Abydos Gate Fórum
Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Nyomtatható verzió

+- Abydos Gate Fórum (https://forum.csillagkapu.hu)
+-- Fórum: Abydos Gate - Csillagkapu.hu (https://forum.csillagkapu.hu/forum-4.html)
+--- Fórum: Magyar Csillagkapu Klub (https://forum.csillagkapu.hu/forum-45.html)
+---- Fórum: Rajongói történetek (https://forum.csillagkapu.hu/forum-18.html)
+---- Téma: Mal : Csillagkapu - Csk-13 (/thread-761.html)

Oldalak: 1 2 3 4


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2006-11-28

No, Platschu javaslatára Nefadarhoz hasonlóan két topicos módon lesz a CsK-13 története is. Itt lesz a sztori, a másikba meg lehet írni a véleményeket (remélem mindnél többen írtok). Bár az első rész még nincsen teljesen kész, azért már fejezetenként elkezdem felrakni, kb heti rendszereséggel. Ez legalább rám is ösztönzőleg hat, hogy befejezzem [Kép: icon_smile.gif]

Remélem tetszeni fog. Íme az első fejezet:



Szerk.: Az első trilógia, melynek Hazatérés a címe, itt egyben letölthető:

http://alienfan.uw.hu/hazateres.zip

Érdemes ezt letölteni, mert bár nemrég - 2008. 10. 16-17 - frissítettem a fórumon lévő verziót is, ez a link mindig az aktuális verziót tartalmazza. Gyökeres változás nincs, de a helyesírást és a fogalmazást sokszor változtatom, és néha-néha egy-egy apró toldás is bekerül.




--------------------------------------------------------------------------------

[Kép: 23273936495.jpeg]



Csillagkapu

CsK-13




1. Rész



Életért életet



1. fejezet



Valahol Hondurasban

Christian Farrell távcsővel figyelte a völgyben megbúvó kis gerillafalut. Pár faépületből állt összesen, meg egy dzsungelrágta C-130-asból. Kicsit meglepte ennek a roncsnak a jelenléte, mert sose hallott arról, hogy ezen a vidéken valaha is zuhant le ilyen típusú repülőgép. Aztán eszébe jutott, hogy arról se tudna senki, ha ő és csapata itt pusztulna. Legalábbis nem túl sokan.

Inkább nem törődött ezzel a gondolattal. A műholdas felderítés szerint tizenöt kormányellenes lázadóval kell szembenézniük, esetleg hússzal. Farrell már rég rájött, hogy a műholdas felderítés egy kalap kutyagumit sem ér. Így hát legalább száz, álig felfegyverzett, vérszomjas gyilkosra számított, akik egyenként felértek két Ramboval. Na persze, ő se látott többet tizenhat lázadónál. Hála a kellemesen hűs és jótékonyan sötét éjszakának, a hőérzékelős távcsővel kiszúrta a falu szélén álló fa lombkoronájában megbúvó mesterlövészt, meg a két, a völgy szélein felállított géppuskát is. Nem lesz könnyű menet, de volt már része keményebb összetűzésben is.

Távcsövét eltéve visszakúszott a domboldalon megbúvó társaihoz. Öten voltak, mind jól képzett, harcedzett srácok. Terepmintás zöld öltözéket viseltek, arcukat sötét festék fedte el, így tökéletesen egyformáknak tűntek. Farrell már számtalan ehhez hasonló mentőakcióban vett részt velük. Mind az ötöt jól ismerte, és az életét is rájuk bízta minden alkalommal.

- Jól van, - mondta a lehető leghalkabban – pillanatnyilag úgy tűnik, a felderítés nem tévedett. Tizenhat célpontot számoltam össze. Délkeleten az egyik fán ül egy mesterlövész, őt kell elsőnek likvidálnunk. Benedetti, ez a te feladatod lesz – az olasz származású, egyáltalán nem jóképű, sebhelyes arcú fickó bólintott. – Mersing, Kellogg, délen van egy géppuskás, ő a tiétek. Riddle, Harker az északi. Csendben dolgozzatok. Öt percetek van, aztán felrobbantom az üzemanyagtartályaikat. Utána behatolunk, megkeressük a pilótákat, aztán spuri. Van kérdés? Nincs kérdés. Hajrá.

Azzal a csapat szétszéledt, hogy elvégezzék a feladatukat. Farrell a lehető leghalkabban közelítette meg a völgyben megbúvó falut. Infraszemüvegén át tökéletesen látott mindent, még a váratlanul felbukkanó két lázadót is. Hasra vetette magát a magas fűben, szinte árnyékká változott. A két fickó megállt, nem kevesebb, mint kétlépésnyire. Farrell lélegzete elállt, ahogy a katonai bakancsokra meredt. Nem látták meg. Csak azért álltak meg, hogy rágyújtsanak egy cigire. A két fickó beszélgetni kezdett, s úgy tűnt, nincs szándékukba tovább menni. Persze, Farrell nem is akarta őket már elengedni, mert később csak gondot okoznának.

Amilyen halkan tudta, előhúzta tokjából 9 mm-es Berettáját, mely csövére már az akció kezdetén ráerősítette a hangtompítót, merő elővigyázatosságból. Utána kését is kézbe vette, majd egyetlen lökéssel térdre szökkent. A lázadók egyszerre reagáltak, AK-47-eseiket célra rántották. Ám pontosan egy pillanattal elkéstek. Ezt az egy pillanatot használta ki Farrell. Keze azonnal lendült és a kés beleállt a zömökebb fickó torkába. Közben pisztolyát is elsütötte, takaros lyukat ütve a másik hondurasi arcán. Mindkettő összecsuklott. A késes még gurgulázott pár másodpercig, majd belefulladt a saját vérébe.

Farrell visszavette a kését, aztán behúzta a bozótosba mindkét jómadarat. Ezután folytatta útját, igyekezvén behozni a késlekedést. Elérte a falu szélén elhelyezett üzemanyaggal teli hordókat. Egyetlen őr ücsörgött mellettük, feltűnően hangosan horkolva. Farrell kaján vigyort vetett és elhelyezte a C4-est a fémhordókon, melynek tartalmát a falu közepén ácsorgó két terepjáró üzemeltetéséhez szokták felhasználni.

Miután végzett, visszahúzódott a bozótba, aztán visszavonult egy magasabb pontra. Az órájára pillantott. Húsz másodperccel túllépte az időhatárt. Az embereinek már végeznie kellett. Leakasztott válláról az M4A1 géppisztolyt, majd előhúzta a C4-es detonátorát. Megnyomta rajta a gombot.

A robbanás nappali világosságba borította az egész falút. Hatalmas tűzgomba emelkedett fel a talajról, lángra gyújtva a közeli épületeket. Jajveszékelések és káromkodások hangzottak fel, a lázadók megvadult bogarak módjára kezdtek rohangálni. Némelyikük leadott néhány lövést, persze fogalmuk sem volt, merről érkezhetett a támadás.

Farrell gondosan becélozta és kilőtte a hozzá legközelebb eső lázadót, aztán előkapott egy gránátot és a rohangálók közé dobta. A robbanás pillanatában megindult előre. Lerohant a dombról és bevetette magát az egyik épület mögé, onnét nyitva tüzet a felkavart lelkiállapotú lázadókra.

A falu déli oldalán is lövések dördültek. Farrell kétség kívül felismerte a HK MP-5N-ek hangját. Ezután csatlakoztak az áriához az AK-47-esek kerepelései, valamint két M16A2-es durrogása. Fülsüketítő ricsaj bontakozott ki, melyeket cifra szavak, sikolyok és halálhörgések színesítettek.

Farrell amint úgy vélte, hogy biztonságos, kitört fedezéke mögül. Végiglépdelt az épület fala mentén, közben leszedett két kórosan közel ólálkodó rosszfiút. Aztán elérve a sarkot leguggolt és átosont az ablak alatt, melyből torkolattűz csapott ki. Megtorpant, felállt, majd berúgta az ajtót. Azonnal mellbe lőtte mindkét bent tartózkodó fegyverest.

A lövöldözés ekkor abbamaradt. Farrell körbe nézett. Emberei módszeresen fésülték át a falu épületeit, a házak közötti területet. Vége, mindenkit elkaptak, akit el lehetett. Nem is törődvén többet a mészárlással, átrohant a túlsó oldalon lévő házhoz és berontott. Egyetlen embert talált benn. Meztelen felsőtesttel, hátrakötözött kézzel, véres arccal feküdt a földön. Farrell érkeztére felült. Elgyötört, reményvesztett tekintetéből félelem sugárzott.

- Christian Farrell ezredes vagyok, tengerészgyalogság – guggolt le a fogoly mellé. – Azért jöttünk, hogy megmentsük.

- Nem hiszem el… istenem, köszönöm – könnyek csordultak végig az arcán. – Köszönöm… köszönöm… köszönöm.

- Még ne köszönje. Hol a társa?

A fickó zavartan nézett az ezredesre, míg az elvágta kötelékeit.

- Meghalt… délután egyszerűen fejbe lőtték.

Farrell elharapott egy szidalmat, majd talpra segítette a pilótát. Sajnálattal kellett tudomásul vennie, hogy az akció csak fél sikerrel zárulhat.

- Ezredes! – Rontott be az épületbe Benedetti. – Erősítés…

Mondandója többi részét fegyverropogás nyomta el. Odakint újra felharsant a fegyverek dobhártyaszaggató koncertje. Benedetti összerezzent, aztán sarkon fordult és kiviharzott. Odakint térdre borult és tüzet nyitott az érkező teherautóra.

- Basszus, ez nem volt benne a programban – Farrell átkarolta a pilótát és kitámogatta az épületből.

Nem tetszett neki, amit látott. Mersing és Harker már elestek, élettelenül feküdtek a földön. Kellogg és Riddle beszorultak egy épületbe, melyet éppen hat lázadó lőtt, azzal a feltett szándékkal, hogy szétforgácsolják az épületet és a bent rekedt két katonát.

- Szentségit, szentségit, szentségit! – Üvöltötte Benedetti torkaszakadtából, M16-osából golyózáporral árasztva el az épületet ostromló terroristákat. Azok és egy újabb teherautónyi gazfickó feléjük indultak, folyamatosan tüzelve. Lövedékek süvítettek mellettük.

- Benedetti, gyerünk – Farrell megragadta az embere vállát és hátra rántotta. Az olasz egyensúlyát vesztve hanyatt esett, de egy pillanattal később újra talpon volt és sebesen hátrált társaival a sűrű felé.

Golyók röpködtek körülöttük, s csak csodával határos módon úszhatták meg ilyen sokáig sérülések nélkül. Benedetti felhördült, amikor eltalálták a combját, majd estében az oldalát.

- Pietro – torpant meg Farrell, és egy golyót kapott a vállába. – Anyád – sziszegve, a fájdalommal nem törődve leszedte a legközelebbi terroristát.

Benedetti a hátára fordult és M16A2-esének csövére illesztett M203-asából kilőtt egy gránátot, szétszórva a feléjük közeledők egy részét, és lassításra késztetve a maradékot. Eztán megeresztett még néhány lövést, eltalálva a túl lassan fedezékbe iszkolókat. Farrell hasonlóan tett.

- Tűnjünk már innen – kérlelte őket a pilóta.

Nem kellett kétszer mondania. Mindkét katona átkarolta, és besiettek a sűrűbe. Lassan haladtak és iszonyú zajt csaptak. Sérüléseik izzottak a fájdalomtól, ráadásul Benedetti az ájulás közelébe került a vérveszteség miatt. Néhány száz méter után összeesett.

- Szent ég – sopánkodott a pilóta.

Farrell elengedte támogatottját, aztán letérdelt félájult társa mellé.

- Gyerünk százados, talpra – ülő helyzetbe rántotta. – Meg ne halj itt nekem.

- Ki… kizárt uram, hogy úgy… hogy úgy haljak meg, hogy a maga képét látom utoljára.

- Ez az… - a pilótához fordult. – Maga, Jerome a neve, igaz?

- Igen – bólogatott a kérdezett.

- Tessék – átnyújtotta M1911-es pisztolyát. – Ha meglát egy rosszarcút, lelövi.

Jerome bólintott. A fegyver kézbevételével kicsit megnyugodott, arcán a kétségbeesés halványulni kezdett, helyét az elszántság vette át.

- Százados, talpra – bár válla szörnyen tiltakozott ellene, talpra rántotta a sérült katonát. – Kitartás. Neked kell kijuttatnod Jerome-ot.

- Nekem? – Hebegte Benedetti falfehéren. – És maga?

- És maga? – Kérdezte a pilóta is.

- Közelednek. Esélyünk sincs eljutni a helikopterig. Feltartom őket.

- Uram… vagy együtt, vagy sehogy – tiltakozott a százados.

- Eszem ágában sincs itt maradni. Éppen csak lelassítom őket. A helikopter várjon húsz percet. Ha addig nem érek oda, halott vagyok.

- Uram…

- Ez parancs, százados – intett Jerome-nak, aki azonnal odalépett és átkarolta az ájuldozó Benedettit. – Észak-kelet felé menjetek – a jelzett irányba mutatott. – Ne térjetek le. És tartsd észnél ezt a fickót.

- Meglesz – ígérte Jerome. – Sok sikert – azzal elindultak.

- Ja, viszont – Farrell megvárta, míg társai eltűnnek a sűrű éjszakában, aztán elindult visszafelé.

Szerencsének vette, hogy csak karon lőtték. Azt is, hogy a golyó nem ért csontot, különben most bajosan használhatná fegyverét. Néhány méter megtétele után meghallotta az ellenség neszezését. Csak remélni tudta, hogy őt nem hallotta meg senki, ám az első lövések dördülése minden reményét szertefoszlatta. Megeresztett néhány kapáslövést a sötétbe, aztán lebukott egy kidőlt farönk mögé. Torkolattűz világította meg a környéket, golyók csapódtak a rönkbe. Farrell előkapta utolsó gránátját és elhajította. A robbanást üvöltés követte, majd újabb lövések. Az ezredes talpra ugrott és a tüzet viszonozva hátrálni kezdett.

Gondosan figyelt arra, hogy ne abba az irányba menjen, amerre a társai. Bármit mondott Benedettinek, nem hitte, hogy ezt élve megússza. Nem is számított, csak az, hogy ők ketten kijussanak. Már lemondott az életéről, mikor visszafordult. Ez benne volt a pakliban. Addig viszont hidegre tesz még pár lázadót.

Hangos kattanás jelezte, hogy a tár kiürült. Gyorsan kicserélte, csőre húzta a fegyvert, majd folytatta a tüzelést. Hirtelen nappali világosság lobbant. Óriási robaj szaggatott végig a dzsungelen s valami fényes, sűrű füstöt húzva végigszáguldott az égen. Farrell először azt hitte, hogy lelőtték a helikopterüket, de aztán rájött, hogy az még fel sem szállhatott. Aztán meteoritra gondolt. Akármi volt, csak pár száz méterre tőle csapódott be. A fülsüketítő robaj után az egész környék némaságba burkolózott.

Farrell kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenséget – mert az nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a lázadók figyelme most másra terelődött – sarkon fordult és rohanni kezdett. Pontosan abba az irányba, amerre az a valami lezuhant. Egyrészt a kíváncsiság vitte arra, másrészt arrafelé is akart menni. Talán talál valami hasznosat, de legalábbis fedezéknek valót.

Végigcsörtetett a sűrű dzsungelen. Nem lőttek rá, bár érezte, hogy követik. Halvány fény derengett előtte, és füstöt érzett. Kilépve a növények közül megpillanthatta a lezuhant tárgyat. A szerkezet egyértelműen valamiféle jármű volt, ám az biztos, hogy nem emberek készítették. Becsapódáskor felperzselte maga körül a földet, miközben középtájékon jól láthatóan széthasadt. A roncs két fele mégsem távolodott el egymástól.

Farrell megfeledkezve üldözőiről megközelítette a szikrázó szerkezetet. Ha fogadnia kellett volna, arra tenné a voksát, hogy ez valami titkos repülőgép, esetleg űrhajó, aminek a tesztrepülése balul sült el. Egy kósza gondolatra felmerült benne az UFO lehetősége is, ám ezt hamar elvetette, révén az ilyesmiben nem hitt.

Fegyverét maga elé tartva lépett át a jármű falán keletkezett hasadékon. Belülről még siralmasabb látványt nyújtott. A pilótafülke ablakai betörtek, a műszerfalat szétzúzta egy beszabaduló fatönk. Az egyik fal kiszakadt a helyéről, feltárva a benne elhelyezett két kis kabint. A hátsó tágas rész közepén egy méretes, tégla alakú pult állt. Legalábbis Farrell annak nézte. Látszólag érintetlen volt, amit nehezen hitt el a gép állapota láttán. Megközelítette, M4A1-esét tüzelésre készen tartotta. Belső vészcsengője már sípolt, hatodik érzéke azt üvöltötte: rohanjon innen. Mégsem fordult meg. Végignézett a szikrák által megvilágított pulton. A felületét végig apró minták, domborművek ékesítették. Az egyik végén egy méretes kör alakú lap különült el, amiből két tégla alakú lap nyúlt ki lefedve a pult tetejét. Farrell arra gondolt, hogy ez olyan, mint valami egyiptomi szarkofág.

Ágak reccsentek mögötte. Megperdült és lőtt. Lekaszálta az első belépő terroristát, a második azonban őt találta mellkason. Hátra zuhant, egyenesen neki a pultnak. Estében még meghúzta egyszer a ravaszt, ezzel leterítette a második támadót is. Aztán ő is a földre zuhant.

A szarkofág közben életre kelt. A kör felemelkedett, a kiálló lapok oldalra fordultak. A szerkezet belsejéből fény áradt ki. Farrell arrébb gördült, a hátára fordult és a falnak dőlt. Megpróbálta felemelni a fegyverét, de már túl nehéznek bizonyult, szinte tonnás súlyúnak. Ráadásul úgy érezte, mintha hat vastag párna alól kéne levegőt vennie. Vére kesernyés ízét a szájában érezte. Fájdalmat azonban nem érzékelt. Sőt, egyre kevesebbet fogott fel a világból.

Azt azért még tisztán látta, ahogy a szarkofágból kiemelkedik egy lény. Két keze és két lába volt, ennél többen nem hasonlított az emberre. Szürke bőre keménynek tűnt. Törzséhez képest nagy fején két, méretes, szűk résű éjfekete szem ült. Orra nem volt. Ajaktalan száját középen függőleges hasíték szelte át. Vékony, ember méretű teste törékenynek tűnt, mégis fürgén mozgott. Kilépett a szarkofágból és Farrell mellé állt. Lenézett a haldokló férfira. Földöntúli nyelven mondott valamit, aztán leguggolt a rémülten figyelő, de egyre fátyolosabb tekintetű ezredes mellé. Mindkét kezével megérintette a homlokát, aztán a teste ragyogni kezdett. A fény átterjedt Farrell-re is, majd túl rajta, egyre élesebb lett, végül betöltötte a roncs egész belső terét.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2006-11-30

2. Fejezet



Csillagkapu Parancsnokság

Colorado, Cheyenne hegység

Farrell ezredes alig egy hónappal később a NORAD egyik liftjében állt Davis őrnagy társaságában.

- Ideges? – Kérdezte az őrnagy.

- Ideges? Én? Azok után, amin átmentem, én már semmin sem idegeskedem.

Davis kajánul elmosolyodott. Farrell-t ettől kirázta a hideg, mert belegondolt, hogy ez a vigyor csak egyvalamit jelenthet. Amit eddig látott, az mind semmi.

A lift megállt a tizenegyedik szinten. Az ezredes Davist követve végigment egy folyosón, aminek végén egy katona ült egy íróasztal mögött. Azonnal papírt és tollat nyomott a kezébe, melyet Farrell átolvasás nélkül aláírt.

- Innét egy másik lifttel megyünk tovább – mutatott Davis az asztal mellett feltáruló ajtóra. Mindketten beléptek, az őrnagy pedig elindította a felvonót. – Jó mélyen van.

Farrell nem fűzött hozzá semmit, csak figyelte az egyre növekvő számokat a kijelzőn. Végül a lift megállt és Davis egy újabb folyosón vezette végig, míg végül elérték céljukat. Az őrnagy bekopogott a csukott ajtón, ami mögül egy mély, érces hang szólt ki.

- Szabad.

Davis benyitott, nyomában belépett Farrell.

- Hammond tábornok, Farrell ezredes.

Az ezredes már az asztal előtt állt. Hammond tábornok végignézett a civil ruhás fickón. Nyúlánk, keskeny arcát kecskeszakáll és bajusz ékesítette, félhosszú sötétbarna haját hátrafésülte. Keskeny szeme és lefelé ívelő sűrű szemöldöke enyhén keleties benyomást keltett. A barna szemgolyók viszont élénken villogtak üregükben. Egyenes homloka jellegtelen orral és hegyes állal párosult, melyek között vékony, halvány ajkak nyugodtak. Testalkatilag nem tűnt kockásra gyúrtnak, de azért jó erőben volt. Minden tekintetben átlagos embernek lehetett mondani, semmi kirívó jellegzetességet nem viselt magán. Hammondot csupán a civil öltözet lepte meg.

- Köszönöm őrnagy, elmehet.

Davis köszönés képen bólintott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Hammond még egy percig fürkészte az ezredest, akit láthatólag cseppet sem zavart felettese már-már korholó tekintete.

- Üdvözlöm a parancsnokságon – mondta végül.

- Köszönöm uram – végre leesett neki, hogy a tábornok miért bámulja ennyire furcsán. – Elnézést az öltözetemért, de Davis őrnagy éppen a szabadságomon lepett meg az ajánlattal, hogy idehoz. Az egyenruhámat pedig a laktanyában hagytam.

- Elnézem – legyintett Hammond. – Hogyan érzi magát?

Farrell nem felelt azonnal. Nem igazán kedvelte a bájcsevegést, főleg nem magas rangú íróasztal koptató tisztekkel. Ebben az esetben viszont mégis ráállt a témakerülő tereferére, imigyen érzékeltetve, mennyire nem szereti a témakerülő tereferéket, egyúttal tájékoztatja is a tábornokot, hogy mennyire unja már a témakerülést.

- Hm… jól uram, köszönöm. Ahhoz képest, hogy az utolsó bevetésemen egy ember kivételével lemészárolták a teljes csapatomat, azonfelül a két kimentésre váró pilótából is csak egyet leltünk meg élve, és ráadásként lelőttek. Az már említésre sem méltó, hogy az életemet valószínűleg egy idegen lénynek köszönhetem. Mellesleg nem hiszek a földön túli életben… legalábbis, a múlt hónapban még nem hittem benne – a tábornok szólni akart, de az ezredes tovább folytatta mondandóját. – A slusszpoén, hogy miután hazatértem és elújságoltam a kalandom, őrültnek hittek. Válaszokat viszont nem kaptam. Aztán felbukkant pár öltönyös az NID-től, akik először kivallattak, aztán arról akartak meggyőzni, hogy mindaz, amit láttam, csak a rám nehezedő nyomás miatti képzelgés, ami a csapatom elvesztéséből ered. Válaszokat tőlük sem kaptam. Végezetül felbukkant néhány magas rangú tiszt is, akik szintén kivallattak, aztán azt javallották, hogy felejtsem el a látottakat, mert az szigorúan titkos. Mondanom sem kell, a válaszokat tőlük sem kaptam meg. Ezek után a pszichológusom, a parancsnokom, az NID-s fickók és a magas rangú tisztek ajánlatára szabadságra mentem. Békésen pihengettem, rémálmok és kétségek között gyötrődve, mikor felbukkant Davis őrnagy, aki közölte, hogy azonnal ide kell hoznia az ön parancsára. Szóval így vagyok, uram.

Hammond elmosolyodott az ezredes kifakadásán.

- Kétség kívül, mozgalmas hetek állnak maga mögött.

- Az nem kifejezés. De a legjobban az zavar, hogy megpróbálnak meggyőzni arról, hogy amit láttam, azt voltaképpen nem láttam, illetőleg ha mégis, akkor képzeltem vagy nem láthattam. Pedig uram, hiedelmem szerint jogom van tudni, mi a fenébe keveredtem bele.

Hammond felállt és az iroda másik ajtaja elé lépett.

- Igaza van, ezért is kérettem ide magát. Mit szólna, ha azt mondanám, hogy az Egyesült Államok hadserege immár hét éve folyamatosan más bolygókra küld csapatokat egy csillagkapu nevű idegen szerkezet segítségével.

- Tisztelettel uram, beajánlanám a pszichológusomhoz – indult Farrell zsebre tett kézzel a tábornok után, aki az irodából átment az eligazítóba.

- Pedig ez az igazság, ezredes – Hammond megnyomta a falra helyezett kapcsolót és a fémfal felemelkedett.

Farrell az ablakhoz lépett és lenézett a csarnokba. Tekintete megakadt a hatalmas, kör alakú tárgyon, amiről feltételezte, hogy a csillagkapu lehet.

Az eligazítóba vezető lépcsőn megjelent egy ősz hajú, gyakorlót viselő tiszt. Zavartan nézett a jelenlévőkre, mintha nem számított volna senkire sem.

- Üdv! – Köszönt felvonva szemöldökét.

- Jack O’Neill ezredes, - fordult felé Hammond – bemutatom Christian Farrell ezredest.

- Ezredes? – Vigyorodott el O’Neill, és zsebre vágta kezeit.

- Jack O’Neill. – Fordult felé Farrell. – Már találkoztunk egyszer.

- Tényleg? – Hökkent meg Jack és megpróbált visszaemlékezni Farrell-re. Sikertelenül.

- Néhány hónappal azelőtt, hogy nyugdíjba vonult. Ugyanazon a bázison voltunk – fürkészve tekintett a férfira. – Bár mintha akkor máshogy nézett volna ki.

- Máshogy? – Kérdezte O’Neill, feladva, hogy emlékezzen az ezredesre.

- Igen… most olyan Macgyveres, akkoriban meg inkább Snake Plisskenre emlékeztetett. Leszámítva a szemkötőt, mert maga nem egyszemű.

- Ahaaa.

- Maga nem emlékszik rám – vonta le a következtetést Farrell O’Neill arcát látva. – Akkor még őrnagy voltam. Rövidebb haj, kevesebb borosta – O’Neill megrázta a fejét. – Nem? Nem.

Hammond köhintett egyet, mire minden tekintet rá szegeződött.

- Farrell ezredes nemrégiben szemtanúja volt, amint egy goa’uld teherhajó lezuhant Hondurasban.

O’Neill csodálkozó pillantást vetett Farrell-re, aki hasonló érzelmekkel az arcán bámult Hammond tábornokra.

- Az maga volt?

- Nem hitte volna, mi? – Vetette oda O’Neill-nek, aztán visszafordult a tábornokhoz. – Elnézést uram, milyen teherhajó zuhant le?

- Goa’uld.

- Tudja – kezdte rangtársa a csodálkozó pillantást látva – nagyon gonosz, nagyon beképzelt, túlöltözött figurák, kukaccal a fejükben.

Farrell úgy nézett az ezredesre, mint valami gyengeelméjűre. Ezt most hirtelen nem tudta befogadni, s ez ki is ült az arcára. Ezt látva O’Neill gyorsan témát váltott.

- Hogy tetszik a csillagkapu? Lenyűgöző, nemde?

Farrell lebámult az ablakon túl terpeszkedő csarnokba. Újra alaposan szemügyre vette az idegen szerkezetet, aztán megvonta a vállát.

- Nem is tudom… tudja, csillagkapu címén én valami izgő-mozgó, fény és hangefektekkel megpakolt szerkentyűt vártam, nem egy ilyen kőbigyulát.

- Bigyulát?

Farrell elakadt mondandójában, ahogy rangtársa felháborodottan meredt rá. Hammond ragadta magához a szót.

- Nos, nem pusztán azért hivattam ide Farrell ezredest, hogy elmondjuk neki az igazat a történtekről.

- Nem? – Kérdezte mindkét ezredes egyszerre.

- Nem – azzal visszament az irodájába, a másik két férfi nyomban követték. – Mint mondtam, idestova hét éve már, hogy csapatokat küldünk a csillagkapu által elérhető bolygókra. A feladatuk első sorban olyan technológiák megszerzése, amellyel megvédhetjük magunkat a goa’uldoktól. Másod sorban idegen kultúrák felfedezése, szövetségek keresése.

- És? – Kérdezett rá óvatosan Farrell, sejtvén, mit fognak kérni tőle.

- Szeretném, ha ön vezetné az egyik ilyen csapatot, egész pontosan a CsK-13-at – bökte ki mosolyogva Hammond.

Farrell néhány pillanatig hallgatott, átgondolta, mivel is járna, ha igent mondana. Egy osztag élén kéne titkos hadműveleteket végrehajtania. Eddig tiszta sor, évek óta ezt csinálja. Azonban idegen országok helyett most idegen világokba kéne utaznia, terroristák helyett űrlényekkel harcolna. Ez valahogy túlnőtt a képzelőerején.

- Nos? – Sürgette meg O’Neill türelmetlenül. – Mi a válasza?

- Ez hihetetlen – nyögte Farrell, újra és újra arra gondolva, hogy idegen bolygókra utazhat.

- Ennyi? – Firtatta Jack.

- Úgy értem… ez az egész, ez a parancsnokság, a csillagkapu, a goldok…

- Goa’uldok.

- Pláne… egy hónappal ezelőtt még szentül hittem, hogy csak emberek élnek az univerzumban. És most ez… ezt nem tudom elhinni.

- Ó, az isten szerelmére – mormolta O’Neill dühösen. – Ébredjen már fel! Hiszen személyesen találkozott egy idegennel, ami mellesleg megmentette az életét. Megmutattuk a csillagkaput. Mi kell még?

Farrell csak hebegett, nem tudott mit válaszolni.

- Természetesen – szólalt meg Hammond – nem várom el, hogy azonnal döntsön. Azt javaslom, töltsön el néhány órát a bázison. O’Neill ezredes biztos szívesen körbevezetné.

A CsK-1 parancsnoka meglepetten pillantott tábornokára, aki állta a tekintetét.

- Persze – vigyorodott el végül. – Gyerünk.

- Rendben. Uram – biccentett oda Farrell tisztelgés képen Hammondnak, majd O’Neill nyomában elhagyta az irodát.

Két szinttel lejjebb a C-3-as ajtó besiklott a falba és a két ezredes belépett az indítócsarnokba. Farrell nyomban felsietett a rámpán a kapuhoz. Végignézett rajta, elölről, hátulról megszemlélte, megtapogatta. Hihetetlennek találta. Látszólag földinek tűnt, de mégis volt benne valami idegen. Bár csak egy egyszerű kőgyűrűnek nézett ki, mégis lenyűgözte.

O’Neill megállt a rámpa tövében. Elégedetten figyelte az ezredes csodálatát.

- Hogyan működik? – Kérdezte Farrell elhátrálva a kaputól.

O’Neill cseppet sem habozva, lelkesen fogott mondandójába.

- Lényegében, a kapu belső köre elkezd forogni, mikor mi tárcsázni kezdünk.

- Tárcsázni? – Szakította félbe Farrell, s ez kiejtette O’Neill-t a ritmusból.

- Igen… tudja, minden bolygót hét szimbólum jelöl. Hat meghatározza, hol van az úti cél, a hetedik pedig a kiindulópont jele. És miután a csillagkapuval feltárcsáztuk a bolygót, megnyílik a féregjárat, amin keresztül eljuthatunk bárhová.

- Világos – csoszogott le a rámpáról Farrell. Beletúrt régen eltemetett fizikai ismeretébe, hogy körülbelül tisztában legyen azzal, mi az a féregjárat.

- Szóval, a csillagkapu egyfajta transzdimenzionális alagutat hoz létre – vonta le a következtetést, mikor megállt kollégája előtt.

O’Neill habozott a válasszal. Arcán mély töprengés nyomai jelentek meg, s Farrell azonnal tudta, hogy az ezredesnek halvány dunsztja sincs a csillagkapu pontos működéséről.

- Igen – bólintott bizonytalanul Jack.

- Hogy jön ide a féreg? – Tette fel a keresztkérdést Farrell.

Ez betett az ezredesnek. Elkomorult, lebiggyesztette a száját. Sarkon fordult és kifelé indult.

- Jöjjön, megmutatom a bázis legérdekesebb helyét.

Farrell vigyorogva követte.

A bázis legérdekesebb helye nem volt más, mint a kantin. Farrell túl az ebéden és számtalan idegenirtós, földpusztulós és politizálós sztorin még mindig nem tudta igazán eldönteni, hogy elfogadja-e Hammond ajánlatát.

- Szóval, mit szól hozzá? – Fejezte be O’Neill az utolsó „nagy kalandjukról” szóló meséjét, melyben éppen a CsK-13-at kellett kimenekíteniük egy csapdából.

- Ha azzal akar idecsábítani, hogy elmeséli, hogyan halt meg a főorvosuk… - fintorodott el Farrell. O’Neill is elkomorult. – Minden esetre én sem élek valami nyugodtan, de ehhez képest… az életem unalomtenger – rákönyökölt az asztalra. – Nem semmi dolgokat értek el eddig. Már az lenyűgöz, hogy szembe mertek szállni a goamicsodákkal, akik láthatólag számbeli és technikai fölényben is vannak, s mégis újra és újra győzedelmeskednek felettük.

- Akkor meg miért hezitál?

- Őszintén bevallom azért, mert halálra rémiszt mindez. Tudja nekem milyen fogalmaim vannak az idegenekről? – O’Neill némán várakozott a válaszra. – Látta az Alient? Pillanatnyilag így képzelem el a goa’uldot. Nagy, randa, fekete, nyáladzó szörnyek.

- Mondtam már, hogy a legtöbb idegen, ember, akiket a goa’uldok hurcoltak el innét, a Földről.

- De maga a goa’uld nem ember. Az a reetou, vagy mifene sem az. És az sem, amelyik megmentette az életem. Ez megrémiszt.

O’Neill mondani akart valamit, de valaki megelőzte.

- Üdv uraim – mindkét ezredes a hang irányába pillantott. – Leülhetünk?

A kérdező egy csinos, rövid szőke hajú nő volt. Mellette egy szemüveges, átlagos testalkatú, magabiztos tekintetű férfi, és egy kopasz, robosztus, morcosan néző fekete bőrű fickó állt, akinek a homlokán arany dombormű díszelgett.

- Persze – vidult fel Jack. – Farrell ezredes, ők itt Carter őrnagy, Daniel és Teal’c.

- Hello – üdvözölte őket Farrell. Tekintete először az őrnagyon futott végig. Ahhoz képest, hogy O’Neill a Föld legokosabb emberének állította be, ez egyáltalán nem látszott rajta, sőt, szöges ellentétben állt azzal, ahogy általában elképzelte a tudósokat. Dr. Daniel Jackson viszont pontosan úgy nézett ki, ahogy elképzelte. Arca ártatlannak tűnt, ám szemében a tapasztalt harcosok tüze égett. S ott volt Teal’c, aki komor grimaszba fagyott arccal ült le mellé. Farrell sem volt apró teremtés, legalábbis magasság tekinttében, ám a jaffa mögött széltében, hosszában elrejtőzhetett volna. – Te idegen vagy – nyögte Farrell.

- Valóban – bólintott Teal’c.

- Ne vedd zokon haver, de nem éppen így képzeltem el a jaffákat – Teal’c lassan felé fordította a fejét. – Úgy értem, ahogy rád nézek, elhiszem, hogy rettenthetetlen harcosok vagytok, csak…

- Ő az idegeneket olyannak képzeli, mint a Nyolcadik utasban a szörnyet – mondta O’Neill. - Nagy, randa, fekete… - elhallgatott, ahogy végignézett Teal’c-on és inkább visszafordult a tányérjához.

Carter és Daniel elfojtották mosolyukat, míg Teal’c felvonta egyik szemöldökét.

- Szóval csalódtam… - vette vissza a szót Farrell. – Kellemesen, persze – a jaffa tekintete nem változott. Farrell segélykérően nézett a többiekre.

- Nos – szólalt meg Carter látva az ezredes tekintetét. – Olvastam a jelentését.

- Valóban? – Kérdezte Farrell, kivívva, hogy Teal’c újra rámeredjen. Az ezredes ezt nem tudta mire vélni, így inkább nem reagált rá.

- Igen. Tudja, elég sok idegen fajjal találkoztunk már, de egyikük sem hasonlított az ön által leírtakra.

- Hát, ő nem tűnt meglepetnek. Úgy értem, szerintem pontosan tudta, melyik fán teremtünk.

- Nem csoda, a hajó, amivel idáig jött, goa’uld volt. A goa’uldok pedig embereket használnak gazdatestnek, így valószínűleg nem először látott embert – magyarázta Carter.

- Akárhogy is, szerencsém volt, hogy nem goa’uld vezette azt a hajót.

- Na igen – morogta O’Neill az ételével játszadozva.

- Szóval, - Farrell úgy döntött, hogy témát vált. Jobb neki, ha nem firtatja senki azt az éjszakát. – Ellenségből ott vannak a goa’uldok és a reetouk, ezek utóbbiak mellesleg láthatatlanok. Van még valami csodálatos ellenség odakint, akiről tudnom kéne?

- Jack nem mesélt magának a replikátorokról? – Kérdezte Jackson meglepett arckifejezést vágva.

- Tényleg, - kapta fel a fejét az ezredes, mintha álomból riasztották volna – el is feledkeztem a kis nyavalyásokról.

- Replikátor… hm… gyanítom, semmi közük a Star Trek kajacsináló ketyeréihez.

- Nézi a Star Treket? – Csillant fel O’Neill szeme.

- Igen, de a Star Warsot jobban szeretem.

- Valóban? – Fordult felé Teal’c, s Farrell egy pillanatra úgy vélte, hogy izgatottságot vélt felfedezni az arcán.

- Bővítenünk kéne a közös egyszavas szókincsünket – mondta az ezredes élénken gesztikulálva.

- Valójában – kezdett bele lelkes magyarázatába Carter – a replikátorok gépek, melyek számtalan, egymással folyamatosan kommunikáló blokkokból épülnek fel. Minden elemnek egyetlen célja van, sokszorozni önmagát.

- Kitalálom, világuralom a céljuk.

- Nem egészen – rázta a fejét Daniel. – A replikátorok sokszorozódnak, és tudást nyernek. Bekebelezik a fejlett technikákat, és elpusztítják azokat, akik fenyegetést jelentenek számukra. A fejletlen, haszontalan társadalmakkal azonban egyáltalán nem törődnek. Így a szó szoros értelmében nem akarnak hatalmat, csak…

- El akarnak pusztítani mindent – fejezte be a mondatot Teal’c.

- Valóban? – Kérdezte Farrell Teal’c hanghordozásában. A jaffa mintha megsértődött volna, komoran falatozni kezdett. – Pompás. A reetou ki akar irtani minden potenciális gazdatestet. A goa’uld rabszolgává akar tenni mindenkit, akit nem sikerül, azt elpusztítja. A replimicsodák meg csak pusztán tudásszomjból óhajtanak elpusztítani mindent. Hogyan sikerült ilyen kedves ellenségekre szert tenni?

- Nem volt nehéz, komolyan – vágott O’Neill ártatlan grimaszt.

- De… de mielőtt azt hinné, hogy odakint csak ellenségeink vannak, jobb, ha tudja, hogy barátokat is szereztünk – vette át a szót Daniel. Farrell hátra dőlt a székében, jelezvén, hogy hallgatja. – Ott vannak például az asgardok.

- Köztük is a legjobb cimboránk Thor – szúrta közbe Jack.

- Thor? Az valami főtücsök?

- Az Asgard Flotta főparancsnoka – válaszolt Daniel hetykén. – Ők technológiailag sokkal fejlettebbek az embereknél, és sokszor segítünk egymásnak. Rengetegszer jártak már a Földön, jóval azelőtt, hogy megismertük volna őket.

- Ők a kis zöld emberkék, mi? – Vihogott fel Farrell jóízűen. Határozottan úgy érezte magát, mintha egy sci-fi sorozat életébe csöppent volna bele.

- Igen, csak a tévhittel ellentétben szürkék – Jack válaszára Farrell mosolya lelohadt.

S ekkor Daniel belekezdett az asgardok részletes ismertetésébe. Farrell egy ideig érdekesnek találta őket, meg az utánuk következő nox történet elbeszélését, és a csodálatos ősök – akikhez mint utóbb kiderült, egy ideig Daniel is tartozott – sem hagyták teljesen hidegen, csak éppen addigra már kifogyott belőle minden lelkesedés. Jackson részletekbe menően, roppant szenvedélyesen, ám hosszútávon szörnyen unalmasan ismertette a régmúlt dicsőségébe veszett szövetséget. Az egyetlen pozitívuma ennek az volt, hogy valóban jobban megismerhette azokat a fajokat, amikről az elmúlt hónapokban csak hallott.

Farrell végül feladta az utolsó rizsszemmel való játszadozást, majd illedelmesen elköszönt a bóbiskoló Jacktől, a tányérját szuggeráló Teal’c-tól és otthagyta a szómenéstől szenvedő régészt. Cartertől csak azért nem búcsúzott el, mert az őrnagy már jóval előbb elment, mondván fontos dolga van.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2006-12-06

3. fejezet



Farrell eztán tett néhány kört a folyosókon. Bár nem volt a Parancsnokság tagja, sok helyre benézhetett, hála Hammond tábornok külön engedélyének. Imigyen bepillanthatott az irányító központba, a gyengélkedőbe, megnézhette a MALP és UAW szondákat. Közben pedig folyamatosan azon agyalt, elfogadja-e Hammond tábornok ajánlatát. Rengeteg érvet sorakoztatott fel az igen, és rengeteget a nem mellett is. Persze volt egyetlen oka, amiért mindenképpen az igen felé hajlott.

- Ó, ezredes – lépett ki Carter a liftből.

- Őrnagy? Hogy s mint? Mi történt magával az elmúlt három órában, míg én jobban megismertem az asgardot, a noxot, az ősöket és a furlingeket, mint az emberi fajt?

- Daniel túlzásba vitte?

- Már azon voltam, hogy bevalljam, én orvlőttem le Kennedy-t – Carter halkan kuncogott e kijelentésen.

- És döntött már?

- Nem, nem igazán. Hajlok az igenre, de van itt néhány dolog, ami bevallom férfiasan, halálra rémiszt – a nyomaték kedvéért a halál szót szótagoltan ejtette ki. – Életem nagy részében olyanokkal harcoltam, akikről tudtam, nem képesek többre nálam. Itt viszont, örülhetek, ha az ellenség humanoid alkatú. Szóval, hezitálok.

- Magának elárulom, engem is egyszerre rémiszt és ejt csodálatba az, amit csinálunk – a mosolya nem tűnt el, szemeiből is vidámság sugárzott. – Jöjjön, mutatok valamit.

Carter átvezette Farrellt a felsőbb szintek egyik csarnokába, ahol nem más állt, mint az a hajó, amiben az ezredes élet és halál között lebegett.

- Hogyan került ez ide? – Kérdezte az ajtóban állva, ereibe fagyott vérrel meredt a kettétört roncsra.

- Észleltük a becsapódását. Mire maga hazaért, már ez is itt volt.

- Fogadok, ha én maradok ott, engem nem mentenek ki ilyen gyorsan – Carter erre nem felelt.

Farrell közelebb lépett a hajóhoz. Megérintette a bezúzott orrot. Nem hatott idegennek, bár a burkolat érintésre nem tűnt fémnek, inkább műanyagnak.

- Hogyan is nevezték ezt a micsodát?

- Tel’tak.

- Tel’tak – ízlelgette a szót Farrell.

- A goa’uld teherszállításra, felderítésre és utas vagy rabszállításra is használja.

- Klassz – lehelte az ezredes csodálattal. Körbejárta a hajót, újra benézett a belsejébe, bár ezúttal a bejáraton át jutott be. A falakból még mindig vezetékek lógtak ki, de a kiszakadt falelemek és a többi roncsdarabot kipucolták, akárcsak a szarkofágszerű szerkezetet. Ezeket a hajó mellett találta meg. Azonnal a szétnyitott téglaformájú géphez lépett.

- Ez egy szarkofág – mondta Daniel, aki az imént lépett át az ajtón.

Farrell először ijedten pillantott rá, de miután látta, hogy Jacksonnak már esze ágában sincs űrlényekről mesélni, lemondott a menekülésről.

- Érdekes, magamban én is így neveztem el. Mire jó?

- Nem tudja?

- Sejtem. Ebben ébredtem föl, szóval… - a mondat folytatását Jacksontól várta el.

- Ez a szerkezet képes akár a halálból is visszahozni az embereket – mondta a doktor a lehető legtermészetesebb módon, pedig Farrell-nek ez minden volt, csak természetes nem.

- Feltámasztja a holtakat? Halott voltam?

- Nem biztos, a szerkezet voltaképpen bármilyen sérülést képes meggyógyítani, tehát nem feltétlenül kellett meghalnia.

- Nem mondta túl meggyőzően – sóhajtott Farrell. – Csodálatos szerkezet, azt hiszem, hasznát vehetnénk a korházakban.

- Nem hiszem – rázta a fejét Daniel borsódzó háttal. – Függőséget okoz, mint valami narkotikum. Kiöli az emberből a lelket. Voltaképpen nagyon valószínű, hogy a szarkofág az egyik oka a goa’uldok gonoszságának.

- Hát ez remek… - hüledezett az ezredes.

- Azon túl ez nem is működik – lépet melléjük Carter. – Nézzétek – a szarkofág oldalára mutatott, melyet több lövésnyom csúfított el. – Az elemzés szerint javíthatatlanul tönkre ment.

Farrell közelebbről is szemügyre vette a kemény anyagba vájt lyukakat.

- Biztos akkor trafálták el, mikor rám lőttek – morogta a bajsza alatt.

- Megvizsgáltuk a benne maradt töltényeket. 5.56x45mm-esek.

Farrell megmerevedett döbbenetében. Elkerekedett szemekkel nézett Carterra. Jó lett volna, ha ez nem derül ki.

- Hogyan? Az M4-esemből valók? De hát én nem lőttem rá – tiltakozott, bár a golyók csak az ő fegyveréből származhattak, mivel két támadója AK-47-esekkel voltak felvértezve, azokhoz pedig 7.62x39 mm-es lőszert használtak.

- A töltények mégis a maga fegyveréből származnak.

- Hát az… annak lehetetlennek kéne lennie. Mikor rám lőttek, háttal álltam a szarkofágnak – a távolba révedt, megpróbálta felidézni az eseményeket. Homályosan emlékezett a történtekre. Voltaképpen akár álom is lehetett volna mind a lelövése, mind az idegen, ha nem az űrhajóban ébredt volna föl, és nem tették volná azzá, ami. – Mikor eltaláltak… – mondta bizonytalanságot imitálva. – Mikor eltaláltak éppen lőttem. Azt hiszem… ahogy hanyatt zuhantam, tovább húztam a ravaszt. De hát… ha nem működött, akkor hogyan gyógyíthatott meg?

Carter és Daniel összenéztek. Lerítt róluk, hogy nem tudják a választ. Végül Daniel hozott fel egy bizonytalan lehetőséget.

- Talán miután eltalálta, még működött néhány percig és ez idő alatt meggyógyíthatta magát.

Farrell vállat vont, jelezvén, hogy akár ez is lehetett, de mit sem számít az ő szempontjából. Illetve számított, de nem úgy, ahogy ők gondolták.

- Szóval, egy roncs hajó és egy működésképtelen szarkofág – összegezte, egyúttal témát váltva. – Nem sok hasznomat vették.

- Azért ez nem teljesen igaz – húzódott mosolyra Daniel szája. – A roncsok között találtunk még valamit – azzal a terem falához állított asztalhoz kísérte társait. Az asztalon több idegen eszköznek tűnő tárgy feküdt. A legtöbb azonos, Farrell feltételezése szerint, goa’uld stílusban készült, viszont az egyik, egy túldíszített tenyérnyi nagyságú kocka határozottan másnak tűnt. Az idegen szerkezetekhez képest is idegen.

- Íme – vette fel Daniel a kockát.

Farrell kézbe kapta, alaposan megnézte, megforgatta, végül kérdően Danielre pillantott.

- Oké doki, gondolom nem társasjátékokhoz való – adta vissza a szerkezetet.

- Nem. Mint látja, minden, ami itt van a goa’uldoktól származik. Ez viszont a rajta lévő ábrák alapján egy másik, mégis a goa’ulddal rokonságban álló fajhoz tartozik.

- Talán csak a goa’uld egy másik nyelve. Gondolom ők sem mind ugyan azon a nyelven beszélnek.

- Igen, ez is lehetséges, viszont az eltérés túl nagy…

- A kínai meg az angol között is elég nagy a különbség – szúrta közbe Farrell.

- Valóban – helyeselt Daniel, arcán enyhe dühvel, amiért az ezredes úton-útfélen beleköt a mondandójába. – Viszont…

Ennél tovább nem juthatott, mert szirénák jajdultak és vörösen villogó fények gyulladtak fel. A hangszórók életre keltek.

- Azonosítatlan bejövő féregjárat.

- Az mi? – Kérdezte Farrell, bár gyanította a választ.

- Aktiválták a csillagkaput – erősítette meg a gyanút Carter elszaladtában.

Daniel letette a kockát, majd a nő után eredt. Farrell sem akart lemaradni a történtekről, így utánuk loholt. Több felfegyverzett katona is elrohant mellettük, s őket látva Farrell már-már attól tartott, hogy harcra kerül sor. Elérték a központot, ahol a lépcsőn felfelé futva még látta, amint az ablakon beszűrődő vibráló kék fény kihuny, vele együtt a riadó is megszűnt. Az ezredes Hammond tábornok mellé ért. A társaságában találta O’Neill-t és Teal’c-et is. Mindnyájan az ablakon túlra bámultak.

- Mi történt? – Kérdezte Farrell.

- A tok’ra – mondta Daniel az ablakon túlra bámulva.

- Mire? – Kérdezte Farrell, majd hirtelen megvilágosodással hozzá tette. – Ja, az antigoa’uld.

Az indítócsarnok felé pillantott. A kapu előtt egy elég kihívóan öltözött nő állt, magára vonva az összes bent posztol katona figyelmét.

- Vao – lehelte Farrell. – Hát ő tényleg nem úgy néz ki, mint egy alien… már persze, ha csak nem derül ki, hogy ő a Lény. Amit mondjuk nem bánnék, ismerve annak a szörnyikének a természetét – Jack és Daniel csodálkozva pillantottak rá, Carter halványan elmosolyodott. – Mármint, még mielőtt megöli az embert. De a megölés rész elhanyagolható.

Hammond ügyet sem vetve embereire lesietett az indítócsarnokba, hogy üdvözölje a vendéget. A CsK-1 utána indult, Farrell-lel a nyomukban.

- Üdvözlöm a Földön – értek be Hammond köszöntőjére.

- Üdv újra itt. Rég láttuk errefelé – szólalt meg O’Neill, megállva a rámpáról lesétáló nő előtt.

- Üdvözöllek benneteket, öröm újra itt lenni – a nő Hammondhoz fordult. – Beszélnünk kell.

- Miről is? – Érdeklődött Jack.

A nő, láthatóan ismerve Jack-et, nem lepődött meg a kérdésen. Farrell annál inkább, elvégre mi köze egy ezredesnek ahhoz, amiről egy idegen egy tábornokkal akar beszélni.

- A tok’ra úgy tudja, néhány hónappal ezelőtt lezuhant itt egy goa’uld tel’tak.

- Így van – erősítette meg Hammond.

- Mit találtak benne?

- Egy szarkofágot, néhány goa’uld eszközt és egy ismeretlen szerkezetet – felelte Daniel fontoskodóan.

- Látnom kell – vált izgatottá a nő. – Nagyon fontos. A galaxisunk jövője múlhat rajta – Hammond bólintott, majd intett, hogy indulhatnak. A nő Hammond társaságában kivonult, Daniel a másik irányba rohant el, feltételezhetően az emlegetett szerkezetért sietett. Jack a nő hűlt helyére révedre ácsorgott.

- Baj van, uram? – Kérdezte Carter.

- Ez a nő csak bajt okoz, amikor megjelenik – felelte Jack.

- Hát, ha ilyen melodramatikusan adja elő a mondandóját, nem csodálom – jegyezte meg Farrell. – A galaxis jövője múlhat rajta. Mentsük meg a világot. Bah… ezt a hülyeséget, mintha valaki is képes lenne a világ megmentésére, ha arról lenne szó – mikor észrevette Jack és Carter pillantását, összehúzta a szemöldökét. – Mi van?

- Isten hozott a CsKP-n – haladt el mellette O’Neill biztató mosolyt erőltetve az arcára.

Farrell értetlenül nézte a kivonuló ezredest. Segélykérően Carterra pillantott, aki mellé lépett, majd nem tudva, mit mondjon, inkább követte felettesét.

- Mi rosszat mondtam? – Kérdezte Farrell a csarnokban posztoló katonák egyikétől. Az a szemét forgatta csak.

Eztán a többiek után sietett. Mivel a vezérlőben nem találta őket, újabb szintet mászott meg, így visszajutott oda, ahonnét órákkal ezelőtt elindult. Belegondolt, hogy az alatt a pár óra alatt mennyivel másabb perspektívába helyeződött az életszemlélete.

- Hello – köszönt a felé forduló alakoknak. A CsK-1, Hammond és a nő körbe ülték az eligazító közepén elhelyezett hosszú asztalt. – Ő… uram, tudom, hogy még nem csatlakoztam a programhoz, de… úgy néz ki ez a dolog engem is érint. Nem bánja, ha részt veszek az eligazításon?

Hammond eltöprengett, majd az egyik üres székre mutatott Teal’c mellett. Farrell hálásan bólintott és helyet foglalt. Szembe vele Daniel és Jack ült, a tok’ra pedig mellettük. Carter Teal’c és Hammond között tanulmányozta azt a kockát, melyet nemrég a lezuhant űrhajó mellett mutogattak neki.

- Christian Farrell ezredes, ő itt Anise – mutatta be Hammond a tok’rat.

- Örvendek a szerencsének.

Anise egyetlen biccentéssel viszonozta a köszönést, majd nekiszegezte a kérdést.

- Hogyan értette azt, hogy érinti az ügy?

- Arrafelé bóklásztam, amerre a hajó lezuhant – válaszolt Farrell könnyedén. – Mondhatnám, szemtanúja voltam a balesetnek.

- Megvizsgálták már? – Fordult Anise nyugtalanul Hammondhoz.

- Ami azt illeti…

- Igen, meg – vette át gyorsan a szót Farrell. – Szó szerint megvizsgáltak kívül-belül, olyan módon is, amit talán jobb, ha nem részletezek – a mondandója több érdekes arckifejezést is kiváltott. – Nem volt kellemes érzés… Miért? Elkaptam valamit?

Anise szemét Farrellen tartva belekezdett mondandójába.

- Mennyit tudnak Réről?

- Hogy meghalt – vágta rá O’Neill elégedetten.

- Azon kívül, tudjuk, hogy Sokar után ő lett a legfőbb rendszerúr. Ő az, aki elsőként telepített el embereket a Földről, körülbelül tízezer évvel ezelőtt. A felesége Hathor volt és…

- Nem volt goa’uld – zárta rövidre Daniel kifakadását Anise. Kijelentése Farrell kivételével mindenki arcára döbbenetet csalt.

- Mi? – Húzta össze O’Neill a szemöldökét. – De hát kukacos volt. Fénylett a szeme, meg fura hangon beszélt, túlzásba vitte az öltözködést… tipikus goa’uld.

- Volt benne szimbionta, de nem volt goa’uld.

- Oké – rázta meg a fejét Jack. – Csak engem zavart össze?

- Akkor mi volt ő? – Kérdezett rá Teal’c.

- Egy régen kihalt faj, a duate egyik utolsó túlélője.

- Duate? – Ismételte Daniel. – Ez ó egyiptomiul hangzik. Duat, a halottak tartózkodási helye, a legmélyebb, legsötétebb, végtelen pokol. Kapcsolatban állt a csillagokkal. A Piramisszövegekben a halottak anyja képében személyesítették meg, de azonosították azzal a hellyel, ahol lemegy a Nap. Napisten, Ré.

- Valóban így lehetett – helyeselt Anise eltorzult, öblös hangon. – Tehát, miután az atanik karperecekkel egy élet munkája ment kárba, a duate letűnését kezdtem kutatni.

- Kérdés – szólt közbe Farrell. – Mik azok az atanik karperecek?

- Egy rég kihalt faj…

- Olyan szerkezetek, - vágott Anise szavába O’Neill – melyekkel Supermanok lehettünk néhány napig.

- Superman… klassz – Farrell Anisera pillantott. – Folytathatja.

Anise, arcán halvány dühvel, bólintott. Úgy nézett ki, a tok’ra nem csípte, ha megzavarták.

- Kutatásaim során rájöttem, hogy a duate hajdan olyan fejlett faj lehetett, mint az asgardok, az ősök, a noxok vagy a furlingek, és ha politikailag is olyan egységesek lettek volna, mint ez a négy faj, ők lehettek volna a Szövetség ötödik tagjai.

- A négy faj szövetsége? – Csillant fel Daniel szeme.

- Pontosan, dr. Jackson. Amennyire tudom, belvillongások osztották meg a népüket, és egy vegyi fegyvernek köszönhetően az egész faj eltűnt az univerzumból. Kiirtották önmagukat.

- És honnét tudja, hogy Ré közéjük tartozott? – Kérdezte Carter.

- Nirrtitől – a terembe lévők java felszisszent. Farrell arra következtetett, hogy ismerhetik az illetőt. – A tökéletes gazdatest utáni megrögzött kutatásai során először ő kezdte el a duate fajt keresni. Az egyik titkos laborjában, amelyet egy Hellana nevű világon létesített, minden feljegyzését megtaláltuk. Egy elfeledett goa’uld legenda nyomán indult el, mely szerint Ré egy, a goa’uldoknál sokkal hatalmasabb fajhoz tartozott. Ő és a követői haldokoltak, mikor elhagyták a világukat.

- Igen, ezt a történetet ismerem – szólalt meg Daniel. – Az Abydoson le volt írva a barlangban. Jack, te biztosan emlékszel rá.

- Biztosan – bólogatott O’Neill.

- Ré haldoklott, - folytatta Daniel mondandóját – elhagyta a világát, és kutatni kezdte betegségének gyógyírját. Utazásai során eljutott a Földre, ahol birtokába vett egy kíváncsi fiút és rabszolgává tette az embereket.

- A történet igaz – helyeselt Anise. – Ám nem a Föld volt az első hely, ahol Ré sikerrel járt. A legenda szerint, mivel fogytán voltak a készletek, Ré és követői leszálltak egy primitív bolygón. Mikor inni akartak az ottani tóból, egy féreg ugrott ki a vízből és belebújt Ré-be.

- P3X-888 – vágta rá Daniel. Mindenki kérdőn nézett rá. – A goa’uldok és az unas szülővilága. Jártunk már ott.

- Valóban – helyeselt Teal’c.

- Akárcsak Ré, aki képes volt irányítása alá vonni a goa’uldot. Nirrti úgy gondolta, hogy ehhez egy gépre volt szüksége. A lényeg, hogy a szimbionta gyógyító ereje képes volt elnyomni betegsége tüneteit és jelentősen meghosszabbodott az élete. De továbbra is haldoklott. Ám már esélyt látott a túlélésre, így megkezdte saját birodalmának kiépítését.

- Igen, ez már tipikusan goa’uld – csettintett O’Neill.

- A szimbionta lehetséges, hogy megfertőzte az elméjét – találgatott Teal’c. – Megízlelhette a hatalomvágyat.

- Talán – mondta Anise. – Amit biztosan tudunk, Ré elfogott egy királynőt, beültette az egyik követőjébe, aki átadta neki minden tudását. Ő lett Hathor. Az utódai elfogott unasokba kerültek. Így születtek meg az első rendszerurak, bár akkor még nem beszélhettünk goa’uld birodalomról. Ré tenyészteni kezdte az unasokat, katonának, akikkel lemészároltatta a követőit.

- Miért? – Lepődött meg Carter.

- Feltételezhetően, a goa’uldokat alsóbbrendű lénynek tartotta, akiket tudott kezelni. Ám a fajtársai, akik legalább olyan hatalomvágyóak lehettek, mint ő, veszélyt jelentettek a számára.

- Ő akart a kakas lenni a szemétdombon – vonta le a következtetést O’Neill.

Senki sem reagált rá, inkább Anise mondandóját hallgatták tovább.

- Ré ezután unasokat telepített több csillagkapuval rendelkező bolygóra, és létrehozott egyfajta uradalmat, mely néhány tucat világból állt. Ám ez nem tetszett neki, többet akart az unasoknál, ráadásul még mindig haldoklott, bár már nem fájdalmasan. Hódításokba kezdett, leginkább az akkor már eltűnt ősök technológiái érdekelték, köztük is egy bizonyos gyógyító eszköz. Maguk nemrég meg is találták ezt a szerkezetet.

- Igen, néhány hónappal ezelőtt, annak segítségével sikerült elkészíteni a kull harcosok elleni fegyvert – mondta Carter.

- Ré is megtalálta, és a Telchak nevű goa’uld segítségével megépült az első szarkofág – vette át a szót Daniel. – Telchakot aztán Anúbisz megölte, de még előtte sikerült itt a Földön elrejteni a szerkezetet.

- Igen, ez egy régi, ismert történelmi adat – mondta Anise – Ré a goa’uld gyógyító erejének és a szarkofágnak hála egyre közelebb jutott a betegségének legyőzéséhez. Birodalma bővült, ő pedig folytatta a kutatásokat, hogy megtalálja a tökéletes gyógymódot. Valamikor ekkor tájt Szokar fellázította az unasokat és átvette a hatalmat a birodalom felett, Ré távollétében, aki menekülni kényszerült. Így jutott el a Tau’rira. Meglátva az emberi fajban a lehetőséget, a csillagkapukat használva szétterjesztette őket a galaxisban, ő maga pedig egybeolvadt egyikükkel. Az immunrendszerük, a goa’uld gyógyító ereje és a szarkofág együttesen pedig képesek voltak legyőzni a betegséget. Ré saját birodalmat épített az emberekből, bolygót-bolygóra gyarmatosított. Összeállt Apófisszal, és visszaszerezte a hatalmát, majd egyesítette a saját uradalmát Szokaréval és kikiáltotta a goa’uld birodalmat, magát nevezve meg legfőbb rendszerúrnak, Szokart pedig száműzette.

- Huh… – lehelte Daniel csodálattal. – Ez fantasztikus.

- Ne mond – morogta O’Neill unottan.

- De igen, eddig csupán a részleteket ismertük a goa’uldok történelméről, ám ez… ez fantasztikus. Esetleg majd láthatnám én is Nirrti feljegyzéseit?

- Természetesen Dr. Jackson.

- Oké, tudják, mennyire szeretem a történelmi történeteket, de nem térhetnék végre rá arra, hogy miért jött ide? – Fakadt ki Jack.

- Rendben. Anúbisz már egy ideje kutat a duate faj elveszett világa után.

- Elveszett? – Lepődött meg Carter. – Hogyan veszett el?

- Ré, miután visszaszerezte a hatalmát, végigjárta az általa ismert duate világokat és kitörölte a komputerekből az anyabolygóra vonatkozó összes adatot. Jómagam is kutattam a világuk után, és ráleltem számtalan kolóniára. Csupán annyit sikerült megtudnom, hogy a duate csak és kizárólag a főbolygójára korlátozta az ipart. Vagyis nem telepítettek gyárakat sehova máshova, így óvva meg a kolóniák környezetét. Éppen ezért, minden technológiájuk alapja az anyabolygón található meg. Ezeken a technológiákon alapulnak a ha’takok, a kézifegyverek, a jaffa páncélzatok. Képzeljenek el egy bolygót, ahol gyárak sokasága áll hadihajók építésére készen. Ha Anúbisz megleli, rövid időn belül megduplázhatja hadiflottája méretét.

- Hát az elég nagy baj lenne – szúrta közbe Farrell.

- És megtudtam még valamit. A duate világ felszínének tetemes mennyisége naqudah-ból van.

A program tagjai összenéztek.

- Egy naqudah-bolygó? – Kérdezte Carter. – Ha ez így van, Anúbisz kis híján korlátlan forrással rendelkezhetne.

- És így kerülhetett naqudah a goa’uldokba – gondolkodott teljesen más síkon Daniel. – Gondolom, az anyag beépült a duate szervezetébe is, és mikor Hathor belebújt abba a duatéba, az ő vérébe is belekerült, így továbbadta a leszármazottainak.

- Feltételezhetően – helyeselt Anise mind Carter, mind Daniel kijelentésére. – A legnagyobb baj, hogy Anúbisz megtudta, hol a bolygó.

- Ő… nem azt mondta, hogy Ré törölte minden térképről? – Érdeklődött O’Neill enyhe gúnnyal.

- Minden kolóniáról, amiről tudott – pontosított a tok’ra. – De Anúbisz nem is egy komputerből tudta meg az információt. Kiderült, hogy a duate, mikor látta a pusztulásuk elkerülhetetlenségét, kiválasztott néhány százat azok közül, akiken a betegség még alig-alig jelentkezett. Hibernálták őket, abban a reményben, hogy a távoli jövőben a Szövetség tagjai megtalálják a gyógyírt. Ezeket az egyéneket aztán különböző világokban helyezték el. Anúbisz rálelt néhányra. A kémeink szerint, három hibernáló egység működőképes volt. Az egyik duate meghalt felébresztés közben, kettő azonban életben maradt. Anúbisz vallatásnak vetette alá őket. Az egyiket megölte, hogy a másik valljon.

- És vallott – fejezte be a mondatot Farrell. Minden tekintet rá irányult. – Maga mondta, hogy Anúbisz tudja, hol a bolygó és nem a duate komputerekből szedte ki az infót.

- Így van – bólintott Anise.

- Akkor mit tehetnénk? – Szólalt meg Hammond csüggedten. – Ha Anúbisz már ott van, tehetünk-e még egyáltalán valamit?

- Még nincs ott, Hammond tábornok – mondta Anise. – A duate csupán a bolygó koordinátáit adta meg, a csillagkapu címét nem. Anúbisz a leggyorsabb hajóját küldte, de még azzal is hetekbe telik odaérnie. Ennek akármi is az oka, nagy szerencse nekünk. Szóval még van időnk, bár már nem sok.

- Egy kérdés – szólt közbe O’Neill. – Az a hajó már egy hónapja lezuhant itt, akkor mi tartott ennyi ideig maguknak eljutni ide?

- Az egyik kémünk segített megszökni a duaténak. Ám sajnos az ügynökünk az akció közben meghalt. Az elmúlt hetekben igyekeztünk nyomon követni a duatét, de a csillagkapu rendszerén át ez nagyon nehéz. Végül eljutottunk egy helyre, ahol jaffa ellenállók elárulták, hogy találkoztak a lénnyel, aki azt mondta nekik, fontos információi vannak Anúbiszról. A jaffák adtak neki egy tel’takot és a Tau’rira küldték. Sajnos, az ottani goa’uld megtámadta őket, és a halálsiklók eltalálták a teherhajót. A jaffák szerint súlyosan megsérült. Végigjártuk a Tau’ri és a jaffák bolygója közötti összes lehetséges helyet, ahol lezuhanhatott, és mivel nem találtuk sehol, úgy gondoltuk, vagy a hipertérben pusztult el, vagy elért idáig.

- Hát elért – sóhajtott Farrell. – Hozzá teszem, ha nem így lett volna, már halott lennék – Anise kérdőn pillantott rá. – Betett a szarkofágba és felgyógyított. Hálám üldözni fogja a sírig, feltéve, ha még nincs ott.

- Tehát meg kell találnunk, hogy elmondja, hol találjuk a bolygóját – vonta le a következtetést Hammond. – Akkor, ha jól értem, egy idegen lény van valahol Hondurasban, aki bárkivel összeolvadhat. Jól mondom?

- Akár egy állattal is – tette hozzá Anise. – Bár a módszerről nem sokat tudunk, de Ré tökéletesen embernek tűnt. Lehet, hasonlóan szállja meg az áldozatát, mint a goa’uld, ám az is lehet, hogy az összeolvadás szó szerinti.

- Így elég nehéz lesz megtalálni – mondta Teal’c.

- Nem mondod – vetette oda Farrell. – Azért valahogy csak ki tudjuk mutatni valamilyen vizsgálattal, hogy kiben bujkál.

- És mire gondol? Vizsgáljunk meg egyenként minden hondurasit? – Kérdezte gúnyosan O’Neill.

- Ráadásul ott vannak a dzsungelben élő állatok – tette hozzá Daniel. – Ez lehetetlen feladat.

- Szerencsénkre, - szólt közbe a tok’ra nő – nem feltétlen kell megtalálnunk, hogy eljussunk a duate világba – felemelte az asztalról a kockát. – Ré nemcsak törölte a kolóniákról az anyabolygóra vonatkozó információkat, hanem mindent áttöltött ebbe a holokronba – aktiválta, és a szerkezetből narancsszínű sugarak csaptak ki, hierogrifaszerű mintákat rajzolva a szemközti falra. – Feltehetően ez is duate technológia. Anúbisz ezt találta meg elsőként. Sikerült feltörnie a holokront védő kódot, ám Ré okosabbnak bizonyult nála.

- A szöveget is kódolva írta – ugrott fel Daniel és a falhoz rohant. – Ez a szöveg hasonlít a goa’uld egy ősi dialektusára.

- Valóban – helyeselt Teal’c. – Magam is felismerem a nyelvjárást. De az egyezés igencsak minimális.

- Valószínűleg, a duate nyelvből alakult ki a goa’uld nyelv – osztotta meg véleményét Anise.

- Elképzelhető. Azonban, ennek semmi értelme. Ezek itt szavak, képleírások, hangjegyek össze-visszasága. Tehát vagy a nyelv tér el ilyen nagymértékben a goa’uldtól, vagy kódolva van.

- Tekintve, hogy a kolóniákon volt alkalmam megismerkedni a nyelvvel, biztosan állíthatom, hogy kódolva van. Sajnálatos módon, még nem jöttünk rá a kód rendszerére.

- Hogyan jutottak ehhez hozzá? – Kérdezte Carter.

- Mikor a kémünk megszöktette a duatét, egyúttal megszerezte ezt a szerkezetet is – válaszolt Freya normál emberi hangon. – Abban a reményben jöttem ide, hogy dr. Jacksonnal közösen sikerül megfejtenünk a kódot.

- Hónapokba is beletelhet – fordult felé Daniel. – De… nyílván nincs annyi időnk.

- Tegyenek meg mindent, amit tudnak – adta áldását Hammond, majd O’Neill-hoz fordult. – Ezredes, ha dr. Jacksonék sikeresen rálelnek a kapu címére, a CsK-1 dolga lesz a felderítés.

- Értettem – bólintott Jack.

- Végeztem – állt fel Hammond, nyomában Jack, Carter és Farrell is. Míg a tábornok el nem hagyta a termet, mindhárman vártak, majd Jack szólalt meg.

- Akkor srácok, igyekezzetek.

Farrell a tábornok irodájához ment. Bekopogott, majd várt.

- Jöjjön.

Belépett az irodába. Furcsa mód, megérkezésével ellentétben most zavartan érezte magát. Nem az elmúlt órákban hallottak súlya miatt, hiszen azokkal már hellyel-közzel, de tisztában volt. Inkább amiatt, hogy kérni akart valamit a tábornoktól, pedig nem szeretett kérni.

- Nos ezredes? Mit óhajt?

- Uram, ha dr. Jackson rálel a címre… hát ő… szerintem nem lenne okos ötlet egyedül odaküldeni a CsK-1-et. Úgy hallom, ez az Anúbisz elég kemény gyerek.

- Egyet értek önnel, de sajnos jelenleg nincsen szabad csapatom.

- És a CsK-13?

- Nincsen parancsnokuk.

- Nos uram… úgy tudom, van egy jelöltje a posztra.

- Ez azt jelenti, hogy elfogadja az ajánlatot?

- Igen uram. Christian Farrell ezredes szolgálatra jelentkezik – vágta magát vigyázzba.

- Ezt örömmel hallom – azzal felkapott egy halom dossziét az asztalról és Farrell kezébe nyomta. Az ezredes először meglepetten pislogott a papír halomra, majd Hammondra nézett.

- Uram?

- Borotválkozzon meg, váltson egyenruhát, rendezkedjen be, aztán állítsa össze a csapatát – bökött a dossziékra.

- Állítsam össze? Azt hittem, hogy egy komplett csapat élére állok. Hol az eredeti CsK-13?

- Az elődje, Dixon ezredes magára vállalta a teljes felelősséget a P3X-747-en történtekért, ezért áthelyezték.

- Vállalta a bűnbak szerepét – tette hozzá Farrell rosszmájúan.

- Fájdalom, de így van. Áldozata sajnos majdnem hiábavaló volt, mivel a CsK-13 így is szétszéledt. Jake Bosworth rangidős katonát Reynolds ezredes átkérte a CsK-3-ba. Simon Wells a gyermeke születése után leszerelt. Cameron Balinsky egyedül nem lehetett, ez okból áthelyeztem a CsK-22-be. Ekként lehetőség nyílt egy teljesen új CsK-13 létrehozására. Ez az első feladata a CsKP kötelékében, ezredes.

- Remek uram, imádok csapatokat alkotni. Csak azokból válogathatok, akik itt vannak? – Mutatta fel az aktahalmot.

- Igen, ők azok, akik megkapták a programban való részvételhez szükséges kiképzést.

- Én nem kaptam ilyen képzést.

- Maga kivételes eset, ezredes – azzal Hammond intett, hogy végzett.

Farrell kezében az akta halommal elhagyta az irodát.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2006-12-13

4. fejezet



A személyzetiektől sikerült szállást igényelnie magának, és megkapta a Parancsnokságra való belépéshez szükséges papírokat. S mint CsK egységtag a személyi IDC (angol rövidítés, jelentése: Iris Deactivation Code; magyarul: íriszt kikapcsoló kód) kódját is megkapta, bár azt sem tudta, az mire jó. Azért megjegyezte. Eztán, mivel lakása Washingtonban van, és pillanatnyilag esze ágában sem volt elhagyni a bázist, inkább új gyakorlót igényelt. Miután megkapta, elugrott az öltözőbe, ahogy gyorsan rendbe szedte magát. Lezuhanyzott, megszabadult szakállától, magára öltötte az olajzöld gyakorlót, bakancsot húzott és máris szolgálatra késznek tartotta magát. Visszatérve a szállására nekilátott átolvasni azt a kéttucat aktát, amelyek mindegyike egy-egy arra érdemes adatai szerepeltek.

Néhány órával később újra szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy nem tud döntést hozni néhány papír elolvasása után. Ismert olyan tiszteket, akik ismeretlenül is lazán kiválasztották a nekik megfelelő embereket, ám ő nem tartozott közéjük. Hitvallásának tartotta, hogy személyesen meg kell ismernie azokat, akikre aztán az életét bízza. Így hát szólt Hammond tábornoknak, aki intézkedett mindegyik jelöltről. Mivel a javuk pillanatnyilag is a bázis erőinek kötelékébe tartozott, Farrell fél óra elteltével már az eligazítóban ült, szembe vele pedig az első jelölt.

Farrell gyorsan újra átolvasta az aktát, mikor a nála legalább egy fejjel magasabb izomkolosszus leült vele szemben. A papírok között azonban nem találta a hegy megnevezést. Elgondolkodott azon, hogyan tudna egy ekkora emberrel osonni a sűrű bozótban, aztán inkább elkergette a gondolatot és hozzá kezdett a meghallgatáshoz.

- Az aktája szerint maga harcolt az öbölben.

- Igen uram.

- Megkapta a bíborszívet.

- Igen uram.

- Aztán egy év Irakban.

- Igen uram.

Farrell nagyot sóhajtva becsukta az aktát.

- Százados, tud mást is mondani azon kívül, hogy igen uram?

- Igen uram.

Az ezredes elgondolkodva Hammond irodája felé pillantott. Ez lenne felkészítve a Csillagkapun át történő utazásra? Egy géppel jobban lehet beszélgetni.

- Rendben van százados, majd értesítem a döntésemről.

- Igen uram – azzal a fickó felállt, tisztelgett, majd fapofával távozott.

- Jaj, uram – emelte az égbe Farrell a tekintetét. – Nehéz nap áll előttem.

Annyira nem is volt vészes. A következő két jelölt tisztes, rendes katonáknak bizonyultak. Az egyikkel azonban az volt a baj, hogy a tűzkeresztségen még korántsem esett át. Ami önmagában nem lenne nagy gond, de mivel a csillagközi küldetések terén ő maga újoncnak számít, jobban bízna olyan emberekben, akik életükben legalább egyszer átéltek élet-halál helyzetet. A harmadik jelöltben azt kifogásolta, hogy a felettesei nem voltak túl jó véleménnyel róla. Túlságosan megbízhatatlannak, szétszórtnak tartották, aki éles helyzetben bármikor elvesztheti a fejét. Nála elgondolkodott azon, egyáltalán hogyan kerülhetett be egy ilyen programba, de hát nem az ő tisztsége volt eldönteni. A negyedik jelentkező azonban megint érdekes alaknak bizonyult. Civilként került fel a listára, és szemlátomást idegesnek bizonyult.

- Na-na-na-nagyon ö-ö-ö-örülök, hogy be-be-b… itt lehetek. Ez m-m-m-megtiszteltetés…

- Maga nyelvész? – Hüledezett Farrell.

- I-i-igen, fo-folyékonyan be-be-be-be-beszélek ti-tizen-ha-ha-ha-hat földi nye-nye-nyelvet é-és...

- És az angol nincs köztük? – Tette fel a minden bizonnyal sértő kérdést az ezredes.

Ezután nagy sebességgel elköszönt ettől a fickótól is.

- Hajaj – dőlt hátra a székében. – Mibe vágtam én bele? – Kis szünetet tartott, majd kikiáltott. – A következőt!

A terembe egy az átlagnál jóval magassabb, megnyerő képű férfi lépett be. Az arcáról sugárzott a nyugalom és ez könnyen átragadt másra is. Farrell első gondolata az volt vele kapcsolatban, hogy inkább orvosnak kellett volna mennie vagy színésznek. Ellenben mikor a szemébe nézett, olyan érzése támadt, mintha a férfi nyughatatlan lenne. Így máris tudta, a kifelé mutatott nyugalom inkább csak álca, ami a benne rejlő kalandvágyó lényt takarja.

- Kenneth Tallman százados, uram – vágta magát vigyázzba, kezét szalutálásra emelte. Ám mindezt könnyedén, nem a katonáktól megszokott merevséggel.

- Pihenj, százados. Üljön le – intett Farrell, majd az eddigi szokásához híven felcsapta Tallman aktáját. Lényegében pontosan tudta, mi szerepel benne, de szerette látni az emberek reakcióit abban a bizonyos kellemetlenül hosszú néma csöndben. Vannak, akik ilyenkor zavarodottá válnak, általában azok, akik nem elég magabiztosak. Mások elbambulnak, megint mások türelmesen várakoznak. Tallman ezek közé tartozott. Mérhetetlen nyugalommal várt, figyelte az ezredest.

- Hm… hm… - hümmögött fel végül Farrell. – Itt azt írják, a Rangereknél szolgált.

- Így van uram – helyeselt Tallman.

- Mesterlövészként. Jó benne?

- Kérkedés nélkül mondom, egy jó puskával lelövöm a fejéről a legyet öt kilométeres távolságból.

Farrell elmosolyodott, szemében a kétkedés csírája villant, de már megérné kipróbálni. Jól játszott a százados, felkeltette Farrell érdeklődését.

- És tűzszerészképzésben is részesült. Miért lesz valaki mesterlövész és tűzszerész?

- Mindnél több dolgban vagyok járatos, annál több gondot tudok megoldani, és annál többszőr tudom a csapatom kihúzni a bajból.

- Aha… hős akar lenni?

- Nem uram, csak szeretem próbára tenni magam. Mindnél nagyobb a veszély, annál több az adrenalin és annál jobban érzem, hogy élek. Ami fontos, tekintve a munkánkat.

- Fejtse ki – dőlt hátra Farrell összefonva kezeit.

- Uram, mielőtt ide kerültem, évekig szolgáltam a Rangereknél. Náluk többször kerültem életveszélyes helyzetbe. Nos, bármikor előfordulhat, hogy egy bevetésről hullazsákban hoznak haza. Ez benne van a pakliban, foglalkozási ártalom. Azonban, amíg az nem következik be, addig igyekszem kiélvezni az életet. A hobbijaim eléggé veszélyesek, ejtőernyőzés, sziklamászás…

- Bázisugrás – tette hozzá Farrell.

- Természetesen.

- Szóval élvezi az életet… - hajolt újra az akta fölé. – Nagyon helyes. Nős?

- Nem uram.

- Miért nem? Ennyi idős koromban már javában benne voltam a második házasságomban.

- Úgy vagyok vele, amíg nem szerelek le, addig nem kötelezem el magam. Sokat költözöm, veszélyesen élek, mindez nem tenne jót egy házasságnak. Meg aztán, rajongok a változatosságért, és ez a nőkre is igaz – kajánul elvigyorodott.

Farrell sem állta meg a mosolyt. Na igen, két házassággal a háta mögött ő sem mondhatta el magáról, hogy kibírja egy nő mellett.

- Jól van százados – még volt egy része az aktának, amire ki akart térni, úgyhogy gyorsan rá is kanyarodott. – Látom, kilencvenháromban Szomáliában szolgált.

- Így van – bólintott Tallman.

- Sólyom végveszélyben? – Kérdezett rá.

- Láttam a filmet, de annyira nem tetszett. Összetettebb volt ott a dolog, mint amit a film bemutat.

- Arra lennék kíváncsi, hogy ott volt-e?

- Nem, azelőtt hazatértem. Máig bánom.

- Az izgalom miatt?

- A bajtársaim miatt, sokakat ismertem. Mellettük kellett volna lennem.

Farrell bólintott.

- Én is harcoltam Szomáliában – árulta el.

- Melyik alakulatnál? – Kérdezte Tallman meglepetten. Nem emlékezett az ezredesre.

- Hivatalosan egyiknél sem. Titkos hadműveletekben vettem részt, olyanokban, amikről maga nem is hallhatott és soha nem is fog – elnémult. Szomáliában történt vele valami, amit jelentős fordulat volt az életében. Először találkozott szembe a halállal, mikor egy RPG eltalálta a helikopterét, ő pedig súlyosan megsérült a becsapódáskor. – Hát akkor… – tért vissza a jelenbe. – Kielégítené a kalandvágyát, ha mostantól a CsK-13 tagjaként kellene idegen bolygókra látogatnia?

Tallman arcára széles vigyor ült ki.

- Igen, uram.

- Végeztem.

Egy megvolt, már csak három hiányzott, ám az akták rohamléptekkel fogytak.

A következő jelöltben volt valami, ami megfogta Farrell-t, és nem az a tény, hogy a vele szemben helyet foglaló őrnagy egy feltűnően csinos nő volt, szorosan hátrafogott vörös hajjal, igéző zöld szemekkel, szögletes arccal, a kék gyakorlót feltűnően domborító bájakkal. Ezen túl volt valami a lényében is, ami hatott az ezredesre. Valami megfoghatatlan erő, mellyel befolyásolni tud embereket.

- Cassandra Scoggins Vandernoot őrnagy – állt meg tisztelegve.

- Hello – intett Farrell heveny tisztelgést mímelve. – Foglaljon helyet.

A nő így is tett.

Farrell felcsapta az őrnagy aktáját és figyelte, miként reagál a hosszú kínos némaságra. Vandernoot néhány percig csendben várakozott, majd az olvasást imitáló ezredesre pillantott. Farrell nem nézett fel az aktából, de érezte, hogy őt figyeli. Egy pillanatra úgy érezte, mintha az őrnagy is azt játszaná vele, amit ő.

- Ennyire tetszem? – Szólalt meg végül Vandernoot.

- Mi? – Kapta fel a fejét Farrell. – Hogyan?

- Ennyire tetszem? – Ismételte meg a nő.

- Felteszem újra a kérdést. Mi? Hogyan?

Vandernoot az aktára bökött.

- A szeme mozdulatlan volt, tehát nem olvasott. Így vagy a betűkre meredt perceken keresztül, vagy a fényképemre. Az előbbi eset értelmetlen lenne, ha csak nem küzd olvasási problémákkal. Ergo maradt a második lehetőség.

- Maga jó megfigyelő – becsukta az aktát. – Gondolom a régészeti tanulmányok eredménye.

- A munkával jár, de eredendően nyomozó akartam lenni.

- Én meg pap, most mégis mindketten ugyanott harcolunk – rátámaszkodott az asztalra. – Nos, az aktája szerint ön a bevonulása előtt régészeti egyetemet végzett.

- Csak elkezdtem, de nem tudtam fizetni a tandíjat, ezért vonultam be. Aztán a hadsereg támogatta, így a kiképzés alatt az egyetemet is befejezhettem.

- És innentől egyenes út vezetett ide?

- Nem, uram. Hosszú út vezetett ide.

Farrell egyetlen bólintással tudomásul vette, de nem hagyta annyiban. Volt egy-két dolog az aktában, amit tisztáznia kellett, ráadásul még arra is rá akart jönni, mi az a kisugárzás, ami megragadta.

- Úgy tudom, a legelső állomáshelyéről saját maga kérte az áthelyezését. Miért?

- Összeférhetetlenség miatt, uram. Viszonyom volt a parancsnokommal.

Farrell-t nem lepte meg ez, sőt, egyenesen számított valami ilyesmire. Már csak az érdekelte, hogyan kezeli a helyzetet az őrnagy.

- Aha…

- Meg kell értenie uram, hogy önként döntöttem így. Ez volt a legjobb mindkettőnknek. Főleg, miután előléptetett századossá.

- A viszonyuk miatt – tette hozzá Farrell.

- Igen, bár győzködött arról, hogy nem. Ezután kértem az áthelyeztetésem más bázisra és keményen dolgoztam, hogy kiérdemeljem a rangom.

- Ami úgy tűnik, sikerült, hiszen mostanra őrnagy – összehúzta a szemöldökét. – Na persze, ha nem feküdt le másik parancsnokával is.

Vandernoot arcára düh ült ki, szemei szikrát hánytak.

- Határozottan nem – tiltakozott éles hangon -, uram.

- És tartja a kapcsolatot az első parancsnokával? – Bár ennek nem sok köze volt a meghallgatáshoz, az ezredes mégis kíváncsian várta a választ. Nem örülne, ha valami magasabb rangú katona, akinek kellemes emlékei vannak az őrnagyról, bármit bármikor befolyásolna.

- Már hogyne tartanám, amikor a férjem – vágta rá habozás nélkül Vandernoot.

Farrell-t ez elsőre meglepte, nem számított erre a lehetőségre. Bár igenlő választ kapott, a férj-feleség kapcsolat miatt nem zárhatja ki az őrnagyot, pedig a férje ugyanúgy bekavarhatna, mintha csak szerető lenne.

- Na jó – sóhajtott Farrell. – Hány nyelven beszél?

- Oroszul, kínaiul, japánul, spanyolul, latinul, arabul, héberül, három goa’uld dialektust ismerek és az őst is.

- És már a csillagkapun is átlépett néhányszor – tette még hozzá Farrell.

- Igen uram, a CsK-8 aktív tagja vagyok... voltam, attól függ, hogyan alakul ez a beszélgetés.

- Idegenekkel való találkozás? – Lépett át Farrell a nő utolsó mondatán.

- Háromszor vettünk fel kapcsolatot békés népekkel, egyszer pedig jaffákba futottunk és tűzharc alakult ki. A kapun át visszavonultunk.

- Pompás – bólintott az ezredes. – Őrnagy, van egy hírem magának. Tökéletes jelölt a CsK-13 számára. Elfogadja az állást?

Vandernoot szája fülig szaladt örömében.

- Igen, uram, természetesen.

- Remek, üdv a fedélzeten.

- Köszönöm. Megkérdezhetem, rajtam kívül talált már mást is?

- Egen, befelé jövet találkozott vele. Kenneth Tallman százados. A negyedik tag még várat magára – a mellette tornyosuló akta halomra mutatott.

Miután a formalitásokat letudták, és Vandernoot távozott, Farrell elmormolt magában egy aprócska fohászt, hogy a negyedik tagot is legalább ilyen gyorsan megtalálja.

A következő jelölt egy feltűnően ismerős, rövid szőke hajú nő volt, zöld gyakorlóban és őrnagyi rangban. Lehuppant Farrell elé.

- Carter? Csapatot váltana? Szívesen látom a CsK-13-ban, fizikusom még úgysincsen.

- Nem, uram, jó nekem a CsK-1-ben – mondta Carter.

- Akkor hát, minek köszönhetem a látogatását?

- Ugye még nem állította össze a csapatot?

- Kettő megvan, a negyedik tag még hiányzik. De, - végigzongorázott az aktákon – mint láthatja, van még pár ember a listán.

- Mit szólna, ha én is tudnék egy jelöltet mondani?

- Rajta van a listán? – Húzta fel a szemöldökét az ezredes.

- Nincs – rázta meg a fejét Carter.

- Akkor sajnálom, Hammond tábornok határozottan ragaszkodott hozzá, hogy a listáról válogassak.

- Már megbeszéltem vele.

Farrell megadóan széttárta a kezét.

- Rendben van. Hol az a… jelölt?

- Fogdában.

Farrell arcára mély döbbenet ült ki.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2006-12-20

5. fejezet



Peterson Légitámaszpont

Farrell türelmesen ült a kis szobában. Nem volt túl sok látnivaló. Egy rácsos ablak, egy egyszerű asztal, két szék, két ajtó. Eléggé frusztrálta a hely. Akadt néhány kellemetlen emléke hasonló helyekről. Karrierje során egyszer túllépett egy határt, aminek túloldalán a hadbíróság és egy takaros cella várta.

Szerencséjére nem kellett sokat várnia, hamar elé hozták a foglyot. Egy őrmester kísérte be a szobába a narancssárga rabruhát viselő nőt. Ahogy végigmérte, meglehetősen meglepődött. Az aktájában szereplő számos függelemsértés és kihágás után egy keménykötésű, vagány emberre számított, afféle Sarah Connor vagy Vasquez típusra. Ám az előtte álló nőt még nőnek is alig merte volna nevezni. Arca életkorát meghazudtolóan fiatal volt, bár valóban Farrell lánya lehetett volna, már ha az ezredes húsz évesen katonai karrier helyett gyereket csinál. Mérete pedig tovább erősítette a kislányos érzést, mert ha lábujjhegyre áll, akkor sem ért volna Farrell álláig sem. Viszont a tekintetében benne volt, amire számított. Felsőbbség, düh és hevesség. Igen, a barna szemekből ki tudta olvasni, hogy ez a nő sokkal okosabbnak tartja magát jóformán mindenkinél, s ki is harcolja ennek elismerését. Ugyanakkor nem tűri, ha ővele viselkednek hasonlóan.

- Uram – vágta magát vigyázz állásba, kezét könnyedén tisztelgésre emelte.

Farrell ülve maradt, de viszonozta a szalutálást.

- Üljön le, hadnagy – amint a nő helyett foglalt, Farrell intett az őrnek. – Őrmester, leléphet.

- Igen, uram – bólintott a férfi, majd távozott.

Amint az ajtó becsukódott Farrell kézbe kapta az asztalon heverő aktát, amit idejövet már volt alkalma elolvasni, de hát a szokások rabja volt. Jött a kényelmetlen csönd, bár most tényleg olvasott, nehogy újra lebukjon, mint Scogginsnál. Jennifer Hailey viszont úgy tűnt, nem rendelkezik olyan megfigyelő képességekkel, mint az őrnagy, sőt, a türelemből is leckét kéne még vennie. Fél perc sem telt el, mikor fészkelődni kezdett, arcára pedig düh ült ki. Persze Farrell ezt csak akkor látta meg, mikor felpillantott az aktából. Hirtelen az az érzése támadt, hogy a hadnagynál ez a morcos kifejezés állandó. Sokat sejtetően felhümmögött, majd tekintetét újra a dosszié tartalmába süllyesztette.

Hailey nem bírta sokáig.

- Tehetek valamit önért, ezredes? Vagy… - elhallgatott. Úgy gondolta, ez elég lesz, hogy felkeltse az ezredes érdeklődését.

- Vagy? – Kérdezett vissza Farrell. – Nem szeretem a félmondatokat. Fejezze be.

- Vagy el is mehetek – vágta rá Hailey cseppet sem zavartatva magát attól, hogy nincs abban a helyzetben, amikor bármit szabadon megtehet.

Farrell megvonta a vállát és az asztalra dobta az aktát.

- Hadnagy, gyakran üti ki a feletteseit? – Dőlt hátra a székben, ujjaival szórakozottan piramist formázott. Tekintetét végig Hailey szemein tartotta. A nő szúrósan állta.

- Ez volt az első eset.

- De nem az első függelemsértés. Bevallom, én sem vagyok egy mintakatona, kimondom, ha valami nem tetszik, de még egyszer sem jutott eszembe rohadt szemétnek titulálni a parancsnokomat, és most csak a legfinomabb minősítéséből idéztem.

- Pedig az a fickó egy rohadt szemét.

- Én elhiszem, de van egy viselkedési forma, amit katonai tiszteletnek neveznek. Tudja, ez a magasabb rang felé irányul. Nem az embernek tisztelgünk, hanem a rangnak. Ha az embert nem becsüli, a rendfokozatát kell – Farrell maga is meglepődött ezen a prédikáción, bár igaz volt. Sok olyan nála magasabb rangút ismert, akiket máskülönben elküldött volna melegebb éghajlatra, de hát a rangja miatt nem tehette. Úgy volt vele, ha valaki katonának áll, legalább próbáljon meg alkalmazkodni a bevett normákhoz. Persze azt tartotta a legoptimálisabbnak, ha nem csak a titulust, de a személyt is tiszteli az ember, ám ilyen nem termett minden fán. Néha a katona belefut olyanokba is, akiket ágyútöltelékként szívesebben látna, mint parancsnokként.

- Uram, beszélhetek őszintén?

- Velem mindig.

- Hogyan tiszteljek olyat, aki megjegyzéseket tesz a méretemre? Hogyan tiszteljek olyanokat, akik a nemem miatt gyengeként kezelnek? – Szánakozva legyintett. Az ezredes arckifejezését látva őt sem tartotta különbnek azoknál a parancsnokoknál, akikkel eddig összehozta a sors. Leszámítva O’Neill ezredest. Igen, őt valóban tisztelte, de sajnos sose fog a CsK-1-ben szolgálni. Illetve, ahogy a dolgok álltak, már semmilyen egységbe sem fog bekerülni.

- Harcolja ki, hogy ne bánjanak így magával.

- Azt tettem, és most itt vagyok – körbemutatott.

- Talán nem a megfelelő fegyvernemet választotta – előre dőlt, az asztalra támaszkodott. – Hogyan reagál a sértegetésekre? Dühvel. Sőt, ahogy olvastam a magáról írt jelentéseket, majdnem mindenre dühvel reagál. Ha az ötletét nem tartják jónak, maga foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, és ha mégis elvetik, bevágja a durcát, sérteget… úgy áll a dolgokhoz, hogy ha magának nem jó, akkor dögöljön meg a világ.

- Ez nem igaz – háborodott fel a hadnagy. – Sose hallgatnak meg, állandóan cseszegetnek. Tudja, nem elég, hogy nő vagyok, hogy kicsi, de okosabb is vagyok a legtöbb katonánál, és ez fáj nekik. Emiatt szórakoznak velem.

- Tudja, mi fáj az embereknek? Hogy maga kimutatja, mennyivel okosabb náluk. És lenézi őket, cserébe ők lenézik magát – felkapta az aktát és belelapozott. – Azt mondja, nő, ezért szólják le. Regina Fullwood őrnagy szerint, aki nő, idézem: „Jennifer Hailey hadnagy állandó jellegű fölényeskedő viselkedése destruktívan fejti ki hatását az osztagban. Önfejű, meg van győződve róla, hogy neki mindig igaza van, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy nincsen. Valóban jó katona, és remek fizikus, ám viselkedése alkalmatlanná teszi a csapatmunkára, mivel határozottan nem tűri az ellentmondást, a közeledésre, legyen az bármilyen ártatlan jellegű, pedig ellenségesen reagál.” – Letette az aktát. – Ez az áthelyezési kérelméből van. És ez csak egy a sok példából.

- Fullwood őrnagy csak azért fújt rám, mert túl régóta dolgozott együtt az elődömmel, aki meghalt. Bárkit így minősített volna, aki oda kerül – fejtette ki Hailey.

- Na persze, magyarázata mindenre van. És persze mindben maga az áldozat, mindenki más bűnös. Szobrot lehetne magáról állítani az egoisták múzeumában.

- Menjen a francba – förmedt rá Hailey.

- Látom, a hadbírósági tárgyalás előszele arra késztette, hogy magába szálljon és átértékelje a rangokhoz való hozzáállást – Farrell felállt, hóna alá csapta az aktát és az ajtó felé indult. – Kár magáért, sokra vihette volna a CsKP-nél. Így csak fizikatanárnak lesz jó valamelyik egyetemen… bár ezzel a modorral… onnan is ki fogják csapni. Őrmester! – Kiáltott a másik ajtó felé. A férfi azonnal belépett. – Végeztem.

- Várjon! – Állt ellen Hailey annak, hogy az őrmester kivezesse.

Farrell megtorpant az ajtóban, de nem fordult vissza.

- Miért jött ide? Egyáltalán, ki maga?

- Azért jöttem, hogy kiderítsem, alkalmas-e a CsK-13-ba. Nem az.

- Ha megmondta volna… – kezdte Hailey, meglátva a reménysugarat, ami éppen elenyészik.

- Akkor megjátssza magát, és később koppanok egyet. Nem érte volna meg. Viszlát, hadnagy – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Odakint Carter várta, aki jól láthatóan végig követte az eseményeket a megfigyelő ablakon át. Düh és csalódottság ült az arcán, s még be sem csukódott az ajtó, máris Farrellnek esett.

- Ezt miért csinálta?

Elindultak a folyosón.

- Karakterfelmérés. A csaj arrogáns, öntelt, beképzelt, önelégült, fölényeskedő, megvető... hány szinonimája lehet még a nagyképűnek? – Carter szólni akart Hailey védelmében, de Farrell belé fojtotta a szót. – Emiatt több mint valószínű, hogy képtelen a csapatmunkára, a parancsok teljesítésére. Ami veszélybe sodorhatja az osztagot.

- Ezt ennyiből leszűrte? – Hitetlenkedett Carter.

- Ennyiből. Jó emberismerőnek tartom magam. Azon túl, hiszek a jelentéseknek – mutatta fel az aktát. – Persze, tényleg vannak benne olyanok, amikor a felháborodása jogos volt, de ezen esetekben meg az eljárását vélem helytelennek. Minden parancsnokával tiszteletlenül bánik.

- O’Neill ezredessel nem.

- Na persze, az ezredes, akit először látott akcióban egy idegen bolygón, ahol mellesleg ez az ezredes önfeláldozóan megmentette az ő és mások életét… ha lány lennék, én is belehabarodnék egy ilyen paliba? Őrnagy, vélemény erről? – Carter lesütötte a tekintetét és enyhén elpirult. – Mondtam, hogy jó emberismerő vagyok – vonta meg a vállát, jelezvén, őt nem érdekli, mi van közte és O’Neill között.

- Szóval azt mondja, azért nem ellenséges O’Neill ezredessel, mert beleszeretett – ahogy ezt mondta, visszanézett a kihallgató felé.

- A belezúgás talán kicsit erős… inkább mondanám, hogy csodálja, rajong érte – tekintetét a visszaforduló Carterre vetette. Kíváncsi volt, eltűnik-e a féltékenység szikrája a kék szemekből. Eltűnt. – De ott van maga…

- Én? – Szeppent meg Carter. – Én nem is…

- Ahogy olvastam, kifejezetten ellenséges volt magával szemben – fejezte be a mondatot Farrell.

- Ja… - zavartan megköszörülte a torkát. – Igen, mert mindenki hozzám hasonlította az akadémián.

- Tudja én mennyire boldog lennék, ha Napoleonhoz hasonlítanának? Vagy Rommelhez? Jó, egyik sem tűnt fel jó fényben, de mégis csak a világ legnagyobb stratégáinak számítanak.

- Ő vetélytársat látott bennem – védte tovább Carter.

- Ha vetélkedni akar, menjen sportolónak.

- Hát ez nem igaz... – szisszent fel Carter dühösen. Úgy érezte, mintha O’Neill ezredessel beszélne, aki ugyanígy tud mindenre valami negatív választ adni. – Csak egy esélyre vár, hogy bizonyíthasson.

- Hány esélyre? – Torpant meg és fordult szembe vele Farrell. – Számtalant kapott. Maga volt az első. Tetszett neki, amit mutatott, de aztán csalódott. Kapott egy rossz parancsnokot, valakit, aki nem O’Neill és nem úgy viselkedett, mint ahogy azt arrogancia királylány elképzelte. Lehetséges, vagy talán biztos, hogy ennek a parancsnoknak nem csak feltételezettek a bűnei, de emiatt mindenki mást is megítél. Ha valaki barátságosan közeledik hozzá, azt mondja, mivel nő, és kicsi, gyengeként kezelik. Ha valaki úgy viselkedik vele, mintha átlagos baka lenne, akkor meg sértésnek veszi. Hát hogyan igazodjon ki az ilyenen az ember?

- Rosszul viseli. Tudom, min megy keresztül. Én ugyanúgy kiálltam ezeket. Nem olyan egyszerű egy nőnek katonának lenni – fonta össze Carter a karját a mellkasa előtt.

- Elhiszem. Viszont pont maga a példa. Ha O’Neill ezredes, vagy bárki megjegyzést tesz magára, mit csinál? Anyázza?

- Nem – sóhajtott Carter, hisz Farrell-nek igaza volt. – Mosolygok, vállat vonok, visszavágok, ha olyan a helyzet, vagy magamban tartom.

Farrell bólintott, mintha csak azt mondaná: Na látja.

- Ez a különbség. Szóval, szóljon Hammond tábornoknak – Carter csüggedten bólintott. – Szedje ki onnan – intett szimbolikusan a zárkák felé. – Szükségem lesz rá a CsK-13-ban.

Farrell kis híján felnevetett Carter arckifejezését látva.

- De… de… - hebegte az őrnagy. – Miért? Azt mondta neki…

- Igen, tudom, mit mondtam neki – újra elindult a folyosón. – Ám nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy kinéz. O’Neill jelentéséből tudom. Hailey csalódott, mint mondtam. Ezen tudok változtatni. Az egoját pedig le lehet faragni. Persze csak akkor, ha partner ebben. Márpedig az.

- Honnan veszi?

- Épp most ostorozza magát, hogy elszalasztotta az utolsó lehetőségét. Szeretném, hogyha ebben a hitben élne még az elkövetkezendő huszonnégy órában.

- Egofaragás? – Kérdezte Carter helytelenítve a módszert, bár egyet értve annak szükségességével.

- Pontosan. Persze a huszonnégy óra csökkenhet, ha Daniel és az a… hogyishívják nőszemély.

- Anise.

- Igen… szóval, ha előbb megfejtik a kódot. Akkor természetesen azonnal szükség lesz Hailey-re is. Szóval szóljon Hammondnak, mentse ki a pártfogoltját.

- Örömmel – Carter, ahogy belegondolt, hogy ezzel Hammondot a Hailey ellen felhozott vádak eltusolására kéri, valamint személyes garanciát fog vállalni a hadnagyért, felmerült a kétség. – Mi lesz, ha mégsem fog megváltozni?

Farrell sóhajtott. Nem csak Carter, de ő is felelősséget vállal azzal, hogy beveszi Hailey-t a csapatba. A következmények pedig súlyosak lehetnek.

- Akkor az ügyész eggyel több tanút fog beidézni a hadbírósági tárgyalására – válaszolta végül.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2006-12-27

6. fejezet



Csillagkapu Parancsnokság

Colorado, Cheyenne hegység


Farrell másnap korán reggel jelentkezett szolgálatra. Újabb sor papírmunka állt előtte, mely leginkább abból állt, hogy megpróbálta behozni több mint húsz csapat által hét év alatt összeszedett tapasztalati hátrányt. A szünetekben a bázist járta és gondolatai az elmúlt időkbe merültek. Rengeteg dolog történt vele, s gyökeresen megváltozott az életszemlélete. Nem csak a földöntúli életbe vetett hitét kellett újragondolnia, de magát az életet is új perspektívából figyelte már.

Régen az volt a legnagyobb gondja, hogy akciókat vezetett olyan államokba, amikről más körülmények között keveset hallott volna. Ilyenkor, látva mi folyik ezeken a helyeken, elgondolkodott, vajon nem lenne-e okosabb fegyver helyett élelmiszer csomagokkal és gyógyszerrel menni. Próbálta megérteni a vezetők észjárást, hogy miért jó nekik, amiért ilyen nyomorba döntenek emberek százait. Aztán belátta, ő túl kisember az ilyen gondolatokhoz.

Most pedig szembesült azzal, valójában nem csak kicsi, hanem egyenesen jelentéktelen. Országa más országokkal karöltve titkos háborút vív egy idegen fajjal, menekülteket fogad más bolygókról, vagy éppen segélyeket küld idegen világokra. A jelentéseket olvasva kedve támadt volna elrohanni az első hírcsatornához, és élő adásba kiáltani: Emberek! Kapjatok az agyatokhoz! Baromira semmi jelentőssége a hatalmi harcotoknak, a zsarnokságnak, vagy bárminek, amit a hatalmasok oly fontosnak tartanak! A világűrben olyan dolgok lesnek ránk, amik pillanatok alatt eltörölhetnek minket a föld színéről! Fogjunk össze ellenük!

De persze nem rohant sehová, nem kiabált senkivel. Csak olvasott tovább, jelentést jelentésre halmozott. Aztán mikor már fájt a szeme, félredobta a dossziékat és sétára indult. Úgy döntött, itt az ideje a maszek felderítésnek, elvégre egyedül is el kell tudnia navigálni ebben a betonlabirintusban. Sikeresen rátalált a kapucsarnok mindkét bejáratára, a vezérlőre, aztán a gyengélkedőre és a laborokra is. Utána pedig Scoggins talált rá.

- Ezredes! – Lépett mellé az őrnagy – Már szolgálatban?

- Scoggins – biccentett Farrell üdvözlésként. – Korán kezdtem, hogy a tényleges szolgálat előtt még eltudjak olvasni néhány jelentést.

- Hol tart?

- Harmadik év, Urgo.

- Tessék? – Zavarodott meg Scoggins az ezredes válasza hallatán.

- Urgo, az a nem t’om mi, ami csak a CsK-1 tagjainak a fejében létezett – magyarázta Farrell. – Nem olvasta? O’Neill jelentésén jókat lehet röhögni.

- Bevallom, nagyon kevés jelentést olvastam el. A kiképzés során minden lényeges dolgot belénk vertek.

Farrell bólintott, s még hozzá tette.

- Na persze, maga végigjárta a kiképzési szakaszt – megtorpant egy kereszteződésben és körbefordult.

- Keres valamit? – Érdeklődött Scoggins.

- Nem különösebben, csak… sétálgatok. Próbálom memorizálni, mi merre van.

- Sikerrel? – Farrell egy „ne nézzen ostobának” arckifejezést vetett rá. – A fegyvertárat látta már?

- Gondoltam, majd megnézem az első bevetés előtt.

- Jó – helyeselt a nő. – Jöjjön, még bevetés előtt vagyunk – azzal határozottan megindult a folyosón. Farrell szó nélkül követte. – Tegnap délután beszéltem Tallmannal. Azt mondta, úgy hallotta, hogy megtalálta a negyedik tagot. Igaz?

- Igen, Jennifer Hailey hadnagy lesz az – válaszolt Farrell.

- Hailey?

- Ismeri?

- Ki nem? – Rökönyödött meg Scoggins. – Az egész bázis megismerte, miután kiütötte a felettesét. Könnyebb esetet nem talált? – Farrell válasz helyett csak mosolygott, ám az őrnagy nem hagyta annyiban. – Szereti a reményteleneket?

- Naná, ezért van maga is a csapatban – vágta rá az ezredes.

Scoggins szúrós pillantást vetett rá, majd megállt egy ajtó előtt. Előhalászta a kártyáját és végighúzta a leolvasón. Halk búgás jelezte az ajtózár kikapcsolását. Az őrnagy belépett a fegyvertárba.

- Hogyan viszonyul a fegyverekhez, uram? – Kérdezte visszafordultában.

- Fegyvermániás vagyok. Elsősorban ezért lettem tengerészgyalogos – elmosolyodott. – A hadsereg keretein belül legálisan lehet lövöldözni.

- Emberre?

- Ne értsen félre, nincsenek gyilkolási hajlamaim. A fegyverek formáit és a bennük szunnyadó erőt csodálom. Ez az erő lehet baráti, de ellenséges is – a fegyverekkel teli szekrényekre bökött. – Lássuk, miből élünk.

Scoggins bólintott, majd az első fegyverre mutatott. Farrell közben mellé lépett és tekintetét végighordozta a szobán.

- A szabványosított CsK fegyver a HK MP-5N, a legtöbb egység ezt használja – magyarázta Scoggins. – Néhányan, főleg a tengerészgyalogos egységek alkalmazzák az M4-est és M16A2-est, kiegészítve ezeket M203-as gránátvetőkkel. Jómagam is az M16-ost részesítem előnyben küldetésekkor – Farrell kérdően nézett rá. Scoggins válaszképpen megrántotta a vállát és csak annyit mondott: – Szeretem, ha nagy.

Farrell felkuncogott.

- A férje is tud róla?

- Mit gondol, miért ő a férjem? – Kacsintott kajánul az őrnagy.

- Ó… jó neki – azzal leakasztott a falról egy igazán érdekes formájú fegyvert. – Ez egy P90-es?

- Öné a fődíj – bólintott Scoggins. – FN P90, a CsK-1 fegyvere, legalábbis ők voltak az elsők, akik használni kezdték. Más csapatok viszonylag ritkán veszik igénybe. Ez afféle reklámfegyver.

Farrell körbeforgatta a kompakt géppisztolyt, majd vállhoz emelte. Kényelmesnek, bár kicsit szokatlannak találta a fogást.

- Reklám fegyver?

- Tudja, errefelé már az is egymillió dollárba kerül, hogy felkapcsoljuk a villanyt – Scoggins kijelentésére az ezredes félve a világító lámpára emelte a tekintetét. – Miután a Programot az első évben költségvetési okokra hivatkozva majdnem leállították, a légierő alternatívák után nézett. Az egyik ilyen a fegyverreklám. Szerződést kötöttek az FN céggel. Mi viseljük a fegyverüket, cserébe ők jelentősebb összeget utalnak a légierő számlájára.

- Tudják, hogy mire használjuk? – Érdeklődött Farrell bizonytalanul.

- Annyit tudnak, hogy felderítő egységek alkalmazzák háborús környezetben. Ennyi elég volt nekik.

- Értem – leeresztette a fegyvert, majd újra megnézte minden irányból. – Nincs az a kimondott fegyverformája.

- Szerintem úgy néz ki, mint egy kretén gyalu – jegyezte meg Scoggins.

Farrell kuncogást imitált.

- Nem vagyok semmi jónak elrontója, erről a fegyverről is hallottam már jót és rosszat egyaránt. Majd kipróbálom.

- Ahogy gondolja. Akkor még, géppuskából több fajtát használunk, úgy, mint az FN M249 SAW-t vagy az Mk. 48-as modellt.

- Király – tette a helyére Farrell a P90-est. – Pisztoly?

- Rendszeresített Beretta 92FS, néhány kivétellel mindenki ezt használja a bázison.

- Az egyik kedvenc pisztolyom. Bár otthonra egy Glock 19-est vettem.

- Tart otthon fegyvert? – Kérdezte Scoggins enyhe irigységgel a hangjában. Farrell-nek kezdett az a benyomása lenni, hogy a nő legalább annyira szereti a lőfegyvereket, mint ő.

- Igen, bár a második feleségem nem igazán rajongott érte… pláne nem a lányunk születése után – lebiggyesztette a száját. – Lényegében, ez volt az egyik váló indok, meg a perdöntő dolog a gyerekelhelyezésben.

- A pisztolyt választotta a gyereke helyett?

Farrell szeme dühösen összehúzódott.

- Ezt a kérdést még egyszer meg ne haljam. A feleségem ügyvédje is feltette, és onnantól kezdve hiába volt a válaszom az, hogy a lányomért megválok a pisztolytól, a bírónak elég volt a fegyvertartás. Azóta a lányomat a bírósági végzés szerint hetente egyszer láthatom – sóhajtott egyet. – De mivel a nejemmel nem vagyok rosszban, így voltaképpen akkor lehetek vele együtt, amikor csak akarok.

Scoggins mondani akart valamit, de végül csak bólintott. Mivel sose vált el és még gyereke sem született, fogalma sem volt arról, mit élhetett át az ezredes.

- Ez mi a szösz? – Kapott le Farrell a falról egy hosszú botot, melynek egyik végén egy kagylóforma, a másik végén megnyúlt levél alakú alkatrész díszelgett.

- Botfegyver, a jaffák elsődleges támadó fegyvere.

- Lézerpuska? – Körbeforgatta, meglepődött a szerkezet kiegyensúlyozottságán. – Melyik az eleje?

- Ez – vette át Scoggins, majd megpöccintette a fegyver közepén lévő kapcsolót és a tojásforma végen narancssárga villámok cikáztak végig, miközben halk mechanikus sziszegéssel szétnyílt. – Mi nem nagyon kedveljük az alacsony hatékonysági rátája miatt. Véleményem szerint lehetetlenség célba találni vele. A mi szerencsénkre – tette hozzá, aztán visszarakta a botfegyvert. Majd egy sötétkék, fenyegetően ágaskodó kobrára emlékeztető szerkezetet vett le. – Ezt viszont előszeretettel használják a CsK egységek. Zat'n'ktel – Farrell úgy nézett rá, mint egy hibbantra. – Mi csak zat-nak hívjuk. Praktikus jószág, itt megnyomja – és azzal megszorította a végét, mire a pisztoly élénken szétnyílt, mint a támadni készülő kobra. Farrell átvette tőle. – Egy lövés csak piszkosul fáj vagy elkábít. Kettő halálos. Három dezintegrál.

Farrell megforgatta az apró kézifegyvert, majd összecsukta és visszatette a helyére.

- Bájos – összezárta a zatot és letette. – Más futurisztikus fegyver?

- Van – ezzel egy időben felkapott egy olyan szerkezetet, ami két összeragasztott halra hasonlított. – TFR, azaz transzfázisos romboló. Ezekkel képesek vagyunk fázison kívül lévő lények észlelésére, amik máskülönben láthatatlanok lennének. Mint például a ree’tou, vagy azok a goa’uldok, akik személyi álcázót használnak – eltette a TFR-t. – Van még kézifegyverünk, de azt úgyse tudja használni, ha nincs naqudah a vérében. Ennyi, lényegében.

- Nem semmi – végignézett a polcokon. – Látom, használnak USAS-12-t, Protectat és SPAS-12-est. Ezekkel lehet ám csúnyán darálni.

- Jól viszik a replicatorokat.

- Majd észben tartom – újra körbe nézett a szobában. – Ez a HK MSG-90-es tuti Tallman kedvence – bökött a mesterlövész puskákat tartó szekrényre. – Na jó, van itt választék, mint a búcsúban. Látom, nem lesz fegyverhiányunk. Még AK-74-es is van.

- Az orosz csapatnak, csak ők használják.

- Fasza – azzal sarkon fordult és kiment. Scoggins maga mögött becsukva az ajtót követte. – Őrnagy, amennyire tudom, Hailey hamarosan megérkezik a bázisra. Délután kettőre az egész egység legyen az eligazítóban. Úgy tudom akkor szabad lesz. Tartok egy rövid helyzetismertetést.

- Értettem.

Azzal Farrell visszatért a körletébe, hogy újabb pár jelentést olvasson át.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-01-26

7. fejezet



A délután két óra hamar elérkezett Farrell számára, mivel pár akta elolvsása után elment a bázis lőterére, ahol kipróbálta a P90-est, majd visszatérve a szobájába annyira belemerült az olvasásba, hogy az idő elrepült mellette. Úgy érezte, mintha egy több ember által írt folytatásos regényt olvasna. Különösen O’Neill ezredes stílusa erősítette benne ezt az érzést, mivel a fickó egyáltalán nem a katonai normáknak megfelelően írta az akciójelentéseket.

Végül kénytelen volt elszakadni az aktáktól, mert nem akarta lekésni az első csapattalálkozót. Az elég rossz fényt vetett volna rá. Felmarkolt négy aktát és egy dobozt, majd kiviharzott a szobájából.

Az eligazítóban már vártak rá. Mikor befutott, Hailey az asztalnál ült, Tallman a lépcső korlátjának támaszkodott, míg Scoggins az asztalon helyezte magát kényelembe. Az ezredes megjelenésére mindhárman vigyázzállásba ugrottak, kezüket szalutálásra emelték.

- Pihenj – mondta a tisztelgés viszonzása után. – Nos, aki még nem tudná – Hailey-re pillantott, mert ő volt az egyetlen, akinek nem mutatkozott be. – Christian Farrell ezredes vagyok – kinyitotta a dobozt és négy kör alakú szövetjelvényt vett ki, amiket szétosztott. – Mostantól mi alkotjuk a CsK-13-at – mind a négyen feltették az emblémákat gyakorlójuk jobb ujjára. – Na, én nem vagyok a nagy szónoklások híve, így megpróbálom rövidre fogni. Amit elvárok maguktól, az a parancsaim végrehajtása. Ennyi, nem több. Nyitott vagyok a véleményekre, így ha valakinek nem tetszik egy utasításom, vagy jobb megoldást talált egy helyzetre, elmondhatja. De a döntés joga az enyém, és ezt el kell fogadniuk – ezt kifejezetten Hailey-nek címezte. – Akinek ez nem tetszik, kiszállhat. Azon túl, nekem az embereim élete mindennél fontosabb. Van az a jó szöveg, hogy „nem hagyunk hátra senkit”. Nos, én igen – a kijelentés általános megdöbbenést okozott a csapat tagjai között. – Ne értsenek félre, nem arról van szó, hogy ha megsebesülnek, vagy lemaradnak, otthagyom magukat. Egyszerűen nem kockáztatom az emberek életét, ha nem látok esélyt. Tehát, ha elfog valakit egy jaffa hadosztály, vagy erős tűz alatt megsebesül, és nem férünk hozzá, ott marad. Egy halottért meg pláne nem megyek vissza – a reakciók elég vegyesek voltak. Tallman helytelenítően meredt az ezredesre, Scoggins egyetértően bólintott, Hailey meg mintha mindkettőjük érzelmét visszatükrözte volna. – Még egy apróság, szolgálatban az ezredes és uram megszólításokat fogadom csak el. Kivétel, ha egyenrangúak velem, vagy magasabb a beosztásuk az enyémnél. Szolgálaton kívül viszont a baráti megszólítás híve vagyok. Tisztelegniük pedig most kellett utoljára. A’szem ennyi. Kérdés, óhaj, sóhaj?

Hailey feltette a kezét. Farrell intett, hogy mondja.

- Mikor lesz az első bevetésünk?

- Remélhetőleg nagyon hamar – kiosztotta a kezében szorongatott aktákat. – Ez itt a részletes jelentésem arról, ami úgy egy hónapja történt velem, mikor szemtanúja voltam egy lezuhanó goa’uld teherhajónak. A mostani helyzet az akkor történtekből alakult ki. A további eseményeket is bele vettem, de röviden azért összefoglalom. Nemrégiben egy tok’ra érkezett ide és elmondása szerint a hajón egy olyan idegen utazott, aki a goa’uldok ősének tekinthető… vagy mi. Az ő bolygóját keressük. Scoggins, a maga anyagához csatoltam Dr. Jackson ide vonatkozó kutatási anyagát. Hailey, maga frissítse fel a tudását a goa’uld hajókról.

- Mikor indulunk? – Kérdezte Tallman hóna alá csapva az aktát.

- Nem tudom. Ha itt végeztünk, lemegyek Dr. Jacksonékhoz, és kiderítem mire jutottak. Ám mostantól készenlétben kell lennünk, egyikünk sem hagyhatja el a bázist.

- Igen, uram – bólintott Scoggins a többiek nevében is.

- Olvassák át az aktákat. Végeztem – azzal sarkon fordult és leszaladt a lépcsőn.

Ahogy azt állította, nyílegyenesen Dr. Jackson laborjába ment, legalábbis arrafelé indult. Sajnos még nem ismerte eléggé a bázist, így csakhamar rájött, hogy fogalmam sincs, merre kéne menni. Szerencséjére találkozott egy segítőkész hadnaggyal, aki útbaigazította.

- Daniel! Ugye hívhatom Danielnek? – Lépett be a leletekkel telerakott szobába. Jackson és Anise az asztalra könyökölve tanácskoztak, s csak Farrell szavaira emelték fel tekintetüket. A holokron képét az egyik lecsupaszított falra vetítették, mellette pedig egy tábla állt, teli különféle írásokkal, melyek messze estek az angoltól.

- Miért ne? – Vont vállat Jackson. – Magát, hogyan szólítsam?

- Chris – felelte Farrell és mellé lépet. A tok’rara bökött. – Bocs, a te nevedet elfelejtettem.

- Anise vagyok, a gazdatestemet pedig Freyanak hívják – válaszolt a nő mély hangon.

- Jóóóóól van, akkor hogyan szólítsalak?

- Mi attól tesszük függővé, hogy éppen ki beszél – szólt közbe Daniel.

- Akkor most, Anise – a tok’ra bólintott. – Remek. Hogyan állunk? – Szegezte neki a kérdést immár Danielnek.

- Hááát… nem jól. Úgy értem, ennek az egésznek semmi értelme.

- Az a lényege, hogy elrejtse előlünk a lényeget – viccelődött Farrell, de humorára senki sem volt vevő. Így hát zsebre vágta kezeit és idegesen körbenézett. – Akkor tehát nem haladtok túl jól.

- Tényleg nem – mondta Anise.

- Segíthetek valamiben? – Ajánlkozott az ezredes.

- Értesz a kódfejtéshez? – Pillantott rá Daniel fáradtan. Több, mint huszonnégy órája pihenés nélkül a megfejtésen rágódnak, így semmi szüksége nem volt egy katonára, aki sürgeti, és idétlen kérdésekkel zargatja.

- Nem – rázta meg a fejét Farrell.

- Beszéli a duate nyelvet? – Kérdezte ezúttal Anise, aki hasonlóan érezhette magát, mint Daniel.

- Nem.

- Akkor mégis miben segíthetnél? – Fakadt ki a doktor.

- Én tudjam? Neked kell a segítség.

Daniel dühében felnyögött és elharapott egy káromkodást. Végre sikerült megszoknia O’Neill fafejűségét, erre képbe került ez a lehetetlen Farrell ezredes.

- Most azzal segít a legtöbbet, ha hagy minket dolgozni – választott diplomatikus megoldást Anise.

- Ok – bólintott Farrell, de ahelyett, hogy kiment volna, a kivetített hologramhoz lépett.

Daniel és Anise néhány pillanatig haraggal átitatott értetlenséggel figyelték a képet bámuló ezredest, majd visszafordultak munkájukhoz. Aztán egyszer csak Farrell ott termett az asztalnál, felkapott egy filctollat, majd visszatért a falhoz. Társai ezúttal érdeklődve nézték a nekik háttal álló ezredest.

Aki egyszer csak átlósan kihúzott egy négy betűs jelsort egy hét oszlopra széttagolt, négyzetformát alkotó jelsorozat halmazban, majd a kép szélén kihúzott újabb négy, ezúttal egymás mellé írt jelet. Kisvártatva újabb jelsort vont ki a csoportosulásból, ezúttal függőlegesen, majd még egyet, szintén függőlegesen, de ezt a hologram közepéről.

Daniel és Anise kérdőn néztek egymásra. Jackson megvonta a vállát, majd Farrell-hez szólt.

- Mit csinálsz?

- Mi? – Pillantott rájuk Farrell. Daniel válaszképen a fejével az összefirkált falra bökött. – Ja, rejtvényt fejtek. Ez egy szókereső – bökött a hologramra. – Látjátok? – Azzal áthúzott két hat jeles sort, egyet a csoportból, egyet a kép sarkából. Majd büszkén Danielékre vigyorgott, akik hitetlenkedve meredtek rá. – Mi van?

- Nem lehet ilyen egyszerű – hebegte Daniel.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-01-29

8. fejezet



A CsK-1 és CsK-13 nem sokkal később összegyűlt az eligazítóban. Daniel a táblára kivetített hologram előtt állt, melyen minden lehetséges jelsorozatot kihúztak. Hammond tábornok és a két csapat tagjai pedig az asztal körül ülve figyelték előadását.

- Amit mi értelmetlen karaktersornak véltünk, – a kép egyik oldalának jelentős részét elfoglaló négyzetre bökött – az voltaképpen több tucat jól összekevert szó. Ugyanezek a szavak szerte szét, különböző alakzatokban megtalálhatóak a hologram más részein – kezeivel íveket leírva mutogatott. – Nos, miután kihúzzuk azokat a szavakat a halmazból, melyeknek van párlyuk, akkor hat jelet kapunk, melyek semmilyen szóhoz nem tartoznak – elégedetten bekarikázta a megmaradt jeleket.

- Hat jel… csillagkapu kód? – Kérdezte Hailey.

- Pontosan.

- Nem rémlik, hogy láttam volna ezeket a jeleket a csillagkapun – mondta O’Neill.

- Nem, tényleg nem. Ezek itt duate betűk – közölte Anise, aki a hologram másik oldalán állt. – Még csak hasonlóak sincsenek a kapun.

- Akkor honnan tudhatjuk a címet? – Érdeklődött Jack türelmetlenül.

- A halmaz, mely az összekevert szavakat tartalmazza hét oszlopra, és harmincnyolc sorra van felosztva – mutogatott élénken Daniel, majd Anise átvette tőle a szót.

- Mint azt láthatják, csak az első hat oszlopban maradtak jelek.

- Tehát az oszlopok megadják a jelek sorrendjét, a sorok pedig azt, hogy hányadik szimbólum a kapun – összegezte a tényeket Carter felélénkülve.

- Pontosan – vágta rá Daniel és Anise egyszerre.

- Tehát ki tudják számolni a bolygó címét? – Kérdezte Hammond.

- Ami azt illeti már meg is tettük – válaszolt Daniel. – Az utolsó, harmincnyolcadik jelnek vettük a kiindulási pontot, mivel a hetedik oszlop üresen maradt, és onnét visszaszámolva megkaptuk a szimbólumokat – miközben magyarázott, Anise felrajzolta a jeleket. – Ha minden igaz, ez lesz a cím.

- Engem meggyőztek – mondta Jack. – Uram, a CsK-1 kész az azonnali indulásra.

- Ahogy a CsK-13 is – tette hozzá Farrell.

- Szép volt doktor Jackson, Anise – mondta Hammond, majd az asztalnál ülőkhöz fordult.

- Ami azt illeti – ült le Daniel Teal’c mellé. – Christ illeti a dicséret. Ő vezetett rá minket.

Minden tekintet az ezredesre szegeződött. Farrell elmosolyodott és megvonta a vállát.

- Ha utazok, mindig rejtvényt fejtek. Imádom a szókeresőket.

- Nem semmi… mármint, hogy rejtvényt mer fejteni – mondta Jack.

- CsK-1 és 13 – vette át a szót Hammond, mielőtt Farrell megjegyzést fűzhetett volna O’Neill véleménynyilvánításához. – Ha a kapu kinyílik és a MALP (angol rövidítés, jelentése: Mobile Analytic Laboratory Probe; magyarul: mobil elemző laboratórium szonda) pozitív értékeket jelez vissza, standard felderítő útra mennek.

- Értettem – mondta Farrell.

- Végeztem – állt fel Hammond, majd elindult a lépcső felé.

Ezután a két csapat hamar bevetésre kész állapotba hozta magát. A CsK-1 rutinos gyorsasággal dolgozott, Carter már az MALP felkészítésénél ott akart lenni, Daniel pedig még össze akarta csomagolni a duate-ról összegyűjtött anyagait, így ők ketten készültek el leggyorsabban. O’Neill és Teal’c már sokkal ráérősebbek voltak, de még így is készen álltak, mire a CsK-13 tagjai eljutottak a felszerelések összeszedéséig.

A taktikai mellények feltöltése bizonytalanul ment, főleg Farrell részéről, aki nem igazán tudta, mi kellhet egy idegen bolygón történő bevetéshez. Végül társai mintájára pakolt. Aztán mikor végzett, Scoggins a kezébe nyomott egy távirányítót, amire ő értetlenül meredt.

- Ez mi?

- GDO (angol rövidítés, jelentése: Garage Door Opener; magyarul: garázsajtó-nyitó) uram – felelte Tallman.

- Máris okosabbnak érzem magam.

- Mikor készhez kapta az azonosító kódjait, - kezdte Scoggins, miközben bal alkarjára rögzítette a távirányítót – kellett a lapon lennie egy kilenc számjegyből álló kódsornak, mint IDC személyi kód.

- Igen, valami rémlik.

- Nos, remélem megjegyezte azt a kódsort. Mert mielőtt hazajönne, azt be kell pötyögnie és hazaküldenie.

- Mert ha nem?

- Akkor úgy jár, mint a légy a szélvédőn. Szétkenődik – felelte Hailey.

Farrell nyelt egyet és visszagondolt a számsorra. Aztán eszébe jutott valami.

- Honnét fogom tudni, hogy idehaza kinyitották az Íriszt?

- Mikor kinyílik, a komputer automatikusan jelez a GDO-nak. Egy apró jel fog villogni a kijelzőn – adta meg a választ Scoggins.

- De ha nem működik az automata? Vagy nagyon-nagyon sietve kell távoznom?

- Akkor saját felelősségre, uram – vont vállat az őrnagy.

Farrell ettől egy csöppet sem lett nyugodtabb az Íriszt illetően. Belegondolt, hogy akár anélkül is meghalhat, hogy egyáltalán tudna róla.

Minden esetre félresöpörte a gondolatot, és csapata társaságában átvonult a fegyverraktárba. Farrell próbaképpen P90-est vett magához, valamint egy Berettat. Scoggins szokásához híven az M16A2-est választotta, mellé egy Desert Eagle-t. Felettese ezt látva meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Őrnagy, maga biztos a légierőnél szolgál? Mert úgy fegyverkezik, mint egy tengerészgyalogos.

- Ennyi erővel én is kérdezhetném, hogy maga biztos tengerészgyalogos-e, mivel nem vett magához túl sok nagyágyút – bökött Scoggins a P90-esre.

- Nem szóltam – adta meg magát az ezredes, majd a többiekre is rápillantott.

Tallman a vállára akasztott egy HK MSG-90-es mesterlövész puskát, majd levett egy MP5-öst és egy Berettat. Ezen felül C4-esből és aknákból is összeszedett egy jó adagot, majd odaadta a mellette strázsáló őrmesternek.

- Ezt vigye az indítócsarnokba és rakja rá FRED-re (angol rövidítés, jelentése: Field Remote Expeditionary Device; magyarul: csatatéri távoli expedíciós eszköz).

- Carter őrnagy már… - kezdte az őrmester, de Tallman beléfojtotta a szót.

- Az egy dolog, hogy mit csinál a CsK-1, és egy másik, hogy mit visz a CsK-13.

- Csinálja, amit mond, őrmester – szólt közbe Farrell is. A férfi engedelmeskedett.

Farrell tekintete Hailey-re irányult, aki egy MP5-öst és Berettat vett magához. Az alacsony növésű nő különösen festett a felszerelésben, sehogy sem akarta halálosztó katona benyomását adni. Ellentétben az arcáról tükröződő elszántsággal, mely minden tengerészgyalogos javára vált volna.

- Rendben emberek, mindenki kapjon magához még néhány gránátot, aztán irány az indítócsarnok – mondta, s kiosztotta a kézigránátokat.

Ezután a csapat átvonult a kaputerembe. A csillagkapu szimbólumokkal teli belső köre már javában forgott, a kilenc ékzárból három vörös fénnyel világított. Az egész termet robajló hang töltötte be. A rámpán egy lánctalpas MALP szonda várakozott, mögötte a nyolckerekű, roskadásig felpakolt FRED szállítójárművel. A CsK-1-ből O’Neill, Daniel és Teal’c várakozott türelmesen. Carter a vezérlő teremben ült Hammond, Anise és Walter Harriman őrmester társaságában.

- Már azt hittük, kihagyják a bulit – szólalt meg O’Neill, mikor a CsK-13 belépett az ajtón. – Jöjjön Farrell, ezt látnia kell – azzal a negyedik ékzárt kódoló kapura mutatott.

Az ezredes tátott szájjal figyelte az életre kelt szerkezetet, miközben Walter hangja szólt hozzájuk a hangszórókból.

- Négyes ékzár, kódolva.

A kapu belső köre ezúttal az ellenkező irányba perdült, miközben Farrell ámulatában egyre feljebb araszolt a rámpán. Az ötödik ékzár megmozdult.

- Ötös ékzár, kódolva – szólott újra Walter.

Mire a hatodik ékzár sorra került, Farrell már közvetlen a kapu előtt állt.

- Hatos ékzár, kódolva.

Ekkor Scoggins mögötte termett, vállon ragadta és szabályosan leráncigálta a rámpáról.

- Elnézést uram, de durva lenne, ha ott állna, miközben kinyílna a kapu – mondta.

- Miért? – Kérdezte, bár már eszébe jutott, hogy olvasott valamit a kapu megnyílásakor keletkező életveszélyes örvényről.

- Figyelje – bökött a kapura, mikor azon felvillant a hetedik ékzár is.

- Hetes ékzár a helyén – mondta Walter, ezzel egy időben a kapu aktiválódott.

Kék örvény csapott ki a kapuból, mintha puskával a nyugodt tengervízbe lőttek volna. Kicsivel kerülte csak el a rámpa szélén álló MALP-t, majd amilyen hirtelen előtört, úgyis húzódott vissza. Nem maradt más utána, csak egy hullámzó, éles kékesfehér fénnyel világító vízfal.

- Hű az anyját, a mindenit, váó – hüledezett Farrell.

- Na, ilyenre gondolt, mikor meglátta ezt a kőbigyulát? – Kérdezte O’Neill önelégült mosollyal az arcán.

- Valami ilyenre, ja.

A MALP közben felgurult a rámpán és halk cuppanó hang keretében eltűnt a kapuban.

Hailey az álmélkodó ezredes mellé lépett.

- Izgul?

- Izgulni akkor szoktam, mikor egy idegen országba megyek bevetésre. Amit most érzek, azt szavakkal nem írhatom le.

- Szóval fél.

- Nem… - vágta rá határozottan – rettegek. De egyben alig várom, hogy belelépjek… átlépjek ezen a… kapun.

- Körülbelül mind ezt éreztük az első alkalommal – mondta Tallman.

Carter és Anise jelent meg a teremben.

- Uram, a MALP életre alkalmas környezet talált. Ellenséges tevékenységnek a kapu körül nincs nyoma – jelentette O’Neill-nak az őrnagy.

- Maga is jön? – Kérdezte Farrell a tok’ra-tól.

- Ez csak természetes – vágta rá habozás nélkül emberi hangon Freya. – Évek óta kutatjuk a duate fajt. Ezt az utat ki nem hagynám.

- CsK-1 és 13 – csendült Hammond hangja a hangszórókból, mire mindenki a vezérlőterem ablaka felé pillantott. – Indulhatnak. Hat órájuk van, hogy visszatérjenek vagy üzenetet küldjenek.

Mindkét ezredes bólintott. Aztán O’Neill Farrell felé fordult.

- Óhajt első lenni? – Kérdezte.

- Hááát… inkább csak a CsK-1 után – nézett idegesen a kapura.

- Ahogy gondolja – vont vállat, majd csapatához fordult. – Gyerünk át.

Azzal a CsK-1 FRED társaságában, amit Carter irányított, átlépett a kapun. Utánuk Anise ment, sőt, majdnem, hogy rohant.

Farrell megvárta, míg eltűnik, majd várakozó csapatára tekintett. Tapasztalatlansága rettenetesen zavarta, de a tudat, hogy a legjobbnak titulált CsK-1, valamint külső világi küldetésekben jártas csapata társaságában mehet első bevetésére, sokat javított önbizalmán.

- CsK-13 – minden tekintet rászegeződött. – Indulás!

Tallman és Hailey az ifjak lelkesedésével szinte átfutottak a kapun. Farrell lassan ballagott fel a rámpán, mellette Scoggins-sal.

- Nyugalom, uram – szólalt meg, mikor az ezredes megállt az eseményhorizont előtt. – Nem rosszabb, mint a nyolc G-s gyorsulás egy F-18-asban.

- Őrnagy, én tengerészgyalogos vagyok, a leggyorsabb dolog, amivel valaha is repültem, a Concord volt – sóhajtott.

- Semmi az egész – próbálta tovább nyugtatni újdonsült parancsnokát.

- Semmi? – Az őrnagyra pillantott. – Magának kéne a legjobban tudnia, hogy ez nem semmi. Ez az izé molekuláira bontja a testem, aztán áthajít a galaxis túloldalára, hogy ott újra összelegozzon. És az utazás alatt bármi történhet. Napkitörés miatt a múltba kerülhetünk… vagy a jövőbe. Túláram esetén átdobhat minket egy tök ismeretlen világra. Vagy ha utazás közben bekrepál az egész, egyszerűen a kapuban ragadhatunk – az őrnagy elmosolyodott, ahogy Farrell felsorolta az elmúlt hat és fél évben történt baleseteket.

- Ezredes, ezek már mind ismert dolgok és bebiztosítottuk magunkat ellene. Ha történik is magával valami, akkor az teljesen új lesz. De bízzon bennem, minden erőmmel azon lennék, hogy segítsek magán – azzal Scoggins belépett a kapuba.

Az ezredes csöppet sem megnyugodva meredt Scoggins hűlt helyére, majd még egyszer végignézett a szerkezeten, azon gondolkodva, megéri-e neki ez az egész, nem-e lenne jobb lefújni. Aztán megrázta a fejét, mintegy elkergetve minden gondolatát. Hátra fordult, két ujjal intett a vezérlőteremben lévő embereknek, azután kifújt minden levegőt a tüdejéből és átlépett a kapun. Majd kilépett a túloldalon. Azonnal nagy levegőt vett, mint amikor víz alól jön fel az ember, ám egyebet nem érzett. Mintha átlépett volna egyik szobából a másikba.

Megfordult, még láthatta az elenyésző eseményhorizontot. Sötétség borult a teremre, ahová érkeztek. Aztán felvillantak a fegyverekre erősített lámpák. A csillagkapunál nem sokkal szélesebb és magasabb, rövid, dísztelen, fémes hatású falakkal övezett folyosón álltak. A kapu a falba volt ágyazva, mintha a része lenne annak. Pár méterre tőle, a jobb falba pedig a tárcsázót ágyazták be. A folyosó átellenes végén nyílás állt, melyen túl mindent ellepett a sötétség.

- Hát ez… puritán – jegyezte meg Daniel.

- Jól van, nézzünk körül – mondta O’Neill, és elindult a kijárat felé.

- Scoggins, Tallman, maradjanak a kapunál – utasította Farrell embereit. – Hailey, velünk jön.

Társai szó nélkül tették a dolgukat. Carter, O’Neill és Teal’c ék alakzatban közelítettek a kijárat felé, mögöttük Anise haladt, kezében lövésre kész Zattal. A sort Farrell és Hailey zárták.

A következő helyiség szöges ellentéte volt a kaputeremnek. Széltében-hosszában vagy tízszer akkora volt, mint a Csillagkapu Parancsnokságon az indítócsarnok. A falak tükörsimák, üvegszerűek voltak, a mennyezetet ember szélességű, festett oszlopok támasztották alá. A falak mentén és néhol az oszlopok között is ülőalkalmatosságok sorakoztak.

- Mi lehet ez a hely? – Kérdezte O’Neill, ahogy körbehordozta lámpáját a termen.

- Szerintem afféle fogadócsarnok – találgatott Anise.

- Váróterem – mondta Farrell. – Csak vonatok helyett csillagkapun lehet utazni.

- Széledjünk szét és keressünk valami kijáratot – parancsolta O’Neill, túllépve a csarnok méreteinek ámulásán s megindult az egyik fal felé.

Kisvártatva több ajtót is találtak, jórészt zárva. Amik nyitva voltak, azok kisebb szobákba vezettek, amelyek irodákra, vagy pénztárakra emlékeztették őket. Aztán ráleltek egy széles folyosóra, melynek végén fény szűrődött be.

- Carter, Teal’c, előre. Farrell, maguk a hátvédek – osztotta ki a szerepeket O’Neill.

- Igenis – biccentett Farrell, majd a fal jobb oldalára húzódott, fegyverét a kijárat felé tartva. Hailey ugyan így tett a baloldalon.

Az őrnagy és a jaffa eközben előre nyomult. O’Neill Daniel és Anise társaságában várt pár pillanatot, majd utánuk eredtek. Farrell átkozta a terepet. A folyosó nyíl egyenes volt, sehol egy fedezék, szemből fény áradt be, ők pedig sötétségből haladtak kifelé. Egy esetleges támadás esetén Carter és Teal’c azonnal halottak lennének, mielőtt egyáltalán észre vennék az ellenséget, és valószínűleg O’Neill, Daniel és Anise sem jutna vissza a csarnokba. Hailey-nek és neki csak azért lenne esélye, mert a folyosó végén a bejárat mögé bújva volt fedezékük, és őket már takarta a jótékony sötétség.

Mindezen aggodalmak ellenére türelmesen várakozott. A fény irdatlanul hosszú másodpercek alatt elnyelte a társait, majd reccsent a rádió.

- Tiszta a terep, jöhetnek – szólt O’Neill.

Farrell intett Hailey-nek. Egymás mellett futólépésben közelítették meg a kijáratot. Szemük fokozatosan szokott hozzá a fényhez, mire kiértek, már hunyorogniuk sem kellett. Imigyen semmi sem zavarhatta meg őket, hogy állukat a földre ejtve csodálhassák meg az előttük elterülő metropoliszt.

Akár merre néztek, mindenütt épületek dzsungelét látták. Bal felé, néhány kilométerre tőlük piramisok tucatjai, talán százai nyújtóztak a magasba, egyenként akkorák, mint a Keopsz piramis a Földön. A körülöttük elterülő kisebb-nagyobb építmények stílusjegyeikben pedig mintha ötvözték volna az egyiptomi, görög és római építészeti stílusokat a high-tech-el.

- Isten hozott itthon – hüledezett Farrell. – Tisztára, mint Coruscant.

- Valóban – értett egyet Teal’c hasonló ámulattal.

- Ez hihetetlen… - hüledezett Carter is – azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a legfejlettebb bolygó, amin valaha jártunk.

- A duate kolóniák is lenyűgözők voltak, de ez a világ… ez páratlan – fejtette ki Anise is a véleményét.

- Hűűűű haaaaa – zúzta szét könnyedén Jack szkeptikus hangja a csapat álmélkodását. – Ha tátjuk a szánkat, nem jutunk előbbre. Farrell, maguk maradjanak itt, biztosítsák a kaput és kezdjék meg a légi felderítést. Mi járunk egyet – azzal elindult lefelé a lépcsőn. – Irány a piramisok.

A CsK-1 többi tagja és Anise a nyomába szegődtek.

- Jó városnézést – kiáltott utána Farrell. – Hozzanak szuvenírt – O’Neill válaszképpen visszaintett. – Tallman, hozza ki FRED-et – szólt eztán a rádiójába.

Hailey izgatottan felé perdült.

- Engedelmével végeznék egy maszek felderítést, hátha rálelek valami érdekesre – azzal már indult is volna.

- Azt fogja tenni hadnagy, méghozzá az UAV-vel (angol rövidítés, jelentése: Unmanned Aerial Vehicle; magyarul: embernélküli légi eszköz). Segítsen Tallmannek felállítani a kilövőt, aztán kezdjék meg a felderítést.

- De az UAV-vel nem tudok mintát venni semmiből sem. Meg kell bizonyosodnunk, hogy valóban olyan mértékű-e ezen a planétán a naquadah szintje, mint ahogy…

- Valóban ezt kell tenni, de nem most és nem nekünk. Ha nem lett volna ott az eligazításon, elismétlem Hammond szavait, standard felderítés. A földtúrás nem standard – zárta rövidre a vitát Farrell, majd elindult vissza az épületbe.

Hailey bosszúsan nézett az ezredes után, s legszívesebben utána szólt volna valami sértőt, ám inkább fékezte magát. Elvégre mégis ez az ember adott neki újabb esélyt, és nem akarta elszúrni.

Farrell befelé menet félúton találkozott a FRED-et kifelé irányító Tallmannel.

- Állítsák fel Hailey-vel az UAV-t, aztán röptessék meg. Ha bármi érdekeset találnak, jelentsék.

- Igen, uram – biccentette Tallman, meg sem állva.

Farrell visszaért a kaputerembe, ahol Scoggins várakozott a tárcsázó mellett.

- Találtak valamit?

- Ó, de még mennyire. Egy egész város terül el a főbejáraton túl. Bámulatos.

- Gondolom, nem nézhetem meg.

- Most szóltam le Hailey-t, mert el akart csavarogni. Ne kelljen magát is megszólnom.

- Rendben – hagyta annyiban Scoggins és nekidőlt a falnak.

Farrell lehuppant a földre, hátát a csillagkapunak vetette. Pillanatnyilag ennyi dolga akadt. A kaput biztosítani egy fedezéktelen, sötét folyosón, míg a CsK-1 és a saját csapata elvégzi a felderítést.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-02-01

9. fejezet



- Miért hagyta el a neje? – Szólalt meg Scoggins negyedórányi némaság után váratlanul.

- Melyik? – Kérdezett vissza Farrell. Bár zavarta a téma, úgy gondolta, ha együtt akar dolgozni Scogginssal, akkor valamennyire meg kell nyílnia előtte. Mindig is úgy gondolta, hogy jobb, ha a beosztottak tudják, milyen ember a felettesük.

- Mindkettő – felelte az őrnagy.

- Az első azért, mert rájött, hogy hajlamos vagyok más nőkkel is lefeküdni, mikor valamelyik távoli országban szolgálom a hazámat.

- Megcsalta.

- Meg. Több ízben. Ő rájött, elváltunk. Itt a mese vége – ezzel lezártnak tekintette a beszámolót első házasságáról. Rövid és viharos volt, amit ő szúrt el. Sose gondolta másként, de nem is szeretett róla beszélni.

- És a második?

- Hozzá már hűséges voltam. Tovább tartott jobban is alakult.

- Jobban? – Vonta fel a szemöldökét Scoggins meglepetésében. – Hiszen ugyanúgy elválltak.

- Igen, de abból a házasságomból született egy lányom, akiért megéri élve hazaérnem a bevetésekről. Akiért a karrierem is feláldoztam volna… és nem utolsó sorban, a válás előtt senki nem vágta hozzám az étkészletet – Scoggins elmosolyodott. – Igen, a második házasságom jobban sikerült. Mi sem bizonyítja jobban, hogy jó barátok maradtunk. Még az esküvőjére is meghívott.

- Elment?

- Dehogy. Egy küldetés tökéletes kifogás volt. Ennek ellenére ismerem a mostani férjét, rendes fickó. Jobban járt vele, mint velem – enyhe szomorúság jelent meg az arcán. Scogginsnak úgy tűnt, hogy az ezredes azt a nőt még mindig szereti.

- Hol élnek?

- Miamiban. Az ex-nejem és a férje tengerbiológusok, Terry meg imádja a strandot – elmosolyodott, ahogy rátörtek az emlékek.

- Terry? Ja, a lánya.

- Igen. Ő is tengerbiológus akar lenni – eszébe jutott a nap, mikor először vitte ki a lányát hajón a tengerre. Mennyire örült. Megrázta a fejét, elhessegetve a gondolatot. Küldetéseken nem szeretett ezen agyalni, mert mindig rádöbben, mit nem kéne csinálnia a lánya miatt. – Hogy válaszoljak a kérdésére. Azért váltunk el, mert a kelleténél ritkábban láttuk egymást. Hol ő volt úton, hol én. Talán ezért is volt békésebb a házasságunk, a franc tudja. Na, de ennyit rólam, magával mi a helyzet? Terveznek kis Vandernootokat?

Scoggins elmosolyodott.

- Igen, viszont nem mostanában. Pillanatnyilag mindketten jobban szeretjük a munkánkat, semmint, hogy egy gyerek miatt feladjuk.

- Nem túl jó hozzáállás.

- Már elnézést uram, nem épp ön a legjobb példa arra, hogy a munka előtérbe helyezése nem tesz jót a családi életnek?

- Én maximum elrettentő példa lehetnék a házas életre – felelte Farrell könnyedén. – Lehet családja és karrierje az embernek egyszerre. Elvégre mindketten Colorado Springsben élnek. A férje a Petersonon szolgál, maga a CsKP-n, és mindketten hazajárnak estére – megvonta a vállát. – Jó, magának van ez a csillagközi bolyongása, ami napokba is beletelhet, de még mindig nem szívódik fel hónapokra, mint ahogy én tettem. Sokkal jobb körülményeket teremtettek maguknak, őrnagy. Használják ki. Megéri, még akár a karriert is feláldozni.

- Még az ilyet is? – Mutatott körbe, mintegy utalva az egész Tejútrendszer bejárásának lehetőségére.

- Pfffff… - erre a kérdésre nehezebben adta meg a választ. – Bizonyos idő után, még egy ilyet is.

- Majd egyszer így is lesz.

Farrell elégedetten bólintott. Nem volt benne biztos, hogy meggyőzte az őrnagyot a gyerekvállalásról, de legalább kicsit rábeszélt a lelkére. Több, mint a semmi.

- Uram – reccsent Tallman hangja a rádióban. Farrell az órájára sandított. Fél óra telt el azóta, hogy lehuppant oda. – Azt hiszem, ezt látni akarja.

- Repülök – válaszolt Farrell és talpra szökkent. – Vigyázzon a kapura, őrnagy.

- Rendben.

Farrell felpattant, majd futólépésben maga mögött hagyta Scogginst. Átsüvített a termen és csak a kijárat előtt lassított le. Meglepetten észlelte, hogy odakint már szürkület van.

- Na, százados? Mi az, amit látni akarok? – Érdeklődött, mikor kiért az épületből.

Tallman válasz helyett a FRED tetejére helyezett laptop képernyőjére bökött. A számítógép közvetlen rádiókapcsolatban állt az UAV-vel, amit Hailey irányított egy másik komputerrel a szállítójármű túlsó oldaláról. Farrell a felderítő repülő által küldött videó képet szemlélhette meg, mellette az egyéb érzékelőkkel vett adatok futottak felirat vagy éppen gráfok formájában. A videón azonnal megakadt a tekintete. A képek a kivilágítatlan város fölött repült a sötétben, ám a csillagos ég helyett kékes-rózsaszínben derengő égboltot látott.

- Váó… ez se mindennapi látvány – megnyomott néhány gombot és a videó átváltott az infrakamera által küldött képekre. Így már kivehető volt a város körvonala, ám csillagokat így sem pillanthatott meg. Ebből máris tudta, bármiben is lebeg a bolygó, azon csak a nap fénye jut át, a csillagoké nem.

- A képeket az UAV innen húsz kilométerről küldi, keletről – magyarázta Hailey. – A nap sugarai miatt eddig nem láthattuk, de úgy tűnik, a bolygó egy csillagködben van.

- Nebula? Király. Környezeti hatás?

- Semmi, ami veszélyt jelenthet ránk. Ha a csillagködből áramlik is valamiféle sugárzás, azt a légkör valószínűleg megszűri.

- OK… - körbenézet. Az éjszaka lassan őket is körülöleli. A város körvonalai kezdtek elhalványulni előtte, az égen már derengett a csillagköd. Átkapcsolta a rádióját a CsK-1-el közös frekvenciára. – Charlie Kilo 1-9, itt a Charlie Kilo 1-3-9. Vétel.

- Mondja – reccsent O’Neill hangja a rádióból.

- Találtak már valamit, ezredes? Esetleg duatékat?

- Negatív. Nincs itt semmi lélegző rajtunk, mer pár növényen kívül. Az egész hely kihalt. Most éppen az egyik piramis belsejét túrjuk fel nagy hévvel. Daniel és Anise teljesen oda meg vissza vannak az itteni krikszkrakszoktól.

- Akkor, amíg ők álmélkodnak, maguk tekintsék meg az eget. Errefelé lenyűgöző az éjszakai égbolt.

- Felcsigázott. Vége – reccsent a rádió.

Farrell visszaállította a rádiót a CsK-13 frekvenciájára. Csalódottság ült ki az arcára, ami váratlanul bánatba csapott át. Nagyot sóhajtott, majd, mintha csak lenyomtak volna egy gombot, vonásai megváltoztak. Aggodalmasan körülnézet.

- Van valami rossz előérzetem – adott hangot baljós benyomásnak. – Az a duate egy hónappal ezelőtt zuhant le nálunk.

- És? – Vont vállat Tallman.

- Anúbisz egy hónapja tudhat ennek a bolygónak a helyéről. Nem vagyok valami járatos a csillagközi utazásokban… de nem kéne már itt lennie? Úgy értem, hat évvel ezelőtt Apófisz két hajója pár óra alatt tett meg több hónapos utat. Ergo elég gyorsak a goa’uld hajók. Itt kéne már nyüzsögniük a kukacosoknak.

Tallman és Hailey töprengve néztek az ezredesre, majd egymásra. Igaza volt Farrell-nek, Anúbisz seregének már a bolygón kéne lennie. Ennek ellenére nyomát sem látták goa’uld aktivitásnak. Anise mondta, hogy valami lelassította őket, de nem tudta, mi az. Hailey-nek ezen a nyomon elindulva beugrott valami.

- Talán a csillagköd – a két férfi felé pillantott. – Lehet benne valami, ami lassítja az űrhajókat. Úgy értem, nem sokat tudunk az ilyen csillagködökről. A Prometheus néhány hónapja egy idegen hajóval együtt beragadt egy ilyesféle jelenségbe, amiről később kiderült, hogy élő.

- Ó… ott még nem járok a jelentésekben. Folytassa.

- Nos, nem gondolom, hogy ebben az esetben is élőlényről van szó. Szerintem inkább valamiféle sugárzás lehet az, ami lassítja a hajókat. Nem tudom, talán megzavarja a hiperhajtóművet, esetleg a normál hajtóművet is.

Farrell pár percig emésztette a hallottakat, majd vállat vont.

- Elméletnek nem rossz. Ennél maradunk, amíg nincs jobb. A lényeg azonban nem változik, ha a goa’uld még nincs is itt, előbb-utóbb betoppan. S szerintem esélyünk sincs megtartani a bolygót.

- Akkor? – Fordult felé Tallman. Nem tudta, mire ez az egész cécó egy veszett ügyért.

- Akkor majd Hammond tábornok és a többi nagyfőnök eldönti, mi legyen. Mi addig végezzük a dolgunk. Folytassák az UAV-vel a felderítést. Én megyek, felváltom Scogginst, had levegőzzön kicsit.

Azzal visszament az épületbe. Ezalatt odakint már leszállt az éj, így nem kellett a szemének hozzá szoknia a sötétséghez. Visszaért a csillagkapuhoz, ahol Scoggins kérdő tekintettel várta, hogy elújságolja, mit kellett olyan sürgősen szemügyre vennie.

- Menjen, nézze meg Tallmanéket. Addig én tartom a frontot.

- Köszönöm, uram.

Scoggins el is sietett a kijárat felé, míg Farrell letelepedett az egyik padra.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-02-07

10. fejezet



- Levest? – Kérdezte Farrell a vízforraló fölé hajolva a befelé tartó Tallmant. Az apró melegítőn egy fémpohárban leves gőzölgött.

- Köszönöm, nem. Mielőtt eljöttünk otthonról, jól belaktam – leült Farrell mellé, a forraló másik oldalára. – Tudja, mindig ennem kell a küldetések előtt. Sokat.

- Akkor több marad nekem – azzal felvette a poharat. – Piszok éhes vagyok. Nem ettem az indulás előtt, mert féltem, hogy a kapun átlépve kidobom a taccsot. Égés lett volna – Tallman megvonta a vállát, jelezvén, őt nem érdekelte volna. Farrell beleszürcsölt a levesbe, közben elzárta a forralót. – Gombakrémleves, isteni.

- Komolyan? Maga finomnak találja a zacskós-levest? – Farrell bólintott, majd újabb forró kortyot nyelt le. – Én maradok a rendes kajáknál. Annál nincs jobb.

- Ha az ember magára marad, hozzászokik a műkoszthoz.

- Ez hülyeség. Én is agglegény vagyok, mégis főzök magamra – felettese meglepetten pislogott rá. – Isten mentsen a zacskós és fagyasztott – ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe – ételtől.

- Hm… már tudom, kit fogok a csapatból a legtöbbször meglátogatni ebédidő táján – belekortyolt a levesbe. – Sütit is tud sütni?

- Naná – mondta úgy Tallman, mintha az nem lenne természetes.

- Maga még nagyon-nagyon boldoggá fog tenni egy nőt – erőt vett magán, és ledöntötte a pohár teljes tartalmát a torkán. – Háááá… forró. Mi a helyzet odakint? – Intett a kijárat felé, majd nekilátott elcsomagolni a mobil mini-konyhát.

- Hailey visszafordította az UAV-t, az őrnagy pedig bezavart. Nagyjából ennyi.

- Jó. Nincs is jobb annál, mint a nyugodt küldetés – a rádiójában Scoggins hangja reccsent.

- Ezredes, jöjjön ki azonnal – a hangjából áradó nyugtalanság minden vészvillogót beindított Farrell-ben, s a korábban érzett baljós előérzet szinte betontömbként hullott tudatára.

- Elkiabálta – pattant fel Tallman, megragadva MP5-ösét.

- Mi az, Scoggins? – Állt fel Farrell is, s már indult volna a kijárat felé, mikor a mennyezet felől olyan zaj csapta meg a fülét, mintha szikla súrlódna sziklához. Arrafelé fordította lámpáját és a plafonon egy méretes, kör alakú hasítékot pillantott meg, melynek fedele az íriszhez hasonlóan szétnyílt.

- Egy goa’uld anyahajó landol a piramisoknál – válaszolt közben a kérdésére az őrnagy.

Farrell nem felelt neki, némán tudomásul vette a szavakat, miközben minden figyelmét a mennyezeten lévő nyílás fedelének szétnyílása kötötte le. Mindketten gépiesen kibiztosították és célra emelték fegyvereiket. Farrell kézjelekkel a nyílás túloldalán lévő oszlophoz vezényelte Tallmant, míg ő behúzódott a hozzá legközelebb eső pillér mögé.

A lyukból öt hatalmas kör alakú szerkezet szállt alá a földre, majd a belsejükben fehér fény ereszkedett le. Amint az kihunyt, a gyűrűk visszahúzódtak a mennyezetbe, szabad mozgást biztosítva a fényesség után megjelent nyolc jaffa harcosnak.

- Ó a mocskos kur… - szaladt ki Farrell száján, de szavait elnyomta a felkerepelő P90-es.

Tallman a túlsó végről szintén tüzet nyitott. A jaffáknak esélyük sem volt. A támadás váratlanul érte őket az ismeretlen, sötét helyen. A kereszttűz pár másodperc alatt letarolta őket, csupán egyiküknek sikerült viszontlövést leadni, ám az is hatástalanul a falba csapódott, messze mindkét embertől.

- Ezredes! – Kiabált Scoggins a rádióból. – Ezredes! Mi történt?

- Pozíciót tartani – utasította a csapatát Farrell a rádión keresztül. – Jaffák… gyűrűztek be a kaputerembe. Mi a helyzet odakinn?

- Az anyahajó landolt az egyik piramison. A levegőben halálsiklók és al’keshek nyüzsögnek – jelentette az őrnagy izgatottan.

- Rendben, Hailey-vel építsenek ki védelmi zónát. Tartanunk kell a kaput. A bejáratnál állítsák fel a géppuskát és az aknavetőt. Szedjék elő az RPG-t is.

- Vettem, vége.

- Uram, nem fogjuk tudni tartani a helyet, ha két irányból támadnak – adott hangot aggodalmának Tallman és a gyűrűkre emelte a tekintetét. Attól tartott, hogy az első nyolc jaffa csak felderítők voltak, s ha nem jelentkeznek, megindul a komolyabb támadás.

- Tudom – bólintott hasonlóan nyugtalan arccal Farrell, s átkapcsolta a rádióját. – Charlie Kilo 1-9, itt a Charlie Kilo 1-3-9.

- Mondja! – Reccsent O’Neill hangja. Farrell-nek úgy tűnt, a CsK-1 még mit sem tud a goa’uldok megérkezéséről.

- Támadás alatt vagyunk. Jaffák gyűrűztek be a kaputerembe.

- A helyzet?

- Pillanatnyilag tiszta, de egy anyahajó landolt…

- Igen, tudjuk – vágott Farrell szavába O’Neill. – Úton vagyunk vissza. Tartsák az állást, ameddig tudják, aztán húzzanak vissza a Földre.

- És maguk?

A rádióban lövések dördültek. P90-esek dörögtek és botfegyverek süvítettek.

- Mi sem maradunk, elhiheti!

- Vettem, értettem – azzal visszaállította a rádiót. Tallmanhez intézte a szavait. – Tárcsázza a Földet.

- Uram, tudom, hogy azt mondta, adott helyzetben hátrahagy embereket, de…

- Parancsot adtam százados, csinálja. Nem igazán örülnék, ha a goa’uld a bolygó koordinátáiból kiszámolná a csillagkapu címét, majd betárcsázna ide, mert akkor iszonyú nagy szarban leszünk.

Tallman megértette az ezredes szándékát, így elrohant a csillagkapu felé. Amint elérte a tárcsázót, sorban lenyomta a Föld címének jeleit. Úgy érezte az idővel fut versenyt. Szinte maga előtt látta, amint egy távoli bolygón jaffák tárcsázzák a duate világ címét, hogy elvágják őket a meneküléstől. Beütötte az összes szimbólumot, majd rátenyerelt a DHD (angol rövidítés, jelentése: Dial Home Device, magyarul: otthon tárcsázó eszköz; tárcsázó) középső, piros gombjára. A csillagkapu megnyílt. Várt pár pillanatig, hogy eldöntse, ő aktiválta-e, vagy valaki más. Nem özönlöttek át jaffák, így megnyugodhatott. Elgondolkodott még azon, nem-e kéne elküldenie az IDC azonosítót, ám erről inkább lemondott. Egyrészt azért, mert ha az elkövetkezendő harmincnyolc percben elvesztik a kaput, akkor a jaffák szabadon átmehetnek, másrészt, mert a csarnok felől lövéseket hallott. Megperdült és rohanni kezdett.

Farrell a második hullámot tartotta tűz alatt. Három jaffát kapásból leszedett, egyet megsebesített. Ekkor azonban kifogyott a tár, s kénytelen volt visszahúzódni az oszlop mögé. A jaffák nem teketóriáztak, azonnal lőni kezdték a vaskos pillért. A sugarak hatalmas darabokat robbantottak ki belőle. Farrell a helyére lökte az új tárat, és csőre húzta a fegyvert. Mivel eközben fedezéke szinte szétforgácsolódott, mögüle kiugorva golyózáporral árasztotta el ellenfeleit, egyúttal átrohant a szomszéd oszlophoz. Újabb két jaffát sikerült leszednie, köztük azt, amelyiket már előzőleg megsebesített.

Tallman ekkor érkezett meg. Az első megeresztett sorozat a hozzá legközelebb álló harcos tarkójába csapódott. A második adag egy Farrell-t hátba támadni készülő, tetovált fejű figura oldalába fúródott. A harmadik jaffának már elég ideje volt ahhoz, hogy észlelje az újabb ellenfelet, célba is vette. Ám emiatt hátat fordított Farrell-nek, aki ezt kihasználva lelőtte.

- Kettő-null a javunkra – morogta az ezredes, miközben végignézett az elesetteken. A jaffák mindegyike jól megtermett férfi volt, erősen felpáncélozott ruházattal, homlokukon különböző fekete tetoválásokkal. Pont olyanok, mint Teal’c.

- Kapu nyitva – jelentette Tallman.

- Rendben – Farrell újra átkattintotta a rádióját és beleszólt. – CsKP, itt CsK-1-3-9.

- Itt Hammond, hallgatom – szólt a tábornok a rádión keresztül.

- Erős támadás alatt állunk uram, a goa’uld megérkezett. A CsK-1 útban van a kapuhoz. Míg ideérnek, megpróbáljuk biztosítani a helyszínt. Készüljenek fel a fogadásunkra.

- Értettem, készen állunk.

Farrell elképzelte, ahogy katonák tucatjai sorjáznak be az indítócsarnokba, pajzsokkal és nehéztüzérséggel. Mindezt szépnek tartotta, csak addig mit sem ér, míg nem érnek át.

A gyűrűk újra leereszkedtek, Farrell és Tallman ezzel egy időben ösztönösen fedezék mögé ugrottak. Csakhogy a harmadik hullám megfagyasztotta a vért az ereikben. Jaffák helyett négy kull harcos érkezett.

Farrell már olvasott eme lények hihetetlen képességeiről, valamint arról a fegyverről, amellyel képesek lehetnek elpusztítani őket, ám legnagyobb szerencsétlenségükre, még nem rendszeresítették, mivel csak pár hete sikerült éles helyzetben tesztelni. Az egyetlen működő példány pedig Carter őrnagynál van. Így hát Farrell kénytelen volt újragondolni a helyzetüket.

A négy kullból kettő a kapu felé indult, a másik kettő őket vette célba alkarjukon hordott gyorstüzelő sugárfegyvereikkel. Ha sokáig várnak, nem csak a hazaúttól lesznek elvágva, hanem két tűz közé kerülnek. Ráadásul Hailey és Scoggins még az épületen kívül voltak, behívni őket pedig fölösleges kockázat lett volna. Így hát döntött.

- Százados, kifelé – lőni kezdett a Tallmanra vadászó kullra. Hiába, az 5.5x28 mm-es töltények hatástalanul pattantak le a szuperkatona páncéljáról.

Tallman is leadott egy rövid sorozatot a felé igyekvő alakra, ám a 9 mm-es MP5-ös még annyit sem ért, mint a P90-es. Így hát nem kellett győzködni a visszavonulásról, összehúzódva a kijárat felé indult, amilyen gyorsan csak tudott. Félúton megperdült, leguggolt az egyik oszlop tövébe és tűz alá vette a kullokat.

- Mehet! – Ordította túl a fegyverek ropogását.

Farrell inaszakadtából, fedezékről fedezékre, halálos sugarak kíséretében átrohant a csarnokon, majd megállt a kijáratba torkolló folyosó előtt. Most rajta volt a sor, hogy fedezze Tallmant.

A százados azonnal indult, mihelyst meghallotta a háta mögött a fegyverropogást. Beszáguldott a folyosóba, Farrell pár pillanattal később követte. A kullok nem mentek utánuk. Úgy tűnt, a kapu biztosítása volt a dolguk, nem az ellenség üldözése.

Az ezredes futás közben rádióját nyílt frekvenciára kattintotta, hogy mind a CsK-1, mind a Parancsnokság, mind saját csapata tagjai hallják.

- Elvesztettük a kaput! Ismétlem, elvesztettük a kaput! Visszavonulunk!

- CsKP, vette. Kapcsolatfelvétel egy óra múlva. Vége.

- Értettem, CsK-13 vége – azzal megszakította a kapcsolatot. Tudatalattija közben érzékelte, hogy a CsK-1 felől nem érkezett visszajelzés, az pedig semmi jót nem jelent.

Mindketten kiértek a szabadba. Hailey és Scoggins a bejárati kapu díszes ajtófélfájának árnyékában lapultak. Az őrnagy előtt az Mk. 48-as géppuska pihent, a hadnagy pedig az aknavetővel babrált. Társaik érkezésére szó nélkül felpattantak. Farrell, megállt, gyorsan elhadarta parancsait.

- Tallman, kapja fel a C4-et. Scoggins, az RPG-t. Hailey, az aknavetőt – azzal felnyalábolta az őrnagy lábánál heverő géppuskát, úgy, mintha csak egy sima pisztoly lenne. – Gyerünk, a házak közé. Mozgás!

S már rohant is lefelé a lépcsőn, nyomában a csapat többi tagjával. Amint elérték az épület előtti nyílt teret, melynek közepén hatalmas, feltehetően duate-t ábrázoló szobor állt, egy halálsikló csapott le rájuk, mint sólyom az egérre. Nagy erejű lövedékei a betonba martak, szétrobbantották a szobrot, a keletkező lökéshullámok kis híján ledöntötték az embereket a lábukról. Azonban csak addig tudott támadni, míg el nem érték a szűk utcákat, ahol könnyedén felszívódhattak. A halálsikló tehetetlenül fordult vissza.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-02-11

11. fejezet



Farrell egy résnyire nyitott ajtó mögött lapulva figyelte az utca végén gyülekező jaffákat. Gyanította, hogy pár perc múlva elkezdik átfésülni a környező épületeket utánuk. Hamarosan kénytelenek lesznek pozíciót válltani, de még pár percig biztonságban vannak. Behúzta az ajtót és a falon lévő panelen megnyomva a megfelelő gombokat, imigyen bezárta. Lenyűgözte, hogy bár ez a város csaknem tízezer éve elhagyatott, még mindig működik a legtöbb rendszer. A duate valóban igen fejlett faj lehetett. Jó lett volna szerezni abból az energiaforrásból, amit használtak.

Visszament az előcsarnokba. Az épület hajdan irodaház, vagy valami ilyesmi lehetett, legalábbis ezt szűrték le a gyors átfésülés alatt. A terem nem tartalmazott túl sok bútort, volt néhány évezredekkel ezelőtt elpusztult növény, egy fából készült míves pult, mögötte pedig lapos tárolók tucatjai, és valami, amit számítógépnek tituláltak. A terem végében jobb és bal irányba lépcsősorok vezettek a fenti függőfolyosóra. Egyszóval, puritán, de a célnak megfelelt. Ha harcra kerülne a sor, a csapat előnyös helyzetben lenne.

Hailey a pulton ücsörögve figyelte. Láthatóan zaklatottnak tűnt az események miatt, amiért Farrell egyáltalán nem hibáztatta. Ő sem volt éppen legvidámabb hangulatában. Első küldetése és még a csillagkaput sem tudta megtartani, míg visszavonulhatnak. Na persze, nem rajta múlott. A kull harcosok megváltoztatták a képletet.

Scoggins és Tallman visszaérkezett a lépcsők felől.

- Jelentést.

- Találtunk hátsó ajtót, egy sikátorba vezet – mondta Scoggins nyugodt hangon. Úgy tűnt, négyük közül ő kezeli legjobban a helyzetet. – A jaffák nem fedezték fel.

- Remek – konstatálta Farrell. – Nézzük, hogyan állunk.

- Hogy hogyan állunk? – Kérdezte Hailey idegesen. – Négy kull harcos elvágott minket a csillagkaputól, a CsK-1-el megszakadt a kapcsolat, egy hadseregnyi jaffa nyüzsög itt… ergo szarul állunk.

Farrell felvonta a szemöldökét. Megesküdött volna, hogy az ifjú hadnagy pánikba esett, de az arcát nézve csak ridegséget látott, félelmet nem. Na meg persze a szokásos „haragszom a világra” tekintetett.

- Köszönöm – mondta végül erőltetett elégedettséggel a hangjában az ezredes. – Kihagyta az al’kesheket, a ha’takot és a halálsiklókat – Hailey egy szúrós bocsánatkérő pillantást lövellt felé. – Semmi pánik, voltam már rosszabb helyzetben is.

- Tényleg? – Hökkent meg Tallman, mert nem igazán tudott ennél rosszabb helyzetet elképzelni.

- Nem, de ez ideillő közhelynek tűnt – rázta meg a fejét. – Jól van. Azt hiszem a legokosabb, ha először megvárjuk, amíg a CsKP felveszi velünk a kapcsolatot. Támogatást kérünk, és visszafoglaljuk a csillagkaput. Aztán kiderítjük hová lett a CsK-1, végül elhúzunk innen a fenébe.

- Jól átgondolt terv – jegyezte meg Hailey szarkasztikusan.

- Igyekszem.

Megreccsent a rádió.

- CsK-1-9, CsK-1-3-9, itt Hammond, jelentkezzenek.

Farrell átpöccintette a rádióját és leplezetlen megkönnyebbüléssel beleszólt.

- Itt CsK-1-3-9.

- Hogy állnak? – Hammond hangja elárulta, hogy kicsit megnyugodott az ezredes hallatán, de még így is roppant ideges.

- Nem jól. A kaput elfoglalta négy szuperharcos. Egy anyahajó landolt a bolygón és mindenfelé jaffák nyüzsögnek, valamint röpköd itt pár halálsikló is. Ráadásul elvesztettük a kapcsolatot a CsK-1-el. Erősítés kéne. Egy összehangolt támadás során esélyünk lenne visszafoglalni a kaput.



***



A Csillagkapu Parancsnokság kapuvezérlőjében Hammond nyugtalan arccal hallgatta végig Farrell ezredes beszámolóját. Az erősítés kérelem hallatán felmerült benne a gondolat, hogy végre tehet valamit bajba jutott embereiért, de előtte még le kellett valamit ellenőriznie.

- Mutassa az MALP kameráját – utasította Waltert.

Az őrmester a monitorára tette a képet. A szonda az oszlopokkal teli csarnokban állt, s ahogy körbefordult a kamera, két kullt és tucatnyi jaffát pillanthattak meg a vezérlőben tartózkodók. Az egyik szuperharcos figyelmes lehetett a mozgásra, mert célba vette a MALP-ot és szétlőtte. A monitoron megjelent a JEL ELVESZETT felirat.

Hammond csüggedten sóhajtott. A helyzetet felmérve semmi bíztatót nem közölhet a CsK-13-mal. Az erősítésként küldött embereknek egy hosszú, viszonylag szűk, fedezékekkel egyáltalán nem rendelkező folyosón kéne végigmenniük, miközben Anúbisz legrettegettebb harcosai tüzelnek rájuk, és még a jaffák is ott vannak. Esélyük sem lenne.

- CsK-13, a kérés elutasítva – mondta. – Ismétlem, elutasítva. A kaput túl erősen őrzik. Következő kapcsolatfelvétel három óra múlva. Hammond vége.

- Értettem, CsK-13 kilép – jött Farrell rezignált válasza.

Azzal Hammond jelzett Walternak, hogy kapcsolja le a kaput. A fényes vízfal megszűnésével a tábornok torkában hatalmas gombóc fejlődött. Mostantól három órán át semmit sem fog tudni az ellenséges csapatok között rekedt embereiről. A CsK-1-ről, a barátairól már most sincs semmi hír. A CsK-13-ért, akikhez persze nem állt olyan közel, sőt, kezdő vezetőjüket még csak nem is ismeri eléggé, legalább ennyire aggódott.

- Walter, szóljon Reynolds ezredesnek. Azonnal jöjjön az eligazítóba, hátha tudunk tenni valamit – azzal elindult a lépcső felé.

- Igen, uram – bólintott az őrmester leverten.



***



- Hát ez nagyszerű – szisszent fel Hailey. – Ennyit a csodálatra méltó tervéről, uram. – gúnyolódott hevesen. – Hammond cserbenhagyott minket.

- Fogja magát vissza, hadnagy – förmedt rá Farrell. Kezdett elege lenni a nő hozzáállásából. – Nem hagyott minket cserben, csak tehetetlen. Négy kull harcost hagytunk a kapunál, azóta még többen lehetnek. Az egyetlen használható fegyver meg véletlen pont Carter őrnagynál van – magában elmormolt egy szidalmat a remek szervezés miatt. – Ha Hammond megteszi, amit kérek, mészárszékre küldte volna az erősítést.

- Akkor meg minek kérte, ha úgyis tudta a választ? – Kérdezte Tallman.

- Biztos, ami biztos alapon. Szeretem kizárni a lehetőségeket.

- Azt nem nehéz, nincsenek lehetőségeink – morogta a hadnagy.

- Hailey – szólt rá Scoggins olyan megnyugtató hangon, hogy egy felbőszült bika is lecsendesedett volna. – Figyeljen az ezredesre.

A hadnagynő nem felelt, de vonásai meglágyultak. A ridegség enyhült, a düh csillapodott a szemében. Farrell elismerően bólintott. Scogginst már megérte bevenni a csapatba. Személyében egy olyan tisztet kapott, aki nemcsak képes hideg fejjel gondolkodni a nehéz helyzetekben, hanem a csapat tagjainak is képes néhány szóval átadni ezt a nyugalmat. Ez az az erő, amit megismerkedésükkor érzett, és amiből tudta, hogy ő lesz a csapat összetartó eleme.

Tallmanre pillantott. A százados testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve ringatózott, ujjaival az MP5-ös csövén dobolt. Látszólag idegesnek tűnt, ám a szemébe nézve inkább tehetetlen dühöt látott. Ismerve a férfi extrém sportokhoz fűződő viszonyát, Farrell pontosan tudta, hogy embere utálja a tétlenséget. Már bizonyította harci képességeit a kaputeremben.

Eztán Hailey-re tekintett. Mikor elhatározta, hogy beveszi a csapatba, tudta, ő kapja a leggyengébb láncszem szerepét. Fiatal, bár kipróbált katona, azonban arrogáns, hirtelen haragú, és ahogy most kiderült, szorult helyzetben gondolkodás nélkül odamondja a magáét a felettesének. Hogy miért van rá szüksége? Mert egy szarkasztikus ember minden probléma nélkül rámutat a hibákra, még ha azok a főnökéjé, akkor is. Ráadásul több esze van, mint a csapat többi tagjának együtt véve. Persze kibírhatatlan, de hát van egy őrnagyuk, aki láthatóan képes rá hatást gyakorolni.

Farrell hirtelen úgy érezte, eddigi legjobb csapatát hozta össze. Scoggins hidegfejű, mérlegelő típus. Hailey okos, felhánytorgató. Tallman nyughatatlan, forró fejű. Jól kiegészítik egymást. Már csak neki kéne megfelelnie a jó vezető kritériumainak. Vagyis nem hagyja szétesni a csapatot, és élve kivezeti őket a bajból.

- Jól van, három óránk van, addig magunkra vagyunk utalva – kezdte magabiztos hangon. Itt az ideje, hogy erőt és munkát adjon embereinek. – A jaffák már minden bizonnyal nekiláttak átfésülni az épületeket, tehát itt nem maradhatunk. Tapasztalataim szerint azok a helyek a legbiztonságosabbak, amiket az ellen már átnézett. Következésképpen visszamegyünk abba a házba, amely a tér szélén áll, szembe a kaput épületével. Onnan pontosan felmérhetjük a helyzetet, és adott esetben remek támadási pontot nyújthat.

- Hogyan képzeli az odajutást? – Kérdezte Scoggins. – Rengeteg jaffa van köztünk és a tér között.

- Csatornarendszer – kérdő pillantások kereszttüzében találta magát. – Idejövet a téren és az utcákon is egy tucat fedelet láttam a járdákon. Remélhetőleg a sikátorban is van egy. Azon keresztül visszajuthatunk az épület utcájába, észrevétlenül.

- Már ha feltételezzük, hogy a jaffák nem mentek le a csatornába – vette számításba a lehetőséget Hailey, immár sokkal békésebben, mint amilyen pár perccel ezelőtt volt.

- Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Odalent még mindig több esélyünk van, mint a nyílt utcán – gondolatban átfutott a lépéseket, amikre még szükségük lesz, hogy biztos képet kapjanak a körülményekről, aztán megoldást találjanak rá. – Scoggins, Hailey, ez a maguk dolga lesz. Elmennek az épülethez, biztosítják, és felmérik, milyen állapotok uralkodnak a téren.

- Maguk addig mit csinálnak? – Érdeklődött az őrnagy meglepetten. Eddig abban a hitben élt, hogy az egész csapat együtt megy.

- Tallman és én felderítésre megyünk – a századosra pillantott, aki habozás nélkül bólintott. Farrell érezte, hogy embere tisztában van a terveivel. – Először is, tudnunk kell, mivel állunk szemben. Tehát megnézzük magunknak azt az anyahajót közelebbről. Egyúttal megpróbáljuk kideríteni, hová lett a CsK-1. Van kérdés? Nincs kérdés? – Pár pillanatot várt, míg beosztottjai megemésztik a tervet. Mivel láthatóan mindenki elfogadta, Farrell intett. – Na, tűnjünk innen.

Scoggins vezetésével, harcra készen, sebes léptekkel felmentek a függőfolyosóra, majd átmasíroztak több folyosón is, végül leszaladtak egy lépcsőn, ami pontosan a hátsó kijáratnál végződött. Az őrnagy felnyitott az ajtót, és kilépett. Mikor meggyőződött róla, hogy nincs ellenséges tevékenység, intett társainak.

Farrell azonnal az élre állt. Jelzésére Tallman és Hailey az ajtóban maradtak, míg ő Scoggins kíséretében megközelítette a sikátor közepén kiszúrt kör alakú csatornafedőt. Azt azonban nem lesz olyan egyszerű kinyitni, mint földi rokonait, állapította meg az őrnagy első pillantásra. Ámde legnagyobb meglepetésére, Farrell hipp-hopp felnyitotta a látszólag bonyolult zárszerkezetű fémlapot.

- Ezt meg hogyan csinálta? – Kérdezte meghökkenve.

- Tippeltem, újabban bejön – vigyorgott rá Farrell, egyúttal lekukkantott a függőleges alagútba. – Innét jónak tűnik – intett a hátramaradottaknak. – Maga jön utoljára – mondta az őrnagynak, majd bemászott a járatba.

Az utolsó létrafokokról leugrott. Belátta, ez hiba volt, mert a kiszáradt, embermagas járatban a bakancsa csattanása szinte ordítva visszhangzott végig. Ha van valaki odalent, az máris informálódott érkezésükről. Magát szidva kapcsolta be P90-esére szerelt lámpáját, majd ellenőrizte az alagutat mindkét irányba.

- Tiszta – szólt a rádiójába, bár a járat olyan hosszú volt, hogy néhány méter után a sötétség bekebelezte a lámpa fényét, így esélye sem volt megpillantania a végét.

Hailey huppant le mellé, újabb visszhangokat keltve. Farrell korholóan pillantott rá, bár különösebben nem volt dühös, elvégre ő is elkövette ezt a hibát.

- Bocsi – suttogta a nő, miközben a létra túloldalára lépett, leguggolt és MP5-ösét az alagút vége felé irányította.

Farrell a másik irányt tartotta szemmel. Tallman is megérkezett, ő már kihagyva az ugrást. Vagy gondolkodott, vagy csak hallotta kettejük zajongását. A százados átsuhant a szemközti falhoz, és beállt Hailey mellé.

Scoggins vállára lendítette M16A2-esét, utána bemászott a csatornába. Amint teljesen bent volt, helyére húzta a fedőt, ezzel elvágva a kinti fény útját. Lemászott és Farrell mellé guggolt.

- Rendben. Egy óra múlva találkozunk az épületben – mondta az ezredes, aztán helyet cserélt Hailey-vel.

- Honnan fogjuk tudni, hogy maguk jönnek? – Kérdezte meg még Scoggins.

- Mennydörgés, villám – felelt ennyit Farrell.

A lámpák halvány fényeiben látta, amint az őrnagy bólintott, majd Hailey társaságában elindultak. Farrell és Tallman szintén mozgásba lendültek.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-02-13

12. fejezet



- Nyaffa i matty – szisszent fel Tallman halkan, miután a jaffa járőr elhaladt mellettük.

Ő és Farrell egy konténerre emlékeztető építmény mögött lapultak, bár első látásra megállapította, hogy valódi funkciója teljesen más lehet. Noha különösebben nem érdekelte. Semmi esetre sem tartotta magát felfedezőnek, csupán katonának, aki vigyáz az igazi felfedezőkre. Neki most bőven elég volt annyi erről a szerkezetről, hogy tökéletes búvóhelynek bizonyult.

A sokadik járőr elől a sokadik elrejtőzés. A csatornákon keresztül gyorsan megközelítették a piramisokat. Aztán feljöttek a felszínre, és azóta egyik fedezékből a másikba ugrálnak, miközben egy lépéssel sem jutottak közelebb az anyahajóhoz.

- Százados? – Szólalt meg Farrell a háta mögött, hangjában nem csekély meglepetéssel. – Miért káromkodik oroszul?

- Anyám miatt. Mindig pofont adott, ha káromkodtam.

- Maga erre megtanult olyan nyelven káromkodni, amit nem ért meg? – Tallman bólintott. – Végülis, egyszerűbb, mint leszokni – forgatta a szemét az ezredes.

- Uram, ugye tudja, hogy lassan fél órája szenvedünk a hajó megközelítésével?

Farrell lopva az órájára pillantott. Tallmannek igaza volt. A kiszabott egy óra vészesen fogyott, s ők eddig csak a csúcsát láthatták a ha’taknak. Túl sok volt az utca és mindegyiken járőrök nyüzsögtek. Az ember nem is hinné, hogy ennyire őrizhetnek egy ekkora hajót.

- Tudom – átgondolta a tervét. Az utcán való megközelítés nyílván lehetetlen, tovább próbálkozni vele csak felesleges kockázat. Azonban meg kell tudniuk, mekkora ellenséges erővel állnak szemben, és mennyire szervezettek.

Tallman a válla fölött átlesve az ezredesre pillantott. Nem szerette a tétlenséget, de türelemmel várta parancsnoka utasítását. Kedvelte Farrellt, bár volt néhány furcsa megnyilvánulása, és néha idegesítette a modora, mégis hamar megadta neki a bizalmat. Egyrészt azért, mert hozzá hasonlóan tengerészgyalogos, másrészt, mert a CsK-13-ba kerülése után felhívta Farrell korábbi beosztottjait. Azaz, próbálta, de mint kiderült, egy ember kivételével mindegyikük meghalt az utolsó bevetésen. Így hát kizárólag Pietro Benedettivel sikerült beszélnie. Tőle megtudta, hogy újdonsült parancsnoka különc, de jó tiszt, aki mindent megtesz az embereiért, ami csak tőle telik. Persze hozzá kell edződni.

Tallmant ezután már csupán egyvalami zavarta. Farrell egységét csaknem teljesen lemészárolták, erre egy hónappal később új különítmény élére állt, mintha mi sem történt volna. Mikor szóvá tette Benedettinek, ő sem tudott felelni, mert mióta kijött a korházból, nem találkozott az ezredessel. Bár kételkedett abban, hogy túltette volna magát rajta, mivel nagyon sokáig szokott a hibákon rágódni. Véleménye szerint mindössze nem akarja kimutatni az érzelmeit az új egysége előtt, legalábbis addig, míg nem ismerte meg őket. Ennyi elég is volt Tallmannek.

- Akkor mi legyen, uram? – Kérdezte meg végül.

- Hát – kezdte az ezredes, miközben előhalászta mellénye zsebéből a távcsövét és a környék legmagasabb épületének tetejére irányította. – Ha nem tudunk közelebb menni, menjünk magasabbra – odanyújtotta Tallmannak a messzelátót. – Onnét tökéletesen belátható a környék.

- Na ja – helyeselt a százados. Az építmény alig ötszáz méterre állt tőlük, és körülbelül egy tízemeletesnek felelt meg. Körülötte több, nyolc-kilenc emeletes volt. Tallmant az egész afféle mini Manhattanre emlékeztette. – Úgy látom a jaffák is tudják ezt. Három őr, egy ágyúval. Nehéz lesz eliminálni őket.

- Megoldható – visszavette a távcsövet, s újra szemügyre vette az őröket, valamint a környező épületeket. – Maga másszon fel annak a háznak a legfelső emeletére – mutatott a legtávolabbi kilencemeletesre. – Vegyen fel lőállást. A jelemre emelje ki az ágyú kezelőjét.

- El van intézve – szemlélte a kiszemelt pontot Tallman. Ha sikerült odabent megtalálnia a megfelelő helyiséget, csodás rálátása nyílik majd a jaffákra, míg ők csak akkor vehetik észre, ha tudják, hol keressék. Arról viszont csak akkor fognak tudomást szerezni, mikor golyót kapnak.

- Én felmegyek a tetőre, és hátba támadom őket – eltette a távcsövet.

- Meglepetés és kereszttűz. Jó időzítéssel legyűrjük őket, mielőtt felfognák, mi történik – foglalta össze elégedetten a tervet Tallman.

- Tíz percet kap. Elég lesz?

- Ha nyitva van az épület, igen – gondolta át a százados. Bár az építmény idegen, szerencséjükre rendelkeznek olyan hozzátartozókkal, mint földi társaik. Csupán lépcsőházat, vagy liftet kell találnia, utána akár az ablakon kinézve is képes lesz tájékozódni.

- Mindig a zöld gomb nyitja az ajtót – mondta Farrell. – Amennyiben nem, C4.

- Megoldom – mondta önbizalomtól fűtve. Szeretett volna indulni, véget vetni a tétlenségnek.

- Nem kétlem. Tizenöt perc múlva találkozunk a csatornafeljárónál.

Tallman már csak bólintott, nem akarta tovább fecsérelni a szót. Farrell sem. Intett, s mindketten elindultak a maguk épülete felé.



***



Tallman könnyedén eljutott a céljáig. Egyedül gyorsabban és könnyebben mozgott, mint Farrell-lel, mivel senkihez nem kellett igazodnia. Remélte, hogy parancsnoka is hasonlóan gyorsan eljut a céljáig, akkor talán pár perccel előbb hajthatják végre az akciót. Aztán azért imádkozott, nehogy lekésse a megbeszélt időpontot. Az épületbe való bejutás nem ment könnyen. Az ajtót zárva volt, hátsó bejáratot pedig hiába keresett. Megpróbálkozott a falra szerelt panellel, ám akármit nyomott meg, semmi sem történt. Talán nem is működött.

Így hát kénytelen volt alternatív bejáratot találni. Szerencséjére, a duate építészet nem vetette meg az ablakokat, úgyhogy a megoldás szinte kiabált magáért. Bár ódzkodott a zajongástól, nem látott esélyt az elkerülésére. Biztos, ami biztos alapon azért mégis ráillesztette a hangtompítót MP5-ösére, majd belelőtt az üvegbe, amin takaros lyukak keletkeztek. Tallman ezután rácsapott a fegyver tusával, és az egész szilánkokra hullott. Legnagyobb meglepetésére, a darabok nem csörömpöltek, csak halkan koppantak, mintha műanyagból, vagy annál is puhább anyagból lennének.

Vizsgálódásra azonban nem volt ideje, az idő gyorsan fogyott. Belépett az épületbe. Lövésre készen, halkan haladt végig a folyosón, ahová jutott. A fal mentén rengeteg ajtót helyeztek el, némelyik csukva, másikak nyitva. Azok mögött kisebb-nagyobb szobákat talált, amik leginkább irodákra emlékeztették, bár semmit sem ismert föl azon tárgyak közül, amiket ott talált. Így akár az is lehet, hogy amit irodának hitt, az valójában a konyha.

Végül, idő hiányában inkább mellőzte a találgatásokat, és minden helyiségre csupán egyetlen pillantást vetett. Ha az nem hasonlított lépcsőházra vagy liftre, egyszerűen tovább állt. Eme módszerrel néhány folyosó átfésülése után rálelt a felső emeletekre vezető útra. Mondjuk nem úgy, ahogy elképzelte. Az előtérben volt, egymás fölé halmozott függőfolyosók képében, melyeket lépcsősorok kötöttek össze. Tallmannak úgy tűnt, a duate rajonghatott az ilyesféle megoldásokért. Szép is volt, pláne, hogy a földtől a legfelső emeletig végig ablak kísérte a lépcsőket, így biztosítva rengeteg fényt és csodás kilátást. Egyetlen hátulütőt csak abban fedezhet fel az ember, ha valaki a kilencediken átbukfencezik a korláton.

Tallman azonban sem ezzel, sem a csodás kilátással nem törődött. Céltudatosan, kettesével mászta meg a lépcsőfokokat. Pillanatok alatt felért az utolsó emeletre. Hála az ablakoknak, a fenti folyosókból azonnal ki tudta választani a megfelelőt. Akárcsak a lépcsőház, a folyosó egyik fala is üvegből volt, így könnyedén rátalált arra a pontra, ahol rálátás nyílt a szemközti épület tetején posztoló három jaffára.

- Bingo – sóhajtott. Kicsit kifulladt, de egy másodpercet sem vesztegetett pihenésre.

MP5-ösét a vállára akasztotta, majd levette az MSG-90-est. Miközben megvizsgálta a fegyver állapotát, rájött, hogy az ablakot képtelen lesz kinyitni. Nem esett pánikba. Mellényzsebéből előhúzott egy csomag C4-est. Késével lenyesett egy apró darabot, majd az ablakra tapasztotta. A maradék plasztikot visszacsomagolta és zsebre vágta. Eztán előkapart egy sárga dobozt, melynek végéből két összecsavart drót lógott ki. Eme vezetékek végét a plasztik-darabba nyomta. Miután ezzel végzett, kinyitotta MSG-90-ese támasztékát, és a földre helyezte a puskát. Lehasalt mögé, gondosan beállított a távcsövet. A célkereszt a szemközti tetőn elhelyezett ágyút kezelő jaffa fején állapodott meg.

Tallman nagyot sóhajtott. Megkönnyebbült, hogy sikerült időben pozíciót felvennie. Maga mellé húzta a C4-es detonátorát, eltekerte a tetején lévő vörös gombot. A piros led felvillant, ezzel jelezve, hogy a bomba ki lett biztosítva. Készen állt. A jelre átpöccinti a detonátor kapcsolóját, mire a C4 kirobbantja az üveget. Ezzel egy időben meghúzza a ravaszt, és a jaffa holtan esik össze. Összetett, de igazán hatásos akció lesz. Ahogy erre gondolt, ereiben szétáradt az adrenalin. Szíve hevesen kalimpált, két ujjával a sátorvason dobolt. Szemei az órát szuggerálták.

Még egy perc.

Újabb ellenőrzésre még elég. C4 a helyén, detonátor rendesen illeszkedik, kibiztosítva, hüvelykujja stabilan a kapcsolón. Puska csőre töltve, egyelőre még bebiztosítva. Célpont a célkeresztben.

Még negyvenöt másodperc.

Mélyet lélegzett, lassan kifújta. Igyekezett lenyugtatni felizgatott lelkét. Tudatosan csillapította izgalmát, nehogy felfokozott állapotában hibát vétsen. Elég csak, ha túl korán húzza meg a ravaszt, és a golyó az ablaknak csapódik. Nincs kétsége afelől, hogy átütné, de a lövedék sebessége drasztikusan csökkenne, a belé pumpált energia egy része kárba veszne, s felléphet az az abszurd helyzet, hogy a lövedék hatástalanul találja el a célpontot, vagy egyáltalán el sem jut odáig. Ha pedig túl későn lő, a jaffa meghalhatja az üveg berobbanását, és elmozdulhat, vagy rálőhet az ágyúval, ami ellen semmi sem védi Tallmant. Így hát nyugodtnak kell lennie. Az időzítésen múlik minden.

Harminc másodperc.

Beleszólt a rádiójába.

- Itt Tallman, pozícióban.

A válasz nem váratott magára.

- Vettem – recsegett Farrell higgadt hangja az éterből. – Háromra nyisson tüzet.

Tizenkét másodperc.

Bal keze hüvelykujjával finom mozdulattal átpöccintette az HK MSG-90-es biztosító peckét, aztán mutatóujját az elsütő billentyűre tette.

Tíz másodperc.

A fegyvert megtámasztotta a vállával. A távcsövön keresztül pislantás nélkül figyelte a jaffát. A célkereszt pont a homlokán állt.

Nyolc másodperc.

Jobb kezével felemelte a földről a dobozt, és a karját a puska alá helyezte, hogy ezzel is stabilabban tarthassa. Hüvelykujja szinte rászegeződött a kapcsolóra.

Öt másodperc.

Mély levegőt vett, s bent tartotta. Minden idegszálával a lövés pillanatára koncentrált. A világ megszűnt körülötte, már csak a fegyver, a C4-es és a célpont létezett.

Három másodperc.

Farrell hangja reccsent a rádióban. A számlálás csupán halk jelzés volt Tallman számára. Agya nem törődött a fölösleges szavakkal, csak a háromra várt, mint a startpisztoly dörrenésére a gátfutó.

- Egy… kettő… három.

Tallman átpöccintette a detonátoron a kapcsolót. A C4-es a néma folyosón szinte fülsüketítően dörrent, pedig valójában csak halkan pukkant. Az ablak szilánkokra robbant, a darabok kifelé repültek. Egyúttal a százados bal mutatóujja leheletnyit megmozdult. Halk susogás, az MSG-90-es megugrott, füst szállt fel a csőtorkolatból. A távcsövön keresztül jól látta, amint a 7.62 mm-es lőszer szinte szétrobbantja a jaffa fejét. Két társa közül az egyik megperdült, aztán mellkasán a páncél szikrát hányt és összeesett. A másik zavartan pillantott rájuk, majd a tarkójába fúródott egy golyó. Holtan zuhant össze, mint a liszteszsák.

Tallman kifújta a bent tartott levegőt.

- Tiszta – jelentette Farrell.

- Vettem, indulok a találkozási pontra – szólt a rádióba, majd hozzálátott a felszerelés elcsomagolásához.



***



Farrell hamar eljutott a kiszemelt épületig, annak ellenére, hogy útközben kitérőt kellett tennie egy járőr miatt, majd kisvártatva be kellett húzódni az egyik útba eső sikátorba, mert valami zajt hallott. Ez végül vaklármának bizonyult.

Az épület ajtaja darabjaira hullva, elszenesedve hevert a földön. A jaffák meg sem próbálták kitalálni, hogyan lehetne kinyitni a fali panellel, egyszerűen berobbantották. Nem túl elegáns, de célratörő megoldás. Farrell nem fordított különösebb figyelmet a maradványokra, annál inkább a két őrre, akiket az előtérben hagytak kollégáik. Lesben álltak az épületen belül. Ha nem éppen oda akart volna bemenni, észre sem veszi őket. Így azonban még időben rájuk talált, ezzel elvetve az ötletet, hogy a főbejáraton át menjen be. Szerencséjére volt hátsó bejárat, amit senki sem őrzött. A jaffák vagy nem tulajdonítottak neki jelentősséget, vagy fel sem fedezték. Ez különösebben nem érdekelte, inkább örült neki.

Az épületben már könnyebb dolga volt. A függőfolyosókat játszva megközelítette, mivel azok az előtér mögött lévő központi teremben lettek elhelyezve. A lépcsősorok megmászása csak annyiban bizonyult körülményesnek, hogy nem szabadott zajt csapnia, ám ez sem nehezítette meg túlságosan a dolgát. Még így is hamar felért a legfelső emeletre.

Itt azonban apró gondja akadt, a lépcsőház ugyanis csak addig vezetett. Viszont keresgélnie sem kellett sokat a megfelelő utat, a jaffák remekül kijelölték az útirányt. Az egyik folyosón szétlőtt ajtót talált, mely egy újabb lépcsősorra nyílt. Felszaladt hát rajta.

Tárt ajtó és hatalmas placc tárult elé. A tető szélén pedig három jaffa állt, neki háttal a tájat fürkészték. Sugárágyújuk békésen pihent, ám ha kiszúrnának egyetlen ellenséges alakot is, azonnal elporlasztanák vele.

Farrell az órájára pillantott. Hat percébe telt elérni ide. Bőven maradt ideje az előkészületekre. Visszahúzódott a lépcsősor aljára, nehogy felfedezzék. Eztán leakasztotta P90-esét mellényéről, majd előhúzta a Berettáját, aztán mindkettőt kibiztosította. Gyorsan és pontosan kell lőnie. A gépfegyverrel képes lesz átütni a jaffák páncélját, ám a pisztollyal már nem biztos, ily módon azzal fejre kell majd lőnie.

Még négy perce volt, ami a duplájára nőt a várakozással. Nem érzett különösebb izgatottságot, ahhoz már túl sokszor tett ilyesmit. Már rég nem hozta lázba az akció, kiégett ezen a téren. Az áldozatok arcai már nem égtek az agyába, és lázálmokban sem kísértettek éjnek évadján. Több évnyi katonai pályafutás alatt megtanult együtt élni tetteivel. Ez volt a dolga. Harcolt, amikor harcolnia kellett, olykor ölt, de mindezt izgalom nélkül, hideg fejjel, gépiesen. Amikor néha napján ebbe belegondolt, úgy érezte, a szakmája kiölt belőle minden emberséget. Aztán emlékeztette magát a lányára, a vele együtt töltött csodálatos időkre, melyekben örömöt és elégedettséget talált minduntalan. Ilyenkor megnyugodhat, csupán megbékélt munkájával, de emberségét nem vesztette el.

Három perc szállt tova, s ezalatt arra gondolt, vajon ez az egész, amibe belerángatta magát, megéri-e? Célja tiszta és világos, bár amikor egy kihalt bolygó látványa tárult elé a csillagkapun átlépve, már egyáltalán nem volt abban biztos, hogy sikerül teljesíteni. A goa’uld megérkezése pedig tovább rontott bizonytalan helyzetén.

Még harminc másodperc. A rádiójából Tallman leplezetten izgatott hangja szólt rá. Farrell halványan elmosolyodott. A százados sok tekintetben önmaga fiatalságára emlékeztette. Ifjú, vágyik az izgalmakra, és nem képes egy helyen, egyvalaki mellett kitartani. S ha ezen az úton marad, ugyan ott fog kikötni, ahol az ezredese.

- Itt Tallman, pozícióban.

- Vettem – szólt a rádióba olyan higgadtan, mintha csak egy sütemény receptjét közölné. – Háromra nyisson tüzet.

Parancs kiadva. Nincs több kétség, csak eltökéltség. Tizenkét másodperc a megbeszélt időig. Lassan felaraszolt a lépcsőn. Gyors és pontos akciót akart. Ha egyetlen jaffa is tüzet tud nyitni, visszaszoríthatják őt a lépcsőházba, valamint jelezhetnek a többieknek. A tetőn tiszta célpontja lesz a halálsiklóknak, az épületet pedig a jaffáknak könnyű bekeríteni, így elvághatják a menekülési útját. Tehát nincs lehetősége hibázni.

Hat másodperc. Elfoglalta a helyét az ajtóban. Ha az elkövetkezendő öt másodpercben az egyik jaffa megfordul, az egész terv dugába dől. Visszatartotta a lélegzetét, moccanatlanul állt, nehogy felesleges zajt csapjon.

Négy másodperc. A rádiójába súgta.

- Egy… - egyik jaffa sem mozdult fel. – Kettő… - ujjai megfeszültek, célra emelte a fegyvereket. Jobb kezében a P90-est szorította, balban a Berettát. Először az egyikkel lő, aztán a másikkal. – Három.

A szó még végig sem ért az éteren, mikor kilépett. Bakancsa keményen koppant a padlón, a jaffák egyike már pördült is. A középen strázsáló férfinak eltűnt az arca, helyén csak véres massza maradt. A jobbján álló szembefordult Farrell-lel. A P90-es felkerepelt, gyorsan köpködte a lőszert magából, melyek hangosan kopogtak a jaffa mellkas-páncélján, mint jégesőbően a jég a szélvédőn. Kettőnek vége, maradt egy. A harmadik harcos összezavarodott, nem tudta, merre kapja a fejét, honnan jöhet még támadás. Valószínűleg kiszúrta Tallmant, de Farrell jelenlétét is érzékelte. Ám, hogy melyikükre támadjon, már nem dönthette el, mivel egy 9 mm-es golyó csapódott a tarkójába. Élettelenül zuhant hasra.

- Tiszta – szólt Farrell a rádióba, amint meggyőződött róla, hogy mindhárom jaffa halott.

- Vettem, indulok a találkozási pontra – felelte Tallman.

Farrell némán tudomásul vette. A tető széléhez lépdelt. Igaza volt, remek kilátás nyílt az egész városra. A horizontig mindenütt épületek sorakoztak, kisebbek-nagyobbak, gótikusak, ősiek, modernek. Mint valami sci-fiben. S ugyanígy jól látta a piramisokat, illetve az ott álló ha’tak anyahajót. Hatalmas volt, minden képzeletet felülmúló. Bár az épületek egy részét eltakarták, még így is látta a lábánál várakozó al’kesheket, teherhajókat, csapatszállítókat és halálsiklókat, valamint a hadseregnyi jaffát, akiknek csupán a töredékük fésülte át a várost. Nyílván valóan az egész bolygó megszállására készültek. Talán a gyárakba indulnak, vagy itt maradt űrhajókat, fegyvereket akarnak keresni.

Távcsövével is átnézte a terepet. Több háztetőn látott hasonló állásokat, mint amit az imént foglaltak el. Az utcákat figyelték. Farrell hihetetlen szerencsének tartotta, hogy meggondolta magát és nem próbáltak közelebb férkőzni az anyahajóhoz. Még pár sarok attól a pozíciótól, ahonnan eljöttek, és kereszttűzbe sétálnak.

Azon túl észrevett még valamit. A CsK-1-et és Anise-t. Fegyvertelenül, kezük összekötözve, felszerelésüktől megfosztva, erős jaffa kísérettel körülvéve ballagtak a piramis felé, amin az anyahajó állt. Külső sérülést nem fedezett fel rajtuk, de igencsak letörtnek tűntek. Valószínűleg kitartottak, ameddig csak tudtak.

Négy halálsikló repült el nem messze az épülettől, valamint egy járőr is elindult felé. Valószínűleg meghalhatták a lövéseket. Farrell rájött, hogy nem húzhatja tovább a szemlélődést. Eltette távcsövét, majd visszahúzódott az épületbe. Megtudta, amiért jött.



***



Tallman a csatornalejáró fedelénél várakozott egy sarok mögött. Türelmetlen volt és aggódott. Bár az ezredes még nincs késésben, egyre közelebbről hallotta a jaffákat. Egyedül pedig semmi kedve megütközni velük. Ráadásul tíz perc múlva találkozniuk kéne Scogginssal és Hailey-vel, ámbár tudta, hogy erről a randiról késni fognak.

- Százados – jött egy suttogó hang a háta mögül.

Azonnal megperdült és az ezredesre fogta MP5-ösét. Farrell félrehajolt, egyúttal P90-esével félresöpörte a százados fegyverét.

- Óvatosan – rótta meg.

- Nem hallottam – sóhajtotta ki riadalmát Tallman.

- Az volt a lényeg. Jól csinálta – belesett a csatornába. Tisztának tűnt. – Tűnjünk innen – azzal bevetette magát a sötét lyukba.

- Ezer örömmel, uram – követte Tallman.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-02-18

13. fejezet



- Hol késnek? – Kérdezett Hailey a levegőbe, miközben kis híján lyukat járt a padlóba.

Scoggins pár méterre mellette ült a lépcsőn, s bár ő is nyugtalan volt Farrell és Tallman késlekedése miatt, az arcán ez nem látszott.

- Nyugalom, hadnagy. Még csak pár percet késnek – mondta.

Hailey-re most nem hatottak a szavai, zaklatottan elé lépett.

- Pár perc untig elég a nyugtalanságra – fakadt ki.

Scoggins a fiatal nőre meresztette fürkésző tekintetét. Bár szavaiból és ide-oda mozgásából úgy tűnt, mintha kezdene pánikba esni, szemeiből nem félelem, hanem harag sütött. Az őrnagy megértette a hadnagyot. Valamivel kevesebb, mint egy órája érték el mindenféle fennakadás nélkül az épületet, amit Farrell kijelölt számukra. Szerencséjükre teljesen üresen találták, így harcmentesen vehették be.

A legfelső, harmadik szintről mesés rálátás nyílt a térre, amely túloldalán a kaput rejtő épület állt. A területet teljesen megszállták a jaffák, több ágyút is elhelyeztek, járőrök járták az utcákat és halálsiklók figyelték a légteret. A két nő így hát megegyezett abban, hogy a kaput frontális támadással lehetetlenség lesz visszafoglalni. Amint megvoltak a felderítéssel, tétlenségre kárhoztattak.

Több, mint egy órája semmi hír Farrell és Tallman felől. Azt sem tudták élnek-e vagy halnak. A késlekedés pedig a bajsejtelmeket igazolta. Ezt pedig mindketten máshogy kezelték. Scoggins szokásához híven nyugodt marad kívülről, bár belül a félelem bújt meg. A kétségbeesés, hogy újabb két embert vesztettek, ők pedig egyedül maradtak számtalan ellenséggel szemben. S bár ha valóban ez lenne a helyzet, nem esne kétségbe, nem szívesen vállalta volna magára a vezetői szerepet.

Hailey ezzel szemben kívülről pánikhangulatban lévő újoncnak tűnt, valójában a méreg vetette majdnem szét. A düh, ami mindig is sarkalta, aminek sikereit köszönhette. Ezt a haragot akkor érezte, mikor valami ismeretlennel került szembe, olyannal, aminek a végére kéne járnia, de nem teheti. Amikor válaszokat kéne keresni tétlenség helyett. Ezért volt nehézkes elfogadnia a katonai szabályzatokat, amik szerinte csak az útját állják a válaszok utáni kutatás során. Hierarchia, ami megkötik a kezét, hogy hozzáférhessen a magasabb projektekhez. Hiába van neki több esze, mint egyes ezredeseknek, ha csupán hadnagy. Szabályok, jelentések, rangok, ezek mind az idegeire mentek, de nem léphetett ki, mert még mindig a légierő keretein belül érheti el azt a mérhetetlen tudást, amire oly nagyon szomjazott, ami kíváncsiságát fűtötte. Csak ne lennének gátak az útjában.

- Biztos elfogták őket – mondta végül. Remélte, ezzel cselekvésre bírhatja az őrnagyot. Járjanak az ügy végére és derítsék ki, mi van a társaikkal. Legyen vége a tétlenségnek, a tudatlanságnak.

- Ezt nem tudhatjuk. Az ezredes szólt volna…

- Persze, mint a CsK-1 – vágott az őrnagy szavába Hailey.

Sok tisztet ezzel végigsértett volna, de tudta, hogy Scogginst nem. Őt nem olyan fából faragták. Kedvelte a nőt, csodálta a nyugalmát és azt a határtalan önuralmat, ami a fenntartásához kellett. Ez az, ami Hailey-ből mindig is hiányzott. Az önkontroll. Gond nélkül mutatta ki az érzéseit, szóban vagy tettekkel, rosszabbnál-rosszabb hatást kiváltva ezzel az emberekből. Persze, magának mindig azt mondta, nem érdekli, hogyan viszonyulnak hozzá embertársai. Pedig amennyiben így lenne, nem dühödne fel, ha nem hallgatják meg, lenézik, lebecsülik. S nem vágyna annyira a megértésre.

- Higgye el őrnagy, ha a CsK-1-et elkapták a jaffák, Farrell és Tallman sem lesz nehéz falat nekik.

Scoggins a kijelentés hallatán meglepetten vonta fel szemöldökét. Ő is csodálta a CsK-1 egyes tetteit, de azért ilyen kijelentésre nem vetemedett volna.

- Én azért nem becsülném le egyiküket sem – mondta. – A CsK-1-ben is csak katonák szolgálnak, ugyan olyanok, mint az ezredes és a százados. Sőt… a mieink talán még jobb kiképzésben is részesültek, mint O’Neill vagy Carter – Hailey elkerekedett szemmel meredt rá. Scogginsnak ekkor esett le, hogy egy rajongóval hozta össze a sors és éppen a rajongása tárgyát alacsonyította le hétköznapi szintre. – Elvégre ők tengerészgyalogosok… - hiába a gyors, diplomatikus hangnemű magyarázat, a baj már megvolt.

- Látszik, hogy maga még sosem látta őket akcióba – förmedt rá Hailey. Scogginsnak erre lett volna válasza, de inkább magában tartotta. –Farrell ezredes egyáltalán nem lenne arra képes, amire O’Neill ezredes. Szerintem, nem lövetné le magát egy zattal, hogy aztán gyilkos idegen rovarokkal versenyt futva megpróbálja aktiválni a kaput, így juttatva haza az embereit. O’Neill ezredes megcsinálta ezt.

- Ühüm – bólogatott Scoggins egyetértően. Nem akart mélyebben belemenni ebbe, ám azt sem hagyhatta, hogy a hadnagy becsmérelje, lebecsülje a saját parancsnokát. – Minden esetre az is tény, hogy a CsK-1 összes tagjával megszakadt a kapcsolat. Vagy halottak, vagy foglyok. Ellenben az ezredes és mi még szabadon ténykedhetünk, továbbá lehet… lehet – ismételte meg nyomatékosabban –, hogy nekünk kell majd a CsK-1-et megmenteni. Azért ez elmond valamit Farrell-ről.

Hailey szólásra nyitotta a száját, de halk kopogás jött az épület bejárata felől. Mindkét nő leguggolt és célra emelték fegyvereiket.

- Mennydörgés – mondta Scoggins halkan.

- Villám – jött Farrell hasonlóan fojtott hangja, aztán Tallman társaságában belépett az ajtón.

Scoggins és Hailey megkönnyebbülten sóhajtottak. Egyrészt, mert aggodalmaik hiábavalónak bizonyultak, másrészt valószínűleg vége a tétlenségnek, harmadrészt nem kell tovább vitázniuk.

- Már kezdtünk aggódni – mondta vicces felhanggal Scoggins, miközben felállt.

- Bocs a késésért, csak beugrottunk a helyi kocsmába – válaszolt Tallman hetykén.

Hailey megejtett egy félmosolyt, Scoggins nem reagált, Farrell pedig korholóan nézett rá.

- Szolgálatban iszik, százados? – Kérdezte az ezredes fenyítően.

Eme kijelentés mindenki arcára derűt csalt. Aztán a pillanat elszállt, a helyét a komorság vette át.

- Megtudták, amiért mentek? – Kérdezte Hailey kíváncsian. Végre kielégítheti tudásszomját.

- Igen, meg – bólintott Farrell. – Először a jó hírrel kezdeném. Megvan a CsK-1, élnek.

- Hála az égnek – könnyebbült meg Hailey.

- És a rossz hír? – Érdeklődött Scoggins kevésbé lelkesen, minden borzalomra felkészülve.

- Mostanra valószínűleg az anyahajón vannak, amire majdnem lehetetlenség feljutni.

- Erről ennyit – legyintett csüggedten a hadnagy.

- Fel a fejjel, Hailey – bíztatta Farrell. – Mi a helyzet a téren?

- Nem túl rózsás – kezdte Scoggins. – A kapuépület bejáratát ágyúval védik, valamint a tér két oldalán is elhelyeztek egyet-egyet. Ez kilenc jaffát jelent. Ezen felül három hét fős járőrt szúrtunk ki. Valamint egy halálsikló köröz a térség fölött.

- Tehát harminc jaffa, három ágyú és egy repülő – összegezte Farrell. – Pazar.

- A frontális támadás kizárva – tette még hozzá az őrnagy, majd várakozva felettesét kezdte fürkészni, akiről lerítt, hogy van valami a tarsolyában.

- Ok, itt a terv – szólalt meg végül Farrell néhány másodpercnyi gondolkodás után. – Hailey!

- Igen? – Meredt rá a hadnagy.

- A transzportgyűrűk ugye képesek arra, hogy bemérjék egymást?

- Igen. Működésük alapja.

- Mondja, képes lenne egy ilyen duate gyűrűvel bemérni az anyahajóét, mint ahogy a jaffák tették, mikor elfoglalták a kaputermet?

Hailey gondolkodóba esett, majd kisvártatva bólintott.

- Ha megtaláljuk a vezérlőpanelt, képes lennék rá.

- Remek. Akkor maga és én elmegyünk a piramisokig. Feltételezem mindegyik egy-egy űrhajónak a leszállóhelye, így valószínűleg mindben van gyűrű. Ráadásul nem őrzik őket. Szépen felsurranunk, kiszabadítjuk a CsK-1-et, majd spuri kifelé. Remélem, ismeri annyira a ha’tak hajókat, hogy eltudjon navigálni a gyűrűktől a fogdákig és vissza… mert nekem még nem sikerült memorizálnom a tervrajzokat.

- Ez természetes uram – felelte olyan hangsúllyal, ami miatt Farrell hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a hadnagy az ő rossz memóriájára vagy a saját ha’takokról szóló tudására utalt-e.

- Jó – mondta végül, bizonytalan sértettséggel. – Akkor most jönnek maguk – Tallmanre és Scogginsra bökött. – Amint kimentettük a CsK-1-et minden jaffa vadászni kezd ránk. Szóval vagy azonnal elhagyjuk a bolygót, vagy egyáltalán nem fogunk lelépni innen. Tehát, míg mi kommandózunk, addig Tallman, maga valahol az anyahajó közelében az egyik épületre annyi C4-est helyez el, amennyit nem sajnál. Aztán visszajön ide, és mindketten felmennek a tetőre. Bújjanak meg, míg nem jelzek. Utána felrobbantják a C4-est, ekkor Scoggins – az őrnagyra bökött – az RPG-vel kilövi a halálsiklót. Mihelyst megvan, Tallman a mesterlövész puskájával lelövi az ágyúk kezelőit, míg újfent az őrnagy, géppuskatüzet zúdít a járőrökre. Százados, amint végzett az ágyúsokkal, állítsa fel az aknavetőt és szórja meg a lentieket.

- Értettem uram, de… - szólt volna Tallman, ha az ezredes nem beszél tovább.

- Egyidejűleg mi a CsK-1-el begyűrűzünk a kapuépületbe, és lerendezzük a benti őrséget, akik addigra remélhetőleg kifelé araszolnak a maguk lövöldözése miatt – hatásszünetet tartott. – Rendben, ez a terv, hol vannak a buktatók?

Várt, hogy emberei átgondolják a lépéseket, majd megpróbálják kiküszöbölni a hézagokat.

- Először is, honnan tudjuk, mikor kezdődjék az akció – kérdezett rá Tallman a legnyilvánvalóbbra.

- Rádió. Egyet kattintok, mikor megtaláltuk a CsK-1-et – azzal megnyomta az adó gombot és a többiek rádiója sistergett egy rövidet, ahogy fogták az adást. – Ez jelzés lesz a készülődésre. Aztán még egyet kattintok, körülbelül félúton kifelé. Ekkor kell robbantania, Tallman. Ha minden igaz, elég időt adunk a jaffáknak, hogy a legtöbbjük elhagyja a teret. Végül az utolsó jelzést akkor adom le, mikor elértük a gyűrűket. Abban a pillanatban tüzet kell nyitniuk a téren maradottakra – egyetértő bólintások következtek. – Ha pedig bármikor kettőt kattintok, akkor az leállást jelent, mert elfogtak minket. Következő lyuk?

- Nálunk – emelte fel a kezét Hailey, mint a jelentkező kisdiák az iskolában. – A szuperharcosok, nekünk nincs fegyverünk ellenük, és valószínűleg még mindig ott vannak.

- Na igen, ez elég bizonytalan pontja a tervnek – sziszegte Farrell. – Kénytelenek leszünk megkeresni Carter őrnagy felszerelését. Remélem, nem dobták ki. Ha megvan az antikull fegyver, azok nem fognak problémát okozni. A többi jaffa meg eléggé meg lesz kavarodva, hogy megfelelő tűzerővel ledöntsük őket a lábukról – kockázatos pontja lesz ez az akciónak, mert minimalizálniuk kéne a hajón eltöltött időt, de mindenképpen szükségük van arra a fegyverre. – Van még valami?

- Mi uram – szólalt meg Scoggins. – Még ha le is szedjük a siklót, és letaroljuk a téren lévők nagy részét, a többiek, akik nem lesznek a tűzvonalban, nem csak körbevehetik az épületet, hanem nyugodt szívvel be is nyomulhatnak, elvágva minket a menekülési úttól.

- Igaza van – helyeselt Tallman. – csúnyán hátba támadhatnak minket.

- Éppen ezért maga elhelyez némi C4-est a függőfolyosókon, amikkel a balhé kezdetekor lerobbanthatja azokat. Ezzel elvágja a jaffákat útját.

- Tisztelettel uram, de akkor mi hogy a csudába jutunk ki? – Érdeklődött őszinte kíváncsisággal Scoggins.

- Rögzítik a köteleket és leereszkednek a fal mentén, amint a terep tiszta. A fedezetet pedig mi adjuk – bökött Hailey-re és magára. – Van még kérdés? – Pár pillanatig várt, amíg mindenki átgondolja még egyszer a tervet, aztán amint egyöntetűen megrázták a fejüket, kiadta az ukázt. – Akkor hajrá.

- Még egy – szólt közbe Scoggins. – Mi lesz, ha nem jön össze? Ha elkapják magukat?

- Akkor mondják meg Hammondnak, hogy küldje ide a Prometheust.

- A Prometheust? Hónapokba telhet – hökkent meg Hailey.

- Akkor hát ezért ez az alternatív terv – intett a hadnagynak, hogy induljon. – Munkára.

Scoggins és Tallman végignézték, amint két társuk kisétál az ajtón. Egyikük sem kívánt szerencsét, nem nyugtatták meg egymást, hogy nem lesz semmi baj. Ismerték a kockázatot, vállalták, ennek tudatában felesleges volt a szócséplés. Vagy sikerül, vagy nem.

Tallman az őrnagyra pillantott. Scoggins biccentett neki, majd felkapta a földről az RPG-t és a géppuskát. Nekivágott a lépcsőknek, míg a százados elhagyta az épületet.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-02-21

14. fejezet



Hailey és Farrell az anyahajótól legtávolabbi piramis mellett másztak ki a csatornából, hogy elkerüljék a kíváncsi tekinteteket. Be is jött, a közelben nem volt nyoma jaffa aktivitásnak.

A piramisban a hosszabb keskeny, egyenes folyosó után következett egy, a CsKP-n lévő kapucsarnoknál nem nagyobb helyiség. A terembe csak egyetlen bejárat vezetett, ablakok sehol sem voltak és láthatólag lámpákat nem működtek. A falakat rengeteg hierogrifa szerű ábra díszítette. A mennyezeten pedig ott volt a gyűrűket rejtő üreg, egyelőre kőlappal elfedve.

- Nos? Hogyan izzítsuk be? – Kérdezte Farrell a plafont fürkészve.

Hailey körbevezette lámpáját a csarnok falán, ám sehol nem találta, amit keresett.

- A goa’uld gyűrűket egy vezérlőpanel működteti. Itt is kell valahol lennie egynek.

- Oké, de hol? – Farrell szintén körbenézett. – Sehol sem látom.

- Nyílván el van rejtve, hogy ne tudja bárki használni, aki betéved ide – elmosolyodott. – Meg hát, ha olyan könnyű lenne megtalálni, már a Keopsz piramisokban is ráleltünk volna – azzal elindult a jobb oldali fal mentén, fegyvere tusával a falat kocogtatta.

- A Keopszban van gyűrű? – Tett hasonlóan Farrell a bal oldali falnál.

- Feltételezzük, mivel valószínűleg a goa’uldok azt ugyan úgy leszállóhelynek használták, mint számtalan más bolygó piramisait. Csak sajnos az egyiptomi kormány nem igazán engedélyezi a sírhelyek feltúrását, és hát mivel ők nem tudnak a csillagkapuról…

- Miért nem mondják el nekik?

- Megveszett? Az első csillagkaput Egyiptomba találtuk. Még a végén kulturális örökség révén visszakövetelnék, és már így is elég gondunk van a kapuval az oroszok miatt.

- Értem. Valóban szar lenne az egyiptomiakkal pereskedni a kapuról, miközben az oroszoknak meg bérleti díjat fizetünk – elért a fal közepéig, ahol megállt. – Arról nem beszélve, mit rejthet még az egyiptomi sivatag – megérintett egy hierogrifát, erre a keze mellett félresiklott a fal egy tenyérnyi része, felfedve a mögötte lapuló konzolt. – Hoppá – hökkent meg Farrell. – Azt hiszem, megtaláltam.

Hailey azonnal mellette termet. A panelen rengeteg gomb volt, a duate nyelv betűivel.

- Azt hiszem, igaza van – mondta a hadnagy elégedett kíváncsisággal. Félrelökdöste az ezredest, és alaposan szemügyre vette a konzolt.

- Most kéne lottóznom – morogta Farrell. – Ma minden rejtélyt meg tudok fejteni.

Hailey nem reagált a megjegyzésére, teljesen elmerült a szerkezet tanulmányozásában. Farrell megvonta a vállát, inkább hagyta dolgozni. Arrébb állt, a falakat díszítő írásokat kezdte fejtegetni. Sőt, mikor Hailey lopva rápillantott, kifejezetten úgy tűnt, mintha olvasná. Bár szerinte csak megjátszotta magát az ezredes, hogy okosabbnak tűnjön, mint amilyen. Farrell közben azon töprengett, mennyire tetszene ez a hely Scogginsnak.

- Ajaj – szólalt meg kisvártatva a hadnagy.

- Ajaj? Mit jelent az, hogy… ajaj.

- Ajaj, mint a francba, a rosseb egye meg, az isten verje meg…

- Tudom, mit jelent az ajaj, de miért van ajaj? – Fakadt ki az ezredes. Bármilyen gond az egész terv széthullásához vezethet, s akkor jön ám az igazi ajaj.

- Sajnálattal kell közölnöm, de fogalmam sincs, hogyan működik ez az izé – bűnbánó és mérges tekintete a panelba fúródott. Szívesen leszakította volna a falról.

- Mi? Azt mondta, képes lesz használni.

- Igen, de feltételeztem, hogy hasonló lesz a goa’uld vezérlőhöz. Ez teljesen más… bonyolultabb. Idővel működésre tudnám bírni, de…

- Nincs időnk – fejezte be a mondatot Farrell. – A szentségit. Biztos hasonló az alapelv.

- Nem hallotta? Ez teljesen más! Ez olyan, mintha megkérne egy PC-ből szakmai vizsgát szerzett embert egy kvantumkomputer megszerelésére – sajnálkozva megrázta a fejét. – Maximum a gombokat nyomkodhatom.

Farrell gondterhelt arcot vágott. Hailey most rendesen keresztül húzta a számításait. Bízott benne, hogy a hadnagy meg tudja oldani ezt az egyszerűnek tűnő feladatot. Kár, hogy ő sem tudna többet tenni a gombok nyomkodásánál. Más megoldást kell találniuk.

- A jaffák… azok hogyan jutnak fel? Gondolom ők sem tudják ezt kezelni, valahogy mégis feljutnak.

Hailey azonnal rávágta a választ.

- Van egy karperecük, mely bármilyen gyűrűt beindít, és azonnal ráállítja az anyahajóra.

Farrell bólintott, majd hátra arcot vágott és elindult kifelé.

- Hová megy?

- Maradjon, és elmélkedjen a konzolról, hátha rájön valamire – kiáltott vissza a folyosóról. – Én keresek egy jaffát és elkérem a karperecét – azzal eltűnt Hailey szeme elől.



***



Jaffa járőrt nem volt nehéz találni, csak el kellett indulnia az anyahajó felé, és máris szembe jöttek. Farrell, mihelyst kiszúrta az első brigádot, visszafordult, majd a szomszéd utcán keresztül a hátukba került. Hét jaffa, egyik sem figyelt fel rá. Számításai szerint az első kettőt gond nélkül lekaszálhatja, a többiek viszont már képesek lesznek viszonozni a tüzet. Kis szerencsével még kettőt lelőhet. A maradék ellenben komoly gondot fog okozni, főleg, ha még fedezéket is találnak.

Mivel P90-ese minden erejére szüksége volt, ezért most nem tette fel a hangtompítót. Így azonban elég nagy lármát fog ahhoz csapni, hogy még több jaffát vonzzon oda. Ha sokáig elhúzódik a tűzharc, nagyon nagy bajba fog kerülni. Aztán eszébe jutott a megoldás.

Megvárta, míg a jaffák egy viszonylag szűk, fedezékmentes utcába értek, aztán közéjük hajított egy füstgránátot. Rendes gránáttal csak azért nem próbálkozott, mert attól tartott, hogy minden karperecet tönkre tenne. A füstokádó szerkezet eldobásával egy időben tüzet nyitott. Igaza volt, az első két jaffát azonnal le tudta szedni és még a harmadikat is telibe kapta, mire a füst egyáltalán megjelent. Ami pedig olyannyira megzavarta célpontjait, hogy csak vaktában lövöldöztek, miközben majd megfulladtak. Így hát nem okoztak sok gondot. Amint az utolsó is kidőlt, Farrell elővette hátizsákjából a gázmaszkot és berohant a füstbe. Az első holttestről lecibálta a karperecet, aztán felmarkolta az egyik zatot, amivel pillantok alatt eltüntette a testeket. Erre azért volt szükség, nehogy idő előtt rájöjjenek a harcosok, miért támadta meg a járőrt. Amint végzett, már futott is, vissza a piramishoz.



***



Hailey magát átkozta. Nem tudta bekapcsolni a gyűrűket, holott határozottan állította, hogy képes lesz megcsinálni. Ezzel veszélybe sodorta az egész mentőakciót, a csapatát és a CsK-1-et is. Persze valóban goa’uld rendszerű panelre számított, hiszen a két faj nyelve is megegyezett valamelyest, ahogy azt Dr. Jackson, Anise és Teal’c állították. Persze utólagosan rájött, hülyeség volt ez alapján feltételezésekbe bocsátkozni. Azért mert két nyelv nagyjából hasonló, a technikai megoldások lehetnek totálisan különbözőek. Jó példa erre a nox-tollan csillagkapu, ami jelentősen eltért az ősök csillagkapujától.

Ahogy végiggondolta, rájött, ezt a feltételezést inkább az önteltsége szülte. A gondolat, hogy bármit meg tud csinálni, amit feladatul állítanak. A tévedése pedig súlyos következményekhez vezetet volna, ha Farrell nem gondolkodik. Ekkor belévágott a bűntudat, hogy indokolatlanul ítélte el az ezredest. Talán nem is olyan együgyű szemét, mint amilyennek kezdetben gondolta.

Végül is, miért lenne az? Első találkozásukkor megleckéztette, egyben felmérte a hozzáállását. S bár csúnyán megbukott, mégis bevette az egységébe. Ezt már eleve nem értette, és gyűlölte nem érteni a dolgokat. Talán ezért nem jött ki az emberekkel sem, mert nem tudta megérteni őket. Az ezredes felelősséget vállalt érte, pedig valószínűleg negatív benyomást tett rá. Pont, mint Carter őrnagy, aki már évek óta egyengeti a karrierjét. Akinek sosem köszönte meg. Két ember van az életében, akik hisznek benne, s úton útfélen igyekszik ezt a bizalmat eljátszani. Hát milyen ember ő?

- Az istenit neki – förmedt magára.

Nem okoz több csalódást. Nem szúrja el ezt a lehetőséget. Beüzemeli ezt a gyűrűt, ha törik, ha szakad. Csak rá kell jönnie a működési elvre. Előhúzta a kését és megpróbálta a segítségével lefeszíteni a panelt a falról. Ha látná a belső felépítését, talán rájönne, melyik gomb mire való. Ám a szerkezet makacsul ragaszkodott a helyéhez. A penge megcsúszott, végigszánkázott a peremén és végighasított Hailey tenyerén, mély sebet hagyva maga után.

- Basz… - harapta el a szidalmat, miközben fájdalmában elejtette a kést. Dühösen a panelra csapott.

- Ártott magának? – Csörtetett be Farrell a folyosón át a terembe.

Hailey felé pillantott. Az ezredes bal alkarján ott virított egy jaffa karperec, közepén a gyöngyszerű piros gombbal, ami aktiválja a gyűrűket.

- Mit csinált magával? – Szörnyülködött felettese, mikor megállt előtte és ránézett buzgón vérző kezére. – Nem tudta, hogy erőszak és technika nem puszipajtások? – Mint az apa, aki a bicikliről újra és újra leeső fiával; azaz ez esetben lányával beszélne, megrázta a fejét, miközben mellényéből elővette az egészségügyi készletet. – Ha máskor le akarja vezetni a feszültséget, inkább rúgjon bele. Vagy vágjon valamit a földhöz, én azt szoktam tenni. Persze ennek megvan a maga hátulütője, ha nem nézi, mit kap a kezébe. Legutoljára például az otthoni számítógépem billentyűzete volt a szerencsétlen áldozat – mesélte, miközben fertőtlenítette, majd bekötözte a sebet. – Na, ez jó lesz egy darabig.

Hailey szóhoz sem tudott jutni. Úgy érezte magát, mint egy hibát vétett újonc, aki szembe került elöljárójával és nem tudja, mit mondjon, hogy jóvátegye hibáját. Farrell annyira más volt, mint előző parancsnokai. Nem utasította rendre állandó jelleggel, nem nézte le, bízott benne. Persze néha ő is megrántotta azt a bizonyos gyeplőt, amit minden tiszt a kezében tart, de egyáltalán nem olyan sűrűn, mint azt a legtöbben tették volna.

- Köszönöm, uram – mondta végül, megnyomva az uram szót. Eleddig csak egyszer mondta ezt neki, akkor is gúnyolódva.

Farrell a hadnagy arcát fürkészte. Amióta ismerte a nőt, először nem találta a barna szemekben a haragot, a fensőbbséget. Helyette hálát és bűnbánatot talált. Ezt látva az ezredes arcára mosoly ült ki, és elismerően bólintott. Úgy tűnt, Hailey képes volt rálelni és túllépni hibáin. Persze számított erre, máskülönben nem vállalt volna érte felelősséget. Csak azt nem tudta, mikor következik be.

- Szívesen. Gyerünk, mentsük meg a hősöket – intett.

Hailey felkapta a kését a földről és visszatette a tokjába, majd Farrell mellé állt, aki már tüzelésre készen tartotta P90-esét a gyűrűt rejtő üreg alatt. A nő is felemelte MP5-ösét, majd fejbiccentéssel jelzett Farrell-nek, hogy készen áll.

Az ezredes megnyomta a karperec vörös gombját. A fejük felett lévő kőlapok szétugrottak, reflektorszerű megvilágítás vette körül őket. Az öt gyűrű leereszkedett, körbeölelte mindkettőjüket, majd éles fény gyúlt, amely elenyészése után eltűnt a piramis hatalmas, sötét csarnoka, helyét egy sokkal kisebb, díszes, aranyozott falú szoba vette át. A gyűrűk bezuhantak a padlóba.

- Ez király volt – fakadt ki Farrell első transzportációs élményétől átitatva, persze csak azután, hogy meggyőződtek a terem ürességéről. – Most maga jön.

Hailey szó nélkül tudomásul vette és azonnal az élre állt. Elhagyták a gyűrűtermet, nekivágtak a kanyargós, míves-díszes folyosóknak. Nem ütköztek ellenállásba, igazság szerint senkibe se futottak bele jó ideig. Aztán egyszer csak dörgő léptek zaja visszhangzott végig a folyosón. Ekkor mindketten beugrottak a támpillérek takarásába, ahol csendben megvárhatták a jaffa szakasz elvonulását.

- Még jó, hogy ilyen zajosak, különben az embert semmi sem figyelmeztetné a közeledtükre – mondta Farrell, amit újra egyedül álltak a folyosón.

Hailey csupán egy mosolyt fűzött hozzá, aztán újra meglódultak. Több jaffával nem hozta össze őket a sors. Már kezdtek is gyanakodni, ám rá kellett jönniük, hogy a bolygó teljes elfoglalásához az összes harcosra szükség lehet, így a hajón csak a minimális őrség maradhatott.

Azért a fogdákat nem hagyták őrizetlenül, két jaffa várakozott ott csendben, fapofával, mintha csupán szobrok lennének. Éppen ezért, amint meggyőződtek a jelenlétükről, Hailey kézbe vette zatfegyverét és a sarok fedezékéből hipp-hopp elkábította őket. Az egyikőjük csak a lövést észlelte, a másik még célra emelhette fegyverét, hiába. A hadnagy gyorsabb volt.

- Tiszta – jelentette Farrelnek, aki rádiójához nyúlt és megnyomta az adó gombját.



***



Scoggins a legfelső szint egyik ablaka mellett állt, és a perem takarásából fürkészte a téren nyüzsgő, a rájuk leselkedő veszélyről mit sem sejtő jaffákat, amikor kattant a rádiója. Megjött Farrell első jelzése, megtalálták a CsK-1-et. Eddig minden jól ment. Érdekelte volna, hogy jól vannak-e, ütköztek-e nehézségekbe, de nem kérdezhette meg. Fölösleges is, ha minden jól megy, perceken belül találkozik velük. Elindult a lépcsők felé. A fegyvereket már elhelyezte a tetőre nyíló ajtóban. Tervei szerint ő és Tallman ott várják meg a harmadik jelet.

A rádiójához kapott és beleszólt.

- Százados?

- Mindjárt készen vagyok – jelentette Tallman, aki az első szinten aknásította el a függőfolyosót, ami összeköttetésben állt a második szinttel. A tartó rudakra helyezte rá a C4-es maradékát, ami az elterelésként lerakott plasztikokból maradt meg. Éppen elég, hogy leszakítsa a folyosót, ezzel elvágva a jaffákat a hozzájuk vezető úttól.

- Igyekezzen, a második jel bármikor érkezhet – mondta még Scoggins, aztán elindult felfelé a lépcsőn.

- Felőlem, már jöhet is – mondta a százados, és hangjából kivehető volt, hogy fut. – Úton vagyok felfelé.

Scoggins némán tudomásul vette. Beállt az ajtó takarásába. A tető üresen kongott, de tudta, a peremén túl az egész tér nyüzsög a jaffáktól, s nekik nem lesz sok idejük eliminálni őket. Legjobban a halálsikló idegesítette. Ha nem sikerül elsőre leszednie az égből, második esélye nem lesz. Persze, esze ágában sem volt elhibázni az első lövést.



***



Az ajtó behúzódott a plafonba, és a CsK-1 előtt szabaddá vált az út. Farrell állt a bejáratnál, mögötte Hailey a menekülési irányt figyelte tüzelésre kész fegyverrel. Az ezredes nem lépett be, mert sejtette, hogy jobb és bal oldalt két ütésre várakozó emberbe botolhat. Nem tévedett, a takarásból O’Neill és Teal’c lépett elő. Az ezredes meglepett arcot vágott, a jaffa felvonta egyik szemöldökét.

Daniel, Anise és Carter a hátsó falnál álltak, szintén meghökkent ábrázattal, majd ez fokozatosan mérhetetlen aggodalommál alakult, míg O’Neill szó szerint dühös lett. Farrell-t ez mérhetetlenül meglepte, egyben rosszat sejtve ujja fegyvere ravaszára szegeződött.

- Farrell! – Förmedt rá O’Neill. – Tűnjenek el innen!

- He? – Erre a felszólításra nem igazán számított, ahogy Hailey sem, aki kérdően tekintett át a válla felett. – Hello Farrell, de örülök, hogy látom, kösz a mentőakcióért – morogta a CsK-13 vezetője szarkasztikusan, miközben rossz érzése szinte vészriadót fújt. Ezért szerette volna kifejezetten megsietetni a CsK-1 tagjait. – Leléphetnénk végre?

- Maga idióta, ez egy csapda – dühöngött O’Neill, utána tekintete Farrell háta mögé szegeződött, ábrázata csalódott csüggedtségbe torzult.

Farrell megértette. Hiába a gondos tervezés, a fáradozás, az egészben volt valami gyanúsan könnyű. Meglepően úgy alakult minden, ahogy szerette volna. Ilyen általában nincsen.

- Az isten… - nem fejezte be, fölösleges lett volna. Leakasztotta fegyverét a mellényről, egyúttal, mintha csak a mozdulat része lenne, kétszer megnyomta a rádión az adó gombját. Félredobta a bebiztosított P90-est, majd szembe fordult a háta mögött sorakozó tucatnyi, lövésre készen várakozó jaffával. – Ezek bezzeg nem zajongtak – mondta Hailey-nek, aki a földre tette MP5-ösét. Most nem volt kedve mosolyogni.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-02-24

15. fejezet



A jaffák az összes foglyot bevezették a ha’tak hídjára, a pel’takra. Ahogy azt Farrell várta, hatalmas volt és fényűző. Falait arany borította, a sarkokban fáklyák lobogtak, a panorámaablakkal szemben, a helyiség végében egy emelvényen méretes trónus foglalt helyet, selyemlepellel borítva. Mind a fegyverkezelő pult, mind az irányító a terem közepére lett helyezve, egymás mellé.

A trónus mögött, közvetlen a falon lógó kardcímer alatt két kull harcos állt, szobormereven, még így is félelmet keltve. A lépcsőkön elhelyezett párnák között négy lenge öltözetű szépség feküdt, körülvéve étvágygerjesztőbbnél étvágygerjesztőbb ételfélékkel. A trónon pedig a hajó ura ült. Büszkén, dölyfösen, szögletes, simára borotvált arcán győzedelmes mosollyal. Hosszú barna haját szorosan hátrafogta. Szeméből színtiszta fensőbbség sugárzott, nem kevés gonoszsággal. Ruházata pontosan illett hozzá. Díszes vászonmellényt viselt, mely szabadon hagyta izmoktól duzzadó karjait, mellkasát és kockás hasát. Hosszú nadrágját aranyozott öv fogta körbe, s aranymintás csizmákba tűrte szárait, melyeket valószínűleg valamilyen idegen világ szerencsétlen állatának bőréből készítettek. Az egészre a koronát a mellényről lelógó palást tette fel.

Mikor a foglyokat felsorakoztatták előtte, szemei fényesen felvillantak, és mély, dörgő hangon megszólalt.

- Üdvözöllek benneteket.

- Hű… hatásos – morogta Farrell.

- Szeretik túljátszani – felelte O’Neill a túl végről.

- A CsK-1… - állt fel és indult lefelé a lépcsőn a goa’uld. – A legendás CsK-1. A rendszerurak nemesise. Számtalan goa’uld gyilkosa – hangjából csak úgy áradt a csodálattal teli örömmámor. – Sokunk legrettenetesebb álma.

- Hm – hümmögött O’Neill gúnyos mosollyal. – Ezek szerint jól végezzük a munkánkat.

- Jack O’Neill ezredes, Samantha Carter őrnagy, Dr. Daniel Jackson, Teal’c – sorolta végig a CsK-1 tagjainak névsorát. – Igazán megtisztelő – színpadiasan meghajolt, majd felegyenesedett, arcán győzelemittas mosollyal –, hogy én foghattalak el benneteket.

- Örülünk – felelte O’Neill.

- Te pedig… – lépett Freya elé, akinek a szeme a goa’uldéhoz hasonlóan felvillant.

- Anise vagyok.

- Egy tok’ra. Kifejezetten örvendek – mámora az egekbe szökött. Imigyen lépett Farrell elé, s már-már mondta volna a nevét, amikor rájött, hogy azt sem tudja, kicsoda. – Téged nem ismerlek – lohadt le lelkesedése.

- Ó, hát ezen nincs mit szégyellnie – rázta meg a fejét barátságosan Farrell. – Mi új srácok vagyunk. A nevem Christian…

- Nem érdekelsz – vágott a szavába a goa’uld.

- Farrell – fejezte be a bemutatkozás elharapva saját nevét.

- És mivel nem érdekelsz, hasznomra se vagy, ennél fogva a beszélgetés végén veled fogom nyomatékosítani szándékaim komolyságát.

Farrell kérdőn tekintett rá. Rossz érzése támadt eme mondat hallatán.

- Ami, mit is jelent?

- Megöletlek – válaszolta a goa’uld hátborzongató könnyedséggel.

- Auh… - lehelte Farrell, elhűlve. Tekintettel a helyzetükre, ezt már-már végérvényesen elkerülhetetlen ténynek kellett vennie.

- Te viszont, annál inkább vonzod figyelmem – lépett Hailey elé. Vágyakozó tekintettel végigmérte a nőt. – Hogy hívnak… kedvesem.

Hailey szúrós pillantás keretében adta meg a választ.

- Jennifer Hailey hadnagy.

- Jennifer Hailey – ízlelgette a nevet, a ranggal mit sem törődve. – Rendkívül bájos teremtés vagy – megakarta érinteni az arcát, de a hadnagy gyors, erőteljes mozdulattal félresöpörte. Az nő mögött álló jaffa máris mozdult, hogy védelmébe vegye urát, ám az leintette. – Milyen tüzes.

- Küldje ki az őröket, és meglátja mennyire – fűzte hozzá Hailey.

A goa’uld szólni akart, de O’Neill hangja belé fojtotta a szót.

- Hé! Most, hogy tudjuk, hogy maga tudja, hogy mi kik vagyunk, és már azt is tudja, hogy ők kik – bökött Anise és a CsK-13 két tagja felé –, mi lenne, ha mi is megtudhatnánk, hogy maga ki és mit akar?

- Ez szép körmondat volt – jegyezte meg Farrell.

- Köszönöm.

A goa’uld arcán újra megjelent az a fölényes mosoly, ahogy visszalépdelt trónszékéhez.

- A nevem, Aker – ült le.

- Aker – ismételte meg csodálattal telien Daniel. – A föld istene, a halottak oltalmazója, a legősibb istenek egyike. Akerunak is nevezték és a föld szellemeit, a kígyókat testesítette meg.

- Daniel? – Szólt rá Jack. – Szerinted, ez jelenleg érdekel minket?

- Csak, gondoltam… érdekes…

- A leírása pontos, Dr. Jackson – harsogta büszkén Aker. – Valaha Rével közösen uralkodtunk a Tau’rin. Most Anúbisszal együtt uralkodom.

- Inkább Anúbiszt szolgálod – helyesbített Teal’c.

A goa’uld szeme felvillant, láthatólag nem tetszett neki, hogy a jaffák fellázítója ezt ilyen jól tudja, és még az orra alá is dörgöli.

- Sho’va, kree! – Förmedt rá.

Teal’c arcán elégedettség jelent meg a goa’uld kifakadásától.

- Ez mind nem számít – nyugodott le végül Aker, túltéve magát büszkesége tiprásán. – Már nem. Az elfogásotokkal, és e bolygó technikai fejlettségével határtalan lehetőségek nyíltak meg előttem, melyek kiaknázásával letaszíthatom Anúbiszt a trónjáról.

- Most jön a jó öreg „én leszek a világ ura” rész – morogta O’Neill.

- Így van, ezredes – felállt, és mellettük elsétálva a panorámaablakhoz lépett. – Nézzétek! Egy letűnt, fejlett civilizáció teljes ipara hever a lábunk előtt. A bolygót alkotó naquadah érc szinte kifogyhatatlan forrást biztosít, s az itt felelhető gyárakkal tízszer nagyobb flottát építhetek, százszor akkora hadsereggel, mint amekkorára Anúbisz vágyhatna. Csak… - lelombozódott. – Csak mindez lehetetlen, ha a goa’uld mögött összesen egyetlen ha’taknyi jaffa áll – szembefordult a foglyokkal. – A bolygón lévő gyáraknak csupán a töredékét használhatnám ki, és még így sem lenne személyzetem a hajókhoz, emberem a gyalogsághoz.

- Szóval munkaerőhiánnyal küzd… - összegezte Farrell. – A nagy vállalkozások egyik legnagyobb hátulütője. Részvétem – a goa’uld szúrósan meredt rá, de Farrell állta a tekintetét.

- Ám ti – folytatta Aker, elfordulva Farrell-től – vagytok azok, akik kinyitották előttem a lehetőségek kapuját. A Tau’ri az, amely megoldást jelenthet a problémámra. Egész pontosan, az ott lévő hat milliárd ember.

- Hat és fél a legújabb felmérések szerint – helyesbítette Farrell. Aker rávillantotta szemét, ám az ezredes nem mutatta jelét, hogy ez hatást gyakorolt rá. Sőt, egyenesen a goa’uldra mosolygott. – Csak a pontosság kedvéért.

- Farrell – szólalt meg O’Neill. – Nem tesz jót az egészségének, ha bosszantja őt.

- Valóban nem – helyeselt Aker.

- Az egészségemnek már úgyis mindegy, hadd élvezzem ki, ami még hátra van.

- Tegyen úgy, annál nagyobb elégtételt fog nyújtani a halála – azzal visszatért tervei ecseteléséhez. – Önök fognak segíteni nekem a Tau’ri elfoglalásában.

A kijelentés döbbent pillanatokat okozott az embereknek. Majd O’Neill majdnem nevetésben tört ki, míg Anise megjegyzést fűzött az elhangzottakhoz.

- Apófisz két ha’takkal támadta meg és az emberek könnyedén legyőzték. Biztos sokra fogsz menni egyetlen hajóval.

A goa’uld jóízűen felnevetett.

- Ki mondta, hogy hajóval akarok menni? – Kérdezte meg. – Ha azzal támadnék, Anúbisz rájönne. Az túl… feltűnő. Én a csillagkapun át támadok.

- Csak rajta – kurjantotta O’Neill. – Sőt, vezesd magad a támadást.

Újabb hahota tört elő Aker torkából. Jót derült foglyain. Régen tudtak neki ennyi örömteli pillanatot okozni emberek.

- O’Neill ezredes, nagyon jól tudom, hogy a kaputokat egy írisz nevű pajzs védi – O’Neill arca meg se rezdült ezt hallva. Erről valószínűleg már minden goa’uld és jaffa tudott. – De az nem foglya akadály tárgyát képezni.

- Miért? – Kérdezte Daniel.

- Annál inkább okozhat gondot Anúbisz – engedte el Aker a füle mellett Jackson kérdését. – El kell érnem, hogy… jobb szó híján, megbízzon bennem. Nem gyanakodhat rám. A hűségemről maradéktalanul meg kell győződnie.

- Miért? – Ismételte meg Daniel az előbbi szavait.

Aker szándékosan félreértve a kérdést, folytatta mondandóját.

- Ennek elkerülése végett, titeket – O’Neillra, Danielre és Teal’c-re bökött – elküldelek Anúbisznak. Valamint – Anise-re nézett – belőled kiszedem, hol a tok’rak bázisa, és ezt az információt is megosztom vele.

- Ahhoz előbb meg kell ölnie – felelte Anise.

- Meg is foglak. Sokszor. A legkülönfélébb halálnemeket szánom neked.

O’Neill és Daniel fejében kellemetlen képek villantak fel a szarkofág használat eltúlzásáról, mindamellett az ezredesnek még a goa’uld kínzási módszerekről is bevillant egy-egy nyomasztó emlék.

- És mi? – Tört ki Farrell-ből. Aker felé fordult. – Úgy értem, Hailey és Carter… mert ugye én hamarosan halott leszek – motyogta csüggedten.

- Ők afféle jutalomként maradnak – először az egyik nőre meresztette izzó szemeit, utána a másikra. – Legékesebb példányai lesznek hárememnek.

- Micsoda? – Döbbent le, egyúttal feszült meg ugrásra készen Carter.

- Meg még mit nem? – Lobbant dühödt láng Hailey szemében.

- Imádom a harcias nőket – vigyorgott Aker fölényesen.

A pillanat hevét Daniel gyanakvással teli aggódó hangja törte meg. Mint aki nem is hallotta Aker utolsó mondatait.

- Nem felelt a kérdésemre – minden tekintet rá szegeződött. – Miért nem fog gondot jelenteni az íriszünk?

Voltaképpen tényleg ez volt a legfontosabb kérdés. Az írisz nélkül a Föld védtelen a kapukon keresztül érkező támadásokkal szemben, így ha az kijátszhatóvá válik, akkor nagyon nagy bajjal kerül szembe az emberiség.

Aker Daniel felé biccentett. Ezt elismerésnek szánta. A doktor valóban olyan okos és önfeláldozó volt, mint ahogy állították. A legnagyobb veszélyhelyzetben is tudja, mi fontosabb a saját életüknél.

- Oh… mert az íriszt ti fogjátok nekem kinyitni.

- Majd, ha fagy – mondta O’Neill megrendíthetetlenül.

- Annyi időm nincs. Annál is inkább, mert tudom, hogy ha nem jelentkeztek bizonyos idő eltelte után, egyszerűen törlik az azonosítótokat a komputeretekből – a CsK tagoktól több elismerő pillantás is érkezett. Aker tényleg jól informált a Parancsnokság működéséről. Vajon hogyan tett szert erre a tudásra? Ötlött fel a kérdés többük fejében. – Viszont van egy módszerem, amivel percek alatt rá foglak venni benneteket az együttműködésre – csettintett az ujjával, s a folyosóról besétált egy jaffa. Felső teste teljesen mezítelen volt, fegyvert sem fogott a kezében. Láthatólag nem az őrködés volt a feladata. Aker mellé lépett. A goa’uld mindennemű undor nélkül belenyúlt a férfi hasán lévő X metszetű erszénybe és kihúzta belőle a tartalmát. Egy teljesen kifejlődött, vonagló, visító goa’uld szimbiontát. – Ki lesz az önként jelentkező? – Mutatta a foglyok felé a lényt.

Az arcokon, Anise-t és Teal’c-ot leszámítva, szörnyülködő, utálattal teli grimaszok jelentek meg. A jelenlévők közül már többen is fogadtak a testükben ilyen lényt, aki pedig nem, az el tudta képzelni, milyen lehetett.

- Esetleg O’Neill ezredes? Amennyire tudom, Hathor annak idején hasonló céllal már beléd ültetett egyet, csak szerencsétlen elpusztult, mielőtt átvehette volna az uralmat. Ellentétben a tok’ra Kanannal.

- Muszáj volt erre emlékeztetni? – Undorodott O’Neill a gondolattól, le sem véve a szemét az Aker kezében vonagló goa’uldról.

- Vagy esetleg Carter őrnagy? Jolinar emlékei sokat érnének. Azon túl, az egyik legnagyobb ta’uri tudós hírében állsz. Sokat tudhatsz a világodról. S királynőmként is szívesen fogadnálak az oldalamon.

- Én inkább passzolnék – vetette oda Carter őszinte iszonnyal.

- Daniel Jackson? Ön? Annyi mindent kipróbált már, de gazdatest még nem volt. Segíthetne feleleveníteni az ősök tudását, amit elvesztett visszatérésekor.

Danielt őszintén meglepte, hogy Aker erről is tud, ez az érzés mégis eltörpült amellett, amit a kezében szorongatott féreg váltott ki.

- Ezt szívesebben kihagynám… - nyeldekelte.

- Én vállalom!

Mindenki a hirtelen termett önkéntes felé fordult. Farrell elszánt arckifejezéssel meredt Akerre és a szimbiontára.

- Farrell? Megőrült? – Tudakolta O’Neill.

- Maga mondta – bökött fejével Aker felé –, hogy megöletne. Ha választanom kell a halál és a féreg között, én az utóbbira szavazok.

- Chris, az rosszabb, mint a halál – próbálta győzködni Jackson.

- Ezzel vitatkoznék, Daniel. Engem mindenképpen megölne, és nem hiszem, hogy én képes lennék feltámadni.

- Farrell, ne tegye, ez parancs – utasította O’Neill.

- Nekem nem parancsolsz, Jack, ugyanolyan rangban vagyunk – rivallt rá indulatosan az ezredesre. Döntött, feláldozza magát a társaiért, s nem örült annak, hogy ezt a döntését nem fogadják el, bármilyen esztelen is.

- De én vagyok a magasabb beosztású, és én vezetem az akciót – O’Neill is kezdett dühbe gurulni. Farrell el akarta dobni az életét miattuk, s ez nem tetszett neki. Másrészről, nem látott más alternatívát, mint hogy valaki bevállalja azt a férget, ám akkor sem Farrell-nek kéne. Inkább neki, hiszen ahogy mondta, ő a vezető tiszt.

- Jack! Csak így segíthetek – O’Neill szemébe nézett. Reménykedett, hogy bajtársa kiolvassa belőle azt az elszántságot, amit érez. – Ez az egyetlen lehetőség és inkább én, mint bárki más. Higgy nekem, bízz bennem.

O’Neill nem felelt. Látta Farrellen, hogy eltökélte magát. Senki sem fogja tudni meggyőzni. Ezzel a tettével időt adhat a többieknek megszökni, visszajutni a Földre, vagy legalább figyelmeztetni a veszélyre. Jack eltökélte, Farrell áldozata nem lesz hiábavaló.

- Jól van – dörögte Aker, miután vége lett a műsornak. – Ezt a hármat vigyétek vissza a fogdába – mutatott a CsK-1 férfi tagjaira, s négy jaffa már mozdult is. – A két nőt kísérjétek a hárembe és adjatok rájuk rendes ruhát – újabb két őr lódult meg.

Miután a CsK-1-et és Hailey-t kiterelték a hídról, Aker a kullokkal a trón mellé cipeltette Anise-t. Úgy gondolta, itt az ideje, hogy egy tok’ra lássa, hol is lenne a helye, mit kéne tennie a lázongás helyett.

- Bátor vagy, meg kell hagyni.

- Csak nem akarok meghalni, ha van más lehetőségem – nyelt egy nagyot Farrell.

Őrületesen rettegett, ennyire talán még soha. Már nem volt benne biztos, hogy jól döntött, pedig nem volt mitől félnie. Időt adott a társainak, igaz nem túl sokat. Igyekszik majd ellenállni a goa’uldnak, de hiába a kiképzés, jól tudta, ő nem fog a végletekig kitartani. A félelemtől egész testében remegett. A pánik kezdett elhatalmasodni rajta.

Aztán eszébe jutott egy bájos, angyali, kedves arc. A kislánya. Négy napja látta utoljára. Közvetlen Davis őrnagy megjelenése előtt. A játszótéren búcsúzott el tőle. Megígérte neki, hogy a következő hétvégén újra jön. Aztán megérkezett Davis és valami olyasmit mutatott neki, ami már amúgy is változóban lévő életét a feje tetejére állította. A Földet leigázni készülő idegenek, katonai egységek, melyek más bolygókra látogatnak. Sci-fikbe illő technológiák. Úgy érezte, a Parancsnokságra érkezése évekkel ezelőtt történt. Mintha egy másik életben búcsúzott volna el a lányától.

Ő érte akarta ezt megtenni. Azért, hogy neki ne kelljen szembenéznie az Akerhez hasonló csúszómászókkal. Ha ezt megteszi, akkor a CsK-1 és a saját csapata haza fog jutni. Aker elbukik, s a Föld, Terry biztonságban lesz. Ezért pedig bármilyen áldozatot bevállalt volna.

- Essünk túl rajta – mondta szikla szilárdan. A félelem elmúlt. Egy hang a tudatában megnyugtatta, bíztatta. A hang szerint nem volt mitől félnie.

Az egyik jaffa a térdhajlatába ütött botfegyverével, mire ő térdre zuhant.

- Ahogy óhajtod – mondta győzelemittasan Aker.

A kezében tartott goa’uld Farrell felé kezdte nyújtogatni a fejét. Egyre hevesebben csipogott.

- Miért hiszem, hogy ez a rész nem fog tetszeni? – Kérdezte magától az ezredes nagyot nyelve.

Elszörnyedve meredt a teremtményre, amit Aker hirtelen elengedett, s mint akit puskából lőttek ki, Farrell vállára ugrott, onnan pedig a másodperc tört része alatt belefúrta magát a tarkójába. Pár pillanat, és a szimbionta eltűnt a nyakában.

Az ezredes arca eltorzult a fájdalomtól. A tarkójához kapott, néma ordítás hagyta el a száját. Fejében idegen gondolatok tódultak, rettenetesebbnél rettenetesebb emlékek férkőztek a tudatába, miközben Christian Farrell tudata háttérbe szorult. A fájdalom torz grimasza eltűnt, vonásai megkeményedtek, szemei fehéren felizzottak.

- Tyrannus? – Kérdezte Aker kíváncsian.

- Igen – felelte a goa’uld bizarr, öblös hanggal.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-02-27

16. fejezet



- Beszélj – parancsolt rá újdonsült szolgájára Aker. – Ismered a Tau’ri csillagkapuját védő írisz nyitókódját?

- Ismerem, mester – bólintott engedelmesen Tyrannus. – Bár a gazdatest tudata megpróbálta elrejteni előlem, erőlködése hiábavalónak bizonyult.

- Képes ellenállni?

- Csekély mértékben – félmosoly jelent meg az arcán és felegyenesedett. – Vannak még ketten. Két ember, a CsK-13-ból. Cassandra Scoggins Vandernoot őrnagy és Kenneth Tallman százados. Elrejtőztek, hogy ha a mentés sikertelenül zárul, értesíthessék a Tau’rit.

- Tudod, hol vannak? – Kérdezte elégedetten Aker. A győzelem már a küszöbön hevert. Tyrannus segítségével könnyedén leigázhatja a Földet, aztán letaszíthatja Anúbiszt a trónjáról. Persze, Tyrannus azt már nem élheti meg. Semmi szüksége nem lesz társakra, pláne nem ellenlábasokra.

- Nem – felelte a goa’uld. – A tudata… elrejti előlem. Hm… ügyes – Aker kérdőn nézett rá. – Nem próbál mindent leplezni. Csak amit feltétlenül szükséges – olyan arcot vágott, mintha töprengene. – Időbe fog telni áttörnöm a mentális gátjait – elismerően bólintott. – Erősebb, mint elsőre gondoltam.

- A lényeg megvan – csapta össze a tenyerét örömtelien Aker és letelepedett a trónjára. – Fogd a jeladójukat, és vezesd a sereget a Ta’uri ellen. Ha sikerrel jársz, gazdagon megjutalmazlak.

Tyrannus tekintete urára villant. Kifürkészhetetlen pillantása kényelmetlenül érintette Akert. Hirtelen úgy érezte, mintha nem is egy goa’uld nézne rá, hanem valaki más. Esetleg Farrell? Ha a goa’uld mentálisan felkészült embert száll meg, előfordulhat, hogy egy-egy pillanatra kibukkan a szimbionta uralma alól a gazdatest személyisége. Igen, csak is ez lehet. Hirtelen előbukkant Farrell. Nem meglepő, Tyrannus alig pár perce vette birtokba, az ember pedig képzett harcos volt. Valószínűleg mentálisan is felkészítették. Nem csoda, ha nem sikerül azonnal teljes befolyást elérni.

- Nagyúr… - kezdte Tyrannus bizonytalanul. – Nem tanácsolnám az azonnali támadást.

- Miért?

- A CsKP – Aker a rövidítés hallatán kérdően felvonta szemöldökét. – A Csillagkapu Parancsnokság egyik védelmi protokollja, hogy támadás esetén beindítják a bázis önmegsemmisítőjét – a trón elé lépett. Az ott fetrengő lenge öltözetű ágyasok leplezve, csábosan rámosolyogtak, ahogy végigmérte őket. Ezek olyan nők voltak, akik megrészegültek istenük hatalmától, és magukat kiváltságosnak érezvén fogadtak neki hűséget. Pedig nem voltak többek puszta rabszolgáknál. Tyrannus hízelgőnek találta a hölgyek gesztusát, s mindegyikük roppant vonzó volt, de nem fordított rájuk különösebb figyelmet. Most nem. Örült, hogy új gazdatestét ennyire vonzónak találják, ám pillanatnyilag túl ingatag a pozíciója. Majd ha megölte pökhendi urát, akkor ráér kihasználni őket.

- Ez az önmegsemmisítő, leállítható? – Tudakolta Aker, aki észrevette Tyrannus és az ágyasai közti néma kommunikációt. Magában ősi átkot szórt újdonsült csatlósára. Úgy tűnt, ágyasai hűtlenségre készülnek, így hát ki kell őket végeztetnie. Milyen kár. Ezek négyen voltak a kedvencei. Velük szerette volna megünnepelni győzelmét. Viszont ha képesek így nézni arra, aki nemrég még egyszeri halandó volt, akkor nem bízhat bennük. Holnap reggel megöleti őket, de az éjszakát még kiélvezi. Kár értük.

- Le – bólintott határozottan Tyrannus. – Két tiszt kódja szükséges hozzá. Farrellé megvan… azonban szükségem lesz vagy O’Neill ezredesére, vagy Carter őrnagyéra. Engedelmeddel, szívesen kivallatnám őket. A gazdatestem emlékeiben ráleltem néhány igen érdekes földi vallatási módszerre. Ha ezeket kombinálnánk a mi technikáinkkal, azt hiszem, hamar megtörnének.

Aker elgondolkodott a hallottakon, majd lassan bólintott.

- Ám legyen. Vallasd ki O’Neill-t, de a nőhöz nem nyúlhatsz.

- Ahogy óhajtod – hajtott fejet alázatosan Tyrannus, aztán a tróntól nem messze, a kull harcosokkal őriztetett Anise-re sandított. – Ha sikerrel járok, a módszert talán rajta is alkalmazhatnánk – legmegnyerőbb mosolyát villantotta rá a tok’rara, aki undorral teli grimasszal felelt. – Bájos – lohadt le a lelkesedése. – Pedig Farrell igencsak vonzónak találta.

- Jobb, ha kivered a fejedből, goa’uld – fenyegetőzött Anise, de többet nem tehetett. Nekiugorhatott volna Tyrannusnak vagy Akernek, ám ezzel maximum azt éri el, hogy a szuperharcosok lelövik. Aztán úgyis feltámasztják a szarkofággal. Azt pedig inkább elkerülte volna. A szerkezet negatív hatásai hamar kimutatkoznak az emberen, ám a szimbiontákon még gyorsabban jelentkeznek a mellékhatások. Amit ellenben nem akart. Nem válhat goa’uldá.

- Ha sikerrel jársz, visszatérünk rá – vágott közbe Aker. – Most menj, mielőtt túl késő lesz.

- Az nem lesz – rázta meg a fejét Tyrannus. – Hammond tábornok alig egy óra múlva jelentkezik. Csak annyi a dolgom, hogy a rádión felelek neki. Sőt, ezzel a módszerrel még Scogginst és Tallmant is előcsalhatjuk. Megbeszéltek egy jelet, mely szerint, ha megszöktetik a CsK-1-et, rájuk kattint az ezredes. Akkor készenlétbe állnak. Majd fél úton újra kattint, akkor elterelést indítanak. Aztán a gyűrűknél újra jelez, s Scogginsék megtámadják a kapuépületet. Ha ezt végigjátszatjuk velük, önszántukból bújnak elő. Elfoghatod őket.

Aker helyeslően bólogatott. Úgy tűnt, Tyrannust a legjobb emberbe ültette bele. Farrell ezredes kétség kívül remek információforrásnak bizonyult. S ellenálló képessége sem volt túlságosan nagy, ahogy elnézte. A szimbiontája percről percre egyre nagyobb hatalmat szerzett felette. Ez jó. Mindnél többet tud meg, annál könnyebb lesz elfoglalni a Tau’rit.

- Akkor hát menj. Vedd magadhoz a rádiójukat, aztán csald elő Farrell embereit. Utána, szerezd meg az önmegsemmisítőt leállító kódot. Ha sikerrel jársz, hatalmas jutalom üti a markod.

- Megtisztel, nagyúr – mélyen meghajolt, miközben a bejáratig hátrált. Ott megállt, Anise-re tekintett. – Még visszatérek – azzal az ajtóban posztoló két jaffa kíséretében, távozott.

Anise arcán gyűlölet jelent meg. A goa’uld úgy tűnt, kiszemelte magának, mint megszerzendő trófeát. Kevesebb rosszabbat tudott volna elképzelni ennél. Vagy Aker, Tyrannus fogja addig kínozni, míg a sokadik halála és feltámadása után végül nem lesz ő is olyan gonosz, mint a goa’uldok. Akkor pedig önként foglya feladni a tok’rákat, sőt, ami rosszabb, lehet, saját maga fogja a támadást vezetni Aker, esetleg Tyrannus oldalán, attól függ, a kialakult hatalmi harcból melyikük kerül ki győztesen.

Farrell-re gondolt. A férfi feláldozta az életét, hogy a társai megmeneküljenek. Nemes tett volt, lenyűgözte Anise-t. Azt kívánta, bár neki is meglenne erre a lehetősége.

Aker kéjelgő mosollyal az arcán elé állt, kezében egy kínzóbottal, amit a trónszéke oldaláról akasztott le.

- Beszélgessünk – mondta.

Anise arcára mérhetetlen félelem ült ki.



***



Tyrannusék első útja abba a raktárba vezetett, ahol a foglyok felszereléseit elhelyezték. A goa’uld, pontosan tudván mit keres, leakasztotta Farrell mellényéről a rádióját. Ellenőrizte, hogy működőképes-e, majd lenyomta az adó gombját, egy pillanattal később felengedte.

- Gyerünk tovább – intett a jaffáknak, majd rádióját az olajzöld gyakorlónadrág zsebébe süllyesztve elhagyták a termet.



***



Scoggins a felkelő nap első sugarait figyelte a legfelső szint egyik ablakából. Alig négy órán át tartott az éjjel. Az égen a csillagköd kezdett elenyészni, a nap első fénysugarai áttörték a sűrű kékes-rózsaszín masszát, megvilágítva a környéket. A város fényei, ahogy alkonyatkor felgyulladtak, most elkezdtek kialudni. Az őrnagyot lenyűgözte mindez, ahogy a technológia összhangban működik a természettel.

Tallman tőle nem messze, a falnak dőlve, baseballsapkáját a fejébe húzva aludt. Némán szuszogott, MP5-ösét a nyakába akasztotta, ujja a sátorvason pihent. Az MSG-90-es mellette állt a falnak támasztva. Békésnek tűnt, ám Scoggins tudta, a férfi valószínűleg a legapróbb rendellenes neszre is ugrana.

Az őrnagy az órájára pillantott. Még negyvenkét perc, míg Hammond bejelentkezik. Akkor el kell mondania neki, hogy a CsK-1, Farrell ezredes és Hailey foglyul estek, nekik pedig esélyük sincs a megmentésükre. Kérvényezik a Prometheus odaküldését, ám valószínűleg Hammond el fogja utasítani. Az út több hónapba telhet, annyi ideg pedig lesznek képesek kitartani. Tehát vagy valami csoda folytán sikerül a csillagkapun át hazajutniuk, vagy örökre itt ragadnak.

A férjére majd kap egy levelet, melyben körülbelül ennyi fog állni: sajnálattal közöljük, hogy a felesége egy laborbalesetben elhunyt. Esetleg Hammond maga keresi fel, és közli a rossz hírt. Ha így lesz, talán elmondja neki az igazat a munkájával kapcsolatban. Elmosolyodott. Ha mégsem, a férje akkor is utána jár. Nem úgy ismerte meg Robert Vandernootot, mint aki annyiban hagyja, hogy a csillagközi radarmérésekkel foglalkozó felesége vártalanul laborbalesetben hal meg. Robert minden követ megmozgatna az igazságért.

Kattant a rádiója, ő pedig összerezzent. Annyira elmerült gondolataiban, hogy megijesztette a váratlanul a néma csendbe törő zaj. Először fel sem fogta, mit jelent az, amit hal. Csupán környezeti zörejnek vélte. Aztán szép lassan leesett neki. Farrelléknak sikerült megszökniük és most jeleztek nekik, hogy készüljenek a támadásra. De hogyan? Vállat vont, érdektelen, ha egyszer sikerült. Vagy mégsem?

Tallman is felébredt rádiója kattanására. Scogginshoz hasonlóan pár pillanatig zavartan pislogott, majd harcra készen talpra ugrott.

- Basszus… - kurjantotta örömtelien, miközben vállára lendítette az MSG-90-est. – Megszöktek. Hallotta, őrnagy?

- Hallottam, százados – erősítette meg Scoggins. – Irány a tető. Kis szerencsével a nap még alacsonyan fog járni, mikor támadunk.

- Értettem – indult el Tallman.

Scoggins a nyomában haladt. Lépései bizonytalannak hatottak, akárcsak gondolatai. Nyugtalanította valami. Az érzés, hogy nem tudja, hogyan szabadultak ki társai. Nem hallotta a hangjukat, nem látta őket. Nem tudott semmit, csak annyit, hogy Farrell képes volt jelezni nekik a megbeszéltek szerint. S ha kínzás hatására tették? Bár voltak afelől kétségei, hogy bármelyikük is elárulná őket, biztos nem lehetett benne. Ámbátor ha kínzás, vagy egyéb vallatási módszerekkel bírták rá őket a feladásukra, akkor valószínűleg a pozíciójukat fedik fel, s a rádió kattogása helyett jaffák özönlenek rájuk.

Tallman ugyanezen agyalt, noha neki emiatt nem voltak kétségei. Pillanatnyilag csak a közvetlen Scogginstól kapott parancsokat kell végrehajtania. Amíg Farrell ezredes nem jelentkezik be, addig az őrnagy a közvetlen felettese. Imigyen neki csak az aggódás jutott, elgondolkodhatott vészterveken, esetleg a téma szóbahozásán, ám nem nyomta felelősség a vállát. Ez pedig nagy különbség volt. Tallman szívesen vette ezt a szerepet, mert társáról lesírt, hogy erős kétségei vannak, nem biztos a dolgában. Ám a parancs számára is parancs, amíg nem százszázalékos, hogy Farrell ezredes kínzás vagy egyéb vallatási módszerek hatására elárulta őket.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-03-01

17. fejezet



Tyrannus és követői megérkeztek a fogdához. Az itt strázsáló őrök kinyitották az ajtót, majd bemasíroztak. Nyomukban a goa’uld is belépett. A CsK-1 jelenlévő tagjai ezúttal nem kísérleteztek szökéssel, mindhárman a bejárattal szemközti falnál álltak.

- Üdv, srácok – köszönt rájuk öblös hanggal, felvillanó szemmel. – Hadd mutatkozzak be. A nevem, Tyarannus.

- Ó… Farrell – szörnyülködött O’Neill. Most már végérvényesen és visszafordíthatatlanul elkönyvelhette az ezredes elvesztését. Az általa szerzett idő pedig vészesen fogyott. Valószínűleg a goa’uld már mindent tudott, amit szeretett volna. – Mit akarsz?

- Szeretnék feltenni pár kérdést, Jack – válaszolt azonnal Tyrannus. – Azaz, egyetlen kérdést. Örülnék, ha őszintén felelnél rá. Annál is inkább, mert egyrészt sürget minket az idő, másrészt, nem kell feleslegesen öldösnöm az embereidet.

- Ebben az esetben, halljam a kérdést – vont vállat O’Neill. Fogalma sem volt arról, mit akar tudni a goa’uld, de úgyse válaszolna rá, akkor meg minek húzza az időt. A fenyegetései pedig mit sem érnek, hiszen a fővezér éppen pár perce mondta, hogy élve van rájuk szükség.

- Mi a személyi kódod?

- Oh… csak ennyi? – Lepődött meg Jackson. Tyrannus belépője után valami monumentálisabb hadititokra számított. – Minek neked Jack azonosítókódja?

- Hogy leállíthassam a CsKP önmegsemmisítőjét, ha netán Hammond tábornok beindítaná, mikor fogad bennünket – felelte Tyrannus flegmán.

- Igen… kétségtelen, ahhoz szükséged lenne rá.

- Nos? – Meredt kérdőn az ezredesre a goa’uld.

- Tudod… a számokkal mindig is hadilábon álltam. Baromi nehezen jegyzem meg őket. Ezért sem lottózom ugyan azokkal a számokkal. Mindig elfelejtem, milyen számsort használtam előző héten. Ez persze jó, mert nem bosszankodom, ha véletlen kihúzzák.

- Jack… Farrell-t nagyon mulatatták a kis szarkasztikus anekdotáid, ezt tudtad? Kedvelt téged.

- Ami azt illeti, amíg nem lett ilyen megszállott, én is bírtam.

- Én viszont rühellem a tenyérbe mászó pofádat – förmedt rá Tyrannus dühösen.

- Most már én sem szívlelem túlságosan – vágott vissza Jack.

- Csak, hogy tisztán láss, ezredes – közelebb lépett a csapathoz, de azért Teal’c kartávolságán kívül maradt, s a jaffáktól sem takarta el a célpontot. Jobb nem kockáztatni. – Ha nem mondod el, amit tudni akarok, itt helyben agyonlövetem Teal’c-et. Aztán Danielt… és nem hiszem, hogy most feltámadna.

- Abban én nem lennék olyan biztos – morogta Jackson.

Tyrannus szóra sem méltatta.

- Ha azután sem ered meg a nyelved, idehozatom Cartert – O’Neill arcán most először látott valami halvány rezdülést. – De nem ölöm meg, ó nem. Megerőszakolom. Aztán ölöm meg, olyan módon, amit elképzelni sem tudsz. Majd feltámasztom mindhármukat, és kezdem elölről az egészet.

O’Neill a goa’uld szeméből határtalan gonoszságot olvasott ki, így szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy fenyegetéseit még akkor is beváltja, ha ezzel Aker haragját magára vonja. Ez a goa’uld, aki megszállt egy jó embert, mindent a célnak rendelt alá. Ehhez pedig könyörtelenség és aljasság társult.

Ám nem adhatta meg neki azt, amit akart. Itt most nem a barátairól, vagy más kapcsolatokról van szó. Nem a saját élete a tét. Ez a goa’uld a Föld kulcsát kéri tőle. Több millió ember életét. Ezt nem adhatja meg neki.

- Nos, ezredes?

O’Neill nem felelt.

- Jack, bármivel is fenyegetőzik, ne áruld el neki – mondta Daniel.

- Eszem ágában sincs – közölte barátaival bocsánatkérő pillantás keretében. Ezzel kimondta az ítéletet, mely rosszabb a halálnál. – Te meg fordulj fel – vetette oda Tyrannusnak.

- Nem ma, Jack – visszalépett a jaffák közé. Az egyikük kezéből kikapta a botfegyvert, majd Teal’c-re emelte. – Jaffa! Re nok! – Szavára a másik három jaffa egy sorba rendeződve elé lépett, botfegyvereiket célra tartották. – Öröm volt önnel szolgálni, ezredes – mondta gúnyosan Tyrannus.

Aztán hihetetlen gyorsasággal megperdítette maga körül a botfegyvert, és hasba lőtte a mögötte fegyvertelenül álló Jaffát.

- És szívesen szolgálok továbbra is! – Kiáltotta, miközben oda dobta Teal’c-nek a fegyvert.

A jaffák nem tudták, hová kapják a fejüket. A goa’uldra kéne-e lőniük, akinek isteni mivolta miatt tettei megkérdőjelezhetetlenek, vagy az áruló jaffára, akinek lelövésére még nem kaptak parancsot, ám aki feltehetőleg hamarosan őket küldi a másvilágra. Végül az egyik felocsúdott, és megperdült, hogy rálőjön Tyrannusra. Valószínűleg volt már benne némi szkepticizmus a goa’uld isteni hatalma felől, vagy csak ösztönösen cselekedett. Akármelyik is, sose tudhatják már meg, mivel Tyrannus amint megszabadult a botfegyvertől, máris letérdelt a halott jaffa mellé és alkarjáról letépte a zatot. A támadó kobrára emlékeztető szerkezetből kicsapó két kék sugár görcsös rángatózással teli elmúlásba taszította a harcost.

A másik két jaffát Teal’c terítette le, nekik nem maradt idejük eldönteni, kivel kéne szembeszállni.

- Ez könnyebb volt, mint vártam – állt fel Tyrannus elégedetten. Eme érzelem azonban hamar elszállt, mivel Teal’c ráfogta a botfegyverét.

O’Neill is hasonlóan tett, aki a földről szerzett magának harceszközt. Daniel is felfegyverkezett, ám ő inkább az ajtóba állt, figyelni, nem-e kelltették fel valaki érdeklődését.

- Teal’c? Jack? – Érdeklődött a goa’uld könnyed hangnemben.

- Te? – Kérdezett hasonló stílusban O’Neill.

- Én? Én most megmentettem az életeteket – dörömbölte öblös hangon, felháborodva. – Ennél több hálát vártam.

- Szerintem, úgy érti, mi a célja ezzel? – Magyarázta Daniel.

- Mi célom van azzal, hogy megmentem az életeteket? Pfff… nem is tudom, mondjuk talán az, hogy kijussunk innen, élve.

- Csakhogy a goa’uldra nem jellemző az efféle nemes tett – mondta Teal’c enyhe gúnnyal a hangjában.

- Azt látod, nem kétlem – helyeselt a fegyverek kereszttüzében álló férfi. – Csakhogy én nem vagyok goa’uld – mennydörögte, s még a szeme is felvillant. Kezdett elege lenni a szócséplésből.

- Hát… ezt elég rosszul leplezed – ironizált O’Neill.

- Mi? – Őszinte döbbenet ült ki a fickó arcára. – Ó… a hangom – kapott szinte a fejéhez. Behunyta a szemét, majd pár pillanat múlva újra kinyitotta. – Bocs, nekem fel sem tűnt – mondta, immár Farrell rendes hangján. – Olyan természetes az egész. Bár több, mint furcsa, az tény.

- Attól, hogy emberi hangon beszél, még nem fog minket meggyőzni afelől, hogy nem goa’uld – világosította fel Daniel.

- Pedig nem vagyok. Jó, Tyrannus tényleg bennem van. Itt visít a fejemben, hogy őt nem lehet kordában tartani, mert isten – forgatta a szemét lefigymálóan. – De nincs hatalma felettem. Én uralom őt… azaz, Grow uralja őt.

- Grow? – Kérdezte meglepetten Jack.

- A duate, aki lezuhant a Földön. Aki megmentette az életem. Velem olvadt össze. Mindvégig bennem volt. És akárcsak Ré, ő is képes elnyomni a goa’uld szimbiontákat.

- Ez hihetetlen – lehelte Daniel. – Azt mondod… van benned egy élő duate?

- Igen.

- Mi van? – Kérdezett a levegőbe O’Neill, mert már semmit sem értett.

- Jack, hát nem érted? – Az ezredes megrázta a fejét. – Két lény van bennem. Az egyik, a duate, képes elnyomni a goa’uldot. Ám egyelőre legyen ennyi elég, majd később elmesélem az egész sztorit. Most, mentsük ki a csajokat, aztán húzzunk el innen. Ellenvetés?

- Támogatom a tervet – felelte O’Neill, bár még mindig nem értette pontosan, mi is folyik Farrell körül. Vagy benne.

- Én is – mondta Daniel, lenyűgözve. Hihetetlennek találta, hogy van egy lény, amely képes úgy egybeolvadni az emberrel, hogy észlelni sem lehet, közben pedig elnyomhatja a mellé költözött másik parazita életforma erős tudatát.

- Akár csak én – adott hangot a véleményének Teal’c. Neki is sikerült megértenie, mi történt Farrell-lel, ez azonban nem hatott rá különösebben. Egyelőre elég volt neki annyi, hogy a duate, aki az ezredesben van, az ő oldalukra állt és segíthet nekik kijutni. A többi pedig valóban ráér később.

- Akkor hát tünés – azzal Farrell lenyomta a rádióján az adó gombját egy pillanatra, majd útnak eredt. A CsK-1 követte.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-03-03

18. fejezet



Megérkezett a második jelzés is. Scogginsnak most kellett döntenie. Ha elfogadja, hogy Farrell és a többiek képesek voltak megszökni, és téved, felfedik a pozíciójukat. Amennyiben a menekvés lehetősége mégis igaz, s az őrnagy a vallatás hatására történő elárulás mellett határoz, talán véglegesen elszalajtja az esélyt a hazajutásra. Úgyhogy itt, most választania kellett.

Tallmanre pillantott. A százados harcra készen, izgatott tekintettel nézett vissza rá. Látszott rajta, ő is belegondolt azokba a lehetőségekbe, amin Scoggins agyalt, ám nem neki kell kiadnia az utasítást. A nő szívesen helyet cserélt volna vele.

- Őrnagy, várom a parancsát – mondta Tallman, ezzel tudtára adva felettesének, bárhogy dönt, végrehajtja.

Scogginsnak nem volt más választása, meg kellett bíznia a parancsnokában. Eddig is így tett, ezután sincs oka kételkedni benne. Megpróbált minden kétséget elhessegetni, s bár ez nem sikerült, arcára mégis magabiztosság ült ki, mikor kiadta az ukázt.

- Robbantson!

Tallman átpöccintette a kezében tartott rádió-távirányítón lévő kapcsolót. A lépcsőház tető felöli nyitott ajtaján át halk morajlás áramlott be, mintha vihar készülne a távolban egy forró nyári napon.

- Mennyi C4-est használt? – Kérdezte Scoggins.

- Éppen csak annyit hagytam meg, amennyire a függőfolyosó lerobbantásához szükségem volt – felelte a százados elégedetten. – Nem hiszem, hogy ledöntötte az épületet, amiben elhelyeztem, de komoly károkat okozott, az fix. Na meg a közeli jaffákban is…

- Mennyire ment közel a hajóhoz? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét Scoggins.

- Közelebb, mint amennyire azt bemerném vallani az ezredesnek – vetett felé egy félmosolyt.

Scoggins csak a szemét forgatta. Sosem szerette, ha a beosztottjai, vagy bárki, feleslegesen kockáztat. Így is elég veszélyes ez a munka, hát, még ha az ember direkt ugrik bele nagyobbnál nagyobb életveszélybe.

- A jövőben, erről le fogom szoktatni, százados – mondta, mintegy megrovásul.

- Ha lesz jövőnk… - vágott vissza Tallman. – Az ezredes elég jó tervet eszelte ki ahhoz, hogy mind itt hagyjuk a fogunkat.

- De hát éppen ezt szereti, nem? Az életveszélyt.

- Az életveszélyt igen, de véleményem szerint, ez megkérdőjelezhetetlenül öngyilkosság.

Scoggins halványan elmosolyodott. Tallman szavaiból rájött, hogy a százados egyáltalán nem tartja rossz ötletnek Farrell tervét. Ő is így gondolta. Rengeteg benne a kockázatos tényező, ám ha a szerencse csak kicsit van mellettük, már akkor élve távozhatnak erről a bolygóról.

Fegyverére pillantott. Itt az ideje a harcnak. Felkapta a földről az RPG-t és a géppuskát. Egyetlen lövése lesz a rakétavetővel, így nem lesz ideje teketóriázni. Tallman mellette kibiztosította MSG-90-esét, lehajtotta a támasztékát. Izmaikban szétáradt az adrenalin, ahogy felkészültek az eljövendő tűzharcra. A félelem elszállt, helyét az izgalom heve vette át.

Most már bármelyik pillanatban érkezhet Farrell harmadik jele.



***



Farrell a csapatot a felszereléseiket rejtő raktárhoz vezette. Amint beterelte őket, bezárta az ajtót.

- Fegyverbe – adta ki a parancsot, majd magára kapta taktikai mellényét. A többiek hasonlóan felkapkodták dolgaikat.

- Van valami terved? – Érdeklődött közben Daniel.

- Nem, csak úgy ukmukfukk megyek előre a nagyvilágba – vágott vissza Farrell. – Persze, hogy van.

- Esetleg velünk is megosztaná? – Förmedt rá O’Neill, amint ellenőrizte P90-esét.

- Hogyne – kapta fel Farrell Carter fegyverét. Beszéd közben megvizsgálta az antikull szerkezetet, amely a géppisztoly hordfogantyújának oldalára volt illesztve a lézeres célzóberendezés helyére. – Először is, Tallman és Scoggins mostanra megindított egy elterelő hadmozdulatot, amellyel reményeim szerint a jaffák javát elcsalják a csillagkaput rejtő épület környékéről. Addig mi kiszabadítjuk Cartert és Hailey-t.

- Tudja, hol vannak? – Érdeklődött O’Neill.

- Én nem, de hála istennek, van bennem egy goa’uld, aki igen – rácsatolta mellényére a P90-est.

- Hála istennek? – Ismételte meg Jack elhűlve már a gondolattól is, hogy valaki emiatt hálát rebeg akárkinek.

- Amint megvannak a csajok – folytatta Farrell figyelmen kívül hagyva rangtársa megjegyzését -, begyűrűzünk a kapuépületbe, ily módon hátba támadjuk az ott maradt jaffákat. Ezzel pedig – felmutatta a P90-est -, kilőhetjük a szuperharcosokat. Ez a terv, megfelel?

- Jól hangzik – bólintott O’Neill. – Lássunk neki.

- S mi lesz Akerrel? Nem fogja megerősíteni az őrséget a kapunál most, hogy megszöktünk? – Vetette fel Daniel aggódva.

- Aker most egyrészt el van foglalva Anise-sel, másrészt azt hiszi, hogy titeket kínozlak. Ráadásul minden támadást a Scogginst és Tallmant előcsalogató tervem részének fog hinni. Szóval egy ideig, ha eléggé csendesek vagyunk, nem lesz gond.

- És ha járőrökbe botlunk? – Tette fel a következő keresztkérdést Teal’c.

- Akkor lövöldözés lesz, hangzavar, gond. De elég búvóhely van ezen a hajón, a jaffák nagy része pedig a bolygót fésüli át. Optimizmus. Az aduász úgyis veletek van.

- Mi az aduász? – Érdeklődött O’Neill barátságosan, sejtve a választ.

- Én – azzal Farrell kinyitotta az ajtót és kisétált rajta.

A CsK-1 tagjai azon tanakodva követték, hogy vajon az a Farrell, akinek testében immár két idegen lakozik, megbízható-e, és mennyire lehet egyáltalán önmaga. Talán az, aki kiszabadította őket, nem is Farrell, hanem a duate. Netalántán mégis Tyrannus, s mindez egy túlcsavart terv az önmegsemmisítő leállító kódjának megszerzésére.

Akármelyik is, hamarosan rájönnek.



***



Hailey Carter mellett ült az egyik ágyszerűségen. Kényelmes volt, ő mégis fészkelődött rajta. Egyrészt mérhetetlen haragja miatt, amit azok a szolgák és jaffák okoztak, akik ráadták azt a göncöt, amelyet viselt. Az öltözet pedig szégyenét váltotta ki.

Hát igen, nem tűrte valami nőisen az átöltöztetést. Carterrel ellentétben, ő kicsapta a fickót, aki a kezébe nyomta azt a ruhának csak jó szándékkal nevezhető öltözéket. Kár volt, utána két jaffa gondoskodott arról, hogy meg se tudja mozdítani a karját. A következő öltöztető még így sem úszta meg, ágyékon rúgta. Pechére, a szolga ugyanis eunuch volt. A döbbenettől a harci kedve pillanatok alatt elszállt. Imigyen már könnyen átöltöztették.

Carter ehhez képest szerencsésen járt. Ő kötekedést nem tűrő pillantással elvette a ruhát, majd még az ottani paravánt mögé is elvonulhatott. Hailey-nek így újra rá kellett döbbennie, hevessége csak bajt hoz a fejére. S ez a lecke kemény volt, elvégre három férfi bámulta sóvárgó tekintettel, és komolyan félt az esetleges erőszaktól. Szerencse a szerencsétlenségben, a jaffák egyike sem merne az istenével újat húzni egy nő, még inkább egy rabszolga miatt. De ha az erőszakot el is kerülte, a megaláztatás elég volt.

Amit aztán követett a tehetetlenség és csapdába esettség érzése. Ezek mind olyasmik voltak, amiket még sosem tapasztalt meg. Érezte, amint a kétségbeesés felemészti minden erejét. Reménytelenség lesz úrrá testén, zokogási inger tör a felszínre.

Carter meglátta a kialakuló pánik jeleit Hailey-n, és anyai hangon megszólította.

- Hé… ki fogunk jutni.

- Hogyan? Farrell ezredes valószínűleg mostanra goa’uld, O’Neill ezredes, Teal’c és Dr. Jackson pedig foglyok. A Földnek minden esélye meg van rá, hogy leigázzák. Hol lát ön ebből kiutat? – Szemeiből könny buggyant ki. Eddig bírta. Az idegei, amiket eddig haraggal és gőggel acélozott, most elpattantak. – A játéknak vége.

Carter gyengéden megérintette az arcát, és maga felé fordította. Magabiztosan a szemébe nézett.

- Nincs végünk, hadnagy. Addig nincs, amíg élünk, világos? Mindig van remény.

- Becsülöm az optimizmusát… - szipogta Hailey. – De nekem feleennyi sincs. Semmi sem vagyok magához képest.

- Majd lesz, ha annyi tapasztalatot tudhat a háta mögött, mint én – mosolygott rá barátságosan, had merítsen erőt a szavaiból. – Ám ahhoz ki kell tartania. Meg tudja tenni?

Hailey, ha bizonytalanul is, de bólintott. Aztán az ajtó felől érkező neszek irányába pillantott. Mind az ő, mind Carter ereiben megfagyott a vér. Farrell ezredes állt az ajtóban, taktikai mellényben és felfegyverezve, és a jaffa őrökhöz beszélt, pont olyan hangon, mint a goa’uldok.

- Hozzátok ide a két tau’ri nőt.

- Uram isten – suttogta Hailey. Kétségbeesése tovább fokozódott, és most már Carter arcán is látszódni kezdtek a reménytelenség jelei.

- De… Aker nagyúr… - hebegte a jaffa zavarában. Úgy tűnt, nem mer ellentmondani egy isteni lénynek.

- Milyen de? Éppen Aker nagyúr kívánta, hogy vezessem el őket – a nyomatékosítás kedvéért felvillantotta szemeit. – Vagy menjek vissza hozzá és közöljem, hogy az egyik jaffája nem volt hajlandó engedelmeskedni neki?

- Nem… dehogy is… m-máris intézkedem – azzal elindult Carterék felé.

Már-már odaért, amikor a folyosón lövés dördült. Egy zat hangja. A jaffa megtorpant, visszafordult és az istennek vélt személyre pillantott. A terembe lévő nők közül többen felsikoltottak. Egy botfegyver sugara suhant el az ajtó előtt. A rabszolgák a szemközti fal felé kezdtek rohanni, mindnél messzebb a lövöldözéstől. Újabb zatlövés.

A goa’uld kérdőn felhúzta a szemöldökét, megvonta a vállát, majd lekapta oldaltáskájáról a saját zatját. A jaffa azonnal célra lendítette botfegyverét, ám így is elkéset. Két kék hullámzó sugár csapódott a testébe. A másik őr ekkor már az ajtóban állt és kifelé tüzelt a folyosóra. Ilyképpen csak futó pillantást vethetett Farrell-re, aki szívfájdalom nélkül hátba lőtte. Amint összerogyott, a bejáratban megjelent a CsK-1 három tagja. Mindnyájan megtorpantak és tátott szájjal néztek körbe a háremteremben. Legalább egy tucatnyi félmeztelen nő volt ott.

- Csípjetek meg – nyögte O’Neill.

Farrell is körbepillantott, de hála a testében lévő két idegen lénynek, elég sok önuralomra tett szert, hogy képes legyen csak és kizárólag egy dologra összpontosítani. Ez pedig most a szökés volt. Hailey-hez és Carterhez lépett.

- Csimbi ruha – jegyezte azért meg. Mindkét nő áttetsző selyemöltözetet viselt, amelyek jórészt csak egy-egy pár centis csíkból álltak. Szóval pusztán mondvacsinált ruha volt, a mindent a szemnek felfogásban.

O’Neill Farrell mellé állt.

- Carter… - nézett végig leplezetlenül az őrnagyon. – Ez majdnem túltesz a P3X-595-en, ahol úgy felöntött a garatra…

- Uram! – Szólt rá Sam. – Ez már így is elég kínos… - pironkodott, akárcsak Hailey.

- Bocsánat – mondta O’Neill, majd átadta neki Farrell P90-esét.

A CsK-13 parancsnoka pedig Hailey kezébe nyomta az MP5-öst. Észrevette a nő szemén a sírás nyomait, de nem tette szóvá. A fejében üvöltöző goa’uld elég emlékanyagot biztosított számára, hogy tudja, min mehetett át a hadnagy ezen a helyen, még ilyen rövid idő alatt is.

- Minden rendben? – Kérdezte együtt érzően.

- Most már igen, uram – felelte Hailey, magához ölelve az MP5-öst. Csak azt bánta, hogy nem tárazhatott ki a két jaffán, akik lefogták. Azért a holttestük látványa is nyújtott némi vigaszt háborgó lelkének. – És önnel? – Kérdezte, mert határozottan úgy emlékezett, hogy Farrell-t goa’uld hangon hallotta beszélni. Bár most már nem volt benne biztos.

- Jól vagyok… vagyunk. Én, Tyrannus és Grow, a duate, akinek ezt a csodás utat köszönhetjük.

- Magában van? – Hökkent meg Carter.

- Igen, de ezt majd később.

- Akkor, ha a magyarázkodásnak vége, irány a gyűrűszoba – szúrta közbe O’Neill.

- És ők? – Kérdezte Daniel az ajtóból, a falnál rettegő és reménykedő nőkre mutatva. – Nem hagyhatjuk itt őket.

- Nem is akartam – mordult rá mogorván Jack. – Figyelem! Mi most elmegyünk innen egy másik bolygóra. Aki akar, velünk jöhet, és talán képesek leszünk hazajuttatni.

- O’Neill! – kiáltott Teal’c. – Egy őrjárat közeleg.

- Gyerünk – intett Farrell és Jack egyszerre.

A kis csapat, az élen a CsK-1-gyel, elindult a gyűrűterem felé. Nem nagy meglepetésre, egyik rabszolganő sem maradt a háremteremben, sőt, némely eunuch silbak is csatlakozott hozzájuk. Akik nem, azokról Farrell gondoskodott, és a zattal elkábította őket. Imigyen a CsK-13 zárta a sort.

A kompánia futólépésben vágott át több folyosón is, mire elérték a gyűrűtermet. Szerencséjükre nem ütköztek őrjáratokba. Ennek csak egy oka lehetett, Aker nem sejtette, hogy megszöktek. Még.

- Ok, Jack, Sam, Teal’c, Hailey és én gyűrűzünk le először – kezdte Farrell. – Daniel, te várj, míg szólunk, aztán kezd el leküldeni őket – mutatott a terembe zsúfolódott rabszolgákra.

- Rendben, de, had kérdezzem meg, Anise-sel mi lesz?

- Vele majd később törődünk – állt a gyűrűplatformra az ezredes. Daniel helytelenítő pillantását látva magyarázatot fűzött hozzá. – Bármelyik pillanatban rájöhetnek, hogy megszöktünk. Akkor pedig Aker minden jaffát a csillagkapuhoz küld. Ha ez megtörténik, nem lesz esélyünk visszafoglalni. Most kell cselekednünk, aztán majd foglalkozunk a hátramaradottakkal, ha lesz rá lehetőség.

Danielnek továbbra sem tetszett, hogy Farrell csak így cserbenhagyná a tok’rat. Vajon ezt az igazi ezredes mondta, vagy a duate? Esetleg a kettő keverékéből létrejött személyiség? Akármelyik is, eléggé érzéketlen. Jackra pillantott, hogy segítséget kérjen, ám barátja úgy tűnt, rangtársával értett egyet, mivel Farrell mellé állt a platformon.

- Daniel, gyerünk, küldj le minket – mondta ellentmondást nem tűrően.

Persze Jacksonra ritkán hatott ez a hangnem.

- Jack, nem hagyhatjuk csak úgy itt.

- Farrell ezredesnek igaza van, Daniel Jackson – szólt közbe Teal’c megfontoltan. – Anise a pel’takon van, melyet számtalan jaffa és kull harcos őriz. Egy mentőakció a többiek újbóli elfogását eredményezné.

- Daniel! – Szólt rá újfent Jack.

Jacksonnak be kellett látnia, hogy igazuk van. Bármennyire nem akarta hátrahagyni Anise-t, a többiek életét emiatt nem tehette kockára. Ráadásul, most már nem csak a CsK-1-ről és 13-ról volt szó, hanem majdnem két tucat rabszolgáról is. Lemondóan sóhajtva, a lehetőségeken töprengve, hogy talán mégis valahogy Anise után mehetnek, a kapcsolótáblához lépett.

Farrell köszönömként biccentett felé, majd megvárta, míg Carter, Hailey és Teal’c is ráállnak a gyűrűplatformra.

- Enyém az első lövés, rendben? – Kérdezte.

- Mivel én már ellenkezni sem merek magával, így igen – felelte O’Neill a helyzethez képest kedélyesen, ezzel mintegy a CsK-1 többi tagjának parancsot adva ugyanerre. Hailey sem berzenkedett, elvégre bármi is folyik Farrell körül, ő még mindig a parancsnoka.

Az ezredes újra lenyomta a rádiója gombját, majd miután felengedte, bólintott Danielnek. Az archeológus lenyomta a panelen a megfelelő gombokat, s a gyűrűk előugrottak a padló alól.



***



Kattant a rádió, megjött a végső jel.

- Gyerünk – osztotta ki a parancsot Scoggins, majd kezében az RPG-vel, bal vállán a géppuskával, minden erejét latba vetve, kirohant a tető közepére. Alig tudott mozogni a három fegyver súlyától, de nem érdekelte. Ha beleszakad is, végrehajtja a tervet. Haza fog menni a férjéhez. Miközben fél térdre ereszkedett, ledobta válláról az Mk. 48-ast. A fölös súly elvesztésének köszönhetően könnyedén a vállára lendítette az RPG-t. Tekintetével a halálsiklót kezdte keresni.

Ezalatt Tallman elcsörtetett mellette, hasonlóan leterhelve, bár nála sokkal fürgébben. A tető pereménél ő is fél térdre roskadt, az aknavetőt a földre ejtette. Mire az MSG-90-est a korlátra támasztotta, a szeme már összeforrt a távcsővel.

A halálsikló pilótája kiszúrta őket. A gép a magasba lendült, kis ívben megperdült és zuhanórepülésben, egyenes vonalon a tető felé iramodott. Scoggins célba vette, megfeszítette izmait, aztán útjára bocsátotta a rakétát. Szerencsére a jaffák nem voltak tapasztaltak az RPG-k terén. Elég lett volna némi módosítás a röppályán, és a rakéta tehetetlenül elrepül mellette. Ám a pilóta nem tért ki, így a lövedék a szárnyba csapódott, lerobbantva azt. A halálsikló pörögve elzúgott a tető felett, majd a szemközti épültbe fúródott.

Tallman ekkor húzta meg először a ravaszt. A kapuépületet védő ágyú kezelője, a homlokára tetovált jel helyén véres lyukkal, elzuhant. Eztán ráfordította puskáját a következő jaffára, a tér bal végében. Nagy levegő vett, a célkeresztet a támadókat kereső fejre állította, elsütötte a puskát, kifújta a levegőt. A jaffa a halántékába kapta a 7.62 mm-es golyót. A feje érett dinnye módjára robbant szét. De Tallman nem törődött a látvánnyal, igazság szerint már nem is látta. A lövést követően azonnal fordította a puskát a jobb oldalon strázsáló ágyúkezelőre, s mire társa eldőlt, ő ugyancsak golyót kapott a fejébe.

Scoggins eddigre már mellette állt, letámasztotta az Mk. 48-ast a korlátra, vállával megtámasztotta, és megszórta a térre tóduló jaffákat, akik végre rájöttek, honnét támadtak rájuk.

Tallman ezalatt a zsebéből előrántotta a C4-esek detonátorát. Átpöccintette a kapcsolót. A géppuskatűz, és az elsuhanó, illetve a betonba maró plazmanyalábok miatt nem hallotta a robbanást, amely nem volt túl nagy, de jól tudta, hogy a függőhíd leszakadt a helyről.



***



A robbanások és lövések morajlása elértek a csillagkaput rejtő épületbe. A jaffák vezére minden harcosát kivezényelte a csatatérre. Meg sem fordult a fejében, hogy a négy kullon kívül szükség lesz még több védelemre az épületen belül. Egyrészt mert a négy szuperharcos sebezhetetlen, másrészt, istenük a támadásról értesülve azonnal erősítést küld a gyűrűkön keresztül, harmadrészt tudta, hogy ez az egész csata nem más, mint a két rejtőzködő tau’ri előcsalásának eredménye, amit szintén Aker rendelt el. Így hát nyugodt szívvel küldte ki katonáit. S ahogy sejtette, a harc megkezdése után pár másodperccel a gyűrűk alázuhantak a mennyezetbe fúrt rejtekhelyükről. Elégedetten várta a pillanatot, hogy eligazíthassa az újonnan érkezőket, majd jelentse Akernek, hogy briliáns terve mennyire jól működött.

A gyűrűk által körülölelt területen eloszlott a fény, egyúttal a mosoly lelohadt a jaffa arcáról. A szerkezetek visszaugrottak az üregükbe, helyükön öt ember állt. Azok is elég vegyes benyomást kelltettek. A sho’va Teal’c-ot azonnal felismerte, a két tau’ri férfi azonban ismeretlennek bizonyultak. A két kihívóan öltözött fegyveres nő látványa pedig egyenesen letaglózta. Nem hitte, hogy ők lennének az erősítés, de valahogy, az ágyasokat látva, ellenségnek sem vélte őket. Zavarát tovább tetézte, hogy az egyik, láthatóan a fiatalabbik tau’ri férfi szeme felvillant, majd az istenek hangján szólt hozzá.

- Jaffa! Talmac Tyrannus. Kegalo!

A név hallatán a teremben várakozó két kull leeresztette a fegyverét, a jaffa pedig nekilendült, hogy térdre rogyjon istene előtt.

Farrell elégedetten látta, hogy megfelelően összezavarta a goa’uld katonákat. Így hát fellendítette P90-esét, és mellkason lőtte az egyik kullt. A másik bambán oldalra pillantott elhulló társára, majd tüzelésre emelte alkari fegyverét. Későn, Farrell gyorsan beleeresztett egy sugarat, majd miután nem dőlt el, újabb két lövéssel támogatta meg az elsőt. Ez már elég volt.

A jaffák vezére nem tudta mire vélni a dolgot. Miért fordult ellene az istene? Az egyetlen lehetséges válasz, hogy Tyrannus Aker életére tört. Akkor pedig áruló, és el kell pusztítani.

- Kritan Jaffa! – Üvöltötte torkaszakadtából a kifelé igyekvőknek, miközben talpra ugrott. – Sho’va Tyrannus! Krenol!

O’Neill azonnal lecsendesítette a P90-esével. Ám már későn, a jaffák a kijáratba torkolló folyosón visszafordultak és befelé csörtettek, botfegyvereikkel tüzet nyitva rájuk.

A földi katonák szétszóródtak, az oszlopok mögött leltek fedezéket és viszonozták a tüzet. A jaffák pont abba a kutyaszorítóba kerültek, amitől Farrell anno tartott a kivezető folyosóra lépve. Hosszú, egyenes, szűk, így bárki, aki ott tartózkodik, könnyű célpont. Tizenkét jaffa nyomult vissza, Teal’c, Carter, Hailey és Jack sortüzén csak heten jutottak át. Azok, akik elég szerencsések voltak, hogy páncéljuk valamelyest felfogta a golyókat, vagy éppen tárcsere zajlott, esetleg sikerült fedezék mögé kényszeríteni a rá vadászó ellenlábast.

Farrell eközben leguggolt a csillagkapuhoz vezető folyosó végében és az odabenn várakozó kullokra lőtt. Pechére, amint bedugta a fejét, azonnal egy sorozat sugár csapódott a falba, pár milliméterre elkerülve őt. A kullok ostobák voltak, de a parancsot maximálisan teljesítették, ölni pedig nagyon jól tudtak. Ellenben Farrell sem volt már mezei katona. Reflexei és szem-kéz koordinációja magasan az átlag ember felett álltak, hogy tudását, valamint erejét már ne is számítsuk. Kiugrott a sarok mögül, átgördült a vállán, fél térdre ereszkedett, célzott és lőtt. Az egyik kull a mellkasába kapta a töltetet. Eztán az ezredes a túlsó sarok mögé szökkent, még mielőtt a megmaradt harcos célba vette volna. A kilőtt sugarak csak a padlót marták.

A jaffák eközben beásták magukat az oszlopok mögé, s megpróbálták hátba támadni a földieket. Hárman tűz alatt tartották a csapatot, míg egy-egy pár jobb és bal felől került. Az utóbbi irányból közelítőket Teal’c szúrta ki, és gyorsan elébük ment. Egyikük a botfegyver végébe szaladt bele arccal, a másikuk először hasba kapott egy ütést, aztán állcsúcson. Ettől mindkettő eléggé lelassult, így Teal’c gond nélkül beléjük lőhetett.

A jobbról kerülő jómadarakat Hailey vette észre. A jaffák iránt érzett minden gyűlöletét beleadta abba az üvöltésbe, ami az MP5-ös golyózáporát kísérte. A jaffáknak esélyük sem volt. Több lövedék is oldalba kapta őket, ahol nem védett a páncéljuk.



***



Odakint Tallman már felállította az aknavetőt és felhasználva az összes aknát, a téren tobzódó jaffák közé lőtt. Mint a szélrózsa, úgy röpködtek a harcosok minden irányba a robbanásoktól. Amint a gránátok elfogytak, a százados visszatért puskájához, s precíz lövésekkel vagy a fedezék mögé bújt jaffákat szedte ki, vagy az ágyúk felé rohanókat lőtte le.

Scoggins ugyanakkor megállás nélkül húzta a géppuska ravaszát. A fegyver már izzott, a kesztyűjén keresztül is érezte a forróságot. A lőszer pedig egyre apadt, akárcsak a jaffák száma. De csak remélni tudta, hogy marad elég töltény, míg Farrellék megtisztítják az épületet.



***




Farrell több kapáslövést eresztett meg a csillagkapu felé, ezekből az egyik végül eltalálta a kullt. Ám az csak nem akart összeesni, nagyon makacsul ragaszkodott az életéhez. Így hát az ezredes újra kiugrott a fedezék mögül, majd gondos, de gyors célzást követően fejbe lőtte a harcost. Ez végre földre teperte.

Teal’c ez idő alatt átvette ellenfelei taktikáját, és a maradék három jaffa hátába került. Mire rájöttek, hogy ellenük fordították a tervüket, késő volt. Teal’c az elsőt hátba lőtte, a másodiknak még volt ideje szembenézni végzetével, aztán a plazmanyaláb a mellkasába csapódott. A harmadik rálőtt orvtámadójukra, csakhogy ehhez ki kellett lépnie fedezékéből, egyenest bele három gépfegyver lővonalába. Teal’c megúszta, a jaffa nem.

- Tiszta – kiáltotta Farrell, mikor nem látott több célpontot.

- Tiszta – erősítette meg Teal’c a túlsó végről.

- Remek – süvített el O’Neill és Carter között Farrell a kijárat felé. – Jack, szólj Danielnek, hogy jöhetnek. Sam, tárcsázz. Hailey, Teal’c, gyertek velem.

Azzal kettejük kíséretében végigrohant a folyosón, ki a szabad ég alá. Meglepte a nappal. Amikor hozzáláttak a mentőakcióhoz, még éjszaka volt. Aztán Growtól megtudta, hogy ezen a bolygón mindössze három órásak az éjjelek.

A bejárattól nem messze egy jaffa állt, a tér átellenes oldalán lévő épület tetejére tüzelt. Farrell gondolkodás nélkül agyonlőtte. Aztán kézjelekkel pozícióba küldte Hailey-t és Teal’c-ot, majd a rádiójához kapott.

- Őrnagy, jöhetnek. Fedezzük magukat – szólt bele.

- Vettem – reccsent a nő hangja az éterben.

A tetőn Scoggins még kilőtte a maradék lőszert a géppuskából, majd Tallmanhez fordult.

- Maga megy elsőnek, én fedezem.

- Tévedésben van, őrnagy. Maga megy elsőnek. Három golyóm van még, és három jaffa tökéletes pozícióban van ahhoz, hogy levadásszanak minket. Az ezredesék pedig nem tudnak rájuk lőni onnan, ahol vannak. Egyet nem látok, de elő fog bújni, mikor maga leereszkedik.

Scoggins bólintással felelt. Ilyen érvekkel nem szállhatott szembe. Hátizsákjából elővette a kötelet, a végét rögzítette a korláthoz, bekötötte az ereszkedő nyolcast, majd átlendült a tető peremén és a fal mellett ereszkedni kezdett. Tallman igazat szólt. Sugarak villantak mellette, masszív darabokat hasítva ki a falból. Aztán egy mennydörgő dörej, és a plazmák intenzitása csökkent.

Tallman becélozta a második jaffát is, melyet eddig nem látott. A figura okos volt, csak pár pillanatra dugta ki a fejét, míg lőtt. Így a százados az első körben nem is tudta célba venni. Gondolkodott. Bár a harmadik harcost nem tudták Farrellék kiszedni a fedezék mögött, Hailey tűz alatt tartotta, így az kapkodni fog, imigyen elhibázhat még pár lövést. Ráadásul rosszabb pozícióban volt társához képest. A rejtőzködőnek viszont nem kell sokáig céloznia, hogy kilője az őrnagyot. Így hát Tallman megvárta, míg újra kidugja a fejét. Amint meglátta, nem teketóriázott a fej célbavételével, egyszerűen mellkason lőtte. A 7.62 mm-es lőszer könnyedén átfúrta magát a jaffa páncélján.

Ezalatt Scoggins leért. Válláról leakasztotta az M16A2-est, kibiztosította az M203-as gránátvetőt, becélozta a téren maradt utolsó harcos helyét, és fedezékestül eltakarította. A lövedék pozdorjává robbantotta őt és a szobrot, ami mögött lapult.

Megvárta, míg Tallman leereszkedett mellé, aztán fedezékről fedezékre haladván átvágtak a téren. Úgy tűnt, idejében leszámoltak az odarendelt őrséggel, az erősítés pedig késésben volt. Ám mivel bármelyik pillanatban felbukkanhattak mind a nyílt terepen, mind a kapunál, nem piszmoghattak. Az utolsó pár métert futva tették meg.

- Jó újra látni, ezredes – tisztelget hetykén Scoggins, le sem lassítva.

- Magát is – biccentett felé megkönnyebbülten Farrell. Örült, hogy élve látja embereit. Eleddig azt sem tudta, mi van velük, szóval volt miért aggódnia. Intett Teal’c-nek és Hailey-nek is, hogy induljanak vissza az épületbe.

- Uram – köszönt Farrell-re Tallman, majd a lenge öltözetű hadnagyra pillantott. Az álla leesett, a szava elakadt. – Kalandos mentőakció lehetett ez… ejjj…

- Ne bámuljon Tallman – taszította meg Farrell. – Befelé.

Tallman zavartan bólintott, majd teljesítette felettese parancsát. Hailey pironkodva követte. A sort Farrell zárta. Mielőtt belépett volna a folyosóra, szeme sarkából meglátta az első jaffákat. Fogy az idő.

Odabenn a csillagkapu már aktív volt, a kimenekített nők és férfiak éppen sorban léptek át rajta. Cartert sehol nem látták, valószínűleg ő ment át először. Daniel a kapunál állt és sürgette a menekülőket. Jack Farrellék elé sietett.

- Helyzet?

- Közeledik az ellen – válaszolt Farrell, majd emberei felé fordult. – Mozgás át a kapun.

A CsK-13 bólintott és a kapuhoz futottak, ahol az utolsó rabszolgákkal együtt átléptek az eseményhorizonton. Jack, Teal’c és Farrell is megindultak arrafelé, mikor a gyűrűket rejtő üreg teteje zajosan behúzódott a falba. Az erősítés megérkezett. Jack és Teal’c megszaporázták lépteiket, majd megtorpantak, mikor Farrell megállt a gyűrűk alatt.

- Mit csinál? – Kérdezte O’Neill.

- Majd jövök, ne várjanak rám – a gyűrűk körül fogták.

- Farrell! – Kiáltott rá Jack, mintha azzal visszatarthatná. Hiába, a fény elvitte.

Jaffák jelentek meg a főbejáratnál, botfegyvereik sugarát maguk elé küldték. Jack tudta jól, nincs más választásuk, át kell menniük a kapun. Farrellért semmit sem tudnak tenni, az épületet nem lennének képesek hárman megvédeni. Ezt rangtársa is tudta, imigyen őrültség volt, amit tett. De hát a fene tudja mit művelt vele az a két lény, ami a testébe bújt.

O’Neill előkapott egy kézigránátot a mellénye zsebéből, kihúzta a biztosító szegecset és a gyűrűk alá gurította. Legalább az érkező jaffákat kiiktatja, a többiek meg még elég messze voltak ahhoz, semmint, hogy hátba lőjék őket,

- Futás! – Kiáltotta és Teal’c társaságában a kapu felé rohantak.

A fény kíséretében megérkeztek a jaffák. A gyűrűk mögül viszont már nem szabadulhattak ki. A gránát felrobbant, szétszaggatva az ott tömörülő hat harcost, darabokra hasítva a gyűrűket.

- Hol van Farrell? – Kérdezte Daniel a kapu mellett állva, mikor meglátta Jacket és Teal’c-et.

- Csavarogni ment… gyerünk – azzal megragadta Danielt és átrántotta a kapun. Teal’c csak egy másodperccel később ugrott bele az eseményhorizontba.

A Földön mind a hárman szinte kiestek a kapuból.

- Íriszt bezárni! – Kiáltotta Jack, mivel sejtette, hogy agresszív jaffák loholnak a nyomukban.

Igaza volt, a bezárulást követő másodpercekben több dörrenés is végigvisszhangzott az indítócsarnok betonfalain. Aztán a kapu kikapcsolt.

- És Farrell ezredes? – Kérdezte Scoggins izgatottan.

Az előbb még élve látták az ezredest, ott volt a sarkukban, akkor hová lett? Miért nem ért át? Ezek a gondolatok száguldoztak a CsK-13 fejében.

Jack a csapatra pillantott, majd a terembe lépő Hammond tábornokra, aki valószínűleg szintén kíváncsi lesz az ezredes sorsára. Nem tudta mit feleljen. Farrell egyszer csak visszament a hajóra, ezt elmondani még hagyján, de a miértre nem tudta a választ.

- Nem tudom – rázta meg a fejét.

- Farrell ezredes visszatért a ha’takra – mondta Teal’c.

- Miért? – Kérdezte a CsK-13 mind a három tagja egyszerre, teljesen döbbenten.

- Passz – vonta meg a vállát O’Neill -, azt mondta… mindjárt jön…


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-03-06

19. fejezet



Farrell végigosont a folyosókon, gondosan kikerülve a hajón maradt néhány jaffát. Nem hitte volna, hogy még egyszer el tudná játszani az istent. Legalábbis, nem kockáztathatta meg. Jó eséllyel így is agyon fogják lőni, amint eléri Anise-t.

A pel’tak előtt két jaffa strázsált, arcukon szörnyülködéssel, ahogy a hídról jövő kínszenvedéses sikolyokat hallgatták. Ezek szerint Aker vagy nem tudott a szökésükről, vagy csak nem vett róla tudomást. Valahogy mindkettőt el tudta képzelni egy goa’uldról. Itt volt az ideje kockáztatni.

Leakasztotta P90-esét a mellényéről, és a háta mögé dugta. Úgy tartotta, hogy a jaffák, ha akarják, észrevegyék, de Akernek ne tűnjön fel elsőre. Így talán nem lövik le, ha meglátják, mivel az őrök kevésbé fognak gyanakodni, elvégre nem rejtegeti a fegyvert, a goa’uld meg későn fogja észrevenni.

Kilépett a sarok mögül, és felszegett állal, nyílegyenesen a híd bejáratához sietett. A két jaffa tanakodva nézett egymásra, majd botfegyvereiket összeakasztották az ajtó előtt, ezzel mintegy sorompót állítva Farrell előtt. Ez jó jel volt, tehát Aker még nem adta ki a megölésére a parancsot, sőt, talán még nem is gyanította, hogy ő áll a foglyok szökésének hátterében.

- A nagyúrral óhajtok beszélni – mondta goa’uld hangon.

- Aker nagyurat most nem lehet zavarni – mondta a magasabbik jaffa.

- Fontos híreket hoztam neki, a foglyokról, akiket az ő parancsára hallgattam ki – azzal hátraarcot csinált és lassan elindult visszafelé a folyosón. – De majd visszajövök később. Persze, eme létfontosságú információk akkor már használhatatlanok lesznek. Ám Aker nagyúr igen megbocsátó, bizonyára veletek is kíméletes lesz majd – megállt, s a válla felett hátrasandított.

A két jaffa aggodalmasan összenézett, majd a nagyobbik bizonytalanul Farrell-hez szólt.

- Talán, önnel kivételt tehetünk.

Farrell kedélyesen megfordult és megnyújtott léptekkel átsüvített közöttük.

- Okos döntés – vetette oda nekik.

Ahogy azt gondolta, Aker kéjelegve gyötörte az időközben a plafonról lelógó láncokhoz kötözött Anise-t. A kínzóbot minden érintésére fénycsóva csapott ki a nő szemeiből és szájából, fülrepesztő, fájdalommal teli sikoly kíséretében.

Aker egyszer sem kérdezett semmit. Még nem látta itt az idejét. Legalább egyszer halálra akarta kínozni a tok’rat, hogy a szarkofág hatalma és a fájdalom emléke hatást gyakoroljon rá. Utána már lesz értelme kérdezni.

Krákogásra lett figyelmes. Lassan, kimérten megfordult és a trónszék emelvénye előtt várakozó Tyrannusra pillantott. Ha más lett volna, azonnal lelöveti a kullokkal, ám újdonsült csatlósának sok kérdésre kellett felelnie. Például arra, hogy hol járt eddig, hogyan szöktek meg a foglyok, hová lett a háreme és legfőbbképpen, miért pusztult el egy századnyi jaffa abban a tűzharcban, amiben eredendően a két rejtőzködő tau’rit kellett volna elfogni. Úgy vélte, Tyrannusnak mindehhez lehetett valami köze. Nem tudta miért fordult ellene, talán magának akarja a Földet, esetleg Anúbisznak óhajt kedveskedni azzal, hogy elárulja őt, ámbátor még a tau’rival kötött szövetséget sem tartotta kizártnak. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha őt is a tok’ra mellé kötözi. Csak tőle sosem fog kérdezni semmit. Egyszerűen újra és újra megöli, ám előtte hagyja, hogy megpróbálja kimagyarázni magát. S mikor már azt hiszi, megúszta, elfogatja a kullokkal.

- Beszélj, Tyrannus – förmedt rá. – Magyarázd el, kérlek, hogyan szökhetett meg a CsK-1. Hogyan szöktethették ki a rabszolgáimat, s miképpen ölhettek le egy teljes századnyi jaffa harcost? Ajánlom, hogy jó legyen a magyarázatod, különben százszor fogsz kínhalált halni.

- Nagyúr, a magyarázatom roppant egyszerű. Segítettem nekik – azzal előre kapta fegyverét és egy-egy gyors, pontos lövéssel kilőtte a kullokat.

A trónszék előtt fetrengő ágyasok a pillanat tört része alatt sikongatva felugrottak és menekülni kezdtek. Hiába imádták istenüket, a „bármit megteszünk érted” szlogenbe nem tartozott bele, hogy életük árán is megvédik őt. Kifelé rohantukban elsodorták a két befelé igyekvő őrt, akik bár el nem estek, nem tudták időben célba venni Farrell-t. Az ezredes megperdült, fél térdre ereszkedett, s egy-egy rövid sorozattal lekaszálta őket. Aztán újra fordult, célba vette Akert. Nem várakozott, lőtt.

A goa’uld a jobb csuklóján lévő karperecre csapott. A golyók lepattogtak a létrejövő személyi pajzsról. A P90-es kiürült.

- Na baszd meg – nyögte Farrell emberi hangon, egyúttal gyorsan tárcserébe fogott.

Aker szeme felizzott, nyitott tenyérrel felemelte jobb kezét. A kézi eszköz kör alakú tenyérrészéből hullám csapott ki.

Farrell éppen csőre húzta a P90-est, mikor a hullám elérte, felkapta, kiverte a kezéből a fegyvert és a falnak lökte. Elterült a földön. Alig kapott levegőt, szédült, csillagok pattogtak a szeme előtt. Aztán, hirtelen minden fájdalma megszűnt. A benne lévő szimbionta pillanatok alatt meggyógyította. Felsandított Akerre. A goa’uld dühbe torzult grimasszal az arcán közeledett felé. Lehet kicsit nehezen viselte az árulást.

Farrell nem akarta megvárni, míg eléri. Sejtette, hogy a kézifegyverrel óhajtja megölni, ami túlságosan lassú és fájdalmas halál az ízlésének. Így hát fél térdre ugrott, előhúzta 9 mm-es Berettáját, kibiztosította, célzott és lőtt.

Sajnos nem csak neki voltak emberfeletti reflexei, hanem Akernek is. Amint Farrell előrántotta a pisztolyt, a goa’uld megtorpant és aktiválta a pajzsát. A golyók ártalmatlanul pattantak le az energiafalról.

Farrell látva ezt, enyhén módosított a célirányon és leadott két lövést, amelyek elszálltak a pajzs mellett. Utána újra azt kezdte ostromolni. A kívülállónak úgy tűnhetett, mintha az ezredes egyszerűen mellé lőtt volna.

A szán megakadt, a fegyver üresen csattant. Farrell bambán ránézett a pisztolyra, mint aki eddig azt hitte, hogy az sosem ürülhet ki. Aztán az új tárért nyúlt. Későn.

Aker két lépéssel előtte termett, kiütötte a kezéből a pisztolyt. Farrell a zatjáért nyúlt, ám a goa’uld a homlokához emelte a kézi eszközt, melyből hullámzó fénynyaláb csapott ki. Az ezredes mozdulata elakadt, s olyan erős gyötrelem tört rá, mintha egy időben passzíroznák szét a fejét présgéppel, és nyomnának bele lándzsát, miközben az arcát apró tűkkel döfködnék. Mindezt persze úgy, hogy Tyrannus által még tompult is a fájdalom. Farrell üvölteni akart, de nem jött ki hang a torkán. Nem bírt gondolkodni, mindent felemésztett a kín.

Aker elragadtatva nézte az előtte térdeplő férfi gyötrelmektől groteszk módon eltorzult arcát. Jobban élvezte ezt, mint Anise kínzását. Mindkettő áruló volt, ám más, ha az egész goa’uld fajnak, vagy személyesen őt támadják hátba. A faja nem érdekelte Akert, önmaga annál inkább.

- Így jár az, aki hátba támad engem – mondta elégedetten.

A felkerepelő P90-es zaja, mint szike a papírt, úgy hasította szét Aker mámorát. A hátába csapód 5.7x28mm SS190 golyók kínzó fájdalomhullámot indított el, melynek végén a világ elszürkült előtte, majd ködfelhő módjára elenyészett.

Farrell felnyögött, amikor a kézi eszköz lekapcsolt. A kínok egy csapásra megszűntek, és hála Tyrannusnak, pár pillanat alatt nem voltak mások, csupán emlékek. Aker, mint a liszteszsák, eldőlt. Szeme még egy utolsót villant, aztán goa’uldostól, mindenestül kimúlt.

- Így jár az, aki hagyja, hogy hátba támadják – vetette oda Farrell, aztán felállt.

Anise állt előtte, kezében a P90-essel. Csuklójáról a pisztollyal szétlőtt láncok lógtak le. Elé lépett, s gyengéden elvette a fegyvert. A tok’ra idegállapota eléggé labilisnak tűnt. Amennyire Farrell tudta, se Anise, se Freya nem volt harcos, ők tudósként ténykedtek. Lehet ez az első alkalom, hogy ölniük kellett. A kínzójuk másvilágra küldése pedig még nagyobb lelki megrázkódtatás lehetett. Imigyen nem akarta, hogy fegyverrel a kezükben eszméljenek rá az ő goa’uld mivoltára.

- Rendbe jössz? – Kérdezte, miután a P90-est visszacsatolta a mellényére.

- Aha – bólintott kisvártatva Anise. Aztán, rájőve, hogy kivel beszél, ijedten hátra ugrott.

- Ne félj. Nem vagyok goa’uld… legalábbis nem a szó hagyományos értelmében – magyarázta. – Bennem van a duate, aki miatt a Földre jöttél.

- Hogyan? – Ámult el a nő.

- Hosszú történet, és nem ez a legalkalmasabb hely az elmesélésére – azzal leráncigálta Aker kézi eszközét, felrántotta magára, majd az irányító pulthoz ment. – Amúgy, bocsánat azért, amiket a legutóbb mondtam – a pult egyik rekeszéből előhúzott három adatkristályt, aztán egyiket beledugta a tetején lévő nyílásba. – El kellett hitetnem Akerral, hogy goa’uld lettem. Csak így nyerhettem szabad mozgásteret.

Anise mellé lépett. Csodálkozva figyelte az ezredes arcát, mintha eleddig nem látott volna embert.

- Most ott van magában? – Kérdezte hebegve. – Úgy értem, egyáltalán kivel beszélek?

- Pillanatnyilag, velem – mondta, miközben a kézi eszköz segítségével működésbe hozta a pultban rejlő funkciókat. – Egész pontosan, Grow-val. Én vagyok a duate. Most én irányítom Farrell testét, amíg áttöltöm a város adattárát ezekre a kristályokra.

- Ez hihetetlen… és Farrell?

- Itt van ő is. Pillanatnyilag a háttérbe húzódott, ám amikor nincs a képességeimre szükség, akkor ő van előtérben. Elvégre ez az ő teste, én csak vendég vagyok – kicserélte az adatkristályt egy másikra.

- Tehát hagyja, hogy Farrell irányítson… és a goa’uld?

- Neki mindössze szólásszabadsága van… - újabb kristályt cserélt. – Illetve volt. Chris megkért, hogy hallgatassam el. Így is elég neki az én jelenlétem, egy folyamatosan sopánkodó kibicre egyáltalán nincs szüksége.

- Kibic? – Vonta fel a szemöldökét Anise.

- Bocsánat, az összeolvadás egyik velejárója a gazdatest stílusának átvétele – kivette a harmadik kristályt, majd mindegyiket a mellény egyik zsebébe rejtette. – És akkor most jöjjön a finálé – mondta, majd a kézi eszközzel újabb műveletet hajtott végre. – Itt Tyrannus nagyúr beszél – szólalt meg goa’uld hangos, s a folyosóról beáramló éles hang tudatta Anise-sel, hogy Farrell vagy Grow, akármelyikük is, kiadta magát az összes goa’uld kommunikációs eszközre. – A tau’rik megölték Aker nagyurat és beindították az önmegsemmisítőt. A rendszert nem tudom leállítani. Mindenki haladéktalanul hagyja el a bolygót. A robbanás mindent elpusztít.

- Mit csinál? – Hökkent meg Anise. – Ha itt bekapcsolja az önmegsemmisítőt, az egész bolygó felrobban a talajban lévő naqudah miatt.

- Nem az egész, de garantáltan fortyogó lávatenger lesz a felszínből, jó hosszú ideig.

- De miért? Szükségünk van az itteni technológiákra, ha le akarjuk győzni Anúbiszt.

- És hogyan védik meg a bolygót? Anúbisz nem fogja hagyni, hogy a tau’ri vagy a tok’ra kezére jusson. Legközelebb személyesen jön ide, egy egész flotta élén. Nektek pedig nincs meg a haderőtök a visszaverésére – elkomorult. – Idevezettem az otthonomba a goa’uldot. Inkább látom elpusztítva, minthogy a galaxis leigázására használják.

Az önmegsemmisítő visszaszámlálása megindult. Egy öblös hang goa’uld nyelven köpte a szavakat a rejtett hangszórókból.

- Itt úgysincs már senki – tette még hozzá Grow, aztán megrázta a fejét. – Na húzzunk innen.

- Farrell? – Érezte meg Anise a férfin a változást. A duate, akármennyire is vette át a gazdatest egyéniségét, valamennyire mégis máshogyan beszélt, mozgott, gesztikulált. Sokkal merevebb, céltudatosabb, míg az ezredes könnyedebb, lazább volt.

- Ja – bólintott a férfi, miközben betárazta a Berettát. Visszadugta a pisztolytáskába, majd a zatját átadta Anise-nek. – Tizenöt percünk van – a nővel a sarkában futni kezdett. – A gyűrűkkel visszatérünk a csillagkapuhoz, onnét meg hazaszaladunk a Földre.

Anise nem felelt, csak rohant az ezredes után. Meglepően gyorsan futott, valószínűleg ezt vagy a duate-tól, vagy a goa’uldtól örökölte át. Esetleg mindkettőtől. Lényegében minden erejére szükség volt ahhoz, hogy követhesse.

Jaffákkal nem találkoztak. Alighanem mindegyik a legközelebbi alkeshhez, teherhajóhoz, vagy magához a csillagkapuhoz rohant. Ennélfogva gyorsan és zökkenőmentesen érték el a gyűrűket. Itt még látták, amint egy kisebb jaffa csapat, Aker négy kedvenc ágyasával karöltve eltranszportál. Farrell remélte, hogy nem a csillagkapuhoz mentek, hanem inkább fel az egyik hajóra. Bár a jaffák már menekültek, nem lehetett tudni, hogyan reagálnának egy tau’ri és egy tok’ra felbukkanására, akik előbb szeretnék használni a kaput, mint ők.

Anise a platformra állt, Farrell pedig a panelhez lépett. Lenyomta a megfelelő gombokat, majd egyetlen ugrással a nő mellett termett. Vártak, vártak, ám a gyűrűk nem kapcsoltak be. Kérdőn egymásra néztek, aztán mindketten megvonták a vállukat. Az ezredes visszaugrott a panelhez és újra lenyomta a gombokat. A gyűrűk továbbra sem akartak dolgozni.

- Mi a baj? – Kérdezte Anise türelmetlenül.

- Honnét tudjam?

- Rosszul nyomtad le?

Farrell összehúzott szemöldökkel pillantott rá.

- Van bennem egy goa’uld, mely évezredek óta használja a gyűrűket. Valamint van bennem egy duate, aki évezredekkel ezelőtt is használta a gyűrűket. Honnét jött a feltételezés, hogy rossz gombot nyomtam meg?

Anise nem felelt, csak türelmetlenül mellé lépett. Farrell újra próbálkozott, de a gyűrűk nem reagáltak.

- Baj lehet a csillagkapunál lévő gyűrűkkel – mondta Anise, mivel látták az ittenieket működés közben, így ez lehetett az egyetlen logikus válasz. – Nyolc perc alatt nem érünk el a kapuhoz gyalog. Mit csináljunk?

- Tőlem kérded?

- Ti eggyel többen vagytok, mint mi – vetette oda Anise, Farrell pedig fura grimaszt vágott a mondat hallatán. – Te vagy egy személyben szuperfejlett faj, rendszerúr és katonatiszt. Én csak egy tudós vagyok, aki eddig kerülte a harcokat.

- Súlyos érvek – vágta rá Farrell, majd a szeme felcsillant. – Tyrannusnak van egy ötlete.

- A goa’uldnak…

- Igen, ha a halál szorongatja, egyből abbahagyja a sopánkodást – leütött néhány gombot, majd karon ragadta a nőt és maga mellé húzta a platformra.

- Hová megyünk? – Érdeklődött Anise kíváncsian.

A gyűrűk felugrottak a padló alól.

- A siklóhangárba – fény vette körül őket, aztán enyészett el, s máris a hangárra vezető folyosón álltak.

Mindketten beviharzottak a hangárba és felkapaszkodtak a legelső halálsiklóra. Farrell az első ülésbe ült, Anise a hátsóba. Arcukra tapasztották a mikrofont, lezárták a kabintetőt.

A sikló kilőtt a hangárból. Szárnyai szétnyíltak, majd kis ívben a kapuépület felé fordult. Farrell maximális sebességre gyorsított, így csak pár percbe telt elérni céljukat. Útközben megszemlélhették, amint az ha’tak előtti térről alkeshek, csapatszállítók és teherhajók szállnak fel, hogy aztán mindnél messzebb kerüljenek a hamarosan fortyogó katlanná váló bolygótól.

Az ezredes a kapuépület előtti téren tette le a repülőt. A kabintető szinte még kis sem nyílt teljesen, mikor már kiugrottak a gépből, hogy aztán inaszakadtukból rohanjanak fel a lépcsőn, be az épületbe, végig a folyosón, az oszlopokkal teli csarnokon, a következő folyosón és torpanjanak meg a tárcsázó előtt. Anise máris nekilátott betáplálni a Föld címét, míg Farrell felhúzta gyakorlója ujját, ezzel felkészülve a GDO kódjának beütésére.

- Csak nyugodtan, nem kell kapkodni – mondta, ezzel ösztökélve Anise-t a még gyorsabb tárcsázásra.

Nagyon is kellett kapkodni, ugyanis belső órájuk szerint alig maradt egy percük. A kapu megnyílt.



***



A Földön a CsK-13, az első számú csapat és Hammond társaságában, a vezérlőben várták, hogy a kapu újra megnyíljon és Farrell ezredes hazatérjen rajta. Már-már kezdték feladni a reményt, mikor a kapu ékzárjai felvillantak.

- Bejövő féregjárat – jelentette Walter, ezzel együtt létrejött a féregjárat. Az egyik monitoron végigfutott egy jel, majd megjelent a CSK-13 – CHRISTIAN FARRELL EZREDES szöveg, alatta a személyi azonosító kóddal. – Farrell ezredes az.

- Íriszt kinyitni – parancsolta Hammond, majd a két CsK csapat társaságában elindul az indítócsarnokba. Az írisz feltárult



***



Farrell meredten figyelte a GDO kijelzőjét. Érezte, hogy már csak pár másodperc van az anyahajó robbanásáig, mely aztán láncreakciót indít el a talajban lévő naqudah-val és a másodperc tört része alatt lávagolyót csinál az egész bolygóból.

Végre felvillant az írisz kinyitását jelző apró jel.

- Futás – kiáltotta, majd rohanni kezdett.

Anise ugrott át először a kapun, közvetlen utána Farrell rugaszkodott el a talajtól. Ebben a pillanatban vakító villanás töltötte be a termet. Aztán átesett az eseményhorizonton és az SGC indató csarnokában találta magát. A meredek rámpára érve elvesztette az egyensúlyát, elesett és legurult, miközben felkiáltott.

- Íriszt bezárni!

Walter azonnal cselekedett. A féregjárat váratlanul instabillá vált, majd alig fél pillanattal az után, hogy a fémlemez a helyére csusszant, valami hatalmas dörrenéssel neki vágódott. Aztán a kapu kikapcsolt.

Farrell talpra szökkent, majd felsegítette a szintén elesett Anise-t. Ahogy a kinyíló íriszre pillantott, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Ezredes, megmagyarázná? – Kérte Hammond őszinte kíváncsisággal.

Farrell arcán örömteli mosoly jelent meg. Örült, hogy megúszták, mindnyájan, ráadásul a titkát sem kell többé magában tartania. Lecsatolta a P90-esét, bebiztosította, kihúzta a tárat, kilökte a csőben maradt lőszert, majd átadta Hammondnak. Utána hasonlóan kitárazta pisztolyát, amit O’Neill kezébe nyomott.

- Hammond tábornok, a nevem Grow – kezdte. – A duate fajba tartozom és immár egy hónapja Farrell ezredes testében lakom. Mostantól pedig egy Tyrannus nevű goa’ulddal is osztozunk.

Hammond tátott szájjal meredt rá.


Mal : Csillagkapu - Csk-13 - Mal - 2007-03-08

20. fejezet



A CsK-1 és 13 Hammonddal és Anise-sel együtt körbe ülték az eligazító asztalát. Farrell a tábornokkal szemben állt a szoba túlsó végében. A bejáratoknál egy-egy MP5-öst szorongató biztonsági állt, szemüket az ezredesen tartva. Hiába segített a szökésben, a goa’uld és a tény, hogy több mint egy hónapja idegen uralom alatt állt, bizalmatlanná tette a jelen lévőket.

- Mikor magamhoz tértem, Christian a hajóban feküdt, súlyos sérülésekkel – magyarázta Grow. – Nem igazán volt időm gondolkodni. A hajóm összetört, én haldokoltam, ő is, így hát összeolvadtam vele. Ezzel sikerült annyi erőt nyernem, hogy visszafeküdjek a szarkofágba.

- Tehát akkor még működött – állapította meg Carter.

- Igen. Miután felgyógyult, szétlőttem. Christian persze nem akarta, szerinte egy ilyen szerkezet nagy hasznára vált volna az orvostudományuknak, de én tudtam, mire képes a szarkofág.

- Miért nem fedte fel magát előttünk? – Kérdezte Hammond. Őt pillanatnyilag ez érdekelte a legjobban.

- Christiannal közösen döntöttünk így. Tudja, neki elég jó elképzelése volt arról, mit tesznek az emberek az idegen lényekkel, és bevallom, egyik sem volt túl csábító.

- Ez a tévhit az idióta sci-fik miatt van – szúrta közbe Tallman. Több személytől is szúrós pillantást kapott.

Grow nem törődött a kijelentéssel, folytatta a beszámolóját.

- Ráadásul, Christiannak fogalma sem volt az olyan fogalmakról, mint Tau’ri, chaapa'ai, goa’uld, tehát joggal hihettem azt, hogy el sem értem a bolygót, ahová igyekeztem.

- A Tau’rit – mondta Teal’c. – Farrell ezredes bizonyára Föld néven ismerte a világát.

- Pontosan – bólintott Grow.

- Viszont akkor sem fedte fel a kilétét, mikor beavattuk magát a Csillagkapu Programba – vetette fel Hammond.

- Nem, továbbra sem tudtam, hogyan kezelnék az ügyet – az őrökre mutatott. – Sejtettem, hogy már akkor így reagáltak volna. Egy hónapig rejtőzködöm egy emberi testben, méghozzá olyasvalakiben, aki sokat tud a Föld haderejéről, maguk még csak nem is érzékelhetik a jelenlétem, mellesleg a goa’uldokat elterjesztő Ré fajtársa vagyok.

- Akkor mi volt a terve? – Kérdezte Scoggins.

- Haza akartam menni. Mikor összeolvadtam Christiannal, lemondtam erről. Azt hittem, örökre itt maradok. Aztán megmutatták a csillagkaput, bennem pedig remény ébredt. Amikor lent voltunk az összetört teherhajónál, és Daniel a kezembe nyomta a holokront, aktiváltam volna, ha Anise nem jön – a tok’rara bökött. – Ő még egyszerűbbé tette a színjátékot. Persze tudtam, hogy Anúbisz már tudja, hol a bolygóm, mert mikor megölte a társam, megadtam neki a koordinátákat. Ám azzal is tisztában voltam, hogy a csillagködben lévő gázok ellehetetlenítik a hipertérablak nyitását, és lassítja az űrhajók valós térben történő mozgását a navigációs rendszerek megzavarásával.

- Így nyert időt nekünk – vonta le a következtetést Daniel.

- Igen. Bár sajnos sokkal később találkoztunk, mint ahogy azt reméltem. Ezért is kapkodtam és adtam a kezükbe a holokron rejtvényének megoldó kulcsát.

- Szóval nem tipp volt – szólt közbe O’Neill.

- Nem. Pontosan tudtam a bolygóm címét, ennél fogva könnyen visszafejthettem a rejtvényt. A tervem pedig az volt, hogy magukkal együtt átmegyek a kapun, kivárom az alkalmas időt, aztán elhagyom Christian testét. Reméltem, találunk ott még valakit – lebiggyesztette a száját. – Miután kiderült, hogy az egész bolygó kihalt, Christian ragaszkodott a maradásomhoz. Én nem akartam, de megérkezett Aker és… a többit már tudják.

Ezzel csüggedten leült. A bolygója elpusztult, a faja kihalt, a földiek valószínűleg sosem fognak bízni benne, tehát semmi oka nem volt a reménykedésre. Csak türelmesen várta, mit ítélnek neki.

Néma csönd borult az eligazítóra, ahogy az emberek próbálták megemészteni a hallottakat. Nehéz dolguk volt. Grow egyrészt Ré fajtársa, s alapvetően az ember úgy működött, hogy egyetlen lény miatt az egész fajt megítélte. Másrészt, ő volt az, aki megmentette az életüket. Viszont még mindig nem értették, hogyan is működik ez az összeolvadás. Mennyi maradt meg Farrell-ből, mennyire uralja Grow, és legfőbbképpen, mekkora a hatása Tyrannusnak.

Anise volt az, aki feltette az erre vonatkozó kérdést.

- Mégis, hogyan működik ez az… összeolvadás?

Grow végignézett a szobában ülőkön. Látszott az arcokon, hogy a válasz mindenkit érdekelt.

- Először is le kell szögeznem, hogy ez nem megszállás – a tudatosítás miatt szünetet tartott. – Lényegében sejtszinten történik, és oly mértékben átvesszük a gazdaszervezet tulajdonságait, hogy a folyamat végére a duate életforma fizikumának kimutatása majdnem lehetetlen. Ellenben, mint látják, megőrizzük szellemi részünk. Olyan erős a tudatunk, hogy képesek vagyunk nem csak a gazdatest minden tudásához hozzáférni, hanem akár el is fojthatjuk, átvéve ezzel a teste fölötti irányítást.

- Tehát maga uralja Farrell ezredest? – Tette fel a legaggasztóbb kérdést Hailey.

- Nem – felelte határozottan Grow. – Ez egy szimbiózis. Alapvetően hagyom, hogy Christian maga irányítsa a testét. Eleddig csak párszor vettem át az irányítást, olyan esetekben, amikor szükség volt a képességeimre. Valahogy olyan ez, mint a tok’ranal az egyesülés – Anise-re pillantott, akin látszott, hogy megérti Grow-t. A hasonlat pedig a többieknek is segített.

- És a goa’uld? – Érdeklődött O’Neill.

- Tyrannus kordában tartása valamivel nehezebb feladat, mint egy emberi tudat elnyomása, mivel ő a parazitalétezésből adódóan jóval erősebb öntudattal rendelkezik. De még így sem megterhelő. Tyrannus ebben a testben körülbelül olyan helyzetben van, mint egy ember, ha goa’uld megszállás alá kerül. Képes szólni hozzánk, kihasználjuk a gyógyító erejét, a szemvillogtató és hangtorzító képességeit, valamint hagytam, hogy a teljes tudásanyagát megossza Christiannal. Ennél több teret viszont nem adok neki – néhány pillanatra elnémult, s olyan tekintettel nézett maga elé, mintha gondolkodna. – Így is el kell néha csendesítenem, mert nagyon sokat szövegel, gyalázkodik és sopánkodik, ahogy Christian fogalmazott.

O’Neill elmosolyodott ezt hallva. Láthatóan nagyon az ínyére volt, hogy a Farrell-ben lévő goa’uld megízlelhette, milyen, amikor elnyomják és kihasználják. Teal’c arcán is megjelent valamiféle elégtétel, akárcsak Anise-én. A többiek sem maradtak közömbösek, ám ők kevésbé mutatták ki elégedettségüket.

- Miért van erre szüksége? – Törte meg a csendet Tallman. – Úgy értem, a fajánál miért alakult ez ki?

- Alapvetően mi nem egy lényként, hanem két fajként léteztünk. A mi immunrendszerünk rettenetesen gyenge, fizikailag még az embernél is törékenyebbek vagyunk. Ellenben a bolygónkon élt egy másik faj, az etud, amiknek éppen az volt az erősségük, ami nekünk a gyengeségünk. Ezzel szemben a szellemi fejlődésük megrekedt az ösztön szinten. Humanoid életformák voltak, de nem emberek. Velük éltünk szimbiózisban.

- S ez a faj… - Carter elnyújtotta a mondat végét, mert bár tudta, hogyan kell befejezni, szerette volna Grow szájából hallani.

- Kihalt, igen. Kipusztítottuk, ahogy majdnem minden létformát a bolygónkon.

- Hogyan történt? – Dőlt előre Anise érdeklődve. – Hogyan hozták magukra ezt a sorscsapást?

- Tízezer évvel ezelőtt, mikor a maguk által ősöknek nevezett faj már eltűnt a Tejútrendszerből, a duate fejletségben körülbelül az asgardokkal egy szinten állt. Itt jegyezném meg – ezt Anise-nek mondta -, hogy sosem merült fel a fajunk felvétele a Szövetségbe. Mi még kövekből építettünk házakat, mikor az felbomlott. A furlingeket és az ősöket például sosem ismerhettük meg, a noxról pedig csak hallottunk. Egyedül az asgardokkal voltunk kapcsolatban – Anise bólintott, így hát Grow folytatta. – De térjünk vissza az eredeti történetre. Szóval, népünk néhány tagja nem igazán hitt az egységesítésben. A miénk hasonlóan széttagolt világ volt, mint a maguké, csak minálunk a kolóniák számítottak külön nemzetnek. Mikor szóba került, hogy egyesülhetnénk egyetlen zászló alatt, ezt többen sértésnek vették. A viták végül világháborúban torkollottak. Nekünk ez volt az első… egyben az utolsó is – egy pillanatra elhallgatott, ahogy a mérhetetlen bánat kiült az arcára.

- Ő… én nem láttam a háború nyomait – szúrta közbe Daniel bizonytalanul.

- A harcok jobbára a kolóniákon voltak. A csillagköd miatt a bolygónk szinte megtámadhatatlan volt az űrből, ráadásul planetáris pajzzsal is rendelkeztünk. A csillagkaput pedig energiamező védte, hasonlóan, mint a maguk írisze. Imigyen a bolygónkat sosem érte el a háború. Legalábbis nem fegyveres összecsapás képében. Ellenben, az egyik kolónia diktátora, Ré, vegyi fegyver készítésébe fogott.

- Diktátor volt? – Mondta O’Neill, kicsit sem meglepődve.

- Afféle Szaddam Husszein – felelte Grow.

- Tehát nem a goa’uld mérgezte meg az elméjét – vetette el Daniel a korábbi feltételezését.

- Szerintem éppen ellenkezőleg történt – adta közre saját teóriáját a Farrell testébe bújt duate. – Elvégre a tok’ra rá a bizonyíték, hogy a goa’uld nem alapvetően gonosz.

- Ré lehetett, aki elindította őket ezen az úton, a szarkofág pedig kiteljesítette – gondolta végig Scoggins.

- Lehet… - vonta meg a vállát Grow. – A lényeg, hogy Ré mindig is gonosz volt. Uralkodott a kolóniája felett. Aki nem hódolt be neki, megölette. Bár nem követtem nyomon a politikai eseményeket, azt hiszem, jelentős szerepe volt a háború kitörésében – sóhajtott. – Ám ha abban nem, a duate kiirtásában igen. Ugyanis, a kolóniája fejletlenségéből adódóan a vegyi fegyvergyárban baleset történt, és a szer, amin dolgoztak, elterjedt. Rettenetes anyag. Kihasználja az összeolvadási képességeinket, ezenképpen sejtszinten fertőz. A molekulái beépülnek a szervezetbe, és belülről támadják azt. Elpusztítani pedig csak úgy lehet, ha megöljük a fertőzött sejteket, ami lehetetlen, mert mire jelentkeznek az első tünetek, a szervezet hetven százalékát eluralja. Vagyis az egyetlen gyógymódba a beteg is belehal.

- Ez borzalmas – nyögte Hailey.

- Ré nem akadt fenn olyan apróságokon, hogy a kolóniáját teljesen megfertőzte ez az anyag, amit mi Wereteknek hívtunk.

- Weretek, mint az egyiptomi démoncsoport – hűlt el Scoggins.

Daniel helyeslően bólintott. Lenyűgözte, hogy mennyi kapcsolat van a duate és a földi Egyiptom között. Valószínűleg a kultúrát Ré nagy részben átültette.

- Démoncsoport? A mi nyelvünkön ragályt jelent – mondta Grow, majd visszatért a népe kiirtásának történetére. – Szóval, Ré a csillagkapuk, és űrhajók segítségével elterjesztette a Wereteket. Azt hitte, képes uralni… tévedett. Erre akkor jöhetett rá, mikor ő is megfertőződött.

- Hogyan terjedt? – Kérdezte Carter.

- Gyorsan. Alapvetően az etudokat fertőzte. Hihetetlen, de az erős immunrendszerük ellenére ők kevésbé voltak ellenállóak… A Weretek levegő útján megfertőzte őket, mi pedig az összeolvadás során elkaptuk. Csak néhány nap telt el, és mindenki beteg lett. A lefolyás pedig iszonyatosan gyors volt az etudokban. Pár hét alatt a populációjuk a felére csökkent. Valamivel több, mint egy hónap alatt pedig kihaltak. A duate szerencsésebb volt, mivel eredendően a Weretek nem ellenünk lett kifejlesztve. Ré célja az volt, hogy az ellenségeit megfossza az etudoktól.

- De a Weretek a duatéra is hatással lett.

- Igen, a lefolyás lassabb volt, ráadásul egyedenként változott, de minket is pusztítani kezdett – beleborzongott. – Ré és a követői elmenekültek, mivel csakhamar közellenséggé váltak. Néhányukat, akik nem tudtak időben eltűnni, nyilvánosan meglincselték. Én mondom, a Weretek rettenetes kínokat okoz, de amit ők kaptak… az szörnyűbb volt…

- Megérdemelték – fűzte hozzá O’Neill.

- Nem vitás. Lényeg a lényeg. Kerestük a gyógymódot, megkíséreltünk összeolvadni a bolygón élő más állat- és növényfajokkal, ezzel elérve azt, hogy azokat is megfertőzte a Weretek. A népünk pedig pusztult. Kértük az asgardok segítségét, hiába. Kifutottunk az időből. Végül, a kolóniák vezetői meghozták az első együttes döntést. Fajunk fennmaradása érdekében mindazokat, akik az első stádiumban vannak, az asgardok segítségével hibernálták. Így a fajunk is fennmaradt, és az asgardok is kaptak időt a gyógymód keresésére.

- Azóta eltelt tízezer év – mondta Hammond.

- Igen… fel is tennék nekik néhány kérdést – vallotta be enyhe éllel Grow.

- Az asgardoknak is megvan a maga fajbeli baja – kezdett bele Daniel a védőbeszédébe. – Egy ideje képtelenek a szaporodásra, és csak klónozás útján képesek fennmaradni. Viszont ebből adódóan minden újabb létrehozott test valamivel silányabb az elődjénél. Jelenleg az asgardok is a kihalással néznek szembe. Ráadásul, háborúban állnak a replikátorokkal...

- Daniel, én nem hibáztatom őket – szólt közbe Grow. – Nem ők tehettek erről, hanem a Réfélék. Ráadásul, az asgardok tudása sem korlátlan. Nem csodálom, hogy nem találtak ellenszert egy ilyen adaptív szerre.

- Adaptív? – Vonta fel a szemöldökét Carter. – Mégis mennyire?

- Annyira, hogy bármivel olvad össze egy duate, azt azonnal megfertőzi – válaszolt Grow, s mindenki arcára kiült az aggódás.

- Akkor tehát Farrell ezredes… fertőzött? – Kérdezte a várható választól rémülten Hailey.

- Igen. Ez a része neki sem tetszett.

- Nem csodálom – hüledezett O’Neill.

- És mi? – Kérdezte a helyzethez képest nyugodtan Teal’c.

- A Weretek csak azt fertőzi meg, akivel összeolvadok. Levegőben kizárólag az etudok között terjedt.

- Meddig maradhat így életben? – Puhatolta Tallman.

- Úgy száz, kétszáz évig – a válasz mindenkit mellbe vágott. – Ebben az állapotban. Ré nem véletlenül választotta ezt a kombinációt. A Weretek néhány nap alatt megöl egy etudot. Egy duatét néhány hónap alatt. Azonban, a goa’uld gyógyító ereje nemcsak a fájdalmakat mulasztja el, de tíz-húsz évvel megnöveli a lefolyási időt. Ha pedig ezt kiegészítik a szarkofággal, ahogy azt Ré tette, ez az idő a duplájára, ha nem a triplájára nő. Persze, mivel a duate test önmagában rendkívül nehezen regenerálható, így előbb-utóbb úgyis a betegség győz. És itt jött képbe az ember. A maguk teste rendkívül könnyen gyógyítható, akár még a halálból is visszahozható. Ezt a képességet pedig a duate megörökli az összeolvadás során. Következésképpen Ré annak a fiúnak a testébe bújva, egy goa’ulddal és a szarkofág erejével szinte halhatatlanná vált, a benne lappangó betegség ellenére.

- Meggyógyult? – Tudakolta Daniel.

- Nem, csupán képes volt védekezni ellene. Ám ha elhagyta volna a fiút, a goa’uldot és felhagyott volna a szarkofág használatával, elpusztította volna a Weretek.

- Hm… - Hammond ezek után már csak egyetlen kérdésre szeretett volna választ kapni. – Farrell ezredes mennyi ideig maradhatna életben a goa’uld és… maga nélkül?

- Nem vagyok orvos, a Wereteket sem ismerem annyira, de szerintem legalább húsz éve lenne. Az emberi immunrendszer elég erős, hogy hosszú ideig kitartson. Talán egy szarkofág meg is tudná gyógyítani. Nem tudom… de, Christian ragaszkodik hozzá, hogy benne maradjak – Grow lehunyta a szemét, majd mikor kinyitotta, az egész testtartása megváltozott. – Tábornok, uram. Tiszteletteljesen kérem önt, hogy engedélyezze Grow maradását. Továbbá, szeretnék neki segíteni a duate kolóniák átkutatásában, hátha valahol, valamilyen módon túlélőkre bukkanhatunk.

- Farrell ezredes? – Kérdezett rá Hammond.

- Igen, uram, én vagyok – bólintott.

- És azt mi honnét tudhatnánk? – A kérdés többeket is meglepett. Úgy tűnt, a szobában lévők nagy része már elfogadta Farrell és Grow szokatlan együttlétét, ellenben a tábornokkal.

- Tessék? – Kérdezett vissza az ezredes, hasonlóan döbbenten. Szentül hitte, hogy mindenkit sikerült meggyőzni.

- Bocsásson meg fiam, de egyáltalán nem lehetünk abban biztosak, hogy maga önmaga. Egy hónapja rejtőzik önben az a lény, ez idő alatt pedig nem csak minket, de a családját és a barátait is át tudta ejteni. Ezek után az adott szava vajmi kevés garancia az igazára.

- Ezzel tisztában vagyok tábornok, de…

- Értse meg, több kell ennél – vágott a szavába Hammond.

- Tábornok – szólt közbe O’Neill bátortalanul. – Mégis csak ő mentetett meg minket.

- És az is biztos, hogy nem viselkedik goa’uldként – tette szóvá Scoggins.

- Én pedig nem engedhetem el a USA tengerészgyalogságának egyik ezredesét két idegen befolyása alatt, melyből egy nyíltan ellenséges, ha nincs rá valami biztosíték, hogy a tudását nem használják a Föld ellen – Hammond kérdőn Farrell-re nézett. Hinni akart neki, ám nem ez lenne az első eset, hogy egy idegen megtéveszti őket. Ilyesmi miatt vesztett el olyan embereket, mint Kawalsky őrnagy, Hawkins őrnagy vagy Dr. Robert Rothman.

- Garanciát akar? – Kérdezte Farrell, látva a tábornok arcán a kétely és a hit közti vívódást.

Hammond bólintott, Farrell pedig talpra állt.

- Akkor kérem, parancsolja meg az őröknek, hogy ne lőjenek.

- Miért? – Kérdezte gyanakodva O’Neill. – Mire készül?

- Amit most fognak látni, az kicsit ijesztő lesz, de a szavamat adom, hogy egyáltalán nem veszélyes – Hammondra pillantott. Végig a szemébe nézett, így biztosítva szándékáról.

- Ne lőjenek – adta parancsba Hammond.

Az őrök engedelmesen bólintottak. Farrell nyelt egyet, majd behunyta a szemét. Mélyeket lélegzett, izmait tudatosan ellazította. Aztán az egész teste vakító fehérségben kezdett ragyogni, betöltve az egész szobát. A jelenlévők behunyták, vagy eltakarták a szemüket. A fényár még az eligazító alatt lévő vezérlőbe is leszűrődött. Mindenki izgatottan tekintett felfelé, ám a helyüket nem hagyták el.

A ragyogás amilyen gyorsan létrejött, olyan sebesen enyészett el. Farrell egyensúlyát vesztve a székébe zuhant. Hailey azonnal felé kapott.

- Uram, jól van? – A választ azonban már alig hallotta, tekintete megakadt az ezredes mellett álló alakon.

A duate humanoid alkatú volt, de magasságra alig lehetett nagyobb a hadnagynál. Szürke bőre aszottnak és keménynek tűnt, mintha kiszáradt volna. Törzséhez képest nagy fején két, méretes, szűk résű éjfekete szem ült. Orra és ajkai nem voltak. Száját csupán egy függőleges hasíték szelte át középen, ettől szétnyíló virágra emlékeztetett. Kifejezetten vézna teste miatt rettenetesen törékenynek nézett ki.

- Jól vagyok – felelt Farrell Hailey kérdésére, majd felállt. Aggódva Growra pillantott, aki visszanézett rá és bólintott. Az ezredes arcán mosoly jelent meg, mintha egy régen látott barátot üdvözölne. – Hammond tábornok, bemutatom Growt.

- Örvendek – mondta elhűlve Hammond, miközben felállt. Az asztalnál ülők követték a példáját.

- Én szintén – felelte Grow tökéletes angol kiejtéssel, ám enyhe visszhanggal a hangjában. Mintha egyszerre ketten beszéltek volna kis időeltolódással. – Mint láthatja, óhaja szerint elhagyhatom Christiant. Nem megszálló vagyok, csupán vendég.

- Így van – szólt Farrell. – Immár ön is láthatja, hogy Grow nem ellenség. Saját akaratomból, mindenféle idegen befolyásoltságtól mentesen kérem, had maradjon bennem. Engedje, hogy segítsek neki.

- És a goa’uld hol van most? – Kérdezte Hammond.

- Bennem – felelte Grow, majd bizonyítékképpen felvillantotta a szemeit. – Áthoztam magammal.

- Látja, uram? Ez a garanciánk – hálásan az alacsony teremtésre pillantott. – Ő megmentette az életem Hondurasban. Az én felfogásom szerint olyan súlyban kell visszafizetni egy adósságot, amilyenben adták. Ez esetben, életért életet. Segített, hogy újra láthassam a lányom. A legkevesebb, hogy hazajuttatom, ha lehetséges.

Hammond elgondolkodva pillantott hol az ezredesre, hol a duatéra. Megkapta a biztosítékot, amit akart. Immár kételyek nélkül hihetett az ezredesnek.

- Rendben van, engedélyezem, hogy Grow önben maradjon, és segítsen neki átkutatni a duate kolóniákat.

- Köszönöm, Hammond tábornok – hajtott fejet Grow.

- Köszönjük – helyesbített Farrell.

- Azonban le kell mondania a rangjáról és beosztásáról – tette hozzá a tábornok.

- Mi van? – Szólalt meg Hailey, aztán rájőve, kit vont kérdőre, bocsánatkérően hozzátette. – Uram…

Hammond elengedte a füle mellett.

- Ez a legkevesebb, azok után, hogy az ezredes előre megfontolt szándékkal, saját akaratából elhallgatott előlünk olyan információkat, melyek miatt a küldetésük kudarcra ítéltetett – mielőtt újabb tiltakozások hangzottak volna el, folytatta. – Azonban bizonyos enyhítő körülmények miatt eltekintek a hadbíróságtól.

- Értem, uram – egyezett bele ezzel Farrell az alkuba.

Pontosan tudta, Hammond miért döntött így. Valamit le kell tennie a felettesei asztalára. Valami magyarázatot arra, hogy miért pusztult el az a bolygó, ami csak rájuk várt és szinte korlátlan hadi és technológiai forrással rendelkezett. Valamint azt sem ártott elmesélnie, miért megy el bizonytalan időre az egyik ezredese, aki tudott mindent, ami annak a bolygónak a felfedezéséhez kellett, de nem fedte fel az információkat időben. S mivel megadta neki a bizonyítékot, hogy nem volt idegen befolyásoltság alatt, így csak ez az alternatíva maradt.

Farrell hálásan biccentett, majd szembe fordult Growwal. A lény kinyújtotta vékony kezeit és megérintette az ezredes csuklóit. A duate teste vakítóan ragyogni kezdett, újra betöltve a szobát. Mikor kihunyt, már csak Farrell állt egymaga, Grow eltűnt.

- Milyen érzés? – Kérdezte O’Neill, mikor látta, hogy rangtársa teljes testében megremegett.

- Még a hajam is zsibbad – felelte Farrell. Mikor a bizsergés elmúlt, újra Hammondhoz fordult. – Uram, lenne még egy kérésem, ám ezúttal ez személyes.