![]() |
|
Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nyomtatható verzió +- Abydos Gate Fórum (https://forum.csillagkapu.hu) +-- Fórum: Abydos Gate - Csillagkapu.hu (https://forum.csillagkapu.hu/forum-4.html) +--- Fórum: Magyar Csillagkapu Klub (https://forum.csillagkapu.hu/forum-45.html) +---- Fórum: Rajongói történetek (https://forum.csillagkapu.hu/forum-18.html) +---- Téma: Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái (/thread-394.html) Oldalak:
1
2
|
Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2007-11-08 Több millió dologgal kezdhetném, de inkább beszéljenek helyettem a szavak, akarom mondani, maga a történet. Nem sokkal az 1x08 Underground után kezdődik, meglehetősen messze Atlantisztól, de oda is eljutunk nemsokára. Tyúkanyó százados és a fiókái
Dorese Dorese-ben és a hozzá hasonló medievi városokban egy dolog volt, amiért az emberek minden árat képesek voltak megfizetni: a biztonság. A közemberek számára ez csak terményeket, pénzt jelentett, az adózás után pedig vagy kibírták a következő aratásig, vagy nem. Aki nem fizetett eleget, azt családostul kihurcolták a városfalon kívülre, és ott már nem csak az éhezéstől kellett félniük. Senki sem tudta előre megmondani, mikor tárul fel újra a Félelmek Köre, de ha ez megtörtént, mindössze egyetlen hely nyújtott biztonságot: a templom. A város minden pontján le lehetett jutni a katakombákba, ha az őrszemek megfújták a kürtöket, a szent hely, a közös ima, vagy talán a felsőbb rétegek áldozata megvédte az embereket. De csak azok juthattak le ide, akik betartották a törvényeket, és persze eleget fizettek. A városfalon kívül élők pedig… Eltűntek. Csak ők, a házaik, a bútoraik, mindenük megmaradt. Amíg újabb szerencsétleneket toloncoltak ki, akik ezekből próbáltak legalább a kezdetekben kényelmesen élni. A rendszert a papság és a várőrség tartotta fenn. Előbbiek azzal nyugtatták a népet, hogy a védelmet ki lehet érdemelni az isteneknek tetsző élettel, utóbbiak pedig egyszerűen kizavarták az elégedetlenkedőket a városból. Ők éltek a lehető legnagyobb nyugalomban – kevés ok volt, amiért egy papot vagy egy várőrt kiutasítottak volna, talán csak az utóbbi kaszt alacsonyabb rangú tagjait, akik ilyen vagy olyan indokból haladékot akartak adni egy családnak. Adót nem fizettek, csak egyet, minden alkalommal, mikor megnyílt a Félelmek Köre, és eljöttek a Pusztítás Démonai: egy fiatal lányt vagy egy fiút, akit a városfal közelében kötöztek ki. Nagyjából másfél-két évvel a legutolsó Eljövetel után valaki mindig felajánlkozott, többnyire minden előjel nélkül, senki sem beszélhetett vele, míg el nem érkezett az idő, hogy az áldozat megjelenjen a rettegők előtt a templomban, aztán nem látta őt senki, soha többé. Időnként azok is eltűntek, akik kivitték őt a városból, ha így akarták a Démonok. Úgy kétezer-ötszáz éve ment ez így Dorese-ben, mikor Emotten Firielre került a sor. A lány elzárkózott mindenki elől, hogy felkészülhessen. De hajdani legjobb barátnője, Lirdos Nirean ebbe nem volt hajlandó beletörődni. Ismerte Firielt, kedves volt, derűs, elégedett, de nem túl bátor. Mielőtt utoljára elváltak, még az egyik papfiúról áradozott, új ruhára akarta rábeszélni a szüleit. Néha feszültnek tűnt, de csak ha a családja közelében állt egy várőr, egyszerűen semmi sem utalt arra, hogy el akarná dobni magától az életet. Nirean próbálta megtudni, miért döntött így, de Firiel anyja csak zokogott, a testvérei szintén nem értettek semmit, az apja pedig, akit csak hosszú napok után tudott elérni, mereven csak arra kérte, fogadja el a barátja döntését. Senki sem ismerte a lányt annyira, hogy tudja, sosem fogja ezt tenni. Ha beszélhetett volna Firiellel, talán belenyugszik, ő talán meg tudta volna győzni arról, hogy így lesz a legjobb, hogy már nem változtathat semmi, de legfőképp, hogy ez teljesen az ő döntése volt. Életében először Nirean úgy érezte, hogy Dorese-ben valami titok lappang, és ő tudni akarta, mi az. A legtöbb korabeli paplány ritkán beszélt az apjával, önként szinte soha. Ő néha felkereste Lirdos Vollist, nem sok közös témájuk volt ugyan, de a kötelező tiszteleten kívül megbízott az értékítéletében, és most pontosan erre volt szüksége. - Üdvözlet, apám – lépett be apja dolgozószobájába, aki egy intéssel elküldte az alacsonyabb rangú papokat. - Üdvözlet, lányom. Nem vártalak ebben az órában. De örülök, hogy itt vagy, valamiről beszélnünk kell – komorodott el a férfi arca. – Ülj le, kérlek. - Történt valami? - Igen, leányom, az életed nemsokára megváltozik. Beléptél már abba a korba, mikor a legtöbb lány férjhez megy. Ezt a napokban ki is hirdettük. Torsen Davirr pedig kijelentette, hogy igényt tart rád. - Az istenekre – suttogta Nirean, de a testtartása nem változott, csupán a szemébe ült ki a félelem. – Csak ő, senki más? - Jó férjed lesz – felelte Vollis, de nem nézett a lánya szemébe. - Nem lesz az, és ezt mindketten tudjuk. Vollis felsóhajtott. Minden héten más elgyötört arcú szolgálóról suttogták, hogy Torsen a hálószobájába hívta estére, de ezt képtelen volt bevallani a lányának. Ő csak azt tudta, hogy a várőr erős, modortalan, szeret aljas tréfákat űzni mások rovására, elsöpör mindenkit, aki az útjában áll, és elég hatalmas, hogy ezt bármikor megtehesse. - Senki sem akar szembekerülni vele. Olyan kérő, akit nincs jogom elutasítani. Nem látok kiutat, sajnálom. - Úgy tudtam, még nem akar asszonyi panaszkodást hallani a kastélyában, ahogy ő fogalmazott. - Nirean, rólad csak egy dolgot tudnak az emberek – mosolyodott el Vollis keserűen. – Hogy sosem panaszkodsz. Mindig büszke volt a lánya önuralmára. Ha tudta volna, hogy éppen ezért választják ki egy szörnyű házasságra… Egy ideig csendben ültek egymással szemben, Nirean gondolkozás helyett inkább megnyugodni próbált. - Beszélni akartál velem valamiről, mikor idejöttél – próbált témát váltani az apja. - Igen, Firielről. - Az istenekre, Nirean, kérlek, tekintsd őt halottnak. Engedd el a múltat. - Nem akart áldozat lenni, ebben biztos vagyok. - Senki sem fog mondani semmit. Ha faggatózol, csak bajba kerülsz. - Torsen Davirr asszonya leszek – mosolyodott el a lány keserűen, alig észrevehetően. - Ne tégy semmi ostobaságot. Ez a házasság nagy lehetőség a fivéreidnek. Nagyobb, mint az, hogy az apjuk a kincstár őrzőinek egyike. - Értem. Engedelmével, apám, sok mindent kell átgondolnom – felelte Nirean nyugodtan, aztán apja bólintására felállt, és a saját szobájába ment. Elküldte a szobalányt, és megpróbálta elnyomni a dühét, félelmét, kétségbeesését, ezúttal sikertelenül. Sírva fakadt. Vollis azt mondta, bajba kerülhet, de nem volt vesztenivalója. Tudni akarta az igazat, már csak azért is, mert talán egész hátralévő életében ez az utolsó alkalom, mikor függetlenül cselekedhet. Pár napig gondolkodott, hogyan osonjon be a jegyzőkönyvekhez, aztán elkérte a szobalánya új ruháját azzal az ígérettel, hogy majd kap másikat, egyszerű frizurát fésültetett magának, és lehajtott fejjel, óvatosan besurrant a Törvény Házába. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy most nem mehet a főbejáraton át, meg kellett keresnie a cselédbejárót. Ennek volt annyi előnye, hogy azonnal megtalálta a felmosóvödröket, amiket máskülönben még csak nem is látott az épületben. - Az istenek velem vannak – gondolta enyhe megkönnyebbüléssel, nagy nehezen vizet töltött az egyik vödörbe, keresett egy rongyot, aztán elindult a kis, eldugott szoba felé, ahol a tárgyalások jegyzőkönyveit tartották. Apja ijedtségéből arra következtetett, hogy a magasrangú férfiak tudnak valamit Firielről, és tudta, hogy minden szót feljegyeznek, ami egy gyűlésen elhangzik, vagy legalábbis megpróbálják. Vollis egyik barátja eleget zsörtölődött a tehetségtelen írnokokon, akiket neki kellett ellenőriznie. - Ligris szokta ezt a szobát takarítani – jelentette ki az egyik őr nyersen, miközben gyanakodva végigmérte Nireant. Nem tudta volna megmondani, miért, de valami nem tetszett neki a lányban, de nehezére esett elhinnie, hogy tényleg egy szolga áll előtte. - Ligris beteg – felelte Nirean enyhe főhajtás után, aztán kapkodva hozzátette – uram. Már tegnap is szédült, úgy kellett hazakísérni. - Micsoda szerencse, hogy legalább azt megmondják reggel, ha nekünk kell helyettesíteni valakit – morgott az őr, miközben a társa megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót. Nirean halkan felsóhajtott, mikor végre bent állt a szobában. Letette a vödröt, és kihúzott egy csatot a hajából, hogy azzal nyissa ki a szekrényeket. Otthon már megpróbálkozott néhány zárral a szobájában, és tűrhetően boldogult. Mindössze azzal nem számolt, hogy itt bonyolultabb szerkezetek védték az iratokat, mint amiket valaha is látott, pedig a családja sosem érte be az egyszerűvel. Röviden, ezekkel aztán küszködhet, amíg az őrök meg nem unják a várakozást, akkor sem jut semmire. Fogalma sem volt róla, miért nem adja fel egyszerűen, de azért körbenézett, hátha nyitva maradt valamelyik szekrény, de csak az elmúlt harminc év pénzügyi adatait találta meg. 2448 vége: falon belül 5 890, falon kívül 364 fő, 960 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai 2449 vége: falon belül 5 637, falon kívül 598 fő 2450 vége: falon belül 5 875, falon kívül 758 fő 2451 vége: falon belül 6 140, falon kívül 886 fő 2452 vége: falon belül 6 259, falon kívül 913 fő, a vezetőség egyhangúlag szükségesnek látta az adóemelést 2453 vége: falon belül 5 975, falon kívül 136, fő, 1 235 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai 2454 vége: falon belül 5 764, falon kívül 335 fő, 2455 vége: falon belül 5 833, falon kívül 489 fő, 2456 vége: falon belül 5 502, falon kívül 583, fő adócsökkentés a súlyos aszályra való tekintettel, háromszáz ember visszajöhet 2457 vége: falon belül 6 071, falon kívül 647 2458 vége: falon belül 5 736, falon kívül 83, 895 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai Leginkább ez és az ehhez hasonlók tűntek fel Nireannak a végtelen hosszúságú éves jelentések között. - Apám mindig arról beszélt, milyen hiány van a költségvetésben, de a kincstár kifejezetten tömve volt, mikor adót emeltek, ezt nem értem – újra átnézte az adatokat, aztán kénytelen volt nekitámaszkodni a falnak, nehogy összeessen. – Nem a pénzről volt szó. Valaki azt akarta, hogy elég sokan a falon kívülre kerüljenek, de miért? A népesség sosem haladt sokkal túl a hatezren, pedig huszonhat éve majdnem háromezren rekedtek kívül. Hirtelen rádöbbent, hogy valami sokkal nagyobbat talált, mint azt eredetileg várta. Nem tudhatja meg senki, hogy felfedezte. Vett néhány mély lélegzetet, újra nyugodt arckifejezést erőltetett magára, aztán felemelte a vödröt, és visszatért az őrökhöz. Akik a folyosó végén közeledő lányt figyelték. - Ligris, úgy tudtam, beteg vagy – kiáltotta az egyik, miközben a másik megpróbálta megfogni Nirean karját, de ő idejében kitért előle, eldobta a vödröt, és futásnak eredt. Elrohant az értetlen arcú cselédlány mellett, de tudta, hogy a két várőr követi. Mindenesetre a földszint felé vette az irányt, két emeleten át kellett lefelé menekülnie, üldözői időnként majdnem utolérték, és fogalma sem volt róla, hogyan lassíthatná le őket. Váratlan szerencse érte: mikor letért a lépcsőről, a folyosón éppen összegörgették a szőnyeget. Ő könnyen átlépett fölötte, de a szolgák, csak azt látták, hogy két úr üldözi egy társukat, szolidaritásból, mintegy véletlenül megemelték az anyagot, az őrök pedig elbotlottak benne. A folyosó vége túl messze volt, ezért Nirean inkább megkockáztatta, és megpróbált kinyitni egy ajtót, ami szerencsére nem volt bezárva. Az ablakhoz rohant, hogy kiugorjon rajta, későn vette észre a szobában dolgozó, azaz inkább nem dolgozó írnokot, aki munka helyett az egyik festményt tanulmányozta a falon, és egy pillanat alatt vállon ragadta a menekülő lányt. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, a két lihegő őr is berontott a szobába. - El ne engedd! A jegyzőkönyveket olvasta, mikor rajtakaptuk. Az írnok megfordította, és az őrök felé lódította Nireant. - Fogjátok meg, tőlem még elszabadulna. Vigyük Mendis úrhoz. Nirean addig kapálózott, amíg ki nem rántotta a jobb karját az egyik őr kezéből, akkor gyorsan orrba vágta a másikat, mire az is elengedte, aztán megpróbált elfutni, de mire kettőt léphetett volna, már újra fogoly volt. Az írnok javaslatára nem bántották, ki tudja, kinek a lánya, ő mégis megértette, hogy semmi esélye sincs a menekülésre. Akkor kihúzta magát, és mikor Mendis elé került, ő már első pillantásra felismerte a viselkedéséből, hogy a lány az ő rendjéből származik. - Hogy hívnak? Az igazat mondd, kedvesem. Úgy vagy szolga, ahogy én, tehát ha nem ismerem fel a nevet, amit mondasz, tudni fogom, hogy hazudsz. - Lirdos Nirean – felelte a lány olyan hűvösen, mintha egy ünnepségen mutatkozna be a férfinak. - Lirdos… Apád nem lesz boldog. Ti ketten, itt maradtok, és nem engeditek megszökni. Te elmész Lirdos Vollisért – bökött az írnokra, aztán elment ellenőrizni, mihez férhetett hozzá a lány. Úgy ítélte, éppen eléghez, hogy az bajt jelentsen. Összehívta a legfontosabb vezetőket. Hosszú órák múlva Vollis olyan arccal lépett be a lányához, mint aki éveket öregedett, aztán kiküldte az őröket. - Mit tettél, Nirean? - Hogy én? Mit tettek a város vezetői? Kiküldték az embereket meghalni! Ezreket, évszázadok óta! Miért? – Látszott rajta, hogy dühös, pedig a hangját sem emelte fel. - Itt most nem ez a kérdés. Megtudtál valamit, amit nem lett volna szabad, és a vezetőség meg akarja akadályozni, hogy bárkinek elmond. Csak egy lehetőséget látnak erre. Nirean rövid ideig az apja megtört arcát nézte, aztán megértette. - Ha meghalok – rövid szünetet tartott, aztán eszébe jutott valami. – Sokan megkérdeznék, mi történt. Őket is elhallgattatnák? - Mindenki tudja, mi történik az áldozattal. - Tehát belőlem is az lesz. - Torsen tiltakozik. Azt mondja, te szinte már az övé vagy, és az esküvő után rá tud venni téged, hogy önszántadból hallgass. - És az esküvőig? - Erre van a vezetőségnek egy régi, jól bevált módszere. Ha beszélsz, valakit véletlenül baleset fog érni. Először is azt, aki a legcsekélyebb jelét mutatja, hogy tud valamit. Nirean elfordult, hogy feldolgozza az információt. - Mi ér ennyit? Egyáltalán, hogy maradhatott ez ilyen sokáig titokban? Miért kell azoknak az embereknek meghalniuk? Megérdemlem, hogy tudjam. - Az emberek azt hiszik, a Démonok azért mennek el, mert mi feláldozunk valakit. Ez nem igaz – mondta Vollis rövid tétovázás után. – Senki sem tudja, mit akarnak igazából, de az biztos, hogy csak akkor mennek el, ha elég sok ember elpusztítottak. A templom védelmet nyújt, egy bizonyos területen. Hatezer ember még bejuthat, de csak ennyi. Miután mindenki lejutott, a legmagasabb rangú pap működésbe hoz valamiféle erőteret vagy varázslatot, a tudósok évszázadok óta próbálnak rájönni, mi az. Megakadályozza, hogy az emberek áthaladjanak rajta. De erről sem tudhat senki, ezért azok, akik egy hasonló szerkezetet vizsgálnak, azt sem tudják, mi az, kint élnek a hegyekben, észrevétlenül. Mi úgy határoztunk, hogy a vakszerencse döntése helyett az kap védelmet, aki tesz is érte valamit. - Akkor mire való az áldozat? - Nem egyértelmű? Figyelemelterelés. Amíg mi is megfizetjük a védelem árát, ráadásul ennyi ceremóniával, az emberek nyugodtak, bíznak bennünk és az istenekben. - Ez visszataszító. Hányan vállalták közülük valóban önként a szerepet? Mi alapján választjátok ki őket? - Leginkább, hogy ki tagadja meg az engedelmességet. - Ha férfi áldozatokról lenne szó, megérteném. Ők is hallják azt, amit én, de nem fogadják el. De a lányok? – rövid ideig gondolkodott. – Firiel egyszer azt mondta, fél, hogy az egyik katonához kell hozzámennie. Tiltakozott, ugye? - Úgy van. Nirean a szája elé kapta a kezét, elszörnyedve rázta a fejét, aztán eszébe jutott valami, amit kimondani is alig mert. - Ha én leszek az áldozat… akkor rá nincs szükség. - Számodra van másik megoldás. Neki nincs – csattant fel az apja, mikor megértette, mit jelentenek ezek a szavak. - Firiel a halál torkában áll, hallgatásra bírhatja a tanács. Felteszem, már van is rá ötletük – felelte a lány, kissé undorodva. – Elengedik, vagy nem? - Nincs precedens két áldozatra. Felteszem, igen. Nirean, kérlek… - Megteszem, apám – jelentette ki a lány remegő hangon, de eltökélten. – Nem leszek Torsen Davir asszonya, és nem élek mások élete árán. Megteszem. (Ha valaki véleményt akarna írni, szúrja be a fejezet után nyugodtan.) Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2007-11-13 A Pusztítás Démonai
Nireannak szerencséje volt, csak két héten át kellett várnia a halált a templom egy ablaktalan cellájában. Nem sok társaságot kapott: egy hangszert, amin még kiskorában tanult meg játszani, néhány könyvet, amik valaki gonosz humorából mind a korábbi áldozatok életéről szóltak (Torsen nehezen viseli a visszautasítást, gondolta a lány keserűen), és a papokat, akik ételt hoztak neki, de sosem beszéltek vele, ő pedig meg sem próbálta szóra bírni őket. Még az apja se látogatta meg, bár talán jobb is így. A közelgő halál tudata is fájt neki, de hogy ezzel egy színjáték fennmaradását szolgálta… Gondolni sem akart rá. Egyetlen célja maradt: felemelt fejjel távozni az élők közül. Így hát nem engedhette meg magának, hogy a papok lássák rajta a kétségbeesést: ha egyikük a cellába lépett, mindig az ágya szélén ülve, egyenes tartással találta a lányt, aki lassan már csak azt remélte, hogy a következő érkező a templomba viszi. Egyre nehezebb volt fenntartania a látszatot, próbált ugyan nem a helyzet kilátástalanságára gondolni, ezt nem könnyítette meg, hogy csak azt a ruhát hordhatta, amiben a rituálé szerint az áldozatok megjelentek a templomban. Mégis összeszorult a szíve, mikor az egyik pap nem ment be hozzá, csak megállt az ajtó mellett, és intett neki, hogy kijöhet. Végtelen hosszúságúnak tűnt az út, mégis túl gyorsan értek a templom bejárata elé, ahol az apja várta. - A hagyomány szerint mondanod kell majd valamit az embereknek – mondta Vollis, miután szánakozva végigmérte a lányát. – Nirean, az istenekre kérlek, értsd meg, mi forog kockán, és ne próbáld meg elmondani nekik az igazat. Csak olvasd fel, amit az emelvényre írtak. Hagyd őket hinni. - Azt hittem, az következik, hogy a vezetőség megint fegyvert szegez valakimre, és használni fogják, ha egy rossz szót szólok – válaszolta a lány hűvösen, mire apja lehajtotta a fejét. – Tehát tényleg ez a helyzet. Köszönöm, hogy nem akarta elmondani. Másra nem maradt idejük, Nireant továbblökték, nemsokára már hallotta a főpap szavait. - Vérző szívvel engedjük át a Démonoknak Lirdos Vollis leányát, Nireant, hogy kiengeszteljük őket. Nem csak egy engedelmes lányt, gyengéd testvért veszítünk el, hanem egy önfeláldozó, kötelességtudó hajadont is, aki egész életében Dorese népét szolgálta legjobb tudása szerint. Nevét hálával és tisztelettel emlegetjük örökkön örökké. Köszönjük áldozatodat, Nirean! - Köszönjük áldozatodat! – zúgta a nép, miközben Nireant óvatosan az emelvény felé tolták. Hirtelen csend lett. A lány végignézett a tömegen, nem törődött a feszülten figyelő vezetőkkel. Rémült és szánakozó arcokat látott, sokan sírtak, talán ismerőseik rekedtek a városfalon kívül. Alig bírta elhinni, hogy a legutóbb még közéjük tartozott. Tisztában volt azzal, hogy miután őt elviszik, az emberek imádkozni kezdenek majd, és elönti őket a tudat, hogy most már minden rendben lesz, semmi baj nem érheti őket, amíg el nem hagyják Dorese-t a Démonok. Hirtelen rádöbbent, hogy nem veheti el tőlük a biztonságérzetet, nem a vezetők kedvéért, hanem az élhető életért. - Boldog vagyok, hogy tehetek értetek valamit – kezdte halkan, szégyenkezve. – Hiszen mit számít az én életem a tietekért cserébe? Utolsó percemig azért fogok imádkozni, hogy a Démonok megelégedjenek velem, mondjanak le a további zsákmányról. De hiszem – felemelte a fejét, a hangja hirtelen erősebben csengett, és a vezetőkre nézett – hogy egyszer nem lesz szükség áldozatokra. Talán nem én vagyok az utolsó, de valaki változást hoz majd. Hiszem, hogy eljön az idő, mikor mindannyian békében élhetünk, és nem kell félnünk többé a Démonoktól. Óvjanak az istenek, Dorese népe! Sokan kitágult szemmel néztek a lányra, a legidősebbek sem emlékeztek ilyen búcsúbeszédre. Ritkán hallottak mást, mint néhány elcsukló hangú jókívánságot, kétségbeesett próbálkozást, hogy az áldozat úrrá legyen a rettegésén, és most valaki hirtelen azt mondta, nem tarthat örökké a Démonok uralma. Képtelen gondolat volt, de nagyra becsülték. - Köszönjük, Nirean! – kiáltott fel valaki, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Tőlük zengett a templom, míg a lány el nem tűnt a szemük elől, és fel nem csendült a papnők hálaadó kórusa. Hárman vitték ki a megszentelt cölöphöz, az apja, Torsen, és egy jelentéktelenebb pap, aki odakötözte a póznához. A területre nem tehette közember a lábát, több száz méteren át egy házat se lehetett látni, leginkább azért, hogy valami kétségbeesett lélek meg ne próbáljon beszökni az áldozat kísérőivel. - Tudod, sosem gondoltam volna, hogy valaki inkább a halált választja helyettem. Érdekes lett volna a közös életünk – jegyezte meg a várőr kajánul, aztán megcsókolta a tiltakozni képtelen lányt. Mikor elengedte, Nirean egyszerűen szembe köpte, de az arcán nem látszott érzelem. A férfit elöntötte a düh. - Torsen, elég! – csattant fel Vollis, mielőtt a másik bármit tehetett volna. – Tiszteld a holtakat. A várőr rövid gondolkodás után megvetően elmosolyodott, aztán a fal felé vette az irányt. - Bárcsak másként döntöttél volna – sóhajtott fel Vollis, miközben gyorsan megölelte a lányát. – De nagyon büszke vagyok rád. - Óvjanak az istenek, apám. Vollis nem tudott mit mondani, minden búcsúformula és jókívánság ostobának tűnt ebben a pillanatban. Egy percig nem mozdult, amíg a másik pap meg nem húzta a karját, akkor lassan ő is elindult. Nirean magára maradt. - Neked kellene a helyembe lépned, nem annak a kétbalkezes Tokirrnak – fortyogott Lavrin Derim, a hegyekben élő tudós. – Sokkal tehetségesebb vagy. És jobb társaság is, ami azt illeti. Tényleg nem akarod felváltani? Még nem semmi sem végleges. - Sajnálom, Derim – mosolygott Mirto Sindem, és a mellette álló, piruló lányra mutatott. – Az unokahúgodat választottam. Akit most már tényleg vissza kell vinnem a családjának. Nemsokára újra eljövünk, ígérem – És én se lennék sokkal beszédesebb, ha nem nekem jutnának a városi élet csodái. - Csodák… Fele olyan vastag drótot előállítani, mint ami eddig bárkinek sikerült, az igen! Vagy befogni a villámok erejét, ahhoz semmi sem fogható. De te mindenáron rézládikókkal, zárakkal meg hasonló vacakokkal akarsz szórakozni. Ha nem Morréről lenne szó, megpróbálnálak lebeszélni, de a nővérem túlságosan boldog, hogy végre férjhez tudja adni, és valahogy mindig is ő volt az erősebb. Minek is beszélek… Induljatok. Remélem, felszáradt már a sár. - Akárcsak én – sóhajtotta Sindem, aztán a menyasszonyába karolt. – Csak légy türelmesebb. Sok szerencsét! Többnyire ők vittek élelmet az elszigetelt tudósnak, akit Sindem röviddel az eljegyzésük után ismert meg, mikor először kísérte el Morrét. Nem volt nagy út, de ennyi időre sem akartak elszakadni egymástól, aminek ezúttal kifejezetten örültek. Már Derimnél érte őket a vihar, ami aztán napokig elhúzódott, a zsémbes tudósnál kellett kivárniuk, hogy biztonságban hazatérhessenek, és csak remélni tudták, hogy Dorese-ben még nem tartják halottnak őket. Már látták az utolsó hegy csúcsáról a várost, mikor a fiú különös hangra lett figyelmes. Gyanakodva nézett körül. - Az istenekre! – kiáltotta rémülten. – Ma jöttek el a Pusztítás Démonai! Morre felsikoltott. Hosszúkás, fekete folt közeledett feléjük, ami valami különös, fehér sugarat bocsátott a földre. A régebbi Eljövetelek túlélőitől tudták, hogy akit az elér, annak abban a pillanatban vége van. Sindem megfogta a lány kezét, és futni kezdtek, bár a Démonok határozottan gyorsabbak voltak náluk. Az első sugár elől valahogy még kitértek, de perceken belül újabb üldözőjük akadt. Fedezék sehol, Morre ugyan be akart futni az egyik bokor alá, de a fiú úgy döntött, ha a sugár áthatol a lombokon, néhány újabb ág sem állíthatja meg őket, és másik irányba húzta a jegyesét. Szótlanul menekültek tovább, nem törődve az arcukba csapó ágakkal, azt se nézték, merre járnak, csak a Démonokat akarták elkerülni valahogy. A hegyoldal hirtelen meredekké vált, megcsúsztak a többéves avaron, tehetetlenül gurultak tovább. Sindemnek szerencséje volt, egy bokor állította meg, a lány viszont egy sziklának ütközött, szinte abban a pillanatban elvesztette az eszméletét. A fiú az eséstől sokkosan nézett körbe, de azonnal kitisztult a feje, mikor meglátta Morrét. Talpra pattant, és hozzárohant. - Ébredj fel, könyörgöm – kiabálta pánikban, és óvatosan megrázta a vállát. A lány lassan kinyitotta a szemét, egy pillanatig értetlenül nézett a másikra, aztán rémület költözött a tekintetébe. - Nem tudok felállni, Sindem, nagyon fáj! A fiú csak megrettenve nézett rá, és mire megkérdezhette volna, hogy mégis hol sérült meg, a háta mögött érkező fénysugár mindkettőjüket elnyelte. Koram hetek óta nem járt város közelében, míg Dorese-hez nem ért. A Démonok zúgására felkapta a fejét, azonban koránt se rémült meg annyira, mint az odavalósiak, ő akkor látott ilyesmit először. Nagyjából egy évvel ezelőtt jutott a Mediev-medencébe a hegyeken át, de ezt nem sűrűn hangoztatta, a külseje pedig az északi városokban nem is számított annyira idegennek, könnyen mondhatta, hogy onnan származik. A legendákat a Pusztításról sokáig csak mesének hitte, és, még ha el is fogadta, hogy ez a valóság, már hosszú ideje nem félt a haláltól. Viszont nem is ragaszkodott hozzá, úgyhogy a város felé vette az irányt, hátha fedezéket talál valahol. Semmi házszerűt nem látott a közelben, ezért a városfal felé futott abban a reményben, hogy bármi repül az égen, nem fogja észrevenni, ha szorosan a falhoz lapul, aztán majdcsak lesz valahogy. A céltól nem messze viszont a földbe gyökerezett a lába. Képtelen volt felfogni, hogy ha az egész vidéken mindenki már a Démonok említésértől is halálra rémül, valaki még azzal is képes vesződni, hogy idáig vonszoljon és kikötözzön egy lányt. - Téged meg ki gyűlöl ennyire? – kérdezte végül, és közelebb ment. - Ki vagy te? – kérdezett vissza a lány. Koram egy pillantással ellenőrizte az eget. Csak nagyon távol látott egy-két fekete foltot. - Úgy tűnik, az, aki kiszabadít téged. Később beszélgetünk, rendben? Nireannak ugyan lett volna néhány kérdése, például hogy miért segít neki a fiú ahelyett, hogy a saját életét mentené, de inkább elfogadta a döntését. Elvégre vagy lesz még idejük magyarázkodni, vagy nem számít semmi. Közben Koram elővett egy bicskát, és elkezdte vagdosni a köteleket, amíg a lány aggódva figyelte az eget. Aztán reménytelenül felsóhajtott. - Közeledik. Menekülj, rajtam már úgysem segíthetsz. - Ugyan már, mindjárt megvagyok, ennyire nem lehet gyors az a valami – jelentette ki Koram, közben fel sem nézett. – Csak egy pillanat. - Nincs egy pillanat, menj már el! – tiltakozott Nirean, de a másik nem hallgatott rá. A kötél már majdnem elszakadt, mikor a fénysugár elérte őket. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2007-11-21 Raymond Connor
Nirean halk, kétségbeesett suttogásra ébredt. Megpróbált felülni, de a keze még mindig össze volt kötözve. - Várj, segítek – szólalt meg a fiú, aki vele együtt került ide. A vállánál fogva kicsit megemelte a lányt. – Húzd szét a kezed, és tartsd úgy – mondta, aztán egy határozott rántással szétszakította a kötél maradékát. – Ha számít valamit, a nevem Koram. - Lirdos Nirean - mondta a lány automatikusan, aztán felsóhajtott. - Köszönöm a segítségedet, és sajnálom, hogy osztoznod kell a sorsomban. - Nem hiszem, hogy sokáig elkerülhettem volna – legyintett a másik. Nirean körülnézett. Valami barlangszerű helyet látott maga körül, talán egy cellát, mert a falon kívül egyfajta sötét háló zárta el előlük az utat. A suttogás egy fiútól származott, aki egy földön fekvő lányhoz beszélt, mindketten dorese-i közembereknek tűntek. A sarokban, a falnak támaszkodva egy férfi állt, olyan ruhában, amihez hasonlót egész Medievben senki sem viselt. Kerek arcán nyugtalan, komoly kifejezés ült, rövid, világosbarna haja és aggodalmas szeme volt. Nem mintha az utóbbi egyedül az ő jellemzője lett volna. - Hol vagyunk? – kérdezte végül. - Egy lidérc kaptárhajón – felelte az idegen, és kissé közelebb lépett. A másik négy döbbenten nézett rá, igazából egyikük se hitte, hogy bárki tudja a választ. - Ezt maga honnan tudja? – érdeklődött Koram. - A lidércek egyik Dárdája szedett fel, a hely pedig hasonlít arra, ahogy Atlantiszon leírták a kaptárhajókat. - Atlantisz? – visszhangozta Nirean. – Nem ismerek ilyen várost Medievben. - A hegyeken túl sem – tette hozzá Koram. - Ennek lehet valami köze ahhoz, hogy én pedig Medievről nem hallottam még. De hát, nagy ez a galaxis… - Galaxis? – az idegen ismét négy értetlen szempárral találta magát szemben. - Csillagok, bolygók – magyarázta zavartan. Valahogy nem számított rá, hogy olyanokkal találkozik, akik nem értik ezeket a szavakat, és szemmel láthatóan mégis ez történt. – Oké, srácok, a lidércek idehoztak titeket, tehát lennie kell a környéketeken egy csillagkapunak, azon szoktak közlekedni. - Azt hiszem, a Félelmek Köréről van szó – állapította meg Nirean. – Emberemlékezet óta senki még csak meg sem közelítette, tiltott helynek számít, hiszen azon keresztül jönnek a Démonok. Minden percben őrök figyelik a látcsövekkel, és ha feltárul, a templomba menekülünk. - Nos, ti átjöttetek rajta. Rengeteg csillagkapu létezik a különböző… helyeken – nyögte ki végül az idegen, inkább nem említett bolygókat, semmi kedve sem volt csillagászati kiselőadást tartani. – Egyéként a nevem Raymond Connor, de maradjunk a Raynél. - Lirdos Nirean – felelte a lány, aztán rövid habozás után hozzátette – Szólítson Nireannak. - Koram. Darek Koram, ha ragaszkodtok hozzá. - Ő Padi Morre, én pedig Mirto Sindem vagyok. Szóval Morre és Sindem – mondta a sérült lány mellett térdelő fiú, akit kissé összezavart, hogy legidősebb társuk az első nevét rövidíti le. A kölcsönös bemutatkozás után csend telepedett rájuk. Fogalmuk sem volt róla, miről beszélhetnének, mert a kérdést, hogy mégis mi vár rájuk, nem merték feltenni. Hosszú percek múltak el, aztán nehéz léptek hallatszottak a folyosóról. - Jönnek – suttogta Ray, és igyekezett bátor arcot mutatni, bár csak a vak nem láthatta a rettegését. Magas, sötét ruhás, természetellenesen fehér arcú, beesett szemű alakok tűntek fel. Egyikük megérintett valamit a falon, amitől a háló szétugrott, aztán bementek a foglyok közé. Morre már a láttukra felsikoltott. Nireanon látszott, hogy szívesen követné a példát, de tartotta magát, csak a szeme tágult ki rémülten, mint összes társának. Két lidérc a sebesült lányhoz lépett, egyikük egy mozdulattal félresöpörte Sindemet, aztán felemelték Morrét. - Hagyjátok békén, hiszen járni se tud! – kiabálta a fiú elkeseredetten, maga se tudta, mit akar, mikor megközelítette őket. Csak azt érte el, hogy újra fellökjék. Mire újra talpra állt, már kinn voltak a cellából, ő csak a hálónak rohant. - Sindem – suttogta Morre gyengén, kétségbeesetten, miközben elvitték, amire a fiú csak összefüggéstélen kiabálással tudott válaszolni, végül zokogva térdre zuhant. Egy ideig nem szóltak hozzá, csak mikor elcsendesedett, szorította meg Ray együttérzően a vállát. - Nem tudom, segít-e, de nem tartott sokáig. A többit Sindem megértette a másik arckifejezéséből. - Aratás idején összeházasodtunk volna – mondta végül, aztán leült a fal mellé, távol a többiektől, és tenyerébe temette az arcát. Ray alig észrevehetően felsóhajtott. Végignézett a társain. A harmincegy évével távolról sem érezte magát öregnek, de a többiek egyszerűen fájdalmasan fiatalnak tűntek. Nirean talán húsz lehetett, hosszú szőkésbarna fürtjei kis hullámokban terültek el a hátán, az arcában volt valami macskaszerű. Térde körül összekulcsolt kézzel, egyenes derékkal ült, a tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Sindemet huszonkettőnek tippelte, a bőrüket tekintve mindketten mediterrán klímáról származhattak, a fiúnál ezt vállig érő, fényes fekete haja is bizonyította. Ő elmerült a gyászában, legalább addig sem gondol a saját sorsára. A nyurga Koram sem látszott sokkal idősebbnek, de az ő barnaságát csak a nap okozta, gesztenyeszínű üstöke meglepően rövid volt a többiekéhez képest. Valószerűtlen flegmával támaszkodott a falnak, talán már került néhányszor nehéz helyzetbe. Próbált nem gondolni az eredeti társaira, akik vele együtt kerültek ide. A falut, amivel tárgyaltak, épp akkor támadták meg a lidércek, mikor visszaindultak volna Atlantiszra. Kyle Dennist és Marco Gonzalest szinte azonnal elkapták. Eric Wilsonnak menekülés közben kificamodott a bokája, aztán mikor közel került hozzájuk a sugár, Ray szeme láttára lőtte főbe magát, mondván, hogy tőle egy lidérc sem erősebb. A férfi nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy neki is ezt kellett volna tennie. Mire felébredt a kaptárhajón, Dennist már elvitték, utána Gonzalesért jöttek, és egy percig sem érdekelte őket, hogy Ray vezette a csapatot. Aztán bedobták mellé ezeket a fiatalokat, ő pedig csak azt tudta biztosan, hogy nem akarja még egy ember halálát végignézni. Ők legalább még nem tudják, mi is vár rájuk. Hirtelen azt vette észre, hogy Nirean reszket. Hozzálépett, és óvatosan megérintette a vállát. - Hideg van – felelte a lány szinte bocsánatkérően a kimondatlan kérdésre. Ray levette a kabátját, és ráterítette. - Jóval melegebb helyről jöttetek, nem igaz? Elég lengén öltöztök… Nirean végignézett az egyszerű, vékony szövetű ruhán. - Csak a halálraítéltek. - Mit követtél el? – hökkent meg Ray. Nehezére esett elhinnie, hogy a csöndes, fegyelmezett lány veszélyes bűnöző. De a válasz sem nyugtatta meg igazán. - Megtudtam valamit, amit nem kellett volna. A város vezetői pedig úgy döntöttek, hogy legegyszerűbb, ha feláldoznak a Démonoknak. Az utolsó szavak valahogy eljutottak Sindem tudatáig. - Úrnőm, a családom nevében hálás vagyok az áldozatodért – mondta halkan, aztán kis szünet után, vállat vonva hozzátette – még akkor is, ha ez rajtam már nem segít. - Az istenekre, ti ezt tényleg elhiszitek? – jajdult fel a lány. - Mit, úrnőm? - Nem vagyok én már senki úrnője – legyintett Nirean keserűen. Ray kezdett teljesen összezavarodni. - Valaki elmondaná végre, mi folyik itt? Nem mintha bármit számítana, de ez is jobb, mit várakozni. - Ha kinyílik a Félelmek Köre, az urak közül valaki önként feláldozza az életét, hogy a Démonok megkíméljék a városlakókat. Ray felhúzta a szemöldökét. Ennyire nem lehetnek naivak a helyiek… - Önként – sziszegte Nirean. – Aki a vezetők útjában áll, mindig önként vállalja a halált. - Erre jöttél rá? Ezért küldtek ki? – kérdezte Koram, aki addig hűvös érdeklődéssel figyelte a társalgást. - Nem. Ezt apám mondta el, mikor megtudtam, hogy ezreket küldenek ki csak azért a városfalon kívülre, mert nem férnének be a templomba. Az az egyetlen hely, ahol az istenek megvédenek minket a Démonoktól. Az áldozatnak csak annyi a szerepe, hogy amíg mindenki az ő hősiességével van elfoglalva, senki sem gondol a többi halottra. - Apád a vezetők között van, és hagyta, hogy kivégezzenek – akarta tisztázni Koram, mire Nirean csak bólintott. – Az önfeláldozó apákat az egész világon megtaláljuk. Jó tudni. - Ő próbált más megoldást találni… de az elfogadhatatlan volt – a lány átölelte a térdeit. Újabb csend. Idegőrlő, őrjítő csend. A dorese-i politikai manőverek sem számítottak vidám témának, de legalább más irányba terelték a gondolataikat. A fiatalok el sem tudták képzelni, mi vár rájuk, Ray pedig nem érezte sürgősnek, hogy felvilágosítsa őket. Jobban szerette volna, ha neki is találgatnia kellene. Tényleg neki is le kellett volna lőnie magát? A cella hirtelen rázkódni kezdett. Távolról robbanások hallatszottak. - Mi ez? – kérdezte Koram, és lehúzódott a földre, mielőtt végigrepül a kamrán. - Üzemzavar, talán aszteroidamező, ha tippelnem kell – kiabálta Ray, mert a zaj egyre nőtt. Egy szavát sem értették, de legalább volt valami magyarázatszerűje a történtekre. Bármi okozta a rázkódást, még jó ideig dobálta őket, igyekeztek belekapaszkodni a hálóba, hogy ne törjék össze magukat. - Hülye egy dolog a túlélőösztön – futott át Raymond agyán, de fogódzkodott tovább, amíg egy közeli robbanás után hirtelen azon nem kapta magát, hogy egészen más szögből látja a cellát. Talán kiment a közelben az áram, más indoka nem nagyon volt rá, mitől nyílt ki a háló, amin éppen lógott. Aztán a hajó lassan megállapodott. A földre kászálódtak, és egy percig hitetlenkedve nézték a szabaddá vált kijáratot. Futhattak volna, de hová? A dorese-ieknek a hajó vizet jelentett, de arról se lehet mindig megszökni, Ray pedig tudta, hogy az űrben vannak. Végül valami szöget ütött a fejébe. – Ha az előbb nem tévedtem, a hajónak nemsokára le kell szállnia valahol. - Miért? – kapta fel a fejét Sindem. - Kiment a villany – mutatott az elsötétült folyosóra. – Súlyos károkat szenvedtek, és nem hiszem, hogy ezt az űrben csak úgy megjavíthatják. Pontosabban remélte, de ezt megint nem tartotta sürgősnek. - A lényeg az, hogy talán megszökhetünk. Fogalmam sincs, hogyan, de ha itt maradunk, biztos végünk. - Szerinted van esélyünk? – érdeklődött Koram, de akkor már a folyosó felé lökdöste a többieket. - Ó, persze! – mosolygott Ray, és az orra alatt motyogta – Mint kisvendéglőnek a belvárosban. Halvány lila gőze sem volt róla, merre van a kijárat. Ha mást nem, legalább elütik az idejüket addig, amíg a lidércek ki nem szívják az életerejüket. Koram nem tudta volna megmondani, hogy csak az ő pattanásig feszült idegei miatt élesedtek ki túlságosan az érzékszervei, vagy Sindem tényleg túl hangosan jár, de abban egészen biztos volt, hogy nem sokra fognak jutni, ha minden egyes kereszteződésnél össze-vissza mutogatással kell eldönteniük, merre menjenek tovább. Rendben, a cellát minél előbb el kellett hagyniuk, mielőtt a helyiek ellenőrzik a foglyokat, most viszont ideje megbeszélniük, mit is akarnak tenni. Amint meglátott egy üres szobát, beterelte a két dorese-it, velük ellentétben Ray csak fáradtan bólogatott, mint akinek szintén lenne mondanivalója. - Mit keresünk igazából? – kezdte suttogva Koram. - A kijáratot. A probléma az, hogy ha a közelében járnánk, már összeakadtunk volna néhány lidérccel, akik szintén oda tartanak. Valami elég félreeső helyen lehetünk. - Szóval, ha ki akarunk innen jutni, nem tudjuk kikerülni őket? – kérdezte Sindem rémülten. Ray bólintott. - Csodálatos – közölte Koram. – Ezek a… lidércek elég erősnek tűnnek, nekünk pedig nincs fegyverünk. Ezen változtatni kéne. - Tudom. Tehát, ha lidércekkel találkozunk, igyekszünk kitérni az útjukból, mielőtt észrevesznek minket. Kivéve, ha olyan csoporttal találkozunk, ahol valakinél van kábítópuska. Akkor mi lefoglaljuk őket, és az első esélyes elveszi a fegyvert, céloz a legközelebbi lidércre, és lelövi. Láttatok már lőfegyvert, ugye? A többiek értetlen arckifejezése határozott nemet jelentett. Hát persze. Az egész galaxisban alig pár nép fejlesztett ki valamilyen lőfegyvert, azokkal sincsenek jóban, miért pont egy ismeretlen világ lakói képeznének kivételt? - Remek. Akkor, ha valakinek sikerül egyet elszedni, maximum bunkósbotnak használja, amíg a kezembe nem nyomja. Ha háromnál többen vannak, keresgélünk tovább. Kérdés? - Mennyi az esélye, hogy valamelyik fegyverrel jár a saját területén? – érdeklődött Sindem. - Ha a foglyokért jöttek, többnyire kettő is volt náluk. A mi cellánk meggyengült, szerintem a többi is, valószínűleg körbenéznek, és szívből remélem, hogy ennyi potenciális szökevény esetén kicsit óvatosabbak. - Legyen igazad. De akkor oda kellene mennünk, ahol biztosan felbukkannak: a cellákhoz – szólt közbe Koram. – A helyismerettel ráérünk akkor is, ha már nem leszünk teljesen fegyvertelenek. - Az egyetlen cella, amiről tudjuk, hol van, a miénk. - Jó ötlet oda visszamenni? – kerekedett el Sindem szeme. - Nem megyünk teljesen vissza. Megkeressük a legközelebbi kereszteződést, és reméljük, hogy előbb meghalljuk őket, mint ahogy meglátnak minket, és arra a folyosóra húzódunk, amelyiken hátba tudjuk támadni őket – jelentette ki rövid töprengés után Ray. - Tegyük fel, hogy tényleg érdemes kikezdeni velük. Hova üssünk? Tudsz valami kifejezetten érzékeny testrészről? - Nem igazán. Fej, halánték, hasonlók. Talán attól egy kicsit kótyagosak lesznek pár másodpercre. Inkább rúgjatok. Ti hogy álltok a verekedéssel? – fordult a két, viszonylag passzív dorese-ihez. - Emberekkel boldogulok… - sóhajtotta Sindem. - Megteszem, amit tudok – mondta Nirean nyugodtan, mintha csak futóversenyre hívták volna ki. A reakciójától a félősebb fiú kicsit elszégyellte magát. - Hát akkor, vissza a startvonalra. Koram… - Leszek hátvéd – bólintott a fiú. Ray biccentett, és elindult. Tényleg érdekelte, mi a fenével foglalkozott idáig a srác, de egyelőre azt is értékelte, hogy legalább őt nem kell pátyolgatni. Az addig megtett kanyarok ellenére könnyen visszataláltak a cellához, aztán megálltak a sarkon. Hosszú várakozás után a folyosók újra remegni kezdtek, de korántsem olyan vadul, mint a legutóbb. - Ez meg már megint mi volt? – suttogta Koram, az arckifejezése felért egy szitkozódással. - Ha jól sejtem, leszálltunk. Ez megmagyarázná, miért nem volt itt senki, talán a hajtóművekkel voltak elfoglalva. Röviden, vége a szép időknek. - Ha ezt tudom, várok idáig a halálfélelemmel – morgott Sindem, de Nirean helytelenítő arckifejezésére elhallgatott. A lány sem aggódott kevésbé, de az utóbbi napokban eleget gyakorolta, hogyan kell ezt eltitkolni. - Ezek aztán komolyan veszik a hierarchiát – gondolta Ray, de nem mondott semmit. Nem sokkal később felhangzottak a döngő léptek, pont annak a folyosónak a végéről, amelyiken ők álltak, és amelyiken csak egyenesen tovább kellett haladni, hogy a cellához jussanak. A másik kettőn csak zárt ajtókat találtak, ő maga (bármilyen abszurd is volt ez) csak azt remélte, hogy a lidércek tényleg őket keresik. Sindemet maga előtt terelve a jobb oldali útra vonult, aztán döbbenten vette észre, hogy Koram a szemközti részre húzza Nireant, és int neki, hogy meg ne szólaljon. Egy másodperccel később rájött, mi jár a fiú eszében: ha az egyik oldalon lebuknak, a másikon még szerezhetnek egy kis meglepetést. Szükség viszont nem volt rá, a három lidérc egyenesen a cella felé mentek, majdnem egymás mellett. Ray nagy levegőt vett, aztán előrevetette magát, és a lehető legerősebben hátba rúgta a jobb oldalon, akinél az egyik kábítópuska is volt, de előtte megragadta a fegyvert, hogy a másik feltápászkodás közben ne tudja használni. Koram szinte azonnal utánozta a bal oldalon, Sindem pedig esetlenül a harmadik hátára ugrott, és igyekezett lefogni az ellenfele karjait, aki viszont a falnak vetette magát, olyan erővel, hogy a fiú alig tudott levegőt venni. Ray lidérce esés közben megpördült, és elrántott a még mindig a fegyverbe kapaszkodó férfit. Hirtelen Nirean bukkant fel mellettük, és rálépett a hanyatt fekvő szörnyeteg felkarjára, akinek ettől gyengül t a szorítása, de nem engedte el a puskát. Újabb próbálkozásra nem maradt idő: Koram ellenfele, aki néhány lépés után visszanyerte az egyensúlyát, és nem esett el, megfordult, hogy rátámadjon a fiúra, közben ellökte a lányt. Ray viszont talpra pattant, és előbb fejbe, aztán karba rúgta a lidércet, akinek végre kiesett a kezéből a fegyver. Koram addigra egy határozott rúgással kiütötte a saját ellenfele kezéből kábítópuskát, de az rögtön a torkánál fogva a falnak szorította, és pedig nem törődve az elszántan rúgkapáló fiúval félresöpörte a lábával másik fegyvert, hogy Ray ne érhesse el. Vesztére éppen Nirean orra elé. A lány nem vacakolt azzal, hogy rájöjjön, hogyan kellene lőnie. Időközben Connor ellenfele felült, tehát jobbnak látta, ha megfogadja a férfi korábbi tanácsát, és fejbe vágja a lidércet, aztán amíg az a látótere kitisztulására várt, Ray átvette a puskát, és elkábította. Utána azt vette sorra, aki Koramot szorította, volt rá egy ötlete, miért szakította szét a fiú ingét, és nem akarta kivárni a következő lépést. Végül Sindem ellenfelére irányította a puska végét. A fiúból alig látszott valami, a lidérc még mindig a falhoz préselte, és akkor se jutott neki több hely, mikor az összeesett. Ray hozzáugrott, hogy kiszabadítsa a meglehetősen szorult helyzetből. Koram torkát esés közben sem engedte el a lidérc, a fiú nagy nehezen lerángatta magáról, aztán vett néhány mély lélegzetet. - Megvagytok? – nézett körbe Ray. Nirean fáradtan bólogatott, és a falhoz támaszkodott. Úgy tűnt, kevés hiányzik, hogy összeessen. - Négy éve összekaptam Div bandájával – közölte Sindem levegő után kapkodva. – Hárman próbáltak agyonverni. Most visszasírom. - Részemről mehetünk tovább – biccentett Koram a torkát masszírozva. Sindem lassan talpra állt. - Tűnjünk el innen, mielőtt felébrednek. A következő tíz folyosón semmi másba nem ütköztek néhány zárt ajtón kívül, de valahogy nem is hiányolták a társaságot. Az egyetlen váratlan esemény az volt, mikor egy félig lépcső, félig létraszerű valamire bukkantak, amin fölmentek, aztán Ray rémülten lezavarta őket, mielőtt meglátják a sztázisban fekvő lidérceket. A következő alkotmány már sokkal jobban hasonlított a földi lépcsőkre, úgy tűnt, messzebbre is vezet, Koram pedig úgy ítélte meg, hogy a szintet már körbejárták, tehát lefelé indultak rajta. - Furcsa, hogy ilyen kevesen vannak vészhelyzetben. Minden létező sarkon egy ilyen izébe kellene ütköznünk – jegyezte meg. - Kevesen vannak a hajókon – vágta rá Ray erőltetett lazasággal, és imádkozott, nehogy a fiú erről is kérdezősködni kezdjen, mert akkor az alvó lidércekről hirtelen eljutnak az érintettek táplálkozási szokásaihoz, arra pedig gondolni sem akart, nemhogy beszélni róla. Az egyik sarkon újra felhallatszottak az idegen lépések. - Ha nincs fegyverük, akkor valószínűleg kifelé mennek, tehát megpróbáljuk követni őket, rendben? Ha valami közbejönne, ott hagyjuk őket – suttogta Ray, a többiek bizonytalanul bólogattak. A sarokra mutatott. – Akkor ott eltűnünk, és megvárjuk, hogy előre menjenek. Koram egy másodpercre felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott, mint akit meglep, hogy ezt még mondani kell, de nem szólt semmit. Inkább arra figyelt, hogy érkezik-e újabb társaságuk. Furcsának találta Ray viselkedését. Azok a tapasztaltabb emberek, akikkel ő találkozott, legfeljebb némi dirigálással segítettek másoknak a túlélésben, de szinte soha nem magyarázkodtak. Akinek nem volt vesztenivalója, az úgyis megbízott bennük, ha tudták, mit csinálnak. A legközelebbi kanyarban a falhoz lapultak, csak a lidércek léptei és Sindem nehéz, zaklatott lélegzete hallatszott. Ray óvatosan megbökte a fiút, hogy magához térjen. Aztán csendesen a helyiek nyomába eredtek. Connor végig készenlétben tartotta a kábítófegyvert, legalább egy lövésnyi előnyük legyen, ha valahogy észrevennék őket. A másikat már korábban egy tíz másodperces gyorstalpaló után Koramra bízta abban a reményben, hogy neki remeg a legkevésbé a keze, ha szükség lenne rá. Ha mégsem, legalább ütni tud vele. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Alig hallatszott valami a kísértetiesen üres hajón, mégis elég egy rossz mozdulat, és nekik annyi. Aztán az egyik sarokról fény szűrődött a folyosóra, de mielőtt megkönnyebbülhettek volna, kiderült, hogy a világossággal együtt a népsűrűség is megnőtt. Két újabb lidérc tűnt fel, ezúttal mögöttük, és már nem volt hova bújniuk. Ray gondolkodás nélkül lelőtte az előttük haladókat, aztán türelmetlenül intett a többieknek. - Nyomás! – lökte meg Koram a két lemerevedett dorese-it, akik nagy nehezen futásnak eredtek a fény felé, közben Ray hátrafordult, és leszedte az egyik lidércet. Az elvágódott, a másik átugrotta, és olyan közel jutott a férfihoz, hogy ő már csak az ösztönei parancsára próbálkozott egy újabb lövéssel. A lidérc összeesett, ő pedig nyelt egyet, aztán a többiek után rohant. Pár másodpercig hunyorogniuk kellett az erős napfényben, de eszük ágában sem volt megállni. Néhány méter után bejutottak a fák közé, botladoztak az egyenetlen talajon, de az a néhány lidérc is, amelyik követte őket. Ray időnként lőtt egyet, szinte vaktában, csak a következő alkalommal ellenőrizte, hogy talált-e. Aztán lassan elfogytak az üldözőik. Biztos, ami biztos, még tovább mentek egy kicsit, utána megálltak, hogy újra levegőhöz jussanak. - Most hogyan tovább? – kérdezte végül Koram. - Keresünk egy csillagkaput – mondta Ray, és nagyon remélte, hogy tényleg van egy a közelben. Ha rendbe kell hozniuk a hajót, már pedig azon csúnya horpadásokat látott, akkor szükségük lesz utánpótlásra. A probléma az, hogy a kapu lehet az űrben is, na akkor nincs tovább. – Ha találunk egy kitaposottabb utat, az valószínűleg oda vezet majd. - Szóval szép nagy területet kell átkutatnunk – állapította meg a fiú hűvös mosollyal. - Sajnálom, még sosem szöktem meg kaptárhajóról! – csattant fel Ray. - Nem fogunk eltévedni, ha csak úgy nekiindulunk a semminek? – kérdezte Nirean, kissé aggódva. Ray a fogát szívta, erre se tudott válaszolni. Sindem a fejét forgatta, mint aki azon tűnődik, felismeri-e még egyszer a helyet. - Ha átjutottam Mediev északi hegyein, akkor itt is boldogulok – közölte Koram. - Azokon a hegyeken évszázadok ót senki még csak meg sem próbált átmenni – nézett rá a lány. - Talán ezért nem is sikerült nekik – mosolyodott el újra Koram. - Azt se tudtuk, hogy élnek ott emberek. - Nos, élnek. - Ők se próbálkoztak az átkeléssel. Felteszem, ugyanazért, mint mi. Akkor te miért vállaltad? - Nem volt miért maradnom – közölte szárazon Koram, aztán felállt. – Hosszú utunk lesz, nem ártana nekivágnunk. A többiek értetlenül néztek össze a háta mögött, aztán ők is talpra kászálódtak. Órákon át mentek céltalanul, Ray tanácsára megpróbálták körbejárni a kaptárhajót, hátha rendeszesen használják leszállópályának a területet. Nem sokkal később elhúzott a közelben egy Dárda. - Mi lesz, ha nem tudunk elmenni innen? – kérdezte Sindem, de senki sem válaszolt. Igazából, nem is volt rá szükség. Aztán észrevették a házat. Kicsi volt, és nem tűnt lakatlannak. A férfi, aki nem sokkal később felbukkant, határozottan embernek látszott. Hitetlenkedve nézték, miközben ő nekilátott fát vágni. - Ezt nem értem – rázta a fejét Ray. – Abból, amit a lidércekről tudok, kizárt, hogy a lidércek és az emberek békében éljenek egymás mellett. - Talán a… lidércek nem tudnak a létezésükről – mondta Nirean. - Akkor megpróbálhatnánk beszélni velük – ajánlotta Sindem idegesen. - Ezzel még várnék – rázta a fejét Koram. – Idegenek vagyunk, és ha mégis jóban vannak a lidércekkel, az első alkalommal kiadnának minket. - Nézd, lehet, hogy átjöttél a hegyeken, de nem hiszem, hogy csak úgy megtalálsz valamit egy ismeretlen erdő kellős közepén. Szóval, ha van jobb ötleted… - Ami azt illeti, szerintem nem egyedül él ezen a környéken. Az is lehet, hogy igyekeztek Ray csillagkapuja közelében letelepedni – az említett elgondolkodva bólintott. – Ha van egy kocsma is a környéken, akkor éjszaka kifaggatunk egy részeget, ennyi. - Szerintem határozottan jóban vannak a lidércekkel – mondta Connor valamivel később, mikor már több ház mellett is elhaladtak, és megláttak néhány kisebb szántóföldet. - Gondolod? – érdeklődött Sindem. - Nem láttam egyetlen Dárdát se, mióta itt vagyunk. Vagyis sürgősen el kellene húznunk a csíkot erről a bolygóról, mert előbb-utóbb idejönnek ellenőrizni, gyalogosan. Nirean, bírod még? A lány csak bólogatott. Lassabb volt náluk, Ray sejtette, hogy nem szokott ekkora túrához, de ő egy szót sem szólt miatta. Ami nem jelentette azt, hogy nem fog hirtelen összeesni, ha nem bírja tovább. Találtak egy patakot, és leszedtek valami gyümölcsöt az egyik fáról, ez elég volt, hogy tovább tudjanak menni. Ray eltöprengett, mi a fenét csináljanak, ha nem találnak kiutat. Nekivágjanak egy idegen bolygónak, hátha találnak egy lidércmentes falut? A gondolat, hogy errefelé próbáljanak meg letelepedni, enyhén szólva abszurd volt. Elbújjanak az erdőben? Ez inkább nevetséges. Nem tudnának életben maradni. De eléggé bíznak a lidércek az itt lakókban, hogy a csillagkapu közelében hagyják őket? Ha igen, akkor miért? - Ray – szólalt meg hirtelen Koram. - Igen? A fiú csak az előttük álló útra mutatott. Egy út. Kikavicsozva, rendben tartva. - Mindenestre, kövessük – ajánlotta Ray. – De azért menjünk vissza a fák közé. Úgy tűnik, rendszeresen járnak erre, és nem szeretnék összefutni az itteniekkel. Az út tényleg a csillagkapuhoz vezetett. Meg két lidérchez, akik őrizték. - Csodás – szisszent fel Connor. – Ha le akarom szedni őket, ki kell mennem a fák közül. És nekik is van fegyverük. - Akkor el kellene terelni a figyelmüket – tippelt Koram, miközben letette az addig cipelt kábítópuskát. - Ki akarsz menni oda? Fegyvertelenül? – csattant fel Ray, Nirean és Sindem rémülten rázta a fejét. – Lelőnek, mielőtt megszólalnál! - Ha viszem ezt a vackot, akkor biztosan. Ha nem, talán elhiszik egy percre, hogy bennszülött vagyok. Ugyan már, csak kábítanak, nem? Akkor vagy elugrom, vagy lesztek olyan kedvesek, és átvonszoltok. Ray, mennyi idő lehet, amíg erősítést hívnak, ha lelövöd az egyiket? - Kevés – sóhajtott fel Connor. - Kimegyek az útra. Akkor pár másodpercig nem jönnek rá, hogy idegen vagyok. Ray bólintott, a fiú pedig eltűnt a fák között. Pár perc múlva a lidércek gyanakodva felkapták a fejüket. - Ha szólok, azonnal gyertek utánam – mondta Ray, aztán a kapu felé osont. Csak éppen annyira a célzásra koncentrált, hogy nem vette észre a fűben az öt centi magasan húzódó drótot. Ami valószínűleg aktivált egy vészjelzőt, jött rá, mikor elbotlott benne. – A francba. Az első lövése a botlás miatt félrement. Kilépett, hogy el ne essen, és újra tüzelt, inkább csak riasztásul, kis híján súrolta is a közelebbi lidércet, a következő már el is találta. Amivel csak az volt a probléma, hogy a másik határozottan lőtávolba jutott, és nagyon úgy tűnt, volt ideje célozni. - Hé, te, velem már nem is törődsz? – kiáltott hirtelen Koram, és egy öklömnyi követ vágott a lidérc felé. Nem talált ugyan, de figyelemelterelésnek elég volt. Ray lőtt, és a problémák átmenetileg megszűntek. - Nirean, gyertek! – intett a fák felé, aztán a tárcsázóhoz rohant, és beütötte Atlantisz címét. Amíg az eseményhorizont megjelent, előkotorta a bakancsából a GDO-t, átküldte a jelet, aztán a megkövült fiatalokhoz fordult. Amivel mellesleg észrevette a feltűnő Dárdát. - Oké, srácok, mennünk kéne! – Koram megmozdult, de a másik kettő képtelen volt megszabadulni az egész életüket végigkísérő félelemtől. – Ugyan már, egyszer átkerültetek rajta, és még egyben vagytok! További tehetetlenkedés helyett karon fogta Sindemet, és maga után húzta, ő pedig végre futni kezdett. Koram Nireant lökte meg, aztán mind a négyen áthaladtak a kapun. A környezet, ami fogadta őket, messze túl volt a képzeletük határán. Amíg a dorese-iek a bámészkodással voltak elfoglalva, egy ideges, barna hajú nő futott le a lépcsőn. - Connor százados, elárulná, mi történt magukkal? És kik ezek? Hol a csapata? - Elfogtak minket a lidércek, asszonyom – jelentette Ray. – Velük a kaptárhajón találkoztam. Együtt szöktünk meg. Dr. Weir elhűlve bámulta. - Menjenek a gyengélkedőre. Mind a négyen. Ha Dr. Beckett végzett a maga kivizsgálásával, várom a jelentését. - Igen, asszonyom. Srácok, gyertek utánam. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2007-11-30 Atlantiszon
Ray befejezte a jelentést, dr. Weir és John Sheppard őrnagy elgondolkozva néztek maguk elé. - A legsürgősebb kérdésünk az, hogy mihez kezdjünk a vendégeinkkel – mondta végül Elizabeth. – Hazaküldeni nem tudjuk őket. Kitehetjük őket egy másik bolygóra, de nem hiszem, hogy könnyen találunk megfelelőt. Abból, amit elmondott, sokkal fejlettebb helyről származnak, mint amit eddig találtunk. Egyelőre természetesen itt maradnak. - Nem hiszem, hogy gondot okoznának, asszonyom. De azt hiszem, az lenne a legjobb, ha én magam vigyáznék rájuk. Össze vannak zavarodva, és engem legalább ismernek. - Egyetértek – bólintott dr. Weir, aztán úgy döntött, a következő kínos témát nem lehet tovább kerülgetni. – Ami a következő csapatát illeti… Tisztában vagyok vele, hogy mindent megtett az embereiért, ami módjában állt, de… - Az emberhiány kissé megnehezíti a dolgunkat – segítette ki Sheppard. – Kell pár nap, amíg eldöntjük, mit szervezünk át. Kivéve, ha a védenceit akarja magával cipelni – tette hozzá, inkább csak viccből. Ray ritkán pörgött túl, olyankor inkább eltűnt mindenki elől, mielőtt valami olyat tesz vagy mond, ami nem jellemző rá. Pontosabban, józan esze maradékát menekülésre használta. A fáradtság úgy hatott rá, mint másra az alkohol, bármennyire utálta ezt. A következő szavakat, amelyek szinte lavinát indítottak el, semmi mással nem volt hajlandó magyarázni. - Még az is megtörténhet. Úgy értem, csak ha ők is ezt akarják. - Miért akarnák? – fonta össze a karjait Elizabeth. – Nem tartoznak nekünk semmivel. - A lidérceknek viszont igen – jegyezte meg John. - Nem küldök képzetlen fiatalokat a veszélyzónába. - Nem is erre gondoltam – vetette közbe Ray. A kósza gondolatok, amik a gyengélkedőn körberöpködték, hirtelen összeálltak. – Segíthetnének tartani olyan bolygókkal a kapcsolatot, amikkel valami miatt elromlott a viszonyunk. Pont azért, mert nem földiek, a bolygójukat pedig senki sem ismeri. A valóság lenne az álcájuk. - Maga szerint képesek lennének rá? – kérdezte Sheppard. Úgy tűnt, szimpatizál az ötlettel. - Nem jutottam volna ki nélkülük a kaptárhajóról. Koram és Nirean miatt nem aggódom, de azt nem tudom, mire számítsak Sindemtől. Ő talál legkönnyebben munkát egy új helyen, talán nem is akar részt venni benne. - Még átgondoljuk – jelentette ki Weir. – Egyelőre a védenceinek inkább nyugalomra van szüksége, mint munkahelyre, még akkor is, ha sokáig maradnak. Nem sokkal később Ray távozott, hogy kimentse a dorese-ieket a gyengélkedőről, aztán összeismertesse őket a vízcsappal, villannyal, pláne az őket körülvevő hihetetlen vízmennyiség látványával. A város két vezetője egymásra nézett. - Nemrég még értettem, hogy miért hívják Tyúkanyónak. Ehhez képest határozottan őrült ötlettel állt elő. - Őrült napja is volt, ami azt illeti. Attól még érdemes gondolkozni rajta – morfondírozott John. – Volt pár bolygó, amiről futva kellett távoznia a srácoknak, és most nem csak a Geniira gondolok. Elizabeth arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy pontosan erre a válaszra számított, de nem akarta hallani. - Tegyük fel, hogy a dorese-iek alkalmasnak bizonyulnak. Biztos, hogy jó ötlet pont Connorre bízni őket? - Normális körülmények között az vele a gond, hogy túl sokat hezitál. Viszont minden helyzetből jól jött ki… mostanáig. Várjuk ki, mi lesz pár nap múlva, ha egy kicsit magához tér. És még valami. A dorese-iek őt már ismerik. Ez legalább megkönnyítené a kezdeteket. - Megszervezni egy Atlantisztól függetlennek látszó csoportot… Mintha filmet kellene rendezni a semmiből. - Még az sem biztos, hogy az érintettek belemennek – vigasztalta John. – A fiúkkal beszélek, de ha a paplányból tényleg olyan nehéz kihúzni bármit, mint ahogy Connor mondta… - Legalább egyikükről biztos lehetek, hogy nem fogod rábeszélni a dologra, ahelyett, hogy csak kikérdezed a véleményét – Elizabeth mosolya inkább fintorra hasonlított. Ray holtfáradtan dőlt el az ágyán. Pár perc, és elszánja magát, hogy legalább a bakancsát levegye… Addig a tarkója alá tett kézzel bámulta a plafont. Kopogtattak az ajtón. Felsóhajtott, aztán kevés lelkesedéssel kikiabált, hogy szabad. - Joanna – állapította meg, még mielőtt meglátta volna a nőt. A lépéseiből ismerte fel, vagy mert egyszerűen az elmúlt napon vészesen fogyott a közelebbi ismerőseinek a száma, nem tudta volna megmondani. - Hallottam, mi történt veled. Rendben, az egész város hallotta. - Csodás. A kisvárosi élet előnyei – Ray felült. Kezdett megnyugodni. Amikor Atlantiszon kismillió szerkezetnek kellett nevet adni, az emberek fantáziája meglódult. Annyira, hogy mire mindent elkereszteltek, nem tudtak leállni, és egymásnak keresgéltek új neveket. A dorese-iek érkezése új ötleteket is adott, például mikor Sindem meggondolatlanul úrnőnek nevezte dr. Weirt, ő hetekig képtelen volt lemosni magáról a Doktorúrnőt. Sheppard hónapokon át felemlegette, de ő se járt jobban a Jó Pásztorral, mert ugye a Jó Pásztor visszahozza a juhokat. A név annyival is hosszabb életűnek bizonyult, hogy az érintetten kívül a vallásosak is hevesen tiltakoztak ellene, mások meg szimplán nem akarták szektásnak érezni magukat. A vitát végül egy egyszerű kérdés döntötte el: Ki a fenének kell, hogy a katonai vezető kiérdemelje a nevét, és elaszcendáljon? Kettejüket páran Pán Péternek és Wendynek hívták, de ezt nemhogy nekik, de még a közelebbi ismerőseiknek sem merték elárulni. McKay a kreatív Megaegóra hallgatott, ami időnként Megóra rövidült, mert kifejezőbbet még nem találtak, Zelenkát az együttérző lelkek az Ördög Jobbkezének hívták. Ray szinte első perctől küszködhetett a Tyúkanyóval. Joanna lett a Másodpszichológus. Mellesleg technikus volt, derűs kék szemekkel, szőke haja akkor is rendetlennek tűnt, ha abban a percben fogta össze. Ha valaki ránézett, elsőre azt tippelte volna, hogy boldog házasságban él, és mindjárt hazarohan legalább két gyerekhez. Connor is megdöbbent, mikor megtudta, hogy sosem ment férjhez, a családja pedig másik városban lakott még a Földön. Atlantiszon percek alatt a szárnya alá vett minden elhagyatottnak látszó embert. Ray volt az egyik. - Örülök, hogy épségben vagy – mosolyodott el Joanna, Ray kissé kesernyésen viszonozta. - Holnap reggel azt fogom hinni, hogy csak álmodtam az egészet. Még most sem hiszem el, hogy újra itt vagyok, pedig emlékszem minden egyes pillanatra azóta, hogy elsugároztak a lidércek. A gondolat, hogy Dennisék halottak… – a nő várt, amíg kicsit összeszedi magát. – Tudod, a szokásos kérdés. Én miért maradtam életben? - Úgy hallottam, három oka van, ha a determinizmus gondolata tényleg segít. - Nem segít. Rendben, a srácokért kár lett volna, de a francba, már majdnem tárcsáztunk, mikor a lidércek átjöttek a kapun. Ha öt perccel előbb indulunk el… - Megtehettétek volna? Amikor legutóbb jártatok velnieknék, elég nehezen engedtek el titeket, ha jól emlékszem. - Van néhány búcsúszertartásuk, de nem foghatom erre. Vagyis, inkább csak volt – tette hozzá Ray rövid gondolkozás után. – Járt arra valaki? Maradtak túlélők? - Rice-ék mentek át, mikor sokáig semmi hír nem jött rólatok. Elég sokan előkerültek az erdőből. Egy ideig vártak, hátha ti is meglesztek, de hiába. Reméltem, hogy csak eltévedtetek menekülés közben – Joanna egy pillanatra elhallgatott. – Örülök, hogy vissza tudtál jönni. - Akárcsak én. Volt pár hosszú napon az életemben, de ez mindegyiket felülmúlta. - Hagylak aludni. Csak gondoltam, nem árt, ha valaki benéz hozzád. Ray mosolya halvány volt, de őszinte. - Nem tévedtél. Köszönöm. Connor adott néhány napot a védenceinek, hogy összeszedjék magukat, mielőtt rájuk zúdítaná az ötletét (amit mellesleg tiszta fejjel már a pokolba kívánt, de mivel nem került le a napirendről, mielőtt „levizsgáztatják” a kölyköket, muszáj volt beavatnia őket), de ezzel nem ért célt. Bizonytalanul mozogtak az új környezetben, és ha együtt voltak, leginkább hallgattak. Koram magától nem beszélt, a kérdésekre tömören válaszolt, Nirean eddigi életében szinte sosem volt egyedül férfitársaságban, és nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel. Sindemet az zavarta, hogy egyikük nem akar társalogni, a másik pedig sokkal magasabb rangú nála. Az együttlét mégis valamiféle biztonságérzetet adott nekik, mintha jelezte volna, hogy van múltjuk, nem csak a semmiből pottyantak ide. Ray igyekezett lefoglalni őket, megmutatta nekik a várost, már amit lehetett, de ez nem volt hosszú program, magyarázott a csillagkapuról, néha megpróbált valamiféle beszélgetést kezdeményezni, de igazság szerint ugyanúgy nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mint a dorese-iek. Úgy döntött, ideje beavatni a többieket, mielőtt tovább romlik a helyzet. Mondjuk, mielőtt a köhécselésével az őrületbe kergeti őket. - Nem tudom, mennyit gondolkoztatok már azon, hogy mihez is kezdjetek, de nekem… szóval, lenne egy ajánlatom. Nem biztos, hogy a legjobb, és szóljatok, ha nem tetszik. Tehát, mi itt felfedezők vagyunk. Idegen bolygókra látogatunk, és igyekszünk jó kapcsolatot kiépíteni velük. Aztán időnként valami félresikerül, ami elég kínos, ha közben kiderül, hogy tulajdonképpen sokat segíthetnének nekünk, ők viszont már látni sem akarnak minket. Ezért lenne rátok szükség. Közvetíthetnétek a két oldal között, anélkül, hogy legalábbis a kezdetekben elárulnátok, ismeritek Atlantiszt. - Van más lehetőségünk? – kérdezte Koram. - Persze, hogy van. Csak azt nem velem kell megbeszélnetek, hanem azokkal, akiknek rendes adataik vannak a különböző bolygókról. Addig maradtok itt, amíg akartok, de nem érzem, hogy a jelenlegi helyzet annyira tetszene nektek. Ez az egész csak egy ötlet, hogy elinduljunk már valamerre. - Csak úgy kimenni egy idegen bolygóra? Egyedül? – Sindem nem tűnt túl magabiztosnak. - Nem teljesen egyedül. Én vezetnélek titeket, ha még nem unjátok a társaságomat – vigyorodott el kínosan Ray, aztán összeszedte magát. – Az elrontott kapcsolatfelvételnek pedig van annyi haszna, hogy néhány dolgot már tudunk az ottani viszonyokról, nem a semmibe ugranánk. Csak gondoljátok át. Aki úgy dönt, hogy megpróbálná, arra vár néhány alkalmassági vizsga, úgy értem, meg tudja-e védeni magát, mennyire tudja megőrizni a hidegvérét, ha nehéz helyzetbe kerülünk, mert azt a lehetőséget nem lehet kizárni. - Jó ötlet ez? – húzta össze a szemöldökét Koram. - Az tőletek függ – sóhajtotta Ray. Legszívesebben határozott nemmel felelt volna, de ha már ilyen idióta volt, hogy elindította ezt az egészet, végig akarta csinálni. Egyrészt, ha összejön a dolog, szerette volna szemmel tartani a srácokat, felelősnek érezte magát miattuk. Másrészt viselni akarta a hülyesége következményeit, hátha ez leszoktatja a kilengésekről. Joanna lemondóan csóválta a fejét, mikor ezt elmondta neki. - Ray, te úgy őrzöd az önbizalomhiányodat, mint egy kabalát. - Joanna, a húgommal is így kezdődött. Carrie zokogott, hogy ő ezt nem bírja tovább, én meg egy perc alatt rábeszéltem a válásra. Pontosan ugyanolyan félőrültnek éreztem magam, mint mikor jelentettem Weiréknek. Akkor se hozott semmi jót, most sem fog. Pedig az ember azt hinné, hogy mi sem könnyebb, ha egy alkoholistáról van szó, aki ráadásul veri a feleségét. Hát nem előkerült néhány régi barát, aki még így is őt támogatta? – sztárügyvédek ide vagy oda, a válást kimondták, de anyagilag rendesen padlóra kerültek. – Talán csak egy hónapot kellett volna várnunk, hogy őket is elmarja magától. Ha még ezt is el tudtam szúrni, akkor mit nem? - Ti mit gondoltok? – kérdezte Sindem, mikor ismét magukra maradtak. - Ez is csak egy munka – vont vállat Koram. – És nem hiszem, hogy sok jobb lehetőségem lenne egy ilyen helyen. - Úrnőm? - Sindem, kérlek – Nirean szeme egy pillanatra bosszúsan felvillant. – Hadd adjam ki az utolsó parancsomat papleányként. Felejtsd el, hogy ki voltam. Már nem számít, és tulajdonképpen a rendem soha nem érdemelte ki a tiszteletet. Ami a kérdésedet illeti – folytatta enyhébben –, azt hiszem, én megpróbálnám. Befogadtak, és ezt szeretném visszafizetni. - Szerintem a gondolat, hogy idegen bolygókra látogassunk el… ijesztő. - Az a kaptárhajó is ijesztő volt, mégis kijutottunk róla – mutatott rá Nirean. Sindemmel könnyen boldogult: sajnálta, mert minimális szinten sem tudott megbirkózni a helyzettel, és mivel a fiú valamilyen szinten akkor is vezetőt látott benne, ha a lány ezt alaptalannak érezte, megpróbált valahogy utat mutatni neki. A magatartását Sindem igyekezett is utánozni, de a gondolkodását nem tudta elfogadni. Koramon nem lehetett kiigazodni, Atlantisz mintha a legrosszabbat hozta volna ki belőle. Ray otthon volt ugyan, de időnként ugyanolyan elveszettnek tűnt, mint ők maguk. Próbálta ugyan titkolni, de amikor zavarában ötödször gabalyodott bele ugyanabba a mondatba, nem lehetett nem észrevenni. - Tudom, de annyi minden megváltozott. Ha Dorese-ből kellene eljárnunk, talán könnyebben egyeznék bele. Szörnyű, hogy sosem mehetünk vissza, és hogy otthon mindenki halottnak hisz – szakadt ki belőle végül. – Mindenről az otthonom jut eszembe, még akkor is, ha csak annyi a kapcsolat a dolgok között, hogy mennyire különbözőek. - Nekem nem hiányzik, és ennek örülök – felelte Nirean. – Különben sem mehetnék haza, azok után, hogy halálra ítéltek. Sindem elfordult. Még nem bírta megemészteni, amit a lány mondott az áldozatokról. Ha nem került szóba, szinte el is felejtette. A világa összeomlott, gondolni sem akart rá, hogy az otthona nem az volt, aminek látszott. Pokolian magányosnak érezte magát, annál is inkább, mert úgy tűnt, a két társa elfogadta az új helyzetet, mintha nem az egész addigi életüket vesztették volna el, hanem csak egy értéktelen kacatot. Neki viszont hiányzott minden: a családja, a barátai, a házuk, az erdő, a tervek, hogy az esküvő után Morre apjának helyettese lesz… Morre… miért nem tudott csak egy fél napot várni az indulással, miért? Olyan igazságtalan, hogy ő eljutott idáig, a lányt pedig megölték a lidércek. - Még szerencse, hogy én soha nem is akartam hazamenni – gondolta keserűen Koram, de inkább nem mondta ki. Minek? Ray nem tudta, örüljön-e vagy sem, hogy Nirean és Koram viszonylag gyorsan belement a csapatalapításba, de akkor és ott ez már nem igazán számított. A fogaskerekek szépen lassan forogni kezdtek, és Sheppard belépett az edzőterembe, hogy kifaggassa Koramot a motivációi és hasonlók felől. - John Sheppard őrnagy vagyok, Atlantisz katonai vezetője – mondta, és kezet nyújtott. Koram egy másodpercig nem tudta, mit jelent ez, Ray alig beszélt a földi szokásokról, kicsit esetlenül utánozta a mozdulatot. - Darek Koram. - Hogy tetszik a város? – udvariaskodott az őrnagy. - Különös ötlet városnak nevezni. Inkább egyetlen épületnek tűnik. Nincsenek nyílt utcák. - Felteszem, még nem volt alkalma bejárni Atlantiszt. Ez a hely elég nagy ahhoz, hogy városnak nevezzük. Nos, a kérdésem eredetileg arra vonatkozott, hogy miért akar itt maradni? Koram elnyomott egy mosolyt. Nem számított rá, hogy a másik azonnal a tárgyra térjen, de nem is zavarta. Semmi szüksége sem volt a mellébeszélésre. - Nincsen hova mennem. Az egész eddigi életemet városokban töltöttem, nem hiszem, hogy boldogulnék a földműves élettel. - Ami azt illeti, Connor százados szerint maga a jég hátán is megélne. - Nem a munkáról van szó – magyarázta Koram. – Azt valahogy csak megtanulnám. De már van pár dolog, amihez értek, és amivel többre jutnék. - Egészen pontosan mivel foglalkozott korábban? – érdeklődött John. Volt néhány elmélete, de azért szeretett volna kihúzni valami konkrétumot is a fiúból. - Ami éppen adódott. Vadászat, házépítés, őrködés… - Amit annyira unt, hogy inkább nekivágott az ismeretlen hegyvidéknek? - Nem találtam mindig törvényes munkát – válaszolta Koram rövid habozás után, egy árnyalattal fakóbban. – Besurranóra viszont sok embernek van szüksége. - Embert is ölt? – John pillantása valamivel élesebbé vált. - Csak ha ő akart megölni engem – Koram kicsit elsápadt, lesütötte a szemét. Sheppardnek volt egy olyan érzése, hogy ez az első őszinte reakció a fiútól. - Ez egészes biztos? Koram olyan arcot vágott, mint akit pofon vágtak. Valami éles visszavágásra készült, aztán nyelt egyet, és fojtott hangon válaszolt. - Így is túl sokszor történt meg. - Miért választotta ezt az életmódot? – kérdezte John valamivel enyhébben. Úgy tűnt, ezzel is telibe kapta a fiút, aki csak rövid szünet után, akadozva válaszolt. - A szüleim nagyon szegények voltak. A rendes munkához még évekig kellett volna tanulnom. Szóval, a dolgok rosszra fordultak, nekem el kellett mennem, azóta nem is láttam őket. - Értem – naná, a kölyök lopni kezdett, elkapták, vagy legalábbis majdnem, elmenekült a városából, és nem mert visszatérni. Örökké ismétlődő történet a galaxis minden szegletében, gondolta John. Elég ahhoz, hogy ne mondjon nemet egy állandó munkára, és ha a srácnak még lelkiismerete is van, akkor érthető, hogy le akarta tagadni. Vagy csak kicsit jobb színben akarta feltűntetni magát. - Ami azt illeti, elég különös kérdés egy katonától, hogy gyilkoltam-e már – jegyezte meg Koram, aki a hirtelen támadt csendben összeszedte magát. - Nem azt mondom, hogy itt csak nagy szemű ártatlanságok élnek, de ha valaki a maga korában a gyilkosságot tartja a legegyszerűbb megoldásnak, akkor nem szeretném a városban látni – vont vállat John. Koram nem kérdezte meg, hány évesen szoktak a földiek belépni a seregbe. – Az elsődleges célunk a felfedezés, nem a harc. - Kivéve a lidérceket. - Semmi sem lehet tökéletes. - És azokat a világokat, ahova minket küldenének. - Néha félresikerül valami, de nem akarunk harcolni velük. Csak elromlik a kapcsolatunk. Mi sem vagyunk képesek mindenre. - Nagyon óvatosak, ugye? Akkor mégis miért bízzák olyanokra a felderítést, akiknek ebben semmi tapasztalatuk? – kérdezte Koram. - A tapasztalat nem nő magától, első nekifutásra mindenképp kezdőkre kellene bíznunk az ügyet, nem igaz? De szerintem már Connor százados is elmondta, ha nem megfelelőek a képességeik, a terv lefújva. Ha maradni akarnak, valami feladatot csak találunk maguknak. Kevés emberünk van, és én személy szerint nem akarom ágyúgolyónak használni őket. Koram elgondolkodva bólintott. Az utolsó mondatnak volt is értelme. - Egyéb kérdés? – a fiú megrázta a fejét. – Nos, akkor átadom a terepet Teylának, a verekedés az ő műfaja. - Azt hittem, a magáé – jegyezte meg Koram meglepődve. - Azt hiszem, mondtam már, hogy mi sem vagyunk képesek mindenre – válaszolta Sheppard gunyoros mosoly kíséretében, aztán távozott. – Jó mulatást. Elizabeth Weir úgy gondolta, jobb lesz, ha Nireannal szertartásosabb körülmények között beszél. Végtére is, a lány előkelő családból származott, neki ez számított természetesnek. - Őszinte leszek: Ön miatt aggódom a legjobban – jelentette ki Elizabeth miután Nirean röviden elmondta, hogyan jutott el idáig. – Már megbocsásson, de nagyon fiatal. - Ön pedig nő létére egy felfedezőcsoport vezetője, ami nálunk elképzelhetetlen lenne – felelte a lány, kínosan ügyelve az udvariasságra. – Attól tartok, népeink közös vonása az előítélet. - Megeshet. De ha ennek a csoportnak a tagja lesz, Önért is felelősséggel fogok tartozni, tehát bocsássa meg, ha túl óvatos vagyok. Az egyik legnagyobb problémám az, hogy Ön magas rangú lányként nőtt fel. Nem vagyok biztos abban, hogy képes lesz engedelmeskedni a feletteseinek. - Ön Atlantisz vezetője – ismételte Nirean. – Úgy tudom, ennek az Önök világán nincs sok köze a származáshoz, de azt azért feltételezem, hogy fiatalon engedelmeskedett a szüleinek, tanárainak. - Többnyire – bólintott Elizabeth, bár fogalma sem volt róla, hova akar kilyukadni a lány. - Miből gondolja, hogy ez nálunk másképp volt? - Így volt? – kérdezte Weir, főleg hogy ne látsszon, mennyire zavarba jött a kérdéstől. - A legtöbben igyekeztek minél messzebbre elkerülni Torsen Davirrt, mégis, ha nem találtam volna meg a jegyzőkönyveket, feleségül mentem volna hozzá, csak mert apám ezt kérte tőlem – válaszolta a lány, egy árnyalattal hevesebben. - Persze – Elizabeth kicsit arrébb taszigált egy dossziét az asztal szélén, amíg a következő kérdésen gondolkodott. – De mihez kezdene, ha megtámadnák a csapatát? Nem hiszem, hogy a neveltetéséhez a harci képzés is hozzátartozna. - Nem. Viszont a várőrök lányaiéhoz igen. Ezért sok férfi az ő rendjükből egyszerűbbnek véli, ha a papok közül vesz feleséget – Nirean kicsit elhalkult. – Gyerekként az egyik őrlány is a barátom volt. Játékból néha gyakorolt velem. Később megkértem, hogy vegyük ezt egy komolyabban. Mifelénk a nőket nem becsülik túl sokra, a várőrök pedig kifejezetten gyengének tartják őket, és ez meg is felel nekik. Én csak… kevésbé éreztem kiszolgáltatottnak magam. - Sajnálom – mondta Eilzabeth együttérzően, és mivel nem tudta, mit mondjon erre, még egy kicsit arrébb lökte a dossziét. Az megadta magát a gravitációnak, és leesett a földre. A lapok, köztük néhány ős felirat fényképe szétszóródott. Nirean segített összeszedni őket, mire visszaült, észrevett még egyet, ami kicsit arrébb csúszott. - Érdekes jelszó – jegyezte meg, miközben visszaadta. - Valami olyasmit jelent, hogy egy drone is megmentheti a helyzetet. - Egész pontosan, hogy néha egy drone is elég – vetette közbe a lány. - Igen – bólintott Elizabeth, aztán rájött, hogy Nirean alig egy másodpercig láthatta a képet. – Ön ezt érti? - Nos, a drone szót nem ismerem, de a nyelvet Medievben mindenki beszéli. Ezt használjuk a templomban. - Tudja, ha dolgozni akar nekünk, nem feltétlenül kell kockára tennie az életét. Mi nehezen boldogulunk ezekkel a szövegekkel, és nagyon nagy szükségünk van valakire, aki segít őket lefordítani. - Még nagyobb szükségük van a bolygókon található információkra, különben nem próbálnák ilyen módon is megszerezni őket. Doctor Weir, tisztában vagyok vele, hogy közel sem elég a tudásom. Ezért is kerültem ide. Túl sok váratlan eseményt hagytam ki a számításból, meggondolatlan voltam. Igyekezni fogok, hogy ne forduljon elő többet. - Megbánta, hogy belekezdett? - Nem. Csak a szerepet gyűlölöm, ami Dorese-ben jutott nekem. Azért vagyok most itt, mert beleegyeztem abba az átkozott színjátékba. Ezzel támogattam azt, ami ellen annyira tiltakoztam, hogy halálra ítéltek. - Akkor miért tette? - Nem tudtam volna semmi mást ajánlani. Most se tudnék, csak bizonytalanságot. De ha segíthetek, hogy a lidércek ne árthassanak a népemnek, meg kell tennem. - Hihetetlen, hogy ennyire ragaszkodik az életveszélyhez – gondolta Elizabeth, aztán fanyarul elmosolyodott. – Ha megpróbálom lebeszélni, azzal vágna vissza, hogy fejest ugrottam egy vadidegen galaxisba, pedig tudtam, hogy talán sosem térek haza. Nos, úgy látszik, képes lesz kezelni a helyzeteket – döntött végül, és a lányra nézett. – Rendben. Valószínűleg szüksége lesz még valamilyen edzésre, de ezt Connor századossal kell megbeszélnem. Üdvözlöm Atlantiszon – mondta, és kezet nyújtott. A frász kitörte a gondolattól, Sindem mégsem tudta elűzni magától. Próbált megbarátkozni vele, de erre is képtelen volt. A fenébe, ő egy egyszerű lakatos, aki az utóbbi időben néha egy magányos, zseniális tudósnak segített a találmányaiban, nem kalandor! Nem erre született. Egy vadidegen várost sem bír elfogadni a furcsaságaival, nemhogy újabbakat fedezzen fel. Csak egy dolog rémisztette meg még az ismeretlennél is jobban: a gondolat, hogy elveszíti Nireant és Koramot, a két utolsót, aki a világából megmaradt. Derim miatt megtanulta, hogy vagy teljesen részt vesz valakinek az életében, vagy elszigetelődik tőle, akárhogy őrzi a kapcsolatot. Azzal jelentkezett a vizsgálatokra, hátha az istenek eldöntik helyette a kérdést, és alkalmatlannak bizonyul. Őszintén szólva, épp azon gondolkodott, nem lenne-e egyszerűbb kiugrani az erkélyről, mikor az egyik folyosón összefutott Shepparddel. - Maga az utolsó dorese-i, akivel még beszélnem kéne, nem igaz? – szólt rá John, mire a fiú idegesen bólintott. – Ha nincs más dolga, szerintem essünk túl rajta. - Ha gondolja… - Sindem olyan fehér volt, hogy az őrnagynak erős kétségei támadtak afelől, hogy a fiúból egyáltalán kihúzhat valami rendes választ, de úgy döntött, ad egy kis időt neki, hátha összeszedi magát. - Keressünk az egy erkélyt, nincs szükségünk nézőközönségre – mondta végül, aztán kivezette a fiút az egyik közeli balkonra. Sindem igyekezett hátat fordítani a tengernek. - Nem szokta még meg a kilátást, ha jól sejtem. - Egész életemben nem tettem ki a lábam Dorese-ből. Ott csak egy folyó volt, de azt nem lehet ehhez a látványhoz hasonlítani. Ahogy semmit ebből a városból. - Atlantiszt valószínűleg könnyebben elfogadják, akik betondzsungelből származnak – bólintott John. – De ennek is megvannak a maga előnyei. Ha itt marad, előbb-utóbb rájön. - Képtelen vagyok felfogni, miért jöttek ide. Úgy értem, azzal a tudattal, hogy talán nincs visszaút. - A legtöbben a kaland kedvéért, néhánynak csak nem volt, ami visszatartsa, páran nagy dicsőségre számítanak, ha hazakeverednek… sok oka van. - Maga melyik? – csúszott ki Sindem száján. – Elnézést, uram. Sheppard csak legyintett. Ha zavarta is a kérdés, esze ágában sem volt kimutatni. - Először is, dr. Weir nagyon szépen kérte a segítségemet, másodszor az egyik veterán szörnyen lehordott, hogy nem vagyok normális, ha kihagyom ezt a lehetőséget. Végül is, igaza volt. Kivételesen a főnököm nem megy az agyamra, a fordítottjáról nem vagyok biztos, az élet izgalmas, az emberek – John grimaszolt, miközben McKay veszekedése kihallatszott a folyosótól – teljesen őrültek. - Nem hiszem, hogy a Démonokkal is számoltak. Akarom mondani, a Lidércekkel. - Az most már nem sokat változtat a helyzeten. Ők is itt vannak, mi is itt vagyunk, és ha le akarnak szedni minket, visszalövünk. Ez van. - Ez a titkos atlantiszi csapat segíthet benne? - Ebben biztos vagyok. Sindem az óceánra nézett. Talán csak a lidércek emlegetése miatt, de az hirtelen nem is látszott olyan félelmetesnek. Morréra gondolt, és az anyja családjára, ami évekkel ezelőtt elszegényedett, és a városfalon kívülre került. A következő Eljövetelkor talán újabb rokonok esnek áldozatul a Démonoknak. Ő pedig itt áll, és lehetőséget kapott arra, hogy tegyen ellene valamit. Nem kellene haboznia, csak mert fél. Pláne, ha már ennyire nem számít, mi lesz vele. - Akkor számíthatnak rám – mondta végül elszántan, remegő hangon. - Ebben egészen biztos? – nézett rá John elgondolkodva, meglepte a hirtelen változás. - Igen. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2007-12-14 Kezdeti nehézségek
Dr. Weir megjegyzése találónak bizonyult: Connor csapatát megszervezni tényleg hasonlított a filmforgatásra. Forgatókönyvet kellett írni, hogy honnan jönnek, miért nem hívják meg más bolygók lakóit a saját városukba, mit kérnek, mit adnak, valahonnan olyan ruhákat kellett szerezni, amikről nem lehet elsőre megmondani, hogy Atlantiszról származnak. Az utóbbihoz legalább felhasználhatták a dorese-i mintákat, az elsőt pedig a helyi történészekre sózták, hogy ne legyen teljesen ellentmondásos a meséjük, ők pedig halkan szidták a vezetőség felelőtlenségét, amiért nem hoztak magukkal néhány irodalmárt. Az is a felhajtással járt, hogy két ember nem kezdhetett hosszabban beszélgetni úgy, hogy az új csapat szóba ne kerüljön. Ennek leginkább Ray örült, mondván, ha nagy hírverés, nagy lesz a blamázs is, mikor egy küldetés után befuccsol az egész. Bármit tartott ő maga a dologról, a három dorese-i szép kis feltűnést keltett, talán éppen, mert alig lehetett látni őket. - Kíváncsi vagyok, belezavarodnak-e a meséjükbe – jegyezte meg az ebédlőben az egyik tudós. - Úgy tudom, ügyesek – közölte valaki. – Az a Koram például kétszer vágta földhöz Teylát, mikor őt tesztelték. - Mellesleg háromszor ő terült el – vágta rá savanyúan az egyik katona, aki még ennyivel sem dicsekedhetett. - Mennyi köze van a verekedésnek ahhoz, hogy megjegyzik-e a szövegüket? – érdeklődött Zelenka. Néhányan felháborodva néztek rá, hogy micsoda hülye kérdés, de az ellenvetések megfogalmazása elmaradt. - Fura a nevük, nem? Előbb a vezetéknév, aztán a keresztnév. Hallott már ilyet valaki? - Japánok – válaszolta az egyik japán katona kissé ingerülten. - Te se úgy használod a nevedet. - Mert szeretném, ha legalább néhányan meg tudnák jegyezni, hogyan szólítsanak. - Magyarok – jegyezte meg Zelenka, mielőtt hevesebbé vált volna a vita, és valóban: a megdöbbenés elvette pár ember szavát. - Bajoriak – sóhajtott fel McKay, és több tekintetben végre megcsillant az értelem fénye. A Star Trek talán nem legalizálja a globalizációt, de sok szempontból jó érv mellette. A történet vonalai lassan kialakultak. Az új mese egy olyan Dorese-ről szólt, amit tönkretett egy évtizedeken át tartó háború a szomszédokkal, és most, hogy lezárult, Connorék szövetségeseket keresnek az újjáépítéshez, ha pedig egy város lakossága udvariasan sajnálkozik a saját tehetetlensége felett (leginkább erre a reakcióra számítottak, mégis ki akarná beleölni a vagyonát egy csapat vadidegen megsegítésébe?), akkor szépen megkérik őket, hogy legalább a diplomáciai kapcsolatot tartsák. Ennek meglenne az az előnye, hogy nem kell a fejüket vakarni, honnan kerítsenek bármit, amit a segítségért cserébe adhatnak, és nem üvölt róla, hogy Atlantisznak is köze van hozzá. A romokban álló város gondolata remélhetőleg elég lesz arra, hogy ne nagyon akarjon senki látogatóba jönni. Legalábbis pár évig. Az igazi problémát a csapat elrendezése jelentette, konkrétabban, hogy mégis mit mondjanak Nireanról, mit keres a csapatban. Harcos? Az idegen város lakói egyszerűen kiröhögik őket, vagy azonnal próbára akarják tenni, többet tud-e a lány a saját katonáiknál, ha nő létére bekerült egy ilyen csapatba, azon pedig biztos, hogy elbukna. Tudós? Arra ott van Sindem, aki valamit már a dologhoz, és a korrepetálása is jól haladt. Szigorúan csak kulturális területekkel foglalkozik? Akkor meg mit keres ott már a kapcsolatfelvételnél? Ray rokona, aki elárvult, és a férfi jobb híján mindenhova magával cipeli? Ez enyhén szólva is szánalmasan hangzott, nem is beszélve arról, hány közös emléket kellene a semmiből előkaparni. Többek fején átfutott, hogy talán jobb lenne, ha maradnának a tudósnál, azzal a módosítással, hogy otthon hagyják, mikor először látogatnak el egy bolygóra. Ez persze megint akadályba ütközött, mert a dorese-i mese nagy része Nireantól származott, jó néhány elfajuló vitát vágott el egy-egy hirtelen támadt ötlettel, amit aztán persze hússzor átírtak, de ez nem változtatott a lényegen: ha improvizálni kell valamit a kultúrájukkal kapcsolatban, szükség lesz rá. Ráadásul akkor is udvarias és nyugodt maradt, ha leszúrták valamiért, az pedig valószínű volt, hogy ez a csapattal is megtörténik még párszor, a fiúktól viszont inkább nem vártak el ilyesmit. Itt csapott be az isteni szikra: el akarnak rugaszkodni a valóságtól, nem? Azt már megbeszélték, hogy nem demokratikus társadalomról van szó. Akkor fogjuk rá, hogy a születés számít a legtöbbet, nem kor, tapasztalat, akármi, és Nirean, mint valami magas rangú tisztviselő lánya képviseli a várost (ezt biztos hihetően el tudja játszani), Connor pedig tanácsadóként van mellette, mert melyik barom bízná ezt tényleg egy húszéves csitrire, akármilyen családfája, önuralma vagy esze van. Csak pokolian gyanakvó paranoiások látnák egy ilyen rendszerben atlantisziak keze nyomát. A forgatókönyvírók ugyan sorshúzással döntötték el, kinek kell ezt a képtelen ötletet beadni a vezetőségnek, de végül is elfogadták. Erre ugyan ki kellett dolgozni egy diszkrét kódrendszert, amitől nem lesz feltűnő, hogy valójában Ray dirigál mindenben, de a korábbi asztalcsapkodáshoz és éjszakázásokhoz képest ez már gyerekjáték volt. Ezek után már kezdhettek nekiállni a díszletezésnek, kellékeknek. Rayt ugyan hidegzuhanyként érte a hír, hogy lőfegyvert egyelőre nem ajánlott magukkal vinniük, azonnal lebuknának, ha egy gyanakvóbb őr megmotozza őket. Ha egy másik nép ad nekik kölcsön, újra átgondolják. Na jó, de akkor ez vonatkozik a GDO-ra is, nem? Ezeket jobb híján lepakolták egy lakatlan bolygóra, ahova majd tesznek egy kitérőt, mielőtt hazajönnek. Talán jobb is, ha nem Atlantisz kódját tárcsázzák az esetleges nézőközönség előtt. A készülődés kezdett elhúzódni, de ez érdekes módon hidegen hagyta a dorese-ieket. Sindem kifejezetten örült neki, és Nireant sem borította ki, hogy van idejük gyakorolni. Az edzések már többé-kevésbé elfogadhatóan mentek, amikor nem egymással kellett szembenézniük. Sindem még színleg sem volt hajlandó kiállni a lánnyal, ő a maga részéről nem üt meg nőt, és kész. Ray ráhagyta, ha tényleg szüksége lesz rá, csak kivédi az ütéseket, akárkitől jön. Plusz ő is hülyén érezte magát, amikor a fiú vele állt volna ki, de tiszteletből nem volt hajlandó támadni. Ez volt az egyetlen terület, ahol Koram egyszerű esetnek számított. Ugyanis a higgadt, szinte profi srác fogta magát, és eltűnt. Ray pedig gyakran elgondolkozott azon, hogy honnan a fenéből szedte a kölyök ezt a leginkább ócska rajzfilmekre emlékeztető viselkedést, ami körülbelül annyira idegesítette, mint egy rossz fogkrémreklám. Most is. Mikor bement hozzájuk, épp Nireant cukkolta. Mivel nem vették észre, Ray megállt az előszobában, kíváncsi volt, hogy oldja meg a lány a helyzetet. A korábbi merev arckifejezés nem állította le Koramot, valahogy mindig érezte, hogy sikerült feldühítenie a másikat. Joanna pedig ellenezte, hogy Ray egyszerűen szétválassza őket, egy húsz éves lánynak tudnia kell szóban is védekezni, pláne, ha vadidegen bolygókra készül. A téma szokás szerint a dorese-i kultúra volt, amire Nirean már önmagában érzékenyen reagált, de igyekezett higgadtan válaszolni. - Szóval nagyjából hat istent tiszteltek. Mármint felsőbbrendű lényt. Ha vesszük, hogy ezek valószínűleg egyenlők az itteniek Őseivel, akkor hat ember hozta létre az összes várost a galaxisban? Ray hirtelen rájött, őszintén csodálja Nireant, amiért még bírja cérnával. Egyértelmű volt, hogy a fiú csak tetteti az értetlenséget, de ezt a fajta humort legalább tíz éve ki kellett volna nőnie. A lány viszont úgy magyarázott tovább, mintha a végtelenségbe nyúló történelemóra feladásra bírhatná Koramot. Sindem nem szólt közbe, nem volt hajlandó elfogadni semmit, ami ellentmondott annak, amit még az otthonában tanult. - Hat város van Medievben, és felteszem, hogy a hat „isten” a városok első vezetőit jelöli. A dorese-i kultúra nagyjából ezerötszáz éves, az Ősök tízezer éve tűntek el, azóta a történelmünk meglehetősen hiányos, és úgy tűnik, ami fennmaradt, az is kissé átalakult. Sajnálom. - Valahogy csak túlélem. Köszönöm a magyarázatot, Nirra. A lány arca kissé megfeszült, aztán magára kényszerített valami mosolyszerűt. - Bármikor nagyon szívesen, Darek úr. Ray elvigyorodott. Joanna már egy hete próbálta rávenni a lányt, hogy valami hasonlóval válaszoljon erre az idióta névre. Koram egy másodpercig Nireant figyelte, aztán megszólalt. - Ha kicsit lágyabban mosolyognál, talán elhinném, hogy nem azon gondolkozol, hogyan fojthatnál meg álmomban – jelentette ki, aztán az ablak felé fordult, jelezve, hogy lezártnak tekinti a szópárbajt. Nirean meglepődött, de valószínűleg viccesnek találta a megjegyzést, mert újra elmosolyodott. Koram hirtelen megfordult. - Így már sokkal jobb. Ray megdermedt. Ez úgy hangzott, mintha Koram visszaszólni tanítaná a lányt. Aztán úgy döntött, ideje jeleznie, hogy ő is itt van. - Most szóltak, hogy kimehetünk a szárazföldre megnézni, mi van az új… ruháitokkal – kevés hiányzott hozzá, hogy jelmezeket mondjon. A három fiatal arca felderült. Minden idegen volt nekik ezen a bolygón, de a természetben még mindig fesztelenebbül mozogtak, mint Atlantiszon, akármilyen ritkán jutottak ki a városból. - Tudom, mit akarsz mondani – jelentette ki Ray fásult arccal, mikor Joanna bement hozzá, aztán megdermedt az ajtóban. - Érdekes – jelentette ki a nő, mikor magához tért, hamiskás mosolya nem tett jót a másik lelkiállapotának. - Fél órája bámulom magamat a tükörben, próbálom megszokni a látványt, és kezdtem úgy érezni, hogy nem nézek ki teljesen idiótának ebben a göncben. Csak hogy tudd, milyen kemény munka eredményét tetted tönkre – közölte Ray fáradtan. Az új „egyenruháját” viselte. - Tudod, egy másik bolygón már teljesen normálisnak fogsz tűnni, még ebben is. - Az egy dolog, de valahogy el is kell jutnom a kapuig, közben Atlantisz fél lakossága engem fog bámulni, azt pedig meg sem próbálom kitalálni, hányan fognak valami fantasy-szereplőnek elkeresztelni. - Rosszabb vagy, mint egy gyerek. - Vicces, ugyanis pont a várható gyerekes reakciók zavarnak. Ha nem tűnt volna fel, fél perce bizonyítottad be, hogy pont ezekre számíthatok. Örülnöm kellene neki? - Tudod, mikor Nireannak magyarázom, hogy az ilyenekre hogyan kell visszavágni, esetleg te is figyelhetnél. - Nyugodj meg, vissza fogok vágni, de örülnék, ha nem én lennék az első számú cirkuszi látványosság. Mindegy. Ha már itt tartunk, mi van Nireannal? - Már be tudja fonni a haját, és lassan képes lesz önállóan élni a szobájában. Dorese-ben valaki mindig nyüzsgött körülötte, fogalmad sincs róla, mekkora hátrányt jelent ez most neki. Ami őt magát illeti… Rendkívül érdekes tulajdonságnak tartom, hogy az egyetlen érzelem, amit hajlandó kimutatni, az a bűntudat, de kezdem unni. - Kicsit se javult? – nyögött fel Ray. Úgy mutatta be Joannát, hogy ő fog Nireannak segíteni, ha valamire szüksége van, erre a lány határozottan kijelentette, hogy nem igényel különleges bánásmódot, szolga pedig végképp nem kell neki. Joanna vidáman kijelentette, hogy ez remek, mert ő minden, csak nem cseléd. Nirean fél órán keresztül kért bocsánatot a szerencsétlen megjegyzéséért, de a nő jelenlétében azóta is zavart volt. - Tudod, mennyit segítene, ha annak a lánynak lenne csak egy szemernyi humorérzéke? - Nehéz nem észrevenni. Bár Koram mellett az se segítene. Ha nem láttam volna, hogy viselkedik az a srác a kaptárhajón, nem tudom, mit csinálnék vele. Komolyan mondom, Joanna, mintha egy másik ember jött volna át a kapun. Vagy csak az hatott rá, hogy átment a vizsgákon, nem tudom. Feltétlenül életveszélybe kell kerülnünk, hogy újra normális legyen? - Nézd, Ray, bármit mondasz, nem hiszem, hogy nem félt, mikor megszöktetek. Legfeljebb eltitkolta. Lehet, hogy most is ezt csinálja. - Ezért viselkedik úgy, mint az osztály bohóca? – kérdezte Ray szkeptikusan. Koram egyszerűen túl fiatal volt ahhoz, hogy ilyen jó színész legyen. - Te hülye hasonlatokat találsz ki, mikor rettegsz, nem igaz? Nireanon is csak azért nem látod, mert rajta semmi mást se lehet látni. Sindemen annál inkább. Ki vannak bukva. Ez normális, egy vadidegen helyre csöppentek, és még annyira se voltak felkészülve rá, mint mi. Koram talán könnyebben veszi, ő nem vesztett annyit, mint a többiek, ezért képes játszani. Ray hallgatott egy percig. Ez végül is igaz volt. Abból, ami eddig kiderült a fiúról, leginkább csavargott, és örült, ha túlélte az eltelt napot. Nem csoda, ha nincs valami nagy véleménnyel Sindemről, akire békés, egyszerű élet várt, vagy pláne Nireanról, akinek valószínűleg soha nem kellett volna eldöntenie semmit, ha kevesebb önálló véleménnyel áldotta volna meg az ég. Neki ez is „csak egy új hely”, még ha különbözik is mindentől, amit eddig látott. A másik fiú viszont most vesztett el mindent és mindenkit, amit szeretett, a lány pedig megtudta, hogy az egész világa hazugságokra épült. Az egy dolog, hogy Ray erre több-kevesebb segítséggel már rájött, de tenni ellene már nem tudott semmit. Az anyja és a húga a megmondhatója, hogy a legtöbb, ami tőle telt, ha valaki valamilyen lelki nyavalyában szenvedett, egy reflexszerűen előkotort zsebkendő volt. - Ráadásul én is belerángattam őket valami baromságba, ami biztos nagyon jót tett a lelkiállapotuknak. Mindig tudtam, hogy engem nem szabad gyerekek közelébe engedni, de ezzel felülmúltam önmagamat. - Szerintem boldogulni fogtok. Ügyes srácok ezek, vagy legalábbis tanulékonyak. Nem azt mondom, hogy nem kell óvatosnak lenned, a görcsöléssel viszont csak rontasz a helyzeten. De ami azt illeti, lehetnél egy kicsit óvatosabb, mikor gyerekekként emlegeted őket. Rajtuk ragadt, hogy a te „gyerekeid”. - Ki volt ez az idióta? Először is, másik galaxisból származnak, másodszor utánaszámolt, hogy ezek szerint nagyjából nyolc évesen lettem apa? – hördült fel Ray, aztán felnevetett. – Nem tudnál elindítani valami új divatot? Ez a névadás már kezd az idegeimre menni. - Kinézed belőlem, hogy ilyen nagy dologra is képes vagyok? Meghatódtam. És ami azt illeti… ahhoz képest, hogy milyen ellenvetéseid vannak a dorese-i ruháiddal kapcsolatban, egész jól el tudsz felejtkezni róluk – vigyorodott el Joanna, aztán kimenekült a szobából, mielőtt Ray kitalálhatta volna a megfelelő válaszlépést. - Srácok, a helyzet az, hogy nagyjából menetkészek vagyunk, legalábbis senkinek sem jut eszébe újabb kérdés, amivel még nem foglalkoztunk – jelentette be két hónapi küszködés után rosszul leplezett idegességgel Ray. – Plusz, van egy egész helyes kis bolygó, legalábbis a város környéke egészen nyugodt volt, békés lakossággal, amiről úgy tűnik, jó lesz vizsgának, hogy mire jutunk a mesénkkel. - Ha ilyen egyszerű ügy a hely, miért pont mi kellünk oda? – kérdezte Koram. - Na igen, akartam is szólni. Az ottani vezetőség nem vette jó néven, hogy az egyik idióta elcsábította valamelyik miniszter lányát, szóval srácok, én ezt nem tartom követendő példának. Nirean helytelenítő arcot vágott. - Nirean, az istenért, ha a lány tiltakozott volna, nem az „elcsábít” szót használtam volna, rendben? Nem mindenki tartja magát a közösség normáihoz – sóhajtott fel Connor. Néha szörnyűnek tartotta, hogy a lány ennyire merev, de még mindig ez volt a legkisebb problémája. – Tehát, a város neve Govre, nyolc ember vezeti, önellátóak, de szívesen kereskednek más népekkel. Ami minket érdekel, hogy robbanószerekkel kísérleteznek. Nekünk is van elég, de a dokik már közölték, hogy mindenki sokkal jobban járna, ha azelőtt összedobhatnának valami utánpótlást, hogy kifogyunk a sajátunkból. Egy fél perc, és mondom a többit. A lényeg, hogy holnap tízkor találkozunk az indítócsarnokban. Belevágunk. Másnap reggel aztán négy enyhén szólva feszült ember gyűlt össze a csillagkapu előtt, Sindem arca kifejezetten zöldnek tűnt, bár Ray meglepve tapasztalta, hogy Dr. Weir talán még náluk is idegesebb. Ő, Sheppard és McKay a tárcsázó mellől figyelték a készülődő csapatot. Néhány jókívánság, néhány „hála az égnek, ezt más csinálja”-tekintet a közelben álló technikusok részéről, aztán beütötték a bolygó címét. - Valami félre fog menni, fogadunk? – kérdezte Rodney. - Mi sikerült tökéletesen ebben a galaxisban? – vágott vissza John, aki sokak meglepetésére a kezdetektől támogatta a tervet. – Talán belebotlanak egy darázsfészekbe, de ennyi. - Fix, hogy elszólják magukat – makacskodott Rodney. – Egyheti zselében mernék rá fogadni. - Tartom – közölte John egy másodpercnyi töprengés után, ügyet sem vetve Elizabeth megrovó tekintetére. Időközben megnyílt a féregjárat. - Akkor… Ideje indulni, srácok – mondta végül Ray, és átléptek a kapun. A bolygón hajnali félhomály, csípős levegő, két ájult egyenruhás alak fogadta őket, és néhány láda, amit csuklyás alakok pakoltak az ott álló szekerekre. Nagyjából ezután döbbentek rá, hogy a csillagkapu mellett is felsorakoztak páran, és kérdezősködés nélkül nekiestek az érkezőknek. Nyilvánvaló volt, hogy valamit megzavartak. - Átlépek a csillagkapun, és lidércekbe botlok. Még egyszer próbálkozok, és persze, hogy ép csempészakció folyik a közelben. Könnyebben találom meg a bajt, mint a Google – futott át Ray agyán, miközben kicsavart egy kést valakinek a markából, mire a másik gondolkodás nélkül oldalba rúgta. Ray elkapta a lábát, közelebb lépett és halántékon ütötte, aztán hagyta a földre esni, miközben ő felmérte a terepet. Koram boldogult, elég messzire táncoltak az ellenfelével, Sindem karján hosszú, vágott seb éktelenkedett, Nirean… a francba. - Ha még egyszer megmozdultok, megölöm! A kezeket felemelni, de ha egyetlen lépést tesztek, elbúcsúzhattok a kis barátnőtőktől – kiáltotta a csuklyás, aki kést szegezett a lány torkának. A fiúk megdermedtek, mint Ray fél pillanattal ezelőtt. Tehetetlenül álltak, amíg az utolsó ládák puffantak a szekéren, ketten felemelték Connor ellenfelét, és ők is felszálltak. – Gyerünk, kislány, ha jól viselkedsz, életben maradsz még egy ideig. Nirean rémülten, tanácstalanul nézett a társaira, Ray bizonytalanul aprót bólintott, bár ő se tudta, mit akar kifejezni vele: tegye, amit mondanak neki, vagy hogy nem lesz semmi baj? Mindenesetre a lány óvatosan hátrálni kezdett a fogva tartójával együtt, és hagyta, hogy felvonszolják a szekérre, ami azonnal el is indult. Távolról különös hang hallatszott, mintha nagy testű állatok közelednének. - Én mondtam, hogy… - motyogta az egyik éledező őr Koram közelében, de a fiú csak ennyit hallott, a többit elnyomta a többi érkező katona zaja, akik azonnal körbevették őket, és határozottan barátságtalanul meredtek az idegenekre. Hát, ez remekül kezdődött. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2007-12-27 Ha egy percre elfordulsz…
- Te ott, sétálj egy kicsit közelebb a barátocskáidhoz, amíg szépen mondom – mutatott az egyik férfi Koramra, aztán intett egy társának, hogy vizsgálja meg a földön fekvő őröket. Valószínűleg ő vezette a csapatot. A fiú engedelmeskedett, olyan arccal, mint aki a kezdetektől fogva erre számított. – Ki vele, hova tűntek a társaitok, mit hoztatok át a kapun? - Nem tartozunk a csempészekhez – tiltakozott Ray. – Minket is megtámadtak, mikor megérkeztünk. - Hát persze, ilyen balszerencsétek volt, igaz? – bólogatott gúnyosan a katona. - Sindemnek vérzik a karja, a maga emberei viszont még a kardjukat se vették elő, mikor leütötték őket. Tehát, maga szerint ki okozta a sérülést? – kérdezte Koram szárazon, mintha ezt a másiknak már régen észre kellett volna vennie. - Akkor mégis mit keresnek itt? - Egy Dorese nevű városból jöttünk, most kezdtük használni a kaput. Még csak ismerkedünk más népekkel, mint a magukéval. Connor Raymond vagyok – mondta Ray, kifacsart neve idegenül hangzott a saját fülében is –, ők Darek Koram és Mirto Sindem. Sajnálom a rossz bemutatkozást, de értse meg, mi se jártunk jobban. A csempészek elvitték a vezetőnket, Lirdos Nirean kisasszonyt. Jézusom, de hülyén hangzik ez így élesben. Biztos, hogy nem fogják bevenni. - Rendben – közölte a katona rövid gondolkodás után. – Elvisszük magukat Govre vezetőihez. Döntsék el ők, mi igaz a történetből és mi nem. Ha engem kérdeznek, maguk csak összekaptak valamin a társaikkal, akik bosszúból itt hagyták magukat, de őket akkor is érdekelni fogja a maguk népe, ha az első képviselői egy kissé kétes alakok. Viszont, ha tényleg nem érdekli magukat, mi van a csempészekkel, merre mentek? - Arra – mutatott Koram gondolkozás nélkül abba az irányba, amerre elindultak a szekerek, mielőtt a figyelmét lekötötte volna a motyogó őr. - Hetek óta nem esett, ki van száradva a föld, nehéz lesz erről megbizonyosodni – közölte az egyik katona, aki megvizsgálta a talajt. - Nézzetek körül. Ti itt maradtok az őrség helyett, a két sérültet majd a ti kvaritjaitokon visszük vissza a városba. Ti pedig velünk jöttök – mutatott a vezetőjük Connorékra, és a katonák kissé szorosabbra fogták a kört körülöttük, mielőtt tiltakozhattak volna. A nagydarab, rövidnyakú zsiráfra emlékeztető állatok gyűrűjéből nehéz lett volna kitörniük. A csoport elindult, a katonák valószínűleg nem merték teljesen kétségbe vonni a történetüket, mert tűrhető tempóban igyekeztek a város felé. - Mindig ennyi emberre van szükség egy egyszerű őrségváltáshoz? – érdeklődött Koram az egyik fiatal katonánál, aki inkább érdeklődőnek tűnt, mint gyanakvónak. Ő csak suttogva mert válaszolni. - Szerinted mégis honnan tudja, hogy csempészek jártak a kapunál? Rits szólt neki, a harmadik őr, akinek sikerült meglógnia előlük. - Azt hogy csinálta, ha a többieket leütötték, mielőtt észbe kaptak volna? - Épp körbenézett, mert valami zavarta. Meghallotta a szekereket, és inkább elbújt, aztán mikor látta, hogy leütik a többieket, a város felé vette az irányt. Berohant hozzánk a gyakorlatozásra, kipakolt a kapitánynak, ő meg ki se adta még a parancsot, már szedelőzködtünk. - Épp körbenézett, hmm? – gondolta Koram. – Kicsit túl sok a véletlen ebben a történetben. Úgy fél-háromnegyed óra gyaloglás után érték el a várost, ami legalább azt megmagyarázta, hogy egy gyalogos és egy lovas csapat ilyen gyorsan megjárta az utat, hogy még a csempészeken is majdnem rajtaütöttek. Itt egy kicsit lelassultak, a kavargó tömegen nehéz volt átvágnia egy ekkora csoportnak, de néhány hangos szóra megpróbáltak utat nyitni nekik. Úgy tűnt, a katonák tiszteletben állnak, amit Koram enyhe meglepetéssel vett észre, miközben az utcákat fürkészte. Leginkább a házak tetejét látta ugyan, de néha támadt egy kis rés két katona között. Nem sokkal később egy várba taszigálták őket, ketten lemaradtak, hogy őrizzék a kvaritokat, Connoréket pedig tovább vezették. Egy ajtó előtt megálltak, rövid várakozás után kijött egy díszes ruhájú, nagyjából ötven éves férfi, aki izgatott sugdolózásba kezdett a kapitánnyal, végül visszament a másik terembe, Connorékat pedig tovább vitték. Felfele indultak, ami végül is megnyugtatta őket, még egy kultúráról sem hallottak, ahol a börtön valamelyik emeleten lett volna, ha nem egy külön épületről volt szó. Vagyis úgy tűnt, hajlanak rá, hogy elfogadják a meséjüket. - Egyelőre itt maradtok, amíg a tanács el nem dönti, kik beszélnek veletek – jelentett ki a kapitány, miközben egy újabb ajtón terelte át a foglyait. A szoba teremnek is beillett volna, kényelmesen, de ridegen rendezték be. Néhány szék, és csak annyi díszítés, amitől nem tűnt börtönnek a helyiség. Az üzenet egyértelmű volt: Itt mi vagyunk a főnökök, és ha ezt elfogadjátok, akár még jól is járhattok. Ray közben megvizsgálta Sindem sebét, nem volt túl mély, és alig vérzett. Mindenesetre bekötötte a zsebkendőjével (Atlantiszon még milyen nevetségesnek tűnt a vászon zsebkendők gondolata, mintha egy élettel ezelőtt lett volna), Fél órán át idegeskedtek, mire három govrei lépett be hozzájuk. Kettő átlagos katona volt, de a harmadik, úgy látszott, nem akárki. Talán nem áll a hierarchia csúcsán, de mindenképpen fontos pozíciót tölt be. - Varce Lobed vagyok, Govre egyik fő utazója. - Connor Raymond, Darek Koram, Mirto Sindem. A dorese-i nép követei vagyunk – mondta Ray kissé ügyetlenül, a szerepek felsorolása Nirean dolga lett volna, és összezavarta, hogy a másik utazót mondott követ helyett, de igyekezett összeszedni magát. – Abban a reményben keltünk át a csillagkapun, hogy új barátokat találunk a népünknek, de… sajnos, az érkezésünk nem sikerült a legszerencsésebben. - Valóban nem. Sokakban felmerült, hogy talán először léptetek a városunk területére, de nem először találkoztok Govre népével. – Lobed lágyan, tárgyilagosan beszélt, de volt valami zavaró a hangjában. - Ezt mégis hogyan tettük volna? – tiltakozott Ray. - Talán egy másik bolygón találkoztak a két nép utazói egymással, és kötni akartak egy előnyös üzletet, Govre kereskedelmi szabályainak megkerülésével. Tehát bocsássanak meg a minden bizonnyal alaptalan vádaskodásért, de a tanács ragaszkodik hozzá, hogy meggyőződjünk róla, a két népnek nincsenek közös ismerősei. Vagy ha vannak, az utazóik még nem találkoztak egymással. - Nos, ha kifaggatják az utazóikat, minket fognak igazolni. - Nem is áll érdekükben, hogy bevallják a csempészetben való szerepüket, nem igaz? – váltott fagyosabb modorra Lobed. – Nem, mi azokon a bolygókon érdeklődünk, amelyeken az elmúlt hetekben jártunk. - Ne számítsunk gyors megoldásra, ha nem tévedek – ráncolta a homlokát Ray. - Semmi közük az ügyhöz, nem igaz? Ez esetben nincs mitől félniük. - De igen, van. Négyen jöttünk át azon a kapun. - Igaz. Az elveszett társuk keresése érdekében is tettünk már lépéseket – jelentette ki Lobed hanyagul. – Értesítjük önöket a fejleményekről. Nos, uraim, ha megbocsátanak… - intett a két katonának, aztán mindhárman távoztak. - Nagypofájú rohadék – füstölgött Ray a becsapódó ajtót bámulva. - Még azt se kérdezték meg, miről ismerik fel Nireant, ha véletlenül megtalálják – állapította meg idegesen Sindem a nyilvánvalót. - Egy szavunkat se hitték el – rázta a fejét Ray. – Esetleg annyit állapítottak meg a ruhánkból, hogy tényleg vadidegenek vagyunk, de ez se győzte meg őket. - Akkor most ülünk, és várunk, hátha rájönnek a tévedésükre? – húzta össze a szemöldökét Koram. - Ha nem találnak bizonyítékot, kénytelenek lesznek hinni nekünk. - És megállapítják, hogy gyenge, puhány népség vagyunk, akikkel mindent meg lehet tenni. Másrészt, mi elleszünk itt pár napig, de Nireant még mindig fogságban tartják a csempészek. - Ha tartja magát a mesénkhez, és mivel okos lány, valószínűleg ezt fogja tenni, nem fogják bántani. Talán megpróbálnak váltságdíjat követelni érte. - Életben hagyják, talán. Egy ideig. Amíg meg nem unják, hogy nem tudnak kapcsolatba lépni velünk. Connor, béreltek már fel gazdag apák, hogy szedjem ki valahonnan a gyereküket, és hidd el, nem voltak jó állapotban. Ami azt illeti, ez eddig mindössze egyszer történt meg, de Koram nem akart helyesbíteni. Nem árt fokozni egy kicsit a helyzet súlyát. - Viszont, ha be tudjuk mutatni nekik Nireant, az akár bizonyíték is lehetne a mesénkre, de, még ha meg is próbálják megkeresni, egy csapat kardcsörtető csak figyelmezteti a csempészeket, hogy szívódjanak fel. - Ötleted is van, vagy csak az optimizmus teng túl benned? – csattant fel Ray. Tudta, hogy Koramnak igaza van, de a tehetetlenség kezdte felőrölni. Soha nem lett volna szabad idehoznia a srácokat, őrültség volt az egész, és ha történik velük valami, márpedig csoda kell ahhoz, hogy Nirean megússza az elkövetkező időszakot, akkor azt sosem fogja megbocsátani magának. - Elég sok embert kellett már megkeresnem, most is menni fog. Ajánld fel a segítségemet, ha a legközelebb előkerül valaki. Nem akarják teljesen kétségbe vonni a megbízhatóságunkat illetően, ugye? Akkor el fogják fogadni. - Nem fog tetszeni nekik az ötlet – ingatta a fejét Ray leverten, de végül is, mit veszíthetnek? Rövid gondolkodás után folytatta. – Nem ígérem, hogy rá tudom beszélni őket. Koram összehúzott szemmel figyelte. A szekér halkan zötykölődött a kiszáradt úton, miközben a felkelő nap sugarai lassan megvilágították az utat. Nirean mozdulatlanul ült, fogvatartója még mindig nem vette el a kést a torka elől, egy-egy zökkenő után érezte a penge érintését a bőrén. Talán még Dorese-ben, az oszlophoz kikötözve sem félt ennyire. Ott el sem tudta képzelni, mi vár rá, de ezúttal sokkal valóságosabb volt a fenyegetés. Csukott szemmel, kínkeservesen próbálta legyűrni a reszketését, ami néha, pár másodpercre sikerült is neki, aztán a kés újra hozzáért, és minden kezdődött elölről. A tudata nem akarta kimutatni az érzéseit, az ösztönei viszont világgá akarták kürtölni, hogy nem jelent veszélyt senkire, semmi szükség ekkora figyelemre. Egy tanya mellett álltak meg, ahol a csempészek elpakolták a ládákat, közben összekötözték Nirean kezeit és a bokáját, aztán néhányan összegyűltek körülötte, hogy eldöntsék, mihez kezdjenek a lánnyal. - Ki vagy te? - Lirdos Nirean, Dorese népének küldötte. - Ki szólt nektek, hogy mikor kell átjönnötök a csillagkapun? - Senki. Véletlen volt, semmi több. Csak ismerkedünk más bolygók lakóival – magyarázkodott a lány erőtlenül. Ray beléjük sulykolta, hogy tartsák magukat a meséhez, és ne mondjanak túl sokat, akkor nem zavarodhatnak bele. - Miért pont téged küldtek? - A kapcsolatfelvétel a főrendűek feladata – felelte Nirean nagy nehezen, miközben sápadtan pásztázta a körülötte állókat. - Szóval gazdag az apád? - Igen. Igen, az. - Remek. Csakhogy egy másik bolygón él, mit gondoltok, hányszor támadhatjuk meg a csillagkapu őreit? – tiltakozott az egyik csempész dühösen. - El tudom intézni, hogy az egyik emberünk kísérje vissza a társait a bolygójukra. Akkor egy alkalom elég lesz. Talán azt is ki tudjuk várni, hogy elcsituljon az ügy. - Zseniális, és hova tesszük, amíg ez megtörténik? Itt hagyjuk és látogatjuk? - Frászt. Hülyeség a rejtekhelyen hagyni, még megszökik, vagy megtalálják a nyomainkat. - Akkor hazaviszed, és titkolod a szomszédok elől, hogy bevonszoltál valakit a házadba? Rövid, feszült csend következett. - A tébolyda. Ott szemmel tartják, arra viszont senki se figyel, hogy mit mond, de örülni fognak, ha valaki elviszi. Na? - Ha őrültnek tűnne, rendben. De nem fogják becsukni, csak mert te azt mondod. - Van még pár dotiva-levél a házban, nem? Glet, forrázz le néhányat. Az elintézi a kérdést. A dotiva szintén egy másik bolygóról került hozzájuk, hallucinációkat és pánikrohamot okozott. Többnyire vallatáshoz használták, az áldozat többnyire annyira megrémült, hogy képtelen volt hazudni vagy elhallgatni valamit. Nireannak minderről mit sem tudott, de nem várt sok jót a csempészektől, és abban sem bízott, hogy puszta kedvességből tolt az egyikük valamilyen forró italt az orra alá. - Idd meg. A lány ösztönösen összeszorította a száját. Hiába, a pohár szélét beerőltették az ajkai közé, valaki befogta az orrát. Ha nem akart megfulladni, muszáj volt nyelnie pár kortyot. Ügyet sem vetett arra, hogy a folyadék végigperzselte a torkát, sokkal jobban érdekelte, hogy mi fog vele történni ezután. Visszahajították a szekérre, ami elindult a város felé. Néhányan beugrottak mellé, aztán figyelték, ahogy lassan kitágul a szeme a félelemtől. Jó ideig, amíg próbálta észben tartani, hogy ez nem lehet valóság, csak ennyi tanúskodott arról, hogy Nirean szeme előtt lassan eltorzul az idegenek arca, és a lidércek vonásait ölti fel, hogy a fák ágai mintha a lány felé kapnának, az erdő hangjai pedig egyre fenyegetőbbé váltak. A csempészek kifejezetten boldogok voltak, hogy ennyire összekötözték, majdnem kiesett a szekérből, miközben menekülni próbált valami elől, amit csak ő látott. De néma maradt, minden rémülete ellenére. Fogalma sem volt róla, hogy a csempészek egyike mély gyásszal az arcán adja át „szegény, megzavarodott húgát” a tébolyda dolgozóinak, akik enyhén undorodó arckifejezéssel elvágták a köteleit, és egy percig sem csodálkoztak azon, hogy egy őrültet megkötözve szállítottak hozzájuk. A csempész adott nekik némi pénzt, aztán odébbállt. Nireant belökték az egyik zsúfolt, évek óta nem takarított cellába a mosdatlan, rongyos őrült nők közé, ő pedig elvergődött egy üres sarokba. Mikor rájött, hogy nincs tovább, összekuporodva, iszonyodó tekintettel, sikoltozás nélkül várta a kísértetek támadását. Lassan, eseménytelenül teltek az órák. Ray próbálta kitalálni, hogyan csomagolja Koram ajánlatát valami többé-kevésbé diplomatikus megfogalmazásba, de minden ötlete siralmasnak tűnt. Bele fognak kötni, ez hétszentség, mert mi van, ha a fiú csak meg akar szökni, hogy figyelmeztesse az „itteni barátaikat” vagy valami hasonló. És ha ezzel közel járnak a valósághoz? Na nem. Ray valahogy kizártnak tartotta, hogy Koram a vízben hagyná őket. Idegesítő, és biztosan van néhány titka, mégis megbízhatónak tűnt. És ahhoz képest, hogy Atlantiszon hülyét csinált magából, egészen logikusan gondolkodik. Újra kinyílt az ajtó, az a kapitány lépett be, aki elfogta őket, de ezúttal sem tűnt barátságosabbnak. - Gondoltam, szeretnék megtudni, hogy az információjuk a szekérről zsákutcába vezetett. Felteszem, nem véletlenül időzítettek a barátaik az aszály kellős közepére. - Nem a barátaink. - Most már biztosan nem, hogy hagyták elfogni magukat. - Rendben, ha ilyen görcsösen ragaszkodik az elméletéhez, miért nem próbáltunk visszaszökni a bolygónkra, mikor meghallottuk, hogy közelednek? - Túl későn vették észre, és inkább egy ügyes mesére bízták a sorsukat? – tippelt a govrei. – Be kell vallanom, nagyon meggyőzőek, de ha nem lenne néhány hiszékeny alak a tanácsban, sokkal kellemetlenebb helyen társalognánk. - Fogtak már el külvilági bűntársakat, mikor megtalálták a csempészeket, hogy ennyire bizalmatlanok? – próbált higgadtan érvelni Ray egy pernyi néma káromkodás után. - Nem lehet mindegyik annyira ügyes, hogy az áruért az ő bolygójukra kell elmenni, nem igaz? - Ha egyetlen rohadt másodpercig megpróbálna hinni nekünk… – Ray elakadt. A pasasnak tulajdonképpen igaza van. A történetük fele hazugság. Csak éppen nem az a fele, amit a helyiek annak tartanak. A kapitány gúnyos mosollyal figyelte, és mire Ray mondott volna valamit, megelőzte. - Nos, én élvezem ezt a sehova se vezető beszélgetést, de vannak egyéb kötelezettségeim, tehát ha megbocsátanak, távozom. - Ez szép próbálkozás volt – jegyezte meg Koram, miután becsapódott a kapitány mögött az ajtó. Ray pont az ilyenek miatt örült, hogy a fiúk eddig befogták a szájukat. - Csak kárörvendezni jött, és ezt te is tudod. Nem tehetek róla, hogy addig tartanak minket bűnösnek, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője! - Meg sem próbálod az ellenkezőjét bebizonyítani. - Nem hiszem, hogy egyáltalán elgondolkozott volna az ötleten, hogy segíts Nirean keresésében, ha erre gondolsz. - Arra viszont rámutathattál volna, hogy amikor megadtam nekik a rohadt szekér irányát, fogalmam se lehetett az aszályról. Annyira óvatosan tiltakozol, mintha tényleg bűnös lennél. - Bocsánat, hogy nem akarom felhúzni őket! Az esetleg eszedbe jutott már, hogy ha senki sem hinne nekünk, már régen szétválasztottak volna minket, hátha külön-külön könnyebben kiszedik belőlünk az „igazat”? Mi lenne, ha néha gondolkodnál is egy kicsit, és nem csak belebeszélnél abba, amihez nem értesz? A következő pillanatban már legszívesebben felpofozta volna magát az utolsó mondatért. Mindegy, hogy Koram mostanáig úgy viselkedett, mint egy hülyegyerek, akkor sem beszélt a levegőbe. Kicsit egysíkúan látja a helyzetet, de ezt nem kellett volna így túlreagálnia. A fiú már nem látta az arcán a megbánást, hátat fordított neki, és úgy tépte fel az ablakot, mintha nem bírna egy légtérben maradni vele. - Úgy tudtam, hogy ez lesz – mondta magában Koram, miközben a látványt tanulmányozta. Egy kis udvaron túl már a város következett, ha tippelnie kellett volna, errefelé csak a cselédek járnak. Páran talán itt is laknak, ami azt jelenti, hogy a kaput nem őrzik, legalábbis nem túl alaposan. A fal rücskös, és egy emelettel lejjebb már az ereszbe futott, a tetőszerkezeten gyerekjáték lenne átjutni. – Végül is, megoldható. Mielőtt a másik kettő egyáltalán észre vehette volna, mit tervez, már ki is lendült az ablakon. Az ablakfélfa reccsenésére kapták fel a fejüket, egy másodpercig értetlenül nézték, hogy hova tűnhetett, aztán odarohantak. - Koram, gyere vissza azonnal, amíg szépen mondom – Raynek határozottan jó tett volna, ha egy kicsit jobban kieresztheti a hangját, de a fenének se hiányzott a feltűnés. – Van róla valami egészen halvány fogalmad, mi lesz itt, ha észreveszik a szökésedet? - Akkor esetleg nem csapj zajt. - Előbb-utóbb valaki benéz hozzánk. - Szerintem meg fogod oldani – közölte Koram, de közben a köveket fürkészte. – Nem te mondtad, hogy lépjek le, nem igaz? - Egyszerűbb lenne, ha visszajönnél. - Vissza fogok. Nos, remélem, Sindemre legalább tudsz vigyázni – felelte Koram, miközben elérte az ereszt, és a tetőn keresztül a város felé vette az irányt. A másik kettő idegesen figyelte, amíg el nem tűnt a túloldalon. - Mi a fene jár a fejében? - Ha én azt tudnám – sóhajtotta Ray. – Azt mondta, meg tudja találni Nireant, és most megpróbálja. - Szerinted menni fog? - Hát nagyon ajánlom. Ha ezek után nélküle jön vissza, kitekerem a nyakát. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-01-02 Séta Govréban
Alig néhányan jártak az utcán, mikor Koram óvatosan leereszkedett a tetőről. - Fogadtunk a srácokkal, hogy nem tudom megcsinálni – magyarázta vidáman néhány felháborodott járókelőnek, visszanézett a várra, vállat vont, és hanyagul folytatta. – Hadd várjanak… Páran a fejüket csóválták, miközben elindult, de ha éretlennek tűnt is, már túl idős volt ahhoz, hogy kioktassák, tehát annyiban hagyták az ügyet. Koram pedig békésen sétált a következő sarokig, aztán futásnak eredt, hogy nem sokkal később egy középkorú asszony mellett fékezzen le. - Megmondaná, merre van a kaszárnya? Úgy néz ki, eltévedtem. - Mi ez a nagy sietség? – kérdezte az asszony szemrehányóan. - Egy Rits nevű katonát keresek, sürgős – hadarta a fiú tettetett idegességgel. - Miért? - Mert a feleségénél elkezdődtek a fájások – a nő tekintetébe megértés költözött, elismerte, hogy ettől bárki jogosan pánikolna, de azért Koram még hozzátette. – Elküldtek, hogy szóljak neki. - Ezen az utcán végig, aztán balra a városfal mentén, a második kapu után már megtalálja. A fiú már ott sem volt. A látszat kedvéért még futott egy kicsit, aztán lassított. Már nem volt szüksége feltűnésre, bár azokra a piactéri utcagyerekre sem, akik arra voltak kíváncsiak, van-e valami érdekes a zsebében. Az egyik pláne amatőrnek tűnt, egy alig tíz éves, csont és bőr kiskölyök. Ha így folytatja, esélytelen, hogy megéli a következő hónapot. Bár tudja a fene, elég kitartónak tűnt, Koramot makacsul követte. - Hadd tanuljon a gyerek – gondolta végül a fiú, aztán alig észrevehető mozdulattal leemelt egy gyümölcsöt az asztal széléről, ami mellett elhaladt, és hátradobta. Egy fojtott, meglepett kiáltás jelezte, hogy a kölyök legalább el tudja kapni a repkedő dolgokat. Hosszú, eseménytelen séta után érte el a kaszárnyát, pontosabban a mellette levő kocsmákat. Találomra belépett az egyikbe. Nehezen tudta volna megmondani, hogy fényből vagy levegőből van-e kevesebb, egyenruhást viszont eleget talált, az egyik csoport pedig éppen a reggeli csempészeket tárgyalta halkan. - Rohadnának meg mind egy szálig… hát persze, hogy a legócskább csapat volt szolgálatban, mikor odamentek elintézni az ügyeiket… ha én vagyok ott, már rég a celláikban számolgatnák, hány fogukat vesztették el. Koram egy ideig némán tanulmányozta az arcukat, hátha valamelyik ott volt, mikor elfogták őket, de egyik sem tűnt ismerősnek. Ha pedig csak a sötétség miatt nem ismeri fel őket, akkor valószínűleg az ő kiléte is titokban marad még egy darabig. Így hát felkapott egy kiürült poharat az egyik asztalról, és leült egy asztalhoz a katonák közelében. - Ha Rits nem szól idejében, repülne az egész bagázs. A kezdők se lehetnek ennyire kétbalkezesek, hogy nem veszik észre, ha közeledik valaki, hát mi a fenének állnak ott, ha nem azért, hogy figyeljenek? - Tényleg, Rits hol van? – szólt közbe Koram érdeklődve, mintha teljesen normális lenne, hogy ő is belebeszél. – Mit kapott, amiért nem azonnal a társainak szólt? - A kapitány lenyelte, hogy már leütötték mind a kettőt, mire visszament volna – vont vállat az egyik, az asztalon félig elterülő katona, mire ez idősebbik társa oldalba bökte, aztán felháborodva Koramra nézett. - Te meg hogy beszélsz a tapasztaltabbakról, zöldfülű? - Miért, maga nem ezt tette volna a helyében? - Mondjuk, ebben igaza van a kölyöknek – sandított a társára a harmadik. - Ha már tényleg a földön voltak, akkor aztán szólhatott nekik – legyintett a második. - Pontosan ezért kérdeztem – szólt közbe Koram, mielőtt belemelegedtek volna a vitába. - Ő meg pontosan ezért szégyelli magát. Gondolom, ledobta az egyenruháját, és behúzódott a legócskább putriba, hogy leigya magát – mondta a harmadik. - Ahogy te csináltad, mikor öten nem tudtatok elkapni két kis csirkefogót? – vigyorodott el a második, és beleivott az italába. - Bevett módszer, nem? A Rohadó Hordó szerintem több csaprészeg katonát látott, mint az összes több kocsma a környéken együttvéve. - Na, akkor készüljünk a következő baklövéseimre, és áruljátok már el, hova is kell bevennem magam, ha én kerülök sorra – kérte Koram, és belekortyolt az üres pohárba. Nehogy már valaki azt higgye, csak faggatózni jött. - Az Északi Kaputól elindulsz befelé a városba, a harmadik sarkon lefordulsz jobbra, a következőn balra, aztán mész a negyedik sikátorig. Ott az ócskábbik ajtó már a Rohadó Hordóhoz tartozik. - Ha megtalálod, az már egy kis sikerélmény a felsülés után – magyarázta a harmadik. - Legalább ez dobja fel azt a borzasztó löttyöt, amit ott találsz… Berúgni jó, ismerős nem fogja látni, mit művelsz, legfeljebb, ha azért jön, hogy lelket verjen beléd. - Történelmi hely! – rikkantott fel az első, aki közben tisztességesen elázott. - Te, szerintem lódíts haza – nézett rá a második. – Akkor is kínos részegen utcára menni fényes nappal, ha egész éjszaka járőröztél. - Ennek már későn szólsz – nevetett fel a harmadik. – Gyere, vigyük haza. Egyedül már megy sehova. Hármasban kikecmeregtek az ajtón. Koram maga elé bámult, aztán lassan, vontatottan megkérdezte a csapost. - Ha kimegyek, akkor tőlem balra a Déli Kapu lesz, jobbra a Keleti, ugye? - Jobbra a Nyugati, balra a Keleti. Máskor ne próbálj az idősebbekkel inni, mert lehet, hogy elszórakoznak rajtad, de felelősséget már nem vállalnak érted – nézett rá a csapos minden meglepődés nélkül. Nem tudta volna összeszámolni, hány kölyök indult el tőle elázva, miután megpróbált bevágódni a régebbieknél. - Igyekszem észben tartani – mondta Koram, aztán néhány kacskaringóval célba vette az ajtót. Eltöprengett, hogy a hatás kedvéért felbukhatna egy székben, de inkább elvetette az ötletet. Még a végén valaki megsajnálná, és felajánlaná, hogy végigcipeli az utcán. Az Északi Kapuig azon gondolkozott, mennyi a valószínűsége, hogy tényleg csak figyelmetlenségből nem szúrták ki időben a csempészeket, és Rits vajon honnan tudta, mikor kell körülnézni. Meg egyáltalán, miért csak leütötték az őröket? Miért vállalták a kockázatot, hogy valamelyik túl korán felébred, ahelyett, hogy egyszerűen megölték volna őket? Megoldásra ugyan nem jutott, de a gondolatmenetet felfüggesztette, amíg az utcákat kellett számolnia. A Rohadó Hordó még annál is borzasztóbb hely volt, mint amilyennek leírták. Sötét kis putri, a bútorok szétesni készültek, a szag pedig tökéletesen illett a kocsma nevéhez. Tíz ember ült odabenn, beleértve a csapost, többnyire kettesével. Három férfi bámulta egyedül az előtte álló bádogpoharat, kettő szörnyen elhanyagoltnak tűnt, a harmadikról viszont lerítt, hogy sokkal jobb környezetben is elverhetné a pénzét. Koram letelepedett az asztalához, a szék felháborodva tiltakozott. - Rits? - És te? Koram elnyomott egy megkönnyebbült sóhajt. Elképzelni se tudta, mihez kezd, ha nem találja meg a férfit. - Koram. - Üdv – Rits megbillentette a fiú felé a poharát, aztán beleivott. – Tartozom neked, vagy miért voltál képes még ide is utánam jönni? - Mi történt ma hajnalban? - Ez a hely tiszteletben áll, kölyök. Ha valaki annyira mélyen van, hogy képes idejönni, akkor annak már semmi szüksége a faggatózásra, világos? Legkevesebb húsz embernek elmondtam már a történetet, zaklasd őket. Vagy legalább azt várd meg, hogy az első pohárral végezzek. - A húszból egyik se tette fel a kérdést, hogy mégis miért készült ki egy kis baklövéstől? - Mi van? - Nem figyeltek, rendben. Beszéltek, játszottak, előfordul. Ez nem akkora szégyen, ami miatt el kell tűnni mások szeme elől. Valamit nem mondott el, nem igaz? - Nem szégyen, hogy ezt a nyavalyás munkát se tudtam rendesen elvégezni? - Maga riasztotta a többieket, még mindig maga végezte a legjobban a dolgát. - Ettől még Wiratékat megölhették volna. - De nem tették. Szerintem mindketten tudjuk, hogy a csempészeknek volt valami okuk, amiért életben hagyták őket, és csak azt csodálom, hogy a feletteseinek ez nem szúrt szemet. - Nekik már megvannak a bűnbakjaik. - Az idegenek – állapította meg Koram semleges hangon. - Pontosan. A fenébe, Wiratnak családja van, ha kiderül, hogy ő is benne van… - Másra gyanakszik? – kapta fel a fejét Koram. - Mersol nem akarta, hogy körülnézzek. Percekig vitatkoztunk, aztán Wirat közölte, hogy egy kis óvatosság nem árthat, és ebbe belenyugodott. - Egész éjszaka ideges volt, ugye? - Többször is meg kellett szólítani, ha beszélni akartunk vele. - Akkor ő volt. Ha engem kérdez, megegyezett a csempészekkel, és mivel nehéz lett volna kimagyarázni, ha csak ő marad életben, ezért a másikat is csak leütötték. - Akkor, most elmondod a kapitánynak… - nem kérdés volt. Ő is ezt tette volna, ha nem a saját társairól van szó, akik közül az egyik ráadásul tényleg a barátja. - Nem. De Mersollal beszélnem kell. - Na jó. Tudsz az esetről, de nem vagy katona, mert akkor jelentenéd. Nem vagy csempész, mert akkor nem lenne rám szükséged. Akkor mégis honnan a fenéből tudsz az egészről? Ki vagy te? - Az egyik bűnbak – mondta Koram. Rits nem volt se hülye, se részeg, magától is rájött volna. - Megszöktél? – kérdezte a férfi, mikor összeszedte magát. - Úgy van. Tehát foglaljuk össze a helyzetet. Magának nem tetszik, hogy mi visszük el a balhét. Nekem se. Az egyik társam eltűnt, és szeretném megtalálni, de egyedül nem fog menni. Kapcsolatba kell lépnem a csempészekkel, és maga ismeri azt az embert, aki ebben segíthet. Elvisz hozzá, vagy inkább itt marad őrlődni? Rits maga elé bámult. Olyan sokáig, hogy Koram már azon gondolkozott, mit mondjon, amivel befolyásolhatja a másikat. Aztán a férfi felemelte a fejét. - Rendben van. Mersolt hazaküldték, nem lakik messze. Elviszlek hozzá. Már mindketten az ajtó felé haladtak, mikor egy katona lépett be a kocsmába. - Mi van, Rits, valaki már összekaparta a maradványaidat? – kérdezte vidáman, aztán Koramra meredt. Felismerték egymást. A katona ott volt, mikor elfogták őket. – Te az egyik… hogyishívják vagy, nem? - Az egyik mi? – nézett rá a fiú értetlenséget színlelve. – Az unokaöccse vagyok, de szerintem még nem találkoztunk. - A fenét. Te az egyik dorzi vagy mi a nyavalya vagy. Ne próbálj átverni. - Ugyan már… -kezdett magyarázkodni Koram, aztán hirtelen halántékon vágta a katonát, aki szédelegve rogyott a földre. – Tűnjünk el innen – nézett Ritsre, aki némán bólintott. Kisiettek az utcára, a katona csak akkor szólalt meg, mikor már két sarkon befordultak. - Szép kis pácba kevertél, ugye tudod? Mostantól vagy sikerül bebizonyítanod, hogy semmi közöd a csempészekhez, vagy engem is magaddal rántasz. - Szerintem ezt inkább Mersolnak kéne megköszönnöd. - Ha nálatok minden kölyök ennyire pofátlan, pocsék lehet szülőnek lenni. Itt bemegyünk. Egy emeletet kellett megtenniük a szűk lépcsőházban, aztán Rits bekopogtatott a bal oldali ajtón. - Ki az? - Én vagyok, Rits. Beszélnünk kell. - Most? - Igen, most. Beengedsz, vagy a folyosón mondjam el, amit akarok? Annak se fogsz örülni. Mersol lassan, vonakodva nyitott ajtót. Ritsnél valamivel idősebb, barna hajú és szakállú férfi volt, a lakása rendetlen, de a romhalmaztól még messze állt. - Ez meg ki? – kérdezte gyanakodva, mikor meglátta Koramot. - Megijedsz egy kölyöktől? – nézett rá Rits szúrósan, Mersol inkább szó nélkül engedte be őket. Határozottan bűntudatosnak látszott, Koramék jelentőségteljesen néztek össze a háta mögött, miközben bezárta az ajtót. - Tehát, mit kerestek itt? - Ez a srác előállt egy igencsak érdekes elmélettel. Szerinte előre tudtad, hogy valaki rajtunk fog ütni, én pedig hajlok rá, hogy egyetértsek vele. - Ez nevetséges. - Tudod, már hajnalban sem értettem, miért nem akartad, hogy körülnézzek. - Én… - Kockára tetted az életünket. - Ez nem igaz. - A hírnevünknek annyi. Csak egyetlen indokot mondj, amiért ez megérte – csapott a falra Rits, és a társa szemébe nézett. Koram tíz másodpercet adott Mersolnak, mielőtt megtörik. Öt is elég volt. - Sajnálom. Ez csak egy jó lehetőség volt, elkaptam egy pasast csempészáruval, ő meg felajánlotta, hogy ha elengedem, és fedezem a következő akciójukat, akkor részesedést kapok. - Most pedig Wirattal hallgatnunk kéne, hogy te egy kis ideig jobban élhess. Tudod, mi jár korrupcióért. Mostanra már rólam is azt hiszik, hogy sáros vagyok, mert megláttak Korammal. Ha feldoblak, még mindig hülyének fognak nézni, de nem járok még rosszabbul. Koram megköszörülte a torkát, jelzésül, hogy még mindig itt van. - Tehetek érted valamit? – nézett rá Rits. Tartozott a fiúnak, ezzel tisztában volt. - Én még mindig a társamat keresem. - Ha kiderül, hogy igazat mondtatok, elég sokan fogják keresni. - Mire megtalálják, késő lesz. A barátod viszont még mindig be tud mutatni azoknak, akik tudják, hol van. - Miért tenne ilyet? – nézett Rits bizalmatlanul Mersolra. - Mert akkor úgy tálaljátok az esetet, hogy előre tudtatok a rajtaütésről, csak a többiek késtek el egy kicsit, viszitek a csempészt, akit mostanában fogtok kihallgatni, és akitől mellékesen azt is megkérdezitek, hol a társam. Utána kiszeditek belőle, hova pakolták az árut, és a balekokból így lesznek a nap hősei. A többi kérdésre pedig csak kitaláltok valamit - Mond valamit – állapította meg Mersol. - Hazudjak a csaló kedvéért? – ingatta a fejét Rits. - Nem. Az enyémért. Magadért és a barátodért. Szerintem jobban jársz – jelentette ki Koram. - Igaz – állapította meg Rits, aztán meglökte a társát. – Gyerünk, Mersol, azért még figyelni foglak. Az órák lassan és eseménytelenül teltek. Ray egy ideig feszülten várta, hogy valaki dühtől tajtékozva rohanjon be megtudni, melyikük szökött meg, hova mehetett, és a többi megválaszolatlan kérdés. De nem jött senki, és fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent. Koram talán elég messzire jutott, vagy réges-régen elkapták, most pedig éppen kihallgatják, erről pedig csak azért nem szóltak nekik, mert el akarják bizonytalanítani őket. Honnan a fenéből vette az ötletet az a szerencsétlen, hogy egyedül keresse meg Nireant? Nem mintha ő szívesen töprengett volna a lány sorsán, de elég volt egyet elveszteni, eszébe se jutott magára hagyni a másik kettőt. Pontosabban, most már csak egyet. Sindem nem beszélt, Atlantiszon megszokta a hallgatást. Ő is félt, Connor is félt, mi lesz jobb, ha ezt hangosan is kimondják? De amíg Ray megpróbálta a semmiből rekonstruálni Koram gondolatmenetét, ő inkább arra próbált választ találni, hogy mi a fenéért ilyen ellenségesek velük az itteniek. Valamibe nagyon beleléphettek, ha még a magyarázatukat sem hajlandóak meghallgatni. Mikor elszánta magát, hogy ezt hangosan is kimondja, Ray egyetértett vele, de nem tudott mit kezdeni a gondolattal. Mit segítene, szembesíti őket ezzel? Ha egy új ember akar beszélni velük, őt kérdőre vonhatná, de az eddigieknek megvolt az okuk az ellenségeskedésre. Nem tesznek le róla csak azért, mert a fejükre olvassák, hogy ez az egész gyanúsítgatás az ő politikai játszmáikról szól. - Connor, azt hiszem, rájöttem, miről van szó. - Akkor előbbre jutottál, mint én. Egész pontosan mire is? - Nem hiszem, hogy bevallanák, hogy rájöttek a tévedésükre. Úgy értem… - Ray intett neki, hogy hallgasson. Valaki járt a folyosón, meglehetősen hangosan, és volt egy olyan érzése, hogy hozzájuk tart. A kicsapódó ajtó őt igazolta. Újra Lobed viharzott be rajta, már ha képes valaki száguldozni földig érő lebernyegekben. Ray összefonta maga előtt a karjait, és megpróbált nyugodt arcot vágni. A pasas tíz percen belül úgyis fel fogja húzni, minek mutassa ki, hogy máris ideges? Lobed egy pillanatig farkasszemet nézett vele, úgy tűnt, neki is nehezére esik lehiggadni. Végül hűvösen elmosolyodott. - Nem akartam elhinni, mikor jelentették, hogy egy katonámat a maga egyik embere társaságában látták az egyik kocsmában. Elvégre, ha meg is tudott szökni valahogy, nem ismer senkit a városban, nem igaz? - Ő mit mondott? – kérdezte Ray. Nem volt biztos benne, hogy nyílt kérdésre megmondanák, elkapták-e a fiút. - Sikerült meglépnie, ami azt jelenti, hogy nagyon jó viszonyban volt azzal a katonával. - Jó viszonyban egy katonával, akinek őt kellene üldöznie? – hördült fel Ray. – Maga szerint ez mégis mit jelent? - Elnézést, azt hiszem, valamit kihagytam. Ez a katona a hajnali őrség tagja volt, ő jelentette a csempészeket. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy a govrei katonaság tagjai is kivették a részüket az üzletből. - Az őrség tagjai mikor jártak utoljára másik bolygón? – kérdezte lassan és türelmesen Ray abban a kósza reményben, hogy ilyesmi nem történt legalább egy hónapja. - Egyikük két hete kísért el egy csapat kereskedőt a csillagkapun túlra. - Remek, ez leszűkíti a keresési kört. Az ottaniakat kellene megkérdezniük, hogy találkoztak-e már a népünkkel – ajánlotta Ray. Kis szünetet tartott, hátha tud valami meggyőző indokot költeni. – Öt bolygón jártunk a maguké előtt, maguk talán ismerik valamelyiket, de ha idegen követekbe futottunk volna valahol, arról tudnék. - Beleszaladnak a csempészekbe. Legalább egyikük ismer valakit Govréban. Ez elég gyanús, nem gondolja? Ray hallgatott. Mi a fenét mondjon erre? Hogy Koram könnyen barátkozik? Na ne. Valamit biztosan tudott, mikor meglépett, de fizikai képtelenség, hogy ismert volna valakit. - Connor nem akarta, hogy Koram megszökjön – szólalt meg Sindem, kicsit mintha ő maga is meglepődött volna ezen. A francba. Jó néhány dolog volt, amit Ray nem akart a govreiek orrára kötni, és ez is közéjük tartozott. Pontosan azt a benyomást keltette, mintha Koramnak tényleg köze lenne az ügyhöz, még ha a többiek nem is tudtak róla. Éppen abban a pillanatban, mikor úgy tűnt, a fiú jutott valamire. - Akkor mégis miért tett ilyet? – kérdezte Lobed. - Szerintem mondtam már néhányszor, hogy eltűnt a vezetőnk. Koram úgy döntött, hogy megkeresi, bár ez a diplomáciai kapcsolatok érdekében a maguk dolga lenne. – Egy dologban igazat kellett adnia Koramnak. Tényleg túl óvatosan tiltakozott eddig, ideje rákapcsolni. Sindem olyan arcot vágott, mint akinek az átlagos sebesség tízszeresével pörög az agya. - Azt hiszem, rájöttünk már, hogy ez nem sokat árt a diplomáciai kapcsolatoknak. Ha kiderül az ártatlanságunk, az otthoniak pedig utánunk jönnek megkérdezni, hova tűntünk, Govre vezetősége sajnálkozva közli velük, hogy az első küldöttség belefutott néhány csempészbe, és mind holtan végezték. Lobed értetlen, kissé pánikszerű arckifejezését látva Ray elnyomott egy elismerő vigyort, és Sindem felé fordult, hogy rátegyen még egy lapáttal. - Ugyan, Sindem, ezt egyszer már megbeszéltük. Az alaptalan vádaskodás egy dolog, de ekkora aljasságot feltételezni egy jóravaló nép jóravaló vezetőiről mégiscsak túlzás – mondta ártatlanul, utána eltátogta a fiúnak, hogy folytassa csak nyugodtan. - Soha még csak eszembe se jutna… - kezdett tiltakozni Lobed, de Ray félbeszakította. - Természetesen. Képtelen lenne a szemünkbe hazudni, igaz? - Ezért esetleg neki is hazudnak a főnökei – emelte égnek Sindem a tekintetét. - Bocsásson meg neki. Fiatal és hmm… tapintatlan még – sajnálkozott Ray üresen, hogy világossá tegye, egyetért a fiúval. Lobed pedig vette az üzenetet. - Egy pillanat. Megyek, és tisztázom a helyzetet – nyögte k, és sarkon fordult. Mikor bezáródott mögötte az ajtó, Ray Sindemre nézett. - Tudod, igazán gyakrabban is kinyithatnád a szádat. Gyilkossággal gyanúsítani őket zseniális ötlet volt. - Meddig fogják elhinni, hogy most mi teszünk szívességet nekik? - Amíg valakinek eszébe nem jut, hogy Koram mégiscsak megszökött – Ray felsóhajtott, aztán hozzátette. – Nézd, tudom, hogy jót akartál, de nem kellett volna megmondanod, hogy elleneztem. - Pedig így volt. - Persze, hogy így volt! De én felelek értetek, akármit tesztek… vagy akármi történik veletek. Sindem ezzel nem teljesen értett egyet, de inkább ráhagyta. Ray egy percig mintha nagyon messze járt volna, aztán megrázta a fejét. Most derült ki, mivel vághatnak vissza a govreieknek, inkább azon kellene gondolkoznia. Mersolék elég könnyen kiszedték az egyik csempészből, hogy hova tűntették el Nireant. - A tébolyda. Legalább sehova se kell betörnöd – mondta Ritz Koramnak. - Igaz. Csakhogy az a lány nem őrült, és nem hiszem, hogy hajlandó lenne tettetni. - A dotiva elintézte – nyögte a csempész, miután Ritz ökle megrezzent. - Kábítószer – magyarázta Mersol. - Meddig tart a hatása? - Keveset kapott. Néhány óra. - Értem. Szóval, merre van a tébolyda? - Elkísérünk – jelentette ki Ritz rövid töprengés után. – Ha vissza akarsz jutni várba a társaidhoz, szükséged lesz egy kis segítségre. - Ez legkevesebb – bólintott Mersol. - Rendben. Akkor induljunk. Nem volt olyan hosszú az út a tébolydáig, de Koram ennyi idő alatt nem tudta eldönteni, hogy jobb-e ez, mintha valaki a saját pincéjében tüntette volna el Nireant. Oda talán egy kicsit nehezebb lett volna behozni, de úgy végigcipelni a lányt a városon, hogy csak az ég tudja, milyen állapotban lesz… Na meg, hogy az egyik őr-ápolónak nem tetszett az ötlet, hogy elvigyék az egyik pácienst. Ritsék kint maradtak, hogy vigyázzanak a foglyukra, a magányos fiú pedig nem keltett sok bizalmat az ápolóban. Végül beleegyezett, hogy ha a lány felismeri, és magától is Korammal tart, akkor mehetnek. Aztán kinyitotta az egyik cella ajtaját, és a fiú besurrant. Nehezen jutott végig az őrjöngő nők között, és Nirean sem volt kimondottan feltűnő a sarokban gubbasztva. Rémülettől kimeredt szemmel bámult maga elé, a külseje ziláltabb volt, mint azt normális helyzetben eltűrte volna. - Nirean – szólította meg Koram halkan, óvatosan. Semmi reagálás, talán meg sem hallotta. Hangosabban megismételte. – Nirean! Nem segített. Megérintette a lány karját, hátha attól magához tér egy kicsit, de csak felsikoltott és megpróbált kitérni, de a fal az útjában volt. Nem ismerte fel. - Úrnőm! – próbálkozott Koram, hátha arra hallgat. Nirean motyogott valamit, a fiú csak a hazugság szót értette belőle. – Én vagyok az, Koram. Kérlek, figyelj rám. Ki kell jönnöd innen. Hallasz engem? El kell mennünk innen, utána minden rendben lesz. A lány most már őt nézte, ha lehet, még rémültebben. - Ha nem térsz magadhoz, nem tudom, mit csináljak. Nirean! Nirra! – mondta végül, leginkább csak kétségbeesésében. - Koram? – érkezett meg végre a halk, bizonytalan válasz. - Felismersz? – kérdezte a fiú meglepődve. Nirean szeme gyorsan átpásztázta a cellát, de nem nézett a fiúra. - Csak te hívsz így. De hol vagy? Nem látlak. Annyi minden van itt, de téged… téged nem látlak. - Beadtak valami kábítószert. Amit látsz, az nem valóság. Elhiszed? - Igen – mondta Nirean, némi habozás után. - Megfogom a kezed, és kiviszlek, rendben? Én leszek az, még ha nem is látsz. Nem kell sok idő, és elmúlik a szer hatása, de nem itt kellene magadhoz térned. - Rendben – kicsit megrezzent a keze, mikor Koram hozzáért, de magától állt fel, és meg sem próbált tiltakozni, amíg ki nem jutottak. A katonák ismeretlen hangja eltorzulva jutott a tudatába, és ez még mindig megijesztette. - Ők ketten segítettek nekem, a harmadik az a csempész, akiből kiszedtük, hogy hol vagy – magyarázta Koram, mikor észrevette az apró megtorpanást. Egyszerre találta elképesztőnek és lenyűgözőnek, hogy a lány még félig öntudatlanul is igyekszik visszanyerni az önuralmát. Többen megbámulták a furcsa csapatot. Nirean megviselt külseje szinte semmiségnek bizonyult az ájult csempész mellett, akit a két katona vonszolt, mert Rits leütötte az egyik szökési kísérlete után. Nem nagyon beszéltek, eltekintve attól az egy alkalomtól, mikor a lány kijelentette, hogy a dolgok kezdenek normálissá válni a szeme előtt. Az őrök nem okoztak túl sok problémát, mikor meglátták, hogy a szökevényük magától visszatért, sőt még hozott is magával néhány embert. Nireannal együtt szó nélkül beengedték, aztán az egyikük elrohant jelenteni. - Mondanám, hogy vigyázz magadra, de szerintem az meglesz – mondta búcsúzóul Mersol. - Részvétem az ellenségeidnek – veregette hátba Rits Koramot, mielőtt visszatért volna Rayékhez. A két katona úgy döntött, itt várják meg, bárki jöjjön ellenőrizni az esetet, örültek volna, ha nem kettesben kell boldogulniuk a csempésszel. Sindem és Ray őszinte döbbenettel meredtek a belépőkre. - Mondtam, hogy menni fog – vont vállat Koram, válaszul a kimondatlan kérdésekre, és ez egyelőre elég is volt. Nirean talán boldogult volna anélkül is, hogy mindenki körülötte ugráljon, de tartoztak annyival a lelkiismeretüknek, hogy huszadszor is megkérdezzék, nincs-e szüksége valamire. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-01-09 A gyereknevelés problémái
Az elmúlt pár óra után Ray nem hitte volna, hogy örülni fog Lobed felbukkanásának, de el kellett ismernie, hogy a kapitánynál még mindig jobban szót lehet érteni vele. Valljuk be, az utazó döbbent arckifejezése, mikor meglátta Nireant, szinte már megérte a nehézségeket. De hát, nem ez volt az első kínos helyzet, amibe életében került, összeszedte magát. - Szóval, ő lenne… - nézett a lányra, de a nevére már nem emlékezett. - Lirdos Nirean kisasszony, Dorese követe – mondta Ray. - Értem. Szüksége van a kisasszonynak valamire? - Elsősorban nyugalomra – Ray ránézett a lányra. A félelem eltűnt az arcáról, és kimerültségnek adta át a helyét. – Szerintem ráférne egy forró fürdő, egy tiszta ruha és valami étel is. - Intézkedem. Kisasszony, uraim – hajolt meg gyorsan Lobed, aztán elsietett. - Hogy vagy? – fordult Ray Nireanhoz. – Szükséged van valamire? - Igen. Mondjátok el, mi történt itt. - Nem sürgős. - De igen, az. Koram mondta, hogy fogolyként kezeltek titeket, tehát nemsokára valaki bocsánatot fog kérni érte, és tudnom kell, hogy mit válaszoljak. Connor szerette volna röviden beavatni a lányt, de nem sikerült. Nirean minden apró részletbe belekérdezett, és úgy tűnt, legszívesebben letolná őket, amiért kimutatták, hogy valamiben nem értenek egyet. Nem sokkal később egy Rayjel nagyjából egyidős, aggodalmas arcú férfi érkezett hozzájuk Lobed és néhány szolga kíséretében. - Először is nagyon-nagyon sajnálom azt a méltatlan bánásmódot, amiben részesültek, esküszöm, mindent megtettem ellene – hadarta. – Elnézést. Még be sem mutatkoztam. Mivoti Kartis vagyok, a külvilági kapcsolatok minisztere. Nemrégiben neveztek ki, és sajnálatos módon a korom miatt nem bíznak az ítélőképességemben. Legalábbis akkor nem, ha szembefordulok Veblóval – Ray értetlen tekintetét látva hozzátette – Veblo kapitány, aki elfogta magukat. A gazdasági miniszter elvette a húgát, azóta túlságosan megnövekedett a befolyása – az utolsó fél mondatot már inkább csak magának motyogta, de éppen eléggé értetően. Rövid, kellemetlen csönd telepedett rájuk. Mindenki tudta, hogy ezt nem kellett volna hallaniuk, de elsiklani nem tudtak fölötte. Kartis végül tapsolt egyet. - Tehát azért jöttem, hogy gondoskodjam róla, mostantól megkapják a kijáró tiszteletet – figyelmeztető, enyhén megvető pillantást vetett Lobedre. - Sajnálom, de a körülmények ellenük szóltak, és az ellentmondó viselkedésük sem tanúskodott éppen az ártatlanságuk mellett, már elnézést – fordult Connorék felé. - Maguknál sok gondot okoz a politika, nálunk nemkülönben – állt fel Nirean. Sindem támogatta, biztos, ami biztos. - Érdekellentétek? – kérdezte Kartis kíváncsian. Sok szempontból érthető volt, hogy a társai nem tartják nagyra, de az őszintesége a másik fél számára is lehetővé tett némi bőbeszédűséget. A csapatnak pedig nem ártott egy kicsit javítani a hírnevén. - Nem. Sokkal inkább a házak közti feszültségről és a hűségről van szó. Mindkettőnek sokat ártottak az utóbbi évek háborúi. - Úgy érti, önök nem egy, hmm… házhoz tartoznak? - Egy uralkodóhoz, de nem egy házhoz – pontosított Nirean. – Az előbbit sokan nem tartják kellő tiszteletben, így hát az uralkodó szükségét látta némi ellenőrzésnek. - Ha jól sejtem, ez Connor úr feladata – állapította meg Lobed. Ray bólintott. Fogalma sem volt róla, mi a fenét akar Nirean elérni, de ráhagyta. - Mindannyian csak a lehető jobban próbálták szolgálni az uraikat, és nem fogom őket olyan problémáért hibáztatni, ami az egész otthonukra kiterjed. Reméltem, hogy a közös sikerek rádöbbentik népünket, hogy csak az összefogás segíthet újjáépíteni Dorese-t, de tartok tőle, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Sajnálom, hogy ez maguknak is kellemetlenséget okozott, bár hozzá kell tennem, nem csodálom, hogy így történt. Az eltűnésem pontosan a hűség kérdését hozta felszínre, és erre még nem voltak felkészülve. A gyanúsítgatás pedig csak mélyítette a szakadékot, nem is beszélve arról, hogy mindannyiuk becsületébe gázoltak vele – Nirean nem emelte fel a hangját, de a két govrei hirtelen zavarba jött. Ray azon gondolkozott, mikor dobta össze ezt a kis beszédet a lány, mindenesetre hatott. - Mélységesen sajnálom, kisasszony – mondta Kartis, Lobed pedig csak ismételni tudta. Nirean enyhén színpadiasan, de gyorsan végignézett a társain, aztán bólintott. - A bocsánatkérést mindannyiuk nevében elfogadom. - Most, hogy ezt megbeszéltük… - szedte össze magát Kartis egy rövid, kínos csend után – szeretném elkísérni a kisasszonyt, hogy egy kissé felfrissíthesse magát. A társait természetesen azonnal átkísérjük egy jóval kellemesebb helyre, miközben önre várnak. - Sindem vele tart, ha megbocsátanak – közölte Ray. - Biztosíthatom, hogy Lirdos kisasszony jó kezekben lesz – nézett rá Lobed. - Elhiszem. Ezért nem ragaszkodom hozzá, hogy mind a hárman elkísérjük. - Ahogy akarják – előzte meg Kartis a társát. – Erre, kisasszony. Nirean és Sindem rövidesen eltűnt a szemük elől, a govrei utazó pedig átkísérte őket egy másik szobába. A légkör határozottan barátságosabb volt: melegebb színek, szebb kilátás, kényelmesebb székek, néhány gyümölcs és sütemény az egyik asztalon. Mégis, abban a pillanatban, hogy Koram és Ray egyedül maradtak, megfagyott a levegő. - Nem fogom azt mondani, hogy nem voltál ügyes. Azt se, hogy a helyzet ura voltam. De hogy egy rohadt szó nélkül léptél le, az mégis csak sok. Eszedbe jutott csak egyetlen másodpercre is, hogy mennyit ronthatsz a helyzeten a szökéseddel? Nem mintha Ray nem számított volna a kezdetektől valami hasonló helyzetre. Végül is, fiatalok még, sejtette, előbb-utóbb egyikük úgy dönt, hogy ő ezt úgyis jobban tudja. Az elméletbe passzolt volna a helyzet, ha Koram reakciójában lett volna valami, ami csak egy hajszálnyit azt sugallja, hogy „most mi van, megcsináltam, nem?” vagy hogy „ne legyél féltékeny”, szóval, ha van benne bármi, amit hasonló helyzetben el lehet várni. De a fiú teljesen szenvtelenül nézett rá, mint aki kíváncsi a folytatásra, de nem számít semmi felkavaróra. - Mit gondolsz, mi történt volna, ha nem sikerül megtalálnod Nireant? Majdnem elvágtad az utolsó esélyünket is, hogy tisztázzuk magunkat. - Megmondtam, hogy nyugodtan rám foghatod az egészet. - Ó, hogyne. Mégis minek nézel engem? - Katonának. Ray rámeredt. Kezdett olyan érzése támadni, hogy Koram még annál is nagyobb képzavarral szenved, mint azt eddig gondolta. - Nem gondolod, hogy egy kicsit túl keveset beszéltél idegenekkel Atlantiszon ahhoz, hogy ezt csak úgy eldöntsd? - Nem kellett beszélnem. Próbáltam már a gyakorlatban, köszönöm. - Hol? - Még otthon. Ray meg sem próbálta elrejteni a meglepetését. Nem hitte, hogy a fiú túljutott a kiképzésen… Pontosabban remélte, nem az a baj, hogy túljutott rajta. - Nézd, csak mert az nem felelt meg az elképzeléseidnek, még… Koram különös hangot hallatott, ami félúton állt a nevetés és a sírás között. - Az én elképzeléseim? Köszönöm. Pont azt nem kérdezte senki. Sápadt volt. Mikor összefonta a karjait, Ray észrevette, hogy reszket a keze. Valami kezdett derengeni neki, de már nem akart találgatni. - Koram, mi történt? Egy pillanatig egymást nézték. Koram nem akart válaszolni. Vagy mégis. Legalább egyszer, egyetlen egyszer valamelyiknek a képébe akarta vágni, hogy tessék, ezek vagytok ti, ezt tettétek. De Connorról volt szó, aki mégsem illett teljesen a képbe… csakhogy eddig nem is mondott neki ellent. Így hát a beszámolóban kevesebb volt a düh, mint azt valaha várta volna önmagától, és több a keserűség. - Eredetileg asztalosnak tanultam. Aztán kitört a háború. Nem tudom, miért. Évekig tartott, az emberek elszegényedtek. Egyszer a városunkat is megostromolták, de elmentek. Alig tudtunk valamit, csak azt, hogy folyton adót kellett fizetni. Később kiderült, hogy akkor már vesztésre álltunk, csak a vezetők nem akarták feladni. Aztán jött egy új ötlet, hogy ha valaki beáll katonának, a családja azonnal megkapja a zsoldja egy részét, és rendszeresen fizetnek, amíg él. A bátyám addigra már megnősült, a saját lábára állt, nekem ehhez még évek kellettek volna. Aztán egyszer anyámat azon kaptam, hogy az én holmimat csomagolja, délután már jöttek is értem. A családom eladott. Koram egy ideig hallgatott. Beszéd közben a talaj egy pontját bámulta, mégis magán érezte Ray tekintetét. Nem akarta tudni, mi van a másik szemében, de félt, hogy mégis meglátná, hát elfordult, és kinézett az ablakon. Megpróbált a látványba kapaszkodni, elnyomni a vér és a halálsikolyok emlékét, az őrület érzését, aminek a visszhangja minden egyes alkalommal feléledt benne, valahányszor a múltjának erre a szakaszára gondolt. Elmond mindent, de ezt nem. Ezt soha. - Emlékszem, milyen volt a város környéke az ostrom után. Mindenhol holttestek, rájuk száradt a vér, az arcuk eltorzult. Akkor mondtam, hogy én ebben nem veszek részt. Senki se tehet ilyet egy másik emberrel! És én mégis megtettem. Tudod, mit? Megfelelt az elképzeléseimnek. Túl is szárnyalta őket. Én meg… túléltem. Egyik csatát a másik után, pedig sokszor nem is láttam senkit, aki a mi egyenruhánkat hordta, annyian vettek körbe az ellenség katonái közül. Nem csoda. Többnyire kétszer annyian voltak, mint mi, és az még szerencsének számított. Csatába úgy kerültünk, hogy az újoncok épphogy szúrni tudtak. Néha már a vezérek is összevesztek, hogy érdemes-e folytatni, hogy várni kéne más csapatokra, de sosem vártak. Lemészároltattak minket, mert ez felelt meg a rohadt céljaiknak, és ha valakinek ez nem tetszett, hát beállhatott az első sorba. Aztán egyszer valaki fejen talált, és elájultam. Halottnak hittek, én pedig megszöktem. Újra csend támadt. Ray várt, hátha Koram még folytatja. - Ami utána történt, azt gyakorlatilag már tudod. Fogalmam se volt róla, mihez kezdjek. Haza nem mehettem, feladtak volna. Letelepedni nem tudtam. Egy öregedő tolvaj kitanított, hogy cserébe eltartsam, mikor ő maga erre már képtelen lesz. Azt mondta, ilyen ártatlan arccal sokra vihetem – röviden, keserűen felnevetett. – Ártatlan, én! A következő télen beleköthetett valakibe, én már holtan találtam. Az utolsó ember volt, akinek valamiért hálával tartoztam. Onnantól éltem, ahogy tudtam. Egyszer lebuktam, a hegyekig üldöztek, aztán lecsúsztam egy szakadékba. Nehéz lett volna visszamenni, és elegem is volt az emberekből. Medievben csak véletlenül kötöttem ki. Ray nem mondott semmit. A történet passzolt mindenhez, amit eddig tudott. De hogy ez két hónapig titokban maradt úgy, hogy senki nem gyanított semmit… Na persze, nem erőltette, hogy a srácok megismerkedjenek az expedíció tagjaival, Joannával pedig egyetértettek abban, hogy a másik kettőnek nagyobb szüksége van segítségre, Koramot lehetőség szerint békén hagyták. A nő nem is beszélt vele négyszemközt. Most pedig itt áll, és szeretne elhinni mindent, de éppen ebben a pillanatban döbbent rá, milyen jól tud hazudni a fiú. Valamit mégis mondania kellett. - A sereg nem mindig működik így. - Tényleg? – Koram hirtelen megfordult. – Erre egészen pontosan mikor kellett volna rájönnöm? Medievben, ahol a várőrök a lidércek elé lökdösték az embereket? Itt, ahol kérdezés nélkül kikiáltottak bűnösnek? Nálatok, ahol a legnagyobb kockázatot olyanokra bízták, akik azt se tudták, mit vállalnak? A tekintete olyan sebzett volt és bizalmatlan, mintha minden támadás csak a védekezést szolgálná. Carrie nézett így minden férfira, aki közeledni próbált hozzá, miután a férjétől a bátyjához költözött. Ray akkor hitt el neki mindent, de ez se sokat segített. A gyerek nem szemét, nem hülye, csak lelkibeteg, csodás. Otthon talán elvonszolja a pszichológushoz, hátha az segít, de hogy itt és most mit csináljon vele, arról halvány lila gőze se volt. Ha civil lenne, megveregethetné Koram vállát, és mondhatna valami hülyeséget, hogy sírd csak ki magad nyugodtan, már vége, de így nem. Valahogy arról kellene meggyőznie a fiút, hogy nem az ellensége, ám ez szinte lehetetlennek tűnt. - Akkor miért jöttél ide? Miért csatlakoztál hozzánk, ha nem bízol bennünk? - Én már megszoktam, hogy még alvás közben is nyitva kell tartanom a szememet. Ray éppen meg akarta ismételni a kérdést, mikor feltűnt neki, hogy Koram kihangsúlyozta azt az „ént”. Hát persze. Két ember maradt a világából, és nem akarta őket az atlantisziak kezére bízni. Tündéri. Nos, akkor ezen a vonalon kell elindulniuk. - Két hónap alatt csak hallottad valakitől, hogy nem hagyunk hátra senkit. - Senkit, aki közétek tartozik. Csakhogy mi nem tartozunk közétek. A ti szempontotokból feláldozhatóak vagyunk. Ray végigsimított a haján. - Nem fogod elhinni, hogy nem akarom, hogy Sindeméknek baja essen, ugye? - Nireant a sorsára hagytad. - Nem mondtam le róla, Koram. De én nem vagyok te, elképzelni se tudtam, hogy valaki előkerítse. Valahogy el kellett nyernem a helyiek segítségét. - Szerintem a robbanószerükre gondolsz. Azért küldtek, nem? Ez ütött. Egyrészt maga a vád. Másrészt, hogy Koramnak tényleg nagyon sok lehetett ez az egész, ha képes volt ezt leszűrni az óvatoskodásából. - Az ég szerelmére, Koram! Ennél több eszed van! Ha nem tűnt volna fel, pocsékul hazudok, rájöhetnél, hogy mikor mondok igazat! – fakadt ki Ray. – Na jó. Egy okot mondj, hogy szerinted te miért kerültél be a csapatba. - Egy szóval se mondtam, hogy nem akarjátok, hogy sikeresek legyünk. Csak azt, hogy ha valaki belebukik, azok inkább mi legyünk, mint ti. A hűvös, makacsul ellenséges válasz nem segített Raynek megnyugodni. De ő nem is ezt akarta. Higgadt érveléssel az életben nem fogja meggyőzni a fiút. - Akkor megmondom én. Az utóbbi hetekben az agyamra mentél. Kötözködtél, mint egy gyerek, értelmesen beszélni nem lehetett veled. Gondolom, azt hitted, hogy ha valakinek eszébe jut, hogy nem kedvelsz minket, akkor elküldünk a fenébe. Az edzéseken jól teljesítettél, nagy ügy. Attól még kiraktalak volna. Más kirakott volna. Csak éppen volt egy dolog, amit nem tudtam elfelejteni. A kaptárhajó. Azt akartad, hogy hülyének nézzelek, de ezt még ott elszúrtad. A másik kettő ideges volt, és nem tudott volna mit kezdeni. Nem csodáltam. Tudod, mit? Kevés embert ismerek, aki annyira megőrizte volna a nyugalmát, mint te. Bizonyítottál, mielőtt megismertelek volna, és ezért hoztalak el ide. Hagyott egy kis időt a fiúnak, hogy átgondolja. Aztán, valamivel bűntudatosabban, folytatta. - Nem fogod elhinni, de azért elmondom. Lelövetném magam, ha azzal megakadályozhatnám, hogy bármelyikőtöknek baja essen. Ha szóltál volna, hogy tudsz valamit, ahol elkezdheted a nyomozást… Elengedtelek volna. Nem túl könnyen, de hát, ha nem vetted volna észre, semmit se csinálok könnyen, ha gondolkodni kell hozzá. - Ne mond, hogy nem adtad volna azonnal tovább, hogy az az őr, aki riasztotta, tudhatott valamit, a másik pedig kapcsolatban állhatott a csempészekkel. - Meg tudtál volna győzni, hogy ne tegyem, mondjuk egy fél napig. Vagy valameddig. És utána is meggondoltam volna néhányszor, kiről feltételezhetem, hogy nem fogja elsumákolni a társaiért vagy a város hírnevéért. Nézd, szerencséd volt. Mi lett volna, ha az emberedet már lefizetik, mielőtt te beszélsz vele? Egy csapat csempészhez vezethetett volna, nem Nireanhoz. Kötve hiszem, hogy egy darabban kerültél volna elő. Ha belefutsz egy pár itteni katonába, és valamelyik felismer? Ha a csempészek személyesen felügyelnek Nireanra, betörtél volna egy vadidegen házba? Egyedül? - Találtam volna megoldást. - Nem vagy mindenható. Tenni akartál valamit, rendben, de ha én szívódok fel, Sindeméket is itt hagytad volna, gyakorlatilag cselekvésképtelenül? Nem építhetsz fel egy tervet mindent vagy semmit alapon, pláne ennyi ismeretlen tényezővel. Koram nem válaszolt. Néhány dologgal egyet kellett értenie, és ő is eljutott volna idáig, de az utóbbi években legfeljebb néhány alkalmi társulásban vett részt, amiket csak annyira jellemzett a csapatmunka, amennyire az feltétlenül szükséges volt. Mindenki a saját hátát védte. Inkább témát váltott. - És most mit akarsz tenni? Kiraksz? - Hogy azt hidd, igazad volt? Más se hiányozna – közölte Ray határozottan, és ezúttal ő nézett ki az ablakon. – Elég rohadt helyzetbe hoztál. Vigyázni akarsz Nireanra és Sindemre, oké. Pontosan ezért van szükségem rád. Valakinek kézbe kell vennie a dolgokat, ha én kiesek az egyenletből. Most derült ki, hogy mennyire könnyen megtörténik – az utolsó mondatot már csak magában gondolta, ennyire azért mégsem kellene kiterítenie a lapjait. Hangosan folytatta. – De ha nem bízol bennem, ez nem fog működni. Egy csapat vagyunk, a francba, segítenünk kellene egymást, nem akadályozni! - Hazudnék, ha azt mondanám, mostantól egy szavadban se fogok kételkedni. - Nem is ezt várom. De kezdjük újra – a fiú szemébe nézett. – Ha megpróbálsz rólam véleményt alkotni, az előítéleteid nélkül, akkor én se fogom azt hinni, hogy gondolkodás nélkül ellenkezel mindennel, amit mondok. - Talán menni fog. - Szívből remélem, hogy így lesz, különben tényleg nem tudom, mihez kezdjek veled – gondolta Ray, miközben fáradt, elgondolkozó félmosolyra húzta a száját. Nem szóltak egymáshoz, amíg a többiek vissza nem értek, de a csönd ezúttal már nem volt bántó. Mindössze fel kellett dolgozniuk az új helyzetet. - A tanácsuk csak holnap fogad már minket – mondta Nirean, mikor a szolgák végre magukra hagyták a csapatot. – Kartis miniszternél kapunk szállást, értünk jön, ha elkészült vele. - Kicsit lökött, de jószándékú – Sindem szabadszájú megjegyzése félúton irányt váltott Nirean megrovó pillantására. - Akkor ez a nap mégiscsak jó véget ér – sóhajtott fel Ray. – Jut eszembe, Nirean, tényleg szükséges volt az a kis mese az „otthoni” politikáról? - Meg kellett mondanom, hogy nem volt őrültség olyanokat egy csapatba tenni, akik nem férnek meg egymás mellett, tudatnom kellett velük, hogy sokra nem számíthatnak tőlünk, még azelőtt, hogy valóban tárgyalni kezdenének velünk, és emlékeztetnem kellett őket arra, hogy nem fogom figyelmen kívül hagyni az eddigi viselkedésüket, csak mert nincsenek róla közvetlen tapasztalataim. Igen, szerintem szükséges volt. - Hát, az tény, hogy a földbe döngölted őket vele. Ez a bűntudatkeltéses dolog valami dorese-i szokás? – rázta a fejét hitetlenkedve Ray. – Előbb Sindem, aztán te… - Látnád a gyerekeket – vigyorgott Sindem. – A lányoknál ez tényleg addig megy, amíg egyikük el nem sírja magát. Annyira régi trükk, hogy nem is hittem, hogy be fog jönni. Nirean bólintott. Hozzátehette volna, hogy a papság is ugyanerre használja az áldozatokat, de nem látta szükségesnek. - Bejött. Csak szóljatok, hogy egyikőtökkel se kezdjek hazugságvizsgáló nélkül vitatkozni. - Én nem akartam… – jött zavarba Sindem, de inkább elhallgatott. - Nem az a baj, ha tudsz rögtönözni, Sindem. Ha nem jut eszedbe, mikor valaki később rákérdez, az sokkal kellemetlenebb. - Nem most találtam ki – magyarázta Nirean. – De ha el akarjuk mondani nekik a „történelmünket”, akkor ilyen részletekre is ki kell térnünk. Volt néhány ötletem, csak azt nem tudtam, melyikre lesz szükség. - Gyakorlott vagy, ugye? - Valahogy el kellett titkolnom a nevelőnőm elől, hogy verekedni tanulok – magyarázkodott Nirean. - Azt hiszem, ez még jól fog jönni – ismerte el Ray. Joannának a végén még igaza lesz: a srácok jóval többre képesek, mint azt feltételezte. A govreiek néhány napig vendégül látták őket, amíg a tanáccsal tárgyaltak. Az emberrablási malőrnek köszönhetően sokkal engedékenyebbek voltak, mint azt normális körülmények között várni lehetett volna. A köztes világon, miután elbúcsúztak Kartistól, Ray feltette a nagy kérdést: - A jelentésünktől függ, hogy tovább játsszuk-e az álkövetek szerepét, szóval el kellene dönteni, mire helyezzük a hangsúlyt. Túl veszélyes, és felmondunk, vagy folytatni akarjátok? Nirean a kékszínű kőre nézett, amit Kartis adott neki indulás előtt. Egyfajta ajánlólevél volt az egyik baráti néphez, amit átlépés előtt kell átgurítaniuk a kapun, hogy jelezzék, megbízhatóak. - Kartis szerint ezzel a kővel elkerülhetjük a legsúlyosabb konfliktusokat. - És egy kedves, barátságos népről van szó, akik egyszerűen visszadobnak minket a kapun, ha valamiért nem tetszünk nekik – jegyezte meg Koram csipkelődő vigyorral. - Barreték igazolhatják – bólintott Ray, aztán gyors magyarázkodásba fogott. – A címet elsőre is itt kaptuk, de néhány aprócska információ lemaradt. Gondolok ez alatt megszólításokra, udvariassági formulákra, ajánlott viselkedésre, meg hogy egy kevésbé idegbeteg csapatnak kellett volna bemutatkoznia náluk. - Pontosan mi volt a baj? - Nem tudom, de Joanna biztos meg tudja mondani. - Annál nem okozhat nagyobb problémát, mint amibe itt ütköztünk. Szeretném tudni, mire megyünk, ha csak a történetünk jelenthet buktatót – vélte Nirean. Koram vállat vont, ha a többiek mennek, akkor ő is. A govreiek szerint békés, segítőkész világ volt. - Próbáljuk meg – bólintott Sindem némi habozás után. Végül is, mind túlélték. - Jó döntés – veregette meg a vállát Koram, amit Ray enyhén gyanúsnak ítélt. Ami azt illeti, Sindem is. Nem kellett csalódniuk. - Koram, ha már megint megfújtad a zsebkendőmet, eláshatod magad, még a következő edzés előtt – mondta Sindem, szépen lassan, nyugodtan. A tévedésére pár másodperc múlva rájött, mikor a haja kibomlott. - A szokás hatalma – vont vállat Koram bocsánatkérésként, miközben visszadobta a barna vászoncsíkot. A másik fiú nem kommentálta, de meglehetősen bosszúálló arckifejezéssel fogta össze újra a haját. Ray égnek emelte a tekintetét, és csak remélni merte, hogy Koram egyszer talán leszokik az ilyesmiről. De már felfogta, hogy ezzel nem csak magát szórakoztatja, hanem mindenkit, ideje így is kezelnie a dolgot. - Felvágós – mondta, aztán a tárcsázóhoz lépett. Koram felvonta a szemöldökét, jelzésük, hogy megértette az üzenetet. A bólintása talán öntudatlan volt, de Raynek ez is megtette. Mindannyiuknak kell még egy kis idő, de nem reménytelen az ügy. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-02-07 Mert otthon egyszerűbb Akadt néhány dolog, amit Ray kihagyott a hivatalos jelentéséből. Erre Joanna is rájött, miután meghallgatta a teljes verziót, de nem tette szóvá. - Szóval, most itt állok egy olyan sráccal, akitől fogalmam sincs, hogy mit várhatok. - Próbaidőn van? - Én vagyok próbaidőn, ha jól sejtem. Pontosan olyan pocsékul indítottam, ahogy arra számítottam. Ő zseniális volt, és abból, amit elmondott, semmi jogom bármiért is hibáztatni. Én szerepeltem le, és leginkább magamat tenném ki a csapatból. Apu tanítja a gyerekeket, hogyan kell használni a gyufát, és kiderül, hogy ők már két fadarabbal is tüzet tudnak gyújtani. Boldogulnának egyedül is, de nem hiszem, hogy ezt Weirék engednék. A helyemre raknának valaki mást, és Koram nagyjából fél percen belül összetűzésbe kerülne vele. Szóval, maradok, és ha jobban érzi magát attól, hogy tud a környezetében két embert, akikért bármit megtenne, hát Istenem, tegye. - Ugye sejted, hogy most már saját magadat blokkolod le? – Joanna égnek emelte a tekintetét. - Azt mondod? - Igen, azt. Nem vagy szerencsés ember, tehát ha hülye lennél, valószínűleg már nem élnél. Szóval kapard össze a romjaidat, és legközelebb próbálj meg egyedül gondolkozni, van mivel. Hogy a fenébe akarod rendesen végezni a dolgod, ha azonnal leírod magadat? – túlzás lenne azt mondani, hogy a nő sosem fáradt bele a pszichológus szerepébe. Ebből a szempontból Ray határozottan üdítő változatosságnak számított: belé nem önteni kellett a lelket, hanem rugdosni. Enyhébben folytatta. – Nem a te hibád, hogy az előző csapatod tagjai meghaltak. Az se, hogy évi kétszeri találkozásból nem szűrted le, hogy a húgod férjének labilis az idegrendszere. Azokat a csempészeket se te hívtad oda. Fogd már fel, hogy a galaxis jóval nagyobb hely nálad, nem irányíthatsz mindent. Nem az a lényeg, hogy hogyan lehetett volna valamit megelőzni, hanem hogy arra kell reagálnod, ami megtörtént. Ami Koramot illeti, beszélhetek vele, ha akarod, de nem mondhatom meg neki nyíltan, hogy tudom a történetét. Talán sejti, mégis, az ő joga eldönteni, hogy kivel osztja meg a titkait. - Elég egyértelművé tette, hogy nem bízik bennem, mert katona vagyok. - Csakhogy neked pakolt ki – emlékeztette Joanna. – Nem volt kötelező elmondania, nem ennyire részletesen. - Azt hiszem, már megbánta. Igyekszik kerülni. Hagyjam rá a dolgot, vagy erőszakoskodjak, hogy de igen, meg kell beszélnünk? Mert ha még csak arról lenne szó, hogy bennem nem bízik, de magát is utálja. - Nem tudod, mióta? - Hét éve. Ezt még megmondta, tudod, olyan kis morzsainformációként, hogy lerázzon végre. - Hét? Azt akarod mondani, hogy tizenhat évesen sorozták be? – csattant fel Joanna, a hangjában keveredett a döbbenet és az iszonyat. - Ideális kor, nem? – kérdezte Ray keserűen. – Egy kardot már elbír, de a véleménye még senkit sem érdekel. Fogalmam sincs, ki helyett szégyelljem magam: a szülei vagy azok helyett, akik így is harctérre küldték. Nem csodálom, hogy kikészült. - Nem te tetted tönkre, Ray. Te helyre akarod hozni, amit ők követtek el. - Az akarat nem elég, se neki, se nekem – Ray felpattant a székéről, és sétálgatni kezdett. – Magyarázzam el neki, hogy a családjának már nagyon mélyponton kellett lennie, ha erre szánták el magukat, és talán nem jár jobban akkor se, ha otthon marad? Eszem ágában sincs felmenteni őket. Mondjam azt, hogy nem az ő hibája, amiért túl akarta élni? Attól még emlékezni fog rá, hogy hány embert ölt meg, pedig korábban a gondolatától is rosszul lett. Virrasszak mellette éjszakánként, és ébresszem fel, ha rosszat álmodik, aztán beszélgessek vele, amíg meg nem nyugszik? Joanna egy másodpercre elmosolyodott. Ez az utolsó azok közé a furcsa, de szimpatikus ötletek közé tartozott, amikért az emberiség egy része hajlandó volt elviselni Ray bogarait. - Elég, ha adsz neki egy kis időt, amíg megérti, hogy segíteni akarsz neki. Már tudja, ezért mondott el neked mindent, de még magának se hiszi el. Csak legyél önmagad. Inkább ügyetlenkedj, de azt őszintén, mint hogy azt higgye, megpróbálod becsapni. - Hát, az ügyetlenkedés, az menni fog – gondolta magában Ray, de több esze volt, mint hogy ezt hangosan ki is mondja. Egy ideig hallgattak. - Jut eszembe, a srácok tudják már, hova mennek legközelebb? - Még nem. Érdekel, mit fognak szólni hozzá? Csak akkor akarom elmondani nekik, ha Weirék már zöld utat adtak, eljöhetsz. - Nirean imádni fogja. - A fiúk még inkább – vigyorgott Ray némi megelőlegezett együttérzéssel. Tilyn, a következő célpontjuk már hetek óta a Pegazus-galaxis egyik legjobb viccének számított, elsősorban az expedíció női tagjai között. Kora esti időpontban meg lehet süketülni az étkezőben, Nirean viszont semmibe vette a szokottnál is magasabb alapzajt. El volt foglalva azzal az ősi irattal, amit egy tudós nyomott a kezébe, szakszavakkal telitűzdelt magyarázatából egy szót sem értett, de a lényeget felfogta: a doki addig tűkön fog ülni, amíg vissza nem kapja a szöveget, valamivel érthetőbb formába öntve. - Szabad ez a hely? – kérdezte valaki. Nirean fel sem nézett, csak bólintott. - Büntetésben vagy, hogy még ilyenkor is dolgozol? – folytatta a hang. - Parancsol? – Nirean végre szemügyre vette a beszélőt. Harmincnál fiatalabb, jóképű, kitartóan mosolygó pasas volt, az a fajta, aki múló állapotnak veszi, ha egy nő távolságtartóan beszél vele. - Nem vagyok szolgálatban, úgyhogy nem, nem parancsok meg semmit. De még nem válaszoltál a kérdésemre: miért dolgozik ilyenkor egy csinos, fiatal lány, vagy legalábbis miért vonja el munkával a figyelmét a különben kiváló atlantiszi konyháról? - Leginkább azért, mert megkérték rá. Maga pedig… - meggondolta magát. Joanna már többször mondta valaki, hogy ha valaki letegezi, akkor viszonozza, legalább az egyenrangúság jeleként, ha nem is tetszik neki a bizalmaskodás. – Tehát, te miért faggatsz vadidegeneket, ha éppen el vannak foglalva? - Leginkább azért, mert kevesen vagyunk, szóval nagy teljesítmény valakit nem ismerni. Pláne, ha valaki senkit sem ismer. Akár ott is kezdhetnénk, hogy a nevem Vincent. - Lirdos Nirean. - Tudom – bólintott Vincent, semmibe véve a száraz bemutatkozás figyelmeztető jellegét. – És, mi az a sürgős papírmunka, amit rád bíztak? - Néhány adat a fegyverrendszerrel kapcsolatban. - Ó. Szóval, ha képesek leszünk visszalőni a lidércekre, azért neked lehetünk hálásak. - Én csak fordítok. - Első lépés nélkül nincs második, nem igaz? Alulértékeled magadat. Ha valaki egy város egyik kincstárnokának lányaként nő fel, megtanul néhány dolgot. Például, hogy ha valaki sokat bókol, akkor akar valamit. Nirean mindössze azt nem tudta, hogy itt és most mire megy ki a játék. Vincentnek viszont lassan leesett, hogy nagyon rosszul fogott a kapcsolatteremtéshez. - Nézd, hetek óta itt vagy, többnyire egyedül. Tudom, hogy nehéz beilleszkedni egy új környezetbe, én is keresztülmentem már ezen gyerekkoromban. Én csak… szeretnék segíteni. - Van, aki segít, köszönöm – felelte Nirean, ezúttal csak annyira elutasítóan, hogy ne látsszon a zavara. - Nem ismerhetsz többet öt embernél, ne mond, hogy nem unod még. Mindig ugyanazok az arcok vesznek körül. - Csakhogy ezek mind baráti arcok. - Azokból meg pláne több is elkel. Ugyan már, csak járjunk egyet, a munkád megvár, a társaság kellemes, mit veszíthetsz? - Rendben – mondta a lány, és elnyomott egy sóhajt. Vincentet lekoptatni, mégis ragaszkodni a belénevelt udvariassághoz – lehetetlen feladat volt, tehát azt választotta, amit hasonló helyzetben minden dorese-i papnő: az utóbbit. Eltekintve attól, hogy az otthonában soha, semmilyen körülmények között nem kezdeményezett volna egy férfi beszélgetést hajadon nővel, ha nem volt jelen legalább egy másik asszony. Amíg Atlantiszról beszélgettek, úgy tűnt, nincs oka megbánni a döntését. Aztán a Földre került terítékre, és akkor már a pasast nem igazán zavarta, hogy Nirean a felét sem érti annak, amit ő mond, magyarázott tovább, csak éppen ez se segített semmit. A lány pedig udvariasan mosolygott, csodálkozott, néha visszaterelte a szót valami ismerősebb területre – semmivel sem lett volna rosszabb a helyzet bármilyen dorese-i estélynél, ha nem maradtak volna négyszemközt. - Késő van – jelentette ki végül, mikor Vincent rövid időre elhallgatott. - Annyira még nincs. - Nem, de akkor is szeretnék még egy kicsit haladni a munkámmal – válaszolt Nirean, azon aggódva, hogy a másik nem ért a szép szóból. – És ha már úgyis a szállásom közelében vagyok, kihasználom az alkalmat, hogy nem kell keresgélnem. - Oké – Vincent megadta magát. – Elkísérlek. - Megismételhetnénk máskor is – jelentette ki, mikor megálltak Nirean ajtaja előtt. - Úgy gondolod? – a lány felnézett a másikra, csak úgy udvariasságból. - Jó éjt – mondta Vincent rövid csend után, aztán váratlanul előrehajolt, és gyorsan megcsókolta a lányt. A következő meglepetés őt érte, mikor Nirean dühösen felvillanó szemekkel lekevert neki egy pofont, és szó nélkül berohant a szobájába. A dolog annyiban is maradt volna, ha Ray másnap nem jegyzi meg a szokásos futóedzés után: - Látom, ismerkedsz a helyiekkel. - Ő ismerkedett velem – válaszolta Nirean szárazon. - Bunkó volt? – kérdezte Ray, akit aggasztott ez a fajta stílus. A pár másodperces hallgatás még inkább. - Megcsókolt – közölte Nirean felháborodva. - Erre te… - faggatózott Connor óvatosan, és hálás volt a sorsnak, amiért a fiúk már kimentek. - Úgy vélem, ez egyértelmű. - Csak azt ne mondd, hogy felpofoztad. - Dorese-ben a lehető legnagyobb tiszteletlenség közeledni egy lányhoz, ha nem az apja mutat be neki. - Kötve hiszem, hogy ezzel ő is tisztában lett volna – sóhajtott Ray. - Ezért nem kapott többet egy pofonnál. - Nirean, azt hiszem, beszélned kéne Joannával. Joanna nem fogta fel ennyire tragikusan a dolgot, szerinte Vincentre igencsak ráfért már egy rendes pofon. De persze leült Nireannal, mert hosszútávon mégiscsak árt, ha a lány azt se tudja, hogy néz ki az Atlantiszon belüli kapcsolatteremtés. A hosszú beszélgetés után, mely alatt megdöntötte a saját rekordját a percenkénti elvörösödés műfajában, már ugyanannyira ideges volt, mint Ray, aki el sem tudta képzelni, mi dúlta fel a nőt annyira, hogy körbeszáguldjon a szobában, amint beengedte. - Ez, komolyan mondom, őrület. Utálok más kultúrákat szidni, de Dorese-ben tényleg nem normálisak az emberek. - Miről van szó? - Amikor azt mondta, nem töltött sok időt a bátyjaival, nem arra gondoltam, hogy teljesen szeparáltan nőttek fel. - Joanna, lassíts. Nem voltam ott, emlékszel? A nő egy pillanatra rámeredt, aztán lerogyott egy székre, mintha ezzel megfékezhetné a ciklonként kavargó gondolatait. - Kezdem elölről. A dorese-i felsőbb kasztok valami borzasztó prüdériára épülnek. A fiúkat és a lányokat már totyogó korukban szétválasztják, még a testvéreket is. A családtagok mondjuk étkezéshez összegyűlnek, de kettesben maradni, azt soha. Abból is iszonyatos botrány lenne, hogy Nirean folyton veletek lóg, amiért persze egy ideig pokolian szégyellte magát. - És ezt miért nem mondta? - Mert a drága jó édesanyja meg a nevelőnője igyekeztek szobrot nevelni belőle, azért. Az emancipáció még várat magára, az asszonynak hallgass a neve, ők pedig úgy igyekeztek ezt kompenzálni, hogy a panaszkodást a gyengeség jelének titulálták, tilos. Mindent ki kell bírni. Pont. Más családokban talán valamivel lazábban veszik ezt, de ott is a családfő következik az istenek után, az asszony életcélja az ő kiszolgálása. Ne tegyél úgy, mintha Európában nem ez lett volna évszázadokon keresztül. A prüdéria meg ráadás, de azért jól kezdődhet a házasélet, ha a lányokat úgy tuszkolják be a férjük ágyába, hogy előzetes tájékoztatásként csak megmutatják nekik, mit csinálnak a háziállatok. - Azért nem minden pasas vadállat – jegyezte meg Ray. Joanna éles visszavágásra készült, de lenyelte. Mégsem szúrhat le valakit azért, mert még csak meg sem fordult a fejében, hogy erőszakoskodjon egy nővel. - Ray, a családjogi törvények és a bántalmazott nőket segítő szervezetek nem azért jöttek létre, mert nincs rájuk szükség. Mit gondolsz, milyen lehet a helyzet ott, ahol egyik se létezik? Csak nézz végig a történelmen, rabszolgaság, népirtások, azon az alapon, hogy a másik fél nem egyenrangú. Ez kiterjed az élet minden területére. - Nem vettem észre, hogy Nirean alsóbbrendűnek érezné magát. Úgy értem, nem vonul a háttérbe, kimondja az ötleteit, vitatkozik. Normálisan reagál. - De hallgat, ha nincs szükség arra, hogy beszéljen. A szerepétől függ, amiről úgy érzi, hogy éppen azt várják el tőle. Más az, ha Atlantiszt kell képviselnie, és más, ha csak egy egyszerű lány. - Persze – ismerte el Ray. – Akkor, mihez kezdjek vele? Nem hiszem, hogy elég lenne, ha azt mondanám, hogy valamelyik szerepét másképp kellene játszania. - Először is, nem neked kellene mondanod. Díjaznám, ha végre mások nőkkel is megismerkedne Atlantiszon, de ezt hogy a fenébe várjam el tőle, ha nem is tudna velük beszélni? Még alig tud valamit a Földről, a munkáról beszélgetni pedig kissé reménytelen. - Valami közös hobbi? - Ray, kezdem úgy érezni, hogy nem csak Nireannak vannak problémái a szocializálódással. Körülnéztél mostanában a városban? Az emberek nagyjából a szakmájuk alapján különülnek el egymástól. Mindenki eldumál mindenkivel, ha éppen összefutnak az étkezőben, de a tudósok megszállottan kutatják a saját játékszereiket, az orvosok az adatbázisokat böngészik, a katonák edzenek, versenyeznek, akármi. - Ez mióta súlyos eset? - Amióta a privát beszélgetések sírásba fulladnak, mert az utóbbi hónapokban semmit se találtunk, ami segíthetne a hazajutásban, ellenséget annál többet, a lidércek ráadásul támadni készülnek, és senki se tudja, mennyien is vannak pontosan. Nagy a nyomás, és az emberek inkább a munkájukkal foglalkoznak, addig se azon jár az eszük, hogy látják-e még valaha a családjukat, barátaikat, életben lesznek-e még egy hónap múlva. Az se tett igazán jót a közhangulatnak, hogy a vihar alatt néhány Genii elfoglalta a várost. Egy dolog, hogy Sheppardék kidobták őket, de akkor is, kevés dolog bizonyíthatná jobban, mennyire sebezhetőek vagyunk. És igen, egy közös hobbi tényleg jól jönne, de mondj egyet, amihez nem kell felszerelés, és a fizikai erőnlét se játszik döntő szerepet. Alapítsak pókerklubot? Ray megvonta a vállát. - Tudod – mondta hirtelen Joanna elgondolkozva –, ez nem is rossz ötlet. Alice hozott magával francia kártyát, de csak várakat épít belőlük. - Te nem tudsz pókerezni – világított rá Ray. - A szabályokat ismerem, és szerintem ez már előnynek számít. Éppen ez a lényeg: mindenki a nulláról kezdi. - Sok sikert. Tehát, most, hogy rád bízhattam a lányt, aki a világon mindennel elboldogul, leszámítva a magánéletet, már csak a két fiúval kell kezdenem valamit, akik közül az egyik kitartóan depressziós, a másik krónikusan bizalmatlan. Szerintem elkelne hozzájuk minimum egy szótár. - Mit mondhatnék? – veregette vállon Joanna együttérzően.- Gratulálok. Apa lettél. - Kösz. Leszel az anyjuk? – dobta vissza a labdát Ray, mire a nő rámeredt. - Tudod, Ray, mindig azt hittem, hogy mielőtt valaki felteszi nekem ezt a kérdést, legalább egyszer elvisz randizni. - Lehetsz a nagynénjük is, ha az jobban tetszik – védekezett Connor, és megpróbált úgy tenni, mintha egy kicsit se találná humorosnak a helyzetet. Aztán megadta magát, és csatlakozott Joanna alig visszafojtott kuncogásához. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-03-09 Föld és víz
- Mondott valamit Kartis Tilynről, mikor azt ajánlotta, hogy vegyük fel a kapcsolatot az ottaniakkal? – Ray jó pár órán keresztül törte a fejét, amíg végre kitalálta, hogyan vezesse be a dolgot. Joanna visszafojtottan, de szemtelenül vigyorgott: egyrészt a barátja zavarán, másrészt már akkor el tudta képzelni a dorese-iek reakcióját. - Nem túl sokat. Csak annyit, hogy lehetőleg ez a csapat menjen, és ne kritizáljunk semmit – válaszolta Nirean, de nem kért magyarázatot, bár Ray ugyanennyit tudott. - És ez még mindig több információ, mint amit a múltkor kaptunk tőlük. Akkor csak egy nevet és egy címet írtak fel nekünk, ami csak egy újabb botrányhoz vezetett. Azt hiszem, mondtak volna többet is, de kitört az a balhé, és ezt szánták büntetésnek. Joanna vidáman csóválta a fejét. Ne kerülgesd. Mondd ki végre. - Szóval Tilyn nagyjából akkora, mint Govre, a kaput őrzik, ezért is kell átdobni azt a kavicsot. Ismerik az elektromosságot, de csak valami galvánelemszerű ketyerét tudnak előállítani, és az egyetlen, ami tényleg fejlett náluk, az a gyógyítás. Kissé zárkózott népség, elég sajátos társadalmi berendezkedéssel. A Földön matriarchátusnak nevezik az ilyet. - És az mit jelent? – kérdezte Koram. - Anyajogú társadalom – ez se mondott sokat nekik. - A legtöbb helyen a pasik dirigálnak. Hát itt a lányok – magyarázta Joanna némi szemforgatás után. – Pontosabban az anyák. - Ilyen tényleg létezik? – törte meg végül Sindem a pár perces döbbent csendet. - Földművelő társadalmaknál igen – mondta Joanna, és folytatta, hogy megelőzze a további kérdéseket. – Vagy bárhol, ahol fontos a termékenység, mert ugye senki sem szereti az életét a véletlenre bízni, valahogy el kell nyerni a hely jóindulatát. Meg úgy általában, az emberiség mindig is szerette megmagyarázni az őt körülvevő világot, és ha nem lehetett tudományosan, akkor a misztikumhoz fordult. Itt jött a párhuzam: az, hogy a nő gyereket szül, ugyanolyan, mint hogy a földből növények nőnek. Az anyában az életadót tisztelik, mert azonosítják a földdel, és aszerint is bánnak vele. Joanna elkapta Ray kérdő-szemrehányó pillantását: Te erre pontosan így készültél. Válasz helyett csak vállat vont, és a férfira mosolygott. Naná. A felét se tudtad volna elmondani, ennyire azért már ismerlek. Atlantiszon elég nehezen lehetett úgy végigmenni a folyosón, hogy az ember ne hallotta volna legalább egyszer, hogy „Jézusom” vagy „az isten verje meg” és hasonlók, úgyhogy a dorese-iek elég korán megismerkedtek a legfőbb földi vallásokkal. Ha valahol egy felsőbbrendű létformát tiszteltek, azt Sindem gond nélkül elfogadta, eléggé hasonlított az otthonihoz. De a földet? Egy élettelen anyagot? - Ennek nincs sok alapja. Hiába kezelnek tudatos lényként egy marék port és kavicsot. Ha lenne, ez máshol is kialakult volna. - A hit az hit, és nem tudás. Felesleges vitatkozni róla – felelte Joanna kissé élesen. Évek óta nem volt hajlandó beszállni a vallási vitákba. – És ami azt illeti, a régészek szerint a Földön elég hosszú ideig tartott a matriarchátus, a különböző mitológiákban is megvannak a nyomai. - De akkor mitől változott meg? – kérdezte Nirean. - Fogalmam sincs róla. Ha tippelnem kellene, az emberek túl sokan lettek, az élelem viszont túl kevés, a férfiakat már akkor is az erősebb nemként tartották számon, és kialakult az „amit én védek meg, az az enyém” álláspont. - A kérdés igazából az, hogy miért vágták ki Tilynből az előző csapatot – vetette közbe Koram, akit határozottan nem érdekelt a vita. Ha azt a várost egy csapat nő irányítja, akkor ez van. A Földön meg sok embert fizetnek azért, mert fut, úszik vagy ugrál, cél nélkül. - Azt hiszem, azt a többiek most prezentálták – mutatott körbe Ray. – Szóval, Barreték nem készültek erre a helyzetre, és kissé frusztrálta őket. Oké, Cortez nagyon. A helyiekkel szemben még viselkedtek, de ugye annak a csapatnak a tagja Asta Gustafson, és mivel különben is pocsék kapcsolatban vannak, Cortez kezdte el őt szekálni, hogy ez biztos álmai városa, talán jobb lenne, ha itt maradna, és a többi. Asta persze nem válaszolt, csak hogy bosszantsa, a másik kettő rájuk hagyta, amiből a tilyniek azt a következtetést vonták le, hogy Atlantiszon büntetlenül lehet őt szekálni. Ezt zokon vették, innentől fogva nem voltak hajlandóak tárgyalni. - Miért nem beszéltek dr. Weirről? – húzta fel a szemöldökét Koram. - Ó, ők beszéltek – vette át a szót Joanna. – Épp ez az. Doctor Elizabeth Weirről, és még egy rohadt személyes névmást sem voltak képesek használni. A neve önmagában semmit se mondott nekik, és ugye a doktor… egyrészt ők a vezetőjüket „anyánk”-ként emlegették, másrészt mégiscsak megkülönböztetik a szó végződésével, hogy nőről vagy férfiról van-e szó. A „doktort” pedig már használták egy sráccal kapcsolatban. Ha doktrát vagy valami hasonlót mondanak, még valahogy el lehetett volna rendezni az egészet. Így Asta és Cortez magánháborúja döntött. Ez annyira ciki, hogy szinte már vicces. - Szóval viselkedjünk rendesen, és reméljük, hogy ez most többet fog érni, mint Govrében. Nagyjából öt percet vártak a kék kődarab átgurítása után, mielőtt átléptek volna. Két nő állt nem messze a kaputól, íjaik a lábuknál hevertek, annak jeléül, hogy békés utazókat várnak, és ők sem szándékoznak támadni. A fiatalabbik szeme ugyan meglepődve kitágult, mikor meglátta az idegeneket, de megvárták a bemutatkozást. - Lirdos Nirean vagyok, a dorese-i nép egyik képviselője – mondta Nirean könnyed meghajlás után. – Nemrég fedeztük fel a csillagkaput, és most ismerkedünk a többi néppel. Az elmúlt hetekben ismerkedtünk meg Govre városával, ahol Mivoti Kartis, a külvilág kapcsolatok minisztere, beszélt önökről. A követ tőle kaptuk, hogy átlépés előtt jelezhessük békés szándékunkat és megbízhatóságunkat. Az idősebbik nő egy pillanatig elgondolkodva fürkészte a csapatot, aztán hivatalosan, de nem barátságtalanul elmosolyodott. - A govrei utazó valóban említette, hogy új látogatókra számíthatunk. Megtiszteltetés, hogy én üdvözölhetlek benneteket Tilynben. Nemsokára megérkezik a váltás, és személyesen vezethetünk el titeket Malsier anyánk színe elé. De idegenek között veszélyt rejt a hallgatás, hadd szóljak néhány szót az otthonunkról. Koram fogadni mert volna, hogy a házirendet fogják hallani, nem a történelmet. Talált. - Malsier anyánké a jog, hogy először ismerjen meg titeket, tehát először az anyák lakóhelyére kell elmennetek. A meglepett pillantásokat ne vegyétek zokon, oda csak Újhold Ünnepén léphetnek be férfiak. Anyánk kegyes, botlásaitokat megértéssel fogja kezelni, azonban a nyilvánvaló sértéseket nem tűri el. Kérdéseire feleletet vár, baráti közeledésére tiszteletet és őszinteséget. Biztosak vagyunk benne, hogy népetek gondosan választotta ki a képviselőjét, azonban megeshet, hogy anyánk a küldöttség minden tagjával elbeszélget, hogy pontosabb képet kapjon rólatok. Ha úgy látja jónak, magatok is bejárhatjátok a várost, ám a dolgozókat csak a legvégső esetben zavarhatjátok. Salle, a bolygónk holdja telőben van, ebben az időszakban lankadatlan és kitartó munkával adózunk a Földanyának, amiért ő sem szűnik meg gondoskodni rólunk. Valahányszor Salle fogyatkozásakor tértek vissza, több betekintést nyerhettek a lakosok életébe. Ezek Tilyn legfontosabb szabályai. Amennyiben egy véletlen szóval vagy gesztussal megsérthetünk benneteket, kérlek, figyelmeztessetek előre, hogy mi is megadhassuk a vendégeknek kijáró tiszteletet. - Köszönjük a nagyvonalú ajánlatot – bólintott Nirean a határozott, büszke felsorolás után. Közben lázasan gondolkozott valami épeszűen hangzó kívánságon, érezte, milyen fontos, hogy kölcsönösen elvárjanak egymástól valamit. – Népünk hosszú és nehéz időszakon megy keresztül az elmúlt évek háborúi miatt. Nagyon hálásak lennénk, ha nem kellene a múltról beszélnünk, mindannyiunk számára fájdalmasak az emlékek. A jelenünk is tartogat számunkra kihívásokat, ám azokról beszámolunk, ha az anya úgy kívánja. Nos, nem volt valószínű, hogy ebbe bárki belekérdezne, de túlélik, ha senki se kérdezi meg, miért kezdődött vagy hogyan ért véget a nem létező háború. Az esetleges kínosabb tilyni szokások alól pedig majd csak kihúzzák magukat valahogy. - Akkor hát kerülni fogjuk a kérdést – bólintott a nő. – Már érkeznek a nővéreink. Nemsokára útnak indulhatunk. Tilynben alig hallatszott valami a saját lépteiken kívül, de messze nem volt kihalt a város: néhány műhelyből kiszűrődött valami zaj, egyszer futkározó gyerekekbe botlottak, akiket két nő igyekezett rávenni, hogy ne csatangoljanak el, maradjanak együtt. Nehéz lett volna megmondani, miből építették a házakat: a felületüket egyenletesre vakolták, és különböző mintákat, képeket festettek rájuk. Malsier anya háza csak annyiban tért el a többitől, hogy a festmények többnyire szertartásokat és hivatalos eseményeket ábrázoltak. Nem tűnt nagy épületnek, legalábbis nem akkorának, amit megszoktak a különböző bolygók vezetőinél. Az ajtó után vékony kis folyosó következett, de nem kellett messzire menniük, hogy a fogadószobába jussanak. A fiatalabbik őr már a bejáratnál magukra hagyta őket, hogy értesítse az anyát, az idősebbik sok sikert kívánt nekik, de nem maradt ott, hogy bemutassa őket. Úgy tűnt, lemondtak a további körülményeskedésről, amit ünnepélyes beszédmódjuk után Nirean kissé különösnek talált, de a többieknek láthatóan nem hiányzott. Mit volt mit tenni: némi izgatott várakozással figyelték a szemközti, az addigiaknál díszesebb ajtót. - Köszöntelek benneteket, Dorese küldöttei. Nagy öröm számomra, hogy új vendégeket köszönthetek Tilynben – szólalt meg egy barátságos, mégis királynői hang a hátuk mögött, és mire eldönthették volna, hogy illik-e megfordulniuk, a beszélő már a látóterükbe sétált. Ha nem a hangját hallják meg először, nehezen hitték volna el, hogy fontos személyiséggel beszélnek: jelentéktelen, ötvenes éveiben járó asszony állt előttük, és bár nem ismerték az itteni divatot, az ő ruhája minden kétséget kizáróan egyszerű volt. Nem is beszélve a kisbabáról, akit úgy tartott a karjaiban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy vele kettesben üdvözli a követeket. Malsier anya nyugodt mosollyal nyugtázta a csapat változó eredménnyel titkolt meglepetését. - Malsier anya vagyok, Tilyn vezetője. Bocsássatok meg az egyszerű körülményekért, de nem akartalak megvárakoztatni titeket. Bevallom, nem számítottam látogatókra. Ő az unokám, Pimmel, vele készültem tölteni a napot, mielőtt tudomást szereztem az érkezésetekről. De kérlek, foglaljatok helyet. - Miénk a megtiszteltetés. A nevem Lirdos Nirean, Dorese követeiként érkeztünk – jelentette ki Nirean mély meghajlás kíséretében, amit a biztonság kedvéért a többiek is utánoztak, mielőtt engedelmeskedtek volna. A helyzet enyhén szólva különös volt. Rendben, az őrök talán azért beszéltek olyan fennkölten, mert tényleg tisztelik Malsier anyát, ő viszont nem veszi magát túl komolyan. Mégis, az asszony belépése valahogy mesterkéltnek tűnt, mintha minden egyes másodpercet megtervezett volna. - Úgy hallottam, csak nemrég használjátok a kaput. Hogy találtatok rá, ha szabad kérdeznem? - Egy földcsuszamlás után két vadász egymásra omlott köveket talált a városunk környékén a hegyekben. Kiásták, és ott leltek rá a csillagkapura. - És azonnal tudtátok is használni? - A barlangban megtaláltuk a szükséges feljegyzéseket. - Különös. Az őseitek le akarták zárni a kaput, de mindent ott hagytak mellette, ami a használatához szükséges? - Jómagam mindig is előrelátónak találtam ezt az intézkedést – felelte Nirean tétovázás nélkül. – Őseink felsoroltak néhány tiltott bolygót, és az alapján, amit új ismerőseinktől megtudtunk, valóban nem lett volna szerencsés ott kezdenünk a felfedezést. Talán veszélyt láttak a csillagkapu használatában, de belátták, hogy a létezése nem maradhat örökre titokban, és ha újra napvilágra kerül, a részleges információ jóval több kárt okozhat, mint a teljes. - Milyen igaz – mosolygott Malsier anya. – Különös elképzelni, hogy egy nép nem tudja, milyen más kultúrák fejlődhettek ki. - Biztosíthatom afelől, hogy mi is meglepődünk néha egy-egy újabb világon – mondta Nirean ugyanolyan kedvesen, az alig észrevehető figyelmeztetéssel, hogy most már ők is szeretnének hallani valamit Tilynről. Az anya mosolya szélesebbé és érdeklődőbbé vált. - Kedvesem, mi szükség van a hivataloskodásra? Nyugodtan tegezhetsz. És ami azt illeti, nem ti vagytok az elsők, akik megdöbbennek Tilynön. Igen? – a kérdés egy idegen lánynak szólt, aki behajolt az ajtón. - Bocsáss meg a zavarásért, anyám, de sürgősen szükségünk van rád. - Ugyan miért? A lány tanácstalanul végignézett az atlantisziakon, jelezve, hogy a probléma nem tartozik idegenekre. - Csak néhány percről van szó, anyám. - Nos, rendben. Bocsássatok meg, de mióta én lettem Tilyn anyja, a sajátjaimon kívül az összes gyermek az én szoknyámba kapaszkodik. Addig is, Nirean, megtennéd, hogy vigyázol az unokámra? Bármi is legyen ennyire sürgős, valószínűleg semmi szükség nem lesz hozzá egy csecsemőre. Nirean épp csak bólintott egyet meglepetésében, az asszony már az ölébe is tette a kis Pimmelt, aztán kisietett a szobából. - Az istenekre, Nirean, tartsd meg a fejét – szólt rá Sindem, miután a lány tanácstalanul meredt a babára. - Hogy mondtad? - Támaszd alá a fejét. Úgy viselkedsz, mint aki még sosem látott csecsemőt. - Ennyire közelről még tényleg nem láttam egyet se. Sindem hitetlenkedve megrázta a fejét, aztán odament a lányhoz, hogy elrendezze a karjában a gyereket. - Jaj, ne félj már tőle ennyire. Kicsi még, nem fog bántani. - Éppen ez az – nézett Nirean bizonytalanul a babára, akinek a feje körülbelül akkora volt, mint az ő tenyere. Ray elnyomott egy együttérző mosolyt. Próbálták már kisgyerekes ismerősei összebarátkoztatni a saját apróságaikkal – aztán gyorsan leszoktak róla. - Légy erős, mikor megszületett, még kisebb volt – mondta Sindem mellékesen, aztán gügyögött pár szót Pimmelnek. – Igazából az az őrület, mikor már mászni tudnak, és feltétlenül a kályha vagy valami éles dolog mellett kell kóborolniuk. - Nálatok nem a lányokra bízzák a bébicsőszködést? – érdeklődött Ray azzal a tisztelettel, ami csak egy fóbiástól jár ki félelme szakértőjének. - Általában arra, aki épp kéznél van. Tudod, összegyűlik az egész család, az apa valahogy a barátaihoz sodródik, az anyát kirángatják a konyhába segíteni. Ő pedig csodálkozik, hogy hova tűnt mindenki a közeléből, aki vigyázhatna a kicsire, és ha nincs lelkes jelentkező, marad a kevésbé élelmesebb, aki nem tudja, mikor kell elhúzódni. Vagy a fiatal házasok, akiknek úgysem árt a gyakorlás. Mondjuk, az én kiképzésemet már akkor elkezdték, mikor eljegyeztem Morrét… Nem számít – vágta el hirtelen a mesélést Sindem. Lassan némi sajnálkozás szivárgott a levegőbe. A csendet Pimmel hirtelen felhangzó, de egyre erősödő sírása törte meg. Nirean most már leplezetlen rémülettel meredt rá. - Szerinted miért sír? – nézett Sindemre abban a kósza reményben, hogy nem ő tett rosszul valamit. - Azon kívül, hogy kicsi, mozogni se tud, és egy csomó ismeretlen veszi körül? De persze az is lehet a baja, hogy fél percig nem vele foglalkoztunk. Nem hiszem, hogy éhes, akkor a nagyanyja nem hozta volna ide is magával… Próbáld meg ringatni, ha az sem elég, akkor járkálj, gügyögj… próbálkozz. Nyugi, a saját gyerekeddel se lenne egyszerűbb dolgod. A lány ügyetlenül igyekezett követni az utasításokat, de Pimmelt nem hatotta meg. Egyre szívet tépően sírt. Végül Ray volt az, aki nem bírta tovább. - Sindem, kérlek, vedd át. Nem érdekel, hogy Nireanra bízták, azt se fogják jó néven venni, ha hagyjuk üvölteni. - Gratulálok, picim, szerintem a világon semmi nem tudja úgy megijeszteni őket, mint te – mosolygott Sindem a babára, a duruzsolása többi részét már nem lehetett hallani. A többiek pedig voltak annyira idegesek, hogy ne vegyék zokon a megjegyzést, pláne, mert Pimmel lassan csendesedni kezdett. Nirean megkönnyebbülve ült vissza a helyére, Sindem pedig nyugodtan sétálgatott tovább. Néhány perccel később Malsier anya visszatért, a tekintete döbbenten járt végig rajtuk, miközben Sindem visszaadta neki az unokáját. Nem szólt semmit, de nyilvánvalóan választ várt. - Sajnálom – pirult el Nirean. – Nem értek a gyerekekhez. Pimmel nagyon sírt, és közülünk csak Sindem tudott bánni vele. - Értem – tért vissza Malsier anya arcára a mosoly. – Meglehetősen ritka felállás. - Tehát… mi is képesek vagyunk meglepni Tilyn népét – mondta Nirean, aki már visszanyerte annyira az önuralmát, hogy csak szépen lassan tüntesse el a zavara nyomait. - Igaz. Nálunk elő se fordulhat ilyesmi, tekintve, hogy a felnőtt férfiak külön városrészben laknak, a gyermekeket kizárólag az asszonyok nevelik. A fiúkat és a lányokat ugyanúgy – tette hozzá a kissé gyanakvó pillantások hatására. – Nem ritka, hogy a felnőtté válás után a lányok is elhagyják anyjukat, és az egykorúakkal élnek együtt. Aztán néhányan hazajönnek, mert az első gyermekkel nehéz az idősebbek tapasztalata nélkül, később néhány fiatal anya újra egymás társaságát választja, és akkor már együtt nevelik a gyermekeket… Néha a munkánk dönti el, hol élünk. Ez a ház például jó ideje a legfőbb anya otthona. Ő dönti el, kik laknak vele, és ha más kapja a címet, én is el fogom hagyni lányommal és barátaimmal együtt. Kevesen akarnak magányosan élni, akárcsak más népeknél, de ehhez nincs szükség… hogy is mondják máshol? Házastársra. - Felteszem, a rengeteg költözéshez azért jól jön néhány srác – jegyezte meg Ray. - Ugyan miért? - Mondjuk, szekrényt cipelni? - Lesz másik szekrény az új otthonban, miért ne maradhatna a helyén? Mi nem ragaszkodunk a tárgyainkhoz. Csak a ruhánkat és néhány személyes emléket viszünk magunkkal. - Ha az apa máshol él, hogyan gondoskodik rólatok? – kérdezte Nirean. Malsier anya elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Ti család szerint osztjátok fel a társadalmat, mi nemek szerint. Ami azt illeti, soha nem értettem, mi szükség van ezekre a kis embercsoportokra – felállt, és az időközben álomba szenderülő Pimmelt a széke mellett álló bölcsőbe fektette, aztán a falhoz sétált, és rámutatott egy térképre. – Föld és víz. A kettőnek találkoznia kell, hogy új élet fakadhasson, de mindig szétválnak. Ha az egyikből túl sok van, a másik eltűnik benne. Jobb nekik külön, hiszen annyira mások. Kevesen követik ezt a mintát, de mi igen, még akkor is, ha ti megütköztök rajta. De ha már így szóba került a család, mit jelent az tifelétek? Nirean értette az üzenetet. Tilyn vezetője már beszélt a városáról, most rajtuk a sor. Az eszmecserét fiatal nő érkezése szakította félbe, akit Malsier anya a lányaként mutatott be. Sietősen üdvözölte a vendégeket, meggyőződött róla, hogy Pimmel nyugodtan alszik, és távozott is volna a gyerekkel, de az anyja tartóztatta. - Zelin, kedvesem, felteszem, a vendégeink maradnak éjszakára, miért ne ismernéd meg őket? – a nő habozott egy ideig, ám az anyja tekintete láthatóan meggyőzte. Kissé kelletlenül, de leült. – Örülök, hogy lelkiismeretes gyógyító vagy, de ha egy napon Tilyn anyja akarsz lenni, mással is törődnöd kell. - Pimmel anyja vagyok, és pillanatnyilag nem vágyom többre – mosolygott rá Zelin, a hangjában volt valami, ami azt sugallta, hogy régi téma ez már köztük. - Ezúttal mi csüggesztett el? - Egy újabb medir mondta fel a szolgálatot. Csak egy csonttörést gyógyított meg, és máris használhatatlan. - Sokat vársz egy új találmánytól. - Egy napon beomlik egy bánya, és nekem megbízhatatlan eszközökkel kell életeket mentenem, mert képtelenek vagyunk megfelelő energiaforrást találni. Anyám? – nézett kérdően a fejét ingató asszonyra, aki csak intett Nireanék felé. – Kötve hiszem, hogy bárkit sokáig le tudunk nyűgözni egy ennyire hiányos eszközzel, tehát szerintem nem baj, hogy hallották. - Biztos vagyok benne, hogy orvosolható a probléma – mondta Nirean, puszta udvariasságból. - Egyszer biztosan az lesz, de nem a közeljövőben. Az erőforrás túl gyorsan válik erőtlenné, és mivel kevesen kutatnak ezen a területen, senkitől se kérhetünk tanácsot. - Örömmel segítenénk, ha tudnánk. - Talán tudunk is – jegyezte meg Sindem, aki elmerülten bámulta a szemközti hát napfényben fürdő falát. - Sindem? – nézett rá Nirean, a hangjában csengett némi figyelmeztetés. - Néhányan gondolkoztak azon, hogy felhasználhatnák a napfény erejét. Persze, amíg a városunk újjáépítésével vagyunk elfoglalva, nem tudjuk bebizonyítani az elméletet. - És nálunk szeretnétek megpróbálni? - Fogalmam sincs róla, hogy működne-e, de ha igen, mindkét nép jól járna, nem igaz? - Örülnék, ha elbeszélgetnél holnap néhány tudósunkkal – nézett rá elgondolkodva Zelin, aztán észbe kapott. – Persze, csak ha mindenki egyetért. - Mi kifogásom lehetne? – kérdezte Malsier anya. - Szeretnénk tudni, hogy pontosan miben készülünk segíteni – vetette közbe Nirean. Zelin kérdően az anyjára nézett, aki bólintott. - Egy eszközről van szó, ami elősegíti a test gyógyulását, csontok összeforrását, sebek behegesedését. Akár meg is mutathatom – a nő elkapta Malsier anya tekintetét. – De azt hiszem, először harapnunk kellene valamit. Úgy tűnt, ezúttal zökkenőmentesen zajlik le a kapcsolatfelvétel. Ray vetett egy pillantást a társaira. Nirean és Koram arcáról szokás szerint semmit se lehetett leolvasni, bár a fiú meglepő módon szótlan maradt, Sindem pedig láthatóan kedvelte a helyet. Connornak se volt semmi kifogása – legalábbis elviekben. Malsier anya kitartó mosolygása viszont már kezdett az idegeire menni. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-05-29 Gátszakadás
Egy dologért már megérte szó nélkül hagyni Tilyn furcsaságait: remekül főztek. A govrei agyonfűszerezett ételek után határozottan bíztató volt, hogy a galaxis egy részében, talán a nagyobbikban, nem kell úgy tenniük, mintha a sosem ettek volna jobbat a torokkaparó helyi specialitásoknál. Ez a tény és a küszöbön álló megegyezés, miszerint megismerhetik a medirek technikáját, ha a napenergia ötlete tényleg beválik, kellemes hangulatot biztosított a vacsorához. Mellesleg, Sindem végleg meghódította Malsier anyát és lakótársait, mikor vendég létére segített letakarítani az asztalt. - Tilyn igazán gyönyörű város. Csak remélhetem, hogy Dorese egyszer hasonlóan kivirul, ha végre tényleg nekiláthatunk az újjáépítésnek – felelte Nirean az egyik idős hölgy kérdésére, ami viszont szöget ütött Ray fejébe. - Úgy tudom, nem igazán terjeszkedtek el a bolygón. Nem veszélyes ez? Úgy értem, ha jönnek a lidércek, az egész lakosságot lemészárolhatják. - Nem szívesen válnak le kisebb csoportokat a lakosságból, megnehezítené számukra a párválasztást újhold ünnepén. A lidércek miatt azonban nem kell aggódnunk. Egyetlen aratást se jegyeztek fel, mióta megvetették a város alapjait. - Mi tartja távol őket? – faggatózott tovább Ray. Néhányan megvonták a vállukat. - Nem tudjuk, és mivel nincs módunk kutatni, nem is törődünk vele. - A Földanya óv minket, amiért betartjuk az ő rendjét – szólt közbe egy asszony, aki a kultikus szertartások szervezéséért felelt. Nirean vonásai megfeszültek, de nem szólt semmit. Ray kissé aggodalmasan tekintett rá, volt egy olyan érzése, hogy a lány fájdalmas párhuzamot talált a dorese-i áldozatrendszer és a tilyni gondolat között. Futólag ránézett a társaira. Sindem gyorsan kérdezett valamit, amivel elterelheti a figyelmet a „vezetőjük” néma érzelmi viharáról, Koram viszonozta Ray pillantását, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Jobb, ha megpróbálják elsikkasztani a dolgot. Malsier anyának nyilvánvalóan feltűnt a lány hirtelen hallgatása, de nem tette szóvá. Connor viszont nagyon szerette volna tudni, mit jelent az az elgondolkodó pillantás, amivel időnként Nireant méregeti, aki egy darabig még csak mosolygással jelezte a figyelmét. Aztán a beálló csöndben szólalt meg újra. - Úgy tudom, erre a területre ritkán léphetnek be férfiak. - Igen, így van. Fontos ez valamiért? – mondta Malsier anya. - Remélem, a társaimnak nem kell távoznia innen ilyen későn. - Az idegenek kivételt képeznek. - Ez megnyugtató – felelte Nirean a szokásos hivatalos hangnemben, de Ray érzett benne némi gúnyt, és sejtette, hogy Tilyn anyja is fel fog figyelni rá. - Bizonyos behatásoktól szeretnénk megvédeni a társadalmunkat. Úgy vélem, ez természetes. - Néhány követ magával hozza asszonyát, hogy elnyerjék a bizalmunkat – tette hozzá Zelin, kissé megvetően mosolyogva. – Persze feltűnően őrzik őket, nehogy túl sokat beszélgessenek velünk. - Az emberi élet örökké változik, de az uralkodók biztosítják stabilitást – bólintott Nirean szenvtelenül. Úgy hangzott, idézi valahonnan, Sindem láthatóan felismerte a mondatot. Malsier anya nem válaszolt, mint aki megértette, hogy a lány nem az ő rendszerüket kifogásolja. - Ha jól emlékszem, azt mondtad, a ti népetek ritka módon megőrizte az ősi nyelvet. Nálunk kihalt, csak a romokon maradt fenn a nyoma. Holnap megnézhetnétek, hátha találtok valami utalást a korábbi kérdésetekre, miért kerülik a lidércek a városunkat. Valami kifogásod van, Zelin? – fordult a lányához, aki halkan felsóhajtott. - Nem, anyám. De holnap egy csapatnyi izgatott tudósnak kell elmagyaráznom, hogy az új kutatásokkal még várniuk kell, ha Sindemet is kirándulni küldöd. - Nem hiszem, hogy a fordításnál sokat segíthetnék – szólt közbe az érintett. - Ha itt akarsz dolgozni, nem tudok semmi akadályról – rázta a fejét Nirean. - Tehát ezt megbeszéltük – bólintott Malsier anya. – Akkor, javaslom, tegyük el magunkat holnapra. Nem lesz rövid kirándulás. Kellemes, meleg idő volt. Az utat, amin végig kellett haladniuk, rendesen karban tartották, az atlantisziak tiltakozás nélkül haladtak volna rajta még egy jó darabig, de az útjukba eső folyó keresztülhúzta a számításaikat. - Erre – mondta Mennas, a kísérőjük, és leereszkedett a parton egy csónak felé. Visszamosolygott a mögötte botladozókra – Remélem, számíthatok rátok az evezésben. - Ha nem zavar, hogy kanyargunk egy kicsit útközben – vonta meg a vállát Ray, de viszonozta a mosolyt. Már csak azért is, mert indulásuk óta ez volt a hallgatag nő legbarátságosabb megnyilvánulása. Versenyt ugyan nem nyerhettek volna a tempójukkal, de a túlpart kitartóan közeledett hozzájuk. Egy ideig. - Valami baj van – közölte Mennas, amint a növekvő vízszintet fürkészte. A gyorsan erősödő morajlás határozottan őt igazolta. Sejtették, mit fognak látni, mielőtt a folyás irányába néztek, de a látvány így is felkészületlenül érte őket. A tilyni nő elborzadva felsikoltott. – A gát! Cseppet sem volt vigasztaló tudni, hogy minek a roncsai száguldanak feléjük a feltornyosuló víz élén. Ösztönös menekülésvágyból még megpróbálták elérni a partot, de a felgyorsuló vízben már az irányt se tudták tartani. A csónak nem sokkal később felborult, és jobbnak tűnt, ha nem maradnak a közelében. Az első roncsokat mindenesetre felfogta, de a többi kíméletlenül bánt velük. Rayt hátba találta egy fa maradványa, mikor megpróbált levegőt venni, és mivel nem volt jobb ötlete, belekapaszkodott, hátha egy ideig fedezéket nyújt neki. Nireant meglátta a parton, a lány nem mozdult. Koram jóval előtte felbukkant, de kitartóan a folyásirányba nézett, és miután egy ütközés félrelökte, Ray már azt is tudta, miért: Mennas a csónak maradványaiba kapaszkodva lebegett a víz színén, olyan közel a parthoz, hogy ha nem próbált kiúszni, akkor nincs magánál. Koram utolérte, de mikor észrevette Connort, úgy döntött, inkább kivárja, hogy a másik is odaérjen hozzájuk, nem lett volna könnyű egy eszméletlen nővel kijutni. A százados a sodrással merőlegesen állította a fáját, hátha feltart pár roncsot, aztán hozzájuk evickélt valahogy. - Megvagy? – kérdezte, miután kiköpött egy adag sáros vizet, és Korammal együtt a part felé vették az irányt. - Meg. Nirean? - Valahol korábban vetődött a partra. Vigyázz! – Ray korábbi menedéke úgy döntött, ragaszkodik a férfihoz, akit nem hatott meg ez a hűség. A víz alá merülve várták ki, hogy elhaladjon a fejük fölött, aztán az ájult tilynivel kivonszolták magukat a partra. A nőt fejen találhatta valami, de legalább lélegzett. - Próbáld felébreszteni, én összeszedem Nireant – mondta Ray, aztán útnak indult, és hálát adott a jósorsnak, amiért legalább a lába nem fáj különösebben. Még így is valahogy sokkal hosszabb volt az út, mint mikor a víz sodorta lefelé. A lány már felült, mire megtalálta. Kicsit megkönnyebbült, mikor meglátta Connort, vagy legalábbis hirtelen úgy elgyengült, mintha eddig is csak az aggodalom adott volna erőt neki. - Hogy vagy? - Azt hiszem, egyben. De a karom… - Nirean elharapta a mondat végét, csak ernyedten lógó jobb karjára mutatott. Felszisszent, mikor a másik megvizsgálta. - Sajnálom. Úgy néz ki, eltört – mondta Ray nyúzottan. – Tied a választás: most rögtön visszamenjünk a többiekhez, vagy előbb megpróbáljam ellátni? - Mindenki túlélte? - Egyelőre. Koram jól van, Mennas… nem tudom. Elájult. Nirean felállt, gyorsabban, mint kellett volna. - Nyugalom, és nehogy visszaess nekem a vízbe – szólt rá Ray, miután elkapta a megingó lányt. – Erre. Valamivel később, mikor Nirean karját már egy többé-kevésbé egyenes ággal és a lány hajszalagjával rögzítették, Mennas magához tért annyira, hogy beszéljen. - Mindenem fáj. Mi történt? - Úgy tűnik, átszakadt a gátatok – közölte Koram. – Nem a legjobb időpontot választotta rá. - Nem értem – Mennas lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön. –Egyszer már áradt a folyó ezen a tavaszon. - Közbejöhetett egy újabb eső – tippelt Ray. – Hát, valaki csak értünk jön. - Csak sokára. A Vlij nem folyik el a város mellett. Ray és Koram összenézett. Egyiküket se dobta fel a hír, pedig ez már korábban is eszükbe juthatott volna, hiszen indulás előtt megnézték a környék térképét. Persze. Melyik őrült telepítene várost egy ilyen kiszámíthatatlan folyó mellé, amikor van ott egy kisebb, békésebb is? - Van a Vlij környékén valaki, aki jelenti az áradást az anyának? – kérdezte Ray. Próbált megnyugtatóan beszélni, mintha nem pont a nő élete függne a leginkább a választól. - Csak a gátőr… - Mennas hangját egyre nehezebb volt meghallani. – Pár… halász. - Az már valami – hazudta gondolkodás nélkül Ray. – Nirean, figyelnél rá egy percre? Egy szót se kellett szólnia, Koram azonnal elindult vele. Hallótávolságon kívül akarták megbeszélni a helyzetet. - Nem jelent jót, hogy folyton elájulni készül. - Tudom. Van egy súlyos sebesültünk, egy törött karú lányunk, egy gátőr, akit jó esetben a víz is elsodorhatott, a halászok pedig valószínűleg a saját bajukkal vannak elfoglalva. Legalábbis szerintem egyikük se sejti, hogy a túlparton ragadtunk. - Nincs időnk kivárni, hogy valaki rájöjjön. - Nincs. A víz felszíne már csendesebbnek látszott. Koram próbaképpen beledobott egy nagyobb ágat, a sodrás gyorsan elragadta. Se neki, se Raynek nem tetszett a látvány. - Talán át tudnék jutni a túlpartra. - A tervednek van egy apró szépséghibája. - Szerintem több is van, de mire gondolsz? – kérdezte a fiú türelmetlen, már-megint-kezdi–arckifejezéssel. - Jobb úszó vagyok nálad – közölte Ray egyszerű ténymegállapításként. – Nagyobb az esélye, hogy átjutok. Néhány dolog ritkán történt meg Korammal: kevesen akartak helyette elvégezni veszélyes feladatokat, és szinte soha nem akadt el a szava. Valamilyen szinten a saját tiltakozása is meglepte. - Mindkettőnket elvertek a roncsok, ez még meg is történhet párszor, nem hiszem, hogy számít, ki a jobb úszó. - Ezzel vitatkoznék. - Olyan nagy tapasztalatod van a megáradt folyókkal kapcsolatban? - Fogjuk rá – ajánlotta Ray. Koramban hirtelen gyökeret vert az érzés, hogy ezt komolyan mondta. - Mi a fenét kerestél ott? - Mondjam azt, hogy jó poénnak tűnt? - El kellene hinnem? - Nézd, réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban rendkívül hülye kölyök voltam – közölte Ray a szégyenkező bosszúság furcsa keverékével. - Így persze már sokkal jobb – jegyezte meg Koram. A biztonság kedvéért még megkérdezte. – Mik a terveid, ha átjutsz? - Nem tudom, mit szólnának a helyiek, ha csurom vizesen kezdeném magyarázni, hogy egy bajba jutott követ vagyok, szóval szerintem megkeresem Sindeméket. Parton fel, vissza a város felé, egy kettéágazó fa mellett balra a zöld faházig. Te most vizsgáztatsz? - Jól néznénk ki, ha eltévednél, nem? - Nem fogok. Mennas rosszul van, a levegő pedig túl hideg ahhoz, hogy megszáradjunk, egyikünknek se tesz jót, ha sokáig vacakolunk. Furán érezném magam, ha pont azt kéne parancsba adnom, hogy maradj nyugton a parton, szóval megtennéd, hogy nem kényszerítesz ilyesmire? Nem ez volt a legalkalmasabb időpont arra, hogy Koram megkérdezze, nem csak bizonyítani akar-e. Mit változtat, ha igen? Összefonta a karját annak jeléül, hogy belenyugodott. - Jobb, ha indulok. Vigyázzatok magatokra. Ray beugrott a vízbe, Koram addig figyelte, amíg meg nem győződött róla, hogy a sodrás nem viszi el azonnal. Utána visszament a lányokhoz, mielőtt nyugtalankodni kezdenek. - Mennas? A nő sápadtan, félig öntudatlanul bólintott. - Hol van Connor? – kérdezte Nirean. - Csak körülnéz – felelte Koram, és amíg körbeintett, vetett egy pillantást a folyóra. Ray még elszántan küzdött a sodrással. Ha nem szólt magától a lányoknak, akkor azt sem akarja, hogy a többiek nyugtalankodjanak miatta. - Merre ment? – faggatózott tovább Nirean. A hangjában határozott gyanakvás érződött. Nos, akkor előtte már nem kell titkolózni. Koram jelzett neki, hogy maradjon csöndben, és a folyóra mutatott. A lány egy pillanatig döbbenten meredt rá, aztán a víz felé fordult. - Baj van? – suttogta Mennas. - Minden rendben – mosolygott rá Nirean. – Csak kezdünk kifogyni a mondanivalóból. - Nincs túl sok témánk ezen a parton, igaz? – tette hozzá Koram, de végig Ray pontszerű, egyre kisebb alakját figyelte. A folyó messzire sodorta már a kiindulási helyétől, de még kitartóan haladt a túlpart felé. Nem túl gyorsan, de haladt. - Sajnálom… rá kellett volna jönnöm… hogy túl erős a sodrás… mielőtt elindultunk – nyögte ki végül Mennas. Nirean alig figyelt rá, miközben néhány szóval megpróbálta megnyugtatni. Connor végül átért. Megpróbált kimászni, de a part leszakadt alatta. Néhány másodpercre elmerült, aztán újra felbukkant, és ezúttal sikeresen a szárazföldre vergődött. Rövid időre elterült e földön, de felállt, tétován integetett a társai felé, és elindult, hogy megkeresse az utat. Nirean halkan felsóhajtott. Koram kiengedte ökölbe szorított kezét, és csodálkozva jött rá, hogy egészen mélyre vájta a körmeit a tenyerébe. -Na jó – mondta végül, a vidámság a hangjában már sokkal kevésbé volt erőltetett. – Mi lenne, ha kipróbálnánk, tudunk-e a semmiből tüzet rakni? Legalább elfoglaljuk magunkat. Ray két dolgot tudott egészen biztosan megállapítani: a víz hideg, és most sem könnyebb áradó folyóban úszni, mint úgy tizenöt éve. De tovább kellett mennie, akármilyen kimerült volt, úgyhogy nem pazarolt hosszú időt a heverészésre. Ha kicsit roskadozva jár, nagy ügy. Elvégre ez nem a kifutó. Azon pedig jobb nem is gondolkodni, hogy mennyivel rövidebb volt az út a folyó sodrásában, mint visszafelé. Elég, ha megteszi a következő lépést. És ha igyekszik elkerülni a lába alatt beomlani készülő ázott talajt. Az első kanyarig mindenesetre működött a módszer. Lássuk, kitart-e a következőig. Ray megpróbált nem megállni, nem akarta megkockáztatni, hogy talán nem képes újra feltápászkodni. Tovább ment. Az a fa különben is egész közel nőtt a folyóhoz, most pedig annyival is lerövidült az út, amennyi terület a víz alá került… Fura. Sosem volt semmi gond az emlékezőtehetségével, és az öntudata is tisztának tűnt. Márpedig egy végtelenség óta vánszorog, mégse találja ezt az átkozott fát. Motivációként megígérte magának, hogy ott megáll egy időre. Na ugye, már meg is van. Még mindig kellemetlenül távoli ponton eresztett gyökeret, viszont már látszott a fény az alagút végén. Tényleg nem akart sokáig a fa mellett vacakolni, de hirtelen úgy elgyengült, hogy alig bírt ülve maradni. Magában káromkodott egy kicsit, aztán várt, mi mást tehetett volna. Elég közel járt a céljához, hogy újra fel bírjon kelni, már nem volt sok hátra. Vagy ezúttal is rosszul emlékszik? Nem számít. El fog jutni odáig, és kész. Nevetséges lenne, ha most adná fel. Még azért is hálás lehet, hogy az esetleges robbanásveszélyes kísérletek kedvéért nem a városban, hanem pont a folyóhoz közelebb építették a kutatólabort. Így is kész rémálom volt a számtalan szoba vagy terem közül kiválasztani azt, ahonnan ismerős hangok szűrődtek ki. Első alkalommal persze tévedett, de nem nyitotta ki túlságosan az ajtót, csöndben visszahúzta a helyére, és eggyel arrébb próbálkozott. Nem vették észre azonnal, túlságosan elmerültek a munkájukban. Egyszerűen kopogtatott az ajtón, és fél pillanattal később már néhány összezavarodott szempár meredt rá. Sindem letett valamit a kezéből, és villámgyorsan hozzálépett. - Mi történt? - A gát felmondta a szolgálatot, amikor át akartunk jutni a folyón. A túlparton rekedtek, Mennas súlyosan megsérült, Nireannak eltört a karja, Koram könnyebben megúszta – a többiek kissé sokkosan meredtek rá, ami ebben a pillanatban kifejezetten ingerelte. – Szerintem örülnének, ha értük menne valaki. - Persze – az egyik idősebb asszony lassan magához tért. – Zelin, kérlek, értesítsd az anyát. Ő majd elküld valakit a halászokért, de eltart egy darabig, hogy idehozzák a csónakjaikat. A többiek segítsenek előkészíteni a medirt. Ti ketten… - fordult az atlantisziak felé. –Sindem, kérlek, kísérd el a társadat a pihenőszobába, hogy legalább le tudjon ülni. Egy perc, és én is odamegyek. Mire Ray észbekapott, már mindenki elrohant, hogy kövesse az utasításokat. Csak Sindem ijedt tekintete figyelte őt továbbra is. - Szörnyen nézel ki. - Akkor már tudom, miért sietnek ennyire – mosolygott Ray, kissé üresen. - Az ijedtség néha remek motiváció. Sindem röviden felnevetett. -Azért azt hiszem, rendben leszel. De attól még tényleg nem kellene itt ácsorognod. Gyere, nem megyünk messzire. - Azt remélem is – közölte fáradtan Connor. A fal, aminek támaszkodott, nagyon is kényelmes volt, nem akaródzott otthagynia. Aztán persze mire eljutott egy székig, a parancsolgató idős asszony is előkerült, és rászólt, hogy nem kellene a vizes ruháiban üldögélnie, a következő alkalommal valamilyen teát nyomott a kezébe, a borzasztó ízét tekintve biztos nagyon egészséges volt. Az undor mindenesetre felélénkítette. Valamivel később Zelin visszaérkezett az anyja kíséretében. Valaki addigra szerencsére szerzett néhány száraz ruhát Raynek, nagyon zavarta volna, ha egy szál takaróban kellett volna tájékoztatnia Tilyn vezetőjét a balesetről. Malsier anya komoran végighallgatta, aztán rámosolygott. - El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy sikeresen eljutottál idáig. A többit már ránk bízhatod. Ha úgy érzed, eléggé erőre kaptál, Sindemmel nyugodtan visszamehetsz a házamba. - Ha megengeded, szeretnék inkább a mentőcsapattal tartani. - A társaid jó kezekben lesznek, ezt megígérem. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy bírnál egy ekkora kirándulást. - Jól vagyok, köszönöm. - Ezt majd indulásnál meglátjuk, rendben? Zelin kiment néhány percre, és egy újabb bögrével tért vissza. Ray semmi szükségét nem látta ugyan, de rendes beteg módjára ezt is felhajtotta. Malsier anya várt egy kicsit, aztán megkérdezte: - Egyáltalán, fel tudsz már állni? Ray nem értette a kérdést, miért ne tudna talpra állni, de inkább azzal válaszolt, hogy megpróbálta. A következő pillanatban szédülten esett vissza a heverőre, és nemsokára jótékony sötétség ölelte magához. Malsier anya megérezte magán Sindem riadt-gyanakvó tekintetét, és felsóhajtott. - Csak altatót kapott. A fiú nem tűnt nyugodtabbnak. Az anya tehetetlenül széttárta a karjait. - Állni nem tud, ülni nem hajlandó, a ti orvosaitok mit kezdtek volna vele? Várjam meg, amíg félúton esik össze? Mire felébred, rendben lesz. Ha akarod, itt maradhatsz, de mivel te nem sérültél meg, a társaidért is elmehetsz. Őket is ide fogjuk hozni, szükségük lesz a medirekre. Zelin szól, ha elindul a csónakok felé. Sindem végül a mentőcsapattal tartott, miért ne bízott volna meg a tilyniekben? Amíg a csónakokat kellett cipelni, különben is jól jött egy újabb segítő kéz, utána pedig a sérülteket kellett támogatni, Mennas esetében a hordágyat vinni. - Connor? – kérdezte Koram, mintegy mellékesen, mikor hozzácsapódott. - Kidőlt. Velünk akart jönni, de Malsier anya úgy döntött, sok lenne neki, és az altató végleg őt igazolta. - Ne mondd, hogy bejött neki az „idd meg ezt, jobban leszel tőle” – Koram sajnálkozva elvigyorodott. A másik vállat vont. - Attól tartok, Connor nem szokott hozzá a gyógyteákhoz. -A pirulák hátránya – értett egyet Koram. Egy tea lehet „ártalmatlan” is, nem kelti fel úgy az ember gyanakvását, mint az idegenszerű fehér tabletták. A megnyugtatóan eseménytelen út után szét kellett válniuk. Koram nem szorult különösebb orvosi segítségre, Nirean viszont megtapasztalhatta a medirek hatását. Élénk narancssárga sugarak borították el, a fájdalom helyét különös bizsergés vette át, aztán lassan az is elmúlt. Nem tudta volna megmondani, hogy a meglepetéstől volt-e, vagy ezt is a szekrényméretű szerkezet okozta, de a fáradtságának nyoma sem maradt. Malsier anya úgy döntött, vele marad, a kezelés után a betegek egy ideig nagyon élénkek, de gyorsan elszáll az erejük. - Mennas hogy van? – kérdezte Nirean. - Több időre van szüksége a gyógyuláshoz, mint neked, de ha a Földanya is úgy akarja, rendbe jön. Nirean hallgatott. - Csak a mi hitünk nem tetszik, vagy a többi iránt is ellenszenvet táplálsz? - Nem erről van szó. Mindössze… mindössze nemrég rájöttem, hogy milyen könnyű kihasználni a hitet. Nem akarom elbírálni a tilyni rendszert, de nehezen értem meg. - Akkor kérdezz. A problémádon csak a válaszok segíthetnek, vagy azok sem. - Miért kell mindenhol egymás alá és fölé sorolni a férfiakat és a nőket? Ami az egyiknek kötelező az egyik helyen, az máshol tilos. De ha egyformán képesek mindenre, mi alapja van a megkülönböztetésnek? - Nirean, sosem vontuk kétségbe a tilyni férfiak képességeit. De a szántóföldeken nagyobb szükség van rájuk. Nagyobb munkák idején sok asszony csatlakozik hozzájuk, ha elkel a segítség. A művészeket ugyanúgy tiszteljük, akármelyik nembe tartoznak is. Két bátyám van és egy fiam, mindegyiküket nagyra tartom. Eltávolodtak tőlem, mert az élet más-más területein kell helytállnunk, de az irántuk érzett szeretetem megmaradt. Mindannyiunkat anya szült, aki hangosan tiltakozna, ha valamelyik gyermekét lenéznék. Mindegyikük élete értékes. - Mégsem léphetnek be férfiak a ti városrészetekbe. - Mi se az övékbe. A saját életüket ők irányítják, ahogy mi is a miénket. Ezeken a területeken kívül szabad az érintkezés, de ott is csak a családtagok, régi játszótársak, munkatársak keresik egymást. Ez olyan igazságtalannak tűnik számodra? - Furcsa ez az elkülönülés. - Pedig ez minden csoportnál elkerülhetetlen, bármi alapján jön létre. Nem az elkülönülés okoz bajt, hanem az, ahogy a másik oldalt nézik. Ha egy teremben két tudósnak és két művésznek kell várakoznia, mit gondolsz, ki kivel elegyedik szóba? - Azt hiszem, értem – mosolygott Nirean, kissé bizonytalanul. Hirtelen visszatért a korábbi fáradtsága. - Akkor máris többet értél el, mint a legtöbb követ. De azt hiszem, kezd kiszállni belőled a medir által adott erő. Súlyos sérülések után néha nagyon nehéz ágyban tartani a betegeket. Pihenj csak le. Holnap folytathatjuk a beszélgetést, ha akarod. Nem tette hozzá, hogy ő a maga részéről még elmondana néhány dolgot, se azt, hogy kivételesen nem is árt, ha a lány nem ad neki százszázalékosan igazat. A másnap reggel olyan békés világot ragyogott be, amit mintha sosem dúlt volna fel a víz pusztítása. Ray felébredt, és néhány percig értetlenül nézett körbe az idegen szobában, amíg eszébe nem jutott, hogyan is került ide. Felpattant, hogy kiderítse, mi történt a társaival, de a fiúkat már meg is látta. Még aludtak. Ray halkan felsóhajtott, aztán inkább kiment a szobából, nehogy megzavarja őket. Ami persze felvetette a kérdést, hogy mihez kezdjen magával, amíg felébrednek a többiek, de még nem vetette szét annyira az energia, hogy ne elégedjen meg egy székkel, amire leülhet. Abból pedig akadt néhány a házban. Az előző napi asszony nyitott rá, aki rendelkezni kezdett, mikor értesült a gátszakadásról, de gyors mosollyal távozott is, és nem sokkal később Malsier anya lépett be a szobába. - Örülök, hogy felébredtél. - Valamivel korábban aludtam el, mint terveztem, nem igaz? - Szükséged volt rá, hidd el. - Az utolsó szó mindig az orvosoké – bólintott Ray, mint akivel már nem először történt hasonló. – Nireant és Mennast még nem láttam. - Mindketten jól vannak. Nireannal már beszéltem. Érdekes lány. Ray hallgatott. Szerette volna tudni, hogy ezt mégis hogy értette az anya. - Kevés idegen nő veti fel a kérdést, hogy van-e jogunk ilyen társadalomra. A legtöbben örülnek, hogy ilyen is létezik. Ő nem. - Ha valami sértőt mondott, azt nagyon sajnálom, de nem fogom elítélni érte. Ennek… megvan a maga története. - Került már bajba miatta, ha jól sejtem. - Akkoriban még hármunk közül egyikünk sem ismerte. De ha még egyszer úgy alakul, nem marad egyedül. - Akkor se, ha nem értesz egyet vele? - Nirean intelligens lány, és nem hiszem, hogy lesz olyan alkalom, amikor érdemes semmibe vennem a véleményét. - És mégis te vagy az, aki egy szót se szól az idegenkedéséről. - Én már megszoktam a gondolatot, hogy az emberek sosem képesek teljesen egyenlőnek tekinteni egymást. Nirean… megismerte azt a helyzetet, amikor a rangsorolás a gyengébbek életébe kerülhet. Malsier anya bólintott. Az élet szentnek számított Tilynben, és ha valaki tiltakozik a kioltása ellen, ő egyet értett az illetővel. - Kezdem érteni. Ettől függetlenül, szokatlanul toleráns vagy. - Kezdek hozzászokni a meglepő világokhoz – mosolygott Ray, kissé bizonytalanul. Aztán elkomolyodott. – És megismertem már olyanokat is, amik nem egyszerűen furcsák voltak, hanem borzalmasak. Ami itt van, azt még rosszabb pillanataimban is csak a sors fintorának nevezném. Nem költöznék ide, mert egy másik élethez szoktam, de nem csodálom, ha a lakóinak jó így. - Szóval látsz ebben valamit, ami jobbá teszi a te világodnál? - Inkább veszélytelenebbé – Ray elgondolkozva meredt a fal egy pontjára. – Anyám korán megözvegyült, és ez… hosszú időre tönkretette. A húgomnak egyszerűen rossz férj jutott. Egy ehhez hasonló rendszerben mindketten jobban jártak volna, és nem hiszem, hogy ők az egyetlenek. Rövid csend telepedett rájuk, az a fajta, mikor az egyik ember tisztában van azzal, hogy az utolsó szavakat nem kellett volna hallania, a másik pedig nem akar hozzáfűzni semmit. A ház közben lassan megelevenedett, ideje volt csatlakozni az ébredezőkhöz. Még nem ismertek meg annyi kultúrát, hogy egy-egy különlegességet elintézzenek egy kézlegyintéssel, és pontosan ezért volt olyan a dorese-ieket figyelni a Tilynnel való ismerkedés közben, mint gyerekeket vinni az állatkertbe. Akkor is, ha Nirean és Koram szokásukhoz híven visszafogták magukat – Ray kezdte megtanulni, milyen sokat fejezhet ki, ha egyikük kissé tágabbra nyitja a szemét. A nap tehát gyorsan eltelt városnézés közben, este pedig a kissé izgatott Malsier anya fogadta őket a házában. Visszafojtott feszültsége valami olyasmit sugárzott, hogy el akar mondani valamit, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Tehát leültek, és várták, hogy elszánja magát – vagy belefogjon egy teljesen más témába, ha mégis meggondolja magát. - Amit most mondani fogok, különösen hangozhat. Tilyn legrégebbi titkát fogom megosztani veletek, akiket alig két napja ismerünk, miközben megőrizzük olyanokkal szemben, akik már évtizedek óta hű szövetségeseink. Attól tartok, régen nekik is elárulhattuk volna, de mostanra az őszinteség csak aláásná a bizalmukat. Az anya egy pillanatra szünetet tartott. Az atlantisziak úgy néztek egymásra, mintha mindegyikük fel akarná térképezni, hogy a többiek is ugyanolyan meglepettek-e, mint ő maga. - Tudod, Nirean, igazad volt. A tilyni rendszer ugyanúgy képes rossz irányt venni, mint az összes többi. Kétszázötvenhat évvel ezelőtt egy lakatlan bolygón néhány ősünk egy laborra bukkant, olyan eszközökkel, amiknek még ma sem ismerjük a rendeltetését. Azt viszont meglehetősen gyorsan felfedezték, hogy némelyikükkel befolyásolni lehet mások cselekedeteit. Férfi kezében nem működött – legalábbis így hagyták ránk a krónikák, és kötve hiszem, hogy azóta bárki kísérletezni mert volna. Ray a maga részéről erősen kétellte, hogy az Ősök bármelyik szerkezete allergiás lett volna az ipszilon-kromoszómára, de ezt inkább nem akarta az anya előtt szóba hozni. Ostobaság lett volna egy szétvert városról azt mondani, hogy a biológusai csekély támogatás mellett is tudják, mi az a DNS. - A legtöbben el akarták temetni az eszközöket, de voltak olyanok is, akik ezzel akarták megerősíteni a hatalmukat. A város két részre bomlott, és az egyik távozott a csillagkapun át, hogy olyan társadalmat alapítson, amelyik engedélyezi mások akaratának a befolyásolását. - És azok az eszközök még mindig működnek? – Sindem képtelen volt elfojtani egy elismerő füttyentést. - Azt hiszem, már nem sokáig. Egyre több mondja fel a szolgálatot. A vidhoni társadalmat a széthullás fenyegeti: ügyet se vetettek arra a dühre, ami az elmúlt évtizedek alatt felhalmozódott a rabszolgaként kezelt férfiakban, és ez nemsokára meg fogja bosszulni magát. - Miért mondod el ezt nekünk? – kérdezte Nirean. - Vidhon eddig csak velünk tartotta a kapcsolatot, mindenki más elől elzárkózott. A vezetők most abban reménykednek, hogy ha megismernek néhány új népet, talán megoldást találhatnak a problémára. Egy jobb példát, egy célt, ami összekovácsolhatja a társadalmukat… ha egyik sem, legalább emlékként megmaradnak valahol máshol. Megadom a címüket, és megemlítem nekik, hogy tudtok a létezésükről, de nem kötelező megismernetek őket. Ez csak egy szívesség, nem a későbbi szövetségünk feltétele. Abban se vagyok biztos, hogy megérdemlik a segítséget, de ha káosz tör ki, az senkinek se fog segíteni. Amennyiben mégis a látogatás mellett döntötök, biztosítalak titeket és Dorese egész népét, hogy tiszteletben fogják tartani, hogy nem az ő szabályaik alapján éltek. - Két nap után már azt hiszed, hogy mi vagyunk a legmegfelelőbbek? – érdeklődött Ray kissé gyanakodva. Nem hitte, hogy az anyának elég annyi indok, hogy senki másnak nem mer beszámolni a testvérváros létezéséről – ha ez tényleg fontos neki, akkor az egyetlen lehetőségnek is meg kell ütnie valamilyen mércét. Valami hasonló kérdést látott a többiek arcán is. - A tegnapi gátszakadás szörnyű baleset volt, de az, ahogy kezeltétek, sok mindent elárult rólatok. Többet, mint amit megtudhatnánk, ha akár heteket töltenénk a ti városotokban. Négy ember talán kevés ahhoz, hogy megismerjek rajta keresztül egy társadalmat, de ha a többi felfedezőtök csak feleannyira összetartó, mint ti, Vidhon már abból is sokat tanulhat. Arról a „vizsgáról” pedig inkább nem beszélt, amit Tilyn vezetői addig akartak előkészíteni, amíg egyetlen atlantiszi sem tartózkodik a városban, és amit a baleset feleslegessé tett. Malsier anya úgy látta, a vendégei toleráns, jóindulatú emberek, és olyan világban élnek, aminek a létezése nem fogja felháborítani a vidhoniakat. És ha mégis… nos, úgy tűnt, képesek lesznek kezelni. Ennél többet nem várhatott el senkitől. - Veijja, kérlek, ne kövess el nagyobb ostobaságot, mint az őseid, ha legalább megpróbálnak segíteni – sóhajtotta, mikor Nireanék azzal távoztak, hogy ez nem csak az ő döntésük lesz. Ami azt illeti, abban a pillanatban inkább a dorese-iekért aggódott, mint a vidhoniakért. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-07-16 Ne piszkálj mások fejébe…
Nagyjából egy hónap telt el, mire teljesítették Malsier anya kérését, és tárcsázták Vidhon címét. Senkit, se a csapatot, se a vezetőséget nem lelkesítette a gondolat, hogy látogatást tegyenek egy kitörni készülő vulkánba, és mégis kíváncsiak voltak rá. Tehát egy darabig húzták az időt, Connorékat elküldték néhány bolygóra, amivel feltétlenül tisztázni akarták a helyzetet, de végül rászánták magukat. Tilyn kisebb-nagyobb házakból állt, mint egy vidéki kisváros. A „nagy” viszont még csak meg sem közelítette azt a lovagvárszerű, hatalmas építményt, ahol a város vezetői éltek. Talán egyszerűen azért, hogy az erejüket bizonygassák, de az sincs kizárva, hogy a gondolatmanipuláló eszközeik erősebbek voltak, ha a viselőik közel maradtak egymáshoz – ha így van, azt valószínűleg még jó ideig nem fogják az itt élők szájából hallani. Ami azt illeti, Ray egészen biztos volt benne, hogy nem ő fog elfecserészni velük, ha már az őrök is csak Nireannal voltak hajlandóak szóba állni. A többieket nem túl feltűnően, de kitartóan semmibe vették. Egyszerűbb volt hallgatni, amíg legalább a vezetőkkel tisztázzák a helyzetet, hátha ők nyitottabbak. Veijja anya egy kicsit sem hasonlított Malsierre, akit egyszerűen „tilyni nővéremként” emlegetett. A másik asszonyra tényleg illett az „anya” cím, ő viszont leginkább egy vénlánysorban maradt nagynénire emlékeztetett – bár Ray igyekezett elkergetni a gondolatot, aminek túl sok köze volt az előítéletekhez. Koramot az érzelmei helyett az foglalta el, hogy a bejárt utcákat és folyosókat tanulmányozza, Sindem várakozó kíváncsisággal figyelte a környezetet, Nirean pedig udvariasan mosolygott az anyára és a társaira, miközben bemutatta a csapatot, és diszkréten ignorálta az egyetlen üresen álló széket az asztalnál. - Tehát rólatok beszélt tilyni nővérem, mikor azt mondta, hamarosan látogatóink érkeznek. Kíváncsi vagyok, mivel nyertétek el a bizalmát – állapította meg Veijja anya, miután egy percig az atlantisziakat tanulmányozta. Kimérten és kissé leereszkedően viselkedett, de arrogánsnak nevezni túlzás lett volna. A balján ülő harmincas, büszke tartású asszony viszont olyan arcot vágott, mint aki el se tudja képzelni, mi szükségük lehet a látogatókra. - Valóban nem tudom, mivel érdemeltük ki ilyen gyorsan az őszinteségét, de hálásak vagyunk érte, és cserébe igyekeztünk teljesíteni a kérését, amint lehetett – felelte Nirean. - Ez dicséretes – felelte az anya, a mellette ülő nő viszont valami olyasmit motyogott halkan, de tökéletesen érthetően, hogy azért nem kapkodták el. Nirean úgy döntött, válaszol a méltatlankodásra. - Malsier anya azt mondta, önök sem tudják pontosan, mit várnak tőlünk. Szerettünk volna időt adni, hogy eldöntsék. - Ehhez egy év se lett volna elegendő – sóhajtott fel egy molett, idős nő. – Keveset tudunk rólatok, de az mégis kiderült, hogy annyira más a világotok, mint a miénk, hogy nem tudunk kiemelni egyetlen pontot, amit követni szeretnénk. Minden apró változás alapjaiban felforgatná Vidhont. - Bízom benne, hogy ezt csak a kezdeti benyomások sugallják. Azonban ha jól tudom, a változás elkerülhetetlen. Önök azt próbálják megtudni, hogyan maradhat mégis maguknál az irányítás. Mi csak néhány világról beszélhetünk, a sajátunkról, és olyanokról, amiket a tilyniek már felfedeztek, de mi másképpen látjuk őket. Példákat adhatunk, és önök eldönthetik, akarják-e követni valamelyiket. Kész megoldásunk nincs. - Ezzel mind tisztában vagyunk. Ahogy azzal is, hogy nehéz lesz olyan példát találnunk, ami tényleg választ ad a mi kérdéseinkre – közölte Veijja anya. – A problémánk meglehetősen egyedinek számíthat. Ray elfojtott egy mosolyt. Pusztán a Pegazus-galaxist tekintve az anyának akár igaza is lehetett, a lidércek miatt a legtöbb nép a meneküléssel volt elfoglalva, fejlődés hiányában a társadalmi átmenetek is elmaradtak. A Földön viszont minimum a történelemtanárok vérig sértődtek volna a kijelentéstől. Kár, hogy a békés konfliktuskezelésre még így sem írtak recepteket. - A legegyszerűbb persze az lenne, ha valaki helyrehozná az irányítókat, de azt hiszem, ez meghaladja a tudásotokat – jegyezte meg valaki. Koram gondolatban a szemét forgatta. Persze, hogy a legszívesebben semmit se változtatnának meg. - Nem csak a miénket, egy helyről se tudok, ahol ezen a területen kutatnának – szólt közbe Sindem. - Téged meg ki kérdezett? – förmedt rá a korábbi elégedetlenkedő nő, mintha a fiú halálos bűnt követett volna el. Pár másodpercig a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Veijja döbbentnek tűnt, akárcsak az atlantisziak, akik egy percig sem számítottak könnyű partnerekre, de ezt azért mégis túlzásnak érezték. Többen úgy tettek, mintha semmi se történt volna, egy-két asszony bocsánatkérően nézett rájuk, de nem mertek megszólalni. - Már elnézést! – csattant fel Nirean. – Tisztában vagyunk vele, hogy sok szabályhoz kell alkalmazkodnunk minden egyes bolygón, de ezt a hangnemet nem fogjuk eltűrni. - Nem neked mondtam – nézett rá a nő. - Ha férfi lennék, akkor én se számíthatnék jobbra? – kérdezte Nirean, már jóval visszafogottabb és hűvösebb hangon. – Szemléletet akarnak váltani, mert a mostani nemsokára nem lesz megengedhető. A legegyszerűbben úgy fog menni, ha találnak néhány helyet, ahol már most sem az. - Ezzel egyetértünk, jól mondom, Kreva? – nézett Veijja szúrósan a mellette ülő nőre. Ő válasz helyett csak bólintott, mint aki nagyon utálja a helyzetet. – Elnézést kérünk, valószínűleg nem volt az utolsó baleset. - Nehéz az átmenet, tudom – mondta Nirean kissé szárazon, és nem kérdezte meg, hogy az anya a kitörése nélkül is ezen a véleményen lenne-e. – Új kapcsolatokat teremteni sosem könnyű, erről bármelyikünket nyugodtan megkérdezhetitek, nem igaz? – intett mosolyogva a társai felé. - Kíváncsian várjuk – bólintott az anya. – De éppen ezért, ha megbocsátasz… megbocsátotok, talán egyszerűbb lenne, ha valaki egyesével beszélgetne el veletek. Az atlantisziak összenéztek. Nem tetszett nekik a gondolat, hogy ilyen gyorsan szétválasszák őket, de lehet, hogy egyesével tényleg könnyebben boldogulnak velük, mintha egy többé-kevésbé egységes véleményen lévő csapatot kellene meggyőzniük arról, hogy… Miről is? Az értelmi képességeikről? A civilizáltságukról? Koram vállat vont, de Ray bólintása se árult el több lelkesedést. Sindem grimaszában volt valami „reméljük a legjobbakat” kifejezés. - Rendben – mondta Nirean. - Köszönjük. Aslin, vállalnád a feladatot? - Természetesen – meglepően fiatal, rézvörös hajú lány emelkedett fel. Nyíltnak és barátságosnak tűnt, olyannak, aki hajlandó lehet lemondani az előítéleteiről. Az atlantisziak felé fordult. – Van még kérdésetek az anyához, vagy indulhatunk? - Mehetünk – felelte Nirean, miután akár rájátszásból, akár mert tényleg érdekelte a társai véleménye, kivárta a többiek bólintását. Az őrök követték őket. Néhány folyosó után Aslin megállt az egyik ajtó mellett. - Még az érkezésetek előtt valószínű volt, hogy… nos, fogalmazzunk úgy, hogy egyszerűbb lesz, ha nem az egész tanácsot próbáljátok meggyőzni, hanem csak egy képviselőt. Tehát négy szobát készítettünk elő, kettőt ezen az emeleten, kettőt egy kicsit távolabb. Ez az egyik, ahol az első beszélgetés lezajlik, a többieket pedig az őrök továbbkísérik, én majd felkeresem őket, ha befejeztem valakivel. Igyekszem gyors lenni, ez nem kihallgatás, csak egy kis ismerkedés. Connor, jól mondom? – Ray bólintott. – Lenne az első? Akkor kérem, jöjjön velem – Aslin gyorsan a többiekre mosolygott, aztán belépett az ajtón. - Sok sikert – mondta Ray a társainak, intett egyet búcsúzóul, és követte a lányt. Az őrök továbbvezették a csapat maradékát. - Foglalj helyet – intett a székekre Aslin, és ő is leült. Csak egy kis asztalka állt közöttük – nem olyan nagy, hogy hivatalos jelleget kölcsönözzön a helyzetnek, inkább vendég-házigazda hangulatot biztosított. - Nem értettem teljesen, hogy mi a te feladatod, ha Lirdos kisasszonya városod követe. Tanácsadó vagy? - Vigyázok rá, hogy a dolgok rendben menjenek. Hogy erre nincs nagy szükség, az az ő érdeme. - Nem eleve azért választotta őt a város, mert alkalmas? - Nem. Azért nevelték erre a feladatra, mert megfelelő családból származik, de ez az ő korában nem mindig elég. Némelyik követ például kifejezetten… forrófejű, és ott szükség van egy tapasztaltabb társra. - Furcsa, hogy a születés mennyi mindent befolyásolhat, nem igaz? – mosolygott rá Aslin, és hátrasimította haját, miközben óvatosan meglökte a halántékán lévő hajpántszerű valamit, hasonlót ahhoz, amit a vidhoni tanács minden tagja hordott. Ugyanúgy lehetett egyszerű fejdísz, mint az a gondolatirányító ketyere, amiről Malsier anya beszélt, de semmi sem árulkodott arról, hogy a vékony, csillogó fémréteg alatt valamilyen gép működne. – Tudom, hogy idegenkedtek a világunktól, majdnem annyira, mint mi a tietektől. Nekünk szükségünk van rátok, de kérlek, válaszolj őszintén, titeket mi hozott Vidhonba? Érdekelt, van-e fejlett technikátok a talált tárgyakon kívül, ami talán a lidércek ellen is beválhatna; szerettünk volna egy jó pontot a tilynieknél, mert így se adhatunk nekik sokat önmagunkból; tudni akartuk, mire vagyunk képesek egy ilyen helyen – ezek jutottak először Ray eszébe. Nem éppen a legmegfelelőbb válaszok, és fogalma sem volt róla, hogy azért akarja mindezt elmondani, mert még mindig nem tökéletes hazudozó, vagy Aslin nem csak kérte az őszinteségét, hanem éppen ki akarja erőszakolni. Egyszerűen igazat kellett mondania, és az utolsó gondolata nagyjából megfelelőnek is tűnt. - Kíváncsiságból. Aslin arcán még mindig várakozó kifejezés ült, tehát folytatta, és ha már nem tudta elzárni a szófolyamot, igyekezett megfelelőbb irányba terelni. - Ahogy mondtad, ennél egy világ se különbözhet jobban a mienktől. Szerettük volna tudni, mi várhat ránk egy ilyen helyen, mi lehetett volna a mi világunkból, ha másképp alakulnak a dolgok. Ráadásul segítséget kértetek tőlünk – ez egy esély, hogy rájöjjünk, mi az, amit mi csináltunk jól. Az örök hiúsági kérdés – mosolygott, szinte bocsánatkérően. - Igencsak szokatlan segítséget vártok tőlünk, nem igaz? – viszonozta Aslin a mosolyt, és megint megbillentette a halántékán levő díszt. Ray nem tudta volna megmondani, melyik reakció váltotta ki a megkönnyebbülését – a lány arcáról még mindig nem tűnt el az a különös figyelem. - Szerinted mi az, amit mindenképpen át kellene vennünk tőletek? - Jó kérdés – gondolkozott el Ray. Egy szociológus talán válaszolni is tudna rá. Ő inkább megpróbálta elkerülni. – De nem hiszem, hogy tényleg ez számít. Mit akartok valójában? Visszatérni a tilyni mintához? Vagy megpróbáljátok bevezetni az egyenjogúságot? - Tilynnel elkéstünk, azt hiszem. Náluk nincsenek párkapcsolatok, nálunk viszont vannak, és nem akarunk lemondani róla. Ray nem érezte magát kompetensnek, hogy elkezdje magyarázni, mennyivel bonyolultabb a helyzet akkor, ha az egyik fél nem áll folyamatos manipuláció alatt. Bár… ezen a ponton valamit mégis mondhat. - Nos, ahogy Lirdos kisasszony is mondta, kellenek olyan területek, ahol… hmm, ahol el kell kezdeni az újfajta kapcsolat kiépítését. Kezdhetnék az egyes háztartásokban. - Krevának biztosan nem tetszene az ötlet – nevetett fel Aslin. – De a többiek talán elgondolkodnak rajta. Nagyon köszönöm. Mindegyik társadat ide küldöm, akivel végeztem. Felteszem, nem akartok túl sokáig távol maradni egymástól. - Köszönöm – válaszolta Ray, és mikor a lány kiment, fáradtan hátradőlt a székében. Aslin véleményt várt tőle, pedig még távol állt attól, hogy egyáltalán megformálja. Másfelől… megelőzni az agressziót? Ahhoz egy karizmatikus ember kellene, legalábbis egy olyan helyen, ahol nem kell minden szó után azon gondolkozni, hogy ez most parancs volt-e vagy csak javaslat. Akkor itt mit ajánlhatna pár elkoptatott bölcsességen kívül? Másodiknak Koramot választotta, aki az ablakon át a várost tanulmányozta, és korántsem tűnt feszültnek. A nyugalma meglepte Aslint, de neki így is megfelelt. Egyszerűen csatlakozott a fiúhoz az ablak mellett. Ha ismerte volna az egykori csavargót, egy percig sem hitte volna, hogy a higgadt magatartás a figyelem vagy a gyanakvás hiányát jelenti. - Néha engem is meglep, milyen hatalmas. - Van még néhány nagyváros a galaxisban – jegyezte meg Koram. - Talán egy nap eljutok valamelyikbe – a fiú ránézett, aztán visszafordította a tekintetét a látképre. Aslin babrált egy kicsit a hajpántján. – Mondd, melyiket érdemes megnézni? - Az attól függ, mi érdekel – közölte Koram szárazon rövid gondolkodási idő után. – Zűrzavaros politika Govrében, elképesztő szertartások Mizijben, Katoréból szép a kilátás, a különböző helyi látványosságokat még nem ismerem eléggé. - Nem nyerték el a tetszésedet? - Az nem nyerte el a tetszésemet, hogy az első kérdésed óta nyomást érzek a fejemben, pedig nem vagyok érzékeny alkat, és tudod, a válaszkényszer sem jellemző rám. - Köszönöm – mosolygott rá Aslin a rajtakapottság zavara nélkül, és hátralökte a hajpántot. – Mindössze kíváncsi voltam, hogy érez-e valaki valamit, ha az irányítót használom. - Szívesen. A megfigyeléseidhez hozzáveheted, hogy a helyiek valószínűleg elég idegesek az időnként megmagyarázhatatlanul rájuk törő fejfájástól – zavarba ejtő volt a tekintete, mintha ki akarná olvasni a lány fejéből, hogy mit jelent a tolakodása: tapintatlanságot vagy szándékos sértést? - Sajnálom, nem akartalak megbántani – válaszolta Aslin habozás nélkül, és egy árnyalatnyit szemtelenül hozzátette. – Ha így lenne, talán valami durvábbat kérdeztem volna tőled, aztán megparancsoltam volna, hogy felejtsd el. - A társaim pedig valószínűleg nagyon örülnének a hirtelen amnéziámnak. Vagy el tudnád tűntetni a nyomokat? - Ne sértődj meg. Azért kísérleteztem rajtad, mert látszik, hogy téged nem kell félteni. - Így már mindjárt más – Koram arckifejezése világosan elárulta, hogy nem hisz neki. – Úgy tudtam, arról kellene meggyőznöm téged, hogy a férfinépség nem teljesen hasznavehetetlen, ha egyedül kell gondolkodnia. - Pontosan azért én állok itt, és nem egy másik tanácstag, mert rólam tudták, hogy nem fogom ilyen ostoba kérdésekkel húzni az időt. Egy percig se gondoltam, hogy úgy küldenek ide vagy bárhova a vezetőid, hogy tökéletesen alkalmatlan vagy – Aslin egy másodpercre elgondolkodott. – Illetve, a te pozíciódat már nem befolyásolja a származásod, ugye? - Nem. - Akkor azt hiszem, mindent elmondtál, amire kíváncsi voltam. Ha vissza akarsz menni Connorhoz, balra az első ajtó. Köszönöm a segítségedet – mondta a lány, aztán távozott. Kicsit menekülésszerűen, mint aki szégyelli magát. Koram megcsóválta a fejét. Nem dühítette fel Aslin játéka, arra viszont rájött belőle, hogy nem véletlenül került ilyen fiatalon a tanácsba. Manipulálni próbálja, aztán olyan hangon beszél róla, mintha a fiú már korábban beleegyezett volna, a mosolya közben egy kősziklát is megolvasztana… ügyes. Fél perccel később már átment Connorhoz, mert érdekelte, hogy ő hogy boldogult Aslinnal. A lány érdeklődve nézett a nyugodtan üldögélő Nireanra, akinek a magatartása egy másodpercre elgondolkoztatta. Ez a fajta természetesség egy cseppet se zavarta, Koram mégis az első másodperctől fogva támadási kedvet ébresztett benne. A különbség csak most lett nyilvánvaló: a fiúból végig sugárzott valamiféle „úgyse árthatsz nekem”, még akkor is, amikor irányítás alatt állt. Nirean viszont megvárta az első lépést, és arra reagált. - Remélem, nem várattalak meg nagyon – kezdte Aslin, miután leült a másik lánnyal szemben. - Semmi baj. Talán még kedves gesztusnak is vehetem, hogy nem engem választottál elsőnek. - Leginkább a csapatodról szerettem volna kérdezősködni, tehát úgy gondoltam, jobb, ha már tudok valamit, mielőtt te beszélsz róluk. És arra jöttem rá, hogy annyira különbözőek vagytok, hogy el se tudom képzelni, mi tart össze titeket. - Ugyanazt akarjuk: a lehető legjobban teljesíteni a feladatunkat, kapcsolatot kiépíteni más világokkal, új ismereteket szerezni. Ha van egy közös pont, azt hiszem, az segít létrehozni a többit. Connorék jelentik az első tapasztalataimat a csapatépítés területén, a többi közeli ismerősömmel együtt nőttem fel, nem tudom, hogy alakult ki velük a közösség. - És komolyan nem jelent semmit, hogy te lány vagy, ők pedig nem? Létezik olyan világ, ahol ez egyáltalán nem számít? - Bizonyos témákban számít, főleg, mikor egymást beszéljük ki – felelte Nirean rövid mosoly kíséretében. – De igyekszünk nem hagyni, hogy ez zavarjon valamit, azt hiszem. Ez valami olyasmi, hogy te feltűnően fiatal vagy a többiekhez képest. - Mindig sokat segít, ha valamiben különösen tehetséges valaki, nem igaz? A következményeket tekintve néha nehéz eldönteni, hogy ez a képesség áldás-e vagy átok – nevetett fel Aslin, elkerülve a kényes kérdést, hogy ő azért került a tanácsba, mert rendkívül ügyesen használta az irányítót, és mivel kevés volt belőle, ez a fajta rátermettség szinte a vezetők legfontosabb jellemzője lett. Aztán eszébe jutott valami. – Mondd, miért téged küldenek követnek? A legjobbakat otthon tartják, vagy inkább pont rájuk bízzák a városod kapcsolatait? Nireannak szüksége volt egy kis időre, hogy válaszolni tudjon. - Sokféle szempontból kell jónak lennie valakinek. A saját világod szabályait kezdettől ismered, de nem mindig látod át, se az embereket, se a feladatokat, amiket teljesítened kell. Idegen világon szükséged lesz arra, hogy ezt gyorsan megtedd, de óvatosnak kell lenned, mert csak a felszínt látod. Nem is beszélve a türelemről, mikor a sajátodtól teljesen eltérő szokásokkal találkozol. Igazából nem tudom, melyik a nehezebb. Hogy a kérdésedre válaszoljak, a legtehetségesebbek otthon maradnak, mert ott könnyebben építhetik ki a karrierjüket. - És te miért lettél követ? - Ki akartam próbálni, hogy mire megyek az idegenekkel - válaszolta Nirean rövid gondolkodás után. Félig igaz is volt, Atlantiszon ezért vállalta el a feladatot. – Azóta megszerettem, valószínűleg a legérdekesebb dolog, amit választhattam. - Tudod, azért ez úgy hangzik, mintha otthon több falba ütköznél – Aslin, talán némi gyanakvás miatt, hangsúlyosnak érezte az „idegeneket”, de a másik nem tudta, mire gondol, és még emlékezett rá, milyen nehezen engedélyezte dr. Weir, hogy ő is csapattag legyen. - Fogalmazzunk úgy, nehezen döntötték el, hogy mihez is kezdjenek velem. De már nem kérdőjelezik meg, hogy alkalmas vagyok-e. - Ettől még nem tudsz receptet arra, hogy ezt mások is bizonyíthassák… ugye? Aslin hangjában valami olyan remény csengett, ami zavarni kezdte Nireant. Ingoványos talajra került, és akármennyire akart segíteni, nem beszélhetett önmagáról. - Korábban céloztál már rá, hogy hasonló a helyzetünk. Fiatal vagy, de elismernek, ezért te kérdezősködsz, nem igaz? - Bizonyos emberek, bizonyos dolgokban – mondta lassan Aslin. - Ez a kezdet, akármiről van szó – jelentette ki Nirean, valamivel magabiztosabban. – Nem lehet megoldani egy pillanat alatt. Valahogy meg kell oldanotok az átmenetet. - A tanács előtt is ezt mondtad, és Connor szerint is valami ilyesmire lesz szükség. Mi is tudjuk, de sokan attól félnek, hogy ha kicsúszik a kezünkből a folyamat, akkor elsodor minket – sóhajtott fel a másik. - Nem tudom, hogy mi történhet. De ha nem tesztek semmit, akkor nagy vihar fog kitörni, Malsier anya nagyon sötéten látta a helyzeteteket. Ha jó szándékot mutattok, az talán oldja egy kicsit a feszültséget, vagy csak nyilvánvalóvá teszi, hogy kicsúszik a kezetekből az irányítás. Tényleg nem tudom. - Senki sem tudja. Én se merem azt mondani a tanácsnak, hogy érdemes megkockáztatni… De fogy az időnk. Mindenesetre köszönöm – Aslin felállt, most nem remélhet többet. – Elri kinn áll az ajtó előtt, ő visszakísér a társaidhoz. Sindemmel még nem beszéltem, de utána őt is odaküldöm, amíg jelentek a többieknek. - Még maradnék néhány percet, valamit szeretnék átgondolni. – Ha nem is mondhatta ki, egy ennyire ijesztő változás gondolata akaratlanul is felvetette benne a kérdést, hogy vajon a hajdani otthonát is így meg fogja-e rázni, ha egyszer a papok és a várőrök titka napfényre kerül… Hiszen ők is csak egy gépre alapozzák a hatalmukat. - Csak nyugodtan – Aslinnak is kellett egy kis idő a folyosón, amíg összeszedte magát. Sindemhez viszont már mosolyogva lépett be. - Bocsánat a várakozásért, de valakit muszáj volt utoljára hagynom. - Semmi baj – mondta Sindem gyorsan. - Tehát arra gondoltam, az lesz az utolsó, aki a leginkább érdekel. A többieket zavarta volna, ha túl sokáig kell egyedül várakozniuk. - Tényleg nem haragszom, nem kell kibékítened – tiltakozott a fiú, kissé elpirulva. - Komolyan gondoltam. Valamiben különbözöl a többiektől, ők kikérték volna maguknak Kreva viselkedését, de te meg se szólaltál. - Szerintem fel se fogta, hogy nem így kellett volna viselkednie – Sindem vállat vont. Nirean semmibe vehette a kettejük közti rangkülönbséget, ő akkor sem felejtette el, hogy Dorese-ben bármelyik pap vagy várőr szavára ugrania kellett, ha valamelyiknek a környékére tévedt, és ezt a szíve mélyén még mindig helyénvalónak érezte. Itt Kreva számított uralkodónak, úgy is viselkedett. Rosszabb is történhetett volna. - A vezetőtök viszont úgy gondolta, ideje rájönnie. Valljuk be, ebben igaza volt, a tilyniek nem azért küldtek ide titeket, hogy lenyeljétek néhány arrogáns társam sértéseit. - Nem véletlen, hogy a kisasszony intézi a hivatalos tárgyalásokat. Tehát inkább ráhagytam, ha már az előző közbeszólásomnak ilyen hatása volt. - Azt hiszem, ez az. Te nem akarsz irányítani, a társaid viszont nem szeretik, ha nem dönthetnek. Sindemnek fogalma se volt róla, mi köze ennek bármihez. Aslin zavarba jött. - Olyan könnyű elfelejteni, hogy ilyen is létezik, miközben mindenki a saját akaratát próbálja érvényesíteni. - Nekem fel sem tűnt a dolog – vont vállat Sindem, mikor már túl hosszúra nyúlt a csend. – Valahogy sosem volt nagy különbség mások akarata és az enyém között. - Azt hiszem, ennek nagyon örülhetett a családod – nevette el magát Aslin. - Azért nem voltam tökéletes – rázta a fejét a fiú. – De örültek, mikor elkezdtem a lakatosoknál tanulni, az se zavarta őket, hogy a feltalálóknál is nézelődöm, az eljegyzésemtől pedig kifejezetten boldogok voltak. - Tudod, ez nem úgy hangzik, mintha mindig is követnek készültél volna. - Nem is – felelte Sindem, és gyorsan felidézte, mit ajánlottak a többiek, ha a múltjáról kérdezősködne valaki. – De a jegyesem meghalt, és nem tudtam ott maradni, mintha semmi sem történt volna. Közben elkezdtek követeket keresni, olyanokat is, akik értenek a gépekhez is, és ez tűnt a legjobbnak. Aslin dióbarna szeme tágra nyílt, félig döbbenten, félig sajnálkozva. - Tényleg ennyit jelentett neked? Sindem a távolba nézett. Kicsit szégyellte magát, amiért Morre emlékét hazugságba keveri, de tulajdonképpen… ha nem erőszakkal szakították volna el az otthonától, a lány halála valószínűleg tényleg elkergette volna onnan. - Most már megvagyok, de fogalmam sincs, képes lennék-e úgy élni a régi életemet, hogy csak ő hiányzik belőle. - Akkor talán az egész csapatból tőled tanulhatnánk a legtöbbet – gondolta a lány, de nem merte kimondani. Ez a fajta érzelem teljesen ismeretlen volt számára, de túl indiszkrét lett volna kérdezősködni róla. Pár pillanatig csend volt, Sindem éppen meg akarta törni, mikor egy hangos, hisztérikus kiáltás az udvaron megelőzte. Az ablakhoz rohantak megnézni, mi folyik odakinn. - Ennek nem lenne szabad megtörténnie, ugye? – kérdezte a fiú, mivel két férfi éppen az egyik tanácstaggal vitatkozott, és úgy tűnt, kezdi elragadni őket a hév. Jó páran álltak körülöttük, egyelőre tétlenül. - Nem hát – vágta rá Aslin riadtan. – Várj itt egy percet. Átrohant a szomszédba, ahol Nirean még mindig tűnődött valamin. - Gondoltam, hogy még itt vagy. Jobb lenne, ha most velem jönnél. Nirean egy szót sem értett, de inkább nem vitatkozott a feldúlt lánnyal, aki visszatért vele Sindemhez. - Van odalenn egy kis baj, és örülnék, ha itt maradnátok, amíg utánanézek. - Persze. Ha segítségre van szükséged… - mondta Nirean, de Aslin félbeszakította. - Csak ne kerüljetek szem elé, kevesen tudnak rólatok, és nem most kellene kihirdetni. Remélem, semmi komoly nincs, de jobb, ha odamegyek. Aztán elrohant, úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy az becsukódás helyett visszapattant. Észre se vette. Nirean csendben, nyugodtan bezárta az ajtót, aztán Sindemre nézett. - Mondott valamit, hogy mi lehet a baj? - Semmit. Ha tippelnem kellene, rosszkor romlott el az egyik irányító, éppen egy vita közben. - Remélhetőleg nemsokára el tudja mondani – mondta a lány, és nem tudta volna eldönteni, kikkel érez együtt, a háborgókkal vagy a tanácstagokkal. Odakint erősödött a zaj. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-08-22 … mert zokon veszik
Rayt és Koramot eleinte nem zavarta a kinti lárma, megesik az ilyesmi akárhol. Az már sokkal idegesítőbb volt, hogy a zajongókat senki se hallgatta el, hanem kis csoportokban szétszéledtek, és mind a vár belseje felé vették az irányt. - Mi az esélye annak, hogy valaki beesik elmondani, mi fene folyik itt? – kérdezte Ray félhangosan. - Ó, szinte biztos, hogy beesik valaki – tippelt Koram –, de nem hiszem, hogy tájékoztatni akar minket. - Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Szóval mit szólnál, ha kerítenénk egy olyan helyet, aminek nem csak egy kijárata van? - Az emelet felé? - Lehetőleg. Nem kérdezted, merrefelé tették le Sindeméket, ugye? - Egy perc alatt beküldtek a saját szobámba, nem volt rá időm. De ha minden emeleten ugyanúgy építették ki a szobákat, könnyen megtaláljuk őket. - Ha meg nem, ajánlom Aslinnak, hogy maradjon mellettük – gondolta Ray, miközben vajmi kevés optimizmussal bólintott. A sors szerette megnehezíteni a dolgát. Ezúttal például egy kisebb csapat zendülőt használt hozzá, akik természetesen a lépcső felől érkeztek, mikor ők már a folyosó közepén haladtak, és egy hosszú terem két ajtaja között, mindkettőtől túl messze. - Öt főt tippelek – súgta Koram. - Öt pokolian ideges főt. És nem tudjuk elkerülni őket. - Akkor jobb, ha meg se próbáljuk – vont vállat Koram, és lazán, mit sem sejtő tartással elindult a lázadók felé. Ray kissé feszülten követte. Abszolút nem volt benne biztos, hogy a helyieket érdekli, mennyire nincs semmi közük az itteni balhéhoz. Viszont tény, hogy elfutni őrültség lett volna, azzal biztosan felhívják magukra a figyelmet. - Hé, ti! Mi a frászért vagytok csak ketten? – szólt rájuk az egyik feltűnően cakkos szájú lázadó. - Miért ne lennénk? – torpant meg Koram. - Mert a végén belefutsz valami irányítós halasszonyba, ő meg megint tesze-tosza nyikhajt csinál belőled. Ezt akarod? - Na jó, szerintem valamiről lemaradtunk, nem gondolod? – nézett Koram Rayre. Aztán visszafordult a vidhoniakhoz. – Mi folyik itt egyáltalán? - Az egyik halasszony fejéről leesett az az átkozott masina, és végre egyszer valakinek volt annyi esze, hogy ne hagyja, hogy visszaszerezze a gazdája. Tehát végre szabadok vagyunk, és azok is maradunk, ha összeszedjük az összes fémbütykös fejpántot, mielőtt megint felhasználnák őket ellenünk. Gyertek, segítsetek elbánni azokkal a némberekkel! – ajánlotta a cakkos szájú. Az atlantisziak időközben közel sétáltak a lázadókhoz, akik éppen a hosszú terem egyik ajtaja mellett álltak meg. Kora szolgálatkészen benézett rajta – várakozásaival ellentétben egy kis beugró szobába nyílt, néhány kis szekrénykével, asztallal. Néhány feltűnően díszes edényt és azonosíthatatlan funkciójú tárgyat nem zártak el, úgy tűnt, szertartásokhoz használják őket, és a hosszú terem lehet a gyülekezőhely, aminek az emelvényéhez pár lépcsőfok vezetett fel a túloldalon. A fiú pár másodpercig fürkészte a terepet, aztán visszafordult a lázadókhoz. - Itt nincs senki. De sajnálom, egyelőre nem szállhatunk be a buliba. - Miért nem? – háborgott a cakkos szájú. - Van egy kis személyes elintéznivalónk – közölte Ray, és mivel Koram határozottan szimpatizált az iménti ajtóval, észrevétlenül ő is közelebb húzódott. - Mi lehet sürgősebb a szabadságunknál? – vonta össze a szemöldökét az egyik férfi. - Azt mondtam, személyes ügy – nézett rá Ray. – És nem szeretnénk, ha valaki megelőzne minket. - Ha az egyik irányítóst akarjátok elkapni, mondtam már, hogy az nem fog menni, ha csak ketten vagytok. Mi viszont örömmel részt vennénk benne. - Nagyon köszönjük, ha erről lenne szó, boldogan elfogadnánk a segítségeteket, de nektek fontosabb dolgotok is van, mint a mi magánügyeink – tiltakozott Ray, holtbiztosan abban, hogy a vidhoniak tíz másodpercen belül rájönnek, mennyire nem akar besegíteni a forradalmukba. A cakkos szájú már egy ideje szótlanul fürkészte őket. - Mi ez a gönc rajtatok? – szólalt meg végül. Hát persze. Miért ne tűnne fel valakinek, hogy ők ketten mennyire nem követik az itteni divatot? – Nem vidhoniak vagytok, igaz? – aztán választ se várva, dühösen felkiáltott. – Ezek tilyni hitszegők! A következtetése nem is volt annyira nevetséges, hiszen csak a testvérvárosuk létezéséről tudott, ahol senki se akart elégedetlenkedni. Ettől függetlenül nem számított jó hírnek, hogy mostantól Rayéket is célpontnak tekinti. Tehát jobbnak látták azonnal berohanni a legközelebbi szobába, és az ajtó felé rángatni az egyik szekrénykét, mielőtt a vidhoniak követnék őket. Aztán a kijárat felé vették az irányt, de Ray hirtelen megtorpant. - Ez a fogócskázás a várban nem az én műfajom, de ha bemenekülsz valahová, mindenki azt várja, hogy a másik ajtón mész ki – Koram ránézett, és kezdte sejteni, mi lesz a folytatás. – Szóval mi lenne, ha mi nem tennénk? - Ez elég őrült ötlet. - Ha nem, nem – vont vállat Ray, és tett egy lépést a lépcső felé. - Azt mondtam, őrült, nem azt, hogy rossz – vigyorodott el Koram. – Valamit feldobunk oda is? – intett a feljárat felé. - Hagyjuk, csak az idő menne vele. Így is el kell vonszolnunk a bejárat elől azt a vackot, amit fél perce toltunk oda… Azért egy pár másodpercet vártak vele, amíg arról próbáltak meggyőződni, hogy a folyosó éppen kiürült. Utána felrohantak a legközelebbi lépcsőn, remélve, hogy a lázadók inkább a „küldetésüket” próbálják teljesíteni, mint hogy őket hajkurásszák. A következő emeleten már rövid hallgatózás után benéztek egy-egy ajtón, hátha megtalálják végre a másik két társukat. - Tudod, szerintem Mizij akkor is remek hely. Ehhez képest mindenképp sétagalopp volt – közölte Ray, szinte már vidáman. Koram részéről elfojtott prüszkölés jelezte, hogy ő inkább bújócskázik még egy ideig pár felbőszült lázadóval, mint hogy még egyszer végigcsinálja a miziji hétvégi szertartásokat, amire az ottaniak udvariasan meghívták a vendégeiket. Az csak később derült ki, hogy a résztvevőknek hófehérre kell vakolniuk az arcukat, utána pedig narancssárga festékkel veszik körbe a szemüket és a szájukat. - Azért annyira nem volt rossz. - Nem emlékszem a tiltakozásodra, amikor megegyeztünk, hogy addig nem megyünk haza, amíg azt a festéket le nem kaparjuk az arcunkról. - Nem lett volna annyira borzasztó, ha nem csak Sindemnek jut eszébe, hogy a helyiek ezt nem játszanék el úgy hetente, ha nem tudnák könnyen eltűntetni azt a vackot – emlékeztette Ray. Mielőtt Koram válaszolhatott volna, rémült női sikoltás hallatszott valahonnan távolról, amit durva, gyűlölködő kiabálás követett, aztán csak csapkodás, és szétzúzódó cseréptárgyak csörömpölése hallatszott – az értelmetlen rombolás hangjai. - Kezdődik – komorodott el Ray. - Mi? – nézett rá Koram, elvégre már a kellős közepén voltak mindennek. - Az a rész, mikor már senkinek sincs igaza. Mostantól mindenki csak „visszaüt”. A fiú elgondolkodva bólintott, aztán benézett egy újabb, szintén üres szobába. Csak akkor szólalt meg újra. - Ha így látod a dolgokat, akkor miért lettél katona? - Hosszú történet – torpant meg a másik. - Értem – mondta Koram szárazon. - Nem, nem érted. Ez tényleg túl hosszú történet ahhoz, hogy akkor fogjak neki, amikor éppen a helyieket kerülgetjük. Atlantiszon akár az ajtót is rám törheted valamikor, és el fogom mondani. Ígérem. Koram szeméből sütött a kérdés, hogy mégis miért veszi ezt ennyire komolyan. Ray vállat vont, majd elmagyarázza otthon. Különben is, éppen el kellett tűnniük a lépcsőn felrohanó lázadók elől, akik szerencsére éppen a másik irányba indultak. Nos, annyira mégsem volt szerencse, mikor kiderült, hogy ők találtak rá előbb az emeleti fogadószobákra. A dühkitörések zajai Nireanékoz is eljutottak, és Sindem kezdett kifejezetten ideges lenni. Aslin biztos nem erre számított, mikor megkérte őket, hogy maradjanak itt, így viszont csapdába estek, és csak abban reménykedhettek, hogy az ajtó elé vonszolt bútorok távol tartanak mindenkit. - Sajnálom – mondta hirtelen, talán csak mert elviselhetetlennek érezte a csendet. - Mit? - Hogy pont velem rekedtél itt. Koram vagy Connor tudná, mit csináljon. - Kezdjek sajnálkozni, amiért neked csak én jutottam? – kérdezte Nirean egy hajszálnyi mosollyal. – Miért pont neked kellene valamivel előállnod? - Az ember azt várná, hogy rám ragadt már valami. - Ragadt is. Te tudós vagy, én pedig… azt hiszem, Atlantiszon diplomatának neveznének. Jobb, ha eltorlaszoljuk az ajtót, mint ha keressük a bajt, ebben egyetértettünk. - Honnan fogjuk tudni, ha kinyithatjuk? - Ha valaki néven szólít minket, az valószínűleg jót jelent. Engem inkább az érdekelne, hogyha a lázadók akarnak előbb bejönni ide, hogyan hat rájuk, ha nem tudják kinyitni az ajtót. Vidhonban se kapott nagyobb szerepet a magántulajdon, mint Tilynben, tehát a zárak se kaptak nagy szerepet. Ha egy ajtót nem lehet kinyitni, akkor a próbálkozó elég gyorsan rájöhet, hogy valaki a másik oldalról tartja zárva. - Próbálkozni fognak egy ideig, az biztos – Sindem az ablakhoz lépett, hogy megnézze a fal kinti részét, és nem örült a vékony párkányoknak. – Itt esetleg megpróbálhatunk kijutni, de én csak nagyon végszükségre hagynám. Nirean inkább nem kérdezte meg, hogy aki már gyerekkorában is itt bohóckodott, az megkockáztatná-e, hogy itt próbáljon meg bekerülni a szobába. Sindem már így is nyugtalan volt, és elég lesz akkor megtudni, ha valakinek tényleg sikerül. - Mi lesz, ha eldurvul a helyzet? Szerinted ki tudnánk jutni innen feltűnés nélkül? – a fiú kényszeresen járkált körbe a szobában. - Nem tudom, de egyelőre még nem szeretném kipróbálni. Előbb adjunk egy kis időt a vidhoni tanácsnak, hátha sikerül rendezniük a problémát. - Persze, de mi lesz, ha nem boldogulnak? – Sindem léptei kissé felgyorsultak. - Sindem, kérlek, nyugodj meg. A fiú Nireanra nézett, akiről tudta, hogy teljesen tisztában van azzal, mekkora bajba kerülhetnek, és mégis higgadtan ült a helyén. Időnként elgondolkozva pillantott az ajtóra és az ablakokra, ami jelezte, hogy ő is menekülési útvonalakon töri a fejét, de korántsem látszott annyira kétségbeesettnek, mint Sindem. - És még ezt is a nyakadba öntöm. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudok erősebb lenni – szégyellte el magát a fiú. - Erre semmi szükség. Remekül végzed a dolgodat. - És ha ilyen helyzetekbe kerülünk, akkor ez szemmel láthatóan elég is – felelte Sindem, kezdett eluralkodni rajta az önutálat. – De nyilvánvaló is volt, hogy ez lesz. Nirean felkapta a fejét. Már korábban is sejtette, hogy Sindem nem érzi teljes értékű csapattagnak magát, és arra is volt ötlete, hogy miért. Nos, most kiderül, hogy igaza volt-e. - Ha itt valaki bocsánatkéréssel tartozik, az én vagyok. - Te? – hökkent meg Sindem. - Mióta Atlantiszra kerültünk, próbálom megtagadni a múltamat, és nem voltam hajlandó szembenézni azzal, hogy te viszont kapaszkodsz belé, és szükséged lett volna a támogatásomra. - Semmivel sem voltál könnyebb helyzetben, mint én, és mégis boldogultál. Nekem is ezt kellett volna tennem. - Én sokkal kevesebbet hagytam hátra, mint te. Be kellett volna látnom, hogy engem motivál a saját szégyenem, viszont neked nem elég, hogy csak magadért küzdesz. Csoda, hogy ilyen körülmények között több időre volt szükséged? - Tényleg nem kell… Mit mondtál? – szakította félbe magát Sindem, mikor az utolsó mondat is elért a tudatához. - Nem számít, hogy még mindig küszködnöd kell önmagaddal. Így is szükségük van rád, és már bizonyítottál. A tilyniekkel még mindig csak felmérni próbálnánk egymást, ha nem vagy ott, hogy felajánld a tudásodat, és mivel csak egy fiktív világ nevében mutatkozunk be mindenhol, ez néhányszor még elő fog fordulni. - Ez még nem jelenti azt, hogy itt is sokra mész velem. - Ebben nem lehetünk biztosak – mosolygott rá Nirean, és Sindem nem vitatkozott tovább. Nem sokkal később valaki megrázta a kilincset, de persze semmire se jutott. Az ajtó hirtelen döngeni kezdett, nyilvánvalóan megpróbálták betörni. A dorese-iek odarohantak, hogy a helyén tartsák a torlaszt, hiszen a masszívabb bútorokat meg se bírták mozdítani, a többi pedig idegesítően remegett a helyén. Nem hallották meg, ahogy két vidhoni rövid beszélgetés után felmegy a következő emeletre, a pontosan fölöttük lévő szobába. Aztán lerángatták a függönyt, rákötöttek valami kisebb fémszobrot, amit kidobtak az ablakon, és addig lengették, amíg a lentin be nem tört az üveg. Akkor egyikük leereszkedett, és beugrott a szobába. Nireanéknál tapasztaltabb és kíméletlenebb emberek valószínűleg már akkor mozgásképtelenné teszik, amíg a párkányon kapaszkodik, és egyszerűen hagyják lezuhanni, de nekik ilyesmi eszükbe se jutott. Így aztán a langaléta férfi gond nélkül bejutott, és amint meglátta őket, hívta a társát. - Jöhetsz! – kiáltotta, aztán félreállt az útból. Az ablakban megjelent egy újabb kalimpáló láb, aminek a tulajdonosa rövidesen belendült a szobába. - Ezek meg kik? – kérdezte a göndör hajú újonnan érkezett, mikor az egymás közelébe húzódott, harcra kész dorese-iekre nézett. - Nem tudom, szerintem nem idevalósiak – mondta a társa. – Engem inkább az érdekelne, hogy mit keresnek itt. - Nem akarunk ártani nektek – jelentette ki Nirean. - Na, jobb, ha te meg se szólalsz – nézett rá a göndör hajú. – A fene se tudja, mennyi kell ezeknek, hogy elvegyék az ember eszét… Sindem a lányra nézett, ő csak megvonta a vállát egy kicsit. A vidhoniaknak tényleg semmi okuk nem volt megbízni benne. A fiú arca tanácstalanná vált, Nirean bíztatóan rámosolygott, és bólintott. - Igazat mondott, tényleg nem akarunk ártani senkinek – kezdte. – Nem tartozunk ide, semmi okunk rá. - Nem vagytok idevalósiak, de tilyniek se – állapította meg a göndör. - Nem – mondta Sindem, és látta Nireanon, hogy ő se tudja, hogy fog reagálni erre a másik kettő. - Honnan jöttetek? - Egy másik helyről, Dorese-ből. - Mi miért nem tudunk róla? - Fogalmam sincs. Azt se tudtuk, hogy nektek nem beszélt róla senki – jelentette ki Sindem, bár már korábban is sejtette, hogy ez a helyzet. - Milyen az a hely? Sindem egy pillanatig Nireanra meredt, erre a kérdésre mégis mit feleljen? Órákig is mesélhetne, az igaz, de biztos volt benne, hogy a vidhoni tanács nem véletlenül titkolta el a jelenlétüket. - Teljesen más – mondta végül, és remélte, hogy ennyi elég lesz. - Teljesen más, mi? Nálunk tényleg nem kell folyton az asszonyokra nézni, mielőtt mondunk valamit. Neked még beszélned se kell ahhoz, hogy kiadj egy parancsot, mi? – a Nireannak címzett pillantása már nem csak ellenséges volt, fenyegetés is sugárzott belőle. – Ugyanúgy a hatalmadban tartod ezt a kis szerencsétlent, mint minket a saját halasszonyaink, ugye? - Ez nem igaz! – tiltakozott Sindem, Nirean pedig azon tűnődött, ezek után van-e még bármi értelme játszani az együttműködőt, és hallgatni. - Azért ez túlzás, Marn – vetette közbe az eddig hallgató langaléta. – A többiek szerint a tanácstagok azt a fejdíszt használják, és ennél a lánynál semmi ilyesmi nincs. - Most mondta a srác, hogy egy ismeretlen helyről jöttek! Ki tudja, mit használnak ott? – győzködte őt Marn. Aztán gonoszul elvigyorodott. – Szóval engem érdekelne, mit mond a fiú, ha a másik hirtelen elveszti az eszméletét. - Meg ne próbáld – csattant fel Sindem. - Ostobaságokat beszélsz – közölte Nirean hűvösen. – Tudod, ha képes lennék befolyásolni a viselkedésedet, már régen nem te faggatóznál. És ha beszélnem kellene hozzá, hidd el, nem erre a kis tájékoztatásra pocsékolnám az időmet. - Azért én jobban örülnék, ha csöndben maradnál – sziszegte Marn, nem nagyon érdekelték az észérvek. Közelebb lépett a lányhoz. - Azt hiszed, befolyásolnom kellene a gondolataidat, hogy meg tudjam védeni magam? – érdeklődött Nirean, de az izmai megfeszültek. Volt egy olyan érzése, hogy a göndör nem fog ennyitől visszavonulni. Marn hirtelen megragadta a lány karját, elég erősen megszorította ahhoz, hogy ő ne tudjon kiszabadulni. Nirean a gyomrába térdelt, a göndör erre elengedte a karját, de csak azért, hogy helyette a lány lábát kapja el, ám mielőtt kibillenthette volna őt az egyensúlyából, Sindem oldalba rúgta, és tennie kellett pár lépést, egyedül, hogy el ne essen. Ez viszont meggyőzte az addig bizonytalankodó langalétát, hogy ideje közbeavatkoznia, tehát megtámadta Sindemet. Ostoba módon azzal kezdte, hogy átfogja, és arrébb taszítja, mire a dorese-i fiú kicsit berogyasztotta a térdét, belekönyökölt a másik hasába, aztán ledobta magáról. A langaléta addigra észbekapott, elgáncsolta, majd újra rávetette magát. Egy ideig csépelték egymást, amíg Sindem egy jól irányzott ütéssel halántékon nem vágta a másikat, mire az ájultan rogyott össze. Nirean közben inkább elkerülni igyekezett Marnt, amibe azért teljességgel belefért, hogy megpróbálja néhány állon vágással vagy sípcsontra mért rúgással meggyőzni őt arról, mennyivel jobban jár, ha leszáll róla, de a férfi fel se vette. Nem érdekelte az sem, hogy mikor utoljára csavarta hátra a lány karját, ő egyszerűen kipördül a szorításból, és mivel éppen a férfi hátába került, erősen a lapockái közé könyökölt, amit ő aztán egy hirtelen és lendületes ökölcsapással akart viszonozni, de Nirean egyszerűen lebukott, így az ütést csak a fal kapta. Itt tartottak, mikor a vidhoniak kint maradt társai, akik nyilvánvalóan nem voltak elég őrültek ahhoz, hogy az ablakon keresztül próbáljanak meg bejutni a szobába, türelmetlenkedni kezdtek, és bekiabáltak a szobába. - Hé, Marn, mit találtatok? Pertin? Megvagytok? Az éppen feltápászkodó Sindem úgy érezte, jobb, ha Marn nem hív segítséget, még a végén megkapná. Mielőtt a férfi istenigazából átkozódni kezdhetett volna sebesült keze miatt, a fiú odarohant, és befogta a másik száját. - Persze, remekül megy minden – kiabált ki a hadakozó Marn helyett. – Bezárkózott ide pár nő, akik okoztak egy kis problémát, de már elintéztük. A vidhoni közben újabb kísérletet tett a szabadulásra, mire Sindem, akinek már nagyon elege volt az egészből, pár lépésnyire elvonszolta Marnt, és bevágta a fejét a falba. A göndör azonnal el is ernyedt, a fiú óvatosan a földre engedte. - Akkor miért nem jöttök ki végre? – türelmetlenkedett valaki az ajtó túloldalán. - Nem volt olyan könnyű, és egy csomó bútort húztak az ajtó elé – tájékoztatta őket Sindem. – Kicsit kifújhatnánk magunkat, mielőtt nekiesünk? - Ne tartson sokáig! – úgy hangzott, mint aki kicsit szégyelli magát, de nem akarja bevallani. - Ránk hagyjátok a nehezét, aztán még most is minket ugráltattok – háborgott Sindem, aztán azon kapta Nireant, hogy megpróbálja elrejteni a mosolyát, és hirtelen ő is alig bírta visszatartani a nevetését, amíg a kinti vidhoniak szabadkozni kezdtek. - Na látod, hogy megy ez – suttogta Nirean derűsen. - Kösz – vont vállat Sindem, egy másodpercig még ő is vidám volt, aztán elkomorodva az ablak felé fordultak. – Mégis szükség lesz erre a párkányra. - Hárman vannak – jegyezte meg Ray, mikor kilesett a kanyarban. Az egyik vidhoni a csukott ajtót kérdezgette, hogy mit találtak odabent. – Legalábbis idekint. - Hát, akkor páran a bezárt ajtón jutottak be, mert kizárt, hogy hármasban lófráljanak, ha az irányítóktól félnek. Igazából az a kérdés, hogy kik vannak odabent – mondta Koram. - Nos, pont a mi fogadószobáink fölött állnak, úgyhogy ha igazad volt… - Akkor örülhetünk, hogy csak hárman vannak. Egy pillanatig még hallgatták a beszélgetést – azt nem tudták rendesen kivenni, mit mondanak a szobában, de a válaszokból világos volt, hogy akárki tartózkodott eredetileg odabenn, annak most rosszul áll a szénája. - Jobb lesz azelőtt elintézni őket, hogy kijönnek a többiek – súgta Koram, és Ray bólintása után, mivel ez szinte mindig bejött, bujkálás helyett úgy sétált a vidhoniak felé, mint aki tulajdonképpen közéjük tartozik. Connor alig egy lépésnyi késéssel követte, azon töprengve, vajon ezúttal is megkockáztat-e egy rövid információszerzést a fiú. Ha tervezett is ilyet, nem maradt rá ideje. A folyosó másik oldalán egy fejdíszes nő bukkant fel, jelentéktelen külsejű, ők is inkább csak sejtették, hogy tanácstag, az arca nem volt ismerős. Ami azt illeti, a nőnek sem az övék. - Te ott! Meg ne mozdulj! – parancsolta az egyiknek, aki a legközelebb állt hozzá. Akkor még szinte suttogott, csak akkor vették észre, mikor a másodikhoz fordult. – Te is maradj nyugton! Fogd be a szád, és indulj el ezen a folyosón! – szólt rá arra, aki éppen be akart kiabálni a szobába a társainak. A lemerevítettek dühöngve próbáltak ellenállni, de a nő megismételte a parancsait, és addig nézett a szemükbe, amíg fel nem adták. Az atlantisziak kezdtek megkönnyebbülni – aztán ők kerültek sorra. A tanácstag egyelőre csak mozdulatlanságot parancsolt rájuk, amíg egyesével el nem küldte a vidhoniakat, akikre ezután már ügyet se vetett. Néhány tanácstag állt a folyosón szétszórva, akik a megfelelő utasításokkal végképp lenyugtatták a lázongókat. Koramék addig időnként egymásra, időnként az ajtóra vetettek egy ideges pillantást, akármi történt odabent, nem ártana megnézni. Természetesen ezúttal senkinek se szúrt szemet mondjuk egy olyan apróság, hogy Vidhonban senki sem hord bőrruhát, ők viszont igen. - Na jó, most te jössz – nézett a nő Koramra. – Kövesd a többieket! A fiú nem mozdult. A lába legszívesebben önálló életre kelt volna, a keze ökölbe szorult a koncentrálás közben, amíg irányítás alatt próbálta tartani a testét. Nem megy el innen, nem. - Ha nem akarsz menni, rendben, Esetleg megkérhetem a barátodat, hogy segítsen – a tanácstag hangjából rosszindulat csöpögött, mintha a lázadók okoztak volna némi frusztrációt, amit ő most az atlantisziakon akart levezetni. – Mozdíts meg a fiút! - Meghall… - próbálkozott Ray. - Ne beszélj. Cselekedj! Cselekedj… szuper. Nem, esze ágában sincs innen elmenni, és Korammal se akar összeverekedni, ha a nő idáig elmenne. Oké, akkor kellene valami figyelemkeltő, de mégis mi a fene? Utolsó erőfeszítésként elindult a fal felé, miközben végig magát győzködte, hogy az utolsó parancs az volt, hogy tegyen már valamit, nem az, hogy Korammal foglalkozzon, és éppen azt teljesíti, szóval semmi oka nincs a másik irányba menni. Nem tudott jobbat, amivel tisztázhatja a helyzetet, mint ha elkezd a falra írni. Az ujjával, láthatatlan betűket, de hátha… - Elmagyaráznád, mi a frászt csinálsz? Nos, Ray pontosan ebben a kérdésben reménykedett, de nem az ellenszenves tanácstag tette fel, hanem a futva érkező Aslin. - Te nem vagy normális, Lanti, pár órája láttad őket, ezek a dorese-i vendégeink! Kérlek, nézzetek rám, és felejtsétek el Lanti parancsait. Most már jobb? – fordult Rayékhez a lány. - Sokkal – sóhajtott fel Connor, Koram bólintott. A nyomás azonnal enyhült, de fáradtnak érezték magukat, mintha kilométereken át kellett volna futniuk. Lanti mentegetőzésére már ügyet se vetettek. - Mi történt ezzel az ajtóval? – kérdezte Aslin, miután hiába rángatta a kilincset. - Gondolom, a társaink eltorlaszolták az ajtót – közölte Koram. – De páran valahogy bejutottak hozzájuk, és mikor utoljára hallottunk róluk, a behatolók álltak jobban. Szóval megnézném a szomszéd szobát, ott talán át lehet mászni, mert szükség lenne rá. A választ már nem várta meg, egyszerűen besietett a másik fogadószobába, a többiek követték. Aztán lecövekeltek, ezúttal mindenki magától. Sindeméknek fogalmuk sem volt róla, mennyire megváltozott a helyzet odakint, viszont azt sem akarták megtudni, hogy a vidhoniak közül összeszedik-e még páran a bátorságukat annyira, hogy ők is beugorjanak hozzájuk Marnék útján. Ezért inkább megkockáztatták, hogy a párkányon átmásznak Nirean korábbi fogadószobájába, mert ott legalább tudták, hogy mi várja őket. A frissen érkező társaikra nem számítottak, de miután azok észbe kaptak, és besegítették őket az ablakon, már tökéletesen kibékültek a helyzettel. Még beletelt néhány órába, hogy a tanácstagok mindent helyre tegyenek, néhányan minden egyes lázadó fejében elültették a csöndes, egyszerű parancsot: válaszd a békét. Aztán, hogy ez meddig lesz elég… Az irányító, ahogy a legtöbben kivették, csak egy szándékot hagyott az emberek elméjében, azokat pedig el lehet felejteni. Az nyert, aki úgy tudott eladni egy parancsot, mintha az érintett saját elhatározása volna, de az erős érzelmek, a több támogató le tudta győzni. Az atlantisziak a puszta várakozás nem is zavarta, nem annyira, mint a folyamatos bocsánatkérések, amiért ilyesmi történt, éppen a kapcsolatfelvételkor. Nirean, jobb híján, azzal nyugtatta őket, hogy az első találkozás sosem zökkenőmentes, és eleve tudták, hogy feszült helyzetre kell számítaniuk. Ray csendben tűnődött, hogy Koram behajtja-e magától a neki tett ígéretet, és ha igen, pontosan mit mondjon neki. Joannának már szinte mindent elmesélt, de nem így, egyszerre, csak apránként, ami csak abban segített, hogy ne kezelje az egészet nagy titokként. Viszont erről eszébe jutott valami, amit a nő mondott neki időnként, és amit talán az ittenieknek is hallania kellene… - Tudod – szólalt meg végül, mikor Veijja anya is eljött hozzájuk bocsánatot kérni –, az egyik barátomnak az a véleménye, hogy az embereket nem lehet felszabadítani. Vannak dolgok, amikért nekik maguknak kell megharcolniuk… szóval akármit tesztek, ha nem vonjátok bele őket magukat, akkor is gyűlölni fognak titeket a múltért, amikor már teljesen megváltoztattátok a jelent. - Szóval azt mondod, valljunk be nekik mindent? – kérdezte Veijja némi szkepticizmussal a hangjában, amit a helyzetre való tekintettel igyekezett elfojtani. - Nem mindenkinek – vetette közbe Nirean, aki előbb értette meg, miről beszél a férfi. – Elég néhány ember, akik képesek belátni, hogy nem elég, ha mindent lerombolnak. Ne idegenektől kérjetek segítséget, hanem azoktól, akiket tényleg érintenek a változások. Hadd vegyenek részt az események alakításában. - Átgondoljuk – felelte az anya. Ez teljesen új módszereket követelne… de hát, mire jutottak az eddigivel? A hazatérésük után Ray két napot várt, hogy Koram magától hozza fel a témát, és egyszer-kétszer úgy látta, a fiú fontolgatja, hogy megteszi, de aztán letett róla. Szóval akármennyire hülyén érezte magát, kénytelen volt ő feltenni a kérdést, mikor négyszemközt maradtak: - Ha jól emlékszem, tartozom neked egy mesedélutánnal, nem? - Nem fontos – vonta meg a vállát Koram, inkább csak egyfajta gátlásosságból, amit más tapintatnak hívott volna. - De igen – sóhajtotta Ray, aki nem akarta ennyivel megúszni az egészet. – Hónapok óta nem tudod hova tenni az egész expedíciót, mert ötleted sincs, hogy mások miért választottak olyan munkát, aminek te a gondolatától is undorodsz, és nincs más, akitől megkérdezhetnéd. Szóval, ha rendesen be akarsz illeszkedni ide, azt hiszem, hallanod kéne legalább egy verziót a sajátodon kívül. A fiú kissé meglepődve bólintott, és mivel nem hiányzott, hogy valaki kihallgassa őket, Ray szállása felé vették az irányt. A házigazda mellesleg minden lépésnél a pokolba kívánta magát – tulajdonképpen egész életében még soha, egyetlen percig sem ragaszkodott hozzá, hogy valakinek kiönthesse a lelkét. De most már itt ücsörgött, vele szemben Koram azt se tudta, hová nézzen, egyszerűbbnek látta hozzákezdeni. - Apám meghalt, mikor tizenkettő voltam. A tengerpartra, ahol nyaraltunk, bevették magukat a cápák, és ő volt az egyik első áldozat. Menekültünk onnan, amint lehetett. Anya félig holdkórosan vezetett hazafelé, az egyik pihenőnél a húgom kicsit mászkált az erdőben, felbolygatott egy darázsfészket, irgalmatlanul összeszurkálták. Épphogy túlélte. Anyának ez már sok volt, egyszerűen kiborult. Attól kezdve egyszerűen mindentől rettegett. Aki tengerbe megy, megeszik a cápák, aki rosszhelyre téved, az megszívja, ahol veszély lehet, ott veszély is van. Világos a logikája, nem? Néha úgy éreztem, csak azért nem őrül meg, mert nincs ideje rá. Volt pár rokonunk, de ők se tudtak túl sokat segíteni. Két munkát vállalt, hogy eltartson minket, hétvégén főzött és takarított. A fennmaradó időszakban miattunk aggódott, a frász kitörte, ha mosatlan gyümölcsöt ettünk, és ha mondjuk bukósisak nélkül ültem biciklire, egész nap lamentált, hogy a sírba akarom vinni. Az agyamra ment. És igen, tudom. - Mit? – kérdezte Koram, azon tűnődve, hogy mi köze lehet ennek az egészhez. - Most pontosan ugyanezt csinálom én is – mosolygott fásultan Ray. A fiú nem kommentálta, nem érezte helyénvalónak, hogy egyetértsen. – Egy ideig még elég gyerek voltam ahhoz, hogy alkalmazkodjak, aztán jött a kamaszkor, meg pár haverom, akikkel a gördeszkás trükkökkel kezdtük, aztán elkezdtünk vagánykodni. Zakkant egy banda voltunk, ha valaki azt mondja, hogy kötél nélkül bunjee jumpingolni király dolog, valószínűleg kipróbáljuk. Akkoriban persze nem zavart. Tizenhét éves koromig ment az egész, addig tartott, hogy anyám túlhajtsa magát – Ray felállt, és járkálni kezdett beszéd közben. Eddig tudott folyamatosan beszélni úgy, hogy ne szégyellje magát a gyerekkori önzéséért. – Magamtól soha nem vettem volna észre, de a sírógörcseit már nem tudta elrejteni előlünk. Összeült a családi kupaktanács, az eredmény az lett, hogy nem hagyhatunk mindent rá, a távolabbi rokonok is csinálnak valamit, anya otthagyta az egyik munkahelyét, helyette én kezdtem el dolgozni suli után. Egy áruházban futkározni nem nagy dolog, szörnyen untam, de anya rohamai eléggé rám ijesztettek ahhoz, hogy vállaljam. Pedig akkor még fel se fogtam igazán, hogy nem is volt saját élete. Igazából… igazából az dühített, hogy kezdtem elszakadni a barátaimtól, már nem nagyon volt időm rájuk, aztán kezdtem újakat találni máshol… a lényeg az, hogy fél év múlva találkoztam velük újra. Egyiküket temettük – Ray felsóhajtott. –Normális ember ezt a sors kezének tekintette volna, de engem elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mit tudok én túlélni? Pont a pályaválasztási időszakban. Nem tudom jobban, vagy legalább kevésbé gyerekesen mondani: valami veszélyeset akartam. Ettől még lehettem volna tűzoltó, vízimentő vagy akármi, de itt kötöttem ki. Koram nem úgy nézett rá, mint aki most már mindent ért. - Ez hangzott a legjobban – vont vállat Ray. – Azt hiszem, már illusztráltam, nem éppen a józan ész vezérelt. Az akkoriban vette át az irányítást, mikor rájöttem, hogy nem csak a saját életemet kockáztatom, ha hülye vagyok… és az eltartott egy darabig. Túl sokáig – tette hozzá, a semmibe meredve. - Miért nem hagytad ott az egészet, mikor már megkaptad, amit akartál? – kérdezte Koram, szinte öntudatlanul. - Mert akkor már oda tartoztam. Aztán Carrie válása után pláne nem volt megfelelő a helyzet, hogy új dolgokkal kísérletezgessek, eszem ágába se jutott ilyesmi. Persze, te még arról se hallottál. A húgom talán még anyánál is félősebb volt, vagy legalábbis annak kellett lennie, mert én más olyan tinédzserlányról nem is hallottam, aki nem verte ki a balhét, ha csak úgy engedték el estére, hogy a bátyja a közelében marad. Húsz éves korában hazahozta Geraldot, volt vagy harminckettő, biztos anyagi háttérrel rendelkezett, fél perc alatt elbűvölt mindenkit, könnyen felkapta a vizet, de azonnal megnyugodott, ha Carrie rámosolygott. Pontosabban, ha Carrie egyetértett vele. Mindenesetre senkit se zavart, hogy olyan gyorsan házasodtak össze, engem aztán főleg nem, a húgom jó helyen volt, ő onnantól semmit se várt tőlem. Különben se álltunk túl közel egymáshoz. Az első pár évben jól megvoltak, aztán… fogalmam sincs, mi romlott el köztük. Páran azt mondták, a húgom kezdett felnőni, már nem volt az az engedelmes kis baba, aki férjhez ment, Geraldot kirúgták a munkahelyéről, nem tudta összeszedni magát, és legalább a feleségén hatalmaskodni akart, Carrie egy ideig várta, hogy észhez térjen, de hiába. Persze engem hívott, én meg ott találtam kék-zöld foltosan, halálra rémülten. Gerald hazajött, üvöltöztünk egymással, fogalmam se volt, mit csináljak, végül még aznap összepakoltam a húgomat, és magamhoz költöztetettem. Ő azt mondta, még egyszer rá se bír nézni a férjére, erre ajánlottam neki, hogy akkor váljanak el. Azt tette. Mi szívtuk meg jobban. Úgy volt, hogy nálam marad, amíg talpra nem tud állni. - Nem azt mondtad, hogy sosem voltatok jó viszonyban? – lepődött meg egy kicsit Koram. - Nálam biztonságban érezte magát, a drága férje nagyon kiakasztotta. Egy ideig fenyegetőzött, hogy Carrie nem szabadul meg tőle olyan könnyen, anya nem boldogult volna, ha tényleg próbálkozik. Nekem meg… bűntudatom volt. Carrie nem férjet keresett, hanem pótapát, valakit, akire támaszkodhatott. Ha nem rohantam el volna a közeléből, hogy a saját életemet éljem, hanem rendesen játszom legalább a nagytestvér szerepét, talán nem követ el ekkora baklövést. Az volt a minimum, hogy segítek neki. - Amíg egy másik galaxisba nem mentél. - Na igen. Nem ez volt az eredeti terv. De tudod, valamire rá kellett jönnöm: a húgom felnőtt. Kamaszkorában kellett volna vigyáznom rá, és nem kárpótolhattam azzal, hogy akkor teszem meg, mikor már semmi szüksége rá. Igazából önálló életet akart, a lakásom nem volt elég nagy két embernek, folyton egymás útjában voltunk, és egyszer azt vágta a fejemhez, hogy lassan rosszabb vagyok, mint anya. Szerintem ebben egyet fogsz érteni vele. Egyszóval: ideje volt magára hagynom. Lehetőleg hosszútávra. - És a „lehet, hogy sosem jutsz haza” elég hosszú távú volt? - Egyrészt. Másrészt… új galaxis, új élet… reméltem, hogy újra kezdhetem. Hát, ez kicsit jobban sikerült, mint vártam – Ray fanyar lemondással elmosolyodott. – De így tűnt a legjobbnak. Anya azóta már összeszedte magát, azt meg ugye nem képzeled, hogy Carrie-t csak úgy ott hagytam? Vagy öt emberrel ígértettem meg, hogy időnként ránéz… más a macskáját hagyja szomszédjára, én a húgomat. Szerintem Milton örült is neki. - Milton? - A szomszéd. Rendes, félénk srác, elég gyakran összejártunk – Ray úgy érezte, ennyi elég. Bár arra kíváncsi lett volna, kellett-e fél évnél több, hogy Milton és Carrie összejöjjenek. – Nos, a többit már tudod. Koram egy kicsit hallgatott. - Ezért vagy ennyire… mi is az a földi szó? Paranoiás? Ray vállat vont, és visszaült a székére. Még mindig nem nézett a másikra. - Csak rájöttem, milyen könnyű cserbenhagyni azokat, akiket nem akarsz. Szívtam már meg, mert nem esett le időben, hogy roppanó faág valakinek a lába alatt tört el, és nem vettem észre, hogy bajban van valaki, akivel egy fedél alatt éltem, de magától nem kért segítséget. Ezek után miben bízzak? Inkább ne mondj semmit – mondta, mikor Koram szólni akart. – Ebből a gödörből nekem kell kimásznom. Elegen próbáltak már segíteni neki, eredménytelenül, hogy erre rájöjjön. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-09-26 Yova, az erdőállam
Atlantisz ostroma után az élet szinte békéssé vált egy időre. Magában a városban legalábbis – leszámítva azt a kis apróságot, hogy Sheppard két hete félig bogárrá alakulva kiszökött a szállásáról… páran már kezdtek unalomra panaszkodni. Connor csapata nem tartozott közéjük. Persze, a többieknek nem kellett minden egyes alkalommal borotvaélen táncolniuk, ha egy másik bolygóra látogattak, és minél jobb viszonyba kerültek valahol a helyiekkel, annál jobban kellett figyelniük arra, amit mondanak – hozzászoktak már, bizonyos fokig meg is szerették, de ellustulni semmiképp se hagyta őket. Bár, ha minden világ olyan lenne, mint Yova… a barátságos, rugalmas lakosokkal valószínűleg McKay se tudott volna összeveszni, Atlantisznak semmi oka nem lett volna Connorékat küldeni, ha nem pont ők találkoznak először a yovai küldöttekkel Govréban. Így viszont kifejezetten őket hívták. Egy átlagos világ lakosai valószínűleg kiugrottak volna a bőrükből, ha megismerik a yovai rejtőzködési technikákat, ami főleg kisebb dombocska formájúra épített, növényekkel beültetett házakat, sokszor házrendszereket jelentett, a központi település pedig, ahova telenként gyűltek a fontosabb emberek, már felért egy heggyel. A mezőgazdaság inkább fákra alapult, amiknek az egyformasága kevésbé feltűnő a levegőből nézve, elsősorban az iparukat fejlesztették. Mindezt nem tekintették biztos megoldásnak azok, akik már ismerték az életjeldetektor szót, de a yovaiak inkább arra játszottak, hogy senkinek eszébe se jusson civilizáció nyomait keresni. A helynek mindenesetre megvolt a maga bája, ahogy Ray el is ismerte magában, miközben Yova Őreivel beszélgettek. Ő például sokkal depresszívebbnek képzelte a dombokba húzódó építészetet, és el sem tudta képzelni, honnan jön be a napfény, az épület külsején nem tudta volna megmondani, hol vannak az ablakok. A találkozó is ritka laza hangulatú volt, talán mert csak kevés Őrrel kellett szembenézniük, kettő foglalkozott a külvilággal, kettő a belvilággal, és egymás között ugyanúgy nem tartották számon a hierarchiát, mint ahogy a vendégeiktől sem vártak el ilyesmit. Fürgeíj, az egyik külvilági Őr vállalta, hogy szállást ad a vendégeiknek. - Nem akarok tapintatlannak tűnni, de néha tényleg hálás vagyok a sorsnak, amiért Yovába születtem – mondta Fürgeíj, miközben már a lakrésze felé vezérelte a csapatot a kevésbé forgalmas folyosókon. – Senki se mer megkockáztatni egy háborút, mert ha éppen akkor tévedne felénk egy csapat lidérc, jó eséllyel vége lenne az álcánknak. Ellenben az utazó csapataink szinte látványosságnak számítanak más világok küldöttei között, ők egyszerűen felesleges túlzásnak tarják a mi sziklaszerű járműveinket, ruháinkat. Önök is csak időlegesen vonulnak a föld alá, hölgyem? – az utolsó szó előtt kicsit tétovázott, mint aki nem akarja elismerni, hogy éppen nem emlékszik a másik nevére. A lány azonban elértette a célzást, és rámosolygott a negyvenes, fiatalos lendületű Őrre. - Lirdos Nirean. És igen, tényleg jobban szeretünk a felszínen maradni. Kár, hogy nem jutott eszünkbe ez a stílus, amíg nem volt csillagkapunk, egyszerűen az égből érkeztek a lidércek, és nagyon nehéz így elmenekülni előlük. - El tudom képzelni. És elnézést, kezdek nehezen boldogulni az új nevekkel. Pedig volt időm megszokni a másfajta struktúrákat – szabadkozott Fürgeíj vidáman. – A gondolattal, hogy a szülő dönti el a megszólított helyett, hogy hogyan hívják a többiek egész életén keresztül, már nehezebben boldogulok. - Az emberek saját maguk választják a nevüket? – érdeklődött Ray. – Addig hogy hívják őket? - Ó, többnyire rájönnek a gyerekek, hogy éppen őket szólítják meg, csak nem mindenki használja ugyanazt a nevet. Többnyire örülnek is a sok változatnak, több a választási lehetőségük, mikor a tizenötödik születésnapjukon végleg dönteniük kell az egyik mellett. Legtöbben szeretik vele olyan tulajdonságukat hirdetni, amire büszkék – magyarázta lendületesen Fürgeíj. – Én például szerettem volna, ha mindenki tudja, milyen jó vadász vagyok… azaz voltam. A mai fiatalok közül már sokan legyőznének. - Ha olyan jól bánik a szavakkal, mint régen a nyilakkal, ma is joggal illeti meg a név – mosolyodott el Nirean. - Nagyon köszönöm – hajolt meg Fürgeíj, szinte lépés közben, aztán megtorpant. – De az agyam már nem a régi… Hiszen meg sem említettem még, hogy nem önök Yova egyetlen vendégei! - Valóban? - Velük abszolút most találkoztunk először. Kiderült, hogy Tilynnek van egy testvérvárosa, Vidhon. Valami hasonló ügyről számoltak be, mint maguk, hogy nemrég találták meg a csillagkaput, melléírva Tilyn címét… Hallottak már róla? - Igen, nemrég felvettük velük a kapcsolatot – mondta Nirean. – Malsier anya minket ajánlott nekik először. -Úgy gondolta, a vidhoniak könnyebben szót értenek olyanokkal, akik ugyanúgy kezdők még a csillagkapuk területén, mint ők – tette hozzá Ray. - Tényleg szárnyaszegettek még egy kicsit – ismerte el Fürgeíj. – Viszont úgy tűnik, a kereskedelemhez jó érzékük van. De az ő gabonájuk, amit felajánlottak, csak sokára érik be, tehát, ha az a katorei család, akit ön említett – fordult Sindem felé – tényleg egy hónapon belül tud szállítani nekünk, azért rendkívül hálásak lennénk. - Szerintem menni fog nekik előbb is, mikor utoljára beszéltem Tarisszal, már engedélyt akart kérni az urától, hogy aratás idejére hazamehessen – felelte a fiú. – Egy hét múlva terveztük, hogy újra odamegyünk, szólok neki, hogy mégiscsak van vevőjük. - Tartsa meg ezt a remek szokását, hogy az inasokkal is beszél, mert a különböző tanácsokkal kereskedelemről tárgyalni felér egy rémálommal. Ők aztán soha nem mutatnák be a birtokosokat, a fenét, a beszedett terményadót adják el, kétszer annyiért, ha jól sejtem. Mi viszont már kezdünk kifogyni belőle, úgyhogy a végén úgy is megvettük volna… Egyéb ilyen jó ismerősei nincsenek? - Attól függ, mire van szükség. - Ezt akkor még megbeszéljük. Igaz is, a vidhoniak tiszteletére sebtében rendeztünk egy kis ünnepséget, azt hiszem, helyénvaló, ha ez a dorese-ieknek is szól. Connorék arcára kissé kínos kifejezés ült ki. - Ez nagyon megtisztelő, de nem készültünk ünnepi alkalmakra – erőltetett mosolyt magára Nirean. – Megfelelő ruhákért haza kellene térnünk, az pedig egy napot is igénybe venne. - Semmi probléma, Lirdos kisasszony, ha mindannyiuknak megfelel, hogy a családom kölcsönadja, ami kell. Ez a legkevesebb, amit házigazdaként megtehetünk. Erre, kérem, már meg is érkeztünk. - Le vagyunk kötelezve – mondta Nirean megkönnyebbülve, amiért a yovaiak nem inkább elhalasztják az ünnepséget, hogy ők is felkészülhessenek rá, ugyanis Atlantiszon nem számoltak ezzel a lehetőséggel. Ray és Koram viszont ettől sem érezte jobban magát. - Szóra sem érdemes. Egy pillanat, hívom a lányomat, a továbbiakba az ő gondjaira bízom önt. – Az előszobában várakozó szolgára nézett. – Füstarany itthon van? - Igen, uram. - Nagyszerű. Akkor szólj neki, hogy szükségem van rá. Ray látta a többieken, hogy ugyanolyan kíváncsiak rá, milyen lány kaphat ilyen fura nevet, mint ő. Úgy hangzott, mintha csúnyácska lenne, de aranyszívű. Ami azt illeti, ebben tévedett. Füstarany a szürke, aranypettyes szeméről kapta a nevét, fekete hajú volt, hamvas arcú, eleven, sokan a galaxis legszebb lányának tartották. - Hívtál, apám? - Igen. Lenne egy kis feladatom a számodra: hajlandó lennél magadon kívül a dorese-i követet is kicsinosítani estére? Füstarany rámeredt Nireanra, aztán széles mosoly terült el az arcán. - Te egy követ vagy? Fantasztikus! Persze, biztosan találunk megfelelő ruhát. Yova szikláira, alig lehetsz két évvel idősebb nálam, mikor választottak meg? Nálatok ez gyakori? - El se tudom képzelni, miért nem tetszett az én ajánlatom, a Kiskíváncsi – ugratta az apja. - Apám! – tiltakozott a lány ragyogó szemekkel. - Tudom, tudom, Szikraszívű már akkor is így hívott, azóta szemmel is tartom a fiút, józan állapotú ember nem képes ilyen nevet kitalálni. Nem jártam sikerrel, így is el akarja venni a leányzót… Nagy teher egy apának, ha szép a lánya! Bár, kisasszony, ezt ön is sokszor hallhatta otthon – nézett Nireanra, aki elpirult, de azért válaszolt. - Nem, apám csak szokta mondani, hogy szereti a kihívásokat. Megesik, hogy közben rám néz. - Íme, egy hajadon, aki végre meg tudott felelni neked – kiáltott fel Füstarany, mikor apja válasz helyett csak meghajolt. – Nos, akkor szerintem jobb, ha megyünk, annyi mindent szeretnék kérdezni. Jaj, a lányok odáig lesznek tőled, eddig mindig csak szakállas férfiak jöttek a csillagkapun keresztül, azok mindig azt hiszik, hogy csak a ruhák érdekelnek minket… - választ se várva belekarolt Nireanba, és magával húzta, ő csak intett a társainak búcsúzóul. - Egy pillanat, üzenek a kikiáltónak, hogy van néhány új vendégünk. Addig is Szellőléptű bevezeti önöket a szobájukba, nemsokára visszatérek. - Remélem, Nirean nem fog megbolondulni Füstarany mellett… - jegyezte meg Koram, mikor magukra maradtak, Ray vállat vont, mint aki nem tehet semmit. - Már miért bolondulna meg? – nézett rájuk Sindem. - Nem is tudom, Füstarany annyira… hangsúlyozottan lány. - És? Ó, kérlek, ne mondjátok, hogy közülünk csak én nem felejtettem el, hogy Nirean is lányból van! A másik kettő nem válaszolt. A fiú sóhajtott, és színpadiasan csóválta a fejét. Ray nem tehetett róla, időnként pokolian irigyelte Sindemet azért, mert kicsit sem érezte hülyén magát, ha idegen szokásokhoz kellett alkalmazkodnia. Ő nem tudta elhinni, hogy senki sem nézi idiótának, például amikor a szokásos yovai üdvözléssel megragadja a bal vállát, és meghajol felé, ő pedig valahogy megpróbálja utánozni. Koram nem zavartatta magát, a közönye már-már arisztokratikusnak hatott. Alkalmazkodott a helyzethez, de nem oldódott fel annyira, mint a dorese-i fiú. - Minden nő sokáig készülődik ilyenkor, de ez azért már túlzás – dohogott mellette Fürgeíj. – Hol maradnak ezek ilyen sokáig? – Őrként neki korábban a helyszínen kellett lennie, és a vendégeit is magával hozta, a felesége, Hajnalarcú pedig megígérte, gondoskodik arról, hogy Füstarany és Nirean időben érkezzenek. Egyelőre nem járt sikerrel. Újabb embercsoport érkezett, Ray hátralépett, hogy utat adjon nekik, és nekiment valakinek. - Elnézést… jó ég, Nirean! – lepődött meg, mikor a lány megfordult. - Úrnőm… - motyogta reflexből Sindem, aztán észbekapott, és Nireanra mosolygott. – Nagyon jól nézel ki! A lányon Füstarany egyik régi ruhája volt, sötétzöld vállakkal és ugyanolyan árnyalatú harangszoknyával, krémszínű, hímzett derékkal, a haját hálóba fogta fel. Valójában nem a látvány volt zavaró, de abból, ahogy viselte a ruhát, látszott, hogy született úrinő, és ezt Atlantiszon mégis képes volt elrejteni. - Egyetértek – nyögte ki Ray, miközben valami olyan ostobaság járt a fejében, hogy „milyen gyorsan nőnek a gyerekek”. Nirean kissé szégyenlősen rájuk mosolygott. - Örülök, hogy tetszik, ezer évbe került megtalálni ezt a ruhát, de tudtam, hogy ez lesz az igazi – csatlakozott hozzájuk Füstarany, szemmel láthatóan elégedetten a művével. – Ó, nézd, ő Szikraszívű, bemutatlak neki. Tudod, ő… - Igen, elég sokat meséltél róla – felelt Nirean, miközben a szükséges irányba fordult. Úgy tűnt, nem zavarja, hogy a házigazdája kisajátította. - Tudod, azért mondhattál volna valamit neki – súgta Sindem szemrehányóan Koramnak. - Csatlakoznom kellett volna a kórushoz? – vont vállat a másik, mire Sindem csak a szemét forgatta. Aztán új dolog vonta magára a figyelmét, mikor a másik Őr közeledett feléjük, nyomában a vidhoni követséggel. - Nahát, Aslin! - Örülök, hogy újra találkoztunk, Sindem – mosolygott rá a megszólított. – Mondták, hogy Dorese-ből is éppen most érkeztek ide páran, reméltem, hogy éppen ti vagytok azok… - Szerencsés fordulat – értett egyet a fiú. A társai közben szemrevételezték a küldöttség többi tagját: két idősebb asszony, ahogy az várható is volt, és két kamaszfiú – szinte már férfiak, de még könnyen befolyásolhatóak. Koram kissé cinikus pillantást vetett Rayre, mint ha azt kérdezné, hogy ugyanarra gondolnak-e. Vacsora alatt továbbra is hallgattak, ha lehetett, és remélték, hogy ennyivel megússzák az egészet. A diplomácia egy dolog, de a bájcsevegéshez nem értettek. Nirean rutinosan fecsegett mindenkivel, aki kérdezett valamit az otthonáról, a véleményéről vagy a házigazdáiról, Sindem viszont végig Aslinnal beszélt. Aztán a szomszéd teremben megszólalt a zene, és a vendégek fele átszivárgott táncolni. A követek egyelőre csak az ajtóból nézték a pörgő-forgó, fél termen párosával átszáguldozó embereket, az első szám végén Füstarany és Szikraszívű visszatértek hozzájuk. - Nos, bemutatónak ennyi, nincs kedvetek kipróbálni? Aslin Sindemre kérdően nézett, aki udvariasan meghajolt, és kezet nyújtott. - Hölgyem, megtisztelne… - a lány felnevetett, és elfogadta. -Nagyon helyes – bólintott vidáman Szikraszívű. – Fő a vállalkozó szellem. Kisasszony, lenne kedve? - Ha a menyasszonya nem tiltakozik – habozott Nirean. - Nem fog, ha nem marad egyedül. Uraim? – vágta rá Füstarany. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – rázta a fejét Ray. Koramból enyhe, kamaszos „hagyjatok engem békén”-jelzés sugárzott. - Jaj, ne legyetek már ekkora hősök – piszkálódott Sindem, erre Koram felvonta a szemöldökét. Közben a zenészek újra rákezdték. Aljas, manipulatív módon olyan dallamokkal, amiket csak a holtak tudtak volna egy helyben ülve végighallgatni. A botlábúak már nem. - Na, gyerünk, bizonyítsa be, hogy a társa rosszul ítéli meg önt – fogta kézen Füstarany, aki szemmel láthatóan nem tűrte az ellenkezést. – Connor úr, ajánlanám az egyik vidhoni kollégáját, de jobb, ha egy tapasztaltabb partnerrel kezd. Pillanatok alatt kereshetek valakit, ha úgy gondolja. - Ha már mindannyiunkat a parkettre citáltak, diplomáciai botrány lesz abból, ha csak te nem vagy hajlandó táncolni – jegyezte meg Nirean. - Abból lesz diplomáciai botrány, ha valakinek a lábára lépek – tiltakozott Ray. Veszett ügy volt, mint az kiderült abban a pillanatban, mikor nevetés hallatszott egy kisebb csoport összegabalyodott csoport felől. - Pontosítok, ez lesz a balesetekből – mutatott feléjük Füstarany. – Azok is elrontják néha, akik ide születtek. Ó, anyám, apám! Connor úrnak szüksége lenne egy táncpartnerre, és szerintem a vidhoni hölgyek is örülnének, ha felkérné őket valaki. - Valóban így áll a helyzet? – nézett végig a házaspár a vonakodó arcokon, de a lelkesebbek elszántan bólogattak, jelezve, hogy nem kell törődni a tiltakozással. Fürgeíj a feleségére nézett. – Akkor a következő táncnál találkozunk, kedvesem. Valaki szólt a zenészeknek, hogy ezúttal lassabb számot szeretnének az újoncok kedvéért, akiknek aztán rögtönözve megmutatták a koreográfiát azzal, hogy a párjaikra és a szomszédaikra számíthatnak a továbbiakban. Valami jótét lélek mindig segített az ügyetlenkedőkön félhangos számolással vagy azzal, hogy a megfelelő irányba lökte, ha elkószált volna. Ray a maga részéről hálát adott a jósorsnak, amiért nem okozott nagyobb balesetet, és készségesen engedte vissza Hajnalarcút a felbukkanó férjének, majd visszavonult egyszerű nézőnek. Aslin és Sindem akkor se zavartatta magát, ha majdnem összeütközött egy szembejövő párossal, Nirean probléma nélkül követte a partnerét, de a különösebb kunsztokat inkább kihagyta, Koram észben tartotta a lépéseket, és ez neki elég is volt, az már nem érdekelte, hogy mennyire kirí a gyakorlott, elegánsan mozgó körből. Valószínűleg ő is lemondott volna a további szórakozásról, de a párok négyesével csoportokba rendeződtek, és mivel össze-vissza kiabáltak, ha valahol nem gyűltek össze elegen. Nem lett volna könnyű meglógni, ő pedig nem ügyetlenkedett annyit, hogy könnyű szívvel lemondjanak róla. A zene újra megszólalt, a párok elindultak a maguk útján, ezúttal kevésbé kaotikus pályákon, mint korábban, de Ray ettől függetlenül biztos volt benne, hogy akármilyen egyszerűnek tűnik most, nézőként, résztvevőként azonnal rájönne, milyen bonyolult is valójában. Egy darabig inkább csak figyelt, és megpróbálta felkutatni a társait. Időközben Füstarany visszatért Szikraszívűhöz, Nireant pedig Koramra sózták, mielőtt megpróbálhatott volna megszökni. Ő még engedett fel annyira, mint a lány. - Hát, ezt nem fogjuk felidézgetni, remélem – jegyezte meg, mikor biztos volt róla, hogy senki más nem hallja meg. - Ugyan miért? – nézett rá Nirean, hangsúlyozottan ártatlanul. – Szerintem van érzéked hozzá. - Tényleg? – kérdezte Koram szárazon, és kihasználva, hogy ez a figura legalább megy neki, bosszúból a legközelebbi forgáskor úgy megpörgette a lányt, hogy annak a lába alig érte a földet, de ő tartotta a tempót. - Ahogy mondtam, van érzéked hozzá. A fiú sokatmondó pillantással válaszolt, mire Nirean felkacagott. Ray, aki még mindig az ajtóban állt, hirtelen elgondolkozott, hallotta-e már nevetni a lányt. Nos, akár igen, akár nem, lehetetlen is lett volna zárkózottnak maradni ebben a felszabadult, elszabadult forgatagban, amikor a zene úgy szivárgott be az emberek szívébe, mint a napnyugtai szél, ami gyerekkorában akár a zsúfolt utcákon is versenyfutásra hívta ki őt. Mit tehetett volna? A még mindig ideges hangocskákat elhallgattatta azzal, hogy a legrosszabbon már úgyis túl van, és felkérte az egyik petrezselymet áruló lányt. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-12-22 Szépek a másnapok
A hosszúra nyúlt bál után a másnap kissé nehezen indult meg. Késő délelőtt reggeliztek, aztán Füstarany magával hívta Nireant, hogy bemutassa a barátnőinek, akiket előző este üdvözölni is alig tudott tánc közben, nemhogy beszélni velük. A többieket Fürgeíj vezette körbe Yovában, közben összetalálkoztak a vidhoniakkal, és együtt mentek tovább. Idővel elkezdtek lemorzsolódni, Aslin és Sindem az egyik közösségi teremnél szakadt le, ahol a nagyobb ünnepeken gyűltek össze az emberek. A többieket nem érdekelte a gyertyatartók megmunkálása, se a yovai képzőművészet, és mivel mindkettőből volt ott bőven, úgy tűnt, sokáig maradnak. A terem vigyázóitól megkérdezhették a hazautat, ha időközben elfelejtenék. - Fura, milyen csönd van itt, nem? – kérdezte Aslin. Sindem ránézett. – Az utcákon lüktet az élet, de ebbe a terembe semmi se hallatszik be. Még a szél susogása sem, mint otthon. Itt csak csönd van. Azt hiszem, egyedül nem sokáig bírnám itt. - Szerintem meg lehet szokni – felelte a fiú, és az első éjszakákra gondolt Atlantiszon, mikor még majdnem megőrült, ha a szobájában a saját lélegzetvételén kívül semmit se hallott. Többnyire kinyitotta az ablakot, de a tenger morajlása is idegen volt. Pár hét urán már nem zavarta egyik se. - Különben teszik ez a hely, szó se róla. Szinte mindig félhomály borítja, és mégis ragyog. Ellentétben velünk. - Baj van otthon? – érdeklődött Sindem, mikor meglátta a lány elkomorodott arcát. - A mi világunk elrohadt, és nem tudjuk kivágni belőle a romlott részeket. Megfogadtuk a tanácsotokat, és férfiakkal is tárgyalunk, és talán szót is értenénk velük, de ott van Sans… Ő robbantotta ki a múltkori lázongást, és páran úgy hitték, hogy ha őt sikerül a mi oldalunkra állítani, akkor másokkal sem lesz gond, de ő nem akarja, hogy meggyőzzék. A célja nem a béke, hanem hogy tönkretegyen minket. Ha ajánlunk valamit, azonnal csapdának kiálltja ki, a javaslatai elfogadhatatlanok, de ha tiltakozunk, akkor kijelenti, hogy valójában semmin sem akarunk változtatni. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnénk. Sindem együttérzően hallgatta. - Egy idő után elegük lesz belőle, hidd el. - Bennünk nem bíznak, ő pedig el tudja hitetni másokkal, hogy jó akar, csak a tanács nem hagyja érvényesülni. És mi nem tudunk szembeszállni ezzel, pedig ha nem találunk sürgősen megoldást, Vidhon szétesik: az emberek megelégelik a várakozást, és egymás torkának fognak ugrani, mert mindenki a másik oldalt hibáztatja, amiért eddig fajult a helyzet. Attól tartok, Sans pontosan ezt akarja. Nem bevenni kellett volna, hanem elszigetelni. Most már nem tudjuk kidobni, mert az is csak azt bizonyítaná, hogy nem vagyunk nyitottak a javaslatokra, amiket újabban ő nyújt be egyedül, a többiek csak őt támogatják, de olyasmit nem mondanak, amivel Sans nem ért egyet – Aslin keserű arckifejezéssel meredt az egyik festményre. – Fura, eddig mindenről mi döntöttünk, és mégis… annyira erőtlenek vagyunk. Hogy várhatnánk el így, hogy bárki bízzon a vezetői képességeinkben? - Ennyire nem lehet rossz, Aslin. Csak új a helyzet, és még bele kell tanulnotok. Láttál volna minket, mikor először tettük ki a lábunkat a világunkból. Ha nem lehet bírni vele, kerüljétek meg, nem hiszem, hogy mindenki egyetért vele, azokkal kellene beszélni. A lány bólintása világosan kifejezte, hogy ő messze nem ennyire optimista, de témát akar váltani. - Tudod, mindig azt hittem, hogy más világokban a férj és a feleség ugyanúgy viselkedik egymással, ahogy nálunk, csak éppen a szerepeket cserélték fel. A házigazdáim viszont teljesen mások. Még az se zavarta őket, hogy mi látjuk, ha vitatkoznak, akár a háztartásról, akár ismerősökről. Időnként csak játszanak egymással. Ez mindenhol így van? - Nem, ritka, ha ennyire egyenlőek. Mondanám, hogy Govréban például nem túl kellemes a helyzet, de ez nem a világtól függ. A szüleim jól kijönnek egymással, de elég sok rossz példát is ismerek. Hé, azt se tudom, hogy én milyen férj leszek! – Sindem nevetése egy másodpercig se volt őszinte, csak a másikat akarta felderíteni vele. Aslin fáradt mosolya pontosan erre válaszolt. És észrevétlenül beleszűrődött a gondolat: Hiszen el se jutottál odáig, hogy megtudd. Lassú, szomorú csend telepedett rájuk. - Még mindig hiányzik? – kérdezte a lány. - Majdnem egy éve történt. Már hozzászoktam – felelte Sindem. A depresszió lassan elmúlt, lekötötte a jelen, a munkája Atlantiszon, és amikor rászánta magát, könnyen szerzett új barátokat is. De sejtette, Aslin valójában azt akarja tudni, hogy Vidhon sorsa nem megváltoztathatatlan, hogy létezik szoros kötelék férfi és nő között. – Tudod, elég fura ez a dolog. Már nem jut eszembe csak úgy… de minden egyes alkalommal, ha meglátok egy sötét hajú lányt, akinek az alakja is hasonlít rá, egy pillanatra megdermedek, mert azt hiszem, ő az, valahogy ide került. Mindig tudom, hogy lehetetlen, és mégis csalódott vagyok, valahányszor a lány megfordul, és rájövök, hogy tényleg csak egy idegen. - Talán csak nem tudod elengedni, amíg nem jön a következő – mondta Aslin lassan. A fiú elgondolkodva bólintott. A következő pillanatban a lány megcsókolta, olyan váratlanul és könnyedén, hogy mire egyáltalán felfogta, mi történt, Aslin már hátra is lépett. Kicsit megilletődöttnek tűnt. - Ha most nem Morréről beszéltünk volna, tudnám, hogy ez mit jelent. De így… - Sindem zavartan megrázta a fejét – így nem. - Azt hiszem, én lettem a „következő”, akit nem fogsz keresni – mosolygott rá Aslin. – Elengedtelek. Csak ennyi. Sindem megértette. A lány megpróbált segíteni rajta, ha már önmagán nem tudott. Fürgeíj közben folytatta az idegenvezetést, a gyakorlóterem viszont már csak Koramot és Rayt érdekelte, a vidhoni küldöttség utolsó tagjai is elmaradtak. A mozgásra vágyók nagy teret kaptak, és ki is használták: volt, aki csak egyedül csapkodta a forgó-lengő, kezdetleges masinákat, mások párban próbálták ki az erejüket, bottal, késsel, tőrrel, puszta kézzel, ahogy akarták. A legfiatalabbakra még tanárok felügyeltek, egyikük azonnal hozzájuk sietett, amint beléptek. - Üdvözlöm önöket Yova leghasznosabb és legfontosabb pontján – hajolt meg vidáman. - Ő Villámkéz, Yova egyik legelkötelezettebb harcművésze, de erre, azt hiszem, már rájöttek – mutatta be Fürgeíj az újonnan érkezőt, aztán üdvözölte is – Öreg barátom, csak nem gondoltad, hogy pont a te területedet titkolom el bármelyik vendégünk előtt? - Eszembe se jutott ilyesmi. Felajánlhatom szolgálataimat idegenvezetőként? Fürgeíj az atlantisziakra nézett, akik bólintottak. - Örömmel vennénk. Villámkéz nem csak harcművésznek, hanem beszélőnek is elkötelezett volt, minden egyes stációról kimerítő előadást tartott, és közben probléma nélkül rákiáltott a gyakorlókra, hogy ne lógassák a könyöküket. Utoljára hagyta a párbajozó fiatalokat. - Nincs kedvük összemérni az erejüket Yova valamelyik fiával? – érdeklődött Villámkéz, Ray elgondolkodott azon, hogy vajon mióta tervezi a kérdést. A környékükön álló, szintén a párbajt figyelő fiúk egyike igyekezett elfojtani prüszkölő nevetését, miközben oldalpillantást vetett az atlantisziakra. - Valami gond van, fiam? – fordult hozzá Villámkéz. - Szerintem udvariatlan volt a kérdésed, apám. Láttam őket tegnap este… ami azt illeti, nehéz volt őket nem észrevenni. - Okozhatnak még meglepetéseket – felelte megrovó pillantás kíséretében az apja. - Főleg, ha te magad közel sem töltöttél annyi időt a gyakorlópályán, mint a táncteremben – szólt közbe Koram. Hűvösen, bicska-nyitogatóan mosolygott. - Kezdődik – gondolta Ray, és igyekezett nem kimutatni csendben ébredező kétségbeesését. - Ahhoz eleget, hogy összehangoltabban mozogjak, mint egy sánta vénember. - Összehangolt mozgást akarsz? – visszhangozta Koram, rendkívül visszafogottan, enyhe, kaján „vigyázz, mit kívánsz” figyelmeztetéssel a hangjában. – El se kezdem, én mit várok, a jó modor mindenesetre nem tartozik az erősségeid közé. Vagy csak bemutatkozni nem szoktál? A nevem Darek Koram. - Táncoskard vagyok – jelentette ki a másik, a kötelező mosoly láthatóan nehezen préselődött az arcára. Koram enyhe megvetéssel fogadta a nevet. Ray sejtette, hogy most könyveli el véglegesen ficsúrnak újdonsült ellenfelét. - Nos, úgy látom, az előző pár végzett. Amennyiben próbára akarjátok tenni egymást, javaslom, válasszatok fegyvernemet, és készüljetek fel. Ray elnyomott egy sóhajtást. Már kismillió dologgal próbálkozott, kezdve a „Ne vedd magadra”, „Ne alacsonyodj le a szintjükre” és hasonló sablonszövegekkel, a kérdésfelvetéssel, hogy egy ilyen párbaj kimenetele tényleg jól hat-e az érlelődő szövetségekre, eredménytelenül. Nem vált be a „Ha kihívást akarsz, legalább a józan eszüket hagyd meg” sem. Koram utálta az ilyen aranyifjakat, akik csak játékból nyúlnak a kardjukhoz, és aztán felvágnak a csodálatos képességeikkel. Az élet egyetlen területe, amit éretlenül kezelt – de ezzel aztán képes volt bárkit kiakasztani úgy száz méteres körzetben. - Koram – kapta el mégis a fiú karját, mikor az elindult. – Ne kösse fel magát szégyenében, rendben? - Mikor történt ilyen? – kérdezte Koram ártatlanul. Ray néhány perc múlva már a pályán látta viszont, Táncoskard és az apja társaságában. A fiúk már megszabadultak a felesleges ruhadaraboktól, helyette bőr karvédőket kötöttek fel, a kezükben nagyjából félméteres kard volt. - A szabályok a következők: Aki háromszor kilép a pályáról, az veszít. Komoly sérülést nem okoztok egymásnak. A rúgás szabálytalan, aki ezzel próbálkozik, vesztett. Egyebekben pedig… akárki győz, vacsoránál még civilizáltan kell elviselnetek egymást, ehhez tartsátok magatokat – az utolsó mondatnál a fiára nézett. Ray sejtette, hogy ugyanolyan fenntartásokkal küzd, mint ő maga. Az első pár kardcsapás még nem volt érdekes, csak egymást próbálgatták. Utána Táncoskard belelendült, Koram viszont nem erőltette meg magát túlzottan, inkább védekezett és hátrált, már öt centire állt a pálya szélétől. Táncoskard igyekezett kinoszogatni, de a csapásait Koram már egy helyben állva védte ki, aztán egy szúrásnál egyszerűen oldalra lépett. A yovai fiút továbbvitte a lendület, a lábát már a jelzőcsíkon túl tette le. - Sejtettem, hogy nem olyan ügyetlen, mint ahogy tegnap kinézett, végül is a csapat testőre, de erre, bevallom, nem számítottam – jegyezte meg Fürgeíj Ray mellett. - Harcos, és nem udvaronc – vont vállat Ray. – Ellenben átkozottul hidegvérű. - Azt látom – bólintott a yovai Őr. Időközben a fiúk visszatértek a pálya közepére, és újra kezdték. Táncoskard dühös volt magára, amiért bedőlt az előbbi cselnek, és ezt nem rejtette véka alá. Ray szinte már vesztesnek ítélte. Nagyokat lendített, és nem védekezett rendesen, Koram pedig tovább hergelte: az utolsó pillanatban, szinte véletlenszerűen szökkent félre a kard elől, ritkán támadott, és akkor is csak a másik hibáit használta ki, amivel nyíltan kimutatta, hogy egy percig sem veszi komolyan az ellenfelét. De ezúttal legalább „szabályosan” terelte ki a másikat a pályáról. A harmadik menetben Táncoskard már nagyon igyekezett összeszedni az önuralmát és koncentrálni. A forduló tovább tartott, mint az előző kettő együttvéve, és az ő győzelmével végződött. Koramot nem rázta meg a vereség. A következő fordulónak már komoly erőpróba hangulata volt: Táncoskard igyekezett megfelelni a nevének, Koram pedig nem piszkálta, és enélkül is sikerült sarokba szorítania a másikat. Aztán minden ok nélkül addig oldalazott, amíg át nem ért a jelzőcsíkon. A közönség félig együttérző, félig gúnyos hujjogással fogadta a hibát, Ray a legszívesebben a falba verte volna a fejét. Táncoskard hirtelen dühössé váló arckifejezéséből sejtette, hogy a fiú most jött rá: Koram szándékosan sétált ki. - Nincs szükségem a jótékonykodásodra – sziszegte a yovai. - Lehet, de én jobban szeretem, ha az utolsó menetnek is van tétje – vigyorgott rá Koram. A másik olyan arccal ment vissza a pálya közepére, mint aki mindjárt gutaütést kap, és átkozottul szeretett volna revánsot venni. - Nehéz lehet vele – jegyezte meg Villámkéz Ray mellett. Úgy nézett ki, mint aki már nagyon sokszor volt a leendő győztes oldalán, és tudja, mivel jár ez. - Csak ilyenkor – jelentette ki Ray. - Ne értse félre, örülök, ha valaki emlékezteti a fiamat, hogy nem feltétlenül ő a legjobb, és az sem árt, hogy ehhez az ő módszereit használja fel… - De mégiscsak a maga fia – fejezte be Ray. - Pontosan. És nem könnyű megfékezni, mikor nyeregben érzi magát… Nem éppen erre számítottam, amikor kijelentettem, hogy az estét egymás társaságában kell kibírniuk, de a meghívásom még áll. Ez természetesen a te családodra is vonatkozik, Fürgeíj. - Örömmel – mosolygott Ray, kissé kínban. Aztán a pályára szegezte a tekintetét, és gondolatban szuggerálni kezdte a csapattársát. – Koram, az istenért, ne szívasd! A játék kezdett eldurvulni. Táncoskard nem fáradt el annyira, ahogy mindenki várta, viszont keményebb eszközökhöz nyúlt. Egy ijesztően heves roham után kiütötte Koram kezéből a kardot, és nem szándékozott kivárni, hogy a másik visszaszerezze. Annak viszont esze ágában sem volt feladni. Táncoskard kitartóan terelte, de Koram nem hátrált, inkább körözni kezdett a másik körül. A yovai persze rájött, mire készül, és még időben beugrott a fegyver elé, mielőtt a fiú elérhette volna. Koram hátralépett, a yovai követte. Kezdte elbízni magát, nem hitte, hogy a másiknak vannak még trükkjei. Az egykori csavargó pontosan erre várt: amint Táncoskard önelégülten elmosolyodott, a földre vetette magát, és kigurult a felé szegeződő kard útjából, kis kanyar után a sajátja felé. Mire Táncoskard észbekapott és új támadást indított, ő már talpra pattant, a fegyverével a kezében. - Azért szép próbálkozás volt – mosolygott rá a yovaira. Ő már válaszra sem méltatta, csak meglendítette a kardját. Ezúttal nem nyugodott meg pusztán attól, hogy Koram még fegyveresen is inkább kitér az útjából, szemmel tartotta a másikat. A jelzőcsíkot nem. Az atlantiszi az utolsó percben lépett el előle, őt pedig csak akkor döbbent rá, hogy kiment a pályáról, mikor Koram a földre mutatott. És nem, nem dobta fel a gondolat, hogy másodszor dőlt be ugyanannak a trükknek. A közönség reakciója meglehetősen felemás volt: Koram eredménye alig érdekelt valakit, de Táncoskard veresége sokakat bosszantott, mások viszont kifejezetten örültek neki, és ezt ő is tudta. Így hát megpróbálta tartani magát. - Este még látjuk egymást – jelentette ki feszesen, aztán távozott. Nem sokkal később Fürgeíj visszavezette a vendégeit az otthonába, aztán magukra hagyta őket, mert az Őröknek megbeszélnivalójuk volt egymással. Sindemet már ott találták, ő pedig a házigazdájuk jelenlétében nem hozta szóba Ray rosszkedvét. - Hadd találjam ki: azon tűnődsz, miért kíváncsiak minden egyes bolygón arra, hogy mire megyünk karddal a kezünkben. - Közel jársz – közölte Ray. - Úgy beszélsz, mintha Táncoskardot annyira kellett volna félteni – jegyezte meg Koram. - Mennyire húztad fel? – faggatózott Sindem. Nem fogta fel olyan tragikusan a dolgot, mint Ray, időnként viccesnek is találta, ugyanakkor ő maga sosem ment bele ilyen játékokba. - Többször is volt alkalma lenyugodni. - Persze, aztán két perc múlva már megint volt oka tüzet köpni. - Rendbe fog jönni az öntudata, hidd el, Connor. - Nem azért az idiótáért aggódom. Csak tudod, nem rajongok a gondolatért, hogy minden egyes alkalommal mellettem áll pár ember, akinek éppen a fiát, bátyját, kebelbarátját alázod porig. - Ez mondjuk igaz – tette hozzá Sindem, félig vigyorogva. – Úgy értem, nekünk hivatalból neked kellene drukkolnunk, de ez elég nehéz feladat, amikor már az ellenfeledet sajnáljuk. - Hogy én mikre nem gondolok… - sajnálkozott Koram, miközben igyekezett nem nevetni. Kintről rövid beszélgetés nesze hallatszott be, aztán kinyílt az ajtó, és Nirean csatlakozott a társaihoz. - Üdv, milyen napotok volt? - Csak a szokásos ismerkedési körök – legyintett Ray, és célzatosan Koramra nézett. – Egyébként sokadszorra maradsz le róla. - A legtöbb világban a gyakorlópályákat zárva tartják a nők előtt, egyszerűbb, ha rögtön távol tartom magam tőlük. Anélkül is tudom, mit mulasztok el, volt szerencsém végignézni, mit művelt Koram a govrei kereskedelmi vezető fiával, mikor másodszor jártunk ott – az érintett vállat vont, Nirean nem is számított másra. - Pedig az tényleg jogos volt – morfondírozott Sindem. Néhány govrei srác felajánlotta, hogy megtanítja a kvaritokon lovagolni a vállalkozó szelleműeket, a két fiú meg is próbálkozott vele. Azonban a szóban forgó ifjú valamiért nem szimpatizált Korammal, amit úgy mutatott ki, hogy tüskét csempészett az ő állatának nyerge alá… és ezek után volt olyan hülye, hogy még ki is hívja a fiút párbajra. - Jogos vagy nem, egyszer elég volt. Már megbocsáss, Connor. - Azért nem ússzátok meg a dolgot teljesen. Az áldozat apja meghívott minket estére. És ne nézzetek így rám, én nem kárörvendezek. Aznap legalább zökkenőmentesen zajlott le a készülődés, egyszerűen megint kölcsönkapták az előző esti öltözékeket. - Tudod, szerintem nyugodtan megtarthatod ezt a ruhát – jegyezte meg Füstarany indulás előtt. - Komolyan gondolod? – lepődött meg Nirean. – Úgy vettem észre, te is szereted. - Inkább neked adom, mint hogy ezentúl a szekrényben porosodjon… az esküvő után úgysem hordhatnám, túl sok benne a zöld. A közelben álló fiúkat szemmel láthatóan mélyen megrázta a kifogás. Nirean válasza inkább az ő megnyugtatásukra szolgált. - Igaz, mintha azt mondtad volna, hogy nálatok a ruha színe utal a családra. - Mint máshol a név. Az én családom színei közül egyet vihetek magammal a házasságba, és én a halványlila mellett döntöttem. Szóval fogadd el nyugodtan, feltéve, ha meg tudjátok oldani a cipelését – mosolygott Füstarany a többi atlantiszira, akik vállvonogatással vagy rezignált fejcsóválással jelezték, hogy nem lesz probléma. A küszöbönálló vacsora menete jobban izgatta őket. Nos, valószínűleg Villámkéznek már volt gyakorlata a problémás esték terén, elég embert hívott meg, hogy a fiúk elkerülhessék egymást. Fürgeíjon kívül még az egyik belvilági Őr is megjelent családostul, a másik kettő szóba se került. Mindenesetre úgy tűnt, Táncoskard is lehiggadt a délután folyamán, Rayéket ha nem is kitörő örömmel, de udvariasan fogadta. Koramhoz határozottan civilizáltan beszélt. - Azért annyira ne örülj a győzelmednek. Ha legközelebb is megversz, na az már valami. - Majd igyekszem nem elpuhulni – válaszolta Koram ugyanabban a hangnemben, aztán beleivott a poharába, amit a körbejáró szolga éppen akkor töltött tele. Táncoskard mosolygott és vállat vont. Több jelenlévő halkan fellélegzett. Már nem kellett nagy botrányra számítani. Másnap aztán az atlantisziak búcsút vettek Fürgeíjéktól, maga az Őr elkísérte őket a csillagkapuig. Füstarany addigra becsomagoltatta a Nireannak szánt ruhát, és Sindemre sózta, aki csak legyintett, mikor az új tulajdonos bocsánatkérő mosollyal odasuttogta neki, hogy majd átveszi, amint kikerültek a yovaiak látóteréből. Ray csendben töprengett, vajon Füstarany azért nem Koramra bízta-e a csomagot, mert neki is feltűnt, mennyire sápadt a fiú – tartotta magát, de valahogy nem volt olyan biztos a mozgása, mint máskor. Szóvá tenni viszont nem akarta, ha az otthoni orvosoknak se tetszik a dolog, úgyse fogják kiengedni a srácot a gyengélkedőről a szokásos vizsgálatok után. Tulajdonképpen örült is volna, ha már ott tartanának, úgyhogy igyekezett észrevétlenül kicsit gyorsabb tempót diktálni. Koram nem vette át az iramot, pedig egyáltalán nem volt jellemző rá, hogy lemaradozzon. Ray próbált azzal nyugtatni magát, hogy csak előző este kicsit többet ihatott a kelleténél, és most egy kis macskajajjal küszködik – de az örökké éber fiú soha, egyetlen másodpercre sem hagyta, hogy bármi akár egy percre is eltompítsa az érzékeit. Lassan a többieknek is kezdett feltűnni a dolog, de amíg Koram próbált úgy tenni, mint akinek semmi baja, addig ők is asszisztáltak a színjátékhoz. Más se hiányzott, mint hogy Fürgeíj visszahívja őket a házába, mert például azt hiszi, az ő orvosai jobbak. Végül csak elköszöntek Fürgeíjtól, és átléptek a kapun, először a szokásos üres bolygóra a GDO-ért, aztán visszaértek a high-tech város steril, de otthonos falai közé. Ezen is túl vannak. Néhány lépés után Ray tompa puffanást hallott a háta mögött. Egy pillanatra lehunyta a szemét, amíg legyőzte a hirtelen rátörő pánikot, és még mielőtt megfordult volna, rákiáltott az egyik dermedten álló technikusra. - Lehívna végre egy orvosi csapatot?! Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2008-12-29 Vakvágányon
- Doki, megmondaná végre, hogy mi a fene folyik itt? – fakadt ki Ray. Két órája csak az orvosok rohangálását figyelték, akik legfeljebb kérdésekkel fordultak hozzájuk, hol jártak, mit csináltak, mit ettek, és így tovább. A türelme már fogyóban volt, pedig annyit biztosan tudott, hogy a neheze még hátra van. - Nos, vírusnak, baktériumnak semmi nyomát nem találtuk. Ételmérgezésre gyanakszunk. Maguknak viszont semmi bajuk. - Szóval valószínűleg nem véletlen baleset – mondta Ray halkan. Sindem halkan káromkodott a háta mögött, Nireanban benn akadt a levegő. - És ha így van, a helyzet súlyosbodhat. Kimostuk a gyomrát, de attól tartok, ez már nem sokat használt. - Segítene, ha kiderítenénk, mit kapott? - Ha nem romlik le túl gyorsan a fiú állapota, akkor igen, segíthet. - Ő már tudja? – kérdezte Ray, és fejével a szoba felé intett, ahol Koram feküdt. - Igen. És százados… valakinek beszélnie kellene vele. Túlságosan nyugodtan fogadta. - Nem az a kitárulkozós fajta – felelte Connor, de sejtette, hogy ennél többről lesz szó. - Valami olyasmit mondott, hogy „hát akkor, ez is eljött”. Mintha… örülne. - A francba - szívta a fogát Ray, egy percig gondolkozott. – Nem sokára bemegyek hozzá – A társaihoz fordult, az orvos közben távozott. – Valamit le kell tennem az asztalra, ha azt akarom, hogy Weir visszaengedjen minket, tehát, kinek van bármilyen elmélete? Én személy szerint Táncoskardra tippelek, Koram eléggé felbosszantotta. - Ennyire? – Sindem enyhe tiltakozással csóválta a fejét. - Ha van bármi más ötleted, esküszöm, örülnék neki. - Nincs. - Akkor ott kezdjük. Nirean, szeretném, ha összeszednéd azokat, akik nincsenek olyan jóban a családdal, szükségünk lesz egy kis támogatásra. - Fürgeíj biztosan szívesen segítene… - kezdte Sindem. - … ha nem éppen a barátja fiát vádolnánk gyilkossági kísérlettel – vágott a szavába Ray. – Ez lenne a legegyszerűbb, de nem fog működni. - Vagyis senki se jöhet szóba, aki tegnap részt vett Villámkéz estélyén – jegyezte meg Nirean. - Pontosan. Szedjétek össze, amit tudtok, írjátok le, ha akarjátok, én addig kisírom az engedélyt a nyomozásra. Nos, sírás helyett inkább az üvöltéshez lett volna kedve, de az nem tűnt hatékonynak a parancsnokasszonnyal szemben. - Szépen megkavartad a dolgokat – jegyezte meg Ray, amikor leült Koram ágya mellett. - Esküdni mertem volna, hogy az első szavad a „hogy vagy?” lesz - válaszolta a fiú enyhén csipkelődő mosollyal, ami jelen körülmények között a frászt hozta a századosra. - Az a bevett gyakorlat. Kevés idegesítőbb bevezetetést tudnák mondani, ami azt illeti. Különben is… - Ray óvatos pillantást vetett a másikra. – tudom, hogy vagy. - A doki szerint haldoklom – foglalta össze Koram a tényállást. Csak ki akarta mondani. - A doki nem tudja, mit kellene kezelnie, de ezt a részét meg tudjuk oldani – Ray igyekezett atyaian kioktató modorban válaszolni, amiből kevésbé hallatszik ki a pánik, mint egy ráförmedésből. - Ne fáradjatok. - Bocs, Weir már elengedett, és hülyén nézne ki, ha azt mondanám, hogy te nem akarsz meggyógyulni, úgyhogy maradunk. És mi az, hogy ne fáradjunk? - A mérgezésnek az a lényege, hogy ne lehessen meggyógyítani, Connor. Szerinted mennyi az esélye, hogy találtok valami hasznosat? – kérdezte Koram lassan és türelmesen. - Tudod, az emberek nagy része hálás, ha valaki meg akarja menteni az életét! - Az vagyok, de csak az időtöket pocsékoljátok vele. Ez esélytelen. - Ha feladod, tényleg az – Ray hangja hirtelen elhalkult. A fiú nem volt se elkeseredett, se dühös, pedig abból talán fel tudta volna rázni. De mit csináljon a közönyével? – Kezdjelek azzal ijesztgetni, hogy ha feldobod a bakancsot, csak addig lesz nyugtod, amíg én is meg nem halok, mert utána rád ragadok a világ végig? - Ez elég szerencsétlen duma – Koram mosolya valahogy őszintébb árnyalatot nyert. - Nem tudom, nálam bevált. Az egyik srác fenyegetőzött ezzel, mikor napokon át cipeltek a sivatagban – ez legalább valamennyire érdekelte a fiút, úgyhogy Ray tovább taglalta a témát. – Kevés víz, orvos sehol, a felszerelés nagyját elvesztettük. Azt hiszem. A buli nagy részét ájultan töltöttem vérveszteség miatt, amit tudok, azt a többiektől hallottam. Igazából a legtöbben már keresztet vetettek rám. - Jó tudni, hogy ennyire közkedvelt voltál, hogy még így is megtartottak. - Hát igen – Ray tulajdonképpen mindig úgy gondolta, hogy akkor és ott ő csak az utolsó csatát jelentette, amit egy elcseszett akció után még megnyerhettek, de ezt most nem akarta felhozni. – A lényeg, hogy nem kell mindenkit leírni, aki egy kicsit rossz bőrben van. Rendbe fogsz jönni. - Felesleges miattam strapálnod magad. - A „felesleges” vagy a „miattad” részbe kössek bele először? - Nem tudok mozogni, Connor, szerinted tehet itt még bárki valamit? – egy lemondó gesztus halvány nyomaként Koram keze megrebbent a takarón. - Az orvosainkat a Föld legjobbjaiként tartják számon, felteszem, nem véletlenül – közölte Ray erélyesen. Minden eddiginél jobban megijesztette, hogy Koram végül meghátrált, és csüggedten félrenézett. - Ha tudsz valamit, amiért megéri küzdened miattam, jó neked. Ray szíve összeszorult. Úgy remélte, hogy nem ez áll a fiú letargiája mögött. - Mondjuk az, hogy megérdemled? - Én? - Ha nem így gondolnád, nem maradtál volna talpon ilyen sokáig. Koram, azok után, amiken keresztülmentél… az élet még nagyon sokkal tartozik neked. - Az élet talán – felelte a fiú minden meggyőződés nélkül. Ha megbánt valamit, csak azt, hogy az előbb elgyengült. – De te nem. - Hogy jön ez ide? - Mi kvittek vagyunk. Én elmondtam a történetemet, te is a tiedet… a többit nem neked kell kiegyenlítened. - Azt hiszed, erről van szó? Hogy csak viszonozni akartam a bizalmadat? Fenét. Azt jelentette, hogy felkerültél a listámra. - A listádra? - Emberek, akiknek nem akarok elmenni a temetésére… még legalább ötven évig. - Haldoklóknak felesleges hazudni – a fiú elkomorodott, Ray mosolyt kényszerített az arcára. - Pedig a legtöbb hazugság a kórházakban hangzik el. Jól nézel ki, holnapra már haza is kerülsz… Ilyenek. Ami azt illeti, rossz rád nézni, de szerintem még jó pár éven át az agyamra mész még. Ray elnémult. Koram úgy nézett rá, mint a felnőttek szoktak a Télapóról, tündérekről, manókról beszélő gyerekekre. Neki pedig minden ötlete elfogyott. Felállt. - Nem érdekel, mit mondasz, én nem fogok tétlenül itt várni, amíg a legcsekélyebb esélye van, hogy segítsek rajtad. A fiú nem válaszolt, de Ray érezte a hátán a tekintetét, ahogy kiment a szobából. A pokolba, őt magát sem nyugtatta meg az ígérete! Már azóta, hogy belépett Weir irodájába, próbálta elnémítani a rohadt demoralizáló hangocskákat, de nem voltak hajlandóak még elhalkulni se. Inkább nem is figyelt rájuk, csak ment tovább. A másik két társát a folyosón találta. Vett egy mély levegőt, hogy lerázza a kétségbeesés maradékát is. - Sindem, kapd össze, amire szükség lehet, aztán fél óra múlva találkozunk a kapu előtt, rendben? A fiú bólintott, és elnyargalt. Nirean felállt. - És én? Ray habozott egy másodpercig. - Rád itt lesz szükségem. Kell valaki, aki időnként ránéz Koramra, és nem hagyja, hogy teljesen magába zuhanjon. - Miért nem hívod Joannát? Remek kérdés, ismerte el magában Ray. - Mert te vagy itt. Úgy értem, aggódsz érte, és nem ártana, ha valaki eszébe juttatná, hogy ez is megtörténhet. Nézd, itt most nem elég egy félig hivatásos ember, aki csak egy haldoklót lát. Olyasvalaki kell, aki ismeri őt. - A yovai vezetőknek is olyan ember kellene, hogy vázolja a helyzetet, nem? - Egy nyomozásban be fogják érni a „tanácsadóddal”. Tudom, hogy ez olyan, mintha semmit se tennél érte, de szerintem rád marad a nehezebbik feladat. - Még sose csináltam ilyet – ismerte el a lány szorongva. - Viszont remekül bánsz az emberekkel. Joanna biztos tud pár tippet adni, de nekem ideje indulnom. Megoldjuk, Nirean, rendben? - Tudom – mosolygott rá Nirean, és Ray furcsa kis megkönnyebbülést érzett a gondolatra, hogy a lány ritkán téved. Persze, tisztában volt vele, mennyit segíthetett volna Nirean beadni a yovaiaknak a dolgot, de azután úgyis ott kellett volna maradnia valahol. A morális beállítottsága nehezen viselné el, ha a helyzet eldurvulna valamelyik tanúval. Sindem már a kapu előtt toporgott, mire Ray befutott, és miközben a férfi végigrohant a lépcsőn, az ügyeletes technikus már kezdte is a tárcsázást. - Szívből remélem, hogy még mindig azok őrzik a yovai kaput, akik láttak minket távozni, mert nincs kedvem az ellenőrzéssel vacakolni – morogta halkan a százados. Átmentek a szokásos köztes bolygóra, letenni a GDO-t, és amíg tárcsázták Yovát, nem ártott végre megbeszélni az első lépéseket. - Az biztos. Nireannnal arra gondoltunk, hogy a legegyszerűbb a másik külvilági Őrrel lenne, nem volt ott Villámkéznél, de találkoztunk vele az első megbeszélésen. Tényleg, Nirean miért nem jön? - Jobb, ha ránéz valaki Koramra. Meg tudjuk majd találni az Őrt? - Persze, tegnap hazakísértem Aslint, úgyhogy tudom, hol lakik. - Tökéletes. Valami egész fura neve volt, Nagylépés, nem? – a másik csak bólintott. – És Sindem, megtennél nekem valamit? - Bármit. - Észnél tudnál maradni, ha elkattanna az agyam? A fiú rámeredt. Ray vállat vont. A gyengélkedő átkozottul magányos hely tud lenni. A plafon unalmas látvány, a kopár falak nem kevésbé, a különböző gépeknek pedig már a pityegése is idegesítő, a fene sem fárasztja magát azzal, hogy még bámulja is őket. A folyosón sem járkált senki, tehát az üvegfal felé se volt érdemes nézni. Egy nővér bejött babrálni valamit, ki is szellőztetett, Koram szinte pánikszerűen kérte meg, hogy ne csukja be az ablakot. - Nem fázik? – kérdezte a nő. - Nem, tényleg. A friss levegő sosem árt, nem? – próbálkozott erőtlenül, a nővér inkább ráhagyta, meggyőződött arról, hogy a jelzőkészülék annyira a fiú keze ügyében van, hogy még ennyire legyengülve is képes lesz segítséget hívni, és kiment. Koram nem akarta megmondani neki az igazat, hogy csak szüksége van valamire, ami leköti a figyelmét, ami megakadályozza, hogy csapongani kezdjenek a gondolatai. A jelen és a jövő már csak ezt az átkozott szobából állt, a múltnak pedig megvolt az az idegesítő szokása, hogy Koram bármit próbált felidézni, előbb-utóbb a vérnél és a halálnál kötött ki. Ezért utálta annyira az elalvás előtti pár percet: ha nem sikerült gyorsan álomba zuhannia, hirtelen mindig eszébe jutott valamelyik betörése vagy valaki, aki átverte, mikor még csak ismerkedett a hontalanok világával, és ha nagyon nem volt szerencséje, újraélhette azt a réges-régi háborút. Nem egy hosszú éjszakán választotta inkább, hogy a fák zúgására, az alkalmi társai horkolására vagy egy patkány motoszkálására koncentrál, de ezúttal a műszerek hangja túl végzetszerűen szólt. Az óceán… az mégiscsak az életet jelentette. Az életet, amit szeretett volna a maga módján lezárni, fájó emlékekkel, ha ezek jutottak, de anélkül, hogy valaki rajtakapná, hogy valaki megsejthetné, mi jár a fejében. Connor egy dolog, de talán jobb is, ha nyomozni próbál ahelyett, hogy olyan érvekkel próbálja bíztatni őt, amikben egyikük sem hisz, Nireannak pedig tényleg semmi keresnivalója nem volt a gyengélkedőn. Koramot külön bosszantotta, hogy a lány úgy csusszant be az ajtón, mint akit csak a szél sodort be rajta: tétován és elveszetten, de észrevehetetlenül. - Hogy vagy? – kérdezte Nirean. Kedvesnek és figyelmesnek próbált tűnni, de túl szerencsétlen kérdéssel kezdett ahhoz, hogy Koram ne jöjjön rá azonnal, mennyire nem ura a helyzetnek. Végül is, addig van esélye kidobni, amíg magához nem tér. Bármit elviselt, de az együttérzést és a sajnálatot nem. - Élvezem a magányt, köszönöm. Folyton itt mászkál valaki, úgyhogy itt volt már az ideje – közölte jóval ridegebben, mint amit Nirean valaha hallott tőle. Nem sokat számított. A fiú mostanra le sem tagadhatta volna, hogy beteg. Sápadt volt, a szeme karikás és beesett, a tekintetet furcsán üres, amíg Nirean láttára meg nem telt haraggal, ami viszont felhívta a lány figyelmét arra, hogy mennyire természetellenes Koram mozdulatlansága – és emiatt egyszerűen betolakodónak érezte magát. Ő maga is gyűlölné, ha valaki így rátörne. De akkor sem kellene egyedül lennie… Nirean elbizonytalanodott. - Nincs szükséged… valamire? – kérdezte óvatosan. - De igen. Menj el. - Nem hiszem, hogy… - Nirean, komolyan mondtam. Menj el – látta a lány szemén, hogy még mindig nem biztos abban, hogy ez lenne a helyes lépés. Ő viszont az volt. – Mire vársz? Nireanban győzött a sajnálat, és az ajtó felé indult – hátrálva. Mintha azt várná, hogy Koram meggondolja magát. - A folyosón leszek, ha meggondolnád magad – mondta, mielőtt kiment volna. Az ajtó túloldalán már gyorsan elmúlt az ijedtsége, és szörnyen dühös volt magára. Nem lett volna szabad meghátrálnia. Az első, ami kiderült, amint visszatértek Yovára, hogy tényleg sikerült megelőzniük az őrségváltást. A második, hogy a vigyázók kissé gyanakodva fogadják, ha valaki pár órával a távozása után újra felbukkan. Beletelt némi időbe, mire eszükbe jutott, hogy Koram tényleg pocsékul nézett ki, mikor átléptek a kapun, és a biztonság kedvéért egyikük el is kísérte őket Nagylépéshez. A külvilági Őrnél már különben is enyhe káosz uralkodott, a vidhoni küldöttség is aznap készült távozni. Aslin rájuk mosolygott, amikor megpillantotta őket, aztán feltűnt neki a feszültségük. - Úgy tudtam, ti már elindultatok. - Ó, mi már otthon is megfordultunk – közölte Sindem nyugtalanul. – De Koram összeszedett valamit, és tudni szeretnénk, mi az. - Ha ilyen egyszerű lenne, most a házigazdátoknál kérdezősködnétek orvos után, ahelyett, hogy idejöttök. Az atlantisziak összenéztek, aztán úgy döntöttek, Aslinban megbízhatnak. - Koramot megmérgezték, és tudnunk kell, mivel, különben egy orvos sem tudja meggyógyítani. Gyanúsítottunk van, de Fürgeíj nem fog segíteni, ha megtudja, ki az. - Bemegyek veletek Nagylépéshez – jelentette ki Aslin egy percnyi gondolkozás után. – Nem lehet túl sok bizonyítékotok, úgyhogy szükségetek lesz egy kis támogatásra. - Egyet kell értenem – ismerte el Ray kényszeredetten. – Köszönjük. Merre találjuk? - Még a dolgozószobájában, valamit el akart intézni indulás előtt. Erre. Tayen, van egy kis dolgom, mindjárt visszajövök – szólt oda Aslin az egyik vidhoni asszonynak, aztán elvezette az atlantisziakat Nagylépéshez. - Igen? – a yovai még fel sem nézett, amikor beléptek hozzá, némiképp meghökkent, amikor meglátta a vendégeit. – Üdvözletem. Önök Dorese küldöttei, ha nem tévedek. Micsoda meglepetés. - Üdvözletem – mondta Ray kurtán. – Bocsánat, amiért csak így magára törünk, de sürgős az ügy. - Foglaljanak helyet, csupa fül vagyok – válaszolta Nagylépés, és becsukta a dossziét, amit vendégei érkezésekor olvasott. - Ha jól sejtem, eljutott önhöz a hír az egyik társam és Villámkéz fiának a tegnapi összezördüléséről. - Szabályos párbaj volt, ha jól tudom, ahol kissé túl nagy szerepet kapott a fiatalság heves vére – jegyezte meg Nagylépés alig látható, elégedett mosollyal, amit Ray jó jelnek vett. - Örülnék, ha csak erről lenne szó. De a társam mára ágynak esett, és az orvosaink mérgezésre gyanakszanak. Tehát, ha meg akarjuk gyógyítani őt, ki kell derítenünk, hogy mit kapott. Nem tudom szebben mondani: az első számú gyanúsítottunk Táncoskard. - És mivel úgy gondolják, hogy Fürgeíj ebben az esetben nem állna maguk mellé, hozzám fordultak – Nagylépés arcáról eltűnt a mosoly, töprengve játszadozott egy tollal. – Súlyos vádak ezek. - Súlyos a helyzet is – szögezte le Ray, de nem remélt sok sikert. Kezdett azon gondolkozni, hogy talán tényleg mégis Fürgeíjhoz kellene fordulniuk. - Nem vagyok annyira jóban Villámkézzel, mint ő, de nem szívesen sároznám be se az ő nevét, se a családtagjaiét egy megalapozatlan gyanú miatt – folytatta Nagylépés. - Vagyis nem mersz szembekerülni vele – gondolta Ray dühösen. Rendben, másképp kell tálalnia a dolgot. - Akkor segítsen tisztázni. Mert abban mindenki egészen biztos, hogy hasonló baja nálunk még senkinek sem volt. Akármit szedett össze, az itt történt, és szinte biztos, hogy tegnap este. De ettől még lehet balesetről is szó. Nem akarok rábizonyítani senkire semmit, az igazat akarom kideríteni. - Mik a tünetek? - Szédülés, gyengeség, aztán a végtagok bénulása, és nem tudom, mi lesz ezután, vagy mikor. - Sajnálattal közlöm, hogy ilyen betegségről nem hallottam még. Csakhogy a mérgezés, mint ellentétek rendezése nem dívik Yovában – közölte Nagylépés, most már kifejezetten ridegen. – Nem hiszem, hogy bármi hasznosra bukkannak Villámkéznél vagy bárhol a városban. - Én pedig nem hiszem, hogy Vidhonban bárki örülni fog ennek a válasznak! – jelentette ki Aslin éles hangon. Az Őr nem számított erre, elsősorban a lány előtt akarta megóvni Yova jó hírét. – Ha nem számíthatunk az egyes lakókra, hogyan léphetnénk szövetségre velük? - Éppen erről beszélek, hölgyem. Nem hiszem, hogy Yova bármelyik lakója képes lenne ilyen aljasságra. - Értem, tehát a hite miatt egyszerűen hagyunk meghalni valakit. Jó tudni, hogy ha bármi baj ért volna bennünket, amíg itt vagyunk, senkire sem számíthatnánk. Nagylépés rövid időre maga elé meredt, aztán kissé bosszúsan, de elszántan fordította vissza a tekintetét a vendégeire. - Legyen. Támogatom a nyomozásukat, két vigyázóval elkísérem magukat Villámkézhez. Ez mindenkinek megfelel? - Tökéletes, köszönöm – mondta Ray, de a megkönnyebbülése nem tartott sokáig. Csak az első csatát nyerték meg. Mindenesetre, amíg kimentek az ajtón, köszönetet mondott Aslinnak a segítségéért. Villámkéz és a fia persze a gyakorlótéren volt, mint azt Connorék megtudták a harcművész otthonában, Nagylépés elküldte értük az egyik szolgát azzal, hogy haladéktalanul hozza haza őket. A családfő értetlenül, de mosolyogva üdvözölte őket, Táncoskard viszont összerezzent, mikor meglátta a csapatot, de úgy tűnt, nem sokat törődik az egésszel. A reakciója mindenesetre kissé megnövelte az Őr önbizalmát. - Bocsáss meg, Villámkéz, de lenne néhány kellemetlen kérdésünk a fiadhoz – kezdte. A harcművész ösztönösen közelebb lépett a fiához, de bólintott, hogy folytassák. Az Őr Rayre nézett, jelezve, hogy átadja neki a szót. Támogatta őket, rendben, de nyíltan vádaskodni nem akart. - Tudod, Táncoskard, feltűnően megnyugodtál azok után, ahogy Koram elbánt veled. - Elég hosszú volt a délután, hogy észhez térjek – közölte a fiú rövid hallgatás után, ellenségesen, valami túl korán összeszedett makacssággal, mint aki hosszas küzdelemre készül. - És mire jutottál? – kérdezte Ray hasonló hangnemben. - Arra, hogy nem ez volt az utolsó menet. - Gondoltam, hogy valami hasonlóról van szó. A kérdés csak az, hogy mivel akartad megvívni azt a játszmát? - Miről van szó, uram? – kérdezte ingerülten Villámkéz. Rayt ezer dolog izgatta jobban, mint a másik férfi érzései, mégsem tudott megtagadni tőle egy kis részvétet azért, amit hallani fog. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Koramot megmérgezték, és attól tartok, Táncoskard áll a dolog mögött. - Fiam? – kérdezte Villámkéz keményen, és a megszólítotthoz fordult. Ő nem válaszolt, és kerülte az apja tekintetét. – Ne mondd, hogy… - Csak vissza akartam vágni egy kicsit – tört meg Táncoskard, mint egy gyerek. - Abban biztos vagyok! – csattant fel az apja. – Nem sok játékból maradsz ki, de legalább annyit reméltem, hogy az ostobaságokban nem veszel részt. Ráadásul olyasvalakivel, akinek fogalma sincs róla, mi is történik körülötte. Elnézést, uraim – fordult az atlantisziak felé. – A társuknak nem lesz semmi baja. Mostanában jó viccnek számít, ha a visszavágásra könnyebb mérgeket, hashajtót használnak. El tudom képzelni, mennyire ijesztő lehet ez első alkalommal, a fiam jó párszor volt már hasonló tréfa áldozata. Elégszer, hogy azt higgyem, ő maga soha nem követne el ilyesmit. Ray nem tudta, miért, de ettől még mindig nem nyugodott meg. Sindem már kiengedte a levegőt, amit mintha érkezésük óta benn tartott volna. - Én erről semmit sem tudtam – jegyezte meg Nagylépés félig megrovón, félig védekezve. - Mert a fiai még nem kamaszodnak – mondta Villámkéz keserűen. – Remélem, addigra el is felejtik ezt az ostobaságot. - Tényleg sajnálom – motyogta Táncoskard. – Nem gondoltam, hogy így fognak reagálni. Kétnapi hányinger, talán láz, de utána jobban lesz. Ray felkapta a fejét, Sindem arcára visszatért a riadalom. - Ezzel van egy kis baj – közölte a százados rekedten. – Hányingerről szó sincs. A fiú lebénult. Mindenki azonnal Táncoskard felé fordult, aki a rémülettől kerekre tágult szemekkel meredt Connorékra. - Fogalmam sincs róla, mi történt, esküszöm! Aki veszít egy vitában, leginkább attól lesz ideges, hogy fél órával a veresége után már minden érvre meg tudna felelni. Nireannak is körülbelül ennyi idő kellett, és már tudta, mivel kellett volna kezdenie, mikor beszélni próbált Korammal. De a fiú olyan hévvel dobta ki, hogy nem tudta, mikor lenne helyes újra rátörni, inkább még a folyosónak azt a szakaszát is elkerülte, ahol benézhetett volna, mert nem akarta őt tovább hergelni. Jobb híján arra várt, mikor megy be újra egy doktor vagy nővér a másikhoz, akivel üzenhetne. Nem úgy nézett ki, mintha ez egyhamar bekövetkezne. A várakozás egyhangúságát Joanna érkezése törte meg. - Tíz perce ért véget a műszakom, és az első, amit megtudtam, ez volt. A dokik tényleg nem tudnak semmit? - Nem. Connorék visszamentek Yovára, hogy kiderítsék, mi történt, és azt reméljük, hogy ha hoznak mintát, az orvosok találnak ellenszert. Engem itt hagytak, hogy tartsam Koramban a lelket, de nem megy valami fényesen. - Nem hagyja magát? – kérdezte Joanna csendesen, együttérzően. - Szóhoz se jutottam. És nem akartam erőltetni. - Szerintem jól tetted. Így is elég kiszolgáltatott helyzetben van, hadd érvényesítse az akaratát. Ha meggondolja magát, itt leszel, nem igaz? - Természetesen. De nem tudom, mennyire lesz ez elég – ismerte el a lány hirtelen. – Hogy segítsek valakin, akiről alig tudok valamit? - Csak legyél mellette, az a legfontosabb. A többi majd elválik. Tudod, mit? Lemondom a délutáni programom, és itt leszek, ha tanácsra van szükséged. Egy perc, és jövök. Eszedbe se jusson tiltakozni – mosolyodott el Joanna, mikor a lány szólásra nyitotta a száját. – Ez most fontosabb. - Köszönöm – mondta Nirean csendesen, a nő közben felállt, és elsietett. A következő, ami magára vonta a figyelmét, John Sheppard volt, aki még mindig a retrovírus fertőzéséből lábadozott, és most járta körül nagyjából ezredszer a gyengélkedőt. Nirean felállt, de az alezredes leintette. A jobb kezét elő se vette a zsebéből. - Maradjon csak. Csapattárs? – kérdezte, Koram szobája felé mutatva. - Igen. - És ha jól sejtem, súlyos – elég volt a lányra nézni, és bárki láthatta. - Azt se tudja senki, mi lesz a vége. - Ismerős – bólintott Sheppard. – Makacskodik? - Hogy mondta? – kapta fel a fejét Nirean. - Azért ül az ajtó előtt, mert senkit nem enged be magához? - Úgy van – a lány kissé kesernyésen elmosolyodott. Sheppard egy pillanatig gondolkozott, mielőtt újra megszólalt. - Akarja, hogy beszéljek vele? - Nem akarom ezzel terhelni… - habozott a lány, az ajánlat meglehetősen meglepte. - Ugyan már, az utóbbi napokban csak a személyzetet kergettem őrületbe, mert túl sok a szabadidőm. Nem nagy dolog – Sheppard mosolyogva vállat vont. - Hálás lennék érte – mondta Nirean. Az alezredes szinte választ se várva nyitotta is az ajtót. Koram szemöldöke a magasba szaladt, mikor meglátta, de ez volt a meglepődésének az egyetlen jele. - Hallottam, hogy valaki megint megoldhatatlan problémákkal frusztrálja az orvosi csapatot, és gondoltam, beugrom – közölte John. – Egyébként tényleg rossz az időzítés, Beckették lassan tényleg megőrülnek, ha ebből rendszer lesz. Két hete oldották meg az utolsót. - Sajnálattal hallom. Ki volt az előző? - Tulajdonképpen én. Koram nem tudott mit mondani, úgyhogy kis csend telepedett rájuk. Sheppard úgy döntött, inkább a lényegre tér. - A csapattársa hányszor próbált már bejönni? - Egyszer. - A látogatók ilyenkor elég kitartóak szoktak lenni, ezt jobb, ha tudja. - Pedig nincs rá szükség. - Nem hiszik el. Tulajdonképpen nincs az az isten, ami sokáig távol tartja őket. Még az se, hogy jobban járnak, ha kint maradnak. - Ők járnának jobban? – visszhangozta Koram érdeklődve. - Igen – John kényelmetlenül nevetett. – Én ugyanis a fizikai erőnlétemet tekintve a topon voltam, az agyam viszont… nem éppen. Szóval az egyik látogatom nagyon pórul járhatott volna. És az az elképesztő, hogy még azután se volt hajlandó távol tartani magát tőlem. - Akkor ő tényleg elég kitartó – állapította meg Koram. - Az a lány is annak tűnik, aki most az ajtaja előtt ücsörög. Előbb-utóbb úgyis bekeveredik valahogy, de aztán az egyik orvos úgyis kiteszi, mert a „betegeknek sokat kell pihenniük.” - Szóval, ha korán akarok szabadulni valakitől, gondoskodjam arról, hogy már itt legyen a következő vizsgálatkor? – Koram kezdett szimpatizálni a gondolattal. Mert azzal egyetértett, hogy Nireant nem olyan könnyű leállítani – kevés embernek sikerült az elmúlt egy évben. - Tud jobbat? – kérdezte Sheppard. Teljesen meg tudta érteni, ha valakinek nem akarja ilyen állapotban mutatkozni mások előtt, de ő se szívesen hagyott volna senkit egyedül meghalni. A lány talán el tudja érni, hogy szívesen lássák – egy esélyt legalább megérdemel. - Azt hiszem, nem – mondta a fiú lemondóan. - Akkor vegyen egy nagy levegőt, beküldöm – jelentette ki John, aztán valamivel komolyabban hozzátette. – A lehető legjobbakat. A folyosón aztán Nirean kérdő tekintetével találkozott. Nem csukta be az ajtót, csak behajtotta. - Induljon – bólintott, aztán félreállt. - Köszönöm – mosolygott rá a lány hálásan, és megfogta a kilincset. - Igazat mondtam! Én se vagyok olyan bolond, hogy valakinek az életére törjek, csak mert legyőzött! – hajtogatta Táncoskard kétségbeesetten. – Én kastis-porért küldtem Rohanót, az csak hányingert okoz, én is kaptam már. - Oké, ebből elég – szakította félbe Ray. – Beszéljünk a szolgával, akivel elhozatta azt a valamit. - A konyhán lesz – jelentette ki fásultan Villámkéz. – Hozzák ide. - Egy pillanat – szólt közbe Sindem, mikor Nagylépés vigyázói már el is indultak Rohanóért. – Szerintem ez nem jó ötlet. - Miért? – kérdezte Ray. - Ez egy szolga – mondta Sindem annyira halkan, hogy csak Connor hallhatta. – Talán kedveli a gazdáját, ezért igyekszik majd kimosni valahogy, letagadja az egészet. De talán utálja, és akkor jó esélyt fog látni, hogy visszafizessen több éves szekálást, akár hazugsággal is. Ha megijed, elkezd össze-vissza beszélni. Sokkal őszintébb lesz, ha azt se tudja, miről van szó, de ez nem fog menni, ha itt rögtön kérdező-bizottság elé állítjuk. - Vagyis? - Mi lenne, ha előbb egyedül beszélnék vele, mint aki csak odakeveredett? Nekem nem lenne oka hazudni, és ha nem mond semmi hasznosat, már van egy történetünk, amitől nem térhet el nagyon, mert belezavarodik, és minimum annak a nevét is kiszedhetem belőle, akitől azt a vackot szerezte, hogy tovább mehessünk. - Rendben – egyezett bele Ray, és a yovaiakhoz fordult. – Szeretnénk először mi magunk beszélni a gyanúsítottakkal. Ha végeztünk, átadjuk a terepet, és azt csinálnak, amit akarnak, de a saját módszereinkben jobban bízunk. - Talán ideje inkább átadni az ügyet a belvilági Őröknek, a nyomozás az ő hatáskörük – tiltakozott Nagylépés. Így, kívülállóként, nem akart felelősséget vállalni az eseményekért. Raynek hirtelen átkozottul elege lett a sunyi, önző kis köpönyegforgatóból, és nem volt kedve miatta visszafogni magát. - Ez nem kérés volt – közölte azon a kemény, ellentmondást nem tűrő hangon, amit valamikor mélyen eltemetett saját csalhatatlanságának tudatával együtt. Egy paranoiásabb hangocska azonnal sikoltozni is kezdett, amiért elkapkodja a dolgokat. - Azon az ajtón menjenek ki, első alkalommal forduljanak balra, és a folyosó végén találják a konyhát. Rohanó még nincs húsz éves, rövid, szőke haja van, és kevés szakálla, inkább csak borosta – jelentette ki Villámkéz. Tudni akarta az igazat – most már az ő fiának a sorsa is ettől függött. – A belvilági Őrökkel pedig majd tisztázzuk a helyzetet. - Nem kell sok idő. Gyerünk, Sindem – az ajtón kívül tette hozzá –. Én a konyha előtt maradok, ha Nagylépés mégis megpróbálna bezavarni. Izgulsz? - Egy kicsit. - Volt egy ötleted. Ne vesd el. Sindem nagy levegőt vett, és bement a konyhába. Villámkéz útmutatása alapján könnyű volt felismerni a zöldségeket pucoló Rohanót, csak ő és a szakácsnő dolgozott ott éppen. - Zavarok? - Ha te ismersz valakit, aki szereti némán végezni a konyhai munkát… leszámítva persze Ínyenc anyót – intett a késével a mogorva öregasszony felé, aki a tűzhelynél kavargatott valamit. – De miért jönne egy idegen valakinek a konyhájába? - Mit tehet az ember, ha a gazdája mindenhová cipeli? Igyekszik meglógni. Az urak mind egyformák – legyintett Sindem. Nem tudott nem úgy tenni, mintha nyomozna, úgyhogy inkább egyszerűen megpróbálta elfelejteni ezt a tényt, és csak beszélt. - Igaz. Még az eszükbe jut valami, ami miatt ugráltathatnak – nevetett Rohanó. - A tied is sokat nyaggat? - Van olyan hely, ahol az átlagember megúszhatja a gazdái szórakozásait? - Nem a mi nyaggatásunk a legfőbb szórakozásunk? – Sindem észbekapott, ezzel a kérdéssel könnyen eltérhet a tárgytól, pedig már olyan szépen megközelítette. – Ráadásul néha csak úgy, hirtelen eszükbe jut valami nagyszabású estély, aminek persze tökéletesen kell sikerülnie. - Hallottál a tegnapiról? – Sindemnek úgy rémlett, Rohanót túlzottan érdekli a kérdés, igyekezett minden gyanút elterelni magáról. - Viccelsz? Az egész vidhoni küldöttség morgott, mert őket nem hívták meg. Helyette most jöttünk, hogy ne söpörjenek a szőnyeg alá minket. Kicsit hebegősre sikerült, de Rohanót nem zavarta. - Szóval azért tűnsz idegennek. De tényleg nem egyszerű az ilyesmi. Ínyenc anyó se könnyíti meg a helyzetet. - Miért? - Ő találja ki az esti menüt, aminek a hozzávalóiért körbe kell rohanni egész Yovát. A tegnap is egy rémálom volt, Villámkéz ugye hirtelen ránk szabadított néhány családot. A fél délutánom ezzel ment el, utána meg persze a szakácsnő dirigált, és minden apróságért kárált. - Részvétem – tárta szét a karját Sindem, kicsit késve. Közel járunk, mondd ki, mondd ki… - És akkor még az ifiúr rám szállt a hülyeségeivel. Kastis-por. Még ha valaki beteg lett volna a családban, érteném, de így… - Mi az a kastis-por? - Egy helyi növény gyökere megszárítva, megőrölve. A porontyoknál használják néha, ha lenyelnek valamit, amit nem kellett volna… Na mindegy, szóval a gyógyfüves messze van, és nagyon nem hiányzott az újabb túra. - Gondolom, a szakácsnő se örült, hogy lelépsz – Sindem szája kiszáradt az izgalomtól. - Naná. Mert persze kihasználtam az alkalmat, és leléptem egy időre, pedig végül az ajtón se kellett kitennem a lábam – Rohanó suttogóra fogta a hangját, és közben vigyorgott. - Azt hogy? – Sindem próbált lelkesnek tűnni. - Belefutottam Tízszeműbe, a lakájba. Az meg képes volt átvenni tőle az ügyet, mert neki úgyis csak este kell felszolgálnia, addig semmi dolga. Egyébként borzalom az a pasas, mint minden lakáj. Tudod, ő a főnök, csak mert folyton az urak körül sündörög, ráadásul mindent észrevesz, mintha tényleg tíz szeme lenne, és általában minden, csak nem jóindulatú. Szóval meglepett, hogy ilyen rendes. - Nálatok a lakáj szolgál föl az asztalnál? – ismételte Sindem őszinte érdeklődéssel. - Itt úgyis kevesen férnek el, úgyhogy senki se cipel sok embert magával. Én például takarítok a konyhai munka mellett. De nekem legalább nem is kell a távoli rokonság előtt hajbókolni – tette hozzá Rohanó kárörvendően. - A főfejesek közt vannak rokonai? - Ja, azt hiszem, valamelyik szörnyen fontos kereskedő fiacskája. Törvénytelen, persze, különben a családi vállalkozásban dolgozna, de gondolom, az apja azért törődik vele, mert ha csak az anyja családjára támaszkodhatna, ő is csak port törölni mehetne a szalonba. - Aha. Figyelj, én maradnék dumálni, de azt hiszem, ideje kinéznem, hogy hogy állnak a dolgok. - Szóval a szíved mélyén te is csak hű egy ugribugri vagy? Csalódtam benned – legyintett Rohanó. – Azért remélem, beugrasz, ha még jártok erre. - Naná – mosolygott zavartan Sindem, aztán visszament Connorhoz. Úgy érezte, a meghívást semmisnek tekintheti az után, hogy Villámkézék is faggatóra fogják a szolgát. - Mire jutottál? – kérdezte Ray. Frusztrált volt, az idő sokkal jobban rohant, amíg tétlenül kellett várakoznia, mint ha tehetett valamit. - Egy, Táncoskard igazat mondott a kastis-porról, tényleg ártalmatlan. Kettő, Rohanó nem csinált semmit, a lakáj intézte el a bevásárlást. - Mi köze egy lakájnak Koramhoz? – lepődött meg Ray. – Semmi indítéka nincs. - Rohanónak sincs, és mondom, a kastis-por tényleg csak hánytató. És ha mégis a lakáj a bűnös, honnan tudta, kinek akarják beadni azt a szert? - Nagylépés is tudott a párbajról, szerintem nagy port kavart a dolog. Menjünk vissza, hátha Villámkézék ki tudják egészíteni a történetet. Mikor visszatértek, a házigazda idegesen járkált fel-alá a szobában, és időnként fürkésző pillantást vetett a magába roskadt fiára. Nagylépés maga elé bámult, olyan arccal, mint aki nem érti, miért borult fel az egyszerű élete, az emberei az ajtó mellett álltak. Táncoskard elgyötört, könyörgő tekintettel emelte fel a fejét, mikor észrevette az atlantisziak érkezését. - Táncoskard, kivel beszéltél, mikor hazaértél? – kérdezte Ray halkan, érzelemmentesen. Próbált elkerülni mindent, ami segítene a fiúnak kibúvót találni, ha esetleg hazudna. - Senkivel. Bementem a szobámba, kizavartam Tízszeműt, egyedül akartam maradni. Fél Yova rajtam nevetett, ezt elég volt tudni, nem akartam hallani is. Ő meg faggatózott, hogy kívánok-e valamit, alig tudtam kidobni. - Mondtad neki, hogy ki dühített fel? - Nem. Mi köze volt hozzá? – kérdezte Táncoskard, kissé bizonytalanul. - Nem gondolkodtál te ennyire racionálisan. - Nem – vallotta be a fiú. – Nem tudom, mit mondtam neki, a kérdezősködése csak tovább bosszantott. Végül… ó, Yova üregei… azt mondtam neki, hogy ha nem tudja eltüntetni azt a dorese-i rohadékot, akkor inkább ő maga kotródjon el, de… de esküszöm, nem gondoltam komolyan! – Táncoskard egyre inkább megrémült. – Ki is ment a fejemből a dolog, akkor kezdtem lehiggadni, mikor eszembe jutott a kastis-por. Tetszett az ötlet, és elküldtem érte Rohanót, de csak ezért. - De nem ő hozta, jól mondom? – folytatta Ray. - Tízszemű volt – bólintott a fiú. – Nem magyarázta meg, miért, és nem is érdekelt. Megmondtam neki, kinek a poharába kell beletölteni, ő elintézte, és azután már nem volt semmi dolgom. - Rohanó szerint ő is vette meg – közölte Ray. - Azt akarja mondani, hogy a saját szakállára szerzett erősebb mérget? – kapta fel a fejét Villámkéz. - De nem tudom, miért tett volna ilyet. - Mert az apja Yova legfontosabb élelmiszerkereskedője – a megállapítás kivételesen Nagylépéstől jött. Nem zavartatta magát a hirtelen ráirányuló szempároktól, nyugodtan, félhangosan folytatta. – Nem tudta, Villámkéz? Önök gabonát ajánlottak, ami ezúttal általunk jutott volna Yovába, tehát ő elesett volna a haszontól. Gondolom, ez a fiacskájának se volt mindegy, és a gyilkossággal, amit így könnyen másra háríthatott, magukat akarta elkergetni. - Szép elmélet – állapította meg Ray, hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Szinte megbocsátotta érte az Őr eddigi viselkedését. – Ideje leellenőrizni. Merre találjuk azt az alakot? - Azt se tudom, hogy itthon van-e éppen – ingatta a fejét Villámkéz. – Ilyenkor többnyire semmi dolga, nem kell itt maradnia. Ha mégis, talán a szobájában lesz. Ugyanazon az ajtón ki, a lépcső tetején vannak a cselédek szobái, de hogy melyik, azt nem tudom – felelte a még ki sem mondott kérdésre. Az atlantisziak már el is rohantak. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2009-01-07 Ezúttal nem
Így, másodszorra sem volt jobb érzés szembesülni Koram állapotával, de Nirean ezúttal felkészült rá, és azt se hagyta magának, hogy a másik közönye összezavarja. Egy szót sem szólt, amíg le nem ült az ágy mellett álló kicsi, kényelmetlen székre. - Beszélhetünk arról, hogy milyen sokáig itt lenni a gyengélkedőn, vagy csak úgy általánosságban Atlantisztól. Nem fogok olyan témákat erőltetni, amiket te nem akarsz, de egy dolog biztos. Még egyszer nem fogsz elküldeni. - Csak mert nem bírod elviselni a tehetetlenséget? Nirean figyelmen kívül hagyta a bántó élt a fiú hangjában. - Tényleg úgy gondolod, hogy önmagaddal vagy ilyenkor a legjobb társaságban? - Talán nem. Lehet, hogy hiba. Mondanám, hogy túlélem, de… úgy néz ki, nem fogom. A lány pupillái összeszűkültek, mint mindig, mikor el akart titkolni valamit. Mintha szándékosan húzná össze az egyetlen rést, amin keresztül a lelkébe láthat valaki. Keveseknek tűnt fel egy olyan világban, ahol a legtöbben ilyenkor elpirulnak, felcsattannak, önkéntelen mozdulatokat tesznek. - Most dühös vagy. - Miért, te nem? – vágott vissza a lány halkan. Jobbnak látta témát váltani, de alig jutott valami az eszébe. – Ennek ellenére még mindig képes vagy belém látni. - Azt hittem, ez idegesít – nézett rá Koram. Sosem hitte volna, hogy Nirean képes mosolyogva beszélni erről. - Nem tudom, csak furcsa érzés. De kezdem megszokni. Végül is… még soha nem éltél vissza vele. - Nem volt rá okom – a fiú kissé nemtörődöm stílusban biccentett. - Nagyon köszönöm! – válaszolta Nirean erőltetett derűvel. Próbálta fenntartani a hangulatot, de a beálló csendben ez lehetetlen volt. - Nem kell sajnálnod – jelentette ki Koram hirtelen. – Tényleg. Lehetne rosszabb is. - Mire gondolsz? - Végül is, ágyban fekszem a puszta föld helyett, és nem fáj semmim. Csak éppen nem tudok mozogni. A több részletet nem akarta megosztani a lánnyal. Azt nem tudta volna elmondani neki, hogy egy ideig arra számított, csak egy lesz a sok holttest között egy véres csatamezőn, vagy egyszer elvágják a torkát egy sikátorban, az öregkort legfeljebb bezárva egy nyirkos börtönbe érhette volna meg. De ha mégis szabadon marad, akkor egyszerűen éhen hal vagy megfagy egy télen. Ezekhez képest tényleg így a legjobb. - Nem az a legrosszabb az egészben, hogy csak vársz, és azt sem tudod, mire? – kérdezte Nirean, mintha messze járt volna. – És nincs semmi jó, amire gondolhatnál, mert a múlt éppen most omlik szét, és minden, amit valaha tettél, olyan értelmetlen. Nos, ez meglepte a fiút. - Mit tudsz te erről? – a hangja sokkal elutasítóbb és mogorvább volt, mint ahogy akarta. - Elég sokat. Két hétig ültem egy félhomályos cellában, és arra vártam, hogy a papok kivigyenek végre a lidércek elé. Az emlékeim még határozottan elevenek. Két hétig nem szólt hozzám egy lélek sem, nem tudtam semmit, az élőkhöz már nem tartoztam, de még a holtakhoz se, és egy idő után már imádkoztam azért, hogy ne tartson sokáig. Sok mindent elhiszek, Koram, de azt, hogy egyedül akarsz ezzel szembenézni, azt nem. - Ez nem ugyanaz a helyzet – mondta a fiú halkan. - Miért? - Engem nem zavar, hogy vége az életemnek. Talán már itt is van az ideje – a Koram hangjában csendülő keserűség aggasztotta a lányt. - Miről beszélsz? A fiú nem nézett rá. Az elmúlt pár óra kíméletlenül szembesítette az életével, az összes hibájával együtt, amiket nem először szégyellt, és nem először akarta büntetni magát miattuk, jelen esetben az önként vállalt magánnyal. De Nireant ezúttal nem tudta volna elzavarni anélkül, hogy megmutatja neki önmagát – ettől viszont visszarettent. Így hát a két véglet között ingadozva próbált meg mondani valamit önmagáról, ami elég, hogy a lány otthagyja, de mégsem… árt neki. - Sosem tettem semmit, amire igazán büszke lehetnék. - Ezt éppen nekem kellene elhinnem? – tudakolta a lány szkeptikusan, de Koramot nem nyugtatta meg, sőt. - Igen, éppen neked! Neked, aki feláldoztad magad a népedért – a váratlanul szenvedélyes kitörés után ismét elcsuklott a hangja. – Én erre képtelen lettem volna. - Pedig ha jól emlékszem, azért kerültél ide, mert éppen megpróbáltad megmenteni az életemet. - Ahogy mondod. Csak próbáltam. És te még akkor is el akartál küldeni… - tette hozzá, félig öntudatlanul. Nirean szótlanul nézte pár pillanatig, aztán feltette az egyetlen kérdést, aminek éppen helye volt. - Miért tetted? Hiszen azt se tudtad, miért kötöttek ki. Koram ránézett, aztán a tekintete ismét a fal felé fordult. Nem volt igazán racionális indoka – de arra se, hogy ne válaszoljon. - El se tudod képzelni, hány embert láttam már szembenézni a biztos halállal. A legtöbben, ha marad rá idejük, sírnak, átkozódnak, fenyegetőznek… harcedzett emberek, akik folyton a bátorságukkal hencegtek. És aztán elém kerültél te, egyedül a semmi közepén… nem volt senki, aki miatt tartanod kellett volna magadat, és mégis hallgattál. Nem érdemelted meg, hogy meghalj. - Te se – mondta a lány egyszerűen. - Nem tartozol érte, Nirean. Nem kell emiatt itt lenned. - Ne érts félre. Kockára tetted az életedet egy vadidegen miatt, és jelen pillanatban teljesen mellékes, hogy ez az idegen én voltam. Aki ilyet tesz, annak van miért büszkének lennie magára. - Csak egy reménytelen próbálkozás volt, semmi több. Nem jelenti azt, hogy ha valahogy sikerül elmenekülnünk, akkor a továbbiakban is felelősséget vállaltam volna érted. - Ebben egészen biztos vagy? – kérdezte Nirean, mintha nem is róla lenne szó. Koram hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Ha valamiben biztos lehetett, az az, hogy a lány nem csak koloncként lógott volna a nyakán. De… - Az az élet nem lenne neked való. - Annak tudatában, hogy mi a feladatom itt, Atlantiszon, kissé ironikus, hogy féltesz az alvilág csalásaitól és hazugságaitól – mosolyodott el a lány. – Szerintem boldogulnék. - De itt nem magadért teszed – emlékeztette Koram. – És nem ez lenne az egyetlen, amivel be kell mocskolnod a kezed. Nirean, ott te lennél az egyetlen ember, aki képes saját maga helyett mások életét választani – és végül megint kiszökött belőle valami, amit nem akart bevallani, de valamiért eltitkolni sem tudta. – Ha tudnád, hogy én hányszor tettem meg az ellenkezőjét… Nirean egy ideig csak a másik arcát fürkészte, mielőtt újra megszólalt volna. - Koram? Nézz rám. Nézz rám, kérlek – a fiú úgy fordult felé, mint aki az ítéletet várja. – Ezért érzed úgy, hogy nem érdemled meg az életet? Ezért nem voltál hajlandó a szemembe nézni? - Mit akarsz hallani? – kérdezte Koram elkínzottan. – Ennyi vagyok. Egy tolvaj, egy kém, egy gyilkos. - Gyilkos az apám, a nagyapám, a nagybátyáim – vágta rá a lány halkan, szenvedélyesen. – Ha eljön az ideje, gyilkos lesz a fivéreimből, gyilkos lett volna a férjem és a fiaim is. És soha nem vádolnák magukat azért, mert emberek ezreit küldték a halálba, inkább menedéket keresnek abban a tudatban, hogy mindezt Dorese-ért teszik, és több száz éves döntéseket követnek. Ha te képtelen vagy ugyanígy elhárítani a felelősséget… akkor ezerszer többet érsz náluk. - Akkor is így gondolnád, ha előtted ölnék meg valakit? – nézett Koram Nirean szemébe. Ő gondolkodott néhány percig, épp elég ideig, hogy a másik ne vonhassa kétségbe az őszinteségét. - Túllépnék rajta. Nem azonnal, de megbirkóznék vele. - Biztos vagy benne? - Miattad? – kérdezte a lány olyan hangon, mintha nevetséges lenne ezt kétségbe vonni. - Azt se akarod látni, ha párbajban verek el valakit. - Az csak játék, és nem számít a véleményem. Ez teljesen más. Kopogtattak. Egy orvos és egy nővér csatlakozott hozzájuk. - Elnézést, de itt az ideje néhány újabb vizsgálatnak. Kisasszony, megkérhetném, hogy kint várakozzon? Nirean nem szívesen állt fel. Tartott tőle, hogy a fiú meggondolja magát, és megint elutasítja, amikor visszatér hozzá. - Visszajövök, amint tudok – ígérte Koramnak, aki vérszegényen elmosolyodott. - Örülnék neki. A cselédek szobái, nem meglepő módon, üresek voltak. Ray frusztráltan nézett végig a kinyitott vagy berúgott ajtókon, és igyekezett nem törődni a fejében halkan, erőszakosan visszhangzó tiktakolást, ami arra figyelmeztette, hogy fogy az idő, fogy az idő, fogy az idő… - Akkor most várunk? – sóhajtott fel csüggedten Sindem. - Nem kéne – rázta a fejét Ray, bár nem volt más ötlete. Aztán felkapta a fejét. – Mit gondolsz, Rohanó tudhatja, hol van? - Talán. Megyek – vágta rá a kimondatlan kérdésre, és visszarohant a konyhára. A szolga addigra már a zöldségek feldarabolásával foglalatoskodott, és ügyet sem vetett a szakácsnő szitkozódására. - Na, nincs rád szükség? – érdeklődött, mikor meglátta az érkezőt. - Rám nincs, Tízszeműre van. Nem tudod, hol találom? Rohanó és a szakácsnő feltűnően aljas mosollyal nézett össze. A fiú enyhe aggodalommal nézte őket. - A mosókonyhában lehet. - Ez egészen biztos? – kérdezte Sindem gyanakodva. Nem bízott az ilyenfajta vigyorban. - Ha Napfény ott van, akkor ő is – a szolga arcán még mindig a tabutémákat megillető mocskos kifejezés ült. – Biztos, hogy zavarni akarod? - Naná! Hol a mosókonyha? - Ugyanezen a folyosón, nem a nappali felé, hanem a másik irányba, innen a második ajtó, ugyanezen az oldalon. Ennyire sürgős? – kérdezte, mert Sindem máris kifele vette az irányt. - Életet menthet – vetette oda a fiú, és már el is tűnt. Amint bevágta maga mögött az ajtót, Rayre nézett.– A mosókonyhában lesz. Valami cselédlánnyal. - Hát remélem, jól szórakozik! – morogta Connor sötéten, miközben követte Sindemet. - Csak úgy rájuk törünk? – állt meg a fiú a kijelölt szoba előtt. - Ha ugyanúgy zavarba akarsz jönni, mint ők, amikor rajtakapod őket, csak nyugodtan – mondta Ray, és mire a másik megkönnyebbülten bólintott, ő már keményen rávágott az ajtóra. Riadt sikkanás hallatszott, elfojtott káromkodás, kapkodó neszezés. Néhány perc múlva csinos, zilált ruhájú, szégyentől piros arcú lány állt előttük. - Bo… bocsánat, de… vizes volt a kezem – hebegte. - És nem volt senki, aki ajtót nyitott volna helyetted? – kérdezte Ray, álságos sajnálkozással a hangjában. A lány, ha lehet, még jobban elpirult, és segélykérő pillantást vetett a mosókonyha egyik fala felé. Az atlantisziak elől már nem láttak el odáig, mindent eltakart az ajtó, amit Napfény védekezően pozícióban tartott. Valaki megvetően felsóhajtott, és nemsokára kellemetlen arcú, éles tekintetű férfi bukkant fel a cseléd háta mögött. - Elnézést – kezdte, miközben odébb terelte a lányt. – Fiatal még és tapasztalatlan, de nem akartam nagydobra verni, hogy egyelőre minden mozdulatát figyelni kell. Miben állhatunk a szolgálatukra? - Te vagy Tízszemű? - Igen – felelte a lakáj kimérten, az érdeklődés szikrája nélkül. - Akkor csak veled van megbeszélnivalónk, a kislányra nem lesz szükség – egyik yovai se mozdult. – Üzleti ügy, de jobb, ha erről se tudnak túl sokan. - Menj csak – mondta Tízszemű Napfénynek, de rá se nézett, a tekintete nem eresztette el Rayét. A lány elsurrant az atlantisziak mellett, a lakáj félreállt, amíg ők bejöttek. – Tehát, miről lenne szó? Connor szembefordult vele, a karjait lazán összefonta. Bólintott Sindem felé, aki az ajtó közelében állva maradt. Tízszemű hol egyikre, hol a másikra nézett, mint aki az emlékezetében kutat, mert látta már valahol a beszélgetőtársait, de nem emlékszik rá, hol. Nincs huszonnégy órája, hogy felszolgált nekünk az asztalnál, villant át Ray agyán. Ha nem ismer fel minket, akkor nagyon koncentrált valami másra. Vagy csak megjátssza magát, persze. - Szabad megkérdeznem, miért pont engem keresnek meg ezzel? – kérdezte Tízszemű hideg, üres szolgahangon. - Feltűnő lenne, ha csak úgy a nagykereskedőhöz fordulnánk, nem igaz? – mondta Ray hanyagul, aztán csendben imádkozott, hogy a pasasnak ne tűnjön fel, mekkora hülyeséget is mondott. Elvégre vagy pár külvilági keresi a papát, és akkor sokkal feltűnőbb, hogy elmennek valakihez, csak mert beszélni akarnak az egyik szolgájával, vagy pár jelentéktelenebb yovai, de azok meg hogy jutottak be a világ egyik előkelőségéhez? – Tízszemű még rá se kérdezett, hogy honnan is jöttek ők egyáltalán. Ő viszont még kertelni egy kicsit, csak amíg elég információt kiszednek a lakájból, hogy már ne tudjon tagadni. Koram módszere. Csak éppen a könnyed természetesség és önbizalom hiányzott, amivel a fiú tökéletes mesét hoz össze. Fura, a nyugalom, vagy legalábbis annak a látszata, megvolt. Köszönhetően annak az űrnek, ami hirtelen elöntötte a századost, akit így lekötött, hogy kitaláljon valamit, és ne tűnjön közben partra vetett halnak. Csak semmi kapkodás, végigjátszani egy játékot, és nem másba kezdeni, ha úgy néz ki, nem működik. Türelem. - Miről lenne szó? – kérdezte Tízszemű, még mindig üresen. Raynek fogalma sem volt róla, mi járhat a lakáj fejében: talán rájött, hogy valami bűzlik a dologban, talán mindig ebben a stílusban tárgyal. Szóval mit is mondjon neki? Élelmiszerkereskedő apa, akkor… - Zöldségekről. De lehet, hogy macerás lesz a dolog. Mennyit hajlandóak bevállalni? - Amennyit szükséges. És bele fogjuk számolni az árba. Ray hirtelen úgy érezte, nem ez a mérgezés a pasas első komoly húzása. - Ki lesz a helyszínen, hogy ezt eldöntse? Maga? - Megeshet – Tízszemű mintha egy kicsit kihúzta volna magát. – Jól boldogulok a nehezebb ügyekkel. - Lakájként? Villámkézéknek nem tűnik fel, ha csak úgy lelép? - Meg lehet azt oldani. Ráadásul időnként kifejezetten hasznos helyen vagyok – mosolyodott el a másik önelégülten. - Valóban? – Ray majdnem kiesett a szerepéből. Nem lehet olyan szerencséje, hogy Tízszemű most mindent kiköhög. - Az egyik Külőr legjobb barátjánál szolgálok. Információk szempontjából nagyon hasznos. A fene. Persze, nagy baromnak kell lenni ahhoz, hogy valaki vadidegeneknek elbüszkélkedjen, kit próbált kinyírni a napokban. Vagy nagyon idegesnek, hogy ne tudjon előre gondolkozni. Azt pedig teljes diszkrécióval is el lehet érni. Ray, mintegy mellékesen, elővette a kését, és játszadozni kezdett vele. Annyi haszna már volt, hogy jobban érezte tőle magát, segített a „titokzatos, sötét alak” szerepére fókuszálni. - Maguk kereskedők, vagy követek? – Tízszemű nyilván észbekapott, hogy túlságosan a másik irányítja a faggatózást. - Épp egy kémkedő lakáj ne értené? – vont vállat Connor. – Aki még gyilkol is, ha kell? - Igaz – ismerte el Tízszemű, aki az egyre ijesztőbb táncot járó kést bámulta, és kezdte kényelmetlenül érezni magát. Az idegen nyilván rosszul értelmezte a dicsekedését, és most rá akar mutatni, hogy őt se kell félteni, de ez már túlzás. – Eltenné? - Zavarja? – érdeklődött Connor szenvtelenül. Persze, hogy zavarja. Átlagembert a frász töri, ha valaki egy késsel zsonglőrködik a közvetlen közelében. Jó néhány éve már tesztelte a módszert, akkoriban még csak felvágásból, aztán leszokott róla. Legalábbis szándékosan régóta nem sokkolt vele senkit. – Ugyan, hiszen semmi okom maga felé dobni ezt a kést, nem igaz? Tízszemű rámeredt. Aztán Sindemre. Ő az ajtónak vetette a hátát, és nem túl barátságos arckifejezéssel bámulta a jelenetet. - Kik maguk? Az atlantisziak összenéztek. Sindem biccentett egy kicsit, olyan „te tudod”-stílusban. - Dorese-iek – mondta Connor szinte sajnálkozva. Tízszemű elfehéredett. De megpróbált tovább játszani, mint akinek fogalma sincs róla, mi folyik itt valójában. - Á! Külön öröm új üzletfeleket szerezni – felelte erőltetett mosollyal. - Nagyobb, mint új ellenfeleket eltenni láb alól? – kérdezte Connor. A kés a kezében elindult a lakáj felé, majdnem útra kelt a levegőben, de a férfi elkapta, mielőtt messzire jutott volna. Akár véletlen is lehetett volna. - Fogalmam sincs, miről beszél. - Táncoskard megbízta, hogy szórjon bele valamit az egyik társam poharába. Ez eddig rendben is van. De maga egy kicsit eltért a parancsoktól, kastis helyett valami mást szerzett be. Mi volt az? - Semmiben sem tértem el az utasításaimtól – lépett hátra a lakáj. – Én végig abban a hitben voltam, hogy a tasakban kastis-por van. - Átvágta az eladó? – sajnálkozott Connor. Neki így is jó. Az eredeti anyagot kell elvinnie az atlantiszi orvosokhoz, nem pedig vallomásra bírnia a lakájt. – Tudja mit, vele is beszélni akartunk, legalább ezt a kérdést is tisztázhatjuk. Ki volt az, és hol találjuk? Tízszemű habozott. Naná. Ha beszélnek a méregkeverővel, az biztos, hogy lebuktatja, nem lesz hajlandó egyedül elvinni a balhét. Vagy az apja el tudja intézni, hogy ne is törődjenek az öreg tiltakozásával? Tesz egyáltalán valamit érte, ha nem is ismeri el őt nyilvánosan a fiának? - Nem érdemes sokat várni – jegyezte meg Connor. – Elég egyszerű a helyzet: lebukott. Ha nem működik együtt, nagyobbat szív, ha a barátom meghal. Ray egy másodpercre összerándult. Az istenit, végül csak kimondta. - A neve Füves – mondta Tízszemű hosszas gondolkodás és hatalmas sóhaj után. – Nehéz megtalálni a boltját, elviszem hozzá magukat. - Rendben. Akár indulhatunk is – Ray az ajtó felé intett. Tízszemű szorongva ment végig a folyosókon, és lecövekelt, mikor Sindem nyomában haladva meglátta a gazdáját és a többi várakozót. Tett egy önkéntelen mozdulatot, mint aki menekülni akar, de Connor tovább lökte. - Teszünk egy kis kirándulást Tízszemű egyik ismerőséhez. Örülnénk, ha a vigyázók szemmel tartanák az urat, amíg kifaggatjuk az illetőt. Nem kéne megszöknie. Nagylépés intett a vigyázóknak, hogy menjenek. Ray még visszafordult Villámkézhez. - Ó, és bocsánat az ajtókért. - Tisztázzák a fiamat, és megbeszéltük – válaszolta a harcművész. - Nem hiszem, hogy az még problémát jelentene – bólintott Ray, aztán csatlakozott a csoporthoz. - Hogy vagy? – kérdezte Joanna, mikor meglátta Nireant. - Nem panaszkodhatok – mosolyodott el a lány kesernyésen, és bizonytalanul Koram szobája felé intett. A fiúhoz képest tényleg csúcsformában volt – Joannát pedig teljesen hidegen hagyta ez a fajta megközelítés. De rendben, ha kerülőúton kell járnia, akkor ezt fogja tenni. - Koram hogy viseli? Nirean arca elkomorodott. Leült Joanna mellé a folyosón. - Szeretném azt hinni, hogy csak azért csüggedt el ennyire, mert a gyengélkedőn ostoba gondolatokba lovalta magát, és nem túl régi a probléma. De… Joanna várt. Sejtette, mire célozhat a lány, és azt is, hogy ezt egyikük se fogja kimondani. Ez Koram titka, amiről ő hivatalosan nem is tudott, és Nirean nem volt Ray, hogy máshoz forduljon, legyen szó akármilyen megbízható emberről, ha nem tud kezelni egy információt. - Sosem hittem, hogy bármit tudok róla, sosem beszél magáról, de… eszembe se jutott, hogy… ilyen titkai vannak. A lány a tenyerébe temette az arcát, Joanna egy másodpercre elmosolyodott. Jelentett valamilyen fokú bizalmat, hogy Nirean, ha minimálisan is, de céloz rá, milyen nehezen boldogul azzal, amit hallott. - Csak attól félek, hogy valami rosszat mondok, pedig arra végképp semmi szüksége sincs. - Azt hiszem, még az is jobb, ha rosszat mondasz, mintha semmit se. - Azt se tudom, mit akarok elérni. Azt kellene elhitetnem vele, hogy nem számít semmi, ami eddig történt? Vagy hogy csak akarnia kell, és minden rendbe jöhet? Ezzel még magamnak is hazudnék. - Akkor ne tedd. Most bízik benned. - Tudom… de olyan kevésnek érzem magam. Elmegy, és én nem tudom megállítani. - Senki sem tudja, amíg Ray-ék vissza nem érnek – felelte Joanna, és nagyon utálta, hogy ilyesmit kell mondania vigasztalásképpen. - Nem is akarja, hogy megmentsék – jelentette ki Nirean tompán. – Mit kezdjek ezzel, Joanna? Próbálom meggyőzni arról, hogy megérdemli, de nem tudom, elhiszi-e. - Ne rágódj ezen, legalább egy pár percig. Ha pihensz egy kicsit, sokkal könnyebben találsz megoldást. Van időd, az erődre pedig még szükséged lesz, ha mellette akarod kibírni. - Anyám mindig azt mondta, nincs olyan, hogy „nem bírom ki”. Akkor elájulsz. Amíg talpon vagy, addig bírod – jegyezte meg Nirean elgondolkodva. - Kemény asszony lehetett – mondta Joanna óvatosan. Viszolygott ettől a fajta nézőponttól, életidegennek tartotta, akármennyit segített azoknak, akik ezt vallották. – De azt hiszem, már rájöttél, itt a puszta kitartás nem elég. - De mim van ezen kívül? – kérdezte magát Nirean. Az aggódással nem sokra megy, nem mosolyoghat, mert Koram úgyis tudná, hogy hazudik, az őszinteséghez pedig olyan dolgokat kell bevallania, amit inkább elfelejteni szeretne, nem pedig másokra zúdítani. Hiszen éppen erről volt szó végig, jött rá hirtelen. A vigyázók kérésére Rayék tettek egy kis kitérőt, mert szükségük lesz az erősítésre, ha két fogolyra kell majd vigyázniuk. Az nem volt kétséges, hogy az atlantisziak azonnal hazarohannak, amint a kezükben tarthatnak végre valamit, így hát Ray, idegesen az időveszteség miatt, belegyezett. Közel jártak a megoldáshoz, de… nem elég közel. Próbálta elkergetni a gondolatot, de lehet, hogy már csak a semmiért folytatják a nyomozást, fogalmuk sincs róla, nem romlott-e Koram állapota az utóbbi pár órában. Cserébe legalább elérték, hogy először ők beszélhessenek Füvessel. Alkalmi társaik feladata kimerült abba, hogy a gyanúsítottak elvigyék a börtönbe, a kikérdezés nem az ő dolguk volt. Amíg az egyik vigyázó intézkedett, a többiek kifaggatták Tízszeműt, hogy mennyire ismeri a méregkeverőt, mit lehet tudni róla, aztán folytatták az útjukat. Az erősítés kicsit lemaradva követte őket, hogy ne keltsenek feltűnést, csak a katakombarendszer elhagyatottabb járataiban zárkóztak fel. - Azért, ha segítség kell, szóljanak – mondta az egyik vigyázó, mikor elérték úti céljukat. Connor bólintott, és kopogtatás nélkül kinyitotta az elhanyagolt, nyikorgó ajtót. Szegényes, lerobbant kis boltba jutottak. A polcok inkább a kortól, mint az áruktól roskadoztak, a legtöbbet valami pókhálószerű kosz borította. A boltost csak akkor tudták megkülönböztetni a bolt ajtóként funkcionáló, penészes, szakadt függönyeitől, mikor megmozdult: egy rozoga asztalra támaszkodva állt, közel a falhoz. Öreg ember volt, elhanyagolt szakállú, életunt, de büszke magára. Pusztán néhány idegen érkezése még nem tudta felkelteni az érdeklődését. Connor és Sindem undorodva mérte fel a helyiséget. Az öreg sem nyerte el a bizalmukat. - Ismeri Tízszeműt? – kérdezte Ray, mikor rájött, Füves nem fog eladóként udvariaskodni. - Mi van, ha igen? - Megeshet, hogy panasza van a legutóbbi áruval kapcsolatban. Az öreg arca elsötétült. - Elmehet a fészkes fenébe. Azt mondta, fél napig ne legyen tünet, most meg nyavalyog, mert nem látja az eredményt? - Mennyi idő alatt öl az a vacak? - Egy nap, talán több. Meg se kapta annyi ideje a szert, szóval jobb, ha meg sem szólal. Nem tudom, mik az utasításaitok, de először kérdezzétek meg tőle, hogy biztos búcsút akar-e inteni az egyetlen árusnak, aki besegít a törvénytelen játszmáiba. - Mi következik a bénulás után? Füves már válaszra nyitotta a száját, aztán hirtelen lemerevedett. - Tízszemű nem kérdezte meg, mik lesznek a tünetek. Maguk honnan tudják? – a másik kettő nem válaszolt. Füves nézte őket egy ideig, aztán visszataszító, lelkes mosoly jelent meg az arcán. – Maguk látták. Hogy néz ki? Sindemben a vér is megfagyott, Ray viszont valami furcsa megkönnyebbülést érzett. Nincs több játék, nem kell visszafognia magát. Eddig se volt könnyű, és ahogy elnézte a méregkeverő perverz vigyorát, lassan felcsapott benne a gyűlölet. - Most mi kérdezünk. - Nem biztos, hogy válaszolok, akkor meg mihez kezdenek? – pimaszkodott a méregkeverő. Neki nem volt mit veszítenie. - Kedves, barátságos ember vagyok, aki szereti szép szóval elintézni a dolgokat – szögezte le Ray lassan, jól artikulálva. – Tehát, ha bármi ilyesfélét teszek… - a százados hirtelen meglökte Füvest, ezzel kényszerítette, hogy a falig hátráljon, és mikor már nem volt tovább, előrántotta a kését, és a méregkeverő torkának szegezte – az azt jelenti, hogy kezd elmenni az eszem, és a dolgok nemsokára nagyon eldurvulnak. Világos voltam? - A hullámból nem szedsz ki semmit – Füves még mindig vigyorgott. - Ha nem segítesz, miért hagynám életben a barátom gyilkosát? Az öreg prüszkölt egyet, és jelentőségteljesen körüljáratta a szemét az ócska kis bolton. Nem úgy nézett ki, mint akit nagyon megrázott a fenyegetés. Connor ingerülten az égnek emelte a tekintetét. - Tudod, ha azt hiszed, hogy te vagy az első méregkeverő, akivel beszélek, hát nagyon tévedsz – kicsit megbillentette a kést, hogy Füves is láthassa. A pengén néhány átlátszó csöpp ült, és az öregember orrát édeskés, émelyítő szag csapta meg. A mosolya kissé elhalványult. - Csúnya halálod lesz, ha rajtam múlik – közölte Connor. Sindem elhűlve figyelte őket. Nem vallott a századosra ez a húzás, de az arckifejezéséből ítélve komolyan gondolta. És jobb, ha segít neki valaki, mielőtt elfajulna a helyzet. - Én nem feszíteném túl a húrt a helyében – szólt közbe, nem tudott kiszűrni minden aggodalmat a hangjából. – Főleg, ha ez az a lötty, amit otthon azzal a tanácsossal végzett… - Az – jelentette ki Connor, a szeme sarkából Sindemre nézett, hogy lássa, hogyan reagál a társa. - Bocs, de akkor lehet, hogy kimegyek az utolsó részeknél, elég volt egyszer látni – a fiút zavarta, hogy kicsit remeg a hangja, Füves viszont éppen ettől kezdett riadtan nézni. A haláltól nem félt, azt viszont túlságosan jól tudta, mire képes a megfelelő szer valakivel. - Mégis mi a fenét vár tőlem? - Válaszokat. Őszintét, különben visszajövök, és akkor se lesz jobb a kedvem – Füves félig ösztönösen lökte előre magát, Connor visszanyomta. –Ne fickándozz, mert a végén saját magadat vágod meg. - Nem tudok segíteni! Akárki volt Tízszemű célpontja, az már gyakorlatilag halott, akármit tesznek velem. - Imádkozz, hogy az orvosaink ne adjanak neked igazat. Van tartalékod abból a löttyből? Füves értetlenül meredt rá, el sem tudta képzelni, mire kellhet Connornak a méreg maradéka. - Jobban teszi, ha egyszerűen válaszol – ajánlotta Sindem. - Igen, maradt – nyögte ki végül Füves. – Még nem jutottam ki a felszínre, hogy eltüntethessem a maradékot. - Helyes. Szóval, hol van? - A függöny mögött, balra a polcon – hebegte az öreg, és inkább a szóban forgó helyet nézte, mint Connor dühtől villogó szemét. – A második sorban, a barna kis üvegcsék. Sindem eltűnt a poros, nyirkos függöny mögött, és nemsokára visszatért az egyik fiolával. A felszíne tiszta volt, tényleg úgy tűnt, hogy valaki nemrég kézben tartotta őket. - Ez az? - Iiigen – válaszolt Füves, Connor egy percig még tanulmányozta az arcát, aztán elengedte. Sindem rongyba csomagolt a fiolát, és eltette. - Mi a hatása? - Lassan lebénul mindene – Füves nem mert nem válaszolni. – Ha szerencséje van, észre se veszi, hogy meghal. Ha nincs, lassan megfullad. - Menjünk – mondta Connor, és Sindemmel az ajtó felé vették az irányt. Kint még szólt a vigyázóknak, hogy Füves szabad pálya, aztán futólépésben indultak vissza a kapuhoz. Késő délután volt, és a méregkeverő azt mondta, legalább egy napjuk van. - Connor, mi a fene volt azon a késen? – kérdezte Sindem, amikor átértek a köztes bolygóra. - Ja, ez? – Ray elővette a kést, megnézte, és megszagolta. – Étolaj, meg azt hiszem, valami arcszesz. - Honnan szedted az ötletet? – faggatózott tovább Sindem, már tárcsázás közben. Tudta, hogy valami átverés van a dologban – Connor, amint mérgezett pengét hajigál Tízszeműnél? – de azért ez meglepte. - Gondoltam, hogy valakit meg kell majd szorongatnom valamivel… Egyébként, csak az étolaj volt az én ötletem, de az étkezőben meghallotta valamelyik krimirajongó, hogy mire kell, és azt mondta, hatásosabb, ha van valami szaga is. Elrohant, és visszajött a saját pacsulijával. - Mióta szoktál rá a blöffölésre? – kérdezte Sindem, miközben elfojtott egy vigyort, de választ nem kapott. A féregjárat megnyílt, és Ray inkább azzal foglalkozott. Jobban sietettek annál, mint hogy arról beszéljen, milyen kétségei voltak a dologgal kapcsolatban, nem is hitte, hogy képes lesz végigjátszani a szerepét, de a végén úgy elöntötte a düh, hogy probléma nélkül megtett volna akármit. Eredetileg csak azért vágott bele, mert pontosan ettől a dühtől tartott, mert a blöff jobb ötletnek tűnt, mint ájultra verni valakit, pedig nem tudta meggyőzni magát arról, hogy ha egyszer elszabadul az ökle, akkor képes lesz idejében megállni. Nem, nem ez volt a legjobb időpont, hogy ezt megbeszélje valakivel. Sürgősen le kellett postázniuk a mérget az orvosoknak… ha még nincs túl késő. A vizsgálatok után az orvos egy óráig nem engedte vissza Nireant Koramhoz. - Ugyan már, ez jó hír – próbálta Joanna megnyugtatni a lányt. – Ha a „betegeknek pihennie kell” dologgal jönnek, az azt jelenti, hogy még nem mondtak le róla. Ebbe a lány kénytelen-kelletlen bele is törődött, de tagadhatatlanul megijedt egy kicsit, mert valami idegen vonást, valami bizonytalanságot látott Koramon, amikor visszatért hozzá. De ezúttal szó sem volt elutasításról. - Amíg nem voltál itt, azon gondolkodtam, hogy akkor is ilyen könnyen felmentenél-e, ha tudnád, mi mindent tettem – kezdte kertelés nélkül. - Ki akarod próbálni? – kérdezte a lány csendesen. Ha számot kellett volna adnia róla, mit érez ebben a pillanatban… megtiszteltetést. És enyhe félelmet, még akkor is, ha biztos volt benne, hogy Koram semmi olyasmit nem tud mondani, ami miatt visszaszívná bármelyik szavát. - Igen – bólintott Koram. – Jogod van tudni. Egy nappal ezelőtt esze ágába se jutott volna beavatni Nireant. Tulajdonképpen azt se tudta, hogyan viszonyuljon hozzá. Korábban kétféle embert ismert: azt, akire gyanakodnia kellett, és azt, akit megvetett. A lány túl okos és bátor volt, hogy az utóbbi csoportba tartozzon, és túlságosan tiszta, hogy az elsőkhöz sorolja. Ez félig elbizonytalanította, félig lenyűgözte, és jelen pillanatban egyszerre szerette volna, ha Nirean végleg felmenti, és ha egyszerűen elfordul tőle mindazért, amit tett. Korábban a világért se tette volna így próbára a lányt, de most már nem számított. Egyedül nem tudott választ találni, és ezúttal mert segítséget kérni. Így hát beszélt. Beszélt a háborúról, amiben részt kellett vennie, az életről a tolvajok között, a helyekről, ahonnan végül menekülnie kellett, a betörésekről és a titkokról, amik miatt menekülnie kellett, és arról, amit mindig csak később tudott meg: hogy mi volt a megbízói célja, mit tettek azok a papírok, amiket ő kérdezés nélkül leszállított. És végül beszélt az erdőben töltött hónapokról, ahonnan nem akart kijutni, de rábukkant Medievre, és ki akarta ismerni, mielőtt eldönti, hogyan tovább. Mikor befejezte, egy ideig mindketten hallgattak. - Milyen más lehetőségeid voltak? – kérdezte végül Nirean. - Például meghalhattam volna. - Ó, igen, én pedig életben maradhattam volna. Maradhattam volna Dorese-ben, vállalom, hogy hallgatok, és várom, hátha tehetek valamit. Koram hitetlenkedve meredt rá, de úgy tűnt, a lány komolyan gondolta. - Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. - Különös, eredetileg én is pontosan ugyanezt akartam mondani az előbb. - De tényleg – tiltakozott tovább a fiú –, mégis mit érhettél volna el, ha ott maradsz? - Nem tudom. De azt se tudtam, hogy képes leszek kereskedelmi szerződéseket nyélbe ütni egy nem létező világ nevében. Ha maradtam volna, ugyanezzel az erővel már ki tudja, hol tartanék? - Hogyne, szembeszállni az egész világgal, semmiség, tényleg… - bólogatott Koram gúnyosan. – Vagy rosszul értettem, és mégsem voltál annyira egyedül? - Hogy mondtad? - Szembeszállni a világgal… - a fiú elkapta Nirean tekintetét. – Ó. Rendben, beismerem, nem volt sok lehetőségem. Erre ment ki az egész? – kérdezte, félig csalódottan. - Nem, ne érts félre – nézett a lány Koram szemébe. – Őszinte voltál, és ezért én is. Legalábbis időnként tényleg úgy gondolom, hogy egyszerűen a könnyebbik utat választottam, mikor elvállaltam az áldozat szerepét. Akkor és ott nagyon gyűlöltem a világomat, nem akartam részt venni mindabban, ami ott történik. Eltartott még egy darabig, nem hiszem, hogy ez éppen előtted maradt volna titok. - Amilyen elszántsággal szabadulni próbáltál tőle, szerintem mindenki azonnal rájött. Nirean bólintott, és egy percre a gondolataiba merült. - De tudod, nem fordíthattam hátat mindennek. Nem gyűlölhettem azt, ami azzá tett engem, ami vagyok, mert akármilyen hazug és képmutató az a világ, sokat kaptam tőle. Talán nehéz elfogadni, de ez rád is igaz. Mindent, amit tudsz a jóról és a rosszról, ott tanultad. Volt más lehetőséged is, hogy meghalsz, hogy elfogadod a körülményeket, és beleszoksz, de a végén szembefordultál vele. Vagy nem is annyira a végén? Koram, én lettem volna az első, akin segíteni próbáltál? Féláron elvégezni egy munkát nem nagy dolog. És minek számít, ha az ember lopni tanítja a zörgő csontú koldusgyerekeket? Minek számít, ha az ember egyszer fizet a rongyos öregember helyett a kocsmában, akinek már nincs elég pénze, hogy az alkoholba meneküljön a szegénység elől? Felemás jótett, a pillanatnyi könnyebbség arra vezethet, hogy a gyereket pár év múlva elkaphatják, az öreg már hazafelé halálra fagyhat a tél közepén. Hát ezzel próbált ő segíteni. - Nem tudom, mennyit ért – ingatta a fejét, válaszul Nirean kérdésére. Meglepően nehezen sikerült a mozdulat. - A lényeg, hogy megpróbáltad. Amikor minden kilátástalan, még az is sokat számít, ha valaki épp csak nem fordít hátat neked. Rájöttem, mikor apám elkísért a kivégzésemre. Koram hallgatott. Furán üresnek érezte magát, és volt még valami idegen dolog, nem is zavaró, csak… Nirean fogta a kezét. Ő pedig észre sem vette, és erre valahogy az sem volt mentség, hogy az utóbbi pár órában a mozgásával együtt a tapintása is kezdte cserbenhagyni. A lány követte a pillantását, és ugyanannyira meglepődött, mint ő, kicsit zavarba is jött, végül elmosolyodott. Nem emlékezett rá, mikor tette, még kevésbé, hogy miért, de olyan… helyénvalónak tűnt a helyzet. Nem húzta el a kezét. Joanna felugrott, mikor meglátta Rayt és Sindemet közeledni. - Sikerült? - Ha minden igaz. Valami változás? - Ha lenne, Nirean már szólt volna. Bent van. - Oké. Leadjuk ezt a vackot, aztán én is benézek. A gyengélkedőn irgalmatlan sürgés-forgás kezdődött, amint az orvosok kézhez kapták a mérget, az egyik doktort lehívták, a másikat elküldték, valaki a mikroszkóphoz rohant, másvalaki a műszereken állítgatott, Ray úgy döntött, itt rá nem lesz szükség. Óvatosan bekopogott, aztán bement Koramékhoz. Egy ideig senki sem szólt. Nirean nem mert kérdezni, Koram nem is tartotta szükségesnek, Ray pedig nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. - Hát, azt hiszem, innentől már az orvosokon múlik a dolog – nyögte ki végül. - Mennyi időm van még? – kérdezte Koram halkan. Ray nem nézett rá. - Azt mondták, legalább egy nap kell a szernek. Yovában most délután van – tette hozzá, mikor látta, hogy Koram a rohamosan sötétedő eget nézi. Mostanra már ott is kezdhet lemenni a Nap, de jobb erre nem is gondolni. A fiú nem válaszolt, Nirean éppen a falat figyelte, és az átlagosnál gyakrabban pislogott. Ray hozott magának egy széket, és leült melléjük. Nem sokkal később Sindem is csatlakozott, akit addig egy orvos faggatott, hogy megtudtak-e valami újat. Joanna kint maradt, arra az esetre, ha valakit legyűrne a várakozás. Múlt az idő. A csapat tagjai csendben vártak, már nem volt mit mondaniuk, és Koramnak már nehezére esett a beszéd. A némaságban legalább feltűnt, amikor a fiú lélegzete kezdett akadozóvá válni. Ray és Sindem tekintete összevillant, mindketten emlékeztek Füves szavaira. Szóval, nincs szerencséje. - Hívok egy orvost – jelentette ki a százados, és kisietett. - Nirean – suttogta Koram erőtlenül. - Igen? - Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha kimennél – mondta a fiú nehézkesen. - Nem. Nem hagylak itt. - Nirean, kérlek… Nem akarom, hogy lásd… ahogy meghalok. - Akkor maradj életben – felelte a lány halkan. Félt, hogy ha hangosabban beszél, elsírja magát. Koram egy másodpercig tanulmányozta az arcát, és már nem lehetett tudni, hogy nem csak időt próbál nyerni, ami alatt összegyűjtheti az erejét. - Zsarolsz? – mosolyodott el végül. - Ha muszáj – Nirean sápadtan, reszketegen viszonozta a mosolyt. Koram beletörődött. Nem tudta volna letagadni, hogy hálás a lány döntéséért. A berohanó doki már kevésbé, végül jobb híján mindenkit kihajtott, Nirean maradhatott, de csak a szoba másik végében. Útban lett volna, amíg ő és az újonnan érkező orvosok Korammal foglalkoztak. Mikor végeztek, csak egyikük maradt itt, hogy kéznél legyen, ő visszaengedte Nireant a helyére. A lány meg se szólalt. Nem sokat értett abból, ami az utóbbi pár percben történt, de az orvos gondterhelt arca, ahogy a pityegő monitorokat nézte, elég sokat mondott neki. Próbált bíztatóan mosolyogni a fiúra, akin egyelőre segített az arcára húzott oxigénmaszk, de évek óta nem érezte ennyire, hogy nem képes irányítani a saját cselekedeteit. Azután már csak a várakozás maradt. A hosszú, idegőrlő várakozás. A percek, amikor nem lehet mást tenni, mint figyelni a másodpercmutató útját az óra számlapján. A lépések hangja, amik tartozhatnának ahhoz az orvoshoz, amelyik végre azt mondja, jutottak valamire, de semmi közük hozzá. Az ide-oda járkálás, amikor valaki már nem bírja a tétlenséget. - Azóta nem értem ezt az egészet, mióta tanultam kémiát – válaszolta egyszer Ray Joanna kérdő, aggódó pillantására. – Két kis molekula találkozik, és egy ember meghal. - Még van remény – mondta a nő halkan. Ezt kellett mondania. Sindem halk, hosszú imát mormolt Dorese isteneihez. Röviddel ezután végre azzal rohant le egy orvos, hogy megvan az ellenszer. Ha minden igaz. A petricsészékben működött, de nem volt idejük legalább egereken tesztelni. Koram az utóbbi pár percben minden beavatkozás ellenére fuldokolni kezdett. - Csak egy kicsit tarts még ki, kérlek – suttogta Nirean a fiúnak, mikor az orvos beadta neki a szert. Választ nem kapott. Nemsokára Koram lélegzetvétele ismét szabályossá vált. Nirean felsóhajtott. - Jobban érzed magad? – kérdezte az orvos, miután megemelte az oxigénmaszkot. Koram megrázta a fejét. - Nem. Mintha elégnék – egy pillanatra lehunyta a szemét, és összeszorította a fogait. – És egyre rosszabb. - Attól tartok, ez az ellenszer hatása – mondta az orvos aggodalmasan. – Nem tudom, mennyi idő kell neki. Elfordult, hogy a többiek ne hallják, amint megbeszélni a helyzetet a kollégáival. - Túl leszel rajta, rendben? – suttogta Nirean. Nem tudta elkergetni az érzést, hogy a neheze még csak most jön. - Nem tudom. Ez rosszabb, mint… azt hiszem, ez hosszú éjszaka lesz. Volt már ilyen… Láttam már ilyet… Sosem múlik el, ugye? Sajnálom, annyira sajnálom… - Koram? – kérdezte Nirean, most már határozottan megrettenve. A fiú felé se fordult. – Hallasz engem egyáltalán? - Felment a láza – állapította meg az orvos. – Félrebeszél. Egyelőre nem tehetünk semmit. - Értem – mondta a lány halkan. Aztán jöttek a percek, amikor ez nem volt olyan egyértelmű, amikor Koram hozzá vagy Rayhez beszélt, de nem reagált, mikor ő megszólította… Nem számított. Nirean kitartóan beszélt hozzá, ostobaságokat, és majdnem annyira összefüggéstelenül, mint a lázálmokkal küszködő fiú, de lágyan és megnyugtatóan, azt a téveszmét keltve az arra tévedőkben, hogy a lányt semmi és senki nem képes kihozni a sodrából. Nem, a hangja semmit sem árult el abból, hogy nyúzott az arca, a szeme pedig vörös az el nem sírt könnyektől. Ray egy idő után úgy döntött, a doki majd megint kivágja, ha útban van, és csatlakozott a lányhoz. Onnantól kettesben próbálták elmagyarázni az önkívületben lévő fiúnak, hogy már vége, ez csak a múlt, minden rendben… és elszántan győzködték magukat, hogy ennek igenis van értelme. Egy óvatlan pillanatban aztán Sindem és Joanna is beszivárgott. A jó hír az volt, hogy az ellenszer tényleg bevált, a rossz az, hogy ennek köszönhetően Koram hánykolódni kezdett, az orvos pedig egyre gondterheltebben figyelte a kijelzőket. Nirean csak egyszer mert az ő arcára nézni válaszért, utána úgy szorította a fiú kezét, mintha ezzel akarná visszatartani, nehogy elinduljon a túlvilágra vezető úton. És nem tudott másból reményt meríteni, mint hogy Koram viszonozta a szorítást. Hirtelen vége lett. A fiú ismét mozdulatlanná vált, a pityegés lelassult. Az orvos vizsgálódott egy kicsit, amit a többiek lélegzetvisszafojtva figyeltek, aztán felsóhajtott. - Stabilizálódott az állapota. Rendbe fog jönni. - Ez most már egészen biztos? – kérdezte Ray. A doki bólintott. - Teljesen. Elaludt. Nirean egy darabig úgy nézett rájuk, mint aki a nyelvet sem érti, amin beszélnek, utána szökőárként öntötte el a megkönnyebbülés. - Dorese minden istenére – szakadt ki belőle, és egyszerre rádöbbent, a teste nem elégszik meg ennyi reakcióval, de ezúttal nem maradt ereje, hogy visszafogja – Elnézést – suttogta, aztán kirohant, mielőtt a könnyei végleg utat törnének maguknak. - Azt hiszem, sok volt ez neki egy napra – állapította meg Joanna. – Jobb, ha utánamegyek. Kora délelőtt volt, mikor Koram felébredt. Kicsit nehezen tért magához, és hunyorgott az arcába tűző napsugártól, úgyhogy kicsit feljebb tornászta magát. Kicsit nehézkesen és fájdalmasan ment, de sikerült. Utána már képes volt kivenni a körülötte álló tárgyakat és a fáradtan mosolygó Ray arcát. - Úgy látom, tényleg jobban vagy. - Jól látod. Szóval neked volt igazad – a fiú várt egy kicsit, a szeme végigfutott a ragyogóan kék égen, a fehér falakon, amit a napfény bearanyozott. – Köszönöm. - Mondanám, hogy szívesen, máskor is, de inkább szeretnélek megkérni, hogy ilyet többet ne csinálj. A frászt hoztad ránk. - Nem ragaszkodom a gyors ismétléshez, ha ez megnyugtat – Koram elnevette magát. - Reméltem is. - Nirean hol van? – kérdezte a fiú rövid csend után. - Kidőlt, amint az orvos közölte, hogy minden rendben. Ugyanolyan lökött, mint te: addig titkolja, ha baja van, amíg össze nem omlik. Joanna vele ment, és ha jól sejtem, akkor is ágyba dugta, ha ehhez le kellett ütnie egy palacsintasütővel – Ray ásított egyet. - Csak azt ne mondd, hogy te azóta is itt vagy. - Inkább meg se szólaljak? – vigyorodott el Ray. Koram a fejét csóválta. - Lehet, hogy elkérem Joannától azt a palacsintasütőt. - Megyek, ha annyira akarod, de most mondom, hogy rád fogok szabadítani egy orvost, ha így pimaszkodsz. - Helyes. Mennyire kell kiakasztanom a dokit, hogy gyorsan kidobjon? Ray széttárta a karját, jelezve, hogy nem tudja. Aztán elindult teljesíteni az ígéretét, és mire kijutott a betegszobából, már érkezett is az újabb ásítás. De ettől függetlenül határozottan elégedett volt a helyzettel. Az ajtó csengője ciripelt, jelezve, hogy valaki be akar jönni. - Szabad – kiáltott ki Nirean. – Koram! - Helló. Igen, végre kiengedtek. Rövid, kicsit zavart csend telepedett rájuk, és egyikük sem vallotta volna be magának, de ez mindkettejüket kínosan érintette. Annál inkább, hogy már előző nap is pontosan ez történt, mikor Nirean meglátogatta az akkor még a gyengélkedőn raboskodó fiút. - Nézd, tudom, előbb kellett volna… - Koramot kevés választotta el attól, hogy elkezdjen előre-hátra hintázni – De szerettem volna, ha a saját lábamon állok, mikor erre sor kerül. Szóval csak köszönetet akartam mondani mindenért. Azért, hogy ott voltál, és… amit mondtál. Ha nem lettél volna ott… azt hiszem, Connor és Sindem hiába tette volna meg azt a hosszú utat Yovában. - Örülök, hogy segíthettem – mosolyodott el Nirean félénken. A pontos válasz ugyan az lett volna, hogy sosem bocsátotta volna meg magának, ha másképp cselekszik. Újra hallgattak egy sort. A korábban kimondottak után most minden kimondhatatlan volt. Csakhogy egyikük sem akarta, hogy ez így maradjon. - És… beszéltem olyan dolgokról, amik valószínűleg sosem kerültek volna szóba, ha nem hiszem azt, hogy úgysem élem túl, de itt vagyok, és nem bántam meg, Ha te sem – tette hozzá a fiú óvatosan. - Egyáltalán nem – rázta meg Nirean határozottan a fejét. – És komolyan gondoltam mindent, amit akkor mondtam – a beszélgetés újra elakadt. A lány egy percig hasztalanul keresgélte a szavakat, végül mindent belezsúfolt egy kérdésbe. – Tehát, most már… jobban érzed magad? - Minden tekintetben – válaszolta Koram. A többit elmondta az a néhány, alig észrevehető kis változás: valami a tartásában, a szokásosnál lelkesebb hang, az új fény a szemében. – Leszámítva, hogy most már tudom, miért utálja mindenki annyira a kórházi kosztot, a reggelit inkább ki is hagytam. Úgyhogy a következő célpont az étkezde. Nincs kedved csatlakozni? - Miért is ne? – felelte Nirean vidáman. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2009-04-10 Bajkeverők
Tilynben kicsit megkeseredett a levegő. A közemberek ugyan nyugodtan fogadták az eseményeket, a vezetőik viszont egyre lehangoltabbak lettek. A vidhoni tanácsnak nagyjából a fele átmenekült már hozzájuk, és az alsóbb rétegekből is jó páran megszöktek. Naponta átszivárgott egy-egy kisebb csoport. Aztán hirtelen véget ért, Vidhonból többet nem jött senki. Malsier anyát aggasztotta a csend, akárcsak a menekülteket. Ha a csillagkaput lezárták, valami komoly dolog történhetett a túloldalon. A tilyniek befogadták eltávolodott unokatestvéreiket, de senki sem lelkesedett a gondolatért, hogy örökre itt maradjanak. A vidhoniak nem akartak asszimilálódni, de így, hogy alig volt velük néhány fiúgyerek, nem próbálhattak egy másik bolygón új életet kezdeni, a kolónia a kezdetektől fogva kihalásra lett volna ítélve. Hazatérni pedig nem mertek, legalábbis amíg nem tudják, mi történik otthon, de hogy deríthetnék ezt ki? - Ha igazak a sejtéseink, Vidhonban most olyan férfiak uralkodnak, akik gyűlölettel és bizalmatlansággal néznek a saját asszonyaikra, és Tilynnel sem akarnak éppen baráti kapcsolatot fenntartani. Az a világ kevés látogatót fogadott, most se javasolnám sok idegennek, hogy felkeresse. De nem tudunk semmit azokról a tanácstagokról, akik megkockáztatták a maradást, se a közhangulatról, se arról, hogy képesek voltak-e működőképes vezetést kialakítani. Nem tudunk semmit – fejezte be Malsier anya csendesen, bizonytalanul. - Ha jól sejtem, arra akarsz kérni minket, hogy derítsük ki, mi történik ott – mondta Nirean. Mind sejtették, hogy valami nincs rendben. Hónapokkal ezelőtt már észrevették, hogy a vidhoniak olyan kényszeresen terelgetik őket, ha náluk járnak, mint ahogy egy háziasszony gondosan csukva tartja a rendetlen szobák ajtaját, ha hirtelen vendégei jönnek, tehát inkább távol maradtak. Tilynnel viszont ápolták a kapcsolatot, és lassan elkezdtek ott is vidhoni tanácstagokba botlani, akik csak hebegtek-habogtak, ha valaki rákérdezett, hogy mióta is vannak itt. - Úgy van – bólintott Malsier anya hálásan. – Rendkívül kínos, hogy másodszor kérünk fel titeket szócsőnek, de nem tudjuk, mi mást tehetnénk. - Nem hiszem, hogy odahaza nagyon tiltakoznának, ha mi már ráálltunk – jelentette ki Ray, miután az atlantisziak között rövid, gondolatolvasásszerű kommunikáció zajlott le. Malsier anya felsóhajtott. - Remélni sem mertem, hogy ennyire megértőek lesztek. A Földanya tudja, milyen nehéz olyanokat találni, akikre rábízhatjuk a titkainkat. A vendégeik tekintetei ismét összevillantak, ezúttal jóval aggodalmasabban. De már megegyeztek, Atlantisz vezetősége egyetértett, valahol el kellett kezdeni, és Tilynt tartották a legegyszerűbb esetnek. Nirean pedig úgy érezte, ennél kedvezőbb alkalmuk sosem lesz. - Ami azt illeti, erről jóval többet tudunk, mint gondolnád – vágott bele Nirean. A tilyniek és a vidhoniak döbbenten néztek rá, de egyelőre harag nélkül, tehát folytatta. – Amikor először beszéltél nekünk a vidhoniakról, hozzátetted, hogy mások nem tudhatnak róla, mert túl régi a titok. Itt az ideje, hogy mi is beszéljünk a sajátunkról, amíg még megtehetjük. - Hallgatunk – jelentette ki Malsier anya, rajta kívül mindenki csendben maradt. Az asszony bizonyos fokig megkönnyebbültnek tűnt, mint aki végre egyenlíthet, és az atlantisziak nagyon remélték, hogy a továbbiakban is így fog gondolkodni. - Meglehetősen különösnek fog hangzani, ha azt mondom, a feladatunk elsősorban a kölcsönös bizalom kiépítése, annak ellenére, hogy éppen arról nem mondtunk igazat, hogy melyik világ nevében beszélünk. Nem Dorese vezetői küldtek minket, hanem Atlantiszéi. Nos, elhangzott. Ray hirtelen rádöbbent, hogy percek óta szorongatja a széke karfáját. Sindem az asztalra szegezte a tekintetét, Koram úgy ült, mintha minden pillanatban ugrásra készülne. Nirean és Malsier anya egymást nézték, mint akik próbálják kitalálni, mi jár a másik fejében. - Atlantisz. A sokak által Elődöknek nevezettek városa, ha jól tudom – az anya színtelenül beszélt, ami azt jelentette, hogy még nem formált véleményt. Ennek köszönhetően senki nem mert még pisszenni se, mind tudták, mennyire nem szereti, ha valaki megpróbálja befolyásolni. - Úgy van. Atlantisz évezredekig az óceán mélyén várta, hogy az építői visszatérjenek, két évvel ezelőtt pedig új lakói érkeztek a Föld nevű bolygóról. Nem sokkal az érkezésünk előtt itt is bemutatkoztak. - Vajmi kevés sikerrel, emlékszem. És úgy látom, nem nyugodtak bele a kudarcba. - Nem voltak felkészülve arra, amit itt találtak, annak ellenére, hogy Govre vezetői küldték ide őket. Valljuk be, ott is rosszul sikerült a kapcsolatfelvétel. Rettenetesen sajnálták, hogy az első találkozással csak nagyfokú bizalmatlanságot tudtak kialakítani, de nem tudták, hogyan hozzák helyre. Ezért nekünk kellett bebizonyítanunk, hogy a két világ kölcsönösen segítheti egymást – magyarázta Nirean. – Minden, amit adtunk, Atlantiszról származik. - A technika nem minden. A népünk kettészakadt, mert Tilyn nem fogadta el, hogy egyik ember a másik alárendeltje legyen, Atlantisz lakói pedig átlépték azt a határt is, amit üzlettársaknál hajlandóak vagyunk tolerálni. Nem felejtettem el, hogy viselkedtek a csapat egyetlen nőtagjával, és igen, ez többet számít, mintha rabszolgáik lennének, mert ügyelnünk kell arra, mit láthat a népünk, akkor is, ha ez igazságtalanul hangzik – Malsier anya hangja kezdett megemelkedni, amit néhány nő suttogása kísért. - Nem. Azt láttátok, hogy viselkedik egymással két földi, akik nem kedvelik egymást. Ennyit, és nem többet. Elvégre senki sem egyezett volna bele, hogy éppen én legyek Atlantisz szóvivője, ha nem tartanának sokra – tiltakozott a lány. – A tisztelet nem olyasmi, amit hosszú távon meg lehetne játszani, már régen rájöttetek volna valamiből, ha otthon más lenne a viszonyom a társaimmal. - Tehát Dorese valójában nem létezik – állapította meg Malsier anya ismét színtelen hangon. A sutyorgást mintha elvágták volna. - De igen, létezik – Nirean most engedett meg magának először egy szomorú mosolyt. – Sindem és én valóban onnan származunk. De nem az a város, aminek a nevében szívesen beszélnék. El kellett hagynunk, és Atlantisz befogadott minket. - És ti ketten? – fordult az anya a másik két atlantiszihoz. - Én a Földről jöttem – válaszolta Ray. Valami jelentkezésféle mozdulatot tett, amitől úgy nézett ki, mint egy zavart iskolás, akit rajtakaptak valamin. Az anya meglepődve nézett rá, korábbi ítélete után tőle várta a legkevésbé ezt a választ. - Nireanék bolygójáról, de nem Dorese-ből – mondta Koram, mikor az asszony szeme rajta állapodott meg. - Vegyes társaság – állapította meg rövid hallgatás után Malsier anya, a hangjában ezúttal némi nevetés bujkált. Kedvelte a vendégeit, akárhonnan származtak is, és ha valamiben biztos volt, akkor az az, hogy ne állnának ki olyan világ mellett, amelyiknek a nézeteivel nem tudnak valóban egyetérteni. Meg hát… mostanra mind úgy néztek ki, mint a gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre, az anya hajlott rá, hogy így is kezelje őket. – Tehát, mit vártok most tőlünk? - Egy új esélyt Atlantisznak, hogy megmutathassa a jobbik oldalát – mondta Nirean. – Ennek semmi köze ahhoz, hogy elmegyünk-e Vidhonba vagy sem. Ez csak… egy szívesség. Az anya értette a célzást. Ugyanolyan szívesség, mint mikor először kérte meg őket, hogy körülnézzenek a testvérvárosban. Nevetősen felsóhajtott. - Miért zárkóznánk el egy olyan néptől, amelyik ennyire meg tudja nyerni az idegeneket, nem igaz? A dolog végül is sikeresebben árult, mint azt remélni merték volna. Tilyn megbékült Atlantisszal, Malsier anya pedig megígérte, hogy nem fogják kiszivárogtatni az igazat más bolygóknak. Vidhonba viszont olyan gyomorremegéssel indultak, amilyet már rég nem éreztek. Kivételesen Sindem volt az, aki nem törődött a kockázattal, legalábbis nem annyira, mint azt normális esetben tette volna. Tilynben semmit se tudtak mondani Aslinról, ő nem volt a menekültek között. A változás attól a pillanattól nyilvánvaló volt, hogy átléptek a kapun, és a szokásos női őrök helyett férfiak fogadták őket. Dorese nevét ismerték, tehát hajlandóak voltak a megújult tanács, Vidhon Urainak Köre elé kísérni. Nireanra azonban jó néhány gyanakvó pillantást vetettek. Ez idegesítette őket, még akkor is, ha mind számítottak rá, nem véletlenül került szóba, hogy a lánynak ezúttal talán nem kellene velük tartania. De végül leszavazták, lehet, hogy a nőkkel nehéz lesz beszélni, és akkor Nireannak jelenti majd a legjobb esélyt. Vidhon valahogy üresebb volt a szokottnál, kevesen álltak meg beszélgetni, igyekeztek a lehető legrövidebb időt az utcán tölteni, mintha az veszélyes hely lett volna. Akadtak néhányan, akik megbámulták az atlantisziakat, amit ők azzal viszonoztak, hogy lecövekeltek a leégett házak egy csoportja előtt. - Mi történt itt? – kérdezte Ray. - Itt élt az egyik tanácsosnő. Aztán ő is meglépett, mikor rájött, hogy itt most már nem ő a mindenható, és valaki felgyújtotta a házat az egyik éjszaka, mert még a nyomát is el akarta törölni. Valószínűleg nem lehetett jó viszonyban a nővel, nem ismerem a fickót. - Hadd találjam ki: a szomszédos házak teteje is tüzet fogott – állapította meg Koram szárazon. - Úgy van. A fiú arckifejezése nem változott, de a tekintetéből egyértelmű volt, mit gondol a vidhoniakról. - Hányan sérültek meg? – kérdezte Sindem. Falfehéren meredt az égett romokra. - Abból a házból senki sem jutott ki élve – mutatott az őr a tűzfészek mögé. – Az fogott először tüzet, és pár perc után lángokban állt az egész. A tömeg meg persze ezen az utcán bámult, úgyhogy csak a szomszédokat tudták riasztani. Ketten csúnyán megégették magukat, a többiek csak rosszul lettek a füsttől. Menjünk tovább. A csapat nyomott hangulatban követte. Volt néhány ötletük rá, hogy mit fognak szólni ehhez Tilynben. Váratták őket egy ideig, amíg az újdonsült tanácstagok összegyűltek, és kissé hatásvadász módon együtt be nem vonultak, hogy letelepedjenek az asztaluk körül, amely U alakban fogta körül a kis területet, ahová az atlantisziakat leültették. Kellemetlen érzés volt, főleg, mert néhány tanácsos kívül esett a látóterükön. Vidhon Urainak Körében helyet foglalt néhány ismerős arc. Az asztalfőn, Veijja anya helyén ugyan idegen ült, ő lehetett Sans, de közvetlenül mellette Sindem felfedezte Marnt, aki első vidhoni látogatásuk során betört abba a szobába, ahol Nireannal rejtőztek el, és jelen volt a cakkos szájú férfi is, Ranil, akivel Rayék találkoztak ugyanazon a napon. Másokat is láttak már, mikor a hajdani tanácstagok kínosan igyekeztek minden titkukba beavatni azokat a férfiakat, akikben megbízhattak. Vagy, akikről csak azt hitték, megbízhatóak. - Nagy örömömre szolgál, hogy az újjáalakult tanács végre üdvözölheti első vendégeit – jelentette kis Sans. – Sajnálatos módon egyelőre túl elfoglaltak vagyunk, hogy ugyanúgy ápoljuk a kapcsolatainkat más világokkal, mint elődeink tették, de bízom benne, hogy se a hosszú szünet, se a Vidhonban zajló változások nem teszik tönkre a jószomszédi viszonyt. - Biztos vagyok benne, hogy mindenki meg fogja érteni, milyen akadályokkal kell szembenézniük – jelentette ki Nirean udvariasan. Az arcok elkomorultak, de senki nem szólt semmit. A tanácstagok a többi atlantiszit figyelték, mintha a lány meg sem szólalt volna. Remek, gondolta az enyhe de ja vu érzéssel küzdő Ray, elkezdtek általánosítani. - Lássuk be, a szünet kevesebbet árt, mintha a követeket sértegetik – jegyezte meg csevegő hangnemben. - Elnézést, de… nehéz elvonatkoztatni – válaszolta Ranil, Sans csak a vállát vonta meg. - Apróság – legyintett Nirean, csak úgy, a nagyvilágnak. Rayt kicsit aggasztotta a dolog, volt egy árnyalatnyi különbség a lány hivatalos modora, és az otthonról hozott szobormerev viselkedés között, amiről az első idők után leszokott. Másfél éve most nyúlt hozzá először. A társalgás akadozni kezdett. A vidhoniak nem voltak elég jó diplomaták ahhoz, hogy elfogadják Nireant, az atlantisziak pedig nem akarták ezt elnézni nekik. A dolog egyre kínosabbá vált, főleg azután, hogy a régi tanács tagjaira terelődött a szó. - Visszavonultak – jelentette ki az egyik tanácsos röviden, Marn pedig célzatos pillantást vetett Ranilra. Olyan „meg ne szólalj” jellegűt. - Úgy gondolták, kell egy kis idő, amíg megemésztik a változásokat – egészítette ki társa összefoglalóját Sans, a létező legártatlanabb hangon. - Akár személyesen is meggyőződhetnek róla – szólalt meg Marn. – A kisasszony például ebben a pillanatban utánanézhet. - Nagyszerű ötlet – jelentette ki Nirean. - Észnél vagy? – suttogta Koram azonnal. - Connor, én nem hallgatnék a pasasra, szerintem nagyon nem kedveli Nireant – jegyezte meg Sindem halkan, mert ő került legtávolabbra a lánytól. - Kaphatnánk egy percet? – kérdezte Ray. Neki se tetszett a dolog, de a paplány nem egyezett volna be a javaslatba, ha nem lenne rá jó oka. Mert hogy pont ő ne jött volna rá, hogy hol lehetnek a tanácsosnők, az ki van zárva. Sans bólintott, az atlantisziak pedig félrevonultak az ajtó közelébe. - Nirean, átgondolnád még egyszer, hogy börtönbe vonulsz? – kérdezte Ray. - Tilynben leginkább a tanácstagok miatt aggódnak. Itt a remek alkalom, hogy megtudjuk, mi van velük – válaszolta Nirean. – Tudom, hogy nem kedvelnek, de nem mernének bántani. - Ők talán nem, de belefuthatsz valakibe, aki nem tudja, ki vagy – jegyezte meg Ray. - Szerinted engednek utána szabadon kóricálni, amíg mind haza nem megyünk? – faggatózott Koram. – Elég hosszú időre ott ragadhatsz. - Ha nem pont Marn ajánlotta volna… – csóválta a fejét Sindem. - Ki fogom bírni – mondta Nirean határozottan. – Dolgunk van, és ne rajtam múljon, hogy sikerül-e elvégezni. Mindannyian tudjuk, szóba se állnak velünk, amíg itt vagyok, és kaptunk egy lehetőséget, hogy elegánsan távozzak. - Elegánsan és teljesen hülyének beállítva magadat – tette hozzá Koram. - Valami célzást elejthetek, hogy nem vernek át teljesen, de biztos, hogy ezt akarod, Nirean? – kérdezte Ray gondterhelten. - Teljesen. - Jó. Ha végeztünk a szópárbajjal, visszaráncigálunk, vagy faképnél hagyjuk az egész bandát, rendben? – nézett körbe a társain Ray. Bólintottak, a fiúk nem túl lelkesen. Abban biztosak voltak, hogy Nirean fél órán belül közelebb kerül az igazsághoz, mint ők akár egy nap alatt, de abban is, hogy ez az igazság nem lesz szép látvány. - Élünk az ajánlattal – mosolygott a lány hűvösen a vidhoniakra. - Szívesen elkísérem, egy követ mégiscsak megérdemli a teljeskörű tájékoztatást – nézett Marn a vezetőjükre. - Jobban örülnék, ha Karvi vállalná a feladatot – jelentette ki Sans. Úgy tűnt, sejti, miről van szó, és nem akarja elvetni a sulykot. - Rendben – állt fel egy fiatal tanácsos valahol az atlantisziak mögött, nem túl lelkesen. - Tudják, az a lenyűgöző a diplomáciai kapcsolatokban, hogy gyönyörű információs hálózatokká tudnak kifejlődni – jegyezte meg Ray csevegő hangnemben. – Az ember beszélget az egyik követtel, és ha már kínos folyton a saját világaikról beszélni, ne adj’isten, összehasonlítgatni őket, hirtelen felhozza, mit tud a többi helyről. Merem állítani, hogy sokkal hasznosabbak az ilyen beszélgetések, mint a hivatalos tárgyalások. - Meggyőződésem, hogy Vidhonról kellemes emlékeik lesznek – mosolygott feszesen Sans. Karvi kérdőn nézett rá, ő bólintott. - Nos, kisasszony, erre tessék – intett a tanácsos. - Ne értse félre, kisasszony, de szerintem jobb lenne, ha a jövőben távol tartaná magát a világunktól – jelentette ki Karvi hirtelen. A hangja nem volt rosszindulatú, de barátságos se. - Miért mondja ezt? – nézett rá Nirean. A férfi nem szólt hozzá, mióta kiléptek a tanácsteremből, de nem is sietett. A lány sejtette, hogy Karvi nehezen szánta rá magát erre a kijelentésre, és nem véletlenül várt addig, amíg néptelenebb folyosókra értek. - Jelen pillanatban semmit sem kelt nagyobb gyanakvást, mint egy független nő. A tanács törvénnyel akarja tiltani, hogy egy asszony a maga ura legyen, egy férfihoz kell tartoznia. - Ha jól sejtem, az apjához vagy a férjéhez. - Mint bárhol máshol – felelte Karvi, inkább kötelességtudatból, mint valódi meggyőződésből. - Úgy veszem észre, nem egyszerű az átállás – állapította meg Nirean, a káröröm legcsekélyebb jele nélkül. Úgy tűnt, a tanácsos beszélni akar, ő pedig szeretett volna tisztán látni az ügyben. - Sa… sokan úgy gondolják, itt az ideje, hogy egy férj visszaadja, amit az asszonytól kapott. Ostobaság. Nem tudom, mit tett egy tanácsosnő a saját otthonában, de egy átlagos asszony nem feszítette túl a húrt. Ő választott, és dirigált, ennyi. Senki sem akar visszafizetni semmit, szabadulni akar a nejétől, de akkor hova teszik a gyerekeket? Sans szerint az apjukhoz kellene tartozniuk, de neki nincs sajátja, nem tudja, mivel jár egyszerre három gyerek. Mi lesz az elküldött nőkkel, hirtelen ők is az apjuk nyakába szakadnak? Pláne, ha a végén az unokákat is ők kapják. Nők – tette hozzá frusztráltan. – Csak a baj van velük. - Tehát a saját uraik szeretnének lenni, kötelezettségek nélkül? – kérdezte halkan Nirean. - Ez nem lehetséges – vágta rá Karvi hirtelen ingerültséggel. – Miért állt meg? A lány szó nélkül továbbindult. Nem jegyezte meg, hogy a tanácsos maga szakította meg az utat a kis monológja közben. - Átvenni a vezetést mindig nehéz – mondta végül. - Mit jelentsen ez? Csináljuk vissza az egészet, és vonuljunk vissza a tanácsnoknők szoknyája alá? Mi lennénk a világok legbolondabbika! – penderült a férfi Nirean elé. - Ha jól sejtem, a felesége tart magától, mióta tanácstag lett – állapította meg a lány, miután néhány percig nyugodtan fürkészte a feldúlt férfi arcát. Ő döbbenten nézett vissza rá. - Körtag. Vidhon Urainak Köre – helyesbített végül, jeléül annak, hogy a magánéletét nem éppen Nireannal akarja megvitatni. – A tanács a múlthoz tartozik. Miért állt meg már megint? A lány válasz helyett csak egy könnyed gesztust tett, amivel az irány felől érdeklődött. Karvi rájött, milyen veszélyesen közel került ahhoz, hogy bolondot csináljon magából, és még idegesebben folytatta az utat. Durcás, gyerekes dührohamát Nirean úgy értelmezte, hogy nem először kapja magát ugyanazon a hibán, akármennyire helytelennek is érzi. A kérdés csak az volt, mennyire lett általános ez a viselkedés Vidhonban. Mert az az arckifejezés, amivel a körtag átadta Nireant az őrnek, hogy beküldje a lányt a tanácsnoknők közé, igencsak kicsinyes bosszút fejezett ki. Vidhon hajdani úrnőinek elrongyolódott ruhája és lesoványodott arca sem éppen a Kör tagjainak nagylelkűségéről tanúskodott. Nirean első gondolata az volt, hogy Marn talán egyszerűen ki akart babrálni vele, de a többi körtagnak feltétlenül elment az esze, ha hagyták, hogy ezt bárki idegen meglássa. - Annyira nem rossz a helyzet – ismételgették fásultan a tanácstagok, miközben a börtönéletről meséltek Nireannak. A szomszédos teremben egész korrekt hálóhelyet kaptak, és volt néhány eszközük, hogy rendben tarthassák a környezetüket, ne fulladjanak bele a koszba. Mivel Vidhonban az irányítóknak köszönhetően sosem terjedhetett el igazán a bűnözés, nem voltak börtöneik, ezért a vár egyik elszigeteltebb szárnyába zárták el őket, vagyis nem kellett hűvös, nyirkos cellákban senyvedniük – és itt legalább együtt voltak, bár a lányon kívül senki sem tudta, milyen lenne, ha elszigetelnék őket egymástól. - Az őröknek sokkal rosszabb, azt hiszem – mesélte Avena, egy sötétvörös hajú asszony. – Bennünk nem látnak veszélyt, mióta elvették az irányítókat, de ők jó kiképzést kaptak, képesek lettek volna ellentámadásra, ha nem egyenként fogdossák össze őket. Most igyekeznek legyengíteni őket – attól tartok, ez leginkább azt jelenti, hogy csak nagyon keveset kapnak enni. - Mindig mondtam, hogy nem a lelkivilágukat kellene pátyolgatni, hanem kiverni belőlük a lázadási hajlamot, mint ahogy azt a rossz gyerekekkel teszi az ember – háborgott a büszke Kreva, aki annak idején méltóságán alulinak hitte, hogy Tilynbe meneküljön, és a legvadabb álmában sem számított komoly lépésre a vidhoni férfiaktól. A körülötte ülő nők dühösen helyeseltek, Nireannak hirtelen eszébe jutott, ők egyszer sem mondták, hogy nem annyira vészes a helyzet. - Mi történt Veijja anyával? – kérdezte gyorsan, mert a csoport másik fele nem kevésbé ingerült védekezésre készült. - Ő külön szobát kapott, és a fia néhány naponként meglátogathatja – felelte a sötétvörös. – Rendes gyerek, nem örül annak, ami az anyjával történt, többnyire hoz neki valamit, amire szüksége lehet. Legalább még mindig jelent valamit, hogy ő Vidhon anyja. - Néha beszélhet a fiával, különben csak a fogvatartóival, igazán irigylésre méltó állapot – gúnyolódott Kreva. - Ne most, Kreva. Ki tudja, meddig rágódhatunk még ezen, de most néhány órán át itt van ez a lány, aki elmondhatja, mi van a falakon kívül, és nem tudom, te mit gondolsz, de én hallani akarom, mi történt a húgommal, aki átszökött Tilynbe – szakította félbe Avena, és könyörögve nézett Nireanra, mint aki tőle vár egy percnyi békét. A lány bólintott. Inkább beszélt, mint hogy gondolkozzon, mert hirtelen kezdte sejteni, hogy a tanácstagok ruhái a börtönbe kerülésük után kezdtek elszakadni. A tárgyalás továbbra is kínkeservesen ment, de ezúttal az atlantisziak miatt, akik így próbálták meg rávezetni a vidhoniakat, hogy semmit sem érnek el azzal, ha kitúrják Nireant. Válaszul Sans keményebb eszközökhöz folyamodott. - Nézzék, sosem értettem, miért annyira értékes a Dorese-zel ápolt viszony. Nem fejlettebbek nálunk, a gazdaságuk romokban, és az elmúlt másfél évben képtelenek voltak ezen változtatni. Miért szolgálná egy ilyen szövetséges Vidhon érdekeit? - Egy ilyen ellenfél se tenne jót a városnak, higgye el – felelte Ray hűvösen. A fenébe, ezt persze csak az után hozzák fel, hogy Nireant eltűntették… - Nem várnak tőlünk támogatást, Sans, tehát semmi okunk lenézni a gazdaságukat. Ami azt illeti, jogunk sincs hozzá – szólt közbe Ranil. Koram felfigyelt az utolsó félmondatra, a Kör vezetője pedig gyilkos pillantást vetett a beszélőre. Tehát Vidhon anyagi helyzete nem a legfényesebb, akárhogy próbálják titkolni. Ray igyekezett enyhébb hangot megütni, annak ellenére, hogy a háta közepére sem kívánta a várost a zakkant vezetőivel együtt. - Tudományos területeken elég messzire jutottunk, még ha az eredményeink gyakorlatba ültetéséhez segítségre van is szükségünk, ezt Tilyn bizonyíthatná, ha még tartanák velük a kapcsolatot. Ezenkívül több kereskedelmi kapcsolat létrehozásában segédkeztünk, amelyek az érintett világoknak kölcsönösen előnyére váltak. Biztos, hogy ez maguknak semmiség? - Nem semmiség, azonban jelenleg szükségtelen – felelte Sans. Hirtelen, mintegy varázsütésre, a vidhoniak arcáról eltűnt az érdeklődés leghalványabb jele is. Ray igyekezett úgy tenni, mint aki semmit sem vett észre, de érezte, hogy Sindem ránéz, és hogy Koram feszültebb lesz. Akkor nem értette félre: tényleg nem állnak túl jól. - Azért ezt nem ártana átgondolni – jegyezte meg Ranil, Marn pedig rövid töprengés után kényszeredetten bólintott. Valószínűleg rájöttek, hogy egy felesleges szövetséges még mindig jobb, mint egy ellenség, és az elbizonytalanodó arcokból ítélve mások is kezdtek erre a felfedezésre jutni. - Bocsánat, de ezúttal nekünk kellene néhány percre félrevonulnunk – közölte Marn, miután néhány percig Sansszal suttogott. – Az egyik őr bizonyára átkíséri önöket a szomszéd szobába erre az időre. - Rendben – mondta Ray a lelkesedés teljes hiányával. Ha elküldik őket, akkor itt nagy veszekedés várható – szó se róla, ésszerűbb lépés, mint a vendégek előtt marakodni. – Akkor, hagyjuk magukra az urakat, fiúk. Igyekeztek annyira semlegesen távozni, amennyire a körülmények engedték. - Rendben, mit tudunk? – kérdezte Ray, mikor magukra maradtak, és Koramra nézett. - Úgy nézem, a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogy ők várták. Elég idegesek, még egymással se tudnak igazán boldogulni, és szerintem a raktáraik is kezdenek kiürülni. - Szerintetek felfogták, milyen hülye lépés volt kitenni Nireant? – töprengett Sindem. - Néhányan, talán. Gondolom, a rangsorolásban figyeltek arra is, hogy ki mennyire ért egyet Sansszal, és az a Ranil nevű épp hogy csak lát minket, ő pedig elég gyakran tiltakozik. Lehet, hogy a józanabbak már a hátunk mögé kerültek. - Hát, ha elég józanok ahhoz, hogy meg se szólaljanak, ha nem tetszik nekik valami, akkor nem megyünk velük sokra – állapította meg Ray, mert a hátulsó blokk meglehetősen ritkán adott életjelet magáról. – Ki szerint végeznek mondjuk úgy fél órán belül? Még ennél is valamivel tovább tartott, hogy Ranil benyisson hozzájuk. - Elnézést a várakozásért, a társaim úgy döntöttek, szükségük van egy kis szünetre, mielőtt végleg megállapodnának – jelentette ki, és bár igyekezett titkolni, láthatóan szégyellte magát a Kör viselkedése miatt. Az atlantisziak le merték volna fogadni, hogy többieknek esze ágába se jutott volna tájékoztatni őket, az egész szünet csak a hatalomfitogtatásról szólt. - Kissé megosztottnak tűnik a tanácsuk – jegyezte meg Koram. A vidhonit szinte meglepte, hogy megszólal, ő eddig csak figyelőként vett részt az eseményekben, akárcsak Sindem. Ranilt majdhogynem irigyelte őket: olyan csapatmunkát sugárzott ez a viselkedés, amiről ő álmodni is alig mert. - Vezetni egy várost nem egyszerű feladat – mosolygott kínosan a tanácstag. - Maguk akarták, hogy így legyen – felelte Ray. - Én aztán nem! – szaladt ki Ranil száján. Egy pillanatig szinte rémülten meredt az atlantisziakra, mikor rádöbbent, mit is mondott, de ők nem mutatták a meglepődés legcsekélyebb jelét sem. Végül is, ez megkönnyíti a dolgát. – Nem ez volt a célom. Olyan világot akartam, ahol az ember kimondhatja, amit gondol, nem akadályozza meg ebben pár ketyere. Most megtehetjük… amíg egyetértünk Sansszal. - Maga pedig többnyire nem ért egyet vele – fejezte be Ray. Sindem teljesen összezavarodva nézett, Koram inkább érdeklődve. Mégis hova akar kilyukadni ez az ember? - Nézzék, a dolgok rossz úton járnak – mondta Ranil, összeszedve minden méltóságát. – Sans visszavágót akar az elnyomásért, és mivel ehhez már nem lehet gépeket használni, bőven beéri az öklével is. Marn támogatja, és mivel sikerült meghódítania egy volt tanácsnoknőt, most mindenki azt hiszi, érti a dolgát. Eszük van, de elvakultak, a legtöbben pedig inkább azonosulnak a céljaikkal, minthogy belássák, megint kicsúszott a kezükből az irányítás. - Mit tenne maga? – kérdezte Koram. Afféle tesztkérdésnek szánta, meggyőződni arról, hogy a tanácstag komolyan ellenzi, ami körülötte történik. - Hagynám az embereket dönteni. Akkor is, ha ez csak a tilyni minta alapján megoldható, talán hasznos is lenne a szétválás, legalább egy időre – Ranil dühös volt és rémült. Bajt érzett a levegőben, és csak néhány kósza ötletet tudott felmutatni, túl merészeket ahhoz, hogy akár ő maga komolyan elgondolkozzon rajtuk – ha csak megemlíti valaki Tilynt, már mindenki elkomorodik, nem hogy képesek legyenek példaképnek tekinteni. - Miért mondja el ezt nekünk? – érdeklődött Ray. Elég a mellébeszélésből. - Kérem, ne vegyék zokon, de el kellene menniük. Ha elfogadják ezt, amit Sans művel magukkal, és ragaszkodnak a kapcsolathoz, az csak arról fogja meggyőzni őket, hogy egyetértenek a cselekedeteikkel, és hogy a többi világ is ezt fogja tenni. Ha ez megtörténik, senki sem próbálhat többé tiltakozni az ellen, ahogy ők Vidhont vezetik. - Csak úgy kíváncsiságból, állítottak valakit az ajtó elé? – kérdezte Ray rövid gondolkodás után. Ranilnak csak arra jutott ideje, hogy megrázza a fejét, mikor ismét benyitott valaki. Marn volt az, és nem tűnt boldognak. - Ranil, kijönnél egy percre? Valamit sürgősen meg kellene beszélnem veled. - Természetesen – a körtag merev arccal bólintott az atlantisziaknak, aztán elindult kifelé. - Köszönjük, hogy tájékoztatott a szünetről – szólt utána Ray, leginkább sajnálatból. Hátha be tudja így adni Marnnak, hogy semmi másról nem szólt nekik. - Akkor most mi lesz? – nézett Koram Rayre. - Amennyit eddig hallottunk, az már elég, hogy Tilynben kitörjön a balhé – csóválta a fejét Sindem. - Az biztos, de ez már legyen az ő bajuk – Ray idegesen a hajába túrt. – De Ranilnak igaza van, hülyeség mindenben bólogatni nekik. Egyelőre elmegyek Nireanért, a többi tőlük függ, de örülnék, ha mindenki szem előtt lenne, mert szerintem sürgősen faképnél hagyjuk a társaságot. - Részemről rendben – legyintett Koram. Sindem bólintott. A terv első része ugyan az volt, hogy keres valakit, aki elvezeti a bezárt tanácstagokhoz, Ray mégis meglepődött, amikor az ajtó előtt azonnal egy őrbe ütközött. Úgy tűnik, Marn tényleg nem örült, hogy beszéltek Ranillal. - Megkérdezhetem, mit jelent ez? – nézett végig a férfin, aki múltgyűlölet ide vagy oda, a korábbi női őrség botját hordta. Vagy inkább lóbálta, mert hogy azt se tudta, hogyan kellene tartani, az messziről lesírt róla. A veszélyérzetük láthatóan nem nőtt, az irányítók idejében pedig ennyi fegyver is elég volt, hogy a rendzavarókat kicsit móresre tanítsák. - Marn körtag iderendelt az önök szolgálatára – vágta magát vigyázba az őr. - Á, helyes. Akkor segíthet megkeresni a negyedik társunkat, aki éppen a volt tanácsnoknők helyzetét vizsgálja – jelentette ki Ray magabiztos mosoly kíséretében, miközben a frász törte ki. Ha az őr szigorúbb parancsot kapott, mint amit bevallott, akkor valami nagyon félre ment. - Ahogy óhajtja – mondta a másik bizonytalanul, némi hezitálás után. Nirean kezdett kifogyni a mondanivalóból. Mindent elmondott Tilynről, amit tudott, leszámítva a legutolsó vallomást. A tanácstagok nem voltak abban a hangulatban, amikor örülnének a gondolatnak, hogy négy vadidegen ember teljesen átvágta őket. Már azt is megtudta, hogy Vidhonban akkor változott meg gyökeresen a helyzet, mikor Sans kihirdette, hogy az idei aszály a Földanya üzenete, miszerint már nincs megelégedve az asszonyok tetteivel, lejárt az idejük, mi másért romlottak volna el az irányítók? Persze, nem lehetett ez hirtelen ötlet, az a jólszervezettség, amivel egyik hajnalban ide, a lezárt részlegbe kísértette a tanácsnoknőket és valószínűleg az addigi őrséget is, többhetes tervezésről árulkodott. Az egész Földanya-történet csak arra volt jó, hogy azokat az embereket is meggyőzze a változások helyességéről, akik még mindig ha nem is helyesnek, de helyénvalónak tartották Veiija anya és az asszonyok uralmát. De a téma nem tartott örökké, Nirean viszont igyekezett elkerülni a csendet, mivel rövid sugdolózás után Kreva és a holdudvara is hajlandó volt csatlakozni az elbeszéléshez, és újabb veszekedést se robbantottak ki. Látszott rajtuk, hogy gyűlölik az egész helyzetet, de csak a fogvatartóikat átkozták el időnként, a társaikat nem. Aztán Kreva felállt, idegesen járkált pár lépést, végül leguggolt Nirean mellett, aki hátát a falnak vetve ült beszéd közben. Újkeletű szokás volt, talán Koram ezerszer előadott figyelmeztetésének köszönhetően, miszerint idegenek között lehetőleg senkit se engedj magad mögé. - Megfogadtam, hogy a nevét is lefelejtem, nemhogy azt, hogy néhány hete még a barátom volt, de nem bírom megállni – mondta a nő halkan. – Nirean, nem hallottál valamit Metiről, Savel lányáról, Tilynben? Ő is cserbenhagyott minket, de… mi lett vele? - Nem ismerek név szerint minden menekültet, Kreva, sajnálom – rázta a fejét Nirean. – De biztos vagyok benne, hogy ő is jól van, leszámítva persze az aggodalmat miattad és a többi hátramaradó miatt. - Hát persze – felelte Kreva, a mosolyában túl sok érzelem bújt meg ahhoz, hogy a lány olvasni tudjon benne. Kicsit reszketegen kinyújtotta a kezét, és Nirean vállaira helyezte őket. – Túl sokan választották a menekülést. És bocsáss meg… Nirean akkor már egészen biztos volt abban, hogy valami nem stimmel, de elkésett. Kreva előrerántotta, aztán a falnak lökte, hogy beverje a fejét. Kétségbeesett lépés volt, a tanácsnoknőből hiányzott az erő, ami ahhoz kellett volna, hogy Nirean elájuljon, de ő így eléggé elszédült ahhoz, hogy Kreva egy kis lökésére végigdőljön a padlón. Mire kitisztult a szeme előtt a világ, már a földön hasalt, a tanácsos nem engedte felkelni, és a körülöttük nyüzsgő asszonyoktól senki sem láthatta meg, ahogy hiábavalóan próbálkozik felállni, miközben valaki az ajtót verte, és az őröknek kiabált: - Segítsenek, a dorese-i követ rosszul van! Az őrök nagy nehezen kinyitották az ajtót, amire még a tanácsosok bebörtönzése előtt szereltek valami kezdetleges zárat, aztán egyikük berohant. Vesztére. Az ő esetében már senki sem félt a gondolattól, hogy teljes erőből üssön. Két nő azt ajtóhoz futott, ahol a másik férfi nem tudta eldönteni, hogy bezárja-e az ajtót, vagy a társa segítségére siessen, őt egyszerűen elsodorták, és mikor szabad volt az út, mindenki kifelé vette az irányt. Nirean talpra pattant, Avena próbált segíteni neki, de ő lerázta az ajánlkozó kezet. Mire kiért a folyosóra, ott már teljes volt a zűrzavar. Legtöbben a bezárt, elreteszelt ajtókat próbálták felfeszegetni, páran a lefegyverzett, félájultra rugdosott őröket taszigálták be az eddigi cellájukba. Ray ebben a pillanatban érkezett meg a kísérőjével együtt. Egy ideig alig vette észre valaki, mi történt, annál is inkább, mert végre sikerült kiszabadítani a női őrség első, nagyjából húsz fős csapatát, ők viszont buzgó tettvágyukban azonnal kiszúrták az új szereplőket. Nirean, akit addigra elsodortak az őrökkel foglalkozó nők, alig bírta megelőzni őket, jó pár embert kellett félrelöknie az útból, az utolsó pár lépésre pedig már tömörödni is kezdtek a sorok. Persze, az ajtónál vigyáztak néhányan, bár elsősorban az őrök szökésére számítottak, de ha már új játékos jött, azt sem akarták futni hagyni. Így, mielőtt Ray felfoghatta volna, hogy baj van, már be is rángatták őt. A kísérője a háta mögött állt, ő elrohant, amint a százados bekerült az ajtón. Az egyik frissen szabadult női őr, aki szerzett magának egy botot, néhány ütéssel a padlóra küldte Connort, inkább csak kirúgta alóla a lábát, hogy aztán a társai is kivehessék a részüket a százados ártalmatlanná tételéből. Nirean akkor ért oda, és gondolkodás nélkül a nő elé perdült. - Fejezd ez be – zihálta villámló szemekkel, a másik pedig megdöbbent, amiért védeni próbálja a férfit. - Csak azt kapja, amit megérdemel, amit mind megérdemelnek! - Nyisd már ki a szemed, nem is tartozik ide! Nem is vidhoni, hogy érdemelhetne bármit? Más körülmények között Ray figyelmeztette volna a lányt, hogy rajta kívül épp senki sem akar racionálisan gondolkodni, de jelen pillanatban még beérte annyival, hogy megpróbálja megfejteni, mi is történik. - Ugyanolyan, mint az összes többi – sziszegte az őr, és megpróbálta félrelökni Nireant, de ő ezúttal készült valami hasonlóra, és elkapta a nő kezét. A természetellenesen vékony kar megremegett az erőfeszítéstől, a tisztességes harchoz túl gyenge volt, Nirean más helyzetben együtt érzett volna vele. – Inkább őt választod, mint minket? – szólalt meg a nő. A kérdés valamit megváltoztatott a légkörben. Ray csendben fohászkodott, hogy Nirean megfelelő választ találjon, különben őt is azonnal ellenségnek minősítik. - Azért van itt, mert engem kísér – jelentette ki a lány határozottan. – Ha valaki megmondhatja, mit érdemel, az sokkal inkább én vagyok, mint te. Az őrt félig meggyőzte az érv, legalábbis mérlegelte a dolgot. Ebben a pillanatban velőtrázó sikoltás hangzott fel, és csatlakozott hozzá még néhány. Ray úgy döntött, ideje talpra állni, és ha ezt valaki fenyegetésnek veszi, annyi baj legyen. Száz százalék, hogy innen két percen belül odébb kell állniuk Nireannal. A következő pillanatban már az egyik férfi üvöltése csatlakozott a hangzavarhoz, akit felrángattak a földről, de ketten lefogták, hogy mozdulni se tudjon. Több tucatnyi őr gyűlt köréjük, az atlantisziak nem is látták, hogy pontosan mi történik. - Miért nem figyeltetek rá? A külön cellába már be se néztetek, mi? Ott hagytátok, ott hagytátok, pedig tudtátok, hogy nincs rendben! – őrjöngött Kreva. - Nem tudtam – ordította a férfi kétségbeesetten. – Volt már olyan, hogy hozzá se nyúlt az ételhez, senki sem hitte, hogy… - Vidhon anyja volt, és mégse törődtél vele! - Forij anyja volt, nem az enyém – tiltakozott a férfi hirtelen támadt daccal. – Semmi közöm nem volt hozzá! - Vidhon anyja volt! – sikoltotta Kreva ismét, még vehemensebben. – És ti hagytátok elpusztulni, mint egy kivénhedt kutyát! Hirtelen síri csend burkolta be a folyosót. Nirean megremegett, az arcára kiült a borzalom. Ray próbálta összerakni, mi is történhetett: Veijja anya valószínűleg annyira megbetegedett a cellájában, hogy fel se tudott kelni, az őrök meg bagóztak rá, így az asszony csendben meghalt, és most találták meg a holttestét. - Gyilkosok! Rohadékok! Hagytátok meghalni! – röppent fel néhány sikoly, a többit pedig már meg se lehetett érteni. Nem is kellett: az őr újabb üvöltése már magáért beszélt. - Tűnjünk el innen – mondta Ray halkan, a szavai belevesztek a káoszba. Elkapta Nirean karját, és kihúzta a lányt az ajtón, mielőtt a közvetlen környezetükben állók úgy döntenének, hogy ők is bosszút akarnak állni valakin. Nirean félig magatehetetlenül követte, amikor futásnak eredtek az egyelőre üres folyosón. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2009-07-13 Aslin
Mikor újra emberek közé értek, Ray megállt egy félreeső kis lépcsőház egyik fokán. Az őr korábban rendesen gyomron vágta, nem hiányzott ez a tempó, és Nirean is úgy nézett ki, mint akinek szüksége van egy kis időre. - Jól vagy? – kérdezte halkan, az arra járók már így is vetettek feléjük néhány furcsálló pillantást. A lány még csak nem is bólintott, ami azt jelentette, hogy nem, nagyon nincs jól. Az arckifejezése vízből kihúzott kismacskára emlékeztetett, ami Rayt külön idegesítette, annak ellenére, hogy az első hetekben az agyára ment az ő vagy Koram örökös hidegvére. Mostanra, ha valamelyikük kizökkent a nyugalmából, az azt jelentette, hogy nem csak ő paranoiás, tényleg baj van. Nagy baj. - Igazatok volt, tényleg nem kellett volna idejönnöm – szólalt meg végül a lány. A keze görcsösen ráfeszült a korlátra, amihez normális körülmények között hozzá se nyúlt volna, többnyire tüntetően a saját lábán állt. - Mi történt? - Kreva leütött, azután segítséget kértek az őrtől, arra hivatkozva, hogy rosszul lettem. Elbántak vele és a társaival, mostanra pedig azt hiszem, már kiszabadították a többi foglyot is. - Robbanásponton voltak, ez előbb-utóbb megtörtént volna. Nem a te hibád, rendben? – válaszolta Ray, mint aki nem magát szokta minden apró balszerencséért okolni. Az idő viszont nem felelt meg a lelkizéshez: a folyosón ugyan zavartalanul sétálgattak páran, de aki tudta, mire figyeljen, már hallotta a lezárt részleg felől érkező dühös rikácsolást. – Keressük meg a srácokat – a szeme megakadt a járókelőkön, és annak ellenére, hogy nem akart belefolyni az érlelődő polgárháborúba, senkit sem bízott volna egy lincselni készülő csapat kénye-kedvére. – Menet közben azért még beleférne egy kis jótékonykodás, nem? - Természetesen – Nirean tekintete kezdte visszanyerni a szokásos határozottságát. Szüksége is volt ennyire, hogy befejezze a rágódást. A következő pillanatban már együtt állták egy, a lezárt részleg felé igyekvő férfi útját: - Elnézést, de ez a részleg pillanatnyilag nem biztonságos – mondta a lány elég hangosan ahhoz, hogy távolabb is felfigyeljenek rájuk. - Higgyék el, az ellenkező iránnyal jobban járnak. Tehát, arrafelé, kérem, és igyekezzenek! Sindem már kezdett nyugtalankodni, hogy mégis mi tarthat ennyi ideig, mikor valaki feltépte az ajtót, és megragadta az ingét. Sans volt az, akit valami iszonyúan felkavarhatott, ha ennyire kifordult önmagából. - Mit műveltek a társaik a tanácstagokkal? - Hogy mi? – kérdezte Sindem értetlenül. Koram nyugodtan, szinte barátságosan Sans vállára helyezte a kezét, ki rájött, hogy mégiscsak a másik fiút kell szemmel tartania. - Először is engedje el őt – Koram szorítása a legkevésbé sem volt fenyegető, de valami a tekintetében mégiscsak kijózanította a feldúlt vezetőt. – Tehát, mi történt? - Az őr, aki elkísérte a társukat a lezárt szárnyba a kisasszonyért, néhány perce tért vissza a hírrel, hogy a tanácstagok kiszabadultak. Semmi sem utalt rá, hogy ilyesmi történhet, amíg maguk ide nem jöttek – Sans hangjába kezdett visszaszűrődni a gyanakvás. - És hol hagyta az Connort? – kérdezte Koram, nem túl ellenségesen, de ez is elég volt, hogy Sans kissé magába szálljon. - Ő az ajtón belülre került, az őr ezután nem sokat látott – a férfi viselkedése kezdte a bűntudat jeleit mutatni, mint aki épp most rakja össze magában az eseménysorozatot. - A francba – sziszegte Koram, miközben próbálta eldönteni, mi legyen a következő lépés. Szeretett volna odamenni, kideríteni, hogy mi történt, de belegyalogolni egy börtönlázadásba felért az öngyilkossággal. Sansszal is szívesen üvöltözött volna egy sort, de az céltalan lett volna. Nem, ezt másképp kell végigjátszani. – Mit akarnak tenni? - Ledöntjük a kaput. Nem hagyjuk, hogy átmenjenek Tilynbe, és onnan hozzanak segítséget maguknak – felelte Sans, nem minden önelégültség nélkül. - Rossz ötlet. Szerintem inkább maguknak kellene eltűnniük innen. Kétlem, hogy azok a nők menekülni akarnak, inkább magukat fogják keresni – közölte Koram hűvösen. - Ugyan, örülnek, hogy kijutottak! – tiltakozott Sans. - Igen, annyira, hogy azt hiszik, bármire képesek. - Ha tartanak tőlük, még megpróbálhatják megelőzni a csillagkapu ledöntését, és elmenekülhetnek. Sindem szeme nagyra tágult, de nemet intett a fejével, amikor észrevette, hogy Koram az ő döntését várja. - Két társunk eltűnt, és nem megyünk el, amíg nem tudjuk, mi történt velük. - Rendben. Ha gondolják, jöjjenek velem a tanácsterembe – bólintott Sans. Jobb, ha a vendégei szem előtt maradnak. - Ahogy már mondtam, maguknak is inkább eltűnniük kellene, nem begyűlni a legfeltűnőbb helyre – szögezte le Koram. - Szabad az út – intett sértődötten Sans az ajtó felé. Sindem idegesen Koram mellé lépett, vetett egy pillantást a Kör vezetőjére, de amikor a másik fiú útnak indult, vele tartott. - Biztos vagy ebben az egészben? - Semmiben sem vagyok biztos – mondta halkan a másik. – De nem akarok ezek mellett állást foglalni. - Van valami terved? - Hogyne. Ha úgy néz ki, hogy többen jönnek az egyik irányból, hát nem arrafelé megyünk. Ez messze nem nyugtatta meg a dorese-i fiút, de inkább nem kérdezősködött tovább. Szótlanul indultak el a folyosókon, teljesen céltalanul, de legalább csináltak valamit. Közben vidhoniak sereglettek a tanácsterem felé, de egyikükkel sem foglalkoztak sokat. Aztán egy tétova, rézvörös hajú lány fordult be a lépcsősorról. - Aslin – úgy hangzott, mintha Sindem nem tudná eldönteni, hogy csak döbbenten elsuttogni akarja a nevet, vagy felhívni magára a lány figyelmét. - Óvatosabb is lehetnél – szólt rá Koram. Kizártnak tartotta, hogy Aslin csak véletlenül kóvályog errefelé, és valami nem stimmelt. A volt tanácstag itt maradt Vidhonban, mégsem tűnt börtönviseltnek. Hirtelen lecövekelt, Sindem ezt csak két lépessel később vette észre, és hátat kellett fordítania a lánynak, hogy Koramra nézhessen. Nem látta, ahogy Aslin tekintetébe felismerés költözik, és lehajtja a fejét. A haja az arcába hullott, mintha nem akarná, hogy észrevegyék, a léptei mégis lelassultak. - Még bajba keveredik! – kezdett tiltakozni, de a másik közbevágott. - Tud magára vigyázni. - Még te is aggódsz, honnan veszed, hogy ő elboldogul egyedül? - Szegény ártatlan kislánynak tartod, ugye? – kérdezte Koram cinikusan. – Higgy nekem, Sindem, az ilyen ártatlan kislányok szokták csak azért megcsókolni az embert, hogy közben lenyúlják a pénzét. Csodálnám, ha baja esne. Sindem úgy lépett hátra, mint akit pofon vágtak. - Én nem tudom, miféle lányokkal találkoztál, de őt nem is ismered. Csak… csak hadd beszéljek vele, rendben? Koram vállat vont. Ha a másik nem hallgat rá, derítse ki magától, mi a helyzet. Aslin összerezdült, mikor Sindem megszólította, de túl közel volt hozzájuk, hogy úgy tehessen, mint aki nem hallja, vagy mintha nem is hozzá beszélnének. - Mit keresel itt, Sindem? – nézett a fiúra rémülten. - Eljöttünk megnézni, mi történik errefelé, és itt ragadtunk. Kicsit összekuszálódtak itt a dolgok, nem? – Sindem próbálta bátorítani a lányt, eredménytelenül. Koram kifejezéstelen arccal állt mellettük. - Miért nem mentek el? - Nem hiszem, hogy még megtehetjük, Sans le akarja zárni a kaput. - Tehát igaz – Aslin sóhajtott. - De te miért nem próbálsz eltűnni? – kérdezte Sindem. – Koram szerint nem jó ötlet idejönni, és attól tartok, igaza van. - Hivattak – felelte a lány rövid, nehezen észrevehető rándulás után. Nem nézett a fiú szemébe. - Hát, ha már úgyis odamész, szólhatsz erről nekik is, Sans még csak gondolni se hajlandó más lehetőségre. - Meglátom, mit tehetek – mondta a lány bizonytalanul. - Aslin, te meg hol csavarogsz? – hangzott végig a folyosón. A megszólított kétségbeesetten összeszorította a száját. Marn sétált hozzájuk, és szorosan a lány mellett megállt. - Bocsánat, feltartottak – suttogta Aslin. Sindem döbbenten figyelte őket, Koram inkább várakozóan. - Megzavartam valamit? - Dehogy. Mindössze próbáltam elmagyarázni a vendégeinknek, hogy a régebbi tanácstagok helyzete megváltozott – az utolsó szavaknál Aslin hangja már kifejezetten dühösen csengett. – Kissé nehezen megy. - Nem mindenkinek ilyen gyors a felfogása, nem igaz? – mosolygott Marn, és átkarolta a lányt. Ő mindenhova nézett, csak Sindem értetlen-csalódott arcára nem. – A legtöbb emberrel nehéz megértetni, hol is a helyük. Aslin arca ezúttal kifejezettem megalázottá vált, a tekintetét a fal egy távoli pontjára szegezte, hogy Marn akkor se láthassa, ha történetesen érdekelné a szavainak hatása. - Hát persze – mondta Koram szárazon, csak hogy valaki megszólaljon. Sindem a földet bámulta, és szeretett volna nagyon távol lenni innen. Valaki futólépésben közeledett feléjük, az utolsó métereket már csúszva tette meg. - Nem akartok inkább odabent beszélgetni? – érdeklődött Ranil, miután megállt mellettük. - Mi nem igazán akarunk bemenni – magyarázta Koram. – A kisebb feltűnésre szavazunk, és szeretnénk elkerülni a tömegverekedést. - Ostobaság, inkább együtt kellene megvédenünk magunkat a csőcseléktől – jelentette ki Marn. - Nekem nem ártottak, és amíg ez így marad, nem keresem a bajt – felelte a fiú közönyösen. Ranil elgondolkodva nézte egy darabig. - Ha megengedik, önökkel tartanék. Ismerem a várat, segíthetnék, hogy ne fussanak zsákutcába, ha a baj mégis megtalálná magukat. - Ahogy akarja – egyezett bele Koram, és Marnra nézett, inkább csak gúnyolódásképpen. – Önre, azt hiszem, ne számítsunk. - Ha így kell bebizonyítanunk, hogy mi vagyunk Vidhon igazi urai, akkor így fogjuk – sziszegte Marn dühösen. - És te, Aslin? – kérdezte Sindem halkan. – Nem jössz velünk? - Nem tehetem – rázta a fejét a lány, a szeméből sugárzott a kétségbeesés és a rémület. – Nem tehetem, sajnálom – az utolsó szavakat már épp csak suttogta, hogy Marn ne hallja. - Ő már választott – jelentette ki a férfi, egy árnyalatnyit diadalmasan, és húzni kezdte a lányt. – Menjünk. Aslin még egyszer ránézett Sindemre, a tekintete csak végigsiklott Koramon, aztán megtorpant, mert olyasmit látott rajt, amire nem számított: megértést. - Magyarázd el neki, kérlek – csak ennyire volt ideje, utána mennie kellett, nehogy Marn észrevegyen valamit. A folyosó addigra kiürült, a lépcső felől rikácsolás hallatszott. - Mit? – kérdezte Sindem, miközben Marn futólépésre váltott, és Aslin kénytelen-kelletlen követte. - Később. Nos, maga az idegenvezető – nézett Koram Ranilra, aki szintén elindult. - Erre. Tulajdonképpen meglepő, hogy ketten tényleg leléptek Rayék első szavára. Egy kisebb csoport viszont azonnal összeverődött körülöttük, és nem voltak hajlandóak magyarázat nélkül távozni. - Az eredeti tanácsnoknőket bezárták, kiszabadultak, és most dühösek, jobb nem az útjukba kerülni, mit nem lehet ezen érteni? – fakadt ki Ray türelmét vesztve. - Mi nem tettünk ellenük semmit – tiltakozott az egyik írnok. - Az nem számít – mondta Nirean. – Az sem érdekelte őket, hogy mi nem is ebben a világban élünk. - És mégis hova menjünk? – a kérdésre többen bólogatni kezdtek. - Ki a várból. Azt hiszem, az új – mi is a nevük? – körtagokat fogják keresni, ha hibáztatni akarnak valakit, ők a legmegfelelőbbek. - Lehet, hogy igazuk van – jegyezte meg elgondolkodva az egyik nő. - Hogy mondtad, kedvesem? – nézett rá a mellette álló férfi. A nő rámosolygott. - Muro, szívem, te vagy a legokosabb ember, akit ismerek, de a körösök átkozottul rosszul végzik a dolgukat, és ha a tanácsosok ezt szét akarják kürtölni, én támogatni fogom őket. Talán tényleg azt hiszik, hogy minden férfi ellenük van, úgyhogy menj haza a gyerekekhez, ha akarsz, majd jövök én is, ha itt végeztünk, rendben? A férje nem tűnt túl lelkesnek, az ott álló másik két nő pedig hezitálni kezdett, hogy talán tényleg a tanácsosok mellé kellene állniuk. - Erősen kétlem, hogy a körösök harc nélkül megadnák magukat – figyelmeztette őket Ray. Erre egyikük befutott a legközelebbi szobába, és egy késsel jött vissza. Ha szükség lenne rá. - Azok után, amit az őreikkel műveltek, szerintem nem akarnak ebben részt venni – nézett végig Nirean a továbbra is habozó nőkön. Egyikük szinte még nála is fiatalabb volt. - Menj csak – nézett rá a mellette álló asszony. Ő másként döntött: továbbra is követni akarta azokat a vezetőket, akikben igazán meg tudott bízni. A társaság férfitagjai szállingózni kezdtek, a fiatal vidhoni pedig csatlakozott hozzájuk, de többször vissza-visszafordult, sütött róla a tanácstalanság. Egészen addig, amíg fel nem vágódott egy ajtó a közelben. Akármi tartotta fel eddig a tanácsosokat és az őröket, Kreva szónoklata vagy az útba eső termek átkutatása, mostanra befejeződött. Kérni sem kellett, a vidhoniak futásnak eredtek, Rayjel és Nireannal a nyomukban. Nem néztek vissza, hogy mi lett az ott maradó nőkkel – nincs is mit nézni néhány arcon, amelyek beolvadtak a tömegbe. A földszinten aztán újra kiabálást hallottak, ezúttal előröl. Az a két férfi, aki először indult el az atlantisziak figyelmeztetésére, már elérte a kijáratot, és most az ott álló őrökkel vitatkozott. Egyikük visszafordult Rayhez. - Nem engednek ki minket. - Azokat a kis nősténygyíkokat meg aztán végképp nem! – mutatott az egyik őr Nireanra és a mellé húzódó vidhoni lányra. - Miért? – kérdezte Connor, káromkodás helyett. Volt egy olyan érzése, hogy nem fog tetszeni neki a válasz. - Hogy kint összelármázzanak még egy csomó nőszemélyt, és idehozzák őket? Hülye vagy? Épp elég, hogy páran kijutottak, mielőtt iderendeltek minket. Nektek pedig inkább segítenetek kellene, ahelyett, hogy leléptek, gyáva patkányok – nézett végig az őr megvetően a menekülőkön, amivel néhányukat sikerült összezavarnia. – Dobjátok be a két kis gyíkot a kisebbik udvarra, és tegyétek hasznossá magatokat. - Nem fogok szembeszállni a… – kezdte Muro, akit a felesége küldött el, de Connor elkapta a karját, mielőtt befejezhette volna. - Meglátjuk, mit tehetünk. Valahol csak ellesznek – jelentette ki szárazon, megfordította és előre lökte a makacskodó pasast, miközben a szája elé tette a mutatóujját. Nirean átkarolta a vidhoni lányt, értett a jelzésből. Új játékba kezdtek. - De hát én nem csináltam semmit, eszem ágában se volt idehívni senkit – jajveszékelt a lány, Nirean viszont összeszorította a száját, mint aki tudomásul vette, hogy ezt a játszmát elvesztette. - Gyerünk, fiúk, hagyjuk dolgozni őket – szólt Connor az összezavarodott menekülőkre, a makacskodót és Nireant egyszerre húzta maga után. A többiek tétovázva, de követték. A vidhoni próbált elmenekülni, de a paplány elővigyázatosan tartotta a vállánál fogva. - Bízz bennünk, rendben? Nem lesz baj – súgta, mielőtt a másik tényleg megpróbált volna elfutni. Ő megdermedt a döbbenettől, de addigra kiértek az őrök látóteréből. Ray elengedte Nireant, Murót viszont még vezette egy darabon, mielőtt szembefordult vele. - Nézze, nem túl okos dolog megmondani nekik, hogy ellenük van, rendben? Még a végén ők vették volna kezelésbe a lányokat, és annak rohadtul nem örültem volna. - De ha ők nem engednek ki minket, akkor a többi kijárattal sem lesz több szerencsénk. Valahogy utat kellene törnünk – a férfi még mindig idegesen nézelődött a kapu felé. - Muszáj ennyire sznobnak lenni? Miért ragaszkodik annyira az ajtóhoz? Ha jól emlékszem, itt az ablakon is kényelmesen ki lehet jutni – világított rá Ray. A rácsozás errefelé nem volt divat, az emelt földszintről pedig egy gyerek is könnyen kiugorhatott. - Persze – motyogta a másik, és elgondolkodott egy percre. – Akkor jobb lenne, ha nem mennénk el újabb őrcsapatok előtt, viszont itt pont a főutcán fogunk kilyukadni. - Az egész várat körbeveszik a főutcák, mit számít ez? – vont vállat Ray, és a legközelebbi ajtóra mutatott. – Ott elég nagyok az ablakok? A vidhoni bólintott, így besorjáztak a kis dolgozószobába. Az egyik férfi tétovázni kezdett. - Biztos, hogy ezt kell tennünk? Ha szükségük van a segítségünkre… Erre mi szétkürtöljük odakint, hogy kitört a lázadás… - Esetleg megelégedhetnek azzal, hogy kijutottak, és elhallgatják, ami történt. Legalábbis, amíg lehet – ajánlotta Ray, kissé hervadtan. Egyre kevésbé tetszettek neki a lehetséges megoldások: felzargatni még néhány vidhonit, vagy benn tartani a jelenlevőket, hogy részt vegyenek valamiben, ami elől inkább menekülni szeretnének. - Maradnunk kellene – tiltakozott tovább a tétovázó. - Az élet szent, ez a Földanya legfontosabb parancsa. Nem követek olyan vezetőt, aki azt elfelejti, márpedig mindegyikük ezt tette – csattant fel Muro. - Mint a drága nejed! - Ezt majd vele megbeszélem – közölte Muro makacsul. – De követnem nem kötelező. - Ő is a sajátjaival van, nekünk is azt kellene tennünk! – a tétovázó elhatározása kezdett megerősödni, amit heves bűntudat kísért, amiért kis híján megszökött a kötelessége elől. Visszaszökkent az ajtó felé, amitől különben sem távolodott el túlságosan. – Őrök! Raynek még káromkodni is csak gondolatban maradt ideje, amíg a kiabálóhoz ugrott, befogta a száját, berúgta a résznyire nyílt ajtót, és beljebb rángatta a férfit. - Kifelé, és legyenek szívesek tartani a szájukat, míg lehet – szólt a körülöttük ácsorgókra. – Ráér csatlakozni, ha ők már elmentek – közölte a rúgkapáló férfival, aki időközben elrántotta a fejét. - Te nem fogsz kijutni, ha rajtam… - Múlik? – tippelt Ray, miközben úja elhallgatta a pasast. – Szerintem menne, de azt hiszem, maradok még egy darabig. – Nirean, aki éppen kisegítette a vidhoni lányt, ránézett, aztán mellé sétált. Muro kérdően pillantott rájuk. – Szóval maradunk. Elhagytunk két srácot, és szeretnénk megtalálni őket. - Sok sikert – mondta Muro, aki utoljára maradt, aztán ő is leugrott. Ray ököllel halántékon csapta a rúgkapálót, aki összerogyott. - Biztos vagy benne, Nirean? - Teljesen. Szerinted jól vannak? - Az ég szerelmére, Nirean, Koramról beszélünk. Magára nem hajlandó mindig vigyázni, de Sindemre fog. - Igaz – bólintott Nirean, halványan mosolyogva. – Hogyan tovább? - Egyelőre tovább az eddigi irányban, nem kellene még egyszer belefutnunk az eddig őrökbe. És, Nirean… - Attól függ, ki kinek a foglya, hogy melyik csapattal találkozunk út közben? – találgatott a lány. - Ha menni fog. - Rosszabb szerepet is eljátszanék, ha szükséges lenne. A csapat másik két tagja a vidhoni körtaggal a vár folyosóin kóborolt. Ranil tudta, hogy a kijáratokat lezárták, ezért meg sem próbáltak kijutni. Koram rájött, hogy van egy hely, ahol nem ütközhetnek tanácstagokba: a korábbi börtön. Ehhez persze túl kellett jutni rajtuk, és ez nem egyszerű, mikor szisztematikusan átfésültek minden zugot, talán bujkáló körösöket kerestek, talán az őrök csapatait, amelyek hátba támadhatnák őket. Amikor már nem lehetett elkerülni őket, az egyik szobába osontak be a felháborodott, kántáló csapatok elől, és kiálltak az ablakpárkányra. Hosszú, keserves várakozás kezdődött, amíg meg nem hallották, hogy valaki beront, felforgatja a berendezést, aztán „üres!” felkiáltással távozik. Még egy darabig a helyükön maradtak, amíg távolról hallatszott a vonulás zaja, aztán visszaereszkedtek a szobába. Azt már nem várták ki, hogy a nők végigérjenek a folyosón, akkora zajt csaptak, hogy észrevétlenül eljuthattak a lépcsőkig. A börtön nem nyújtott szép látványt: sebesült őrök feküdtek szerteszét, némelyikük nyöszörgött, mások kiüresedett tekintettel bámultak maguk elé. Sindem nem tudta volna megmondani, melyik gondolat rémíti meg jobban: az, hogy élnek, vagy hogy már halottak. - Dorese minden istenére – motyogta, mikor az egyik felnyögött mellette. - Segítségre van szükségük – jelentette ki Ranil, miközben egy másik sebesültet biztatgatott. - Tudom – mondta Koram, aki addigra végigrohant a szobákon. – Öt halott, nyolc eszméletlen, három könnyebben sebesült, és az itt most csonttörést jelent. - A társai? – kérdezte Ranil, amivel még Sindemet is felélesztette. - Sehol. Talán magukkal vitték őket tanúnak, vagy valami. - Akkor értük nem tehetünk semmit, értük viszont… – mutatott körbe a tanácsos, mint aki nem tudja eldönteni, hogy parancsolni akar, vagy kérni. - Értük se sokat. Egyikünk se orvos. Bekötözhetjük a sebeiket, de több kellene nekik. Viszont van még valami. Az anya. - Mi van vele? – kapta fel a fejét Ranil. Koram intett, hogy kövesse, és belépett az egyik kis szobába. - Két napja lehet halott. Gondolom, nem éppen ez hiányzott a tanácsosok hangulatának. Sindem? – nézett Koram a másik fiúra, aki kezdett elzöldülni. – Nyisd ki az ablakot. Attól jobb lesz. Sindem engedelmeskedett, pedig nem hitte, hogy bármi segíthet, leszámítva, hogy valaki felébreszti ebből a rémálomból. De Koram jól mondta, a kinti fülledt, meleg levegő is megnyugtatóbb volt a bent terjengő vérszagnál. Ranil is fellélegzett, mikor elérte a frissebb fuvallat, de egyébként csak Veijja anya holttestét nézte megrendülten. Aztán óvatosan a vidhoni halotti pózba rendezte az asszony karjait. - Nézzük meg a sebesülteket – javasolta Koram, mielőtt végleg apátiába süllyednek a többiek. Akkor is, ha az őrök ápolása még a legjobb esetben is csak látszattevékenység. - Persze – suttogta Ranil, még meghajolt Vidhon elhunyt anyja előtt, amit a másik kettő utánzott, és visszatértek a sebesültekhez. Nem telt bele sok idő, és társaságuk akadt: az őrök egy újabb kis csoportja érkezett. Ez persze csak azután derült ki, hogy a lezárt részleg másik, eltorlaszolt ajtaja rövid motoszkálás után feltárult. Addigra az atlantisziak a biztonság kedvéért elővették a késeiket, de a vidhoniak is megmarkolták a botjaikat, mikor mozgó emberekre bukkantak. Ranil parancsáig senki sem engedte le a fegyvereit. - Uram, önnek nem a Kör többi tagjával lenne a helye? – nézett gyanakvóan Ranilra az őrök vezetője. - Úgy éreztem, valakinek törődnie kell a tanácsosok első áldozatival – vágta rá a körtag szemrebbenés nélkül. – Akkoriban még szó sem volt róla, hogy küldenek ide egy csapatot. A vendégeink voltak olyan kedvesek, hogy saját biztonságuk elé helyezték a sebesültek állapotát, és velem tartottak. Ön mikor kapta ezt a parancsot? - Nem kaptam. A vár kiürítése közben találkoztam az egyik felcserrel, ő ragaszkodott hozzá, hogy ide akar jönni. - Remek, szükség lesz rá. Azonnal munkához láthat. Az egyik férfi meg sem várta az engedélyt, már letérdelt egy sebesült mellett. - Ha jól vettem ki a szavaiból, nincs sok változás. - Nem tudok róla. De ha jól sejtem, lassan végigfésülik a várat, attól függően, hogy hova ki jut el előbb. Tehát nemsokára összegyűlünk a tanácsterem előtti folyosón, rendezzük a sorainkat, és a szökevények után indulunk. Két emberem ért még valamit a gyógyításhoz, ők a felcserrel maradnak. Mivel önökre itt már nincs szükség, felteszem, velünk tartanak - Mi sem természetesebb – felelte Ranil rezzenéstelen arccal, de induláskor bocsánatkérően nézett a fiúkra. Nem tudta, hogyan segítse ki őket ebből a helyzetből, az őrök vezetője igencsak számonkérő hangon beszélt. És mondjon Sans meg Marn amit akar, ő inkább azt tekintette erkölcsi kötelességének, hogy elsimítsa a helyzetet, nem hogy mindenáron megőrizze a hatalmát. - Koram, ugye nem akarsz velük tartani? – suttogta Sindem rémülten, amikor a vidhoniakkal együtt a fiú is elindult, és őt is magával húzta. - Lelépünk, amint lehet – felelte a másik alig hallhatóan. – De addig csináld, amit mondanak, ne keltsd fel a gyanakvásukat. És maradj a közelemben. Régen kellett részt vennie olyan harcban, ahol ennyien állnak szemben egymással, és egyáltalán nem hiányzott neki. De akárhogy is, Koramnak nem voltak kétségei afelől, hogy nem szívódhatnak fel, amíg az őrök neki nem esnek a szökevényeknek. Már pattanásig feszültek az idegeik, és valószínűleg bárkinek odacsapnának, aki bebizonyítja, hogy egyáltalán nincs szükségük rá. Sindem csak érezhette, mi a helyzet, sosem történt vele hasonló. Legalább hallgatott rá, és ez volt az egyetlen, aminek Koram most örülni tudott. Nelon : Tyúkanyó Százados és A Fiókái - Nelon - 2009-08-29 Vihar
A legbiztonságosabbnak az tűnt, ha a földszinten maradnak, a lépcsősor mellett. Ray a padló mintáján húzogatta a képzeletbeli vonalakat, ahogy próbálta felidézni az emeletek alaprajzát, hátha ki tudja találni, merre folynak a harcok. - A börtön a harmadikon van, leghátul, a tanácsterem az elsőn legelöl… mi itt, a nagyudvar mellett, balra. Szóval, ha ki akarnak menni, itt belénk botlanak – a folytatást nem mondta ki. A kisudvar felől beszéd hallatszott, ugyanaz a szenvedélyes hang hosszú percekig, mintha valaki szónokolt volna. Kiszabadították a foglyokat, vagy újabb embereket kerestek a körösök legyőzéséhez – nézőpont kérdése. Ha Rayék el akartak jutni a hátsó lépcsőhöz, ahol kicsit kisebb volt a valószínűsége, hogy rájuk talál valaki, át kellett menniük a keresztfolyosón, kockáztatva, hogy észreveszi őket az udvarra vezető ajtók körül tömörülő csapat egyik tagja. A terület pedig nem volt épp a legmegfelelőbb a versenyfutáshoz, bármikor belerohanhatnak egy másik csoportba, és a vár túl zárt volt ahhoz, hogy valahol lerázzák az üldözőket. Végül támadt egy ötlete. Elég rizikós, de hát ott maradni is az volt. - Próbáljuk meg átjutni – döntött végül. Négy méternél nem több, nem lehetetlen, csak szerencse kell hozzá. Egy éles sikoltás jelezte, hogy abból kifogytak. - Ott vannak! - Gyerünk – indítványozta Ray, nekiiramodtak a kisudvar melletti folyosón, aztán feltépte az egyik ablakot. Épp alattuk nem állt senki, de akadt egy másik probléma. Elméletileg nem lett volna nehéz eltűnni a tömegben, de a kapuőrök nem tájékoztatták őket valamiről: azok a férfiak is ide kerültek, akik nem akartak szembeszállni a tanácsosokkal. Láthatóan valaki elég elvakult volt ahhoz, hogy őket is ellenségnek kiáltsa ki. Sok választásuk viszont nem maradt: a keresztfolyosóról érkező „fogjátok el őket” nem kecsegtetett túl jó esélyekkel, így inkább a lenti zűrzavarhoz csatlakoztak. Ray megvárta, amíg Nirean kiugrik az ablakon, aztán ő is követte. Sürgősen karon fogta a lányt, más se hiányzott, mint hogy őt is szem elöl veszítse, és futni kezdtek a nagyobb csoportosulás felé. Ha úgyis mindenki kifelé tart, előbb-utóbb ők is ki fognak keveredni valahogy, csak addig kell kitartaniuk. Egy dolog biztos: nagy hiba volt a vétlen nőket a forró udvarba zárni. Eltikkadtak, az igaz, de ártatlanságuk tudatában kevés kellett ahhoz, hogy a szökött tanácsosok a Kör ellen hangolják őket. Közel jártak a lépcsőhöz, amikor Ray rájött: ez nem lesz olyan egyszerű. A fokokon nem maradt egy talpalatnyi hely a küzdők között, és az eredeti férfi-a-nő-ellen felállás már rég felbomlott. Connor hevesen törte a fejét, hogy mégis hogyan juthatnának át rajtuk, mikor valaki elkapta a karját, és maga felé húzta. - Ahogy elnézem, ti se akartok beállni közéjük – egy szigorú arcú asszony kiabálta túl a zajt, aki leginkább Ray és Nirean egymásba kapaszkodó kezét figyelte. – Ide gyertek! A lépcső és a fal közti aprócska területre mutatott, ahol tíz-tizenkét rémült arcú férfi és nő szorongott vegyesen, miközben egy kisebb csoport azért küzdött, hogy a menekülőknek ne kelljen belekeveredniük a harcba. Mire észbe kaptak volna, az asszony már át is húzta őket a saját kis frontvonalukon. - Azt hiszem, elment az eszem – gondolta Ray, miközben felmérte a helyzetet. El se tudta képzelni, hogy képes bárki éles helyzetben hirtelen megszervezni az ártatlanok védelmét, de a vidhoniaknak összejött. Végignézett az összezsúfolt embereken, akik úgy kuporogtak ott, mint a gyerekek, akik a veszekedő szüleiket hallgatják. A nagytestvérek pedig, akik igyekeztek távol tartani őket az egésztől, kezdtek kimerülni. - Ahogy elnézem őket, rájuk férne a segítség – állapította meg halkan, és helyet keresett, hogy felállhasson. Nirean hezitálva, de szó nélkül csatlakozott hozzá. - Ez nem kötelező – szólt rá Ray. - De igen, az – mondta Nirean, miközben egy pillanatra se vette le a szemét a gyengülő védőkről. Ray vitatkozott volna még vele, főleg, mert a lány még a tőrét se vette elő, csakhogy az egyik védő kiszúrta, mire készülnek, és üres mosollyal kölcsönadta Nireannak a saját botját. Mit volt mit tenni, a százados nem túl boldogan, de ráhagyta a döntést. A nap már csak a legfelső emelet ablakait világította meg, mikor felváltottak két őrt, és végképp eltűnt a falak mögött, mikor az utolsó küzdők is szétváltak. Nirean kimerülten lerogyott a lépcsőre, és az udvart bámulta. Sebesültek hevertek mindenfelé, akik segítségért könyörögtek, esetleg csak jajgattak, néhányan sírtak. - Mi folyik itt egyáltalán? – kérdezte a lány halkan. Választ nem kapott. Ray se tudta megmondani neki, miért nem lehetett a semlegeseket kihagyni, miért kellett mindenáron állásfoglalásra kényszeríteni őket. Közben a védők egyike felszólította a menekülteket, hogy segítsenek ellátni a sebesülteket, néhányan elmentek vízért. Nirean figyelmét hirtelen egy nő vonta magára, akit egy földön fekvő alak fölött rázott a zokogás, és összefüggéstelenül kiabált. - Ne, Bevio, ne… kérlek, térj magadhoz! - Avena – állapította meg Nirean, és talpra pattant. Mire Ray ellökte magát a korláttól, aminek addig támaszkodott, ő már a sebesülteket kerülgette, hogy eljusson a tanácsnoknőig. - Mi történt, Avena? – csak ennyi telt tőle, miután meglátta a halott férfi gyomrán terjengő vérfoltot. Valakinek nem jutott bot, és beérte egy késsel. Az asszony alig vetett rá egy futó pillantást, máris visszafordította tekintetét az élettelen arcra. - A férjem – felelte kurtán. Néhány pillanatig hallgatott, de ez alatt éveket öregedett. – Meghalt. Mintha ezzel végérvényesen ráébredt volna a valóságra, kitört belőle a zokogás. - Úgy sajnálom – suttogta Nirean, miközben tanácstalanul Connorra nézett. A férfi legszívesebben megvonta volna a vállát, jelezve, hogy ő máris feladta az egészet. Holnapra síró emberekkel lesz tele az egész vár, akik azt se fogják tudni, nem ők maguk okozták-e le egy családtag sérüléseit a harc hevében. Ő mégis mit tehetne? - Szerinted visszajönnek még? – suttogta Nirean. - Fogalmam sincs. Még a körösök is kitalálhatják, hogy ellenőrzik a területet. - Vissza akarsz menni valamelyik lépcsőhöz? - Fogalmam sincs – gondolta Ray fáradtan. Sajgott minden izma, a torka csontszáraz volt, és úgy sejtette, a bal felkarján éktelen ronda véraláfutás van kialakulóban, ő pedig hálás lehet, hogy megúszta ennyivel egy törés helyett. Szó se róla, Nirean is pocsékul nézett ki, úgyhogy az ő kedvéért megpróbált kicsit elevenebbnek tűnni. - Egyelőre nem. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én most nem szeretnék belebotlani senkibe, és erre a környékre valószínűleg nem teszi új játékos a lábát még egy darabig. Foglalkozz csak a barátoddal – intett Avena felé. Valamelyik újdonsült vízhordó nemsokára feléjük vetődött, hátha ők is szomjasak. Ivás után Ray zavarónak érezte a semmittevést, ezért inkább segített elcipelni a halottakat az útból. Ne tapossanak a nyomorultakon, ha a sors szemétségéből megint valami felbőszült csapat vetődne erre. A körpártiak többé-kevésbé rendezetten vonultak a tanácsterem felé. Koram időnként vetett egy pillantást Sindem felé, persze csak óvatosan, nehogy valakinek feltűnjön az aggodalma. A fiú egyre rosszabbul viselte az egészet, egyfolytában kérdezősködött, mintha bármi megnyugtathatná, félő volt, hogy előbb-utóbb észreveszik, hogy a szökésen jár az eszük. A környéken a legtöbben hencegtek, mert ők majd percek alatt rendet teremtenek, mások találgatták, hogy mire számíthatnak az asszonyoktól, de néhányan csöndben maradtak, és Koram sejtette, hogy ők a többieket hallgatják. Talán mások fecsegéséből próbálnak erőt meríteni, talán kifejezetten azokat akarják kiszűrni, akik a megpattanásra készültek, mindegy. Ott vannak, és leleplezhetik őket, ha nem vigyáznak. - Nem lesz baj, oké? – mondta, és közben mereven előre nézett. Pillanatnyilag ez volt az egyetlen dolog, amit senki sem garantálhatott, de nem számít. Valami olyasmi után kutatott, amit fontosnak titulálhat, hogy Sindem úgy érezhesse, ő felkészült, amennyire lehet. – Ha elkavarodnál, a keresztfolyosón találkozunk, menni fog egyedül is. Csak ne veszítsd el a fejed. Maradj észnél, és figyeld, hogy mi történik. Ha nem elpucolni akarnának, ez lenne a legnagyobb baromság, amit kitalálhat, ezt ő maga is tudta. Minden sokkal egyszerűbb, ha az ember kivágja a józan eszét az ablakon, és csak arra figyel, hogy lecsapja a legközelebb álló embert, mielőtt ő maga kap egyet a fejére, de így talán könnyebb lesz majd kicipelni Sindemet. Valószínűbb, hogy leblokkol, mint hogy kitalálja: ez mégiscsak megy neki. Sindem mindenesetre bólogatott. A keze talán egy kicsivel kevésbé remegett. Koram kicsit elhúzta a száját, maga sem tudta, hogy sajnálatból vagy enyhe megvetésből. - Én is ennyire ki voltam akadva, mikor először küldtek ki a trizaik ellen? – töprengett. Nos, ami azt illeti, biztos, hogy nem beszélt ennyit. Idegességében meg se mert szólalni, mert félt, hogy kidobja a taccsot, amint kinyitja a száját. Elkergette a gondolatot, elő se kellett volna szednie. Régen sokáig pusztán attól rosszul lett, ha csak felidézte. Az első emeleten a menet megtorpant. Az őrség vezetője feléjük sietett. - Örülnék, ha előbbre jönnétek. - Szó sem lehet róla – fakadt ki Sindemből, mielőtt egyáltalán ő maga átgondolhatta volna. Koram félig hálás volt a kitörésért, ő sem akart túl közel kerülni az események középpontjához, de ezt nem így kellett volna közölni a pasassal. - Nem fogunk se figyelmet elterelni, se felelősséget vállalni azért, ha később rossznak bizonyulnak a döntései. Bocs – közölte kihívóan az őrrel, és ezzel elérte, hogy a kezdődő gyanakvás enyhe csalódottsággá változzon. Úgy tűnik, telibe talált, tényleg az idegenek részvételével akarták igazolni a tetteiket. Az őr mindenesetre vállat vont, és visszament a helyére, miután mindenkit felszólított, hogy vegye elő a fegyverét. Az aprócska közjátéknak azért volt valami haszna: legalább Sindemet meggyőzte arról, hogy a társa kézben tartja a dolgokat. Nem kell tudnia, hogy ez múlékony állapot. - Ahogy most fogod azt a tőrt, egy ujjal kiverhetném a kezedből – szögezte le Koram. Sindem olyan tanácstalanul meredt a pengére, mintha most tartaná először a kezében. - Komolyan ellenük kell használnom? – nyögte ki nagyon halkan. Koram felsóhajtott. Van annak hátránya is, hogy Atlantisz edzőtermeiben beérték a veszélytelen fa utánzatokkal. - Pár perc, és olyanokba botlasz, akiknek nincsenek ilyen aggályai, szóval ha túl akarod élni legalább az első öt percet, akkor igen, ellenük kell használnod. Kezdett fogyni a türelme, akárhogy sajnálta Sindemet. Pillanatnyilag nem telt tőle többre, mint hogy azt kívánja, bár túl lennének már az egészen. A francba is, saját magáért se tudott kezeskedni, pusztán a szerencse dolga, hogy életben tudja-e tartani valahogy ezt a szerencsétlen kis kezdőt. Pedig muszáj lesz. Connor megnyuvasztaná, ha elhagyná útközben. Újra nekiindultak. A csapat csak a folyosó felét foglalta el, úgyhogy amint elég közel értek, a tanácstermet ostromló asszonyok azonnal szétáramlottak a szabad területeken, és megtámadták az újonnan érkezőket. Percek alatt elszabadult a pokol. Koramnak csak egyet kellett lépnie, hogy kitérjen egy felé lendülő bot elől, és máris a legnagyobb kavarodásban találta magát. Közben oldalba kapta egy ütés, amit valószínűleg még csak nem is neki szántak, így még inkább el kellett távolodnia, ha nem akarta elveszíteni az egyensúlyát. - Ennyit az állandó felügyeletről – gondolta mogorván. Nem adott magának túl sok időt, hogy ezen rágódjon, elég azzal foglalkoznia, amit éppen lát. Vagy ami éppen a háta mögött van, jött rá, mikor egy hanyatt eső vidhoni nekiütközött. Sindem ismételten bepánikolt, mikor rádöbbent, hogy magára maradt a kavargó, feltüzelt tömegben. Az ösztönei viszont működtek, és emlékeztek arra, amit Atlantiszon tanult: mikor egy bicska túl közel jutott hozzá, szinte automatikusan kapta el a támadó csuklóját. Kilépett, hogy félig az ismeretlen háta mögé kerüljön, és elkapta a vidhoni felkarját is. Egy nő volt, nem őr, nem tanácsos, csak egy asszony, aki harcolni akart. Ami azt illeti, nagyon akart. - Engedj el, és küzdj rendesen, te gyáva – sziszegte, miközben próbálta elrántani magát. - Én nem… – kezdte Sindem esetlenül, de le kellett kapnia a fejét, mert a nő addig tekergett, amíg sikerült a szabad kezével az arca felé ütnie. A következő pillanatban valaki oldalba rúgta. A szorítása meggyengült, a nő kirántotta magát, amennyire tudta, Sindem még nem engedte el a csuklóját. Sokkal egyszerűbb lett volna a dolga, ha nem csak félszívvel védekezik a rúgkapáló vidhoni ellen, de nem akart bántani senkit. Inkább eleresztette az asszonyt, és elsurrant a mellett álló férfi háta mögött. Az ellenfele pedig ahelyett, hogy örült volna a győzelemnek, követte egy darabig, amíg egy hasonlóan elködösült őr bele nem kötött. A fiú erről mi sem tudott, csak próbált kijutni a folyosóról. Cikkcakkozott a küzdők között, elkerülte a lendülő botokat, aztán kis híján belerohant egy bicskába. Csak az mentette meg, hogy a nő, akinek a szúrást igazából szánták, hirtelen ötlettől vezérelve nekiugrott a férfinak, a kést tartó kéz kettejük teste közé préselődött. Öt centi hiányzott, hogy Sindem felnyársalja magát, és a felfedezés hirtelen minden erejét kiszívta. Elbotorkált a falig, ügyet sem vetve arra, hányszor lökik meg. Percekig megmozdulni is képtelen volt, nemhogy gondolkodni. És mikor egy bot vége túlságosan megközelítette őt, már anélkül ragadta meg és lökte a tulajdonosa bordái közé, hogy egyáltalán megnézte volna, ki is az egyáltalán. Akkor már az sem érdekelte, hogy egyre távolabb sodródik a folyosó végétől, a tanácsterem ajtaja felé. Harcolt, akárcsak mindenki más körülötte. Valaki megérintette a vállát. Megfordított a kezében a tőrt, és megperdült, a fegyver hegye előbb érte volna el a támadót, mint a tekintete, ha az hátra nem lépett volna. A másik káromkodott, és mire Sindem észbekapott volna, a kést ki is csavarták a kezéből, aztán valaki kivonszolta az egyik ablak beugrójába. Addigra rájött, hogy valami nem stimmel a jelenettel, és a felismerés kitisztította a tudatát. - Jól vagy? – kérdezte egy ismerős hang szárazon. - Nem – nyögte Sindem. – Sajnálom. Én csak… nem láttalak. - Tudom. Azt hiszem, a keresztfolyosó nem jutott eszedbe – Koram határozottan erőlködött, hogy tárgyilagos maradjon a hangja. Nem akart sajnálkozni, volt egy olyan érzése, hogy az végképp kirántaná Sindem lába alól a talajt, és ahogy elnézte az egyre bűntudatosabbá váló fiút, kezdett pokolian dühös lenni. A fenébe, pontosan ezt akarta elkerülni, és elszúrta. - Hát mostanában nem – Sindem a tenyerébe temette az arcát. - Igazából nekem se – a dorese-i felnézett. Koram legyintett. – Mindegy. - Istenem, majdnem megöltelek… - Valamit szögezzünk le. Nagyon távol állsz még attól, hogy akár csak komolyabb sérülést okozz nekem – Koram megjegyzése szinte irreálisan hétköznapi volt, Sindem majdnem mosolygott. – Próbálkozzunk meg még egyszer a lelépéssel, rendben? Sindem bólintott. Szinte könnyedén jutottak át a folyosón, csak hogy az elsők között ütközzenek bele az asszonyok újonnan érkező csoportjába. - Honnan szereztek ezek erősítést? – futott át Koram agyán, de nem érdekelte igazán. Itt voltak, és kész. A másik irány felé intett. – Azt hiszem, a hosszabbik úton megyünk. - Egyetértek – mondta Sindem. Valaki hirtelen felkiáltott. - Mindenki befelé a tanácsterembe! A fiúknak egyéb terveik voltak, de a túloldalon szintén feléjük nyomultak az emberek, abból az irányból is támadtak az asszonyok. Az egyetlen lehetőségük a folyosó közepén lévő ajtó maradt. - Ki a falhoz – javasolta Koram, mert a terem közepén meg se lehetett mozdulni, a padlót elborították a sebesültek és a berendezés romjai. Néhányan megpróbálták megtisztítani a terepet, kevés sikerrel. A nők visszahúzódtak az egyik sarokba, de azonnal kitörtek, amint bejutottak a terembe a kisudvarról érkező asszonyok, megosztva ezzel a körösök figyelmét. Különös páros repült Sindem orra elé. Először csak azt vette észre, hogy mindketten nők. Aztán azt, hogy igazából csak egyikük akar harcolni, de rávetette magát a másikra, hogy annak esélye se legyen elmenekülni. Végül, hogy mindkettőjüket ismeri. A fiú egy pillanatig bámult, ahogy próbálta felfogni, mit is lát egyáltalán. Aslin szörnyű állapotban volt, valószínűleg nem most találkozott először olyan társával, aki gyűlölte őt, mert megúszta a börtönt. Egy fekete hajú nő ütötte-verte őt megállás nélkül puszta kézzel, miközben árulót, hitszegőt, nősténygyíkot fröcsögött, bosszúszomjtól eltorzult vonásaiban alig lehetett felismerni Krevát. A lány pedig meg sem próbált védekezni vagy elmenekülni, csak sírt, és néha felsikoltott, ha különösen erős ütés érte. Koram észre sem vette, mi történt, valaki megint belekötött, Sindemnek pedig nem várhatta ki, hogy újra ráérjen. Első nekifutásra csak megmarkolta Kreva vállát, az asszony alig törődött vele, a gyomrába könyökölt, és ugyanazzal a mozdulattal megpofozta Aslint. - Ebből elég – gondolta Sindem dühösen. Ezúttal a félőrült tanácsos mindkét felkarját megmarkolta, és odébb hajította a nőt, mielőtt reagálhatott volna. Kreva talpra pattant, bár az esés után túl gyorsan tágult ki a világ, amiből addig csak az áldozatát látta, hogy azonnal kiszúrja a támadóját, Sindemet pedig átkozottul nem érdekelte, mi van a tanácsossal, inkább Aslint igyekezett elhúzni, mielőtt bárki rálépne. Próbált nem azon gondolkozni, mihez kezd, ha a nő ismét kipécézi őket magának, nem tudott volna egyszerre harcolni és a lányra vigyázni. Végül erre nem is volt szükség. Sans, akit egyre inkább perzselt a düh, amiért a foglyai nem törődtek bele szép csendesen a vereségükbe, örömmel konstatálta, hogy egy tanácsost sodort elé a jószerencséje. Kreva hasonló boldogsággal húzta ki a kését az övéből, amit Aslin ellen nem akart használni, nehogy a lány túl gyorsan megfizessen az árulásáért. - Te meg mit találtál? – kérdezte Koram kissé elhűlve, mikor ismét megtalálta Sindemet. Felismerte a lányt, bár leginkább csak megtépett haja színéről, az arcából alig látszott valami, a ruhájának pedig már egyszerűen csak koszszíne volt. - Nem hagyhattam ott – szögezte le a fiú. Kicsit még lihegett, nem tudta talpra állítani a lányt, így hát egyedül cipelte el a falig, ahol legalább hátulról nem jöhetett beléjük senki. - Ki se vihetjük, túl feltűnő lenne. Legfeljebb, ha már mindenki más lelépett innen.– rázta meg a fejét Koram. Nem kellett Sindemre néznie, hogy tudja, milyen kétségbeesett arckifejezés ül ki az arcára. Nem lelkesedett a magatehetetlen útitárs gondolatáért, de a dolog akár még hasznukra is válhatott. Emlékezett még arra a fiúra, aki egy kaptárhajó cellájában ülve se törődött semmivel, csak a sebesült jegyesével. Ha kihozza belőle a legjobbat, hogy vigyáznia kell Aslinra, hát legyen. Töprengve nézett körül, hátha kitalál valamit. - Azt hiszem, van egy ötletem, de elég rizikós. Betársultok abba a kupacba, a halottak közé – mutatott az egyik sarok felé, az ajtóval átellenben, ami hozzájuk elég közel volt. – Aki harcolni akar, az valószínűleg nem ott keres magának ellenfelet. Kihúzhatjátok, amíg ezek itt be nem fejezik végre. - És te? - A közelben maradok – Sindem szeme elkerekedett, látszott, hogy tiltakozni akar. – Megleszek. Valakinek figyelnie kell, hogy minden rendben van-e, te pedig jobb, ha vele maradsz. Nyugtasd meg, azonnal le fogtok bukni, ha tovább sír, rendben? Ez olyan érv volt, amivel nem lehetett vitába szállni. Az első pár szóra Aslin nem reagált, bár ez nem csoda: Sindem nem merte túlkiabálni a csatazajt. Megpróbálta más módon felkelteni a lány figyelmét, és óvatosan megemelte az állát, hátha ettől legalább ránéz. Aslin először összerándult az érintésre, de kinyitotta a szemét. - Helló – mondta Sindem, és csak remélte, hogy a mosolya kellően megnyugtatóra sikerült. – Kicsit nagy itt a zűrzavar, szóval jobb lenne, ha eltűnnénk innen, de az nem olyan egyszerű. Össze tudjuk hozni, csak azt kell csinálnod, amit mondok, oké? – Aslin ernyedten bólintott. – Szuper. Fel tudsz állni? Remek, ügyes vagy. Akkor most sétálunk egy kicsit. A nyakába vette a lány egyik karját, Koram a másikat, hogy támogassák, aztán a lehető leggyorsabban eltámolyogtak a sarokig. Aslin már befejezte a zokogást, csak néha gördült le egy-egy könnycsepp az arcán a fájdalomtól, ha hirtelen kellett mozdulni. A fiúk óvatosan lerakták a földre, és Sindem némi hezitálás után lerogyott mellé, mint aki eddig bírta. Koram körülnézett, de úgy tűnt, senkit sem érdekel, hogy mit csinálnak. Kipillantott az ablakon, remélte, hogy lassan már befejezik. Nem lehetett sok hátra a napnyugtáig. Mi a fene lehet Connorékkal? Ahogy csendesedett a harc, egyre nehezebb volt feltűnésmentesen a közelükben maradni, nehogy valaki gyanakodni kezdjen, amiért ragaszkodik a területhez. Végre valamelyik tanácsnok úgy döntött, itt már végeztek, és elrendelte, hogy induljanak el lefelé. Koram megkereste Sindeméket, és leült mellettük egy percre. - Azt hiszem, mehetünk – állapította meg. - Szerinted jó ötlet mozgatni? Párszor elájult, azt hiszem – felelte Sindem aggódva, miközben felült. - Gondolhattam volna – Koram pár másodpercig hallgatott. – Na jó. Körülnézek, hogy mi folyik odakint egyáltalán. Az izmai ugyan hevesen tiltakoztak a további ugrálás ellen, de nem érdekelte. Az átmeneti nyugalomban már semmi sem tudta elfojtani a hangocskát, ami a másik két társuk miatt aggódott, de amíg nem volt válasza, valamivel el kellett foglalnia magát. A keresztfolyosó üres volt, de kintről zúgás hallatszott. Koram kinézett az egyik törött ablakon, de sejtette, hogy mit fog látni: az emberek a nagyudvaron gyülekeztek. - Nem hiszem el, hogy még mindig nem volt elég nekik – sziszegte, és nekidőlt a legközelebbi falnak. A kisudvaron üvöltés hallatszott. Egy újabb törött csontot rángatott helyre az egyik alkalmi orvos. Nirean kivárta, amíg elhallgat, tartott még egy kis szünetet, hogy a beszélgetőtársa is magához térhessen, és folytatta, mint ha mi sem történt volna. - … nem lesz baja. Biztos vagyok benne, hogy otthon vár, amíg haza nem jutsz, sőt, el se mer mozdulni, nehogy elkerüljétek egymást. Ha most megpróbálod idebent megkeresni, talán elszalasztod a lehetőséget, hogy kimehess a várból. - Talán igazad van – sóhajtott megadóan a nő, és a gondolataiba mélyedt. - Nem küldhetjük ki őket is az ablakon, igaz, Connor? – fordult Nirean a századoshoz. - Ki van zárva. Rengetegen gyűltek a vár köré, és be akarnak jutni. Azt hiszem, nem kattantak meg annyira, mint a bentiek, de lehet, hogy nem reagálnának jól a szökevényekre – felelte Ray, aki ellenőrizte már egyszer-kétszer a helyzetet. Aztán suttogva folytatta. – Bár leginkább attól tartok, hogy a végén eszükbe jutna kicipelni pár bútort a közeli lakásokból, és azokon másznának be ide. Egyelőre legalább lefoglalja őket, hogy a kaput ostromolják. Meg hogy a váron kívül essenek egymásnak, gondolta, de ezt már nem akarta kimondani. Nirean bólintott. Nem igazán tudta elképzelni, hogyan érhet véget ez az egész őrület körülöttük, nem hitte, hogy hirtelen csak úgy szétválnak a küzdők, és hazamennek, csak mert már túl sötét van. A körülötte fekvő embereknek pedig nem egy poros udvarban kellene éjszakázniuk. Az egyik vízhordó visszatért, és kalimpálni kezdett a kezeivel, hogy mindenki gyűljön köré, aki képes mozogni. - Betörték a kaput – mondta nagyon halkan, nehogy valamelyik sebesült is meghallja, és nyugtalankodni kezdjen. Elég bajuk volt így is. – Olyan lendülettel taszigálják egymást, hogy átzúdultak a nagyudvarba, nem oszlottak el a folyosókon, de szerintem ahhoz se kell már sok idő. - Nem lehetne valahogy beszélni velük? – kérdezte egy fiatal felcser remegő hangon, könyörögve nézett Avenára. A tanácsos hosszú sírás után hallgatott Nireanra, és segített bátorítani az embereket, de most csak tehetetlenül rázta a fejét. - Azt hiszed, a körpártiak hallgatnának rám? Csak elmérgesedne a helyzet. - Még ennél is jobban? – kételkedett valaki. - Kinek hinnék el, hogy nem áll senki oldalán? Mint egy varázsszóra, mindenki az atlantisziakra nézett. - Nirean, tudom, hogy semmi közöd az egészhez, de nagyon meggyőző tudsz lenni, és most éppen erre van szükségünk – szólalt meg Avena. – Nem tennél egy próbát? - Remélem, segíteni fog – felelte lassan a lány. - Ó, a fenébe – gondolta Ray fásultan. Nem örült a gondolatnak, hogy Nirean reflektorfénybe kerül, de ismerte ezt az arckifejezést: a paplány döntött, és nem fog visszakozni. – Szükséged van valamire? – kérdezte esetlenül, bár el se tudta képzelni, hogy ebben bármi segíthetne. - Valamire, ami miatt rám figyelnek. És azt hiszem, nem ártana egy fáklya – mondta Nirean elgondolkozva. - Az ünnepi gong biztos jó lesz – jegyezte meg a felcser. – Megmozdítani nem tudnám, de ha megütöm, azt hallani fogják. Elrohant, mielőtt bárki válaszolhatott volna. - Fáklya, hozom – intett egy fiatal férfi, és ő is futásnak eredt. Kinyitották a hátsó bejáratot, arrafelé viszonylag biztonságosan járhattak az emberek. - Minek az egyáltalán? Még nincs olyan sötét – érdeklődött Ray. - Szimbólumnak – magyarázta a lány. Nem volt nagy szakértője a dorese-i papok előadási technikájának, de pár dolgot azért megtanult a köznépnek szánt szertartásokból. – Kaphatnék pár percet? Még ki kell találnom, mit is mondjak nekik pontosan. - Persze – bólintott Ray, és elfordult. Nirean néhány percig ült a lépcső gondolatiba mélyedve, aztán végignézett magán, mikor megérkezett a fáklya. Nem, nem beszélhet békéről, miközben poros és véres a ruhája. A mellényét egyszerűen lerakta, szörnyen mocskos volt, de alatta az inge nem koszolódott össze annyira. A nadrág elfogadható, de az alját fel kellett tűrnie. A haja félig kibomlott, épp csak lófarokba kötötte, és előre húzta a bal válla fölött, hogy minél távolabb legyen a fáklya lángjától. Ennél többet nem tehetett. A gong megszólalt. - Mennem kell – állapította meg. Rayre mosolyogott, aki még nála is jobban izgult, és a keresztfolyosón át a nagyudvar lépcsőjére sétált. A szent gong hangja megtette a feladatát: az emberek tétován forgatták a fejüket, amíg a tekintetüket magára nem vonzotta a fáklya fénye. - Talán már hallottatok rólam. Lirdos Nirean vagyok, az egyik első követ, aki betette a lábát Vidhonba hosszú elszigeteltségetek után. Hosszú hónapok óta figyelem barátként a világotokat, és elkeserít, hogy egymást büntetitek, mert a vezetőitek hibáztak. Mindannyian. Pár pillanatra csend támadt. Nirean várt, de senki nem próbált tiltakozni. Tehát hallani akarják a folytatást. Ennél többet nem remélhetett. - A Tanács idegen eszközökkel elérte, hogy senki meg se próbáljon lázadni ellenük, szabályozták a gondolatokat, különösen a férfiakét, mert miután szakítottak a tilyni hagyományokkal, nem tudták fenntartani a két nem közti egyensúlyt. Vidhon Urainak Köre pedig annyira orvosolni akarta ezt az igazságtalanságot, hogy közben elfelejtkeztek a vezetők legfontosabb feladatáról: gondolkodni a népükről. Nem fogom megítélni, hogy melyik a súlyosabb bűn. Mindkét csoport úgy döntött, előnyben részesít egy oldalt, a sajátját, és voltak támogatóik. - Ó, szóval nézzünk el mindent az asszonyoknak, mert mi is ezt tettük volna a helyükben? – kiáltott valaki, páran helyeseltek. – Több száz évért kell felelősséget vállalniuk, szemben a mi néhány hónapunkkal! - Teljesen másról beszélek – felelte Nirean, kissé idegesen. – A hatalmat sokféle módon lehet megőrizni, ezt tapasztaltam. Némelyik egyszerűen borzasztó, higgyétek el. Láttam világokat, ahol az engedelmességért nyomor jár, a lázadásért pedig halál. Láttam vezetőket, akik hitvány színjátékkal érik el, hogy az emberek elfogadják a sorsukat, és olyanokat is, akik ehhez a puszta erejüket használják. És itt, Vidhonban? Nem kellett aggódnotok az életetekért, nem kellett félnetek a holnaptól. Nagy árat fizettetek érte, nem tagadom. De mi történik ma? A vár több pontján vér borítja a földet, sebesültek könyörögnek segítségért, és halottak várják, hogy a szeretteik megsirassák őket. Ha továbbmentek azon az úton, amire ma léptetek, Vidhon elveszít mindent, ami jobbá tette a többi világnál. Koram nem hitt a fülének, mikor meghallotta az első szavakat. Újra kinézett, és ezúttal már el kellett fogadnia a tényt, hogy Nirean beszél. Nem volt biztos abban, hogy ez olyan jó hír, mert a lány legalább él és jól van, vagy rossz, hisz végül is átkozottul sok ideges emberrel próbál éppen szót érteni. Egyelőre sikerrel, úgyhogy talán mégis jó hír. Közben észrevette Connort is, az ajtó mögött ácsorgott, mint aki minden pillanatban készen áll, hogy kirohanjon, ha arra van szükség. Jellemző. A fiú elhátrált szólni a dologról Sindemnek, de még az ajtón se lépett be, csak átkiabált a termen. Szemmel akarta tartani az eseményeket, így hát azonnal vissza is sietett az ablakhoz. Egy ideig semmi sem keltette fel a gyanúját. Csak az összehajló fejekből látta, hogy páran pusmognak, a többiek Nireant hallgatták. Valószínűleg a legtöbben nem is látták a lányt, de a fáklya fénye kitartóan ragyogott a gyorsan sötétedő udvaron. Baloldalt kinyílt az ablak. Egy férfi hajolt ki rajta, vetett egy pillantást Nireanra, de leginkább a falakat pásztázta, végül a tekintete megállt a jobboldalon, a keresztfolyosó felőli saroknál. Koram a fal mellé lapult, nehogy az idegen észrevegye, hogy figyelik. Márpedig a fiú le nem vette róla a szemét, miután észrevette a vállán lengedező íjat. - Sindem, akadt egy kis dolgom – szólt be a terembe, aztán amilyen halkan csak lehetett, elindult a jobboldali folyosó felé. A hangszíne nem volt kimondottan megnyugtató, és Sindem úgy döntött, jobb, ha követi. - Mindjárt visszajövök – ígérte Aslinnak. - Várok – suttogta a lány, különben sem beszélt sokat, sőt igyekezett elkerülni Sindem tekintetét. Mire kiért a folyosóra, Koram már eltűnt. Balra indult el. Már befordult a sarkon, mikor észrevette, hogy a fiú a szemközti oldalon halad. Vissza akart fordulni, de akkor meglátta az idegent az ablakban. Ha Koram miatta lett ideges, akkor jobb, ha két irányból közelítik meg. Az idegen nem a keresztfolyosó mellett, hanem az eggyel távolabbi ablakban állapodott meg. Mikor elővett egy nyilat, Koram még túlságosan távol volt tőle, hogy bármit tehessen, ezért a fiú megszólította. - Hé – mondta, kicsit ellenségesebben, mint kellett volna. - Mit akarsz? – rezzent össze az idegen. - Vadász vagy? - Mi más? Szerinted kik tudják még használni az íjakat? - Nem túl sokan – ismert el Koram. Kicsit közelebb lépett, ami a másikat mintha zavarta volna, ezért egyelőre megállt. – Régóta itt vagy? - Csak mióta betörték a kaput. - Szóval kihagytad a balhé nagy részét. - Nem teljesen. Koram esküdni mert volna, hogy valaki fut a távolban, de a vadász láthatóan csak rá figyelt. Újra tett pár lépést a férfi felé, hogy ez így is maradjon. A másik hang különben is elhalt néhány másodperc után. - Nem tetszik, hogy valaki le akarja állítani a dolgot? – intett a nagyudvar felé. - Az nem tetszik, ahogy. - Szóval te meg őt akarod lekapcsolni. A vadászt kezdte idegesíteni a felesleges faggatózás. - Nem tetszik? - Nem igazán – rázta meg Koram a fejét. Most már biztos volt benne, hogy valaki közeledik. – Igazából az a nagy helyzet, hogy ha kilövöd azt a nyilat, az lesz az utolsó dolog, amit teszel. - Kezdhetem veled is, ha az segít – közölte a vadász. Értett az íjhoz, egy pillanat alatt felajzotta. Sindem akkor fordult be a sarkon, és egy pillanatra megdermedt, ahogy felmérte a helyzetet. Koram újra megszólalt, sejtette, hogy a vadász messze nem olyan elszánt, mint a milyennek mutatja magát. - Nem olyan, mint egy állatra célozni, igaz? A vadász nem válaszolt. Sindem oldalra lépett, hogy kikerüljön a férfi takarásából. Koram épp csak ránézett, de nem reagált. Nem akarta felhívni a fiúra a figyelmet. - Az állatok nem beszélnek, és nem néznek rád. - De a haláluk ugyanúgy fontos – húzta össze a szemöldökét a vadász. Csak próbálod meggyőzni magad. - Ugyanúgy? Ez biztos? - Még inkább – a férfi lélegzetvétele szaporábbá vált. - Parancsba kaptad, igaz? Kitől? Az egyik őrtől? - Úgy van. Sindem akkor már éppen mögötte állt, de nem tett semmit. - Mire vársz? – kérdezte Koram, félig a vadásztól, félig Sindemtől. Nem várta, hogy az utóbbi válaszol. - Nem volt még elég? A vidhoni megfordult a hangra, már amennyire tudott. Akadályozta a mozgását, hogy amíg minden idegszálával Koramra figyelt, Sindem megfogta az íj idegét. Még ha a vadász rá is szánta volna magát a lövésre, a nyíl csak szárnyaszegetten a földre zuhan. - Nem rajtam múlik – felelte Koram, ezúttal meglehetősen nehéz volt a szokásos flegma stílusban beszélnie. Sindem megoldása igencsak váratlanul érte. Mindenesetre közelebb ment hozzájuk. - Nézzen be a tanácsterembe, mielőtt eldönti, hogy akar-e még fegyvert fogni valakire – mondta Sindem csendesen a vadásznak. – Ezek nem csak emberek. Szerintem akad köztük pár ismerőse, talán rokona vagy barátja is. A vadász tágra meredt szemmel, leesett állal bámult rá. Nem szokott hozzá ehhez a perspektívához, ahogy Vidhonban senki. Visszatolta a nyilat a tegezbe, és szó nélkül indult a tanácsterem felé. - Szép volt, de leütni egyszerűbb lett volna – jegyezte meg Koram. - Nem volt még elég? – ismételte Sindem. Sokkal idősebbnek látszott abban a pillanatban. - De – ismerte el Koram. - Valamit meg kell értenetek: ennek a harcnak nem lehetnek győztesei – mondta Nirean. Az utolsó érvénél tartott, nemsokára kiderül, hogy sikerült-e meggyőznie a vidhoniakat. – Az emberek, akiket annyira le akartok győzni, hozzátok tartoznak. Bíztok még annyira a vezetőitekben, hogy ennek alapján döntsetek édesanyátok vagy édesapátok, fivéreitek vagy nővéreitek, fiaitok vagy lányaitok javára? Ellenséget akartok látni azokban, akiknek az életeteket köszönhetitek, vagy akiket ti magatok hoztatok a világra? - Ha egyik se jó, mégis mit vársz tőlünk? Nincs harmadik lehetőség! - De igen, van. Mindkettő, egyszerre. Együtt. Nem állhattok szemben egymással, és tudom, hogy nem is akartok. Túl nagy a szakadék köztetek? Ugyan. Egy család vagytok, és ez jelenti a hidat a két oldal között. Csak át kell mennetek rajta. Ennyi volt. Nirean végignézett a tömegen, és remélte, hogy csak az a jóakarat és őszinteség sugárzik belőle, ami az ő oldalára billentheti a mérleget, a félelem és bizonytalanság már nem, bár az volt az erősebb benne. Minden azon múlik, hogy mikor szólal meg végre valaki, és hogy mit fog mondani. Avena lépett mellé a várakozó csöndben. - Ma meghalt a férjem – mondta egyszerűen. – Jó társ volt, a legjobb, akit csak a Földanya felnevelhetett számomra. És valaki megölte. Még nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküle, de azt igen, hogy fel kell nevelnem a két fiamat, a lányomat, hogy vannak testvéreim, akik ebben a segítségemre lesznek, és barátaim, akik jobban ismernek, mint én magamat. Talán valakit közülük is elveszítettem a mai nap folyamán, nem tudom. Félek megtudni. Sose hittem, hogy egy nap ezt kell átélnem, és nem akarok még egyszer ezzel szembesülni. Tanácsosként én is felelős vagyok azért, hogy mindez megtörténhetett, és ezt sajnálom. Jóvátenni már nem tudom, de a jövő még előttünk áll, és ha közösen megakadályozhatjuk, hogy a mai nap megismétlődjön, én mindent megteszek érte, ami csak telik tőlem. Gondoljatok azokra, akik ma előttetek érkeztek meg a várba, és döntsétek el, hogy ti mit akartok. Némi mozgolódás támadt, ahogy valaki átfurakodott a tömegen. Ranil volt, megtépve és piszkosan, akárcsak mindenki más, de nyitott tenyérrel tartotta fel mindkét kezét, nehogy valaki fenyegetőnek találja. - Nem hibáztathatjuk mindenért a Tanácsot. Nireannak igaza van, Vidhon Urainak Köre is hozott rossz döntéseket. Korábban én is azt hittem, minden jobb lesz nélkülük, de ez nem ilyen egyszerű. Azokat a hagyományokat folytatták, amiket még Vidhon alapítói hagytak ránk, ők voltak az igazi felelősök, ám ez már nagyon régen történt. Nem büntethetjük meg azokat, akik elindítottak minket ezen az úton, de újrakezdhetjük. Én sem akarom újraélni ezt a napot, nővérem – mosolygott hirtelen Avenára. – Ha küzdeni akarsz ellene, én melléd állok. Nirean elmosolyodott, és hátat fordított az embereknek, hogy ne lássák, amint a két vidhonihoz beszél. - Fogjátok meg a fáklyát, és emeljétek fel. Hogy lássák is az együttműködést, ne csak halljanak róla – magyarázta. A lány ellépett előlük, hogy mindenki láthassa őket, és lassan a háttérbe vonult. Rá már nem lesz szükség, ebben biztos volt, ahogy kitört az éljenzés. - Ó jöjj, vihar… - zümmögte Avena az egyik esőért könyörgő himnuszt, Ranil csatlakozott hozzá, de hangosabban. - … és egyesítsd, mit az idő tépett szét… - … a föld porát, rögök hadát… - … s a folyók kék vizét – kapcsolódott bele egyre több hang az énekbe, miközben a tömeg szétvált a fáklyát tartó tanácsos és körtag előtt, akik elindultak, hogy kihirdessék az emberek döntését a váron kívül is. - Nem semmi – állapította meg Ray, mikor a tömeg nagy része elvonult. – Szép beszéd volt. - Végig attól féltem, hogy eltúlzom, és elegük lesz belőlem – vallotta be Nirean. - A beszédek mindig túloznak, emiatt ne aggódj. - Na nézd csak, a kis népvezér – szólalt meg valaki vidám gúnnyal. A lány elmosolyodott, mielőtt megpördült. - Koram! Ray megkönnyebbülten felsóhajtott. - Sindem nem mert lejönni, amíg a tanácsterem nem kap néhány orvost, de gondoltam, nem árt, ha életjelet adok magunkról – szögezte le a fiú, mielőtt a másik kettő kérdezősködni kezdett volna. – Egész jól van. Vagyis, annyira aggódik Aslin miatt, hogy nincs ideje rosszul lenni, azt hiszem. - Az orvosokkal tudunk segíteni. Egy pillanat – mondta Ray, és kisietett a kisudvarba, ahonnan az önkéntes betegápolók el sem mozdultak. Pár perc múlva néhány nyúzott arcú, beletörődő vidhoni sorjázott ki, és az emelet felé vették az irányt, valaki pedig nyakába vette a várost, hogy további segítséget keressen. A nagyudvaron lézengtek még néhányan, akik nem tartottak a menettel, de haza se akartak menni. Volt, aki szintén az emelet felé vette az irányt, mikor meghallotta, mi történt, egy idősebb nő pedig az atlantisziakhoz lépett. - Van hová mennetek éjszakára? - Nincs. A szokásos megoldás, hogy a tanácsosok hívják meg őket, ezúttal szóba sem jöhetett. - Nálam nincs sok hely, de a szomszédokkal majd megoldjuk, ha velem tartanak – mosolygott az asszony. – Ez a legkevesebb, miután a kis hölgy ilyen szépen megmosta a fejünket. - Nagyon köszönjük – pirult el Nirean. – De ha nem gond, négyen vagyunk. - Egy társunk még odafent van – magyarázta Koram. - El fog férni. Ó, és a nevem Sene. - Nagyon hálásak vagyunk, Sene – mondta Ray. – Egy perc, és előkerítem Sindemet is. Ti meg addig üljetek le, az ég szerelmére, vagy esküszöm, megszervezem, hogy páran fogadni kezdjenek arra, hogy meddig bírtok még talpon maradni – nézett Koramékra. A fiún látszik, hogy órák óta egyfolytában pörög, Nireannak azóta remegett a lába, hogy Avenáék átvették tőle a szót, és még mindig képes ácsorogni, hát normálisak ezek? A fiatalok megvárták, amíg hallótávolságon kívülre ér, és csak azután kezdtek el halkan, hitetlenkedve kuncogni. - Néha ötévesnek érzem magam mellette – jegyezte meg Koram. Nirean bólogatott. De akárhogy is, ez olyan normális reakció volt Raytől – az pedig rájuk fért egy ilyen nap után. Sindem először komolyan megijedt, mikor ismét emberek bukkantak fel a teremben, de azokat csak a sebesültek érdekelték. Egyikük Aslint is megnézte, rosszallóan csóválta a fejét, de azt mondta, nem lesz baj. A Tilyntől kapott medirek rendbe hozzák majd, akárcsak a legtöbb szerencsétlent, ha végre felkel a nap, és nem merülnek le azonnal a szerkezetek. Elég elcsigázott volt ahhoz, hogy vita nélkül Rayjel tartson, mikor a férfi megtalálta. - Holnap megkereslek – mondta még búcsúzóul a lánynak, de nem volt benne biztos, hogy megtartja az ígéretét. Miután elmúlt a közvetlen életveszély, az érzései kezdtek összekuszálódni. - Mi lesz most, Connor? – kérdezte már a folyosón. - Ki tudja? Egyelőre jussunk el a holnapig – ajánlotta Ray a lehető legkönnyedebb hangon, amire képes volt. - Mi lesz holnap? – Sindemet kissé aggasztotta a gondolat. - Vége lesz a mai napnak. Kicsit eltávolodhatsz tőle. A többi meg… majd kiderül. Csatlakoztak a többiekhez, onnan Sene vette át a vezetést. A váron kívül közben feltámadt a szél, és lehűlt a levegő. Az éjszaka közepén az eső is eleredt, és a virrasztók elsírták magukat, mikor vízcseppek kopogni kezdtek a tetőn. A Földanya így üzente meg, hogy helyesli az új irányt, amerre Vidhon haladni akar. A távozásról persze egyelőre szó sem lehetett, a vidhoniaknak egyelőre millió sürgősebb dolga volt, mint felállítani a ledöntött kaput. Félig sajnálták, félig örültek neki: a város nem most élte a legvidámabb időszakát, mégis megnyugtatta őket, hogy segíthetnek a romeltakarításban. A vezetés szétesett, a Tanács és a Kör nemcsak a tagjaik felét, de az emberek bizalmát is elvesztették, leszámítva Avenát és Ranilt, akiknek mindkét szervezet helyett állniuk kellett a sarat. - Mik a tervek? Vidhonnak ezek után nem csak anyja, de apja is lesz? – kérdezte Ray. - Még az se biztos, hogy lesz még anyja – intett Avena. – De erről nem vagyunk hajlandóak ketten dönteni. Előbb ki kell választani az új vezetőket. Van pár ötletünk, de… - Legtöbbjüknek még a nevét se ismerjük – vallotta be Ranil. – Avena mesélt azokról, akik tegnap azért küzdöttek a kisudvaron, hogy a kívülállók tényleg kívülállók maradhassanak, elbeszélgetnénk velük. Érdekes emberek lehetnek, és valószínűleg jól jönne az álláspontjuk. - Egyelőre csak az biztos, hogy a jó szándék jeleként összegyűjtjük az összes irányítót, és nyilvánosan elégetjük őket. Ha kérnek egyet egy nép ostobaságának emlékére… - Nem, köszönjük – mondta Nirean, Ray inkább mellőzte a saját, vajmi kevéssé diplomatikus felkiáltását („csak azt ne!”). Jobb távol tartani az irányítóktól McKayt és a tudósait, még a végén valaki működésre bírná az eszközöket. A névtelen segítők felkutatása persze Koramnak jutott, és mivel a képességei egyáltalán nem rozsdásodtak be, később többen átkozták a nevét. Legalábbis azok, akik nagyon is szerettek volna névtelenek és hétköznapiak maradni, de képtelen voltak megtagadni a kötelesség parancsát. Sindem afféle külső tanúként vett részt az irányítók begyűjtésében, az emberek bíztak abban, hogy a külvilági fiú nem használja ki a helyzetet. Ray és Nirean az újjászerveződő vezetés villámhárítóit játszották, ezen kívül nem akartak komolyan beleavatkozni a döntésekbe. Nem az ő világuk, nem az ő joguk, bár ezzel néhány vidhoni nem értett egyet. Az eső pedig folyamatosan csepegett, időnként megeredt, aztán elcsendesült. Egy idő után már kemény küzdelembe került féken tartani a gondolatot, hogy a Földanya hirtelen ilyen aktívan fejezi ki a véleményét. Sindem végül nem látogatta meg Aslint. A kórházig elment, mert tudni akarta, mi van a lánnyal, de mikor meglátta, rádöbbent, hogy képtelen lenne bármit mondani neki. Visszafordult az ajtóból. Másnap Koram elkapta, mikor végeztek a feladataikkal. - El tudsz dobni egy követ úgy, hogy pattogni kezdjen a víz felszínén? Ha Sindemnek fel kellett volna sorolnia, hogy milyen kérdésekre számít a legkevésbé, ez még akkor se jutott volna eszébe. - Persze. - Megtanítasz? - Miért? - Mert csak úgy hajigálni a kavicsokat a vízbe unalmas. De mire erre rájöttem, már ciki lett volna bárkit megkérni, hogy segítsen. A fiú annyira megdöbbent, hogy nem tudott nemet mondani. Egy közeli tó partjára mentek. Az eső reggel elállt, de a felhők még alig szakadoztak fel. A sár már kezdett felszáradni, legalább annyira, hogy ne ragadjon bele minden lépésnél a lábuk. Tényleg csak a kavicsokról beszéltek, amíg Sindem az egyiket olyan erővel vágta bele a vízbe, amit már nem lehetett félreérteni. - Volt köztetek valami? – kérdezte Koram. - Nem igazán – felelte Sindem, de a következő kavicsot se küldte több kímélettel az útjára. Ő maga is tudta, milyen árulkodó ez a gesztus, és hogy ezután már tovább kell mondania. – Csak barátok voltunk. Úgy értem, tetszett – kedves lány, okos, ragyogó – de nem vagyok hülye. Ő Vidhon egyik tanácsosa, én meg azt se mondhattam el neki, honnan jöttem. Ha csak belegondoltam, hogy ezt kéne összeegyeztetni… Persze soha szóba se került, hogy megpróbáljuk, szerintem neki eszébe se jutott. Nincs mit számon kérnem rajta. Még egy kavics zuhant meredek ívben a vízbe. - Én… én csak nem értem. Sose tartottam megalkuvónak, mindig hitt a tanácsban, erre meghúzza magát Marn árnyékában, amikor komolyra fordul a dolog? Aztán vele megy, pedig ahogy az a pasas bánt vele… Képtelenség, hogy szerette őt, de akkor miért? Koram kicsit elhúzta a száját. Már elsőre sem örült, amikor a lány az ő nevében ígért magyarázatot az egészre, most pedig még kevésbé, de ez nem olyasmi volt, amit visszautasíthatott. - Eszedbe jutott már, hogy azért nem fordított hátat Marnnak, mert szégyellte magát, amiért összeállt vele? - Ennek semmi értelme. - Dehogynem. Nézd, szerintem egy dolgot akart Marntól: hogy megvédje. Amivel nem csak téged akasztott ki, hanem cserbenhagyta az egész tanácsot. De nem hiszem, hogy emiatt túl büszke volt magára – újabb kis kő repült hossza, elnyújtva a víz felé. – Szóval, mikor újra döntenie kellett, nem menekülhetett tovább. Nem árulhatott el még egy oldalt. Sindem legszívesebben tiltakozott volna az „árulás” szó ellen, de nem tudott. Ez történt. Vidhon sose fogja ezt megbocsátani a lánynak. És ő? - Nem félhetett ennyire – mondta végül, a hangjában ott bujkált a könyörgés, hogy pontosan ezt akarja hinni, hogy Aslin döntésének semmi köze nem volt az ambíciókhoz, nem a befolyásához ragaszkodott ennyire. – Elmenekülhetett volna Tilynbe is. - Talán megpróbálta, csak nem sikerült neki – vont vállat Koram. De ez nem volt kielégítő válasz, és tudta, mit kellene mondania igazából. Felvett egy göcsörtös, szúrós kis kavicsot, de csak ide-oda dobálta a kezében. - Tudod, Sindem… vannak dolgok, amikről azt hiszed, sosem tennéd meg őket – a fenébe is, tíz percen keresztül képes volt folyamatosan és logikusan beszélni arról, mit keres illetéktelenül egy kereskedő vagy politikus dolgozószobájában, de most minden szóért meg kellett küzdenie. – Aztán arra kerül a sor, hogy ha élni akarsz, márpedig rohadtul akarsz, akkor muszáj. És megteszed, még akkor is, ha tudod, hogy utána életed végéig utálni fogod magad miatta, aztán ha később megint döntened kell, ugyanezt választod. Ez… így működik. Mások persze utálkoznak, megvetnek, pedig csak abban különböznek tőled, hogy nem kerültek ilyen helyzetbe. Aslinnak döntenie kellett egy halom eszme és a saját élete között, először az utóbbit választotta, másodszor azt, hogy megfizet az egészért. Csak azt mondom… ha nem akarod gyűlölni őt ezért, akkor ne tedd. Ez nem erkölcsi kötelesség. - Gondolod, hogy… Koram türelme elfogyott. - Azt gondolom, hogy ezt már nem tőlem akarod megkérdezni. Én csak a helyzetét ismerem, őt magát nem. Sindem lehajolt egy újabb kőért, hogy ne kelljen a másikra néznie. De ezalatt valami változott: mire felegyenesedett, a válla már kevésbé volt görnyedt. - Hát akkor… - Már kiengedték a kórházból – Koram még mindig ugyanazzal a kaviccsal zsonglőrködött. – Szerintem visszament az eddigi lakásába. Vár, harmadik emelet, az első jobboldali lépcső és a homlokzat között. - Miért is vagyok meglepődve – gondolta Sindem. Az utolsó követ még elhajította, de azt már nem is látta, ahogy az megpattan a víz felszínén, és megcsillannak rajta az előbújó nap sugarai, mielőtt elmerül. Nem vette észre azt az elnéző mosolyt sem, ami Koram arcára ült ki, miközben a fiú a saját utolsó kavicsát egyszerűen a háta mögé dobta. Ő addigra már mesze járt. Az alsóbb szintek már újra megteltek élettel, a legfelső emelet viszont üres volt, mintha vallásos tilalom övezné. Sindem önkéntelenül is lassított, és igyekezett visszafogni a zihálást az őrült tempójú futás után. Szorongva, de eltökélten kopogott be az ajtón. Egy darabig hiába várt válaszra, így hát engedély nélkül nyitott be. Itt is csak csend fogadta, a léptein kívül semmi sem hallatszott. Töprengett egy kicsit, mielőtt nekiállt körbejárni a lakást, csak akkor szánta rá magát, mikor eszébe jutott, hogy Aslinnak még valószínűleg gyógyulnia kell, akkor is, ha hazaengedték, talán elaludt. Tényleg a hálószobában találta meg a lányt, pontosabban az abból nyíló erkélyen. A párkányon ült, ami elég széles volt ahhoz, hogy maga alá húzza a lábait is, de a jelenet mégis veszélyesnek tűnt. Sindem csak akkor döbbent rá, miért, mikor meglátta Aslin arcát, ahogy elbűvölten mered a mélységbe. Első rémületében ott maradt, félig az erkélyajtóban állva, mozdulatlanul, nehogy megijessze a lányt. Aztán mély levegőt vett, és erőltetett könnyedséggel megszólalt. - Bocs a késésért, tegnap nem tudtam elszabadulni. Most már átkozta magát, amiért előző alkalommal képtelen volt odamenni a lányhoz. Aslinnak szüksége lett volna a segítségre, ennyit világosan értett, ő meg csak tehetetlenkedett. - Semmi baj. Én se akarok szóba állni magammal – felelte a lány olyan élettelen hangon, hogy Sindemnek összeszorult a szíve. Kilépett az erkélyre, de az ajtó mellett maradt. - Ugyan már – mondta végül, de tudta, milyen szánalmasan hangzik ez. - Csak azért raktak össze ilyen gyorsan, hogy nyugodt lélekkel kidobhassanak a kórházból –közölte a lány kínzó nyugalommal. – Hogy ne rontsam a rendes sérültek levegőjét. - Ez ostobaság – szisszent fel Sindem. Aslin lelógatta a lábát a párkányon. A fiúban megfagyott a vér. Legszívesebben elkapta volna a lány karját, de túl messze volt, és most már egy lépést se mert tenni, nehogy Aslin elhamarkodottan reagáljon. - Nem, nem az. A szabadban álltak, mégis, mintha kiszívták volna a levegőt körülöttük. - Sindem, kérlek, menj el. - Szó sem lehet róla – csattant fel a fiú. - Ennek tegnap véget kellett volna érnie. Hagyd, hogy befejezzem – Aslin akkor már falfehér volt, és remegett, mint a nyárfalevél. A szemét egy pillanatra se vette le a mélyben húzódó útról. – Nem akarom, hogy lásd. Akkor már muszáj volt megkockáztatnia, hogy odamegy. Aslin megpróbált elrugaszkodni, de túl mélyen ült a párkányon ahhoz, hogy lendületet vehessen, így csak előbbre csusszant egy. Mire másodszor megpróbálta, Sindem elkapta a ruháját a derekánál. Néhány pillanatig a levegőben lógott. - Földanya, segíts – suttogta a lány elfúló hangon, nem volt ereje sikoltani. Elborzadva, reszketve nézett le az utcára, ahol mit sem sejtő emberek haladtak céljuk felé. A könnyei csak akkor eredtek el, mikor Sindem a szabad kezével átkarolta a bordáit, és nehézkesen visszarángatta a párkányon. A lendület mindkettőjüket a földre sodorta. Egy darabig túl rémültek voltak, hogy megmozduljanak. - Hagynod kellett volna – zokogta Aslin, tudta, hogy nem lesz ereje még egy próbálkozáshoz. – Hagynod kellett volna. - Miért, Aslin? – nyögte ki Sindem, pár percig ő is erős késztetést érzett a sírásra. – Miért csináltad ezt? - Tudtam az első perctől kezdve, hogy nem lenne szabad – hüppögte a lány. – Marn kerülgetett egy ideig, és mindenki suttogta, hogy Sansék készülnek valamire. Azt hittem, ha belemegyek, hogy a társa leszek, akkor segíthetek a többi nőn, azt hittem, tudom, hogy sikerül ez a külvilági asszonyoknak, de nem… Ha Marnnak nem tetszett valami, mindig megemlítette, hogy bármikor követhetem a többi tanácsost, és tőlük jobban féltem, mint tőle… tudtam, hogy gyáva vagyok, de nem mertem szembeszegülni vele. Pedig gyűlöltem, annyira gyűlöltem, sikoltani tudtam volna, ha csak hozzámért, de azt művelt velem, amit akart, és muszáj volt úgy tennem, mintha elégedett lennék, mert nem szerette, ha rosszkedvű vagyok… és annyira könnyű volt ezt eljátszani, annyira mocskosul könnyű – az utolsó, félig sikoltott szavak újra sírásba fulladtak. – Bocsáss meg, kérlek. - Megbocsátok – motyogta Sindem, pedig tudta, hogy ez neki szól a legkevésbé. Még mindig félig átkarolva tartotta a lányt, nem tudta elengedni, nem is lett volna helyénvaló. – Kitalálunk valamit, jó? Minden rendbe jön majd. Fura bűntudat öntötte el, amiért nem volt itt, mintha akkor megakadályozhatta volna, hogy minden ennyire elromoljon. És még ha nem is fogadta el a történteket teljesen, abban a percben úgy döntött, felelősséget vállal a lány további sorsáért, egyszerűen mert sejtette, erre senki más nem lesz hajlandó. Két nappal később már nem halogathatták tovább, haza kellett menniük. Atlantiszon mindenki tudta, hogy nem lehet felvenni velük a kapcsolatot, amíg ők maguk be nem jelentkeznek, ezért nem idegeskedtek feltétlenül, de azért inkább nem maradtak távol túl sokáig. - Egy rémálom lesz erről jelentést írni – állapította meg Ray, mikor elhagyták Vidhont. - Bár tudnám, hogy fognak boldogulni – mondta halkan Nirean. Senki sem garantálhatta, hogy nem mérgesedik el újra a helyzet, akár már holnap. De Vidhon alapítása óta először látott vérontást, és a sokk, amivel a lakosok a saját gyűlöletük erejére reagáltak, elég bíztató volt. Sindem még vetett egy nyugtalan búcsúpillantást Vidhon felé, mielőtt a várost eltakarták volna a fák. - Hogy van Aslin? – kérdezte Nirean. Nem ismerte túl jól a lányt, de Sindemnek fontos volt, és végső soron ez számított. - Meglesz, azt hiszem. Pár napon belül átküldik Tilynbe. Marn is meghalt a tanácsteremben, úgyhogy… senkinek sem volt kifogása. - Szóval száműzik – foglalta össze Koram valami elfojtott kis együttérzéssel. - Nagyjából. - Biztos el lehet intézni, hogy Weir odaküldjön valamiért, még akkor is, ha Tilyn már nem a mi hatáskörünk – bíztatta Ray. - Remélem – mondta Sindem. Már ha Aslin is akarja. Pontosan emiatt volt az utolsó szava a lányhoz, hogy Tilynben rájön, neki is van mit megbocsátania a fiúnak. Mire átléptek a kapun a szokásos köztes bolygóra, a csapat már enyhén letargikus állapotba került. Az utóbbi napokban kötelességtudóan viselték a bíztató mosolyt, de most, hogy elengedhették magukat, azonnal lehervadt az arcukról, mintha már az élethez is fáradtak lettek volna. Igaz, a sivár, sziklás táj sem dobta fel a hangulatukat. Koram viszont nem akart gyászhuszárként hazatérni, és úgy gondolta, egy kis piszkálódás felrázhatja a többieket. - Jut eszembe, Sindem, remélem, nem hitted, hogy végeztünk a lopakodási leckékkel. Egy másik folyosón is hallottam, ahogy jössz – a fiú döbbent arckifejezése pillanatokon belül ingerültté vált, pláne mikor Koram barátságosan hozzátette. – Ma még kaphatsz szabadnapot. Nirean elmosolyodott mellette, aztán lehajolt cipőt kötni, amíg Connor kiszedte a GDO-t a kövek közül. - Az egyenlőség kedvéért, nem akarsz megismerkedni néhány áramkörrel? – replikázott Sindem. - Az egyenlőség kedvéért tanítok – Koram kis szünetet tartott. – Azaz próbálok. A másik elhúzta a száját. Connor a tárcsázóra támaszkodott, inkább kivárta, hogy befejezzék, különben egész Atlantisz bámulhatja a lökött civakodásukat. - Naná, az óra olyan, mint a tantárgy. Lehetőleg senki ne vegye észre, mi történik. - Ez a dolog célja, igen – bólintott Koram, mintha nem magyarázta volna órákon keresztül a testsúlyáthelyezés technikáját vagy akár a helyes csuklómozdulatot. Egyébként azt is, hogy figyelemeltereléskor még csak véletlenül se nézz arra, aminek titokban kell maradnia. - Tudd, egy szép napon az egészet vissza fogom fizetni – jelentette ki Sindem. - Remélem, addigra nem fogsz trappolni. Ray agyán átfutott a gondolat, hogy inkább itt hagyja a srácokat, ha nem fejezik be azonnal. Nirean felegyenesedett, és mellé sétált. Ő is csóválta a fejét, de mosolygott. - Lassan mehetünk? – kérdezte Ray megrovóan. - Részemről – vont vállat Koram, aztán lépett egyet. Nem túl nagyot, mert a bakancsával nem stimmelt valami, lötyögött a lábán. Nem csoda, ha hiányzott belőle a cipőfűző. - Hiányzik valami? – érdeklődött Nirean ártatlanul, mintha nem az ő kezében lógna a fűző. - Tudod, elvágni egyszerűbb – szögezte le Koram. Még nem döntötte el, hogy továbbra is döbbent arcot vág, vagy inkább nevetni kezd. - Hol van abban az erődemonstráció? – Nirean könnyedén széttárta a karjait, közben a somolygó Sindemre mosolygott. A sikeres csapatmunka mindig öröm. - Neked többet az életben nem tanítok semmit – mondta Koram, és végérvényesen a nevetés mellett döntött. – Oké, Sindem, mégsem vagy teljesen reménytelen. Nirean összegöngyölte a cipőfűzőt, és eldobta. Ray egy pillanatig komolyan attól tartott, hogy Sindemmel cicajátékba kezdenek, de a lány azért ennyire nem vetette el a sulykot, csak a tulajdonosának adta vissza a pertlit. Az átmeneti szünetben Ray sürgősen tárcsázott. |