt.köv... Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-05-27 Lorne utasította a csapatát, hogy az aldoriakkal együtt térjenek vissza Atlantisra, és hívjanak segítséget. Aztán elindultunk. Másfél órás út volt előttünk, hogy elérjük a várost, a dolgot pedig nehezítette az is, hogy elég nehéz volt éjszaka tájékozódni. Távolról fegyvereket hallottunk. -Remélem, nem az ugrót lövik. ? jegyeztem meg félhangosan. Lorne megállt előttem. -Nem hiszem, hogy álcázva látnák? -Miért jött el velem? ? kérdeztem. -Mint említettem, nem akarom, hogy egyedül menjen oda. És maga, miért maradt ott velem az aldoron? -Mint már én is említettem, nem volt kedvem visszasétálni az ugróig. Zajt hallottam, mintha valaki közeledett volna, már épp a fegyverem után nyúltam volna, amikor hirtelen abbamaradt. Tovább indultunk, s hamarosan a város határánál voltunk. A házak között sikerült észrevétlenül a főtérre jutni, ahol csak néhány őrt láttunk egy-két ház bejárata előtt. -Maga szerint elmondták nekik Aldor címét? ? kérdezte Lorne. -Nem hiszem. Leynd tudja, hogy a hely fontos nekünk, és nekik sem áll érdekükben hogy meggyalázzák egykori otthonukat. Csak azt nem értem, hogy mire kell nekik az a szerkezet. Mi sem tudtuk elvinni, ők még kevésbé tudnák. És mit kezdenének azzal a bolygóval. -Ezek Kolya emberei voltak. A Genii árulóként tekint rájuk. Jól jönne nekik egy hely, ahol elrejtőzhetnének. -Kolya? Ő próbálta többször is megölni John-t, kevés sikerrel? Ő meghalt! -Valaki nyilván átvette a helyét. Két-két őr állt a fogadó, illetve Leynd háza előtt. A fogadóban tartották fogva az embereket, már akik el nem tudtak menekülni, a két nőt pedig a házban. Valószínűleg bent is volt néhány katona, megfélemlítés céljából. Lépéseket hallottam a hátam mögül. Megfordultunk, de már késő volt. Négy katona jött felénk, fegyverrel a kezükben. Elfogtak minket, és nem bántak velünk kesztyűs kézzel. Fogalmam sem volt mennyi időt tölthettem eszméletlenül. Egy gyengén világított épületben ébredtem egy székhez kötözve, nem egyedül. Három zöldruhás társaságában voltam, kettő az ajtónál állt, egy pedig tiszteletköröket sétált körülöttem. Iszonyatosan fájt a fejem, s a számban vér ízét éreztem. A tiszteletből köröző megállt előttem, és kézfejével hatalmasat ütött, egyenesen az orromat célozta. Úgy éreztem el is tört. -Mondja meg a bolygó címét! ? szólt, én pedig hallgattam. Éreztem, hogy ismét kezdem elveszíteni az eszméletem. A katona a hajamnál fogva emelte fel a fejem, s a szemembe nézett. ? Vigyék vissza, majd később folytatjuk. Nem voltam biztos benne, hogy később használhatóbb állapotban leszek. Az ajtó mellett állók eloldoztak, majd felemeltek és maguk után vonszoltak. Már épp az ájuláson gondolkodtam, amikor éreztem, hogy elengednek, és valami keménynek ütközök, s azon nyomban magához húzott az édes sötétség. Lázálmomban Sheppard után nyüszültem, hogy siessen megmenteni minket, mert már nem sokáig játszhatom a némát, aztán miután megmentett minket, orvos után sírtam, hogy azonnal szabadítson meg a fájdalomtól. Majd fogalmam sincs hogyan, de sikerült egy tükörbe néznem, ahol láttam, hogy egy plasztikai sebész sem ártana, leginkább az orrom szorul rá. A szép, pisze orrocskám, szinte a hajam is égnek állt, amikor megláttam. Sűrűn mondogattam magamban, hogy ez csak egy álom és pillanatok múlva felébredek. Nem ébredtem. Majd fogadkozni kezdtem, hogy ezek után, és az orrom iránti tiszteletből visszatérek a Földre, és keresek valami normális munkát. Kezdtem magamhoz térni. Ezt abból vettem észre, hogy ismét fájdalmat éreztem. Valamint egy gyengéd érintést a homlokomon, és beszélgetést magam körül. -Nincs láza, de még mindig eszméletlen. ? hallottam. Felismertem Lorne hangját. -Rendbe fog jönni, ne aggódjon. ? válaszolt egy nő, talán Alexista. ? Maga kedveli őt, igaz? ? Nem válaszolt. Viszont gyorsan eltűnt a kéz a homlokomról. ? Ő is kedveli magát, csak bántja, amit Leynd tett az ő testében, ezért kerüli magát. De mielőtt átjöttek erre a bolygóra, hogy átadják a mágus tudatát nekem, majdnem egész éjjel a megfigyelőben ült. Aggódott magáért, ahogy most maga érte. Nem kellett volna hallanom ezt a beszélgetést. Gyorsan véget vetettem neki, azzal, hogy eljátszottam, hogy magamhoz akarok térni. Óvatosan kinyitottam a szemem. -Jess, jól van? ? kérdezte Lorne. Bólintottam. ? Valaki hozna egy tükröt? ? szóltam. Örömmel konstatáltam, hogy az orrom ép, a töréstől eltekintve, de nem lesz szükség plasztikai sebészre. Ugyanakkor a szemöldökömön egy másfél centis seb volt, szépen kitisztítva, viszont kétszer akkorára dagadva. A szám is felrepedt, és az államon egy hatalmas kék folt díszlett. -Csodálatos? Még szerencse, hogy nem randizok a közeljövőben senkivel. ? nyögtem. ? Viszont, ha Sheppard nem siet, a közönséges sebészen kívül plasztikai sebészre is szükség lesz. Valamint, örökké nem tehetek úgy, mint akinek a cica elvitte a nyelvét. -Honnan tudták, hogy téged kell keresni? ? kérdezte Alexista. -Azt nem tudom. A kihallgatás felét átaludtam, az utolsó egy percben pedig nem tudtam levonni semmilyen következtetést. -Amióta visszahozták, kétszer jöttek be megnézni, felébredt-e. ? szólt Lorne. -Talán rájöttek, hogy eszméletlenül még a nevemet sem szedik ki belőlem? Arra sem emlékszek, hogy mi történt, miután rajtunk ütöttek. -Én itt tértem magamhoz, de maga nem volt mellettem. És amióta visszahozták eltelt négy óra. Bólintottam. Oldalra fordultam. Egy pillanatra olyan elesettnek éreztem magam. Igyekeztem összeszedni magam, viszonylag kevés sikerrel. Kinyílt az ajtó, s három Genii katona lépett be. Egy megállt az ajtóban, s biccentett a másik kettőnek, hogy segítsenek fel az ágyról. Megtették. Ekkor vettem észre, hogy az oldalam is fájt, és nehéz volt mozogni. A kiegyenesedéssel is gondjaim voltak, így a hajamnál fogva segítettek fel. Lorne neki támadt az egyiknek, amint észbe kaptam ártalmatlanítani próbáltam a másikat. Az alezredes, kevesebb sérülése lévén némi előnyben volt velem szemben, így ő már a harmadik katonát tette tíz méter mély álomba. -És most? Hogyan tovább? ? kérdeztem visszarogyva az ágyra. ? Alezredes, próbáljanak meg eljutni a kapuig? -És maga? Nem fogom itt hagyni. ? szakított félbe, majd visszafordult az ajtóból. -De igen. ? feleltem makacsul. ? Én csak hátráltatnám, és a végén ugyanitt kötnénk ki. A segítség már valószínű úton van, szóval nyugodtan hagyjon itt. -Ha szükséges viszem. -Nem szükséges? azt hiszem egy darabig menni fog. ? Ismét feladtam a vitát. Leginkább azért, mert nem volt kedvem több pofonhoz a Genii kínzómestertől. Ugyanakkor tudtam, hogy én sem hagynám őt itt fordított helyzetben. Hiszen senkit nem hagyunk hátra, ez tesz minket azzá, akik vagyunk, emberré. Alexista segített felállni, s kimenni az épületből. Minden egyes lépéssel fájdalom hasított a testembe. Lassan araszolgattunk az épületek falai között, amíg kiértünk a városból. Szerencsére nem ütköztünk ellenállásba. -A város mellett van egy erdő. Ott elbújhatunk, amíg nem érkezik segítség. ? mondta Alexista. Egyre rosszabbul éreztem magam, de nem tudtam megmondani mitől. Amint az erdőbe értünk összecsuklottam a földön. Lorne mellém térdelt, s megtapogatta a hasfalam. Felszisszentem a fájdalomtól. -Mi a baja? ? kérdezte Alexista. -Belső vérzése van. Sürgősen orvos kell neki. ? Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam, mielőtt 20 méteres eszméletvesztésbe zuhantam. ...folyt.köv... Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-06-01 Amikor ismét visszanyertem az eszméletem egy számomra idegen helyen voltam. Fájdalmam nem enyhült, inkább csak nőtt az elmúlt időben. Sötét volt körülöttem, s hideg. Szörnyen fáztam, és szomjas voltam. Ahogy körbenéztem, úgy vettem észre, mintha egy barlangban lennék. Visszahajtottam a fejem a rögtönzött kispárnára, s becsuktam a szemem. Próbáltam elvonni a figyelmem a fájdalomról, illetve a reszketésről. Hangokat hallottam, nagyon halkan. Sejtettem, hogy Lorne és Alexista beszélgetnek, de nem tudtam kivenni a szavaikat. Nehezen az oldalamra fordultam, s megpróbáltam aludni. Próbáltam másra gondolni, bármire, csak ne a fájdalomra. Eszembe jutott Derinna. Egy kicsit irigyeltem őt, amiért mindig megtalálta a számára megfelelő partnert. Lépéseket hallottam közvetlen mellettem. Ennyire elkalandoztam, hogy nem is vettem észre, hogy valaki bejött? Nem mertem kinyitni a szemem, féltem, hogy a Genii az. Éreztem, ahogy remegek a hidegtől és a gyengeségtől. Egy kéz érintette meg a vállam, s már tudtam hogy nem a Genii. Ők nyilván nem lennének ennyire kíméletesek. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy Alexista térdel mellettem. -Jól vagy? – kérdezte. -Igen. – feleltem, bár még saját füllel sem tűnt igaznak. – Szörnyen fázom… Hol van az alezredes? A nő leült mellém. Nagyon félt, ez látszott rajta. – Kint maradt, azt mondta őrködik. -Teljesen felesleges… Ne félj, hamarosan itt lesz a segítség. Leynd átadta már neked az összes emlékét? – kérdeztem néhány perc csend után. -Igen. Miért kérded? -Nekem nem sikerült megismernem a teljes életét. Érdekelne, hogy találtak egymásra a harcosával… -Tenn a herceg gyerekkori barátja volt, és ő rengeteget beszélt neki Leynd-ről. Aztán amikor Tenn először találkozott vele, megértette, hogy a herceg nem túloz. Gyakorta látogatta a mágusnőt, hol a herceg üzenetét hozta, hol pedig az apjáét. Aztán a harcos beleszeretett Leynd-be, aki kezdetben nem viszonozta, de lassan meghódította őt. -Éjszakánként találkoztak titokban, gyakran elszakadtak egymástól, de soha nem szűntek meg szeretni egymást. -Soha nem derült fény arra, ami köztük volt. Samina volt az egyetlen, aki sejtett valamit. Egyesek szerint Tenn a haláláig gyászolta Leyndet. Könny csordult végig az arcomon. -Megváltoztál… - szólt Alexista halkan. -Igen, tudom. Amióta ez történt a feje tetejére állt a világ bennem. Olyan, mintha nem én lennék. -Rám is hatottak az emlékei, és a személyisége, akárcsak a tiéd. -Tényleg? És én milyen módon hatottam rád? -Sokszor fura dolgok jutnak eszembe, olyan helyek, ahol még soha nem jártam, olyan emberekért vagyok szomorú, akiket nem is ismerek. Tudom, hogy a kedvenc nyaralóhelyed Monaco és St. Tropez, bár fogalmam sincs, hogy merre vannak. Tudom, hogy van egy ikertestvéred, aki tudós. Tudom, hogy az apádat szeptember 11-én vesztetted el, és hogy egy hónap múlva ásták ki a testét egy World Trade Center nevű hely alól. -Szerintem ideje lenne aludni. – mondtam. -Sajnálom, nem akartalak megbántani. -Semmi gond. – morogtam vissza, majd lehunytam a szemem. Semmi nem jutott eszembe, csak Alexista szavai. Igyekeztem másra gondolni, de nem sikerült. Felkeltem, s elindultam ki a barlangból. Nehéz volt járni, így a barlang fala mellett mentem, hogy kapaszkodni tudjak. Eszembe jutott, hogy mennyit árthatok ezzel magamnak, hiszen most leginkább pihenésre van szükségem. Megtorpantam egy pillanatra, de végül folytattam utam kifelé. -Magának feküdnie kéne! – szólt Lorne amikor észrevett, s gyorsan a segítségemre sietett. -Ez így igaz. – feleltem mosolyogva. Leültünk a barlang fala mellett. -Hogy van? -Nem túl jól. Hideg van, vagy csak én fázom? -Hideg van… -Szörnyű ötlet volt… bemenni a városba. Egyszerűen vissza kellett volna menni Atlantis-ra, és segítséget kérni. Aztán visszajönni néhány csapattal… -Az ötlet nem volt rossz, csak elkaptak minket. -Erre inkább ne is emlékeztessen… -Ha nem megyünk be a városba, lehet, hogy már megöltek volna valakit. Engem inkább az foglalkoztat, hogy honnan tudták meg, hogy holnap megyünk át az Aldorra? -A pontosság kedvéért csak maga megy, én lábadozni fogok a gyengélkedőn. Egyébként nem hiszem, hogy kém lenne köztük, elég kis közösség, felismernék az új arcokat. -És ha az itt élők közül árulta el őket valaki? -Nem teljesen lényegtelen? A lényeg, hogy Sheppard előbb találjon ránk, mint a Genii. Utána bőven elég időnk lesz azt firtatni, hogy ki és miért árulta el az aldoriakat. És különben sem hiszem, hogy Woolsey hagyni fogja, hogy beavatkozzunk a város belügyeibe. -Nehéz lesz megtalálniuk az erdőben minket… Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. – Most komolyan, belehalna csak egy kicsit pozitívabb hozzáállásba? Szerintem fel fog tűnni McKay-nek a kijelzőn, hogy három apró pont messze van a többi apró ponttól. Bár az tény, hogy ha időben nem érnek ide, a zöldek hamar megtalálnak minket pontok és kijelzők nélkül is. – Lorne elnevette magát. Én is, nevettem vele, amíg legszívesebben sírni tudtam volna a fájdalomtól. – Javaslom, maradjunk inkább a komolyabb témáknál... Egyre fáradtabbnak éreztem magam, s még mindig reszkettem. Fájdalmaim sem enyhültek, bár miért is tették volna, hiszen sebeim még mindig nem kaptak szakszerű ellátást. Hátrahajtottam a fejem, s igyekeztem egyenletesen lélegezni. Nem voltam messze egy újabb eszméletvesztéstől. Az alezredes szembe fordult velem, s megtapogatta a hasam, valamint a homlokomra tette a kezét. -Inkább ne mondjon semmit… elég rosszul áll a szénám. – mondtam halkan. Kezemmel néhány verejtékcseppet töröltem le a homlokomról. – Köszönöm, hogy nem hagyta, hogy újra elvigyenek. – szólaltam meg ismét. -Hamarosan itt lesz a segítség, addig tartson ki. Maga mondta, hogy McKay biztos meg fog találni minket. – felelte, majd a barlang bejárata felé fordult. Én is meghallottam a lépéseket. Négy-öt ember közeledett felénk halkan. Szólni akartam, hogy menjenek el innen Alexistával, de Lorne a számra tette a kezét. A lépések egyre közelebbről hallatszottak, s már fényeket is láttunk. Halk beszélgetést hallottunk, de valamit tökéletesen ki lehetett venni belőle. -McKay, miért nem vallod be hogy eltévedtünk? Felsóhajtottam. -A mieink. – hallottam még Lorne hangját, aztán már csak a sötétségre emlékszem. Újabb lidércálmok következtek, amiknek én magam voltam a főszereplője, egyáltalán nem önszántamból. Magam előtt láttam a Genii parancsnok és kínzómester arcát. Valami heg lehetett az arcán, ami nagyon félelmetessé tette, még az én számomra is. Folyton magam előtt láttam, ahogy rám mered és Aldor címét kérdezi. A legrosszabb mégis az volt, amikor végig kellett néznem Lorne kivégzését legalább ötször. Szükségtelen volt, megadtam nekik azt az információt, amit kértek, mégis megtették. Zihálva és nyugtalanul ébredtem. Atlantis-on voltam, a gyengélkedőn. Ez már sok volt, még rémálomnak is. Megkönnyebbülten néztem körbe a gyengélkedőn, hogy ez csak álom volt. Aztán eszembe jutott, hogy talán az volt álom, ami az előtt történt, hogy Sheppard megtalált minket. Felültem az ágyon, nem éreztem fájdalmat, biztosan a gyógyszerek miatt, amiket kaptam. Nem volt rajtam semmilyen műszer, csupán egy infúziós cső lógott ki a bal kézfejemből, amit óvatosan eltávolítottam. Leszálltam az ágyról, majd a folyosóra indultam. Este volt már, alig volt ember a folyosókon, azok elől pedig, akik épp arra közlekedtek sikerült eltűnnöm. A nyugati mólóhoz siettem, de ott nem találtam senkit sem, majd vissza az egyik transzporter állomáshoz. A szállások felé indultam, egy szinttel feljebb, mint ahol az enyém volt. A legtöbb katonát itt szállásolták el, míg az én szintemen leginkább a vezető beosztású tagjai voltak az expedíciónak. Amikor először megláttam Atlanitsról az alaprajzokat, bejelölve rajta, hogy melyik szállás kihez tartozik, nem nagyon tetszett az effajta megkülönböztetés. A szállások legnagyobb része egyforma, teljesen felesleges volt ennyire elkülöníteni egymástól az embereket. Az egyik ajtónál megálltam, s az ajtó mellett lévő panel előtt elhúztam a kezem, majd rögtön utána még egyszer. Nem történt semmi, s én idegesen fürkésztem tovább a folyosót, hogy nem-e közlekedik éppen arra valaki. Nem lennék elragadtatva, ha valaki összecsődítené a várost, amiért megszöktem a gyengélkedőről. Gyakori vendég voltam a Parancsnokság gyengélkedőjén is, és csupán addig voltam jó beteg, amíg eszméletlen voltam. Ismét csengettem. Türelmetlenül topogtam mezítláb a hideg padlón. Kezdtem azt hinni, hogy igaz volt Lorne halála, és csak álmodtam a beszélgetésünket a barlangban. Lassan már kezdtem feladni a várakozást, és a saját szállásom felé venni az irányt, amikor kinyílt az ajtó. -Tudja maga, mennyi az idő?- kérdezte Lorne álmosan. Szóval csak felébresztettem, és azért tartott ilyen sokáig hogy ajtót nyisson. -Nem.- feleltem. Közelebb léptem, s megöleltem őt. Viszonozta az ölelést, bár úgy sejtettem, hogy eléggé meglepett lehetett. Ez a dolog egy kicsit mosolygásra késztetett, valamint az is, hogy szörnyen megkönnyebbültem, és örültem, hogy az egész csak egy álom volt. Hátrébb léptem. –Sajnálom, hogy felébresztettem.- mondtam halkan. -Minden rendben? Bólintottam. –Persze. – Ezer ördög és pokol! Ennél kínosabb helyzetbe nem is kerülhettem volna. Lorne nyilván azt hiszi, hogy meghibbantam, vagy legalább is az agyrázkódásnál komolyabb fejsérülést szenvedtem, amiért az éjszaka közepén felmerem zavarni álmából. Főleg hogy halvány lila, de még csak rózsaszín elképzelése sincs arról, hogy miért. Ráadásul mindezt a gyengélkedőről megszökve tettem. Ezen kívül a másik dolog, ami nyomja a lelkem, az a beszélgetés, amit hallottam. Bár egyszer-kétszer felmerült a dolog bennem, hogy az is csak egy álom volt. Reméltem, hogy nem, mivel akkor iszonyatosan nagy hülyét csinálok most magamból. Főként azért, mert az aldoriaknál tett kirándulásunk előtt durva hangnemben kértem, hogy távozzon a szállásomról. Sóhajtottam. Az értelmes mondatok természetesen ezekben a percekben messze elkerültek. Olyannyira messze voltak tőlem, hogy a saját tulajdon gondolataim is értelmetlen zagyvaságnak tűntek. A zagyvaságból pedig két dolog hallatszott kristálytisztán. Az egyik, hogy igenis kedvelem ezt az embert, a másik hisztérikus hangnemben követelte, hogy csináljak már valamit. Az előbbitől égnek állt a hajam, az utóbbitól pedig még jobban a földbe gyökerezett a lábam. Hol van már a régi Jess Parker, akinek mindenre volt egy frappáns hozzászólása? Rájöttem, meghalt, Lenyd megölte. Körbenéztem a folyosón, teljesen néptelen volt. Persze hogy az volt, hiszen minden épeszű ember aludt, aki nem volt éppen szolgálatban. -Tényleg sajnálom, hogy felkeltettem. – motyogtam magam elé. – Megyek, nehogy észrevegyék a gyengélkedőn, hogy eljöttem. Amilyen gyorsan csak lehetett elmentem onnan, s közben a pokol legmélyebb bugyrába kívántam magamat. Egyetlen pillanatra megbántam, hogy visszajöttem, de aztán ahogy jobban belegondoltam inkább mégsem. Hiszen amikor otthon voltam inkább visszajöttem volna. A gyengélkedő helyett a saját szállásomra mentem. Ott azért mégis kényelmesebb az ágy. Igazából nem éreztem betegnek magam, lehetséges, hogy a fájdalomcsillapítók miatt. Jól voltam és a fejem sem fájt. Az ágyra feküdtem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok álmos. Lezuhanyoztam, s atlantis-i egyenruhát öltöttem, s útnak indultam. A város már ébredezett. Egyre több és több ember jelent meg a folyosókon, pedig még pirkadat sem volt. Ahogy sétálgattam a városban megálltam egy ajtó előtt. Egy erkélyre vezetett, ami keletre néz. Kiléptem rajta. Hűvös volt, de már a távolban pirkadt. A csillagok még mindig szépen látszottak az égen, de a holdak közül már csak az egyik volt látható. -John, te mit keresel itt ilyenkor? – kérdeztem. -Ugyanezt kérdezhetném tőled is. A gyengélkedőn kéne lenned. Öt nap alvás után csoda hogy lábra tudsz állni. -Öt nap? És mind az ötöt végig aludtam? – érdeklődtem leesett állal. -Beckett hogyhogy elengedett? Hiszen amikor visszahoztunk pont ő mondta, hogy nagyon súlyos az állapotod. -Ami azt illeti, nem kértem engedélyt hogy távozhassak. Jól vagyok. – motyogtam. Eszembe jutott, hogy miért is távoztam olyan sietősen a gyengélkedőről. – Nem válaszoltál… mit keresel itt ilyen korán? -Csak nem tudtam aludni. Bólintottam. – Én sem… és nem azért mert öt napig azt csináltam. Szörnyű álmaim voltak. Még a gyengélkedőn. Azért is jöttem el. -A Genii soha nem a kíméletességéről volt híres. -Nem értem mire kell nekik az Aldor. Biztosan van saját bolygójuk. Woolsey nem kíváncsi arra, hogy ki árult el minket? És mi történt, miután ránk találtatok? -Még a Genii sem mer szembeszállni négy ugróval. Főleg olyan kis létszámban. Nem voltak sokan, tízen lehettek, és inkább a menekülést választották. Woolsey néhány nappal később átment a bolygóra és kérte a város vezetőjét, hogy folytassák le a szükséges vizsgálatokat. Ha szeretnék segítséget is ad hozzá. Az alfa bázison Teyla vette át a helyed egy időre. -Jobban örültem volna ha Lorne megy, mint ő. – feleltem morogva. -Mi bajod vele? Még soha nem adott okot arra, hogy ne bízzunk benne. -Nekem elég annyi, hogy idegen és van lidérc DNS-e. És ha jól emlékszem előfordult már korábban hogy nem mondott igazat. Nem örülnék, ha akár akaratán kívül is, de kiadná az alfa bázis helyét vagy esetleg a biztonsági kódokat a lidérceknek. Az a hely azért van, hogy ha Atlantis elesik, legyen hová menekülnünk. Mondhatod, hogy paranoiás vagyok, de fő az elővigyázatosság. -Teyla a csapatom tagja, ismerem, soha nem árulná el Atlantist. -Én nem vádoltam semmivel. Csupán hangot adtam azon aggodalmamnak, hogy ha egy lidérc kapcsolatba lép vele a tudtán kívül elárulhatja az alfa bázis helyét és kapucímét. Ezzel nem bántani akarom őt, csupán az expedíció biztonságát tartom szem előtt. – mondtam. -Lorne csapata lázad ellened, amiért felfedező egység helyett biztonsági egységet csináltál belőlük. -Lázad… ellenem? – kérdeztem vissza, közben felhúzott szemöldökkel fordultam John felé. – Az alezredes nem jelezte, hogy ezzel bármi gondja lenne. Majd beszélek vele. Miközben beszélgettünk egyre világosabb lett. – Azt hiszem ideje visszatérni a gyengélkedőre. Kezd fájni a fejem, és az oldalam is sajog. Sheppard bólintott, majd távoztam. Zuhanyzás előtt a tükörbe pillantva a kék és a lila különböző árnyalatait véltem felfedezni a testemen. Fájt még az orrom is, tisztán emlékszem a törésére. Tényleg csoda hogy öt nap után ilyen könnyen el tudtam hagyni a gyengélkedőt. Visszatérve a gyógyászati célokra kijelölt helyiségbe egy barna hajú, kék szemű egyén indult meg felém, arcáról tisztán olvashatóan mennyire pipa, amiért elmentem. Amikor pedig odaért skót akcentusával ecsetelte, hogy mennyire felelőtlenül viselkedtem. Mukkanás nélkül végighallgattam. -Azért ugye túlélem, függetlenül attól, hogy ezt az éjszakát a gyengélkedőn kívül töltöttem? – kérdeztem végül. – Sajnálom, de szörnyen kényelmetlen ágyak vannak ezen a gyengélkedőn, és mint hallottam öt teljes napot aludtam rajtuk végig. Egyébként a saját szállásomra távoztam, ahol megfelelően tisztálkodtam, azután pedig visszajöttem ide. – tájékoztattam a doktort az éjszakámról, szándékosan kihagyva néhány részletet. – Viszont jól vagyok, bár már kezd egy kicsit fájni a fejem és az oldalam is. -Biztosan elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. A belső vérzését sikerült megszűntetni, de a törött bordáira még vigyázzon egy kicsit. Egyen valamit, utána beadok egy gyengébb fájdalomcsillapítót, azután ha rosszabbul lesz, jöjjön vissza. -Köszönöm! – mondtam, távoztam. ...folyt. köv.... Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-06-13 Édes szabadság, igaz a bordáimra még vigyáznom kell. A legelső dolog, amire vágytam egy tea volt, az étel csupán mellékes. Bár a fájdalomcsillapító miatt szükség lesz rá. Az étkezőbe mentem, ahol elég népes társaság gyűlt össze. Mindenki a reggeliét fogyasztotta jóízűen. Forró vizet töltöttem egy csészébe, aztán választottam egy teafiltert, s belelógattam. Azután végigszemléltem az ételfelhozatalt. Őszintén szólva nem tetszett, amit láttam, de dr. Beckett azt mondta egyek. Sonkás, illetve felvágottas szendvicsek voltak előttem, rengeteg zölddel. Ezzel az volt a problémám, hogy nem túl gyakran fogyasztottam húst, és nem is mindent ettem meg. És ebbe a kategóriába a felvágott és a sonka pontosan beleillett. Elvettem egy sonkásat és távoztam az étkezőből. A szállásomra mentem, s reggeli közben a kilátást nézegettem. Semmi dolgom nem volt, nem kellett sietnem a reggelivel, mert nem várt senki sem. Teljesen feleslegesnek éreztem magam. Reggeli után „civil” ruhát öltöttem magamra, semmi fakszni, farmert és rövid ujjú pólót. Ezüst színű karika fülbevalót tettem a fülembe, és a hajamat is kiengedtem. Isteni érzés volt végre megszabadulni, ha csak egy napra is az egyenruhától. Visszavittem a reggelim maradékát a kantinba, majd a gyengélkedőbe indultam. A folyosókon emberek rohangáltak, mindenki tette a dolgát. -Miss. Parker! Megfordultam, abba az irányba ahonnan a hangot véltem hallani. – Mr. Woolsey! -Örülök, hogy már jobban van. Gondolom, érdekli Teyla legutóbbi bejelentkezése az Aldorról? – mondta, s átadott egy adathordozót. -Köszönöm. Megtudott már valamit arról, hogy ki hozta a nyakunkra a Genii-t? -Sajnos még nem. Sheppard ezredes csapata reggel ment át a bolygóra. Ha megtudnak valami szólni fogok. -Köszönöm. Meggondoltam magam, inkább az irodámba mentem megnézni Teyla beszámolóját. Bekapcsoltam a gépet, s leültem az asztalhoz. Rend volt rajta, meglátszott, hogy már rég használtam. Elindítottam a felvételt, amit Mr. Woolsey adott, de alig egy perce néztem kinyílt az ajtó. Felpillantottam a képernyőről, majd megállítottam a felvételt. -Zavarom? – kérdezte Lorne. -Egyáltalán nem. Teyla beszámolóját nézem, Woolsey szerint érdekes lehet a számomra. Egyébként is akartam beszélni magával. – feleltem. Leült a velem szemközti székre. – Örülök, hogy már jobban van. -Örülök, hogy mégsem hagyott ott. És… sajnálom, hogy az éjszaka közepén felébresztettem… -Jó volt látni, hogy már jobban van… Ismét nyílt az ajtó. Johnson hadnagy volt, Lorne csapatának egyik tagja. -Hadnagy? – kérdeztük egyszerre az alezredessel. -Asszonyom, az irányítóból már számtalanszor próbálták meg elérni rádión. Várják a tanácsteremben. Bólintottam, mire a katona távozott. Egyébként mire való a hangosbemondó? – gondoltam magamban. -Később folytatjuk, majd megkeresem. – mondtam, s elhagytam a helyiséget. A tanácsterembe érve örömmel láttam, hogy Sheppard csapata visszatért az aldoriak új bolygójáról és Teyla is újra csatlakozott köreinkhez. Leültem a helyemre, nem sokkal később dr. Beckett is megérkezett, s a tanácsterem összes ajtaja becsukódott mögötte. -Miss. Parker, sikerült megnézni Teyla legutóbbi beszámolóját? – kérdezte Woolsey -Sajnos nem, csak épphogy az elejét. – feleltem. -Teyla, akkor kérem, tájékoztassa Miss. Parkert a hírekről. -Négy nappal ezelőtt a katonák találtak egy lejáratot, ugyanabban az épületben, ahol a berendezés is van. Lementünk rajta a föld alá és megnéztük mi található ott. Találtunk egy ős széket, egy félig üres drone készletet, néhány ugrót, és egy embert, egy hibernációs fülkében. Nagyon idős már, de a technikusok szerint még él. -Valaki megállapította már, hogy fel lehet ébreszteni? – kérdeztem. -Még nem. Szükség lesz dr. Beckett-re is. -Sheppard, sikerült megtudnotok, hogy ki árulta el az alfa bázist a Genii-nak? -Igen. Egy Northan nevű férfi beszélt nekik róla. Magunkkal hoztuk Atlantis-ra, ha gondolod, beszélhetsz vele. Elég sokat tud a régi bolygójukról. -Rendben, velem tartasz? – kérdeztem, mire az ezredes bólintott. – Teyla, térj vissza az Aldorra dr. Beckett-tel és Rodney-val, és ha a doktor úgy látja jónak, ébresszétek fel a pasast… vagy a nőt. És majd értesítsetek a fejleményekről, de amint lehet utánatok megyek. Ugye nincs ellene kifogása, Mr. Woolsey? -Nincs. – felelte tömören, majd feloszlatta a megbeszélést. Sheppard és én az egyik elkülönítőbe mentünk, ahol ott ült az aldori férfi. Ahogy beléptem felállt, s meghajolt előttem. Világosbarna haja volt, kék szeme, és a vonásai olyan ismerősek voltak. Egy pillanatra magam előtt láttam az egykori főharcost, s azonnal beugrott, hogy ez az ember előttem biztosan az unokája lehet. Gyógyult sebek szakadtak szét a szívemben, de rájöttem, hogy csak Leynd miatt van. -Ő Jessmine Parker, Atlantis biztonsági vezetője. – mutatott be Sheppard. -Tudom ki ő. Egykori uralkodónkat ő adta vissza nekünk. – felelte a férfi. El tudtam képzelni, hogy Alexistának milyen lehetett minden nap találkozni vele, ha nekem ennyire fájó sebeket okoz. -John, ha nem bánod, inkább szólok Lorne alezredesnek. Nem vagyok jól… Választ nem várva távoztam. Soha életemben nem éreztem még ilyet. Ez az ember annyira hasonlított a nagyapjára, szinte teljesen. Csak a haja volt világosabb. Az első útba eső erkélyre mentem, ahol egyedül voltam. Fogalmam sem volt mi ütött belém. Vagyis volt fogalmam. Egy pillanatra sem mertem elképzelni, hogy amíg az a nőszemély a tudatomban volt mennyire éltem át az érzéseit. Hát most már biztosan tudom, hogy mennyire. Tudtam, hogy csak Leynd miatt van, de valahogy nem voltam képes szabadulni az érzéstől. Olyasmi érzés volt, mint amikor az ember elveszíti élete szerelmét, de idővel újra találkoznak és felszakadnak a régi sebek. Megmakacsoltam magam. A pasas Leynd életének szerelme és az ő sebei szakadtak fel. Nekem az ég adta világon semmi közöm nincs hozzá, és ha rajtam múlik nem is lesz! Sóhajtottam egyet… Máris jobban éreztem magam. Ezen elhatározásommal felvértezve indultam vissza az elkülönítőbe. Félúton Sheppard jött szembe velem. -Mérgesnek tűnsz. – jegyeztem meg. – Nem mondott neked semmit, igaz? -Nem. Gyanítom, ha most bemennél neked sem eredne meg a nyelve. – felelte. -Azért teszek egy próbát. Amúgy bocs hogy csak úgy otthagytalak… -Jobban vagy? – bólintottam, s folytattam az utam az elkülönítőbe. Beléptem, s az asztal szélére ültem. – Tudod, hogy a nagyapád soha nem árulta volna el a népét? A hercegnőt pedig még az élete árán is megvédte volna, ha lett volna rá módja. Erre te, fogod magad és kiadod a néped egy renegát Genii csoportnak, akiket még a saját fajtájuk is árulónak tekint. Mégis, hogy a fenébe jössz te ahhoz, hogy ezt tedd? -A nagyapám nem sokkal a költözés után meghalt. Még gyerek volt az apám is. Nem tudott róla sokat. Te mégis honnan tudsz ennyit? -Tudod hogyan halt meg? -Néhány harcossal átment egy másik bolygóra kereskedni, de ő már nem tért vissza. Amikor a tizenhatodik napciklusba érkeztem találtam néhány írást apám dolgai között. Sok személyes dolog is volt ott. Hamar rájöttem, hogy a régi világunkról szól, és hogy csakis a nagyapám írhatta. Szó volt benn egy helyről az Aldoron, ahol van egy szék és sok ismeretlen szerkezet, amit az elődeink hagyhattak hátra. Elmeséltem néhány barátomnak, de nem hittek nekem. Aztán évekkel később jött két idegen és elvittek magukkal a bolygójukra. Megkértek, hogy mondjak el mindent, amit tudok arról a helyről. Elmondtam nekik mindent, amit tudok, és azt is, hogy most ti éltek a bolygón. Úgy tűnt, hogy már ismernek titeket, és elengedtek azzal, hogy ha megtudok még valamit, akkor értesítsem őket. -Tudod a bolygójuk címét? -Igen, megadták, amikor elengedtek, hogy ha szerzek valami információt keressem meg őket. Az ajtó túloldalán két katona állt, kimentem és az egyiket megkértem, hogy hozzon nekem papírt és egy ceruzát, aztán visszaültem az asztal szélére. -A nagyapám szerette a hercegnőt, ugye? – vágott közbe, s rám nézett. Bólintottam. – Sejtettem… A hercegnő is szerette? -Igen… tiszta szívből. Született egy közös gyermekük is, aki sajnos meghalt, amikor a lidércek megtámadták az Aldort. Millena volt a neve, és én találtam meg a maradványait, amikor a bolygón ragadtam. De ha lehet, ne kürtöld szét, hogy elmondtam. Szerintem Alexista nem örülne neki. Bejött a katona, s átadta nekem a papírt és a ceruzát. -Köszönöm, távozhat. – mondtam neki, majd miután kiment Tenn fiához fordultam. – Légy szíves, írd le nekem a Genii bolygójának a címét! -Egy Canus nevű férfi vezeti őket. Nagyon kegyetlen ember, vigyázz vele. – szólt, mikor átadta a papírt a hét szimbólummal. -Úgy lesz. Most el kell mennem, de majd küldetek neked ennivalót és intézkedem, hogy megfelelő szállásod legyen. Kimentem az elkülönítőből, s utasítottam az egyik katonát hogy hozzon ételt Northan-nak, majd az irányítóterembe mentem. Egy technikusnak odaadtam a címet, hogy azonosítsa a bolygót. -Asszonyom sikerült azonosítani a bolygót, az M64-221. – mondta a nő. Meg kellett fognom az államat, nehogy leessen. – Biztos benne? – kérdeztem elkerekedett szemmel, mire a technikus csak bólintott. – Rendben, szóljon a vezető személyzetnek, hogy jöjjenek a tanácsterembe. ...folyt. köv... Jócsont : Leynd - jocsont - 2009-07-23 Jómagam is elindultam arra. Még senki sem volt ott, így a helyemre ültem. Az asztalra könyököltem, támasztanom kellett az államat, mivel még mindig leeső félben volt. Sheppard és Woolsey majdnem egyszerre érkeztek, szinte egy perccel később Ronon is ideért és a helyére ült, de más nem jött utánuk. El is felejtettem, hogy Teyla, Rodney és dr. Beckett visszamentek az Aldorra, tehát ez elég szűklétszámú összejövetel lesz. A tanácsterem összes ajtaja egyszerre csukódott be. -Mi történt, Miss. Parker? – kérdezte Woolsey. -Sikerült kiderítenem a Genii bolygójának címét. – feleltem csendesen. – Az M64-221-en vertek tanyát. Egy Canus nevű zöld vezeti őket… -Ez biztos? -Igen Mr. Woolsey. Kétszer ellenőriztettem le a technikussal. -Nem lehet, hogy az a Northan hazudik? – kérdezte John. -Mekkora esély van arra, hogy a több ezer bolygó címe közül pont azt írja le puszta véletlenségből, ahol Derinna meghalt? Nem hiszem, hogy becsapna minket. -Esetleg én megtudhatom, hogy az igazat mondta-e… - vetette fel az ötletet Ronon. Nem szóltam semmit. Néhány hete még magam küldtem volna be Ronont Northan-hoz, hogy szedjen ki belőle mindent, amit tud. De most valahogy másként láttam a dolgot. Az egyik kérdés, ami a beszélgetés közben felmerült bennem, hogy esetleg a zöldek akartak minket félrevezetni. Nyilván valahonnan megszimatolták, hogy egyszer már pórul jártunk azon a bolygón. A másik dolog, ami aggasztott, lehtséges, hogy Northan elárulta az Aldor címét a Genii-nak, ami nem jósol túl fényes jövőt az ott tartózkodóknak. Leginkább azért, mert a bolygó jelenlegi populációjának több mint fele tudós. Még az is felötlött bennem, hogy én árultam el a címet, amikor a fogságukban voltam, de ebben nem vagyok biztos, hiszen nem nagyon emlékszem arra, ami akkor történt. Csupán azokra az álmokra emlékszem, amik a gyengélkedőn töltött napok alatt kínoztak. Mindkét aggályomat felvetettem a jelenlévőknek. Az első esetben arra az álláspontra jutottunk, hogy mindenképp újabb látogatást kell tennünk a 221-en. Először is hogy megbizonyosodjunk Northan igazáról, másodszor pedig ha igaza van, akkor mekkora csapatot küldjünk ellenük. A második kérdésben nekem kellett döntenem, mivel az alfa bázis és az ott dolgozók biztonsága az én felelősségem. -Ha nem bánja, holnap reggel átmegyek az Aldorra, két csapat tengerészgyalogossal. Szeretném, ha a csapatban lenne Cadman hadnagy is. Woolsey bólintott, ezzel a döntésem letudva. -Ezredes, holnap reggel Lorne alezredes csapatával látogassák meg a 221-et. Derítsék ki, hogy mi igaz a történetből és mi nem. Kerüljék a feltűnést, és amint elegendő használható információval rendelkeznek, jöjjenek vissza. Én mára végeztem, holnap reggel 9-kor indulnak. Miss. Parker, értesítse a csapatokat, akiket magával akar vinni. Mindenki felállt, és távozott, ez esetben nem velem az élen. Az irodámba mentem, onnan értesítettem a két kiválasztott csapat vezetőjét. Valójában egyik egységet sem ismerem, csupán abból következtetek megbízhatóságukra, hogy Derinna gyakran vitte őket bevetésekre. Cadman hadnagyról is nagyon jó értékeléseket olvastam, ezen kívül vele személyesen is volt már szerencsém beszélni. Őt is értesítettem a holnapi kiruccanásról, majd a szállásomra siettem. Hosszú ideig álltam az ablak előtt. Idő kellett, amíg az agyam és a lelkem feldolgozza az elmúlt órákban történteket. Elgondolkodtam, hogy ki lehet az az ember, akit az alfa bázison találtak, és hogy miért lehet ott, és mennyi ideje. Remélem sikerül felébreszteni. Ezen kívül azon gyanúm, hogy az Aldor valaha egy ős előőrs volt, teljesen bebizonyosodott. Egy félig üres drone készlet volt ott elrejtve. Tehát ha a lidércek megtámadják az alfa bázist lesz esélyünk megvédeni magunkat. Ami viszont nem hagyott nyugodni az az, hogy fogalmam sem volt, hogy igaz-e amit álmodtam a gyengélkedőn. Ha igen, akkor a Genii tud a bázis helyéről és ki tudja, mikor támadják meg azt. Egyáltalán, miért nem emlékszem arra, ami az után történt, hogy elfogtak minket, és miért voltak rémálmaim a gyengélkedőn? Ha Teyla az én terveim szerint jár el ott, akkor az első városban, ahol a kapu is van, csak alig tíz katona teljesít szolgálatot. Azért ennyi, mert a nagy hőség miatt gyakorta kell váltaniuk egymást. Elmosolyodtam. Egyesek szerint túl engedékeny vagyok a katonákkal, akiknek az a dolguk, hogy utasításokat hajtsanak végre, bármilyen körülmények között. Ugyanakkor én azon a véleményen vagyok, hogy bármi is a hivatásuk, ők is emberek, és jár nekik az, hogy ne egész nap a tűző napon álljanak. Egy ugrót is vittünk át, de az is a belső városban volt, ahol a szerkezet is. Ha a Genii támad, akkor is legalább öt perc kell, hogy az ugró a kapuhoz érjen. A zöldek pedig biztosan nem három katonával szándékozzák bevenni az Aldort. Azt pedig végképp nem értem, hogy Derinna és Lorne miért nem vették észre, hogy a 221 a renegát zöldek bolygója? Ugyanakkor most értettem meg, hogy az ottaniak miért bántak velük ellenségesen, és miért támadtak rájuk. Lehunytam a szemem, majd amikor ismét kinyitottam az órámra pillantottam. Fél öt volt, itteni idő szerint. Eszembe jutott, hogy az alezredesnek megígértem, hogy később folytatjuk a beszélgetésünket. Teljesen kiment a fejemből. Mint ahogy az is, hogy megkérjem Woolsey-t biztosítson szállást Northan-nak. Megkerestem Woolsey-t, hogy megemlítsem neki a dolgot. Nem kellett sokáig keresnem, ott volt, ahol gondoltam, az irodájában. -Jess, mit tehetek önért? – kérdezte. -Szeretném, ha szállást adna Northan-nak. Nem szeretném, ha visszamenne a bolygójára, amíg ez a dolog le nem záródik. -Intézkedni fogok. Amúgy jól van? – terelte el a témát. -Igen, köszönöm. Még érzek néha fájdalmat, de semmi komoly. – feleltem meglepődve. -Én nem így értettem. Lorne alezredes említette a jelentésében, hogy nem emlékszik dolgokra, amik azok után történtek, hogy elfogták magukat. -Feltehetően azért, mert eszméletlen voltam. -Nem lehet, hogy az önt ért traumát próbálja meg így feldolgozni? Csendben maradtam. Valószínűleg igaza van. – Sejtelmem sincs arról, hogy mi történt, csupán néhány rémálmom volt a gyengélkedőn. Ami elég aggasztó, hogy az álmokban olyan körülmények adódtak, amik hatására kiadtam az Aldor címét, és nem vagyok biztos abban, hogy a valóságban nem tettem meg. -Biztosan megvolt a megfelelő indoka arra, ha megtette. De ha nincs jól, akkor beszéljen egy szakemberrel. Tudom, hogy érte már ennél nagyobb trauma is és túltette magát rajta, de most rengeteg ember élete múlik a maga döntésein, és ha nincs a legjobb formában, nem biztos, hogy objektívan tud gondolkodni. -Rendben, úgy lesz. – feleltem, s távoztam. A kantinba mentem egy csésze teáért, majd a kedvenc helyemre, a nyugati mólóra indultam. Nem lepődtem meg, amikor láttam, hogy nem vagyok egyedül. A korláthoz sétáltam. -Üdv! Zavarom? Mert ha igen, esetleg átmehetek a móló másik felére… - mondtam mosolyogva. Lorne rám nézett. – Egyébként, miért keresett meg délelőtt? -Csak, hogy jól van –e. -Hallottam, hogy a csapata szeretné, ha ismét felderítőegységként működnének… Sheppard szerint lázadnak ellenem. Mondjuk egyik emberétől sem kérdeztem meg, hogy szeretne-e velem dolgozni. -Maga lenne a világ egyik legrosszabb katonai parancsnoka! Hallott már arról, hogy a katonaság nem kívánságműsor? – nevetett Lorne. -Köszönöm az elismerést, nagyon kedves magától! – nevettem én is. – Egyébként hallottam. Bár hozzá kell tennem a nyilvánvalót… - jegyeztem meg. – Én nem vagyok katona. Mikor indulnak holnap a 221-re? -Azt hiszem közvetlen azután, hogy maguk átmentek az alfa bázisra. -Tudom, hogy nem szívesen megy oda vissza, de maga az egyetlen olyan ember, aki már járt ott. -Emlékszik már valamire? – kérdezte, s felém fordult. Én is szembe fordultam vele. – Nem, viszont rémálmaim voltak a gyengélkedőn, és ami azt illeti, égnek áll a hajam a tudattól, hogy ma éjszaka is aludnom kell. Az éjjel, amikor felébredtem a gyengélkedőn, nem tudtam eldönteni, hogy mi volt a valóság. Amit álmodtam, vagy, amikor a barlangban beszélgettünk. Azt hiszem, kiadtam az Aldor címét a Genii-nak. De fogalmam sincs, hogy valójában mi történt, és bármennyire próbálok emlékezni, nem sikerül. Ittam egy kortyot a teámból, aztán háttal a korlátnak dőltem. Nem volt túl sok mondanivalóm, és igazából nem is voltam beszélgetős kedvemben. Hosszú forró zuhanyra vágytam, illetve egy puha ágyra. Fáradt voltam, függetlenül attól, hogy az elmúlt öt napot a gyengélkedőn töltöttem édes eszméletvesztésben, keserű rémálmokkal fűszerezve. -Meglepődtem, amikor mondták, hogy öt napig aludtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő telt el azóta, hogy átmentünk a bolygóra. -Mire sikerült visszahoznunk elég rossz bőrben volt. -Igen… és gondolom a barlangi séta sem tett jót nekem. -Barlang? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Nem volt ott semmilyen barlang. Maga végig abban a szobában volt, ahol mi is… Elgondolkodtam. Azok után, hogy beszéltem Lorne-nal az éjjel, biztos voltam benne, hogy a barlangot nem álmodtam. Azt hiszem, tényleg szakemberhez kell fordulnom. -Most ugye csak viccel? – szólaltam meg kerek szemekkel. Ezt az égést. -Igen. Csak vicceltem. – mosolyodott el. Remek. Nagyon vicces volt. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg csak álmodtam. Egy pillanatig legszívesebben megfojtottam volna, de aztán eltekintettem eme brutális megoldástól, mindattól függetlenül, hogy megérdemelné. Abban a pillanatban más jutott eszembe, ami elsőre még számomra is őrültségnek tűnt. De most szerencsére elkerült a gyávaság. Letettem a csészémet a korlátra. Hirtelen közelebb léptem, s megcsókoltam. Hirtelen ötlet volt, de hatalmas megkönnyebbülésként ért. Soha nem gondoltam volna, hogy elég bátor leszek erre a lépésre. Elhúzódtam, de ő visszahúzott. Ám ezeknek az idilli pillanatoknak a hangosbemondó vetett véget, ugyanis közölte, hogy villámgyorsan legyek az ugróhangárban. Villámgyorsan ott voltam, és a látvány hatására hatalmas csattanással ért földet az állam. Az ugróból ugyanis egy sztázisfülkét tolt ki néhány katona. -Valaki elmesélné nekem is, hogy mi folyik itt? – kérdeztem. -Ha az Aldoron szedjük ki, akkor szinte biztosan meghal. -Dr. Wier tízezer évig volt egy ilyenben és élve ki tudták szedni onnan! És különben is mivel tartották sztázisban útközben? -A bolygó belső érzékelőiről lekötöttem a naquadah generátort, szerencsére meg tudtam oldani a kompatibilitást… - hadarta McKay. A gyengélkedőre vitték a férfit, s felébresztették hosszú álmából. Én a megfigyelőben álltam, idő közben csatlakozott hozzám Sheppard és Woolsey is. Dr. Beckett és csapata legalább egy órán át vizsgálta a férfit. Nem sokat láttam belőle, mindössze, hogy harcosok által viselt ruha volt rajta. Maga a viselete egy kicsit ismerős is volt, de fogalmam sem volt honnan. Beckett kijött és közölte, hogy beszélhetünk vele, de nem túl sokat, mert nagyon gyenge, és közel van a halálhoz. Bementünk, mind a négyen. Ha első pillantásra nem is, de legalább a negyedikre felismertem az ágyon fekvő férfit. -Ó te jó ég! – motyogtam halkan és tagoltan. Sheppard és Woolsey rám nézett, én pedig tátott szájjal tovább bámultam a férfit. Eszembe jutott, hogy milyen volt az emlékekben. Mára nagyon megöregedett, függetlenül az évtizedektől, amiket a sztázisfülkében töltött. -Felismered? -Ő Tenn, Norhtan nagyapja és Leynd szeretője. A kérdésem csupán az, hogy mit keresett abban a fülkében? Vajon miért volt jó neki, hogy évekre lefagyassza magát? McKay jött be. – Megvizsgáltam a fülkét, és megtudtam, hogy nem működött helyesen. A férfi körülbelül nyolcvan éve kapcsolta be. Ennyire nem lett volna szabad öregednie. -Megyek, szólok Northan-nak, és ha nincs ellenére, megkérek valakit, hogy hozza át Alexistát is. Meg sem vártam amíg Woolsey bólint, már indultam is. Ez az egész kezdett egy családi összejövetelre emlékeztetni. Már csak a kedves Samina hiányzott, hogy teljes legyen a létszám. Csak remélni tudtam, hogy nem találnak több sztáziskamrát az Aldoron. Legjobban viszont az érdekelt, hogy Tenn mi okból került a fülkébe. Nem hiszem, hogy tudhatta, hogy Leynd egy évszázadra tartósítja a tudatát, azzal a reménnyel, hogy hátha valaki megtalálja. Legalább is én nem találtam erre utalást a mágus emlékeiben, bár eléggé szelektáltak voltak, így nem tudhatok az életének minden egyes részletéről. De Alexista nemsokára megérkezik, és akkor minden kiderül. A másik dolog, ami miatt aggódtam, hogy McKay épp a bolygóra telepített belső érzékelőket kapcsolta le. Így esélyt adva a Geniinak, hogy észrevétlen betehesse a lábát a bolygóra. Northan azt a szállást kapta, amit általában a Felügyelő Bizottság emberei szoktak Atlantis-i látogatásuk idejére. Két katona állt őrt az ajtó előtt, és őrizetlenül nem hagyhatta el a szállását. Csengettem, mire hamarosan kinyílt az ajtó. Egy pillanatig gondolkodtam mit is mondjak. Azt hiszem kimaradtam arról az óráról, ahol azt tanultuk, hogy hogyan közöljük kíméletesen egy emberrel, hogy egy általa évtizedek óta halottnak hitt embert találtunk egy idegen bolygó sztázis fülkéjében. -Northan… nemrég visszatért egy csapat az Aldorról, és hoztak magukkal egy sztázisfülkét, amiben egy férfi volt. Fel tudták ébreszteni, de haldoklik. Amikor megláttam azt az embert felismertem. A nagyapád… Azt hiszem ennél kíméletesebb nem is lehettem volna. Northan elindult, de a két őr visszafogta. Intettem nekik, hogy kísérjék a gyengélkedőre, majd az irányítóba indultam. Út közben eszembe jutott, amikor közölték velünk, hogy megtalálták apám holttestét. Két tűzoltóparancsnok jelent meg nálunk, és elmondták. Már tudni lehetett, hogy meghalt, de én egész addig reménykedtem benne, hogy egyszer csak beállít az ajtón. De nem így lett. Utasítottam egy csapatot, hogy értesítsék Leyndet és Alexistát a történtekről, aztán a szállásomra mentem. Erre a napra már nem vágytam emberi társaságra. Kinéztem az ablakomon, időközben besötétedett, és a bolygó egyik holdja is nemrég kelhetett fel. Gondolkodni sem volt kedvem. Már bántam, hogy nem aludtam egy hatodik napot a gyengélkedőn. Beálltam a zuhany alá. A miértre még mindig nem jöttem rá. Talán nekem is el kéne beszélgetnem az egykori főharcossal. Féltem attól, hogy ugyanaz az érzés fog majd el, mint amikor megláttam a Northan-t az elkülönítőben. Nem akartam még egyszer átélni mindazt. Törölközés közben ismét megnéztem a genii-tól szerzett kék és lila emlékeket. Még mindig fájt az oldalam. Tiszta ruhát vettem. Civilt. Azután pedig fogtam egy könyvet és olvasni kezdtem, amolyan gondolat elterelésként. Nem tellett sok időbe, amíg rádión kerestek. Chuck volt az irányítóból, és közölte, hogy Alexista és Leynd megérkeztek, és szeretnének beszélni velem. Nem sok kedvem volt hozzá, és sejtettem is, hogy Alexista mit akar. Úgy döntöttem, hogy a gyengélkedőn találkozunk. Amikor odaértem Alexista rám nézett. Szomorú volt. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha Leynd nézne rám. Tudtam, hogy a tudatuk már szinte teljesen egybeolvadt. A fiatalabbik Leynd felém fordult. -Northan mikor térhet vissza a mi világunkba? – kérdezte. -Amint a Genii nem jelent fenyegetést. De ha gondolja akár most is hazatérhet. Nem tartjuk őt fogva, csupán azért tartottuk itt, hogy ne essen bántódása. Northan kijött. Leynd odament hozzá, s megfogta a kezét, amúgy vigasztalón. Alexista felém fordult. – Gyere be velem, kérlek. – mondta. Pont ezt nem akartam. -Nem hiszem, hogy nekem ott lenne a helyem. -Leynd miattad él, te találtad meg. -Mondjuk lenne pár kérdésem a harcosodhoz… - jegyeztem meg halkan, aztán bementünk. Alexista előttem ment néhány lépéssel, majd megállt az ágy végénél. Könnyei közt elmosolyodott. -Leynd? – kérdezte erőtlenül a férfi az ágyon. – Nem gondoltam volna, hogy sikerül. Kérdőn nézett rám. -Jess Parker vagyok, a város biztonsági vezetője. Az Aldoron épp egy bázist hoztunk létre, amikor megtaláltuk a sztáziskamrát. Sikerült rendbe hoznunk az ősök által készített árnyékoló mezőt, így a bolygó továbbra is láthatatlan a szenzorok számára. -Mi ez a hely? – szakított félbe a férfi. Kérdését egyenesen Alexistának címezte. Rólam pedig tudomást sem vett. -Atlantis. Az elődeink városa. Jessmine volt az, aki megtalált, és akin keresztül ebbe a testbe kerültem. -Most megyek, ha bármire szükséged van, ott leszek fent. – mutattam a megfigyelőre, majd távoztam. Megkerestem dr. Beckett-et, aki tájékoztatott arról, hogy Tenn-nek már nincs sok ideje hátra, talán csak órák, esetleg az éjszaka. A szervezete annyira leépült a sztázis során, hogy nem lehet megmenteni. Feltehetően a fülke működési hibájából adódóan. A létfenntartó funkciója remekül működött, csupán a sejtek öregedését nem lassította kellőképp. Már órák óta ülhettem a megfigyelőben és már sokadszorra aludtam el. Javában éjszaka volt, ezt onnan vettem észre, hogy csak az éjszakás személyzet volt szolgálatban. Fáradt voltam, de megígértem Alexista-nak hogy itt leszek. Éjjel fél egy körül meghalt Tenn. Már tényleg semmit sem tudtak tenni érte. Alexista pedig nem mozdult mellőle. Nem sokkal később, miután már az egyik nővérke háromszor kérte őt távozásra odamentem hozzá. -Ideje menni. – szóltam. – Holnap reggel két csapattal átmegyek az Aldorra, nincs kedved velem jönni? – kérdeztem, miközben a szállására kísértem. -Nem hiszem, hogy hasznos lennék ott. – felelte halkan. – De hálás vagyok, hogy gondoltál rám. És azért is, hogy itt maradtál velem. -Jó éjt! – köszöntem el tőle a szállása előtt, majd villám tempóban a sajátomhoz igyekeztem. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, levetkőztem és fekete szatén hálóingbe bújtam. Azután a fürdőszobába mentem és kivettem a fülbevalómat, majd pedig egyenesen az ágyba. Lekapcsoltam a lámpát és aludni próbáltam. Reméltem, hogy nem lesz egyetlen rémálmom sem. Akkor Woolsey-nak tényleg igaza lenne, beszélnem kéne egy szakemberrel, vagy visszamenni néhány hétre a Földre. Hamar reggel lett. Amint lekapcsoltam az ébresztőt felültem az ágyon, nehogy véletlenül elaludjak. Fogalmam sem volt, mennyi időbe telt, amíg elaludtam, de úgy éreztem, hogy nagyon sokba. Utoljára akkor ébredtem ilyen fáradtan, amikor Leynd még a tudatomban volt. Eszembe jutott az éjszaka, és sajnáltam Leynd-et. Mindketten láttak egy esélyt, arra, hogy a jövőben együtt legyenek. Egyre több rossz emlék fűz a gyengélkedőhöz. Magamban gyorsan elsoroltam őket, de nem tudtam eldönteni, melyik volt a legrosszabb. Gyors készülődés után ismét magamra öltöttem a szürke egyenruhát, és a reggeli teámért indultam. Néha bánom, leginkább az ilyen éjszakák után, hogy én nem élek a kávé nyújtotta élvezetekkel. Egyesek szerint a benne lévő koffein csodát tesz az emberrel. Ezzel ellentétben én még a szagától is rosszul vagyok. Ezen kívül a zöld tea is élénkít, annak legalább finom az illata is. A kantinba érve égnek álló hajjal vettem tudomásul, hogy a vegákra ismét nem gondoltak. Az asztalon felsorakozó, frissen sült sonkás illetve szalonnás tojásoktól egyenesen rosszul voltam. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy a város pár százas populációjából egyedül én nem eszek húst. Szó szerint sírtam az otthoni, saját készítésű szendvicskrémemért, vagy egy egyszerű sajtos pirítósért. Teát készítettem magamnak és faképnél hagytam az étellel telerakott asztalt. Bő fél órám volt az eligazításig, és meg is pillantottam Sheppard csapatának asztalát. Csatlakoztam hozzájuk, szerencsére McKay még nem érkezett meg, Teyla pedig még mindig az Aldoron volt. -Látom éjjel megint rémálmok kínoztak. – jegyezte meg John. -Nem… ma egy sem jött elő. Ami azt illeti végignéztem Tenn éjszakába nyúló haldoklását. Alexista még húsz perccel a haláleset után is elmozdíthatatlan volt. Hol van McKay? Szükség lenne a generátorra, amit elhozott. -Te nem reggelizel? – kérdezte Ronon. -Nem kösz, megeheted a részem. – feleltem. – És te? Hogy vagy? – szóltam, amikor Ronon már nem volt az asztalnál. -Egész jól, bár elég sokat forgolódtam az éjjel. -Mennem kell, van néhány dolog, amit szeretnék magammal vinni. Ki tudja, mikor jövök vissza. Ha McKay-t látod, mondd neki, hogy jön egy naquadah generátorral. – mondtam, amikor Ronon visszajött, aztán távoztam. Az irodámba mentem, magamhoz vettem a legújabb híreket az Aldorról, amik tegnap érkeztek a sztázisfülkével együtt. Ezeket általában automatikusan ide hozzák. Nem mintha lenne időm elolvasni indulás előtt, de azért belenézek, amíg időm engedi. A tanácsterembe indultam. Nem siettem, még tengernyi időm volt. Szinte senki nem járt a folyosókon, de még így is élveztem utolsó perceimet a civilizációban, és az elviselhető éghajlaton. A folyosó egyik elágazásánál megtorpantam. Olyan érzésem volt, mintha valamit elfelejtettem volna, csak nem jutott eszembe, hogy mit. Lassan, indultam tovább, elgondolkodva. Gondolatban felsoroltam, hogy mit csomagoltam el a táskába, még a Genii incidens előtt. A nevemet hallottam magam mögött. Elég távolinak tűnt, de amikor megfordultam láttam, hogy Lorne alig van két méterre tőlem. Hát már megint ennyire elkalandoztam volna… Valójában nem gondoltam arra, ami a mólón történt, és azóta nem is találkoztunk, így még alkalmunk sem volt beszélni. -Hallottam tegnap visszahozták a sztázisfülkét. -Igen… Az Aldoron nem tudták volna kikapcsolni, úgy, hogy aki benne volt életbe maradjon. De végül így is meghalt az éjjel. A kapuszobába értünk, innen mentünk fel a tanácsterembe, az irányítón keresztül. -Miss. Parker! – Chuck lépett oda hozzánk. - Fél órával ezelőtt sikerült mélyűri kapcsolatot létesíteni az Apollo-val. Ellis ezredes elmondta, hogy dr. Parker is a fedélzeten van. -Mikor érnek ide? -Várhatóan este… -Köszönöm. – feleltem, majd tovább indultam. ...folyt. köv... |