Kedves Foxflame!, úgyis, mint „Goa’uld Rendszerúr”, és…Kedves Iofiel! Úgyis, mint e fórumon „Ős” képződmény! Ó! Ó! Ó! …
Személyemre szóló építő jellegű, így értékes kritikai megjegyzéseitek (=beszólásotok) hatására önkritikusan elgondolkodtam. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges, hogy tévhitekben szenvedek?
1. A téma címe, ahol szövegelek, magáról a rajongásról, mint emberi tulajdonságról szól. Elhittem hát, szabad e kérdés alapján, a nyakamon ülő szivacsot gondolkodásra használnom. E közben a témára vonatkozó ismereteimre és tapasztalataimra hagyatkozva arra jutottam – ismét -, hogy személyes véleményemtől függetlenül igazként tudhatom: van, akire rajongóként szó szerint illik a nyelvi és bizonyos speciális tudomány szerinti meghatározás. Tehát akad ember, aki „simán, egyszerűen” csak az, akinek a rajongót általában mondják. De sokan másként rajongók, mivel különböző módon, más-más emberi tulajdonságokat is magukon viselnek. Rajongásuk tárgyával azonosulni, kapcsolatba kerülni vágyva vágyódnak, álmodnak, álmodoznak, szenvedélyesen, kitartóan, türelmesen, idő-pénz-érdeklődést kielégítő fáradozás dolgában magukat nem kímélve, teljes odaadottsággal, már-már igazi szeretetre képesen, legjobb tulajdonságaikat áldozzák a rajongás tárgyának oltárán. Az élmény során belül sokoldalúan gazdagodva, épülnek, szépülnek.
Míg mások önmagukra, gyakran környezetükre káros, veszélyes beszűkültséggel, önző tulajdonságokkal élik meg a rajongás élményét. Látszati dolgoknak, statisztikailag értékelhető módon hódolnak a függelemnek, és egyszerűségében felszínesebb rajongó élményeikből könnyedén lépkednek ki-be, mint ahogy naponta a cipőinkből lépkedünk ki s be.
Ezek szélsőségek, de ahány egyéniség van itt közöttünk, annyiféle rajongóként jellemezhetőek vagyunk. Jó, hogy ez így van. Azonosságaink és különbözőségeink színskálája végtelen, ezért van mit beszélni a közös témáról.
Tévedés ne essék: a „többet, könnyen, gyorsan, felszínesen” nem kevesebb, csak más, mint a „ritkábban, (hiszen egyeseknek egy-egy rajongó élmény évekig tartó hűséges foglalatosság), lassabban, de mélyebben kifejlődő, kifejeződő élmény.
Személy szerint senkit nem kívánok minősíteni, csak a dolog sokoldalúságának lehetőségére akartam volna felhívni a figyelmet. Gondolom, az önvizsgálatot, a minősítést végezze el mindenki maga. Ne egymást minősítsük, mert alig ismerjük egymást. Én csak elmondom mi jön felszínre bennem a kérdés hatására. Amit tudok, más is tudhatja, nem én fedeztem fel a spanyolviaszt. Az idézetekkel a tőlem független valóság tartalmakat szeretném bizonyítani.
Rosszul hiszem, hogy helyes az adott témáról itt és most, és így gondolkodni? Erősítse meg végre valaki az én oldalamat is, ne csak a kritikusaim, akadékoskodóim kapjanak hangot. Eddig leginkább „Smiler” gondolkodott velem együtt.
2. Én akkor jártam iskolába, és olyan iskolába jártam, ahol a tanár a tantárgyát tanította, ha ezt jól csinálta, jó tanár volt. Igazán jó tanár az volt, aki pedagógus is volt egyidejűleg, aki a tantárgyán kívül a gyerek, az ifjú számára az emberi élet más dolgairól is tudást adott, általános szellemi, érzelmi értékekre is tanított.
A legjobb tanáraimtól azt tanultam, hogy az iskolai tudás –a lexikális tudás mellett- leginkább csak tájékozódni segít majd az életben. Ha igazán tudományra vágyom, tudjam majd, hol keressem a bővebb ismereteket.
Megjegyeztem hát, hogy létezik „értelmező szótár”, és az mire használható. Mivel a rajongás kérdése érdekel, mert sok fontos, jó és érdekes élményem fűződik ehhez, volt negyed órám, felütöttem néhány kötetétét egy-egy szónál, és néhány dolgot elolvastam. Ettől még nem lettem nyelvész.
Tudva a pszichológia tudományáról, némi érdeklődéssel, és egy kis időráfordítással, meg a rajongás kérdését illető célirányosság árán elolvasgattam néhány könyvet. Ettől még nem lettem pszichológus.
Lehet, hogy e dolgokról is rosszul gondolkodom?
3. Nem gondolom viszont, hogy e fórumon csak az számít, és csak az a rajongó a talpán, aki hozzászólási statisztikákat döntögetve naponta 5x szól be jelentéktelenül. Noha ez is lehet cél és stílus, és se több, se kevesebb annál, mint az én törekvésem, miszerint amikor tehetem a munkahelyi gépemen, figyelek az itt fórumozók kedves mindegyikére, és ha van idő, próbálok a magam felvállalható módján szólni az értelemhez.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a „magam kifejezési módja” hosszabb, mint az átlagos. De az élet rövid, és annyi mondanivaló, ismeret, mélységes és magasban szárnyaló érzelmi élmény van, amit szét kellene osztani magunk között! Bocs a hosszúságomért, bocs, ha sok vagyok! De ne azt nézzétek, ki mondja, hanem mindazt, amit az élet sokféleségéről beszélgetünk!
Továbbá ellentétességeink ellenére is vállalom a kebelbarátságot veletek, mert aki RDA-t szereti, vagy bármi másért érdeklődik -de nagyon!- a vele híres CSK iránt, az rossz ember nem lehet.! Fogadjatok be nyugodtan, és is elfogadlak benneteket úgy, amilyenek vagytok.
Greta Írta:Kedves Foxflame!, úgyis, mint „Goa’uld Rendszerúr”, és…Kedves Iofiel! Úgyis, mint e fórumon „Ős” képződmény! Ó! Ó! Ó! …
Személyemre szóló építő jellegű, így értékes kritikai megjegyzéseitek (=beszólásotok) hatására önkritikusan elgondolkodtam. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges, hogy tévhitekben szenvedek?
1. A téma címe, ahol szövegelek, magáról a rajongásról, mint emberi tulajdonságról szól. Elhittem hát, szabad e kérdés alapján, a nyakamon ülő szivacsot gondolkodásra használnom. E közben a témára vonatkozó ismereteimre és tapasztalataimra hagyatkozva arra jutottam – ismét -, hogy személyes véleményemtől függetlenül igazként tudhatom: van, akire rajongóként szó szerint illik a nyelvi és bizonyos speciális tudomány szerinti meghatározás. Tehát akad ember, aki „simán, egyszerűen” csak az, akinek a rajongót általában mondják. De sokan másként rajongók, mivel különböző módon, más-más emberi tulajdonságokat is magukon viselnek. Rajongásuk tárgyával azonosulni, kapcsolatba kerülni vágyva vágyódnak, álmodnak, álmodoznak, szenvedélyesen, kitartóan, türelmesen, idő-pénz-érdeklődést kielégítő fáradozás dolgában magukat nem kímélve, teljes odaadottsággal, már-már igazi szeretetre képesen, legjobb tulajdonságaikat áldozzák a rajongás tárgyának oltárán. Az élmény során belül sokoldalúan gazdagodva, épülnek, szépülnek.
Míg mások önmagukra, gyakran környezetükre káros, veszélyes beszűkültséggel, önző tulajdonságokkal élik meg a rajongás élményét. Látszati dolgoknak, statisztikailag értékelhető módon hódolnak a függelemnek, és egyszerűségében felszínesebb rajongó élményeikből könnyedén lépkednek ki-be, mint ahogy naponta a cipőinkből lépkedünk ki s be.
Ezek szélsőségek, de ahány egyéniség van itt közöttünk, annyiféle rajongóként jellemezhetőek vagyunk. Jó, hogy ez így van. Azonosságaink és különbözőségeink színskálája végtelen, ezért van mit beszélni a közös témáról.
Tévedés ne essék: a „többet, könnyen, gyorsan, felszínesen” nem kevesebb, csak más, mint a „ritkábban, (hiszen egyeseknek egy-egy rajongó élmény évekig tartó hűséges foglalatosság), lassabban, de mélyebben kifejlődő, kifejeződő élmény.
Személy szerint senkit nem kívánok minősíteni, csak a dolog sokoldalúságának lehetőségére akartam volna felhívni a figyelmet. Gondolom, az önvizsgálatot, a minősítést végezze el mindenki maga. Ne egymást minősítsük, mert alig ismerjük egymást. Én csak elmondom mi jön felszínre bennem a kérdés hatására. Amit tudok, más is tudhatja, nem én fedeztem fel a spanyolviaszt. Az idézetekkel a tőlem független valóság tartalmakat szeretném bizonyítani.
Rosszul hiszem, hogy helyes az adott témáról itt és most, és így gondolkodni? Erősítse meg végre valaki az én oldalamat is, ne csak a kritikusaim, akadékoskodóim kapjanak hangot. Eddig leginkább „Smiler” gondolkodott velem együtt.
2. Én akkor jártam iskolába, és olyan iskolába jártam, ahol a tanár a tantárgyát tanította, ha ezt jól csinálta, jó tanár volt. Igazán jó tanár az volt, aki pedagógus is volt egyidejűleg, aki a tantárgyán kívül a gyerek, az ifjú számára az emberi élet más dolgairól is tudást adott, általános szellemi, érzelmi értékekre is tanított.
A legjobb tanáraimtól azt tanultam, hogy az iskolai tudás –a lexikális tudás mellett- leginkább csak tájékozódni segít majd az életben. Ha igazán tudományra vágyom, tudjam majd, hol keressem a bővebb ismereteket.
Megjegyeztem hát, hogy létezik „értelmező szótár”, és az mire használható. Mivel a rajongás kérdése érdekel, mert sok fontos, jó és érdekes élményem fűződik ehhez, volt negyed órám, felütöttem néhány kötetétét egy-egy szónál, és néhány dolgot elolvastam. Ettől még nem lettem nyelvész.
Tudva a pszichológia tudományáról, némi érdeklődéssel, és egy kis időráfordítással, meg a rajongás kérdését illető célirányosság árán elolvasgattam néhány könyvet. Ettől még nem lettem pszichológus.
Lehet, hogy e dolgokról is rosszul gondolkodom?
3. Nem gondolom viszont, hogy e fórumon csak az számít, és csak az a rajongó a talpán, aki hozzászólási statisztikákat döntögetve naponta 5x szól be jelentéktelenül. Noha ez is lehet cél és stílus, és se több, se kevesebb annál, mint az én törekvésem, miszerint amikor tehetem a munkahelyi gépemen, figyelek az itt fórumozók kedves mindegyikére, és ha van idő, próbálok a magam felvállalható módján szólni az értelemhez.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a „magam kifejezési módja” hosszabb, mint az átlagos. De az élet rövid, és annyi mondanivaló, ismeret, mélységes és magasban szárnyaló érzelmi élmény van, amit szét kellene osztani magunk között! Bocs a hosszúságomért, bocs, ha sok vagyok! De ne azt nézzétek, ki mondja, hanem mindazt, amit az élet sokféleségéről beszélgetünk!
Továbbá ellentétességeink ellenére is vállalom a kebelbarátságot veletek, mert aki RDA-t szereti, vagy bármi másért érdeklődik -de nagyon!- a vele híres CSK iránt, az rossz ember nem lehet.! Fogadjatok be nyugodtan, és is elfogadlak benneteket úgy, amilyenek vagytok.
Üdv: Greta
Greta, Greta...!
Kicsit talán félreértettél! Szó sincs róla, hogy nem fogadunk el, nem fogadunk be, ahogy te is írtad, minden ember különböző, mindenkit hagyni kell kibontakozni! Ez így is van! Nem azt mondjuk, hogy nincs igazad, vagy hogy nem szeretünk, mert túl sokat írsz! Hidd el, semmi bajunk veled! Ez egy nagyon jó dolog, hogy így állsz hozzá a témához, és szívvel-lélekkel dolgozol azon, hogy megismerjük a te gondolataidat is! Teljes mértékben el vagy fogadva a fórumozók körében, az égegyadta világon semmi bajunk veled!
Ha már előző idézgetéseimmel megágyaztam a világ tudtára adni érdemes, személyes, remélhetően tanulságos két rajongó élményemnek, akkor el is mondom azokat.
Az első a 60-as évek elején kezdődött, 14-19 korom közötti eset. Ha lett volna külső szemlélő,-de nem volt, mert mások értetlenkedésétől, a rosszalló megítéléstől tartva szándékaim, gondolataim, érzéseim tisztaságát, öt éven át magamba zárva hordoztam a dolgot-, akkor „simán, egyszerűen” egy színész iránti „rajongás” jeleit látta volna rajtam. Rajongásom tárgya Otto Mellies NDK színész volt, akire feltehetően e hazában ma senki nem emlékszik.
A hozzáfűződő szerény statisztika, azon idők korlátozott info szerzési lehetőségei miatt ennyi volt: Két filmjét -egyiket 6x, másikat 4x- láthattam, erről 10 db mozijegy „gyűjtemény" tanúskodott. A tv-ben egy hatrészes, szovjetekkel koprodukciós filmje ment. Három magyar és egy német nyelvű itthoni újságban vadászhattam rendszeresen a róla szóló hírekre. Van egy nagylemezem egy estét betöltő színházi előadásának („Iphigenia Aulisban”) eredeti hangfelvételével. Slussz!
Info csak a karrierjéről volt: drámai művész, a rangos berlini Deutsches Theater tagjaként főleg színházban játszik. Járt egyszer Mo-on, Geothe. Lessing, stb. nagy német klasszikusok verseit szavalta. Néhány újságban egy-egy képet, cikket találtam róla, azokat (jobb híján) több példányban megvettem, és albumban őrizve naponta nézegettem. Slussz!
Magánemberéről csak azt lehetett tudni, hogy (megismerésekor) 32 éves volt. Sliussz!
Nem volt VHS, CD, DVD, PC, NET, filmek, magazinok tucatja, naponta friss információk sokasága, magánéleti pletykák, stb. Aki akkor nem volt világhírű művész, vagy hírneves sztár, azok neve, műve hamar süllyesztőbe került. Pedig OM tehetséges művész volt, de sajnos ritkán fordult elő a mozikban. Így kincsként becsültem a keveset.
Aki azt hiszi, hogy ilyen körülmények között unalmas volt rajongónak lenni, az téved. A „én” típusú rajongásom révén főleg nem volt az, mivel a lényeg, ami bennem a kedvencem által zajlott, az idegen szemnek láthatatlan, mások értésének felfoghatatlan maradt, és magyarázat nélkül utóbb sem lenne érthető.
Hiszem, hogy az emberrel nem történnek meg a dolgok véletlenül, csak úgy. Előzménye és utóhatása van bennünk minden fontosabb dolognak, akár tudunk róla akár nem, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Életünk eseményei fontosságukkal arányosan jövőt formáló emlékként meghatározzák a jelenvaló pillanataink milyenségeit. A fontos dolgok énünk belső templomának szilárd építményét alkotó téglájaként beépülnek az életünkbe.
Ami bennem, velem akkor történt, azt most muszáj személyes életemből rövid előzményként, és utólagos magyarázatként elmondani.
A „Nagy Semmik” örökségébe születtem. Szüleim születésem előtt elváltak, így apai ágbeli ember-kapcsolataim meghaltak számomra, mielőtt megismerhettem volna azokat. Korán árván maradt anyám ágán rokonság alig akadt, ami volt, távoli maradt számomra. Az engem egyedül eltartó anyukám életben maradásunk, megélhetésünk gondjaival küzdött. Nappal dolgozott, mire hazajött én aludtam. Nem volt szeretet szálakat alakítgató időnk egymásra. Összetartozásunk érzelmi alapok nélküli nagyon erős kötelékké vált.
Gyermekségem a gyengédség jelei, simogatások, rám figyelés hiányában, fontosságom tudata, érzete nélkül telt. Anyám pénzen vásárolta meg számomra idegenek gyermekőrző szolgálatát.
Tehát: Engem nem vártak itt a Földön, véletlen, kéretlen műve voltam. Nem ringtam puha, szerető érzelmi szálak bölcsőjében, érzelmileg semmi nem kötött a Földhöz. Belső világba zárt, érzékeny gyermek voltam. Lebegve a semmiben, bezárt világomból néztem kifelé, nem értettem miért nem fogad be a világ, én sem tudtam befogadni azt, amit magam körül láttam.
13-14 éves koromban már pontosan értettem, hogy örökölt emberkapcsolatok törődése nélkül szeretet hiányában szenvedek. Szeretetéhségem elmúlására vágytam, ezért sorsomon, jövőmön sokat tépelődve abszolút tudatos, logikus „életprogramra” találtam: Az örökletes szeretethiányt szerzettel kell pótolni. Magamnak kell megteremtenem majd ezen alapokon: A szeretet legkisebb forrásegysége a CSALÁD. Ehhez kell két különböző nemű ember, akik ismerik a legigazibb szeretet jegyeit és egymásnak adni, egymástól elfogadni is tudják azt. Kell egy ideálisan szeretni tudó férfi majd az életemben, a szeretet jegyeit nekem is felsőfokon kell ismernem, gyakorolnom. A legszebb kölcsönös szerelemben gyermekek áldásával kerek és teljes értékű család egységében megszabadulhatok a szomorú, csöndes magánytól.
Egy napon ebben a KÉSZENLÉTI, VÁRAKOZÓ ÁLLÁSBAN, ÁLLAPOTBAN találtam rá Schiller: Ármány és szerelem című NDK filmes változatára. (Csecsemőként anyatejből technikai okok miatt nem sok jutott, de moziba gyakran járó anyukám révén már pólyásan sokszor voltam ott, és ösztönösen jól is viselkedtem. Akkoriban sok jó példát adó, nevelő hatású művész film készült, Sűrűn kapott filmes élményeim tápláltak fokozatosan, formálták csöndes, komoly gyermektudatomat és lelkemet.)
Schiller műve a „Rómeó és Júliá”-hoz hasonló dráma. (Hiszem, ha Rómeó és Júlia pár évvel korosabban találkozik, más lett volna a történetük vége!) Schiller szerelmes párja, az arisztokrata Ferdinánd, és a polgári származású Lujza, Shakespeare fiataljaitól idősebbek, gondolkodásban felnőttebb, történelmi korban közelebbi, reális karakterek. Kristály tiszta, csúcson izzó, erős érzelmek, becsületes, hű, megalkuvástól mentes gondolkodás, a külvilág ármánykodásával szemben védekezően egymás megtartásáért vállalt hősies, bátor halál!
Na, ez valami más volt, mint amit a való világban én magam körül láttam. Az ilyen jellegű, mértékű, értékű érzelmek, emberi tulajdonságok, magatartás volt az, amit én magamnak is el tudtam képzelni.
Belső világom táptalaján -persze a dráma és a halálos végzet nélkül- gyökeret fogott a női és férfi mintakép, és maga a szerelem, amely érzés számomra a test, a lélek és a szellem egységében teljes szeretet szimbóluma lett.
Természetesen azért, hogy valóságos legyen az élményszerzés lehetősége, gondoskodtam a megszemélyesítésről. Adott volt Otto Mellies (OM), a tényleg létező fiatal, jóképű férfi, akit nem ismertem, és akiről infok hiányában nem is nagyon tudhattam meg többet. Felruházhattam hát Őt Ferdinánd minden tökéletes tulajdonságával. Célom lett, hogy a valóságot tükröző művészeti, tudományos élményeken keresztül, tanulás, tudás árán magam is naggyá váljak. Így felemelkedem OM-hez, pár év múlva megkeresem Berlinben. Jön a nagy találkozás, lehengerlem őt rá hasonlító tökéletességemmel, aztán családalapítás, boldogság, és kész a szép, teremtett jövő. 14 évesen elhittem a megvalósítás realitását!
Ezután nem volt más dolgom, mint tanulni, művelődni, épülni, szépülni, naggyá lenni.
Most jön az igaz lényeg: Évi 80-100 kulturális eseményen vettem részt (naplót vezettem ezekről): mozi, színház, komoly zenei koncertek, múzeumok, kiállítások. Rengeteget és mindenféle komolyságot elolvastam, minden érdekelt, ami műveltetett. Persze németül is tanultam. Szerencsémre megláttam és élveztem mindennek a maga, OM-től független szépségét is. Így kettős módon, óriási, életem emlékeiből kitörölhetetlen élményeket szereztem.
Természetesen mindig, mindenben az ember, az emberi kapcsolatok, ezek egymáshoz való viszonya, tulajdonságok, az emberi szeretet fajtái, ezek tudati és érzelmi, tartalmi jegyei érdekeltek. Az összegyűjtött ismereteket összehasonlítottam, rendszereztem, következtettem, szintézist kerestem, így gondolkodásom egyre felnőttesebbé alakult.
Arany János ars poetikája így szól:
„Nem a való hát,
Hanem annak égi mása lesz,
Amitől függ az ének varázsa.”
Énrám ez így volt igaz: Nem a való hát, hanem annak égi mása lesz, amitől függ az ÉLET varázsa.
Valóságos részletekből, de összességében már tökéletes és így már nem is létező módon etalonokat, ideálokat, példaképeket gyártottam. Vegytiszta, laboratóriumi, elméleti! Ez jellemezte a bennem épült jövő világot. Vezércsillagom, a szüntelenül előttem lebegő cél OM elérése, a vele való kapcsolat megvalósítása, a beteljesülés akarata, reménye volt minden lépésem, cselekedetem motorja.
Iszonyú „munkát” végeztem, elképzelhetetlen erő vitt előre és felfelé. Megszállott koncentráltsággal lebegett előttem életem szeretet szerzésre irányulása, amely OM képében, a vele kapcsolatos tervben öltött testet. Önmagában véve is óriási mennyiségű tapasztalat, tudás, élmény gyűlt bennem. Mindez leginkább a magyar dolgozataimban nyilvánult meg. Senki nem ismerte a felhajtó erőm tárgyát, senki nem is volt kíváncsi a belső világomra, de valahová ki kellett borítani, ami bennem volt. Hát írtam. Ez a mások bánatára lévő rossz szokásom úgy tűnik, nem múlt el. Magyar tanáraimat viszont igen csak meglepte drámai felnőttségem, komolyságom.
Gyermekségem „Semmi”-ségeit a „Minden”-ség megszerzésével akartam kárpótolni. KOMPENZÁCIÓRA építettem a jövőm! A kívülről ártatlannak, bár így alig látszó rajongásnak ez a történet állt a hátterében.
A történet csattanója?
Érettségi előtt álltam, amikor a tv-ben megjelent az én megtalálni vágyott, tökéletes példaképem, nagy szerelmem hatrészes filmje. Én 18-19 évesen döbbenten láttam, hogy a film történetétől, a szerepektől függetlenül a két szereplő, OM és a szovjet Larisza Luzsina szeme miként villan magánemberi vonzalommal egymásra.
Ekkor történt bennem valami. Ha nem jól láttam a dolgot, akkor is kérdő gyanúm támadt: Az én, immár 37-38 éves álombéli párom életének múltja van, tele kötődésekkel, meglévő, szétbonthatatlan valóságos kapcsolatai vannak, talán családja van? Akkor rám nincs is szüksége, akkor nincs esélyem nála?
Fölébredtem, földet ért a lábam a felismeréstől. Elszállt a magabiztosságom, szomorúan, de hitevesztett lettem: nincs realitása a nagy találkozásnak. A csalódás önmagam elképzeléseihez, igényeihez, reménységeihez képest állt be.
De ennél nagyobb felismerés várt rám!
Valóságra eszmélve, kinyílt szemekkel, felnőtt látásmóddal, tágult tudatommal a magam és közeli környezetem valóságára néztem és LÁTTAM: A korombeli osztálytársaim buliztak, idétlenkedtek, fiúk és lányok egymással foglalkoznak, a való életet próbálgatják, jókedvűen, élettel telve izegnek-mozognak, koruknak megfelelően élnek. Annyira vették komolyan a tanulást, művelődést, amennyire kötelezték őket, és amire koruknak egészségesen megfelelően igényük lehetett.
Eközben én az élet gyakorlati tapasztalásaitól messze, elméleti síkon felnőtt tudást szereztem, miközben a koromnak megfelelően szükséges és egészséges lehetőségek mellett elmentem. Gimnazista társaimmal nem volt igazi közösségem. Együtt voltunk, mégsem voltam velük. Lélekben, szellemiekben messze, és máshol jártam, mint ők. Én nem figyeltem rájuk, Ők pedig nem tudták, mi az, ami, és ki az, aki bennem lakik. Ha meg akartam volna mutatkozni nekik, nem értettek volna belőlem semmit.
Valamelyikőtök írta, hogy a sorsot nem lehet elkerülni. Igen. Egyedül voltam gyermekként, majd a leírt rajongással összefüggő igyekezetemben annyit intéztem, hogy egyedül maradjak ifjúként is, csak ekkor másként. Amíg az ideálok, elméletek gyártásával voltam elfoglalva, nem tanultam meg a valóságban látni, válogatni, választani, dönteni.
Nem tudtam mit kezdeni a bennem gyűlt bölcsességekkel, nem volt kinek eladni, odaadni. A korombeliek nem voltak kíváncsiak rám, a felnőtt világ tapasztalatlan gyereknek tartott. Voltak szép emlékeim, éber álmaim, reményeim. Súlyos belső értékek birtokában mégis magam mellé hullottam, mert akkorra 18-19 éves koromra használhatatlanul éppen, nem vezettek sehová.
Érettségi után nem volt módom rögtön továbbtanulni, dolgozni kezdtem. Családos emberek kis közösségébe kerültem. Emberismertet igénylő, humán szolgálatot jelentő szakmába csöppentem. Abban, szerencsémre, azonnal sikeresen hasznát vettem emberismereti tudásomnak, (érdekes, de itt ez tapasztalatok nélkül is működött!?) magánemberi kapcsolatok dolgában azonban továbbra sem vettem hasznát okosságaimnak.
Fiatalok nem voltak körülöttem, az idősebbek között nem volt felnőtt tekintélyem. Jellemző módon e közegben egy 62 éves, művelt, tapasztalt, özv. férfi kolléga akadt, aki hajlandó volt barátságból szellemi társam lenni. Vele minden témáról beszélgetni tudtam. Művészetek, tudományok, filozófia, politika, stb. Amikről évekig hallgatnom kellett, most mindarról beszélhettem. Kimondva tudással csiszolt, önálló gondolataimat, végre valaki előtt próbára tehettem, más ember gondolatainak tükrében megnézhettem magamat. Szép, de egyenlőre nekem haszontalan dolgokat láttam, a még mindig elégedetlen, szeretetéhes önmagam nézett vissza rám.
Környezetem nem tudta mire vélni a koros emberrel való kapcsolatot. Én naiv voltam, környezetem meg tapasztaltan látta a véget. Amíg barátságban álltunk az idős emberre, nem érdekelt, mit találgatnak rólunk. Nem zavart a korkülönbség, a szellemi partnerségben nem volt szerepe annak. Tiszta volt a lelkiismeretem, az én ideáljaimmal zavaros dologba nem mentem volna bele.
Lassanként kiderült, hogy amit kettőnk kapcsolatáról suttognak, az a férfi részéről igaz. Őt régebben, jobban ismerték. Mások tudták a barátságnál többet, mást akar tőlem. Ennek felismerésekor feltűnővé és más kapcsolatra elfogadhatatlanná vált a korkülönbségünk, Nem adtam el az álmaimat ezért az első, valóságos, félrecsúszni látszó kapcsolatért. Ez volt az első valóságos pofon az életemben a kapcsolatszerzés útján.
Hálás voltam a barátságért, de azonnal kiléptem az akkori munkahelyemről, és felemelt fejjel, immár tényleg felnőtt korúan, józanabbul kezdtem egy új életet. Főiskolás lettem, és a repülés iránti vonzalmamnak köszönhetően a MALÉV-hez kerültem. (OM iránti rajongásom idején sokat jártam Ferihegyre. Ott imádtam bele az álmaimat világgá repítő gépekbe, a repülés gondolatába, filozófiájába.)
Azt reméltem, ezután végre koromnak megfelelően tágul ki a Világ előttem. De nem így lett, mert az előbb elmesélt rajongó élmény következményei folyamatosan kísérnek, kísértenek.
A történet eszmei mondanivalója?
Az a meggyőződésem, és ezt próbáltam bizonyítani: Jó dolog, ha találunk valamit, valakit, ami rajongóvá teszi az embert. Ha a példa, a minta tartós, összetett, sokszínű élményt, tudást nyújt, sok-sok csodálatos, pozitív dolog megismeréséhez juthatunk önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Mindazt szabad, amin pl. én keresztül mentem. Nincs baj kölcsönvett tulajdonságokkal, teremtett ábrándokkal, álmokkal, ideákkal, stb. Csak józanul tudni kell a határokat, a VALÓSÁGTÓL nem szabad abnormálisan eltávolodni, és az IDŐVEL gazdálkodni kell tudni. Nem szabad elveszíteni önmagunkat, az önátadottságot nem szabad összetéveszteni az önfeladással, és nem szabad lemondani az önmegvalósításról. Veszélyes mások gondolataival, érzelmeivel úgy azonosulni, hogy a magunk egyénisége elvesszen közben.
Azt gondolom, ha csupán ezt az utolsó bekezdést írom meg hozzászólásként, nem lett volna érthető, miről beszélek. Reménykedve és félve hiszem, hogy van közöttünk, aki hozzám hasonlóan, ilyen módon, ennyire, a szenvedés, a szenvedély mélységeiben és az ujjongó lélek boldogságában, így ismeri a rajongás élményét.
Smiler! Ugye mondtam, hogy a kérdésedben ott van a jó válasz is?! Én megfizettem a megigazulás árát.
Greta vagyok, aki már nem biztos abban, hogy jól tette-e, hogy itt szövegelésbe kezdett. De befejezem magam.
Elmondtam már, hogy a Nagy Semmiből mikor, hogyan eszméltem. Hogyan lett program számomra a szeretet. Kevés tudás mellett és tapasztalatlanságomban, egy rajongási élmény következtében miként gyártottam ideálokat, mintákat, etalonokat, álmokat, illúziókat. Miközben a jövő valóságára készültem, a jelen valóságából pedig alaposan kiestem. Hogy mennyire volt torz a képzelt és tényleges valóság számomra, azt jól megmutatta első, említésre való kapcsolat szerzeményem: a 20-on éves önmagam és a hatvanas éveiben járó férfi páros szellemi batárság, amibe akaratlanul belesodródtam. Ott hagytam abba a fabulát.
Onnan tudtam, hogy felnőtté váltam, hogy félre sikerült barátságom idején kezembe vettem a Sorsom irányítását. Mondtam: Viszontlátásra! Önállóan választottam a változást, 180 fokos fordulat mellett döntöttem.
Munkahelyet változtattam, és a MALÉV-nél Ferihegyen kinyílt az ablak a Világra. Főiskolás lettem. Régi ismerőseimet, az emlékezetessé vált átmeneti barátságot -ami kapaszkodó volt, ezért ma is hálás vagyok érte- hűtlen módon elhagytam. Könnyű volt a lebegve haladás az ismeretlen új Világ lehetőségei felé.
23 évesen, teremtett új helyzetem kezdetén megismerkedtem egy férfival. Ő már csak 14 évvel volt idősebb nálam. Lengyel születésű volt. 5 éve NSZK-ban élt, német tulajdonságokkal rendelkező komoly, művelt, sokoldalú, színházi foglakozású ember volt. Leveleztünk, néha jött, eljegyzett. Azt mondta, szeret. A éppen, hogy melegen kapott érzéseket én sem tudtam forróbban viszonozni. Az eszem józanul azt súgta, nincs jövője az araságnak. Konkrétan nem tudtam megmondani miért, de jegyességünk második évének februárjában szakítottam. Mondtam a Sorsnak: Viszontlátásra, és belehaltam az álmaim megvalósulatlanságának csalódottságába.
Ez időbe fizikailag is belebetegedtem. Másfél hónap alatt 14 kg-t fogytam, júniusban, két hét különbséggel két műtéten estem át, de ekkor már asszonynevet viseltem.
Aznap, amikor a szakító levelet feladtam, külső-belső halálomban valaki megszólított. Aki engem az akkori állapotomban hajlandó volt észrevenni, amellett nem mehettem el.
25 éves voltam, a srác, aki rám talált, 28. Magas jóképű, afféle „kívül piros alma, belül romlott gyümölcs”. Bele volt építve a zseniség, meg a jóravalóság, én azt láttam, és hittem benne. A kallódó zseniből kifelé pedig akarat és jellemgyenge, italfüggő, goromba, csellengő-csavargó mutatkozott. Tudtam és láttam az utóbbit, de ezeknek nem hittem, hanem úgy döntöttem szamaritánus kedves nővér leszek. Nem kell legalább magammal foglalkozni, és mert más terhét könnyebb vinni, gondoltam, segítek a zsenijének, a jóságának világra jönni.
Eljegyzésünk napján, amúgy éppen lelki és fizikai betegségem ködében azt vettem észre, hogy viccelődve pofonról beszélgetünk. Arról jött szó, merek e pofont kérni, és ő mer e nekem adni azt. Mertem kérni, és megkaptam, amit kértem. A felrémlő józanság veszélyt sugallt, de én magamhoz való gyengeségem ellenére a srácba vetett hitem masszív lábain álltam, és szánt szándékkal, makacsul hurokba dugtam a fejem. Az életemet is odakínáltam, hátha a jóságomért nem mer több pofont adni. Áprilisban összeházasodtunk.
Az év szeptemberében, a februári szakítólevelemre válasz érkezett volt vőlegényemtől. Örömmel értesített, hogy végre sikerült lengyel vízumot szereznie, így elmehetett a mennyasszonyáért, feleségül vette, és boldogan élnek az NSZK-ban. Hát ezért kellett eljegyeznie. Így oka volt idejárni, a lengyel vízumért kuncsorgott. Amúgy „no komment”!
Házasságomban a pofonok így-úgy, de kéretlenül is jöttek. Az első évben megfordult a fejemben a válás, de nem léptem.
A 3. évben gyermeket követelt a férjem. Féltem, áldozatot így hozni a világra. De hittem, bíztam a magam erejében, az apa jóságában, és megkockáztattam, hátha hármasban jó lesz.
Gyönyörű, csodálatos lánykám született.
A papának baj volt, hogy nem fia lett, ezért az én hibámként selejtes minősítést kaptam tőle. A lányát sose bántotta, szerette őt a férjem, csak nagyon rosszul művelte ezt.
Életünk elviselhetetlenül zajlott. Az ötödik évben beadtam a válókeresetet. A szabaduló mutatvány nem sikerült. A férjemnek meleg otthon, puha fészek, a pofozógépnek áldozat, eltartó feleség, cselédség kellett. A bírósági végzés önmagában nem oldott meg semmit. Leálltam a perrel, más megoldásra vártam.
Én remény és reménytelenség között, a gyermekem, az anyám, a férjem között osztozva hányódtam.
A cérna elszakad, a türelem elfogyott. Az egykori álmokból rémálom lett, életem valóságából dráma. Gratuláltam magamnak a sodródással szerzett változatos élet tanulságaihoz, megtudtam 13 éven vett áldozaton, hogy: „Kutyából nem lesz szalonna”.
Két éves újabb, ezúttal következetesen végigvitt szabaduló mutatványom eredményeként, 13 év után elváltam. Nem tudnám még egyszer magam után csinálni, amit akkor véghez vittem. Iszonyúan józan, és kemény voltam. A férjem azt sem tudta mi történik vele, és visszakerült az utcára. Kivívta, kiérdemelte az otthonát nylonzacskóban hordó csavargó életet magának.
Házon kívülre kerülve, de azért a környezetünkben maradt. Gyakran előkerült, segítséget kért, amit ajtón kívül maradóként mindig meg is kapott. 50 évesen halt meg. Eltemettem. Ma csak én, a gyerekem, és az anyám járunk a sírjához. Őt még a halálos ágyán is megtagadta a saját családja, valamiért haragszanak rám. Tán keveset adtam magamból a fiúknak.
A per alatt albérletbe bújtattam a gyerekemet, anyámat, magamat. Anyám lakásába hagytuk a férjemet. A válás utána férjemtől megüresedett lakásunkat felújítottam, a bútorokat kicseréltem, az otthonunkban az első szögtől az utolsóig mindent, a rám bízottak életét a magaméval együtt kitakarítottam. Belsőmben: szívemben, lelkemben, agyamban kiégett, kongó üresség volt, amikor lerogytam magam mellé. A 180 fokos fordulat végrehajtása után visszanéztem, és mondtam a Sorsnak: Viszontlátásra!
A válás után 4 hónap múlva, 38 évesen, reggel 8 órakor leültem új munkahelyem első napján az új székemre, ahol rosszul lettem. 9 órakor szirénázó rohammentő vitt a kórházba infarktus gyanújával.
Érzéseimben igaz halálfélelem volt, a tudatom meg éles, de csak a fizikai érzéklet üzeneteit vettem. A mentőautó ágyáról láttam, kint és fent kék az Ég, süt a Nap, fülem az élet zaját hallotta.
A halálközelség elmúlt, hamar kijöttem a kórházból. De más énem jött ki onnan, mint aki bement.
A múlt annyira fájt, hogy nem mertem rágondolni. A jövőt nem mertem kérdésekkel válaszért vallatni.
Az utolsó fizikai képlet maradt az uralkodó: a kék Ég, a Nap az enyém is lehetett. Megtanultam becsülni ezeket. Beleszerettem a Napba. Azelőtt mindig leégtem, ezután minden szabad percemet a nap melegével töltöttem, bírtam és élveztem az ártatlan simogatást. Az Időt a jelen valóság pillanataira váltottam, így könnyű volt viselni a kötelezettségeket. Belül picit szomorú, de igazi, kérdésektől, akaratoskodástól mentes béke, csend lett. Életem legtermészetesebb, legelfogadhatóbb 2-3 éve következett.
Ami elromolhat, az persze el is romlik. Felütötte bennem a hiányérzet, az életet faggató, kérdező, és válaszokat sürgető énem. A családalapítás többé nem volt kérdés, lecsengett számomra a lehetőség. A gyerekemmel való szeretet-kapcsolatom biztos bázisom lett. De volt még egy adósságom magam felé. Olyan társ szeretete kellett volna még, akivel a szellem, a lélek, a test hármas egysége is beteljesülhet. Nyugtalanított a kérdés, létezik-e ez számomra. Az a nyomorult, békétlenséget hozó VÁRAKOZÁS, újból felágaskodott bennem, feszültté tett.
Ha jól belegondolok, a test akarata talán mégsem volt olyan fontos. Meg az sem, hogy néven nevezem a vágyott ember-kapcsolatot. Becsületes, tiszta adok-kapokra, az azonosságok és különbözőségek, meg az állandóság és a változatosságok harmóniájára, valaki közösségében a tökéletes kiegyensúlyozottságra, kölcsönösen mérlegeletlen áldozatosságra, egymásért lenni, teljes arccal egymás iránt fordulni tudásra vágytam. Visszanézve a pillanatok öröméből táplálkozó életemre, úgy láttam a béke úgy volt béke, hogy csak éppen nem volt bennem háború. Igazi, végleges békére, nyugalomra vágytam. Első rajongó élményem ezt az illúziót, éber álmot tanította nekem.
45 éves voltam, 7. éve egyedül, a család, az otthon, és a munkahely között pendliztem. Ez alatt kétszer következett be a szokásos. Viszontlátásra múlt! És jött a 180 fokos fordulat. Új munkahely, környezet, kapcsolat, karrierváltások. A magam akarta, saját választásomon és döntéseimen alapuló változtatások, a jövő ismeretlenség vélt lehetőségei reményt keltettek bennem. Amikor nagyon ragadtam már a Földön járó valósághoz, amikor változtathatatlannak látszó görcsökbe bonyolódtak körülöttem a dolgok, akkor mindig léptem egyet az éber álmok felé. Változtattam, pedig utáltam, ha elvették a napraforgó árnyékát felőlem. (Aki ismeri a Bibliát, az tudja miről beszélek.)
45 éves koromban, az akkori munkahelyemen érkezett egy nálam öt évvel fiatalabb férfi kolléga. Komoly, nagyon okos, filozófus alkatú embernek látszott. Családos, és Isten tudatú ember volt. Rám bízták a munkai betanítását, ami alatt gyorsan összebarátkoztunk. Kiderült, hogy szellemiekben, vertikális látásmóddal egy hullámhosszon gondolkodunk. Hamar bizalmas kérdést szegezett nekem: mit gondolok arról, képes-e az ember a megváltozásra. Volt elméletem, és gyakorlati tapasztalatom bőven a válaszhoz.
Legbelül önző mohósággal, szüntelenül és állandóan megdicsőülést kereső, bámulatos sikereket elérő, mégis örökké elégedetlen, telhetetlen, boldogtalan, ezért életét változásokkal provokáló ember volt.
Évek óta tartó spekulációi révén éppen úton volt ahhoz, hogy ember feletti értékekről és dicsőségről szerezzen ismereteket. Isten léptékű-mértékű tulajdonságokat keresett. Ezért többféle vallásban kutatgatott, végül rátalált a Bibliára. Abban felfedezte a Jézus által adott Isten iránti tökéletes, önfeledt szeretet, és önzetlenség példáját. Ő éppenséggel egyik tulajdonsággal sem rendelkezett, de nagyon akart ezekben tetszelegni. Ebbéli sikeréhez kellett egy ember is, aki megcsodálja őt Isten szerepében. Azzá akart változni, amiről a Biblia szólt neki, mert már emberi léptékű dicsőségekkel, sikerekkel nem érte be.
Nálam párjára talált. Minden gondolatomra, érzésemre bibliai idézettel válaszolt. Megkezdett mondataimat tökéletesen velem azonos értelmezésben fejezte be. Ekkor döbbentem meg, hogy az a szeretet és önzetlenség, amit én ismerek, és gyakorlok itt az emberek között, az létezik. Nem vagyok hülye, és őrült (mert már ezt gondoltam magamról.) A Biblia, és íme egy ember visszaigazolták az én képzeteim létezését. Ez fantasztikus, óriási volt, ilyet álmodni sem tudtam! Ez a tükröződés minden elképzelésemet felülmúlta. Emberfeletti élmény volt megtudni, hogy van ember, akivel teljesen, tökéletesen azonos a meggyőződésünk, a hitünk, a látásmódunk.
Olyan szellemi közösség alakult ki közöttünk, amely Csoda volt, amiről nem lehetett ember által ismert kifejezésekben beszélni. Kötelezettségeinknek teljes mértékben, könnyedén eleget tettünk, de lényegében hat Biblia példányával zsönglőrködve, a valóságos emberi dolgoktól teljesen elszállva, csak egymásba merültünk. Egymást, meg egymás tükrében önmagunkat, azonosságainkat csodáltuk, és nem tudtunk a Csodával betelni.
Mivel olyasmibe botlottam, ami álmaimat túlszárnyalta, nem is tudtam az így kapott gyönyörű élményt, minden képzetet felülmúló tudatállapotot, szellemi táplálékot megnevezni. Azt kellet mondanom, hogy nem hiszem, hanem megtudtam, hogy van Isten. Ez a találkozás, ez az út egészen Isten tudatához vezetett.
9 hónap múlva (pont annyi idő, amennyi alatt egy gyermek is megszülethet) megszületett a mi kapcsolatunk eredménye egy rövid kijelentő mondatban. (Külföldi kiküldetésben este tízkor). Szellemtestvérem, zsákom tökéletes foltja azt mondta: ”Ha jól meggondolom, Te azért kellettél csak nekem, hogy bebizonyítsam, milyen jól tudom a Bibliát.” A papír 20 filléres lassú hullása azt susogta nekem: Tényleg tudja, de vizet prédikál, és bort iszik. Beszédje és a bibliai idézetek súlya alatt alig bírtam megkülönböztetni, hol kezdődik, és hol végződik az Isten, és hol kezdődik és végződik az én barátocskám Isteni képmása.
A kijelentés hallatán agyam lebénult. Felöltöztem, és lerohantam az idegen éjszakába. Amikor visszamentem, szó nem jött ki belőlem.
Újra itthon, kicsit feleszmélve,. feszegettem megváltozása okát. De nem volt hajlandó mással magyarázni a történteket, minthogy ami volt, az, elmúlt, most más van benne irántam, maga iránt. Ez a magyarázat nekem kevés volt, nem bírtam felfogni az átmenet nélküli végzetet. Az önigazolás, az azonosulás, az egymásra találás tökéletességének csodája elmúlt?!
Eszméletlen magasságból zuhantam vissza a valóságba. A történtek súlya alatt millió szilánkra hullott minden tudott, hitt, vélt gondolatom, érzésem. Minden megkérdőjeleződött számomra.
Na mit tettem? Négykézláb kúszva a valóság talaján, sárban, piszokban, pokolban találva magam, némán, beszélni sem tudva csak intettem a Sorsnak: Viszontlátásra! Olyan hétköznapi hibákat követtem el, olyan zavarodott, védekezésképtelen állapotba kerültem, hogy ezek miatt, akik nem tudták mi van velem, szétszedtek. Ösztönösen és szokásosan választottam, és változtatásról döntöttem.
Új munkahely, új környezet, stb.
Három évembe került, amíg az összezavarodott dolgok között a cserepeimből valami én-félét raktam össze. 50 évesen foltozott önmagamat újabb, szokásos változásnak tettem ki. Új munkahely, vadonatúj szakma, új képesítések, bizonyítványok. Szeretet, társaság, társ, barátság, ember kapcsolatok? Na ne!
Lecsendesedtem, és annyit intéztem az utóbbi időkben, hogy magam meggyőződésére újraépülten visszatért az egy időre elveszített Isten tudatom. Vitatkozó viszonyban vagyunk. Félek, ez már csak így is marad.
Lassan fogynak az élettel kapcsolatos kérdéseim, több a válaszok száma, mint a kérdéseké. Az elmúlt lehetőségeknek nem használnak a tanulással, tapasztalással, tudással szerzett bölcsességek. Nincsenek várakozásaim, meg nem igen beszélek a szeretetről. Ezt a szót csak a gyerekemmel váltogatjuk egymásnak. A munkámban sokan kérik még a szolgálatot. Mások szeszélyeit, önzését, rigolyáit, rosszindulatát, luxus igényeit, stb. nem szolgálom. Ügyelek a határvonalakra, és gyakorlom a „NEM”--et mondani tudást..
1996 táján hetek óta nézegettem a MacGyver-t. Időbe telt, míg észre vettem, módszeresen ülők a sorozat filmjei előtt. Idővel vettem észre RDA mosolya, fénylő sötét szemei, gyönyörű férfi keze, no meg a szerep, „a mindenre van megoldás szelleme” vonzását. Megpihentem a spontán szépségadományban.
Sok filmes élményemből tudom, kétféle színész létezik. Az egyik önmegsemmisülő típus, aki képes teljesen felvenni egy szerep adottságait. A másik fajta, erős ember-egyéniség, aki magából formája a megírt szerepeket. RDA az utóbbi. A külső tetszése, a belső ember vonzása kíváncsivá tett, ki ez az ember. Megtanultam a nevét, és információkat kezdtem gyűjteni róla.
Életrajzi, filmográfiai adatai után kutattam. Először csak cikkekhez jutottam. Net lehetőségem csak egy éve van. Egy ismerősöm gépén partizánkodtam információs alkalom után.
Autodidakta módon megtanultam NET-ezni, elkezdtem angolul tanulni, hogy az idegen nyelvű írásokat is értsem. Egy idő után rájöttem, hogy a róla szóló információk ismétlődnek. Honlapja tudatosan tervezett, fotói többnyire beállítottak, életrajzi adatai összeállítottak, média anyagai image-re kihegyezettek. Nem kértem a valóságot manipuláló, hatásvadászó művi képéből.
A színész helyett inkább RDA-t, a hétköznapi embert szeretném megismerni, úgy ahogy a nagyközönség kevésbé ismerheti őt. Másként kezdtem vallatni az információs lehetőségeket
Azt gondolom, ha megismerem az őt felnevelő, formáló szűkebb honi, családi, természeti, gazdasági, társadalmi környezetét, amely tükrözni képes őt, és ő azokat, úgy többet tudok meg róla.
Elkezdtem levelezni Minneapolis több utazási irodájával. Rengeteg képes, írásos anyagot, térképeket szereztem meg. (pl. Roseville friss telefonkönyve is megvan. Benne az egyik testvére ingatlan ügynökségének adatai, stb.) Friss minnesotai, minneapolisi újságaim vannak. Galériákkal, múzeumokkal kezdtem levelezni, kutattam RDA képzőművész mamája után. (Érdekes, de senki nem ismeri a mamát művészként, és amint céloznom kellett honnan ismerem a mamát, az RDA féle rokoni szálak hallatán bezárultak az infós válaszok.)
Bevándorló ősők után kutattam. Amerika történelmét olvasgatom.
Mivel Minnesota-Minneapolis-Roseville, Kalifornia-Los Angeles, Kanada-Brit Kolumbia-Vancouver, stb. RDA nevéhez kötődik, így elkezdtem e földrész, e helyek geológiai, földrajzi, természeti, stb. adottságaival foglakozni. (Milyen is a minneapolisi tél, a négy hónapos kalandozás útja milyen volt, merre vezetett Kanadában, stb. Mit látott, mit szerethetett meg ott, ami most benne lakik emlékként, stb.) Ilyen tartalmú könyvek, fotóalbumok, a Spektrum és National Geographic csatornáiról szerzett VHS-k visznek közelebb az őt körülvevő világhoz. Hogy megértsem a természetrajzi, geográfiai leírásokat, elmentem a Műszaki Egyetem tankönyv boltjába, és éghajlattani, földtörténeti tankönyveket vettem, azokat tanulmányozom. Speciális szenvedély, megszállottság uralkodik rajtam, ha ilyen témákba botlom. Bármi lázba hoz, megragadja a figyelmemet, ami Amerika. É-Amerikát (Mexikóig bezárva) és Kanadát folyamatosan nagykanállal fogyasztom. Bármilyen furcsa, szüntelenül RDA személyisége, milyensége izgat érdeklődési tárgyaim hátterében. Miatta vagyok érdeklődő, de ezen az úton tőle függetlenül is fantasztikus élményekben van részem. Színes, sokféle, eddig számomra nem ismert, lenyűgöző, gyönyörű, élvezetes Világot kapok ajándékba RDA-val együtt. Így fordulhat elő, hogy PC-m monitorán a Bryce Canyon egy látképe álcázza RDA-t.
Mondja valaki, írja értelmező szótár, és okítson bármely tudomány, hogy a rajongás egyoldalú, kritikátlan, csupa, szinte negatív emberi tulajdonságot jelentő haszontalan emberi tulajdonság. Inkább előhozza és megerősíti a türelem, az áldozatosság, a kitartás, szorgalom, a tanulni és tudni akarás, törekedni, fejlődni tudás, azaz az Élet iránti érdeklődés tulajdonságait. Őszintén szeretem RDA embernyi voltát, betyárkodó, és ezért magát önkritikával illetni is képes önmagát. Meg örülök a rajta keresztül kapott más, lelkemet feltöltő szép élményekkel.
Hálás vagyok, hogy programmal tölti meg az életem. DE csak a valóságos, igazi képét szeretem. Nagyon különbözőek vagyunk, a fizikai messzesége nem zavaró. Nem érdekel, minek fogalmazható, nevezhető a hozzákötődésem.
Legközelebb az, az RDA áll hozzám, aki visszavonul minnesotai háza magányába. Ott csendben szembefordul önmaga tükörképével, gondolatait, érzéseit, múltját rendezi. Egykorúak vagyunk, így tudom, élete 3/3-nyi változó szakaszát instruálja. Ez ismerős emberi foglalatosság.
Most itt ülök a gép előtt. Már nem potyognak a reggel óta tartó emlékezet által kicsalt könnyeim. Őszintén szólva, és érzéseimet illetően önsajnálatban leledztem. Gondolatban azt firtatgattam, szégyenkezzem-e önmagam, vagy mások előtt. De itt a befejezéskor már nyugodt vagyok.
Az első rajongó élményem elvitt a valóságtól, hogy egyszer megérkezzem a valóságba. Életemben választgattam, döntögettem, korrigálgattam. Manapság, mint ahogy látszik, még rajongó élményem során is csak a valóságba merek kapaszkodni. Álmodni pedig, egy amerikai útról álmodom csupán.
A köztisztviselők soraiban most zajló gyomlálgatás, leépítés során talán megengedtetik nekem, hogy ne küldjenek, hanem az előrehozott nyugdíjazás lehetőségével élve, magam mondhassam: Viszontlátásra! Aztán életem hátralévő változásairól kell döntenem.
Rövidesen nem lesz gépem, míg otthon meg nem teremtem a NET lehetőségét. Annyi idő van még addig, hogy átkot szórjatok a fejemre.
Most, hosszabb mondandóm után lélegzetet véve visszatérek 09. 24-i, álmodozással kapcsolatos kérdésedre, és ígéretem szerint válaszolok.
Kérdésed érdekes, mert míg tamáskodsz, szabad-e álmodozni, rögtön választ is adsz magadnak, igen, határok között.
A kérdés felvetésének két okát látom: vagy azért kérdezel, mert kétségeid vannak a válaszodat illetően, vagy nagyon erős meggyőződésed a válaszod, és a kérdés ürügy ennek a meggyőződésnek a megnyilvánítására.
A fórum e témakörében nem azért kezdtem hosszabb beszédbe, személyes példáimmal nem azért álltam ki a kör közepére célpontnak (Idelőjetek!”), mert bölcsnek gondolom magam, vagy, mert személyemet magamutogatón előtérbe akartam volna helyezni. Csupán meggyőződésem, hogy tőlem független igazságok leckéjét tanulhattam meg az élet során. Valamint szerettem volna a rajongás másokra gyakorolt hatásáról, az ezzel az élménnyel járó példaképekkel, ideálokkal kapcsolatos tapasztalatokról, az ezekkel összefüggő álmodozások, képzelgések, szenvedélyek, stb. és a valóság viszonyáról szóló véleményekről itt komolyabban hallani.
Nincs okom, jogom a megdönthetetlen, biztos válasz eldöntésére, de hosszabb mondandómból adódó saját véleményemmel csak megerősítelek abban, hogy álmodozni józan éberséggel szabad, kell, lehet, de csak határok között tehető. A minket körülvevő közvetlen valóságot sosem szabad szem elől téveszteni. Nem lehet úgy álmodozni, hogy önmagunkat feladva kiessünk a valóságból.
Úgy gondolom, hogy rajongás szempontjából akár negatív, akár pozitív tulajdonságokat gyakorlunk, ártalmasak a szélsőségek, és a tartalmatlan, önző felszínesség.
Szélsőség, ha börtönbe juttatja magát valaki a rajongás kényszerhatásai alatt, ha évekig üldözi, zaklatja valaki imádott példaképét. (Írtam ezekről az amerikai példaesetekről.)
De ártalmas az is, ha valaki felelőtlenül, erőszakosan telepszik a maga szenvedélyével a környezetén. Fecsérli az idejét.
A rajongás szenvedélyének hódolni csak tartalmasan, épülésünkre érdemes, másokkal szembeni toleranciával, úgy, hogy magunkat se veszélyeztessük a káros befolyásokkal.
Te igazán érted ezeket az összefüggéseket, és komolyan is gondolkodtál a kérdéseken. Kösz a figyelmedet. Veled más úton-módon is beszélgethetünk még.
Jól esett, és jól jött a nov. 1-i biztatásod. Eszerint figyeltél a témára. Te milyen rajongó vagy, hogyan éled meg? A sima, egyszerű lelkűek közül való, vagy mélyebben, sokszínübben is megérint a dolog?
Nem vártam dicséretet, de örülök, hogy sikerült érdekességet találnod a szövegemben. Ami tetszett, az igazán ott van benned. Az embernek azért tetszik valami sokszor, mert neki ismerős dologról szól valaki. Azt mondják, az ember magából indul ki.
Szóval, mi az ami neked tök jó? Ha van kedved, mond el mi lakik benned a témát illetően.