![]() |
|
Takiko: Csend - Nyomtatható verzió +- Abydos Gate Fórum (https://forum.csillagkapu.hu) +-- Fórum: Abydos Gate - Csillagkapu.hu (https://forum.csillagkapu.hu/forum-4.html) +--- Fórum: Magyar Csillagkapu Klub (https://forum.csillagkapu.hu/forum-45.html) +---- Fórum: Rajongói történetek (https://forum.csillagkapu.hu/forum-18.html) +---- Téma: Takiko: Csend (/thread-348.html) Oldalak:
1
2
|
Takiko: Csend - Nefadar - 2008-05-03 Valóban remek lett a folytatás is, én is kezdem megkedvelni a Genii katonát, pedig értük tényleg nem rajongok Takiko: Csend - takiko - 2008-05-05 nbbarcs Írta: Nincs mit, inkább én köszönöm a folytatást. Ennek örülök. Izgultam, hogy többen bénának fogják találni az ötletet. Ha mégsem az, akkor hurrá.
Takiko: Csend - takiko - 2008-05-05 Nefadar Írta: Valóban remek lett a folytatás is, én is kezdem megkedvelni a Genii katonát, pedig értük tényleg nem rajongok MÉg szerencse, hogy szegény Arthurt sem utálja mindenki. Örülök, hogy tetszett! ^____^ Takiko: Csend - takiko - 2008-05-05 Elanor Írta: Hello! Így vigyorogtam, mikor elolvastam a commentedet. Igyekszem, hogy a folytatásban se kelljen csalódnia senkinek.
Takiko: Csend - takiko - 2008-05-05 Chaya Írta: Nagyon jó a fejezet, bár még mindig csak a bevezetésnél tart érzésem szerint. A karakterábrázolásod pedig nagyon tetszik, igazán találó, különösen Rodney-é. Érdekes a fiatal Genii katona, a végén még kialakul valami barátság a csapattal? Remélem, mielőbb folytatod, mert nagyon várom. Hát ez már erősen a tárgyalás rész, legalábbis én annak szántam. Hogy lesz-e barátság "Arthurral"? Ki tudja? Majd kiderül... ^^ Rodney jellemével nem gyűlt meg annyira a bajom, inkább mindig azon szenvedek, hogy Teylát is megszólaltassam olykor-olykor. Szó ami szó, néha megfeledkeztem, hogy esetleg neki is mondania kéne valamit. ˘˘' Takiko: Csend - Nefadar - 2008-05-05 Ezzel én is így voltam az Emlékekben egy idő után. De megoldottam a Teyla kérdést végül frappánsan. Spoiler!Megöltem Takiko: Csend - takiko - 2008-05-07 Nefadar Írta: Ezzel én is így voltam az Emlékekben egy idő után. De megoldottam a Teyla kérdést végül frappánsan. Nem rossz ötlet ^^ Én is felvetettem magamban egy gondolat erejéig, deaztán ugyanolyan gyorsan el is vetettem. Pedig élveztem volna megírni, az biztos Majd talán egy másik fic-ben. Takiko: Csend - takiko - 2008-05-08 Íme itt az újabb fejezet. A következő lesz utolsó, igyekszem minél többet kihozni belőle, és persze minél gyorsabban. Jó olvasást! A barlangban, bár a szél ellen jó menedéket nyújtott, nem volt melegebb semmivel a kintinél, így Rodney azon kapta magát, hogy mind szorosabbra és szorosabbra húzza össze a takarókat, miközben Sheppard pisztolyát görcsösen szorongatja elgémberedett ujjaival. A szél úgy dudált, mintha eddig nem csinált volna semmit, sőt csak most kezdte rá igazán. A tudósnak eszébe jutott, hogy társainak egyáltalán nem lehet jó dolguk a fagyos hidegben, és némi lelkiismeret furdalás is izegni-mozogni kezdett a lelkében, ha a többiek sanyarú és sok sikerrel egyáltalán nem kecsegtető küldetésére gondolt. Nem tudta ugyan, mire készülhetnek, és hogy tervezik ezt az egész „kapun átjuttatunk egy üzenetet” dolgot, de direkt nem kérdezte meg tőlük, mielőtt leléptek. Egyrészt, mert ha tudja, akkor sem tehetett volna semmit. Ha Sheppardéknak sikerül, majd szépen visszajönnek ide és közlik, hogy mi történt. Ha úgy látják, nem tudnak a kapu közelébe jutni, nyilván szintén visszatérnek, hogy Rodney lángeszét kihasználva kitaláljon nekik valami új menekülési tervet. Ha pedig megpróbálják és elfogják őket… Ez volt az a lehetőség, amire egyáltalán nem akart gondolni, de ami pontosan ennek köszönhetően folyton eszébe jutott… nos, ha elfogják őket, akkor biztos nem árulják el, hogy ő hol van, de ezzel igazán nem lesz kisegítve. Segíteni nem segíthet rajtuk, legfeljebb megvárhatja, míg éhen hal, vagy, ami még rosszabb: nem bírja tovább és elalszik, Arthur meg kihasználva a helyzetet megszökik, vagy először lelövi, és csak aztán szökik meg. A fogoly, mióta kettesben maradtak szinte meg sem mozdult, csak a barlang falát bámulta meredten, és szemlátomást mélyen gondolataiba merült, mintha Rodney nem is létezne a világon. És a fizikusnak nem is volt ezzel semmi gondja, ettől függetlenül nem hagyta, hogy figyelme lankadjon, és hamis biztonságérzetbe sem akarta ringatni magát. Azt azonban nem bírta nem észrevenni, hogy Arthur néha meg-megborzong a barlang szájából idetévedő légáramlatokban, egy idő után pedig nem bírta tovább nézni a katona szenvedését. - Ha fázol, szerintem, van még ott hátul elég takaró. Hozz magadnak is – szólalt meg, mire a fogoly gyorsan felkapta a fejét. Úgy tűnt, nem számított társalgásra. - Na, akkor kell takaró, vagy nem kell? – csattant fel Rodney türelmetlenül, miután két percen keresztül csak bámulták egymást. - Hát… jó lenne. A tudós sóhajtva véve tudomásul a választ, lassan feltápászkodott, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat főleg, hogy közben még a pisztolyra is ügyelnie kellett. Egyszer véletlenül rá is nehezedett sérült lábára egy ügyetlen mozdulat után, mire rögtön cifra káromkodásban tört ki. - Nem kell velem jönnie… - ajánlotta volna fel Arthur, de a másik közbevágott. - Még csak az kell, hogy találj ott valami fegyvert a sok lim-lom között. Jövök és kész! - Felőlem – rántott egyet a vállán a fiú és, mikor Rodney intett neki elindult, tempóját a mögötte bicegőéhez idomítva. Tízpercnyi szenvedés után - minek következtében Rodney fájdalomtól elszürkült arccal rogyott le a helyére, Arthur pedig dupla pokrócokba csavarva ugyanezt tette a másik oldalon - azt vették észre, hogy mintha egy árnyalattal sötétebb lenne, mint azelőtt volt. - Alkonyodik – mondta Arthur színtelen hangon. - Remek – sóhajtott fel a tudós hátradöntve a fejét, és megpróbálva nem tudomást venni a kínzó lüktetésről, ami bokájából kezdett átterjedni a lábszárára is. Ekkor gyomra ismét veszettül korogni kezdett, és csak ekkor jutott eszébe, hogy amire odakint nem volt, most végre van lehetősége. Kiráncigált hát hátizsákjából egy energiaszeletet, feltépte a papírt és élvezettel majszolni kezdett, miközben Atlantiszra képzelte magát. Az első harapással egyből leharapta a szelet felét, és máris sokkal jobban volt. Pár perc múlva az a kellemetlen érzése támadt, hogy nézik. És mivel nem volt túl sok lehetőség, hogy ugyan ki lehet az illető, azonnal Arthurra kapta pillantását, aki majdhogynem nyálcsorgatva bámult az étel morzsáira, amik Rodney kabátját tarkították. Na tessék, itt vagyok egy isten háta mögötti jégbolygón, és még itt is kinézik a kaját a számból. Mondjuk, nem hibáztatom. Ő is ugyanannyit volt odakint, mint mi. Különben is, sosem árt barátkozni az ellenséggel. Így aztán, mivel maga is érezte, hogy gyomra meg tudna birkózni újabb adaggal, lassan megint táskájáért nyúlt és mivel pakolásnál sosem fukarkodott ilyesmivel, most is látott odabent még vagy fél tucat különböző ízűt. Kivett egyet, kibontotta, és azonnal szájába dugta, majd a katonára pillantott és megkérdezte: - Te is kérsz egyet? Arthur habozott. Látszott rajta, hogy jobb meggyőződése ellen való bármit is elfogadni az ellenségtől, Rodney viszont már unta hogy kinézik a kaját a szájából, így aztán kihalászva még egyet tartalék enegiaszeletei közül, odahajította a Genii fogolynak. Az bizalmatlanul méregette egy darabig, de Rodney szándékos torokköszörülésére felpillantott és a tudós várakozóan rávetett pillantásával találta szemben magát. - Oh… - vörösödött el – Köszönöm. Rodney csak morrant egyet, ami gyanúsan úgy hangzott „na azért”, és visszatért rögtönzött vacsorájához. Arthuron közben az éhség győzelmet aratott, és „pokolba az óvatossággal” elgondolással, halálmegvető bátorsággal beleharapott a szeletbe. Kis ideig érdeklődve forgatta a szájában. Furának találta az ízkombinációt, de nem kellemetlennek. Egyszerűen szokatlannak. Kissé csalódott ugyan, mert Rodney átszellemült arca alapján valami különleges finomságra számított, pillanatnyilag azonban éhség égette lyukas gyomra erősen fickándozott örömében, hogy végre kerül bele valami. Rodneynak, miközben elmélyülten rágcsálta az utolsó falatot, most először jutott eszébe tüzetesebben körülnézni. Bár ne tette volna! A barlang sötét volt. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, elvégre ez a barlangok általános tulajdonsága, viszont az előzőnél, ahol Shepparddal húzták meg magukat lényegesebben alacsonyabb mennyezetű és erőteljesen rövidebb is volt. Tulajdonképpen a bejárattól pár métert egyenesen tartott, aztán kanyarodott egyet – itt foglaltak ők helyet - és már vége is volt. Klausztrofóbiája új erővel tört rá, de nem merte behunyni a szemét egyrészt, mert félt, hogy azon nyomban el is alszik, másrészt, mert Arthur mégiscsak fogoly volt, bár jelen pillanatban látszólag jobban törődött az uzsonnájával, mint fogva tartójával. Csak nyugalom. Most nincs idő arra, hogy pánikba ess – közölte magával, persze csak gondolatban Szép tágas mezők… igen, gyönyörű mező, ahonnan JÓ távolra el lehet látni. Ezt még pár percig ismételgette, amíg kissé kezdett lenyugodni. Tudta, hogy alig fél óra telt el a többiek távozása óta, ő mégis óráknak érezte, és szinte elviselhetetlen volt az a tudat, hogy valóban annyit kell majd várnia, amíg történik valami. - Jól van? – kérdezte Arthur, mire Rodney felkapta fejét. A katona a szelet utolsó morzsáit is eltakarította, és egy ideje érdeklődve nézte az Atlantiszit, aki láthatólag nagyon kényelmetlenül érezte magát, bár a fiú el se tudta képzelni, miért van ez így. NEKI sokkal jobb oka lett volna rá, hogy komor hangulatban legyen, elvégre ő volt a fogoly. - Semmi gond – szegte fel a fejét Rodney, belül átkozódva, hogy miért látszik meg rajta rögtön, ha nem érzi jól magát. - Csak kérdeztem – vonta meg vállát a másik. - Én meg válaszoltam. - Bocsánat, nem akartam… csak annyit kérdeztem, hogy van… - szabadkozott Arthur kissé sértődötten, de Rodney nem igazán volt megalkuvó hangulatban, sőt, ennél szarabb kedve már nagyon régen nem volt. Legutoljára talán akkor, mikor az egyik dzsungeles bolygón szó szerint belefejelt a leghatalmasabb sártengerbe, amit valaha látott, és ami - szaga alapján - egyszer biztos megjárta valami emlősállat emésztőrendszerét. Vagy két hétig nem bírta kiűzni orrából, hajából azt a bűzt, na meg Sheppard kaján vigyorát sem volt könnyű megemésztenie. Pokolian elege volt az egészből és rájött, hogy ha más nem, Arthurnak legalább annyi haszna van, hogy kitöltheti rajta rosszkedvét. - Igen, én is hallottam! Jól vagyok… sőt remekül… mért is lenne okom panaszra, mikor egy jeges barlangban ülök, egy Genii-al, kificamodott bokával, ami veszettül fáj? Oh, és említettem már, hogy NAGYON fáj? Arthur döbbenten nézte egy-két pillanatig, töprengve, megsértődjön-e vagy sem, végül úgy döntött, nem teszi. Még azt is bevallotta: - Igaz, azt hiszem, hülye kérdés volt. - Csak hiszed? – hunyta le a szemét szorosan Rodney, majd mintha eszébe jutott volna valami, akaraterejét megerőltetve lehűtötte magát, lassan felnyitotta a szemét, és megszólalt: - Bocsánat. Rossz napom van. Arthur mereven bólintott, miközben mindketten azon tűnődtek, Rodney miért kért bocsánatot. A Genii pár percig a másik férfit bámulta, láthatóan töprengve valamin, amíg végül rászánta magát és megszólalt: - Öhm… én tanultam valamicskét egy katonai kórházban a gyógyításról… talán segíthetnék… - Nem, nem segíthetsz! - vágta rá azonnal Rodney, bizalmatlan pillantásokkal bombázva a fiút. - De miért nem? Mert nem bízik bennem? Jó rendben, ne bízzon! Csak tudnám, miért hiszik annyira, hogy felsőbbrendűek nálunk! Maguk Atlantisziak, meg a megközelíthetetlen városuk! Bárcsak sose tettük volna a lábunkat a közelébe sem! – szállt fel újra vesszőparipájára Arthur, enyhén pirosló arccal. - Na látod, azt nagyon jól tettétek volna – kiabálta vissza Rodney is vörös fejjel – És, ha már a felsőbbrendűségnél tartunk, te is elég furán fogod fel a dolgokat – hadarta tovább, figyelmeztetően felemelve pisztolyát, mikor a fiú mérges arccal felpattant a helyéről, a szanaszét repülő pokrócok meg papírsárkányok módjára szállingóztak a földre. A tudós nem zavartatva magát beszélt tovább. Vagyis inkább ordított - A Genii megtámadott minket! Mégis mire számítottak? Hogy hagyjuk magunkat elfogni és kivégezni? Hogy bárgyú birkák módjára várjuk, mi az istenverte, mindenható Genii következő lépése? - Senki nem akarta kivégezni magukat! Nem vagyunk szörnyetegek! – kiabálta vissza a katona. - Folyton ezt hajtogatod! Kíváncsi vagyok mennyire vagy tisztában a néped módszereivel. - Nincsenek semmilyen módszereink! - Naná, hogy nincsenek. Kár, hogy még mindig a karomon érzem Kolya késének hegyét, amivel arra akart kényszeríteni, hogy eláruljam a társaimat! - Ez nem igaz! – visította magából kikelve a fiú. Úgy zihált, mint egy fújtató – Hazudik! Azt akarja elérni, hogy a saját népemben megcsappanjon a bizalmam. - Egy nagy frászt! Ha igazán bízol bennük, senki nem rendítheti meg a bizalmadat! De ugye te sem hiszed, hogy Kolya meg az emberei csak egy kellemes elbeszélgetésre jöttek oda? Ha? Ha?! – Rodney egyre jobban belelovalta magát, a pisztoly remegett a kezében, de a fiú sem volt jobb állapotban. Jég és fagy ide vagy oda, halálsápadt volt, csak az arca két oldalán vöröslött egy-egy folt, keze meg olyan szorosan ökölbe szorult, az ember majdhogynem hallani vélte az ízületek ropogását. - Nem érdekel Kolya! Az a 60 ember érdekel, akit hidegvérrel meggyilkoltak! - Ah, szóval innen fúj a szél! - kapott a szón a tudós, mert régóta gyanította, mi lehet a helyzet - Itt a baj! Csak nem volt köztük valaki, aki fontos volt neked? Testvér, nagybácsi, nagynéni? Nagypapa? Bárki is volt, megérdemelte, amit kapott, mert Kolya parancsát teljesítve velünk se lettek volna könyörületesebbek, mint… AH!! Nem volt alkalma befejezni. Csak egy pillanatra látta a fiú szeméből kicsorduló könnycseppet, mielőtt az vadállati mordulással, és egy nagymacska ügyességével hatalmasat ugrott, és már rajta is volt. A pisztolyt esélye sem volt bevetni. Minden olyan gyorsan történt – egyik pillanatban még Arthurral szemben ülve szónokolt, a másikban meg már az életéért kellett küzdenie. A Genii a fegyvert tartó kezét szorongatta, másikkal meg ütötte-verte, ahol érte. Rodney csak egy pillanatra veszítette el a fejét, aztán ösztönösen védekezni próbált, miközben teste csak úgy pumpálta vérébe az adrenalint. Arthurnak végül sikerült a falhoz csapnia pisztolyt tartó kezét, mire a fegyver jó messzire repült, fémes csattanást hallatva valahonnan a közelből, mégis elérhetetlen messzeségből. Rodney érezte, hogy vesztésre áll: a fiú jobb pozícióban volt, nem volt megsérülve és nyilván egész életében harcosnak képezték, míg a tudós csak néhány Ronon-féle, egyáltalán nem sikeres bunyóoktatásban részesült. Valahol tudata mélyén mégis fellángolt valami makacsság. A dac, hogy nem fogja hagyni egy ilyen ficsúrnak, hogy őt büntesse meg azért, amiről egyáltalán nem tehet. Vakon kirúgott hát ép lábával, minden erejét beleadva a mozdulatba, miközben vészesen kikristályosodott fejében a tudat, hogy ha ez nem talál, nem lesz több esélye. Szerencséje volt… fojtott nyögés hallatszott és pár pillanatra eltűnt a már-már torka körül matató kéz nyomása. Épp annyi időt nyert, hogy újra ülő helyzetbe tornázza magát, mikor Arthur megint nekirontott. Egymás hegyén-hátán forgolódtak, immár teljesen belegabalyodva Rodney pokrócaiba. Itt egy csattanás, amott egy jobbhorog, míg a takarót végre ellökve maguktól, arrébb taszították a másikat. Mindketten fenékre estek, egymástól pár méternyire és megálltak, hogy kilihegjék magukat. Egy kék és egy barna szempár fonódott egybe szorosan, két mellkas emelkedett és süllyedt szinkronban a ziháló légzés zajára. A vörös köd lassan szállt fel az agyukról, Rodney pedig hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Csendesen, alig hallhatóan szólalt meg. - Ki volt az? Döbbenten látta a fiú szemét elhomályosító könnyeket, és szinte tapinthatónak érzékelte a lelkében megbúvó fájdalmat. Fájdalmat, ami hirtelen nagyon ismerősnek tűnt a számára. Olyan sokszor, és olyan gyakran látta már szinte az összes barátja szemében, valahányszor elvesztettek valakit. Hiszen olyan kevesen voltak Atlantiszon, hogy szinte minden újabb halott után tapintható volt az űr, amit az illető hagyott maga után. Hogy milyen lehetett egyszerre hatvan embert elveszíteni, akik közül talán mindenkit ismert, Rodney megpróbálta elképzelni, kevés sikerrel. - Sajnálom – mondta, mikor a fiú nem mozdult dermedt mozdulatlanságából, csak tovább bámulta könnytől maszatos arccal - Azokat, akik meghaltak. Sajnálom. Nem volt jó ebben, nagyon jól tudta, és azt hitte, mindjárt újra kezdhetik a bunyót, amikor meghallotta Arthur hangját. - Az apám. Ő halt meg akkor. Rodney bólintott. Erre nem volt mit mondania. Arthur azonban nem is várta el tőle. Lassan törökülésbe tornázta magát, grimaszolva fájdalmában, majd hirtelen elhatározással keményen, de minden rosszindulat nélkül Rodney szemébe nézett. - Na, megnézzem a lábát? A tudós bambán pislantott egyet. Majd még egyet. Aztán döbbenten vette tudomásul, hogy kissé hisztérikus nevetés tör ki eddig összeszorított ajkai közül. Arthur néhány másodperc meglepett hallgatás után csatlakozott hozzá. El tudta képzelni milyen látványt nyújthatnak, ahogy ott fetrengenek a barlangban, tele kék-zöld foltokkal, röhögve – de akárhányszor próbálta abbahagyni, mindig újra kiszakadt belőle egy újabb roham. - Au! – markolta meg oldalát Rodney, lihegve próbálva magába fojtani a bordáit kínzó kacajt - Nyugtass meg, hogy mára eleget birkóztunk, mert azt hiszem, nem bírnék ki még egy menetet - szűrte ki két vihogás között. - Igen, azt hiszem én se – vallotta be a Genii katona - Ugye tudja, hogy nem rossz a jobbegyenese? – jegyezte meg, mire Rodney újfent elmosolyodott. - Ronon tanított. - A nagy ember? - Ő. Eközben a „fogoly” lassan a fizikus felé kúszott, mellé érve pedig kinyúlt és óvatosan megtapintotta sérült bokáját. Rodney ösztönösen összerezzent, de Arthur kérdő pillantására leeresztett és beleegyezően biccentett egyet. Megpróbált hangtalanul kitartani, de nem mindig volt képes visszafojtani a szájára toluló fájdalmas nyögéseket, Arthur pedig együtt érzően csóválta a fejét, de nem állt meg egy pillanatra sem, hiszen tapasztalatból tudta, minél tovább tart, annál rosszabb. - Elég csúnyán néz ki – jegyezte meg könnyedén, mintha csak az időjárásról lenne szó, és igyekezett nem észrevenni Rodney megsemmisítő pillantását. - Erre valahogy magamtól is rájöttem, kösz. - Öhm… mondja csak… - Arthur nem nézett fel abból, amit csinált, és habozva bár, de folytatta: - Amit mondott… Kolyáról, meg… az Atlantiszi akcióról… az tényleg… igaz volt? - Szóval nem tévedtem, és tényleg fejbe kólintott az igazság? – válaszolt kérdésre kérdéssel Rodney. - Még nem felelt. - Dehogynem – Mckay fáradtan megdörgölte a szemét, hátha eltüntetheti a vibráló foltokat, közben pedig nagyot sóhajtott. A fiúnak nincs valami szerencsés napja. Most még azzal is szembesítsem, hogy Kolya akciója… bár ki tudja, talán jobb is így. Ha már így benne vagyunk a haverkodásban… - Már az elején sejtetted, hogy igazat mondunk, nem? Sőt… - elfordította a fejét, hátha így elkaphatja Arthur pillantását, de a fiú úgy tett, mintha Rodney bokájánál még sosem látott volna érdekesebbet életében – Talán már akkor tudtátok, hogy nem csak barátkozásról fog szólni ez az egész, mikor még el sem indult az akció, igaz? - Én… elhittem – Arthur még mindig nem nézett fel, a tudós pedig volt olyan tapintatos (bár az ilyesmi nem volt erőssége), hogy nem erőltette, csak hátradőlt és hallgatott – De az apám… ő azt mondta, nem tetszik neki az egész. De ki volt ő, hogy ellenszegüljön a parancsnak? Nem tehetett mást… - Parancsok… - sziszegte megvetően Rodney – Ha rám hallgatsz, azonnal felhagysz a katonáskodással, és valami értelmesebb foglalkozás után nézel. Ez a katonai marhaság mindig kihoz a sodromból. - De hát maga is katona, nem? Mckay úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. - ÉN? Na nem! Lehet, hogy elég hülye vagyok ahhoz, hogy Ramboval, Conannal, meg Xenával barangoljak idegen bolygókon, de ezt csakis tudományos megfontolásból teszem. CSAKIS! – lassan elhallgatott és megrázta a fejét, mert a táncoló foltok csak nem akartak eltűnni a látóteréből. Egyre dühösebben dörgölte a szemét, és másra sem vágyott, csak az ágyára Atlantiszon. Meg egy jó nagy dózis fájdalomcsillapítóra. - Elég rosszul néz ki – jegyezte meg Arthur – Felőlem nyugodtan alhat egyet. - Nem lehet – motyogta a tudós. - Mért nem? Még mindig attól fél, hogy lelövöm álmában? Azt hittem ezen már túl vagyunk. - Héj, alig 5 perce még a földön fetrengve markolásztuk egymás torkát. Honnan tudjam, hogy nem csak átmeneti volt a fegyverszünet? Különben is, hol is van az az elveszett pisztoly? - Természetesen nem lehet biztos benne, hogy nem teszek semmi rosszat – magyarázta Arthur, miközben felkelt és vaksin a földet vizslatta, majd gyorsan lehajolt valamiért és visszatért Rodney mellé. Kezében ott volt a pisztoly. - És most? – Mckay a fegyvert bámulta meredten, Arthur meg valahová befelé nézett a saját fejébe, vagyis inkább magába a lelkébe. - Mi lenne, ha… mi most elkezdenénk az elején, ahol régebben az én népem és a magáé elrontotta… - Mit kezdenénk el? - Hát ezt a bizalom dolgot – és Arthur átnyújtotta neki a pisztolyt. Rodney fáradtságtól remegő kézzel elvette, és magában hitetlenkedve így gondolkodott. Ezt el sem hiszem. Általában én vagyok az, aki kirobbantja az intergalaktikus konfliktusokat a modorával, most meg… megbékítettem egy bosszúszomjas Genii-t? Még Elizabeth is irigykedne, elvégre ez nem semmi teljesítmény. - Hát jó. De figyelmeztetlek, rájövök, ha át akarnak verni. - Nincs átverés – mondta Arthur komolyan, és Rodney, legnagyobb meglepetésére, hitt neki. - Nos, ha már ilyen jóban vagyunk, akár még a nevedet is elárulhatnád. - Hogy? – nézett nagyot a fiú. - A neved. Elismerem, Sheppard jó katona, de nevek terén pocsék ízlése van. Persze, ha át akarsz keresztelkedni Arthurrá… - Nem, inkább nem – tiltakozott nevetve a másik, de valamiért, mintha mégis habozott volna. Már épp meg akart szólalni, amikor odakintről egy hang hasított bele a barlang homályába. - Van itt valaki? Rodney szívét jeges félelem szorította össze az idegen hang hallatán, a közeledő léptek zajában pedig csak ennyi jutott eszébe. Most annyira végem van… _ - Huh. Ez meleg helyzet volt – mondta John és megállt egy nagy fa mögött, hogy kifújja magát. A többiek követték példáját, bár Ronon gyakran tekingetett a hátuk mögé, nehogy újabb meglepetés érje őket. - Pedig már azt hittem megússzuk futás nélkül is – felelte Teyla. - Jó ötlet volt várni, hogy a Genii magától tárcsázza Atlantiszt. Honnan tudtad, hogy megteszik? - kérdezte Ronon, fegyvere csövével vakargatva a halántékát. - Csak abból indultam ki, amit eddig tudunk róluk – vonta meg a vállát John, intve a többieknek, hogy induljanak tovább, de közben tovább magyarázott – Gondoltam, hogy majd bepróbálkoznak Elizabeth-nél azzal a rossz dumával, hogy „elkaptuk az embereit, cserébe adjon ezt meg ezt”. - ÉS mi közben elküldhettük az üzenetet. Nem rossz – mosolygott Teyla. - Azért Rodney mondhatta volna, hogy ENNYIRE közel kell menni, hogy továbbíthassuk az átkozott üzenetet. - Ugyan John, ne légy igazságtalan – feddte meg Teyla finoman, mert tudta, hogy mindannyian aggódnak a tudósért, hogy ennyi ideig magára kellett hagyniuk. Látta Sheppard meggyorsuló léptein, hogy ő maga is szeretne minél hamarabb megbizonyosodni róla, Roneynak nem lett semmi baja, amíg távol voltak. - Különben is, épphogy csak észrevettek – szólt közbe Ronon is, akire mindig pezsdítően hatott egy kis csetepaté. - Na persze – horkant fel John bosszúsan – Teylának pár golyó híján az egész tárat ki kellett lőnie, és majdnem otthagytuk a fogunkat. - De nem hagytuk. - A lényeg… - szólt közbe Teyla, hogy elejét vegye az esetleges vitának – Hogy elértük, amit akartunk. Most már csak várnunk kell, hogy Atlantiszon kitaláljanak valamit. - Jobb lesz, ha igyekeznek. Már lefagyott a jobb fülem, a bal meg most készülődik – húzta John sapkáját mélyebben a fejére. - Ott a barlang - mutatott előre Ronon, mire akaratlanul mind meggyorsították lépteiket. John szívébe azonnal befészkelte magát valami kellemetlen érzés. Nem értette miért, vagy honnan jött, de hirtelen nagyon rossz előérzete támadt, és nem volt benne biztos, mit fog találni odabent. Megtanulta, hogy bízzon ösztöneiben, és remélte ez egyszer tévedni fognak, nem úgy, mint általában. Elvégre mit csinálhatott Rodney ez alatt a pár óra alatt, amíg távol voltak? Ha nem fedezték fel a barlangot, ennyi idő alatt talán még ő se tudott bajba keveredni. Bár ennek erősen ellentmondott az a tény, hogy a pasas úgy vonzotta a bajt, mintha mágnest szereltek volna belé, pont emiatt. John szíve vadult kalapált, szinte észre sem vette, hogy az utolsó pár métereket már-már futva teszi meg, és Ronon kiáltására is csak akkor figyelt fel, amikor a férfi megfogta a vállát, és erővel visszatartotta. Már majdnem rákiáltott, hogy „hagyj békén, nem látod, hogy fontos dolgom van?” Ronon azonban kemény tekintettel megrázta fejét, csendet intett az ujjával és a lábuk elé mutatott a hóba. Sheppard lenézve lábnyomok sorozatát látta, amik célirányosan a barlang felé tartottak, kétséget sem hagyva afelől, hogy az egyáltalán nem Atlantiszi csizmák viselőjének mi volt az úticélja. Az őrnagy szívében vészcsengők kezdtek csilingelni, lelkében pedig újra feltámadt a bűntudat, hogy képes volt Rodneyt itt hagyni egyes-egyedül Arthur társaságában. Ronon megszorította a vállát, ő pedig katonára valló hidegvérrel visszaparancsolt minden nem ide illő érzelmet tudata legmélyére. Intett a többieknek, hogy indulhatnak, mire a három alak sötét sziluettje megindult a fekete nyílás felé, felemelt fegyverekkel. Minden idegszálukat megfeszítve hallgatóztak, hátha megszólal Rodney hangja valahonnan a homályból, azonban a szél kitartó süvítésén kívül nem hallatszott más zaj. Lassan, lépésenként araszolva indultak előre, erősen hunyorogva, hogy szemük minél hamarabb hozzászokjon a zárt tér sötétségéhez. Sheppardnak rögtön eszébe jutott, hogy Rodneynak biztos volt pár perc kellemetlensége, amíg klausztrofóbiáját megzabolázta, viszont ami hirtelen a szeme elé tárult, feledtetett vele minden eddigi és további gondolatot, lenullázva az agyát minden információ befogadására. - Nem - suttogta Teyla a háta mögül, John kezében pedig remegni kezdett a pisztoly. Ronon is csak állt, összehúzott szemmel méregetve a hirtelen mindannyiuk szemében gyűlöletessé vált mélyedés rücskös padlóját, ahol minden kétséget kizáróan apró vérfoltok csillogtak felkapcsolt elemlámpájuk fényében. John elméje ebben a pillanatban tiszta és éles képet tárt eléje arról, miféle borzalmat fognak találni, ha beljebb mennek, ami arra késztette, hogy habozva toporogjon. Félt felemelni a lábát és megtenni a még hátralévő lépéseket. Ronon azonban nem volt ilyen gátlásos. Vadállati morranással előrevetette magát, illetve vetette volna, ha bele nem ütközik egy éppen kifelé tartó alakba, akinek fehér arcából szinte kiviláglottak rémült szemei. John egy örömteli másodpercig azt hitte Rodney az, azonban a másodperc hamar elmúlt, mikor Arthur hirtelen visszakozó alakjára esett a tekintete. Amikor szeme sarkából látta, hogy Ronon ismét előrenyomul, olyan pillantással, amilyet utoljára a Satedán látott tőle, tudta, hogy egy lyukas garast sem adna a Genii katona életéért az elkövetkezendő percekben. Megszólalt lelkében a kisördög, hogy nem tesz semmit, de egyszerűen muszáj volt hallania mi történt itt, és tudta, ha most nem állítja meg a férfit, akkor Arthur nagyon hamar csak alulról szagolhatja majd az ibolyát. Pisztolyát elhajítva Rononra vetette magát, és megtalálva a hangját, kiáltozni kezdett: - Ne Ronon. Hagyd békén. Tudnunk kell, mi történt, és csak ő adhat választ. Hagyd abba, ez parancs! A Satedai mintha meg sem hallotta volna, olyan vehemenciával indult meg ismét a rémülten hátráló Arthur felé, hogy John lába pár pillanatig a levegőben lebegett, mielőtt ismét erőt véve magán visszarángatta a férfit néhány értékes centivel. Ekkor már Teyla is észbe kapott és Ronon elé állva felemelte a kezét. Ezzel elérte célját, a Satedai agyáról felszállt a vörös köd, és John megkockáztatta, hogy elengedje. - Ajánlom, hogy beszélj, de gyorsan – fordult most a kimeredt szemű Genii katona felé, aki közeledésére ismét hátrálni kezdett, majd nagy nehezen megszólalt: - Ne. Várjon. Félreértik a helyzetet. - EZT elég nehéz lenne félreérteni, NEM? – ordította Ronon, a vérfoltokra bökve, majd villámgyorsan átszelve a kettőjük között lévő távolságot, a falhoz paszírozta Arthurt gallérjánál fogva. Az nem is próbált ellenkezni. - Ronon! – csattant fel John. - Nyugi, nem teszek kárt benne – felelte az – Egyelőre – tette hozzá, John azonban megunta ezt a játszmát, és feltette végre a rettegett kérdést. - Hol van Rodney? Arthur remegő kézzel kinyúlt és beljebb, a barlang vége felé mutatott. Sheppard azonnal nekilódult, Teyla azonban megelőzte, mégis szinte egyszerre látták meg az egyik fal tövében heverő, csendes alakot. - Ronon, felejtsd el, amit az előbb mondtam - John érezte, hogy az ő szájából törnek ki a szavak, de alig ismerte fel a saját hangját. Csak pár másodpercig nézett földön fekvő, csukott szemű barátjára, aztán megfordult és Teyla háta mögül felhangzó kiáltásával mit sem törődve, ő maga vetette magát Arthurra, szemében gyilkos tekintettel. Takiko: Csend - Chaya - 2008-05-10 Igazán jól sikerült a folytatás, kár hogy elsősorban Rodney szerepel és persze Arthur a Genii-tól. Takiko: Csend - takiko - 2008-05-12 Chaya Írta: Igazán jól sikerült a folytatás, kár hogy elsősorban Rodney szerepel és persze Arthur a Genii-tól. Remélem is, hogy fokoztam, ez volt a cél Hát igen, ez leginkább Rodney-s fejezet volt, de azért a többiek se maradtak ki belőle. Szegény Arthur, nagyon rájár a rúd. De majdcsak kibírja valahogy. Vagy nem... kiderül, kiderül...
Takiko: Csend - Nefadar - 2008-05-12 Hali! Remekül alakul a folytatás, remélem szegény Arthur sora jobb lesz a későbbiekben Takiko: Csend - takiko - 2008-05-18 Nefadar Írta: Hali! Hi! Örülök, hogy Arthur ilyen közkedvelt szereplő lett ^^ Ezután sem könnyítem meg a helyzetét. Szegény... Takiko: Csend - Nefadar - 2008-05-18 Nah igen mindig vannak ilyen karakterek, akiknek soha sem könnyű Takiko: Csend - takiko - 2008-05-18 Nefadar Írta: Nah igen mindig vannak ilyen karakterek, akiknek soha sem könnyű Nos igen fog, de csak egy egészen csekélyke kis szerepe lesz. De benne lesz
Takiko: Csend - takiko - 2008-05-18 A negyedik és egyben utolsó rész. Nem vagyok vele 100%-ig elégedett, de mostanában biztos nem lesz időm átírni, úgyhogy gondoltam, akkor nem várok vele tovább. Köszönöm mindenkinek, aki eddig olvasta vagy ezután elolvassa. ^^ - Van itt valaki? Rodneynak a hang hallatán majdnem elállt a szívverése. Tudta, mi lesz a következő fázis, hiszen annyiszor átélte már. Most majd pánikba esik, felfedezik, lelövik, vagy fogságba ejtik, és ismét reménykedhet egy csodálatos mentőakcióban, amiről sosem lehet tudni elérkezik-e, és ha el, sikeres lesz-e. Annyira fáradt volt… még sosem érzett ilyen fáradtságot azelőtt… és nemcsak a testi megpróbáltatások viselték meg. Ez a nap egyszerűen sok volt, és már a pánikot sem úgy élte meg, ahogy számított volna rá. Beletörődő sóhaj hagyta el az ajkát, fejét a barlang falának vetette és behunyta a szemét, várva az elkerülhetetlent. A többiek megint csalódhatnak benne. Ők hárman vállalták a feladat nehéz részét, mégis sikerül neki bajba kerülnie. Már rejtőzködni sem tud rendesen. Pedig szíve mélyén már-már elhitte, hogy a dolgok kezdenek jobbra fordulni, hiszen Arthurral is sikerült békét kötnie. A fiú most majd elárulja és visszamegy az övéi közé, ahol megint megtanítják az Atlantisziak gyűlöletére. De nem hibáztatom érte. Mi megöltük az apját, mert nem volt más választásunk. Ő most nem fedezheti az állítólagos ellenséget. Lehet, hogy már nem utáljuk egymást, de azt azért mégsem várhatom el tőle, hogy árulónak bélyegezzék, mert nekem akart segíteni. Legyen, ahogy lennie kell. Mindez azalatt a néhány pillanat alatt futott át az agyán, hogy az első döbbenet perceit élték, az idegen pedig, bárki volt is, még egyszer elkiáltotta magát, és habozni látszott, bemenjen-e vagy sem. És ez a habozás mentette meg Rodney-t, bár maga sem tudott róla. Arthur első, ösztönös cselekedete, mikor a kiáltást meghallotta szintén a döbbent megdermedés volt, és alig bírta megfékezni magát, hogy fel ne kiáltson, és ki ne adja helyzetüket Phorbasnak – ugyanis rögtön felismerte a hangban egyik társát, akivel régóta együtt szolgált. Szerencsére még idejében lakatot tett a nyelvére, mikor tudatosult benne, miféle látványt nyújtana a másiknak, egy állítólagos ellenség mellett térdelve a földön, és… Apropó ellenség! Felkapta a fejét és tekintetét a másik férfira szegezte, miközben biztosra vette, hogy annak arcán a pánik lesz úr, amiért nem is hibáztatta volna… mikor megtalálta a Mckaynek nevezett tudós pillantását, nem látott többet puszta ijedtségnél, és némi beletörődésnél, mielőtt Rodney hátrahajtotta a fejét és szemét lehunyva reménytelenül felsóhajtott. A fiatal Genii katona emlékezete szinte magától visszatért a mindössze néhány perce lefolytatott beszélgetéshez… vissza a… „bizalom dologhoz”… Ki gondolta volna, hogy a sors ilyen hamar próbára teszi azt az ígéretet? És ki gondolta volna, hogy mindössze pár óra alatt így megváltozik majd a véleménye azokról, akiket reggel még az apja gyilkosainak tartott, és akik miatt a parancsmegtagadás vétségét magára véve, egyedül indult erre az őrült küldetésre? Kezére nézett, ami még mindig a sérült férfi bokáján pihent és abban a pillanatban valami nagy bizonyosság töltötte el… akkora, amekkorát még soha nem érzett. Mindig bizonytalan volt: sosem akart igazán katona lenni, sosem érezte úgy, hogy az életének egyáltalán van értelme. Hogy ő is csak egy préda lesz, egyetlen lény a lidércek étlapján, ha egyszer arra kerül a sor. Most mégis bizonyosságot érzett, hogy nem akarja megszegni az ígéretét, és nem akarja, hogy ennek a fura atlantiszinak bármi bántódása essen. A Genii híres volt arról, hogy sosem akartak számítani senkire. Meg akarták védeni magukat a lidércek ellen a maguk erejéből, de Arthurnak most tetszeni kezdett az ötlet, hogy tehet valamit másvalakiért, hogy szövetezhet olyan emberekkel, akik érdemesek rá. Hirtelen elhatározással felkapott a mellettük heverő pokróccsomóból annyit, amennyit csak fel tudott markolni (birkózásuk során szinte teljesen a barlang legvégéig hemperegtek), hogy ráterítse őket a tudósra, mikor észrevette, hogy az őt nézi. Abban a másodpercben, hogy meglátta a másik férfi kék szemében az ijedtség mellé befészkelődött remény apró szikráját, csak bátorítóan elmosolyodott, csendet intett, és tetőtől talpig beterítette Rodneyt, hogy még a haja vége se látszott ki. Felállt és kritikus szemmel megszemlélve „művét” úgy döntött, ennél jobbat nem tud összehozni jelen körülmények között. Bár, ha Phorbas véletlenül mégis a barlangnak ebbe a részébe téved kissé átlátszó lesz a dolog… sebaj, ezen a hídon majd akkor megy át, ha odaért. Dobogó szívvel kilépett a homályból, hogy üdvözölje társát. Az illető, bár jó pár évvel idősebbnek látszott, valójában szinte egyidős volt Arthurral. Arca kipirult a kinti időjárás viszontagságaitól, szabvány katonakabátját szorosan összehúzta maga körül. Egyik keze pisztolya ravaszán pihent, másikat az oldalához szorította. Arthur tudta, mi függ alakítása hitelességétől, és büszke volt magára, amiért hangja alig remegett, miközben így szólt: - Phorbas! A férfi azonnal rákapta fegyvere csövét, mire a fiatal katona védekezve felkiáltott. - Héj, héj, csak nem akarsz lelőni? Én vagyok az, meg sem ismersz? - Csak te vagy? Mért nem szóltál, mikor az előbb kiabáltam? - kérdezte a másik katona, még mindig kissé gyanakodva nézve a homályba. - Nem tudhattam ki az - vont vállat Arthur. - Kivel beszélgettél? Arthurnak a szeme se rebbent, mikor megszólalt. - Megtennéd, hogy nem lobogtatod azt a pisztolyt az orrom előtt? És nem beszélgettem senkivel, esetleg magammal. Mégis ki a fenével társalognék itt a semmi közepén? Csak én lehetek olyan hülye, hogy eltévedek a hóviharban. - Miféle viharról beszélsz? - engedte le végre a fegyvert a másik Genii katona - Itt vagyunk vagy egy hónapja, átéltünk már ennél a kis szellőnél keményebb dolgokat is - a mondat fájdalmas nyögésbe fúlt, ahogy a férfi összegörnyedt, és Arthur akkor látta csak, hogy ami a másik kabátjáról csepeg, nem megolvadt hópelyhek maradványa, hanem valami sötétebb… vér. - Megsérültél? – ugrott oda gyorsan, hirtelen megfeledkezve minden másról. - Semmi baj, nem komoly. Az egyik nyomorult Atlantiszi fegyvere horzsolta az oldalamat. - Ülj le, ellátom a sebet – mondta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon, majd, mikor látta, hogy Phorbas engedelmeskedik, gyorsan visszatért a barlang végébe kötszerért, de egy pillantásnál többet nem mert vesztegetni a pokróchalomra. Így folytatta: -Addig elmondhatod, hogy miért vagy itt? - És TE mért vagy itt? - kérdezett vissza kérdéssel a másik katona. Arthurnak kicsit fura volt ez a nagy érdeklődés, de végül elhessegette, mert erősen lekötötte, hogy valami hihető mesét találjon ki. - Én kérdeztem hamarabb. De nem bánom, ha már ennyire kíváncsi vagy. Egyébként az előbb mondtam. -Érdekelne a részletesebb változat - vigyorogott rá Phorbas, ami grimaszba váltott Arthur orvosi tapasztalatainak hála - Már ha túlélem a kezelésedet. - Abban a nagy kavarodásban megcsúsztam és leszánkáztam a hegyoldalon - kezdte Arthur, ügyet sem vetve a másik viccelődésére - Szerencsére megkapaszkodtam, így csak pár zúzódást szenvedtem, amíg meg nem állítottam az esés lendületét. Láttam, hogy két atlantiszi is ugyanerre a sorsra jutott, és… - Értem már - mondta csendesen Phorbas, társa arcát kutatva, aki most egészen közel hajolt hozzá, miközben az oldalát kötözte – Sejtettem, hogy erről lehet szó. Nem bírtál ellenállni a kísértésnek. A francba, tudod, hogy ezzel parancsmegtagadást követtél el igaz? - Nem érdekelt - feleselt vissza keményen Arthur - Esélyem nyílt, hogy megfizessek apám gyilkosainak, és nem haboztam. Elég sokáig tartott, de lemásztam a hegyoldalon. Nem kevés időmbe telt, mire megtaláltam a lábnyomaikat. Követtem őket, de erősen havazott, így a nyomok nemsokára eltűntek. Nem tehettem mást, elindultam visszafelé, de mikor rájöttem, hogy a barlang itt van a közelben, gondoltam behúzódok, amíg kicsit le nem csendesül az idő. - Értem. Arthur időközben befejezte a rögtönzött elsősegélyt, és sarkára ülve Phorbasra nézett, látszólag üres arckifejezéssel. Közben persze szinte száguldoztak fejében a gondolatok, hogy hogyan távolíthatná el innen, mielőtt felfedezi az atlantiszit. Volt pár ötlete, mi lenne társa első reakciója Mckay láttán, és egyik forgatókönyv sem volt ínyére. Most már nem. - Szóval… te hogy kerültél ide? - érdeklődött, csak hogy időt nyerjen. - Az igazat? - Hát persze. - Téged kerestelek. Arthur erre nem tudott hogy reagálni, csak felvonta a szemöldökét. Phorbas folytatta. - Amikor megtudtuk, hogy az Atlantisziakba botlottunk, láttam, milyen képet vágtál. Gondoltam, hogy valami meggondolatlanságot fogsz elkövetni. És nem is tévedtem. Ha nem sérülök meg, hamarabb rád találtam volna. - Nos rám találtál - felelte a másik, ökölbe szorítva a kezét. Felpattant és elfordult, belebámulva a barlang sötétségébe - Nem találtam meg őket és ez a szerencséjük. Akár indulhatunk is vissza, ha kipihented magad - mondta végül Arthur, arra jutva, hogy ha ő nem is maradhat itt, Mckay még mindig jobban jár, ha egyedül marad. Viszont erre már sosem került sor… A háta mögött felhangzó nevetésre gyorsan megpördült, hogy újfent egy pisztoly csövével és Phorbas immár jéghideg, dühtől izzó pillantásával találja magát szemben. A változás olyan hirtelen volt, hogy akaratlanul hátrált egy lépést, nem tudván mire vélni a dolgot. Azonnal megállapította, hogy ez az új fordulat egyáltalán nem a kedvező fajtából való. Jól ismerte Phorbast, és ismerte ezt a pillantását is. Leggyakrabban a lidérceknek tartogatta őket, és a tény, hogy most mégis ráirányult… jeges marokkal szorította össze gyomrát a rossz előérzet. - Mi… mit művelsz? - dadogta zavartan. - Tudod… - kezdte a másik Genii katona, lábra állva (arca közben fájdalmasan megrándult, ahogy sebe megfeszült) - Sok mindent feltételeztem volna rólad, de hogy áruló leszel, azt biztosan nem. - Nem tudom… - Ne kezd a hazudozást! - ordította vöröslő fejjel Phorbas, ujja pedig megfeszült pisztolya ravaszán. Majd látszólag nagy erőfeszítéssel lenyugtatva magát, viszonylag hidegen folytatta. - Megkíméllek attól, hogy megpróbálj átverni. - Igen? - most már Arthur is megtalálta a hangját - Mégis hogyan? Ha? - Láttalak! - üvöltötte Phorbas, Arthur szeme pedig kerekre tágult - Igen, hiába nézel ilyen meglepetten. Láttalak az atlantisziakkal. És én hülye még végig azt hittem, hogy csak trükkből hagytad magad elfogatni velük. Már tudom, hogy tévedtem. Többet hallottam az előbb, mint gondolnád. Úgy jöttem be ide, hogy ha meglátsz, nem lesz képed letagadni az igazságot, de csalódnom kellett. Lepaktáltál az ellenséggel. APÁD gyilkosaival! Egyszerűen el se tudom hinni - tajtékzott magán kívül. - Értem - Arthur megvonta a vállát - Láttál valamit, de nem tudsz minden részletet. Először valóban az volt a szándékom, hogy… - Először, mi? Akkor jobban tetted volna, ha megmaradsz annál az ELSŐ szándéknál! – vágott közbe a másik, továbbra is Arthurra célozva pisztolyával. - Jó - a fiatal Genii katonának elege lett - És akkor most mit csinálsz? Lelősz? Megteheted, még ki is fognak tüntetni érte. Phorbas a nagy katona, aki lelőtte a gaz árulót! - Mégis miről beszélsz? - az idősebb Genii hevesen megrázta a fejét - Mindig is jóban voltunk. Már-már barátoknak tekintettük egymást. Hibáztál, de csak ezért nem akarlak megölni. Az első reakcióm talán kicsit vad volt, de ettől még nem vagyok vadállat. Nem vagyunk vadállatok - visszhangzottak Arthur fejében saját, pár órával ezelőtti szavai. Lassan maga is kezdett kételkedni bennük. Újra az apjára gondolt és nem tudta kiűzni a szomorúságot a tekintetéből, ahogy a fegyverét lassan leeresztő Phorbasra nézett. - Hanem mit akarsz? - Azt szeretném, ha azt tennéd, ami helyes. Ráncigáld elő az atlantisziakat, akiket odabent rejtegetsz, és vigyük vissza őket a többiekhez. Senki más nem tud az… eltévelyedésedről. Én sem fogok szólni róla - Phorbas pillantása bizakodóvá vált - Visszamegyünk és ahelyett, hogy megbüntetnének, dícséretet kapunk. Mit szólsz? - már mosolygott. Szemlátomást meg sem fordult a fejében, hogy társa esetleg nemet mondd. Arthurnak azonban más tervei voltak. Esze ágában nem volt engedelmeskedni, persze azért ostoba sem volt. Most először verte fejbe a gondolat, hogy ha ezt tényleg végigcsinálja, soha nem mossa le többé magáról az áruló nevet. Nem akarta, hogy így legyen, de az atlantiszit sem akarta elárulni. Mégis választania kellett. Nem maradhatott hűséges mindkét félhez, de habozott, hogy kimondja az utolsó szót. - Na mi lesz? - sürgette Phorbas, mérgesen ráncolva a szemöldökét - Nem érünk rá egész nap, már így is sötétedik. - Tudom, de én… - Tudod mit? Amíg te gondolkodsz, addig én előszedem azt a mocskot a barlang mélyéről, ahol bujkál. - Ne, várj! - kiáltotta Arthur, végképp összezavarodva. Most mihez kezdjen? Phorbas rá se hederített, már-már elment mellette, amikor hirtelen több dolog is történt. Egy fáradt, de határozott hang – Rodneyé – szólalt meg előttük a sötétben pont akkor, amikor Arthur keze szinte magától mozdulva megindult, és megragadta a másik Genii katona pisztolyt tartó kezét. Álltak így egy pillanatig - mint egy bizarr szoborcsoport résztvevői - Arthur és Phorbas meredten nézve Rodneyt, aki visszabámult rájuk. Arthur olyan közel állt társához, hogy annak sérült oldala és az övé majdnem összeért - érezte, Phorbas teste megfeszül, és tudta, nem habozhat tovább. - Vigyázzon! - üvöltötte, Mckaynek címezve szavait, aki még épp idejében húzta be a nyakát, hogy a Phorbas fegyveréből elősüvítő golyó mellette csapódjon a falnak. A mozdulattól persze elvesztette az egyensúlyát és hadonászva elterült a küzdő felek lába előtt. Szánalmasan tudatában volt, hogy ha most céloznának rá, teljesen védtelen lenne, mégsem tehetett semmit, főleg nem azután, hogy előbb sérült lába rendesen kifordult alóla, és egy percig csak sárga csillagokat és táncoló fekete pöttyöket látott, amiket immár ismerősként üdvözölt, az utóbbi pár órában annyiszor találkozott velük. Arthur azonban nem szándékozott adni második lehetőséget a lövésre. Ahogy az előbb Rodneyval, most Genii társával kellett küzdőharcba bocsátkoznia, és világosan látta a tényt, hogy Phorbas fejét jelenleg annyira elborítja a vörös köd, hogy ha esélyt ad neki, nem fog habozni lelője-e vagy sem. Rodney nemsokára észbe kapott, és övébe nyúlt, ahonnan elővette saját pisztolyát - amit Sheppard adott, azt nagy izgalmában a pokrócok alatt felejtette. Igyekezett csillapítani kezei remegését, amik nem is az ijedtségtől, inkább a fájdalomtól reszkettek. Megpróbálta felidézni Ronon és Sheppard jó tanácsait, akik lőni tanították. Tisztítsd meg a fejed minden zavaró gondolattól, és ne létezzen más, csak a célpont –ismételgette újra és újra, de nem merte meghúzni a ravaszt. Ahogy a dolgok jelenleg álltak, lehetetlen volt tiszta célpontot találni, és semmiképpen nem akarta éppen Arthurt meglőni, azok után, hogy az épp miatta verekedett egy másik Genii-al. De egy pillanatra sem vette le szemét a küzdő felekről – várta a pillanatot, amikor beavatkozhat. Arthur, habár szabályosan osztotta az ütéseket, lassan érezte, hogy ereje végére ér, és ha gyorsan ki nem talál valamit, veszíteni fog. Már most csengett a füle Phorbas egyik jól elhelyezett jobbhorogjától. A férfit annyira magával ragadta a verekedés heve, hogy egyáltalán nem törődött a felszakadt sebéből szivárgó vérrel. Arthur azonban nem habozott – érezte, hogy már csak egy ilyen piszkos trükk mentheti meg – amikor a másik férfi pár pillanatra védtelenül hagyta sérült oldalát, a fiú teljes erejéből azt a területet célozta meg, és ütött. Phorbas fájdalmas kiáltása volt a válasz, Arthur pedig végre szabad volt. Gyorsan arrébbgurult, és pár méterrel odébb lihegve fél térdre ereszkedett. Mellkasa vadul emelkedett-süllyedt, fél arca mintha tűzben égett volna, de nem érzett, nem látott semmit, csak azt, ahogy Phorbas elszürkült arccal, de önelégült vigyorral a képén felveszi korábban elejtett pisztolyát, lassan felemeli, egyenesen őrá. Hatalmas dörrenés hallatszott, és Arthur nem értette, miért nem érez semmit? Talán máris meghalt? Azt hitte, azért az ilyesmi fájdalmasabb szokott lenni. Pislogott párat, és megpróbált koncentrálni. Még mindig nem érez semmit! Na jó ez már tényleg furcsa. Talán mégsem találták el? De hogy lehet ez? - Jól vagy? – hallotta, ahogy valaki szólítja, de egészen távolról, mintha csövön keresztül érkezett volna hozzá a hang. Gyorsan megrázta a fejét, és megkísérelt felállni. A hirtelen szinte minden porcikájába belehasító fájdalom aztán hatékonyan visszarángatta a valóság rideg talajára, és kerekre tágult szeme a következő jelenetet vetítette elé: Phorbas a földön feküdt, kezében a pisztollyal, amit már nem volt alkalma használni. Mögötte Rodney állt, viaszfehér arccal, kissé aggódó pillantással, és őt szólongatta, miközben a sérült Genii katonához sántikált és a biztonság kedvéért kirúgta kezei közül a fegyvert. Sajátját közben tovább szorongatta, mintha az élete múlna rajta. - Ő… meghalt? – kérdezte Arthur, mire Rodney összehúzta a szemét, úgy válaszolt. - Nem, nem öltem meg. De elkel majd egy orvos, méghozzá nagyon hamar. Azt hiszem. Nem értek az ilyesmihez. - Én… - Figyelj – Rodney sietve hadart tovább, mint mindig, ha ideges volt valamiért – Én nem akartam bántani, de választhattam aközött, hogy… - Köszönöm. - Hogy hagyjam, hogy megöljön, és csak aztán lőjem le, vagy… tessék? - Azt mondtam, köszönöm. Megmentett. Én… - Arthur lassan visszaereszkedett a földre és két kezébe temette arcát. Csak most rohanták meg az előző percek emlékei és a kétségek, hogy mi lesz ezután. Ha Phorbas, akit mindenképp a barátai közé sorolt, így reagált, akkor hogy fog mindenki más? Rodney tanácstalanul állt, nem tudta ilyenkor mi a teendő. Sosem volt jó a vigasztalásban, sőt ami azt illeti ezen a téren még egy sáska is nagyobb tehetséggel büszkélkedhetett volna. Próbálkozni persze lehet. - Én… sajnálom… - mondta ügyetlenül, de nem tudta folytatni, egyrészt, mert Arthur közbevágott, másrészt, mert úgy érezte, menten összeesik. - Már mondtam, hogy nem haragszom, és… héj… - Arthur csak most nézte meg magának jobban a tudóst. Egyrészt falfehér volt, csak ott látszott rajta némi szín, ahol a fiú ütései korábban eltalálták, de azok is kékek voltak. Másrészt kezei úgy remegtek, hogy Arthur nem is értette, hogyan találta el a célpontot az előbb. Volt egy olyan érzése, hogy a férfit csak az előbbi percek izgalma és az áldott adrenalin tartja talpon, de már az se sokáig. Úgy döntött, önsajnálatra később is lesz ideje. Felállt, és Mckayhez sétált, aki vészesen megingott, pont, mikor odaért a közelébe, így gyorsan odaugrott, hogy segítsen neki. - Üljön le, mert a végén még elájul nekem. Rodney bosszús képet vágott az „elájul” hallatán, de már nem volt elég ereje hozzá, hogy panaszkodjon miatta. Arthur segítségével visszabotorkált a barlang végébe, a következő pillanatban meg csak annyit érzékelt, hogy a földön fekszik, a jó szolgálatot tett pokrócokkal betakarva. Hogy hogyan került oda, mikor az előbb még állt, azt nem tudta, de máris sokkal jobban érezte magát, így megelégedett sóhajjal összegömbölyödött a takarók alatt és lehunyta a szemét, vakon és süketen a kinti világra. Arthur, miután úgy-ahogy kényelembe helyezte újdonsült barátját, Phorbast vette kezelésbe. Rodney igazat mondott, a másik Genii katona sebe nem volt halálos ugyan, de tudta, hogy ha sokáig marad itt, akkor mindenképpen elvérzik. Megismételte korábbi tevékenységét az elsősegéllyel, magában megjegyezve, hogy egész életében nem látott el annyi sebesültet, mint ezalatt az egy nap alatt. Közben megpróbálta megérteni, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Néhány napja még ő, és ez az ember, aki most miatta fekszik itt a vérében fürödve, a legjobb haverok voltak. Ezek után csoda, ha még szóba állnak majd egymással. Ennyit a híres barátságról. Na hiszen, barátság. Egy barátnak nem az lett volna az első dolga, hogy fegyvert fog rám és lelő, még akkor sem, ha ilyen tetten kap. Tudta, hogy Phorbas bármelyik pillanatban magához térhet, ezért igyekezni próbált. Őt is megfogta és amilyen óvatosan csak tudta a barlang végéhez vonszolta, lehető legtávolabb az atlantiszitól. Majd a halomnyi kötéltekercs közül kiválasztva egyet, erélyesen, de nem fájdalmasan megkötözte Phorbast, nehogy bajt csináljon, ha esetleg tényleg magához térne. Mire végzett alaposan leizzadt, és úgy döntött, ideje magával is foglalkoznia. A számtalan kék-zöld folt, zúzódás, ami mostanra a testén éktelenkedett, igen színes kollekciója volt a nap eseményeinek. Sebekben elmondott történet. És milyen fájdalmas! Ápolói képességeit azonban magán már nem volt alkalma kipróbálni, mert ismét beszéd szűrődött be hozzá odakintről. Megdermedt… tudta, hogy képtelen lenne még egyszer megismételni azt, amit az előbb Phorbas ellen elkövetett. A hangok ismerősnek tűntek, és mikor Teyla is megszólalt, már biztosra vette, hogy a tudós barátai érkeztek vissza. Megkönnyebbülés öntötte el a testét, és bele sem gondolt, hogy a többi idegennek sejtelme sem lehet a barlangban történtekről. Fel sem merült benne, hogy bármi baja eshet, amikor meggondolatlanul kilépett a három, Rodney feltételezett halála miatt a végletekig felbőszített Sheppard, Ronon és Teyla szeme elé. ďź - Te szemét! John kiáltása hatalmasat visszahangzott a sötét falak között, Arthur pedig csak ekkorra értette meg, mekkora hibát követett el. Mégis miféle látványt prezentálhatnak a visszatérő atlantisziaknak? Mckay a földön fekszik, és esetleg egy ágyúlövés felriasztaná, de még az se biztos. Mellette ott áll az az ember aki, amikor a többiek elmentek, még fogolynak számított, Phorbas vére pedig szinte nyomvonalként vezet a helyszínre: utóbbit Arthur a legtávolabbi sarokba vonszolta, így az emberek még nem vehették észre. Behunyta a szemét és várta Sheppard ütéseit. Ebből nem fogja kimagyarázni magát, és kizárt, hogy birokra keljen még ezzel a hárommal is. Se ereje nincs rá, de oka, és értelme sem lenne a dolognak. Elfojtott kiáltásokat hallott. Dühöseket, kihívóakat, aggódókat, kétségbeesetteket. Ha tudta volna, mi az a „deja vu”, akkor nevén tudta volna nevezni, amit érez abban a pillanatban: várja az ütéseket, a fájdalmat, a halált… de az csak nem jön el érte… pont úgy, ahogy az előbb, mikor Phorbas majdnem agyonlőtte. Miért nem? Mi történik megint? Nem vette észre, hogy minden ízében remeg, amikor határozott, de nem durva kezek lenyomták a földre. Mikor felnézett csak Ronont látta maga előtt, aki fegyverét készenlétben tartva vigyázott rá, de figyelme egészen másfelé irányult. Már nem kiáltásokat hallott… megkönnyebbült szavakat, nevetést… nevetés? Sheppard és Teyla Rodney mellett térdeltek, aki álmosan pislogott fel rájuk, kék-zöld arcából zavart szemek hunyorogtak megkönnyebbüléstől majdnem nevető társaira. - Mi… mi van? – nyögte és halántékát masszírozva megpróbált felülni – Kimaradtam valamiből? - Doktor Mckay, jól van? – kérdezte Teyla aggódva, a tudós színpompás arcát tanulmányozva. Biztos volt benne, hogy nincs komolyabb baja, és Arthur szerencséjére az előbb ezt sikerült Ronon tudtára adnia még idejében ahhoz, hogy a Satedai megakadályozhassa Sheppardot valami meggondolatlan elkövetésében. Mikor John füléig végre elhatoltak a nő szavai, miszerint: „Őrnagy, nyugodjon meg, Rodneynak semmi baja. Azt hiszem, csak alszik”, addigra tényleg csak Ronon izmos karjai tartották vissza valami nagyon csúnya dologtól. Hitetlenkedve bámult Teylára, aztán Rodneyra, aki a hangzavarra végül mégis mocorogni kezdett. Lerázva magáról Ronon-t, egy másodperc alatt a tudós mellett termett és még most, 5 perc után is alig hitte el, hogy viszonylag épen és egészségesen látja viszont. - Mckay! – szólalt meg hirtelen Ronon mély hangja – Elárulnád, ki a fene ez? A jelenlevők pillantása a sarokban heverő, még mindig eszméletlen Phorbasra tévedt, Rodney pedig kimerülten felsóhajtva vette tudomásul, hogy egy hosszú történetet kell elmesélnie. Mire befejezte, a barlangra tényleg az éjszaka sötétsége borult, Arthur pedig szinte sütkérezett a barátságos-hálás pillantások kereszttüzében. Sheppard, bár az előző események intenzitása és a megkönnyebbülés erősen próbára tették, jobban megnézte magának a tudóst, aki lihegve szünetet tartott a beszédben. Világosan látta, hogy a férfi az összeomlás határán van, és érezte reszketését is, amikor korábban segített neki felülni, hogy ne feküdjön tovább a barlang rücskös padlóján. - A segítség nemsokára itt lesz, ebben biztos vagyok. Működött a dolog, elküldtük az üzenetet. Minden rendben lesz - mondta, reményei szerint megnyugtató hangon. Máskor Mckay az ilyesmire gúnyos megjegyzésekkel reagált, hangoztatva, hogy a túlzott optimizmus csak arra jó, hogy megfeküdje az ember gyomrát, most azonban egyszerűen bólintott egyet, ahogy elértek tudatáig az elhangzottak, és megnyugodva újra behunyta a szemét. Sheppard Teylára nézett tanácsért hogy ilyenkor mi legyen, de a nő csak mosolygott és megrázta a fejét, John pedig megértette, hogy nincs miért aggódnia, egyszerűen mindannyian kimerültek, Rodneynak pedig különösen kijutott erre a napra a jóból. Sajnálta ugyan, de tudta egyelőre nem adhatja meg neki, amire annyira vágyik. Igaz a fagyhalál veszélye nem fenyegette őket, de jobban szerette volna, ha Mckay még kicsit ébren marad – talán a saját maga megnyugtatására is. - Rodney, nyisd ki a szemed! Gyerünk, még később is alhatsz, ha Carson azt mondja, megteheted. - Carson itt van? – nyílt ki azonnal a tudós szeme a névre, majd csalódottan újra visszacsukódott, mikor John megrázta a fejét. - Akkor ébressz fel, ha megérkezett. - Nem, Rodney, ha eljöttek értünk, nekünk kell elmenni hozzá, de addig is maradj ébren, rendben? - Ugyan minek! Már az előbb is aludtam és nem lett semmi bajom tőle. - Tudom, de nyugodtabb vagyok, ha nem teszed, különben is, azt hittem élvezni akarod a társaságunkat, ha már így újra együtt a csapat – John tudta, hogy ha húzza kicsit az agyát, akkor úgyse állja meg, hogy vissza ne feleseljen. - Egy forró fürdőt sokkal jobban élveznék. - Akkor álmodozz róla, de nyitott szemmel rendben? - Hm. - Rodney! - Jó, jó, ébren vagyok, ébren! – morogta a tudós, még mindig csukott szemmel. John megbökdöste a lábát. - Akkor tarts TE ébren, ha már annyira élvezed a társaságomat! – csattant fel irritáltan a fizikus, de Sheppard csak vigyorgott, mivel pont ez volt a célja – Ezért még számolunk, ha hazaértünk. John vállat vont, aztán szétnézett a barlangban szétszóródott társaságon. Mind fáradtak, éhesek voltak, dideregtek a hidegtől és másra sem vágytak, mint Atlantisz látványára. Teyla Arthur mellett ült és halkan beszélgetett vele, a másik Genii katona, aki azóta magához tért, morcosan, de egyben bágyadtan a vérveszteségtől nézett maga elé. Ellátták, amennyire tudták, de ennél sokkal többet nem tehettek érte. Ronon a bejáratnál állt és őrködött. Ő vállalta az első szakaszt, egyrészt, mert mindük közül a legfittebb maradt a történtek után is, egyébként sem volt híve a Genii katonával való haverkodásnak. - Szóval, pontosan hogyan is sikerült így összebarátkoznotok Arthurral? – vackolta be magát Rodney mellé Sheppard, a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezve magát. Szó, ami szó, igen kíváncsi volt a részletekre, de nem tudta, Mckay mennyire lesz közlékeny e téren. Oldalpillantást vetve a tudósra próbálta leszűrni a kérdése kiváltotta reakciót. Rodney mereven bámult maga elé pár pillanatig, mielőtt megszólalt volna. - Rájöttünk, hogy sok… hasonló érzésünk… megítélésünk van azzal a Kolya-féle Atlantiszi akcióval kapcsolatban. - Amennyiben? - Ugyanolyan helytelennek tartjuk az egészet. Ugyanolyan nehéz volt feldolgozni az… utóhatásokat. Ugyanúgy voltak… veszteségek – célzott pillantást vetett Sheppardra, aki Arthurra nézett és megszólalt: - Szóval neki… - Igen… - Értem. Hallgattak egy sort. - Még mindig… - kezdte Rodney, de mondat közben rájött, hogy nem is akarja befejezni. Ez elég kényes téma Sheppardnak és különben is, ennyire beverte a fejét, hogy magától kezd el itt lelkizni? A fene egye meg, legyen már vége a napnak! - Még mindig magamat hibáztatom-e az akkor történtekért? Nos… Rodney nem tudta Sheppard észrevette-e, hogy gyanúsan nagy lett a csend maguk körül, mintha maga a szél is lejjebb vett volna egy fokkal a hangerőből odakint, várva a választ. Nemkülönben Arthur, aki merev derékkal és szomorú, de már nem bosszúszomjas szemmel bámulta az őrnagyot. Teyla meg akart szólalni, hogy elterelje a fiú figyelmét a másik két férfi szavairól, de belátta, már késő. Sőt Arthurnak talán joga van hozzá, hogy tudja, mit gondol az a férfi, aki ha nem is közvetlenül, de apja halálát okozta. - Tudom, hogy nincs értelme rágódnom rajta. És 100 százalékig tisztában vagyok azzal is, hogy nem volt más választásom, és helyesen cselekedtem. Csak így védhettem meg Atlantiszt, a saját embereimet, Elizabethet, és mindenki mást. Nem kéne hibásnak éreznem magam. De aközött, hogy mit kéne, és mi a valóság sokszor nagyon nagy távolságok vannak. Még máig is sokszor eszembe jut. Az ezt követő csend szinte ordított a fülükbe, egészen addig, amíg Shepprd rádiója meg nem reccsent. - Sheppard őrnagy. Itt Lorne. Hallanak engem? A csapat boldogan összemosolygott, John pedig már kapott is a rádió után. - Halljuk, tisztán és érthetően. Hogy sikerült átjutniuk a kapun? - Csak a szokásos módon. Rögtön álcáztuk az Ugrót, amint megjöttünk. Vaktában ugyan lövöldöztek ránk, de nem sok esélyük volt. - Értem. - Bemérjük a rádiójuk jelét, és nemsokára ott leszünk. - Értettem. Vége – a készülék utolsót sercegett, aztán elhallgatott - Hát úgy tűnik… végre hazamegyünk. - Épp itt lenne az ideje – motyogta Rodney bágyadtan, csukott szemmel, de rögtön felélénkült, mikor valaki a lábába csípett – Elment az esze! Szegény lábam már így is teljesen kész van, még az is lehet, hogy amputálni kell, erre maga… - Nyugi Rodney, előfordulhat, hogy meg lehet menteni. A tudós szörnyülködő pillantására még hozzátette. - Bár nem valószínű. Ronon horkantva felnevetett, még Arthur száján is mosoly játszadozott, mikor odakintről lámpák fénye és kurta parancsok zaja szűrődött be, kisvártatva pedig Lorne őrnagy csapata masírozott a barlangba, élükön Carson Beckettel. - Carson! Hát te mit keresel itt? Az üzenetben nem volt benne, hogy bárki megsérült volna – csodálkozott Sheppard, alig titkolt örömmel. - Nem is volt rá szükség - térdelt le a férfi azonnal Rodney mellé, csalhatatlan orvosi érzékkel kitalálva, kinek van rá a legnagyobb szüksége (Phorbast leszámítva persze) - Ha a maga csapatáról van szó őrnagy, az lenne a legjobb, ha egész rohammentőosztag állna készenlétben a nap 24 órájában. A megszokott skót akcentust annyira jó, olyan megnyugtató volt hallani, hogy John nem is állt meg egy megkönnyebbült mosolyt, még Rodney is felnyitotta a szemét, miközben Carson a csuklóját fogva mérte a pulzusát. - Carson? – motyogta álmos hangon – Már haza is értünk? Hol van Linda? Sheppard és Carson váltottak egy meglepett pillantást, mielőtt az utóbbi halkan megkérdezte volna. - Miféle Linda, Rodney? - Hát a nővérke, aki mindig olyan kedves. Bár lehet, hogy Leila volt… - Laura, de mindegy – vigyorogott Sheppard – Pedig még nem is kaptál fájdalomcsillapítót, máris félrebeszélsz. - Ennek ahhoz semmi köze – szólt közbe Carson is, befejezve a rögtönzött vizsgálatot, és Rodney bokáját úgy-ahogy felkészítve az útra, intett a katonáknak, hogy vihetik befelé az Ugróba – Nem láttam még embert, akinek ennyire ne lett volna névmemóriája, mint neki. - Hát ők? – bökött aztán a két Genii felé bizonytalanul. - Hosszú történet. Azt hiszem jobb lesz, ha vet egy pillantást egyikükre. Lőtt seb. Carson bólintott és szinte azonnal a sebesült mellett termett. Ez alatt Arthur tanácstalanul álldogált mellettük John pedig, megérezve mire gondol, odalépett hozzá és megkérdezte. - Most mihez kezdesz? - Nem tudom – vonta meg a vállát a fiú – Ha visszatértünk Phorbas így is, úgy is beszélni fog. Gondolom, megbüntetnek. Nem tudom. Sheppard egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt újra megszólalt volna. - Akár velünk is jöhetnél? - Tessék? – nézett nagyot a fiú – Most viccel. - Nem szoktam ilyesmikkel tréfálkozni – felelte John meggyőzően – Végül is miattunk kerültél bajba. Sokat segítettél Mckaynek. Nem venném a szívemre, ha miattunk… Arthur kutató pillantására gyorsan megrázta a fejét. - Nem, nem ezzel akarok törleszteni azoknak az embereknek a haláláért. Mint mondtam, sajnálom, de úgy történt, ahogy történnie kellett. Szóval, hogy döntesz? Arthur sokáig nem válaszolt, de közben végig magán érezte a katona tekintetét. - Nem lehet – felelte végül csendesen, Sheppard szemébe nézve – Genii vagyok, és itt a családom is. Talán megbüntetnek, de ha így lesz is, majd kibírom. Legalább abban a tudatban mehetek vissza, hogy ÉN helyesnek érzem, amit tettem. Ha Phorbas, vagy bárki más ezzel nem ért egyet, az az ő bajuk. - Nemes hozzáállás. Ámbár kissé botor – sóhajtott fel John, bár előre sejtette, hogy ilyen választ fog kapni – Azért azt remélem belátod, hogy te és a… öhm… barátod, nem maradhattok itt. Elviszünk titeket valameddig, ahonnan könnyebben rátok találnak. - Nem kockázatos ez kicsit maguknak? - Nem, ha mutatsz egy helyet, ahol biztonságosan leszállhatunk. - Rendben – mosolyodott el a fiú – Ezt megtehetem. Phorbas hogy van? – fordult Carson felé, aki éppen a cuccait pakolta vissza orvosi táskájába. - Megmarad. Mármint, ha gondosan ápolják – mosolygott fel Arthurra guggoló helyzetéből. - Úgy lesz – bólintott komolyan a fiú. Pár perccel később már mind az Ugróban tömörültek - szó szerint - hiszen Carsont is számítva a vártnál hárommal többen voltak. Azért senki sem panaszkodott, kivéve persze… - Abbahagynád ezt? – csattant fel Rodney, eltolva az orvos kezét lámpástul, amivel a férfi a szemébe világított. - Csak ellenőrzöm, nem verted-e be túlságosan azt a kemény fejedet. Hogy érzed magad? - Fáradtan. Persze sokkal jobban lennék, ha egyesek nem szándékoznának megvakítani. - Rodney! Ha abbahagynád a panaszkodást, esetleg megnézném a másik páciensemet is. Rodney és a közelében ülő Arthur pillantása Phorbasra tévedt, Carson pedig, nem várva válaszra, a sebesült mellé húzódott, fájdalomcsillapítós fecskendővel a kezében. - Őrnagy, segítene egy kicsit? – szólt vissza Sheppardnak, aki bólintott, így Rodney meg Arthur pár percre ismét magukra maradtak. - Szóval… hallottam, hogy itt maradsz – döntött úgy Mckay, hogy kezd kínos lenni a csend. - Igen - felelte Arthur. - Öhm… akkor már nem is gyűlölsz minket annyira? - Nos igen… - dőlt neki a fiú az Ugró falának – A nézetem erről némileg módosult. De attól tartok ez nem változtat azon, hogy továbbra is jobban teszik, ha menekülnek, amikor Genii-t látnak. - Ez nem teljesen igaz – Rodney egyre nehezebben bírta nyitva tartani a szemét. - Hogy érti? - Ha egy bizonyos Genii-t látok, már nem kell menekülnöm. Igaz? Arthur elmosolyodott. Na igen, öröm az ürömben. - Ez tényleg így van, azonban… nem békíthet meg több millió embert a népemből úgy, hogy… - Hogy fogságba ejtem, egy barlangban rekedek vele és összeverekszünk? - Igen, nagyjából erre gondoltam – érintett meg Arthur egy fájdalmasan lila pontot a bal arcán. - Ki tudja? Bármi megeshet – ásított Mckay akkorát, hogy majd kifordult az állkapcsa. - Jobb lenne, ha aludnál egyet Rodney, mert látom, visszatért a kötekedő hangulatod – jelent meg mellette ismét Carson és John. - Eddig az volt a baj, hogy alszok, most meg az, hogy nem. Már így is elég fájdalmas ponton érzem a csípéseket, köszönöm szépen! – hepciáskodott, de John csak legyintett egyet Beckett értetlen pillantására. Az orvos úgy döntött nem forszírozza a dolgot, inkább gyengéden megpaskolta a tudós karját. - Most már aludhatsz, amennyit akarsz. Vissza kell nyerned az erődet. Rodney szeme már azelőtt lecsukódott, hogy Carson befejezte volna a mondatot. A két férfi összemosolygott. - Őrnagy – szólt hátra Lorne a vezetőfülkéből – Megérkeztünk a kijelölt helyre. - Valami mozgás – termett mellette Sheppard egy szempillantás alatt. - Semmi. - Egyelőre. Hát… - fordult vissza újra Arthur felé – Azt hiszem eljött a búcsú pillanata. - Úgy van – bólintott a fiú, az Ugró ajtaja pedig már nyílt is kifelé. Carson irányításával két markos katona kicipelte Phorbas hordágyát, és letették egy viszonylag szélcsendes helyre, pár kopár fa alatt. John a kezét nyújtotta. - Ez egy szokás mifelénk – magyarázta a másik értetlen pillantására – A barátság jele. A fiú keze habozva kinyúlt, John pedig félmosollyal a szája szélén megragadta és megrázta, majd elengedte. - Érdekes szokás – húzta vissza a Genii katona a karját, majd biccentett egy utolsót Ronon és Teyla felé, mielőtt Phorbas mellé állt volna. A katonák, Carson, és Sheppard csapatának három tagja pedig újra visszaszálltak az Ugróba, készen állva a hazatérésre. - Várjon! John meglepve fordult vissza a kiáltásra, de azért intett Lorne-nak, hogy várjon még egy kicsit. „Arthur” lihegve állt meg megint Sheppard előtt, majd így szólt. - Valamiről elfeledkeztem. A barlangban… öhm… doktor Mckay kérdezett valamit, amire már nem volt alkalmam felelni. Most szeretnék. Átadná neki, ha felébred? - Hát persze – Johnnak elképzelése sem volt, miről érdeklődhetett Mckay, amit a fiú ennyire fontosnak talált, de mikor meghallotta a következő mondatot, mindent értően elvigyorodott. - Az igazi nevem Lantos. VÉGE Takiko: Csend - Nelon - 2008-05-18 Nekem tetszik így is, semmi szükség az átírásra... De fenntartom, hogy ha esetleg a folytatáson gondolkodnál, támogatnám az ötletet Takiko: Csend - Nefadar - 2008-05-18 Nekem is tetszett, és szerintem is folytathatnád Takiko: Csend - Chaya - 2008-05-19 Nagyon-nagyon jó lett a befejezés, örülök, hogy Arthur nem ment a csapattal Atlantiszra, kár lett volna. A következő pár mondaton meg kifeküdtem: "Rodney tanácstalanul állt, nem tudta ilyenkor mi a teendő. Sosem volt jó a vigasztalásban, sőt ami azt illeti ezen a téren még egy sáska is nagyobb tehetséggel büszkélkedhetett volna. Próbálkozni persze lehet." SZerintem is érdemes lenne folytatni, de így is kerek a történet. Arthurt egészen megkedveltem. Takiko: Csend - takiko - 2008-05-19 Hát nagyon örülök, hogy mindenkinek tetszett ^^ )))))))) Arthur is köszöni, hogy így megkedvelték. Folytatás?? Hát nem is tudom... talán egyszer, ha lesz ihletem. |