2007-09-03 19:57
100. fejezet: Atlantisz pusztulása
Az Ori új flottája kilépett a hipertérből bolygó körüli pályára. A kapitányoknak úgy kellett kormányozniuk nehogy a törmelékekbe és a roncsokba vezessék a hajókat, de ezeknek úgysem ártott volna.
Mortisse bosszús volt az elpocsékolt flotta és Adria halála miatt. Nienyar, gúnyosan felhorkantott, amikor rá gondolt. Nem hitte volna, hogy a nő képes lett volna bárkit megölni, nemhogy kettőt, sőt két hajót is.
De legalább az megnyugvással töltötte el, hogy már a makulátlan alterranok sem azok. Megszegték a saját kozmikus törvényeiket. Elveszítették az ártatlanságukat, többé nem azok, akik voltak. Ezt fel lehet majd ellenük használni.
Korábban nem hitte volna, hogy elkészülnek ezek a hajók a végső ostromra, de sikerült. A minden eddiginél fejlettebb hajók. Olyan pajzsokkal, amiket a felemelkedettek sem tudnak elpusztítani.
Eredetileg ellenük készült, hála Zander Amrathnak, aki ezt a technológiát még a Talronidon fejlesztette ki Gammelnek. Csak azzal nem számolt, hogy Gammel már akkor is az Ori embere volt.
Elég volt itt lennie a bolygó körül, hogy érezze, még mindig vannak felemelkedettek a városban. Számot nem tudott volna mondani csak annyit, hogy vannak. Elvigyorodott és kiadta parancsba, hogy a célozzák meg a várost.
A lila sugarak eltalálták a várost, attól a pillanattól kezdve nem érezte a felemelkedettek jelenlétét Atlantiszon. Remélte, hogy az egykori „jó barátja” Tintagil LeFay nem volt közöttük, ugyanis vele még meg akart küzdeni.
Ő volt az utolsó dolog már csak, ami az alterranok közé kötötte. Már csak őt kellett megölnie, hogy a lelke megnyugodjon és csak az Orié lehessen teljes egészében. Pontosabban, hogy ő maga lehessen az Ori.
Nemsokára mindkét dolgot megszerzi, ami miatt ide jött. Még időben értek ide ahhoz, hogy megakadályozhassa a lánya szökését a Melindorra. És micsoda meglepetés Zander is itt ragadt. Csodásnak ígérkezett a nap.
Tudta, hogy az alterranok immáron nem fognak beavatkozni, sokkal jobban félnek a következménytől, minthogy megtegyék. De amúgy sem lett volna semmi esélyük, egyik sem árhatott neki.
Több emberre nem volt lent szüksége, az is bőven elegendő volt, akik ott voltak. Hmm, nem hitte volna, hogy a számuk ennyire megfogyatkozott volna. Hiszen ezeknek sem árthattak az alterranok.
Lent a városban öltött csak újra alakot. Elfintorodott, ahogyan a sebeket nézte a holttesteken. Az emberek fegyvereitől és kardtól szerzett sérülések? Nocsak, Nienyar itt is tombolt? Vagy az a másik lett volna?
Az az Arthur Pendragon, aki úgy került be a Tanácsba, hogy még csak alterran sem volt. Undorodva lépte át a holttesteket és elindult gyalog az irányító felé. Dühösen látta, hogy esélye sincsen ott már bármit kideríteni.
A DHD teljesen tönkrement, igen az utolsó pillanatban sikerült a szökésüket megakadályozni. Érezte, hogy figyelik, de egyik sem jelent meg előtte. A felemelkedettek voltak. És tudta, hogy nem fogják megakadályozni.
Felnézett maga felé, tudta, hogy nem fog semmit látni, de ezzel a tudtukra adja, hogy tudja, hogy figyelik és megveti őket ezért.
- Ennyire gyávák vagytok, hogy beavatkozni sem mertek? – kérdezte nevetve. – Képtelenek lennétek akár több ezren megállítani engem? Egyedül vagyok gyáva népség! Csodálkoztok, hogy oda jutottatok ahol vagytok?!
Választ nem kapott, csak annyit észlelt, hogy immáron kevesebben figyelik őt a másik síkról. Gyávák voltak, nem itt másról volt szó. Érezte, hogy néhányan meg akarták támadni, de mégsem jöttek valami miatt.
Alaine. Megint felnevetett, soha sem hitte volna, hogy egyszer engedelmeskedni fognak a lánynak. Pontosabban, hogy az utasítást ad minden felemelkedettnek, de megtette. És azok nem fogják megszegni a parancsot.
Már most sejtette, hogy érdekes fogócska lesz itt a városban, mire elkapja a lányát. Feltéve, ha az hagyja magát élve elfogatni. Nos, akkor ideje volt elindulni, hogy szórakozhasson. Valakin el kellett számolni az Ori veszteségeit is.
És erre ki más lenne a legjobb, mint az ellenség királynője. Ah, igen Langsdom, rövidebb ideig bírta, mint hitte volna. Viszont Alaine, nos ő a legszebb csalódás mind közül, ha felemelkedett lenne, kiváló lenne Orinak.
Hiszen régen is az volt Anatként, halotta a dolgokat. Felsóhajtott és elindult szét nézni a városban, még kihangosította egy percre a hangosbemondót. Elvigyorodott és megszólalt.
- Kislányom a játék meg kezdődött. Előbb vagy utóbb elkaplak.
Majd kikapcsolta, nem akart könnyítést, az erejéből úgyis meg fogja érezni azt, hogy hol van. Nem nézett hátra a főmonitorra, ami az életjeleket mutatta a városban, hanem elindult az ugrók felé körbenézni.
Üres volt a hely, egyetlen ugró sem volt bent ott ahol kellett volna lennie. Fémes hangot hallott a háta mögül. Megpördült és meglátta maga mögött teljes vértben és karddal a kezében Arthur Pendragont.
Elvigyorodott, tehát ő volt a felemelkedett a városban, akit érzett. Halandó volt, tehát a második esetben is sikeres volt a szerkezet. Mit hitt ez az ostoba ember, hogy legyőzheti az Eredet alapítóját?
Érezte, amikor az Ori flottája kilépett a hipertérből az űrben. Látta a lila fényt, ami áthaladt a városon és érezte a furcsa bizsergést, ami átjárta a testét. Hirtelen olyan nehéznek tűnt a vért, amit viselt és a kard súlyát is érezte.
Megszakadt a kapcsolata a többiekkel is. Ezerötszáz év után ismét egyedül volt halandóként. Furcsa volt ezt megint érezni, főleg úgy, hogy csak Kay volt a városban, aki halandó korához kötötte.
Mindenki más halott volt, egykori szülei, testvére, felesége és bajtársai. És a legtöbb az Ori miatt, nem egészen pontosan mindenki miattuk. Mi lenne nagyobb elégtétel a halála előtt, minthogy végez az Eredet elindítójával?
Hitte, hogy elpusztíthatja Mortissét és ezáltal megmentheti a városban ragadt királynőjét. Futva indult el a csillagkapu terembe, hiszen ott voltak utoljára Kayjel együtt. De néhány sarok után kénytelen volt megállni.
Alig kapott levegőt és zihált. Régen érzett terhet, és ezt nehéz volt megszoknia. Eddig szinte istennek tekinthette magát a mostani állapothoz képest. És valóban, nem volt csoda, hogy az Orit is annak tekintették.
Most már nem érezte az Excaliburból áradó erőt sem, csak látta rajta a rúnákat, amint kékesen izzanak a kard felületén. Biztosan érezték a testvér penge erejét is, azt amit Nienyar használt. Igen az a kard megölt már egy Orit ma.
Ezért bízott abban, hogy az Excalibur is képes lesz erre, hiszen ezt is egy melindori kovácsolta, majd egy Valorvart, ha jól emlékezett, akkor még Emmenna anyja adta hozzá az erejét, akárcsak a másikhoz. De, hogy Gwagged Avan miért pont nekik adta oda máig rejtély volt.
Néhány méter után ismét kénytelen volt megállni, hogy levegőhöz jusson. Hát mégiscsak volt valami előnye a felemelkedett létnek. Volt egy olyan érzése, hogy a többiek figyelik, de csak egy megérzés volt, már nem tartozott közéjük.
Az emlékei ugyan még megvoltak, mert nem kivetett lett, csak megfosztották energia lény testétől és bennragadt a korábbiban. Evolúciós visszafejlődés, lényegében erről szólt a dolog. Vajon mennyi idő kellene innen az ismét felemelkedéshez?
Végtére is rendelkezett a tudással továbbra is, kitette a kezét erősen koncentrált, de nem történt semmi. Hmm, tehát a különleges képességeit nem tudja többé használni. A telepátia is ezek közé tartozott.
Akkor ezért nem tudott többé beszélni a sajátjaival. Hacsak ők nem üzennek neki. Arra még emlékezett, hogy Alaine kiadta a parancsot a távozásra innen, akkor remélhetőleg más nem volt itt, amikor eltalálták őket.
Újfent nem járhatott messze a csillagkapu teremtől – hiszen amint a sérült doktornőt átsegítette a kapun, otthagyta a társaságot – amikor a hangosbemondó megszólalt. Azonnal felismerte Mortisse hangját.
- Kislányom a játék meg kezdődött. Előbb vagy utóbb elkaplak.
Ha rajta Arthur Pendragonon múlik, akkor soha sem fogja. Sőt, ha rajta fog múlni, akkor még ha kell az életét is odaadja csak azért, hogy Alaine és Kay eljuthasson erről a bolygóról a többiekhez.
Próbálta keresni a férfit az ereje alapján, de nem sikerült. Hangosan káromkodott, mennyivel nehezebb így bármit is megtenni. Egy kicsit megbánta, hogy lemondott a hatalmáról és a halandóság lett a sorsa.
De így legalább meghalhat és a mennybe fog kerülni az Istenéhez. Még mindig vallásos volt annak a fényében is, amit tudott. A középkori neveltetés már csak ilyen volt a régi földi időkben, de ő ezt nem bánta.
Odaért a csillagkapu terembe, de Cennen már nem volt ott. Néhány másodpercig gondolkodott, majd elindult az ugró öbölbe, hátha arra ment. És valóban, tényleg ő is erre ment, de meghalhatta.
Igen a teljes vértnek volt némi hangja, most nem tudta azt megcsinálni vele, mint felemelkedett korában. Látta, ahogyan Mortisse elvigyorodik, a férfi nem hitte, hogy le tudja majd győzni.
Az ilyen helyzeteket általában ki lehet használni, ha mind a két ellenfél halandó. De itt közel sem volt ez a helyzet. Mortisse az egyik legöregebb volt, míg ő Arthur még felemelkedettként is csupán gyermek.
Két kézre fogta az Excaliburt és maga elé emelte, lábai kisebb terpeszbe nyíltak, a hátsó lábfejét vízszintesen helyzete az elsőhöz képest és behajlította mind a két térdét. Felvette a megszokott támadóállást.
- Az egy igaz Isten nevében fogok megküzdeni. Ó, uram kérlek adj nekem arra erőt, hogy e hamis embert, aki hozzád hasonlónak tartja magát elpusztíthassam és ismét dicsőségbe helyezhessem a te nevedet. Az atya, a fiú és a szentlélek nevében, ámen! – suttogta maga elé. – Ígérem drága Guiniverem, hogy ebben a csatában nem fogok alul maradni.
Felnézett, a fején lévő sisaknak lehúzta a rostélyát, majd elindult Mortisse felé. A férfi gúnyosan felnevetett, ahogyan végignézett Arthuron. Teljes vértben egy olyasvalaki ellen, aki a tűz elemeinek parancsol? Öngyilkosság!
Nevetett még mindig, amikor mind a két kezéből tűzcsóvák indultak el Arthur felé. Majd döbbenten hallgatott el, ahogyan a kard kioltotta ezeket. A rúnák felizzottak és Cennen elfintorodott.
Felismerte benne a Valorvart munkát. Nehezebb dolga lesz, de azzal sem árthattak vele. Adria utolsó emlékeiből még rémlett, hogy hasonlót látott Nienyarnál, de az kecsesebb volt, mint ez a fegyver. A testvérpenge, az anyósa készítette.
Szóval két fagypenge az Ori ellen, okos volt az a nő. De annyira mégsem, hogy életben maradjon. Tehát a jövőbe látott, tényleg mindenhol kétgenerációnként jelent meg, Larion kivétel volt ezelől.
Szóval Emmenna anyjának pengéi. A nőt még ő ölte meg annak idején, hogy végre ő ülhessen az alterranok trónjára. Arthur észrevette ellenfele vívódását és támadt, egy vágással, ami Mortissét pontosan a mellkasán talált el.
De a kard átment rajta könnyedén. Bár a férfi érezte a hideget, ami a kardból áradt, más hatása nem volt rá.
- Ennyire mész az istenednek tett imáddal és egy Valorvart pengével ember, semmire. – nézett rá Mortisse Pendragonra. – Azt hiszem erre a csatára felesleges több időt pocsékolnom.
- Amíg ez nálam van, nem tudsz megölni tűzzel. – sziszegte Arthur a sisakon keresztül.
- Ki mondta, hogy csak a tűznek parancsolok? – nevetett fel.
Árnyak tűntek fel a kezeiben, majd zúdultak Arthur irányába. Mikor elérték a férfi fájdalmasan ordított fel. Kintre is lehetett hallani a vére hangját, amint a vért belső falára spriccel. Majd a hatvankilós vérttel együtt eldőlt.
Még nem ért földet, amikor a penge felemelkedett a levegőbe és fehér fényt árasztott magából, majd Arthur kiszabadult a páncélból immáron ismét energia lényként. A kard a kezébe szállt és eltűntek.
Mortisse döbbenten nézte a dolgot, majd hangosan káromkodott Emmenna anyja tette bele ezt a kardba! Tudta, hogy ez fog történni, az átkozott k**va! Dühösen indult megkeresni a lányát, ő fog minden Valorvart bűnéért megfizetni.
Mikor kinyitotta a szemét döbbenten tapasztalta, hogy Arbejde vigyorog rá, mint a tejbe tök. A kard ott volt a kezében, de a súlyát nem érezte, körbenézett a felemelkedettek síkján volt megint. De hogyan?
- Meg akartam halni! Miért hoztatok vissza? – kiáltott dühösen a vörös hajú férfira.
- A kardnak köszönd, nem mi voltunk. A legenda igaz, hogy egyszer visszahoz a halálból. Közénk, újra. Ami szerintem igazán remek, és már tudjuk sajnos, hogy ezekkel nem árthatunk neki. Pedig szép próbálkozás volt, tényleg figyeltem.
Mind a ketten érezték a bizsergést, amint a lila sugár áthatolt rajtuk, de nem tudták, hogy volt-e rájuk valamilyen hatással. Az egyik elhagyott laborban ültek, Rodney a kezében a laptopjával, míg Susan a fejét lehajtva a földön ült.
Rodney amióta ideértek dolgozott, egy megoldáson.
- Hagyd már abba! – szólt rá sírva Susan. – Nem jutunk ki innen, teljesen felesleges.
- Az én hibám volt, elszámoltam az időt. Ha korábban…
- Nem számoltál el semmit, az órám a harminchatodik percben csipogott, volt még két percünk. Mortisse volt az, aki lekapcsolta a kaput. Mindenáron itt akart engem tartani. Szóval nem a te hibád Rodney, és tedd le azt.
- És most mit teszünk? Szórakoztatjuk, vagy elrontjuk a játékát? – nézett rá a lányra.
- Még fogalmam sincs róla. – vonta meg a vállát. – Azt sem tudom, hogy képes-e vagyok még az alterran képességeimet használni, azaz mágiát.
- Hát akkor próbáld ki, nem voltunk felemelkedettek, szóval ránk nem kéne hatással lennie.
Susan koncentrált majd a kezében megjelentek a villámok. Bólintott Rodneynak, akinek pedig tűz jelent meg a kezében. A lány reménytelenül sóhajtott fel.
- Pont a tűz, mindig a tűz. – csóválta meg a fejét.
- Mégis mit vártál, te és Evan is félig Orik vagytok, voltatok. Ezek után nem tartom meglepőnek, hogy pont ez jön elő mindig.
- Tudom, bocsáss meg! Csak nem akarok a karmai közé kerülni, tudom, hogy mire képes.
- Talán meghúzhatjuk magunkat valahogy.
- Nem olyan nagy ez a város, ha megunta egyszerűen odajön, ahonnan a legtöbb mágiát érzi.
- Halottak vagyunk! – motyogta, és most az egyszer Susan sem kiabálta le a fejét.
- Előbb vagy utóbb igen, de neked van még választási lehetőséged, ami nekem nem adatott meg.
- Mégis mire gondolsz? – fordult oda a székkel együtt ahol a lány ült.
- Félvér vagy Rodney, ha Larion is képes volt a felemelkedésre, akkor te is meg tudod tenni.
- Tudod, hogyan tudnám megtenni? – kérdezte, majd kétségbeesetten sóhajtott fel, amikor a lány csak megrázta a fejét. – Mint az előbb is mondtam halott ember vagyok. Szerintük nekem tudnom kéne, hogy megtegyem, nem tudnak segíteni benne. – mutatott a levegőbe. – Mortisse nem hagyná. Mégis, hogy képes erre? Hogy ezt is nekem kéne tudnom, hogy felemelkedjek? Remek.
- Imádom, ha magadban beszélsz. Na menjünk innen, nem maradhatunk egy helyben, úgy könnyebben ránk talál.
- De már fáj a lábam. – nyafogott. – És nem beszélek magamban, hozzájuk beszélek. Mi, hogy nem kéne hangosan és magamban is elég válaszolnom? Köszönöm, hogy az után szólsz csak Arbejde, hogy totálisan hülyét csináltam magamból!
Susan elmosolyodott és megcsóválta a fejét, ennek ellenére Rodney figyelmét nem kerülte el, hogy a lány szemei vörösek. Megint sírt, ő pedig a hülyeségeivel fárasztja…
Arbejde letekintett a városra. Mortisse még mindig kereste őket, pontosabban macska-egér játékot játszott. Azzal a különbséggel, hogy végig tudta, hogy a keresett személyek hol vannak. De nem mert beavatkozni.
Már nem vigyorgott, inkább komoran figyelte az eseményeket. A kard sem hozott semmilyen eredményt a férfi ellen. Egyszerűen nem tudta, hogy mi lehet a megoldás a legyőzésére. Pedig kellett valaminek lennie.
Az Ori tagjai is legyőzhetőek voltak, ezt már tudták és látták. Morgan, Hoved, Gammel, Mordred és Adria. Bár listából Hovedet ők maguk ölték meg, a többiek pedig, a francba! Ekkor értette meg az egészet.
A többiek nem tartoztak az Ori eredeti köreibe, őket már a tudósok tették azzá, amik voltak. Lehetséges lenne, hogy ezért tudták csak megölni őket? Hiszen Cennen ellen is minden támadás sikertelen volt.
Tényleg ez lett volna a titok nyitja, hogy az eredetiek elpusztíthatatlanok és csak az utólag maguk közé vettek igen? De akkor most hol bujkálnak a tudósok és miért nincsenek itt a vezetőjükkel együtt? És Larion?
Megcsóválta a fejét, bármennyire is kutatott az alterranok közös tudásában, nem találta rá a választ. Hiszen korábban, ha az Orival futottak össze mindannyian odavesztek, és akkor csak a tudósok voltak még ott.
Tekintetét visszafordította a város felé. Rodneyt sikerült jó alaposan felbosszantania, de most nem igazán érdekelte. A férfi elég sokat élt már közöttük, hogy tudja a telepátia miként is működik, de eszerint nem.
És ezt kéne segíteni felemelni. Mármint egészen pontosan segíteni benne nem, mert Mortisse visszatérte képtelenek voltak maguk közé emelni bárkit is. A személynek magától kellett ezt megtennie.
Bár az Ori azt hirdette, hogy többé senki sem képes felemelkedni ott, ahol hatalmon vannak Arthur Pendragon és korábban Laegen Velesar is megcáfolta. Bízott benne, hogy McKay is át fog ezen a próbán esni.
Szükségük lenne rá, nagyon. Merlin még mindig nem jelentkezett és szükségük volt remek tudósokra. Vagy meg kellene találni a módját annak, hogy ők is eljussanak Melindorra. De erre nem volt sok esély.
Mortisse soha sem hagyná, hogy megtegyék ezt. Rossz volt, hogy megparancsolták nekik, hogy nem avatkozhatnak be. Kár volt végighallgatnia azt a mondatot. Ezzel megkötötték minden felemelkedett kezét.
Bár a legtöbben nem akartak harcolni, mert esélyt sem láttak Cennen ellen, de voltak olyanok, akik bármikor kiálltak volna a királynőjük védelmében. De ők sem tudták ezt megtenni. Nem hagyhatták el a síkjukat.
Soha sem hitte volna, hogy Susan szavainak ekkora ereje lesz, hogy konkrétan fizikai korlátot sikerüljön a szavaival felépítenie a két sík határára, megakadályozva a lejutást a halandók síkjára.
Képtelen volt felfogni, hogy ez miként volt lehetséges. Még soha sem látott ilyet az élete több mint tízezer éve alatt. Oldalra fordult Arthur eltűnt mellőle, de legalább most már nem tehet semmilyen ostobaságot.
- Azért sikerült azt felépítenie, mert nem akarta, hogy bármelyikünk is a halálát lelje ott lent, bármilyen formában is. – mondta Tintagil.
- Nocsak öreg, te is előkerültél. De én akkor is segíteni akarok, nem lehetséges valamilyen féle képen mégis megtörni ezt és lejutni oda?
- Egy kis tiszteletet először is, még mindig kétszer vagyok olyan idős, mint te. És nincs másmilyen út le. Nem tudjuk áttörni a korlátot.
- Semmilyen formában nem tudjuk megtenni?
- Csak akkor tudunk újra beavatkozni, ha meghal, vagy megengedi. – zárta le a vitát baljósló hangom Tintagil.
Arbejde morcosan fordult el az idős alterrantól, hogy továbbra is a városban ragadtakat figyelje. Most érezte leginkább hátráltatónak a saját törvényeiket. Ilyen még soha sem fordult vele elő, amióta felemelkedett volt.
Órákkal később szomorúan fordult el ettől a tevékenységtől, amikor Susan végül úgy döntött, hogy elege van a „játékból”. És egyenesen meg fogják látogatni Mortissét a tróntermében. És nem volt kétsége a kimenetel felől.
Rodney segítségért kiáltott feléjük, de még mindig börtönben voltak és nem tudtak semmit sem tenni értük. A lány nem hallgatott az észérvekre, csak ment előre. Úgy tűnt, hogy már semmi sem érdekli.
De ebből, ha így halad a legértelmetlenebb halál lesz, és ők nem tudnak semmit sem tenni az ellen, hogy ez bekövetkezzen. Most tapasztalta meg a rossz oldalát ennek a létnek. Nem akarta látni a halálukat, inkább mással fogja elölteni az ideiét.
A csillagkapu újfent lekapcsolt a melindori oldalon, de ezúttal is innen nyitották meg. Susan mostanra már semmilyen jó hírrel nem tudott szolgálni és közölte, hogy végleg ott ragadtak. Elizabeth alig akarta elhinni.
A legfurcsábbnak azt tartott, hogy Rodney sem „sírt” emiatt, hanem beletörődött a történekbe. Mintha nem is az a férfi lett volna, akit megismert a hosszú évek alatt. Ráadásul Mortisse hibája volt az egész.
Ő miatta nem jutottak ide a többiekhez. Vajon mi lesz velük most a városban? Kijutnak-e valaha onnan, vagy meghalnak? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében. Ha ott lennének, biztosan segítenének rajtuk.
A másik szörnyű hír az John halála volt. igaz már nem volt a férfiba szerelmes, ennek ellenére a szíve majd meg szakadt a hírbe, hogy ő is odaveszett. De itt legalább volt némi esély arra, hogy még élni fog.
Körbenézett maga körül, immáron csak ő maradt a kapunál. Mindenki visszatért a városba és nekiállt kipakolni. Ő egyelőre nem látta értelmét, majd csak akkor, ha ők is ideérnek. Addig felesleges lenne mozdulni innen.
Leült a lépcsőre és az alagutat nézte, egyelőre senki sem bukkant fel rajta. A kapunak háttal ült, úgyis meg fogja hallani, ha a kapu kinyílik. De addig nem volt más dolga, mint várni az embereire.
Órák teltek el de még mindig semmi sem történt. Kezdte magát fáradtnak érezni. Nem tárcsázta újra Atlantiszt, azzal csak bajba sodorhatná Rodneyt és Susant abban az esetben, ha már a kapuhoz igyekeznek.
Úgy tűnt, hogy nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy tényleg ott ragadtak és nem fognak idejutni soha sem. De ő tudta, hogy ez nem igaz, Rodney mindent meg tud oldani, számára nem létezik lehetetlen feladat.
Mikor éhes lett felkelt a lépcsőről és elindult vissza a városba. Közben hátra-hátrafordult, hogy mikor nyílik ki a kapu, de az inaktív maradt. Semmilyen válasz nem érkezett onnan. A kedve emiatt folyamatosan romlott.
Bent a városban az emberi részleg felé indult. Pár perc alatt sikerült megtalálnia, hiszen ő még nem is járt itt korábban. Csomó ház emelkedett ki a talajról, a katonák a ládákat és dobozokat hordták szét innen.
Belépett a legnagyobb épületbe, bent ott találta Caldwellt is. A férfi, amikor meglátta odament és megölelte. Látszott az arcán, hogy ő is hallotta a legutolsó beszélgetést. Mikor is volt az már? Órákkal ezelőtt talán?
- Azt mondták, hogy nem tudnak kijutni onnan. Hogy ott ragadtak. – mondta halkan.
- Tudom, hallottuk mi is a beszélgetést. De ismered McKayt, hogy milyen. Biztosan talál valamiféle megoldást erre és nemsokára itt lesznek.
- Nem, most az egyszer nem ez lesz Steven. Radek és Jennifer hallották a beszélgetésüket. Tudták, hogy ott fognak végleg ragadni.
- De ők választották ezt, lehetett volna más választásuk is. Minden háborúban vannak veszteségek Elizabeth. Ők magukat annak tekintik. Akármennyire is fáj, de ők meghozták ezt az áldozatot azért, hogy mi élhessünk békében tovább.
Őt ezek az érvek nem győzték meg, ennek ellenére hallgatott és nem szólt semmit. Talán, mert a szíve mélyén tudta és érezte, hogy Stevennek van igaza ezzel kapcsolatban. A katonai mentalitás.
Bármi is történjék Atlantiszon Susannal és Rodneyval, nekik az ittlévőknek az lesz a dolguk, hogy ne hagyják azt, hogy az emberiség kihaljon. Tovább kell vinniük a földiek hagyományait, hogy soha sem tűnhessenek.
És a további generációk számára megmaradjon annak a világnak és bolygónak az emléke, ahonnan eredetileg származnak. Nehéz és keserű sors jutott nekik osztályrészül.
A kapu lekapcsolt az atlantiszi oldalon is és a kettős megint egyedül maradt. Rodney fáradtan ült le a hálókörlet egyik szobájában. Mostanra meg sem tudta volna mondani, hogy egykor kié volt.
A falak üresek voltak, akárcsak a szoba, még az ágymatracokat is átvitték a Melindorra. Kint még mindig éjszaka volt, de a fények szerte a városban elegek voltak. Már fogalma sem volt arról, hogy mióta menekültek.
Az órákkal ezelőtti aktiválásra gondolt, nem akarta megbántani Susant. Átkozta magát, hogy miként lehet annyira idióta, hogy a lányt fárasztani, amikor neki is megvoltak a saját gondjai. Amik nagyobbak voltak.
Nagyobbak, mint az ő nyavalygása, hogy fáj a lába és, hogy Arbejde megint csak szórakozik vele. Bocsánatot kért, de társa mintha meg sem hallotta volna. Ő inkább a járőröző katonákra felügyelt.
Most hogy itt a sötétben pihentek, mintha Susan megint sírna, legalább is így hallotta. Három hozzá igen közel álló személyt veszített el, alig néhány óra alatt. Ekkor jutott az eszébe, hogy hiszen ő is.
Ennek ellenére képtelen volt sírni, ő csöndesen gyászolta az elhunytakat. A lábai szörnyen fájtak, nem hitte, hogy még egyszer képes lesz ennyi időt bujkálással tölteni. Ahhoz már nem volt ereje. Olyan sok időre már nem.
Mintha egy hely felé szorították volna őket és ahogyan egyre közeledtek az őket körülölelő kör egyre kisebb volt. És egyre kevesebb olyan hely volt, ahova el lehetett volna bújni. Meg fognak halni!
Ez annyira már furcsának hatott, de nem érdekelte. Valahogy beletörődött, hiszen ő maga választotta, hogy ezen az úton folyatja – vagy éppen szakítja? – meg az életét. Megvolt a választási lehetősége és ő így döntött.
Kicsit furcsa érzése volt, soha sem érezte magát ennyire közel az alterranokhoz. Valahogy mindannyian közelebb álltak most kettejükhöz, mint akkor, amikor erre nem volt szükség. Pontosabban, amikor nem tudtak mit tenni.
Ha Susan nem lett volna ilyen rossz állapotban kiabált volna vele, hogy azonnal hívja őket le ide, hogy segítsenek. És ne kövesse el újra azt a hibát, amit John is, amikor ő Anat volt. De nem mondta ezt neki.
Gondolkodott azon, hogy abba belehalna-e Mortisse, ha Atlantiszt felrobbantanák? Nem hitte, hiszen felemelkedett lény volt. De a bolygó minden bizonnyal elpusztulna, a 3 ZPM és csillagkapu.
Ők ketten és a szent hadsereg emberei minden bizonnyal itt vesznének, de Cennenre semmilyen hatással nem lenne. Ezt Tintagil is megerősítette neki. Akkor ezzel semmire sem mennének, éljen.
Kitekintett az ablakon, kezdett világosodni, lassan hajnalodik, akkor már lassan fél napja menekülnek. Szüksége lenne egy jó kiadós alvásra, hogy gondolkodni tudjon. Hogy bármiféle megoldást találjon erre a helyzetre.
Vagy pedig egy szendvics, az sem lenne utolsó. Mert lassan ott tartanak, hogy a korgó gyomra fogja idevezetni Mortissét hozzájuk, és a hadseregét. Felnézett és látta, hogy Susan felkel a földről, és az ajtóhoz sétál.
- Mennünk kell Rodney, lassan ideérnek az emberei. Tudom, hogy hova akar beszorítani minket, vagyis engem. Odamegyek, ha akarsz velem jöhetsz, ha maradsz, maradsz. A te döntésed, de én belefáradtam a hajszába.
- Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb Susan, ha odamegyünk az öngyilkosság.
- Mit számít, elárulod? – kiáltott rá. – Evan, Carson halottak, és arról sincs fogalmam, hogy Johnt mikor fogom legközelebb látni. Lehet, hogy nem ebben az életben.
- Veled megyek Susan. Hátha addig kitalálunk valamit. – mosolyodott el erőtlenül.
- Tényleg nem kell, téged nem akar élve, megölhet.
- Tudom, de máshogy úgysem jutnék el innen élve, nem igaz?
Kiléptek a szobából a folyosóra. A lány vezette, úgy tűnt, hogy tényleg tudja, hogy Mortisse hova akarta beszorítani őket. Ha korábban úgy vélte, hogy meghozta élete legrosszabb döntését, tévedett.
Ez volt az, belesétálni az Ori vezetőjének csapdájába?! Ha ennél tudott volna valaki őrültebb akciót mondani, odaadta volna egyheti, nem is, egyhavi fizetését. Nyelt egy hatalmasat és követte a lányt.
Susan megállapításával nem értett egyet, Mortisse őt is csak azért akarta élve, hogy később ő ölhesse meg. Szóval ez az egész egy bukott és teljességgel őrült terv volt. Bárcsak megmentené őt valaki.
Ennél a helyzetnél még a citrus mérgezés is jobbnak tűnt. A folyosókon senkibe sem ütköztek, furcsán csöndes volt minden. Úgy sejtette, hogy szándékosan nem jönnek a közelükbe és maradnak távol.
A folyosók csupán az ő lépteik zaját verte vissza, ilyen némának soha sem hallotta a várost. Megborzongott, túlságosan csöndes volt a hely, pedig tudta, hogy több ezer katona itt volt a városban.
Talán Cennen rejtette el őket előlük, nehogy véletlenül is megöljék a híveiket? Lehetséges volt. Mikor felnézett a padlóról csak Susan hátát látta maga előtt. Alig tudott vele lépést tartani, úgy rohant a lány.
Majd úgy tűnt, hogy két perc múlva elérték az úti céljukat. A kétszárnyú ajtó kinyílt és ők beléptek rajta. A hosszú teremben eddig sötét volt, de ahogyan beléptek minden fény kigyúlt. Úgy száz méter hosszú volt és tizenöt magas.
A terem végén ott volt a két trónszék. Egyedül voltak a teremben. Susan már volt korábban itt, Rodney csak olvasta. Beljebb mentek, már közel járhattak a székekhez, amikor kinyílt az ajtó és mögöttük belépett Mortisse.
Rodney egyből Susan mögé helyezkedett, félt ettől a férfitól. Ami nem volt meglepő, de még Susan is meg-megremegett. Mortisse elvigyorodott, majd közeledett feléjük. A katonák nem jöttek be ide, feltéve, ha itt voltak a férfival.
Annak ellenére, hogy a férfi vigyorgott azt olvasta le az arcáról, hogy bosszús, hiszen elrontották a remek szórakozását azzal, hogy idejöttek és önként adták meg magukat. Feladták, és ez számára elfogadhatatlan volt.
Bármit olyan szívesen megadott volna, ha nem kellett volna itt lennie. Ha nem így alakult volna a dolog, és már Melindoron lenne, a saját népével. Hangosan nyelt egyet, mire Mortisse felé fordult.
Mikor felfedezte Rodneyt is, hangosan felnevetett. A hangjától legszívesebben sikítva menekült volna ki innen. Abban a hangban nem volt semmi kedvesség, csak gúny és a halál tiszta ígérete.
Fogalma sem volt arról, hogy ez fájdalmas nem az lenne. Lassú vagy gyors. Nem, nem akart meghalni. Még olyan hosszú élet várna rá, ha nem ebben a helyzetben lenne. Már szinte zihált a félelemtől.
Majd összeszedte minden bátorságát és kilépett Susan mögül és megállt a lány mellett.
Susan megkönnyebbülten érezte magát, amikor a csillagkapu végre lekapcsolt. Végre nem fogja Elizabeth ebben az órában zargatni. Ha szerencséje lesz, akkor addig már nem is, amíg oda nem jutnak Rodneyval.
Rodney, még kicsit fájt neki, hogy folyton csak a saját gondjaival nyavalyog hangosan. De úgy tűnt, hogy ez neki is feltűnt, mert amióta kijöttek a laborból a férfi meg sem szólalt. Legalább nem nyaggatta őt.
Ez is jól esett neki, mert végre a saját gondolataival tudott foglalkozni. Kicsit megnyugtatta a csend. Így legalább még arra is tudott figyelni, hogy az ellenség mikor fog közeledni hozzájuk.
Arbejde lázongott azért, hogy had segíthessenek nekik, de ő továbbra is makacson kitartott amellett, hogy nem engedi. Nem akarta az őket is veszélybe sodorni, ugyanaz a hozzá állás, mint Johnnál.
- Kérlek úrnőm, legalább áruld el, hogy miért nem akarod azt, hogy segítsünk? – könyörgött.
- Arbejde, kérlek! Add fel ezt. Nem fogtok segíteni, nem kockáztatok, és most már hagyj békén!
Többet nem is szólt hozzá, és nem is érdekelte az, hogy beszélni próbál vele a férfi. Mit nem értettek azon, hogy nem akarta őket veszélybe sodorni. Tudták, hogy Mortisse képes felemelkedetteket megölni, könnyedén.
Nem fogja az embereit, mint gyapjas birkákat a vágóhídra küldeni. Ő ezzel befejezettnek tartotta a témát. Rodney megdöbbentette azzal, hogy vele fog tartani oda Mortisséhoz. Pedig talán őt hagynák elmenekülni.
Felkelt és odasétált az ajtóhoz. Feladta, egészen pontosan nem, csak beleunt a dologba. Nem fog az apja elöl menekülni, mindent meg fog tenni azért, hogy megölhesse. Nem érdemelt könyörületet.
Evanért, Carsonért és Johnért fogja megtenni, hiszen mindannyiuk halála Mortisse miatt történt. Még Gammelé is. Furcsállta, hogy eszébe jutott a férfi, de az ő haláláért is meg fog fizetni, mert miatta lett ilyen.
Ha annak idején nem „csábítja” magához Cennen, akkor soha sem lett volna Gammel Velesarból Ori. Mennyire más lett volna akkor a világ, ha mindez nem történik meg. De a bosszú ideje legalább eljött.
Nem kellett sokat gondolkodnia arról, hogy hova is kell majd mennie. Pontosabban hova próbálja beszorítani őket az apja. Már előre látta az arcát, hogy milyen képet is fog vágni, hogy elrontják a szórakozását.
Amikor erre gondolt a szíve is összeszorult, hiszen Mortisse tökéletes képmása volt a bátyjának Johnnak. A genetika olyakor furcsa csodákra volt képes, és ez nem tartozott a vicces kategóriába.
Kilépett a szobából, nem tudta, hogy kié volt annak idején. Nem is számított immáron többé. A folyosón égtek a lámpák, a távolból hallotta az emberek beszélgetését, de nagyon messze voltak.
Az apjának legalább volt annyi esze, hogy nem eresztette a halandókat közéjük. Most már ott tartott, hogy egyet sem kímélt volna meg. Már nem érdekelte, csak, hogy megfizessen Cennennek mindenért.
Gyorsan haladta a kihalt folyosókon, Rodney zihálását hallotta maga mögül, ahogyan próbálta a lépést tartani vele. Pontosan tudta, hogy hova haladt, míg McKaynek fogalma sem lehetett róla. Ő még nem járt ott.
Nem kellett olyan sokat menniük, hiszen már egészen be voltak oda szorítva. Kinyitotta az ajtót. A felkelő nap fénye már bevilágított az ablakokon, de még így sem volt túlságosan világos.
De a lámpák ezúttal is bekapcsoltak, amint beléptek. De most hiányoztak a táncoló felemelkedettek, azok, akik évekkel korábban voltak itt éjszaka. Most nem jelentek meg, nem tudtak. Tett pár lépést.
A terem másik végén láthatóvá vált a két szék, az egyik nagyobb volt, az aktuális uralkodó trónszéke és a párjáé a másik. Ezeknek semmilyen ereje nem volt, csupán szimbolikusak.
Mortisse és Emmenna annak idején innen irányították a várost és a birodalmat. Ma hajnalban itt el fog dőlni, hogy ki is az alterranok igazi ura vagy úrnője. A trónbitorló apa, vagy az igazi örökös a lánya.
Nem állt meg, tovább sétált a terem belseje felé, lassan az apja is ide fog érni. A székeknél járhattak már, amikor kinyílt mögöttük az ajtó. Nem kellett hátra fordulnia, hogy megérezze az apja erejét.
Rodney arra felé nézett, legalább is ezt következtette ki, amikor az ő menedékébe menekült. Dühösen fordult meg az érkező felé, aki valóban Mortisse volt. A férfi vigyorgott, amikor felmérte.
Régen találkoztak így, és a férfi akkor még a jó apucit próbálta eljátszani. De erről most szó sem volt, ezt mind a ketten tudták. Ez most élethalál meccs lesz, és az erősebb fog győzni kettejük közül.
Hallotta a fejében a sajátjainak a kiabálását, hogy meneküljenek innen amilyen gyorsan csak lehet, de már nem volt menekvés. Az egyetlen kijáratot elállták, azon csak csatával tudnának kijutni. Az meg ugyanaz az opció volt.
Susan legalább annak örült, hogy a lánya nincs itt, hanem az Istenek városában van. Ezt ki tudta olvasni az apja gondolataiból. Hiszen a jelenlegi helyzet alapján neki sem kegyelmezett volna. És ő nem volt vérszomjas.
Mortisse átnézett a válla felett, feltételezte, hogy Rodney állhatott ott. Majd erről meg is győződhetett, amikor az mellé állt. Ó, Rodney ezzel most mondtad ki a halálos ítéletet magadra. Sóhajtotta magában.
De ha azt kellett venni, hogy melyikkel járna McKay jobban, a halál vagy örök időkig Mortissét szolgálni, talán a halál hangzott jobban.
- Mond, hogy mit akarsz Cennen! – mondta Susan.
- Már semmi apa, vagy ilyesmi? Csak a vezetéknevemet használod Valorvart? – vigyorgott.
De legalább ő sem tartott arra igényt, hogy a lányt a leányának tartsa. Így minden sokkal könnyebbnek ígérkezett. Éppen most tagadták meg egymást. Az utolsó kötelék is elpattant, bár azt továbbra sem moshatta le magáról, hogy félig Ori.
- Nem érdemled meg, hogy annak nevezzelek. Szégyellem, hogy egykor az apámnak tartottalak.
- Akkor eszerint végre valamiben egyetértünk, mert én is szégyellem, hogy két olyan torz szülöttet nemzettem, mint te meg a bátyád vagytok. Hogy mit akarok? Ismét kitörölni titeket a történelem lapjairól, hogy még egyszer ne szennyezhessétek be azokat a félvér véretekkel.
Mortisse nem hitte volna, hogy az ilyen sokáig ki tudnak tartani. Remekül szórakozott a bújócska alatt. Amíg kereste őket a csillagkapu kétszer aktiválódott, és őket keresték a Melindorról.
Előbb vagy utóbb meg fogja találni azt a világot, és akkor végre kiirtja a tenger gyermekeit is. Hiszen nekik köszönhette azt a szennyeződést az alterran vérvonalban, ami miatt az Orit megalapította.
Ha ők kihalnak soha többé nem lesz olyan vérfertőzés a két faj között, aminek köszönhetően a Valorvart és a Velesar dinasztia kialakult. Meg fogja szüntetni eme szentségtelen forrást, ha addig él is.
Végig pontosan tudta, hogy Alaine hol is lapul a városban, sőt Zander energiája is egyedi volt, ami könnyűvé tette volna a szórakozást. Így örömmel szemlélte, hogy órák óta fel s alá futkosnak, mint a mérgezett egér.
Soha sem maradtak hosszú ideig egy helyen. Érdekes volt szemlélnie, bámulatos, hogy egy katonai kiképzés és egy teljesen más élet mire nem képes. Egy harcost varázsol a legnyápicabb lényből, akit valaha ismert.
Szándékosan nem küldte az embereit túl közel a pároshoz, tudta, hogy Alaine végezne mindegyikkel. Ide érezte, hogy mennyire dühös és bússzú szomjas. Éppen ezért lesz őt könnyű megölni majd, ha odajut.
A lány fog megfizetni az alterranok minden bűnéért, Gammel, Morgan és Adria halála miatt is. Roppantul jól fog szórakozni, döntötte el magában a kérdést, majd felnevetett. Legalább Larion sem látja, hogy miként hal az anyja.
Talán még rájönne, hogy mégsem olyan jó neki az Orik között, mintha otthon lenne a sajátjaival. És ezt mégsem kockázathatta meg. Kicsit még mindig dühös volt az Excalibur és Arthur miatt.
A fagy pengéi, bah! Egy pillanatra elcsodálkozott, hihetetlen volt, hogy mind a kettőt sikerült a felemelkedettek síkján őrizni. Főleg, hogy a készítői sem voltak felemelkedettek. Bámulatos.
Főleg az, hogy a tudósokkal végezni tudott volna bármelyik penge. Milyen jó, hogy neki nem voltak olyan gyengeségei, mint azoknak. Felnézett a monitorra, meg mert volna esküdni arra, hogy azt hiszik üldözi őket.
Ő is érezte a városban azt az erőt, amit Alaine korlátja okozott. Boldog volt, hogy legalább nem kell az alterranok beavatkozásától tartania. Ez annyival megkönnyítette a helyzetét, még ha a lány rá sem jött erre.
Egyelőre úgy tűnt, hogy minden egyes dolog az ő malmára hajtja a vizet. És ez olyan csodálatos érzéssel töltötte meg. Egyszerűen szeretett itt lenni a városban, főleg ebben a helyzetében.
Azok ketten menekülni fognak, lehet, hogy halálig, pedig ő csak itt ül az irányítóban, és innen figyeli őket mióta. Csak az elején ijesztett rájuk, azóta pedig itt ült. Az emberi hülyeség határtalan volt.
Másodszor kapcsolt le a kapu mellette, majd a monitorokon követte a párost. Lebiggyesztette az ajkait, sajnálta, hogy máris feladták. Pedig ő roppantul jól szórakozott a menekülésükön.
Amint beléptek abba a terembe, ahova alapból is terelni akarta őket eltűnt az irányítóból és a trónterem ajtaja előtt jelent meg. Milyen régen is volt, hogy utoljára belépett ide, vagy elhagyta ezt a termet.
Egészen biztos volt benne, hogy Alaine tudta, hogy miért erre a teremre esett a választása. Igen, pontosan azért, amire a lány is gondolt. Ahogy egy lépéssel közelebb lépett az ajtó kinyílt, ő pedig bement rajta.
Ahogy kellő távolságra ért tőle, az becsukódott. Csak ezután fordult meg a lánya, de Zander azonnal, ahogy belépett a lány mögé bújt védekezően. A gyáva. Elvigyorodott, ennek a kettőnek esélye sem volt ellene.
Úgy száz méterre álltak egymástól és közelebb indult. Átnézett a lánya válla felett és egyenesen Zanderre nézett. Milyen remek lesz, amikor a férfi az ő szolgálatában fog alkotni, akárcsak a tudósai.
Ide hallotta, hogy nyel egyet, majd Alaine mellé állt. Továbbra is félt, érezte, de felkészült az esetleges halálra, és arra, hogy ő is megküzdjön vele. Az ostoba félvér? Mégis kit képzelt magáról?
Még nem jöttek rá a tisztelt alterranok, hogy csupán szerencséje volt akkor, amikor Mordredet legyőzte? Ő csak az első volt az elhullott Orik között, ennek a nyomorult féregnek semmilyen köze nem volt ahhoz a győzelemhez.
- Ha jól emlékszem szeretted egy ideig Emmannát, pedig ő is ugyanolyan félvér volt, mint ők. – mondta Rodney, miután Mortisse befejezte a mondát.
- Valóban, de azóta rájöttem, hogy hiba volt az egész. Később már csak a hatalom érdekelt. Ezért is vettem át tőle a trónt és csupán királyi feleség lett belőle.
- Bármit is hiszel Mortisse, se az Ori, se az alterranok nem jobbak a másiknál. – felelte higgadtan Susan. – Csak éppenséggel mi nem játsszuk el az istenek szerepét, mint ti. A mi hatalmunkhoz nincsen szükség halandókra. Ti lemondtatok a saját erőtökről, mi lesz, ha egyszer elfogynak, vagy mind rájönnek az igazságra? Eltűntök? Főleg úgy, hogy Gammel nincsen közöttetek.
- Ez soha sem fog bekövetkezni, mindig lesznek olyan ostoba barmok, akik önként lemondanak a szabad akaratukról. Régen is voltak, és nektek köszönhetően egy egész galaxis csak minket imád. Ti száműztétek őket oda, nem én voltam. Elfelejtetted, hogy te magad írtad meg az ítéletet?
- Nem fogod rám kenni az egészet, a te parancs… - felnyögött. – Tudtad, még jó, hogy tudtad!
- Ó, hát még szép, hogy tudtam. A jogos ítélet a bebörtönzés lett volna, mint amit anyádék tettek velem. De nem, mindenki ostoba volt és szélnek eresztették a tudósaimat. Bármit is akarsz mondani, neked köszönhetjük, hogy mára idejutottunk.
- Nem, ha én nem teszem meg, akkor más megírta volna az ítéletet…
- Nem Alaine, senki sem írta volna meg rajtad kívül. Csak te voltál ennyire naiv, és ahogyan látom még az átkuk is megfogant. Jól látom, hogy vörös a szemed és sírtál elvesztett férjed után?
- Igen, a gonoszságod ereje csípi csupán a szememet!
- Ennek könnyedén véget vethetünk. Alaine Valorvart, én Mortisse Cennen kihívlak, aki a párbajt megnyeri, az fogja birtokolni az Alterran Birodalom trónját. És tudod, ha nemet mondasz, akkor is elveszíted. Akkor őrá száll. – bökött a fejével Rodneyra. – És neki már tényleg ki kell állnia velem szemben, vagy harc nélkül kapom meg a trónt királynő.
Látta, amint Susan megborzong, nem volt akkora ereje, hogy megnyerje az összecsapást. De megdöbbenésére Rodney lépett előre.
- Velem fogsz megküzdeni, ugyanis én vagyok az uralkodó dinasztia ősatyja! – mondta McKay.
- Legyen hát! – nevetett fel, miközben a lánya felsikoltott.
Susan kétségbeesetten nézett Rodneyra, miközben a férfi előre lépett, és felsikoltott, mert tudta, hogy mi lesz a csata kimenetele. McKay soha életében nem tett ekkora őrültséget, pont ő, aki betegesen ragaszkodik az élethez.
Arcán megint megjelentek a könnyek és felzokogott. Nem akarta, hogy ő küzdjön meg, hiszen csak félvér volt, míg ő teljesen alterran. De Rodney nem hátrált meg, hanem előrelépett még jó néhány lépést.
Rodney magát átkozta gondolatban, hogy miért volt ennyire őrült, hogy ezt megtette. De valahol érezte, hogy a lányt meg kell óvnia minden áron, és nem engedheti, hogy Cennen végezzen vele.
Ha hagyná, a felemelkedettek egészen biztosan megölnék, mert hagyta, hogy a királynőjüket megöljék. Közelebb ment az ellenfeléhez, majd amikor kellő távolságra ért megállt a férfival szemben.
Mortisse felnevetett, ostobák. Így talán még könnyebb dolga is lesz, mint remélte. Előbb megöli Zandert, majd kioktatja a lányát, és csak utána végez majd vele. Hiszen ez az ember még csak a párbajok szabályait sem ismerte.
Ráadásul már most úgy rezgett, mint a nyárfalevél. Soha sem ölt Mordred előtt életében, ebben a testben persze. Zander Amrath és Sir Kay viszont igen. de nem tudta, hogy ezek az emlékek mennyire élnek benne.
Mind a két férfi meghajolt egymással szemben, majd Mortisse támadott előbb. A tüzek és az árnyak egyszerre lódultak meg Rodney felé, majd becsapódtak. De nem érték el őt, hanem egy láthatatlan falba ütköztek.
Amint ismét előtűnt megint melindori alakjában volt és nem az emberiben többé. Látta Mortisse arcán a meglepődést, de nem értette, hogy miért is van ez. Egyelőre nem támadott, így csak álltak egymással szemben.
Cennen érdeklődve figyelte Rodneyt, ilyet még senkinél sem tapasztalt. Utoljára Tintagil LeFay volt ezt képes kivédeni, de akkor még alig száz évesek voltak mind a ketten. Bámulatosnak tartotta.
Rodney támadott, amikor úgy tűnt neki, hogy ellenfele éppen nem teljesen a csatára figyel. Koncentrált, minden erejét ebbe a támadásba, akarta beleadni, amibe mindenfajta varázslat tartozik. Remélte itt is elegendő lesz.
A két kezében megjelent egy kicsiny gömb, majd egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül úgy kosárlabda nagyságú lett. Mikor elérte ezt a formát Mortisse felé hajította. A levegőben ez még nagyobb is lett.
Vakító fehér fény töltötte be a termet. Susan és Rodney eltakarták a szemüket és Mortisse döbbenten kiáltott, majd fájdalmasan üvöltött fel, amint a támadás szétzúzta a pajzsait és eltalálta őt. A terem másik végénél a fal állította meg.
Érezte a fájdalmat, majd felkelt és dühösen indult el a másik kettő felé. Susan félelmében felsikoltott, míg Rodney térdei megroggyantak. Nem akarták elhinni, hogy Cennen túlélte, de sikerült megsebezni.
Úgy tűnt a gömb az arcát találta el, ugyanis már nem John Sheppard arcképe tekintett vissza rájuk. Mortisse arcán nem volt többet bőr, a szemei sárgán izzottak, csak úgy, mint a goa’uldoké, amikor felizzik.
Az izmai és helyenként a csontjai is kilátszottak, ahol a fejébe lehetett látni ott tűz lobogott, az éltette a férfit. Gyilkos dühvel nézett Rodneyra, a kezét összeszorította, mire McKay a torkához kapott.
Erősen csapott oldalra és Rodney a tizenöt méterre lévő falnak csapódott hat méter magasan majd onnan zuhant le. Iszonyatos reccsenést hallottak, mire Susan megint felsikoltott. Rodney nem mozdult többet.
Mortisse a lánya felé fordult és indult, amikor fehér fény töltötte be a szobát.
- Ez bámulatos, azt hittem, hogy eddig zseni voltam, de akkor most. Az összes tudások, hihetetlen, miért nem emelkedtem fel már korábban? – kérdezte Rodney.
- Tűnj el innen, most! – kiáltott neki Susan, mire McKay ránézett, majd eltűnt.
Így Mortisse támadása már nem tudta őt elérni többé, majd újra a lánya felé fordult. Susan behátrált a falig, innen már nem tudott tovább szökni. Kihúzta magát és itt várta be az apját. Ha meg kell halnia, akkor büszkén fogja tenni.
Mortisse odaért és torkon ragadta Susant, és erősen a falnak lökte. A lány felnyögött, ahogy a fájdalom a hátába hasított. De továbbra is állta az apja tekintetét, csodálkozott, hogy az még mindig nem ölte meg.
- Tudod miért vagy még életben? – kérdezte gúnyosan a férfi, a hangja nem változott a sérüléstől, viszont az arca sem változott vissza a régi megszokottra.
- Nem! – nyögte. – De ha megkérdezted, akkor egészen biztos, hogy el fogod nekem mondani.
- Okos. – elvigyorodott, aminek következtében a lényéből forróság támadt.
Szinte perzselte Susan bőrét, még nem volt elviselhetetlen, de folyamatosan forrósodott. A lány próbálta nem elfordítani az arcát, de a végén mégiscsak kénytelen volt, hogy ne szemből érje a forró hő.
- Most már a többiek sem hallják, amit mondani akarok. – odahajolt Susan füléhez. – Egy titok a halálod előtt. Csak ti hárman pusztíthattatok volna el minket, közösen.
Susan meglepetten nézett bele újra az apja szemébe, a pupillái kitágultak és a szívverése felgyorsult. Nem akart hinni a fülének.
- Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte rémülten. Akkor lehet, hogy mégsem volt igaz, amit Johnnal kapcsolatban látott?
- Mert tudom, hogy most úgysem fogtok visszatérni újra közénk. Ez volt és lesz az utolsó halálotok. Ég veled Alaine!
Ököllel csapta arcon a lányt, aki rongycsomóként omlott a földre. Mortisse ismét fent volt a hajóján. Felsugároztatta a városban lévő embereiket, nem akart veszteségeket. Majd kiadta a parancsot a tüzelésre.
Mind a húsz hajó egyszerre tüzelt a városra. A narancssárga lövedékek mind áthatoltak a pajzsokon. A robbanás reakciót váltott ki a három teli ZPMmel és a naquada tartalmú kapuval. Nem várták meg a robbanást.
A lehető leghamarabb léptek be a hipertérbe, így nem látták azt sem, ahogyan a bolygó fele alig fél perccel később a levegőbe repült. Ők már távol voltak és biztonságban a robbanás távolságától.
Atlantisz, az Alterran birodalom fővárosa és a bolygója immáron csak a történelem lapjain és a Melindorra menekült emberek, és az életben lévő alterranok emlékében élt tovább.
folyt. köv.
kritikát plz.
Az Ori új flottája kilépett a hipertérből bolygó körüli pályára. A kapitányoknak úgy kellett kormányozniuk nehogy a törmelékekbe és a roncsokba vezessék a hajókat, de ezeknek úgysem ártott volna.
Mortisse bosszús volt az elpocsékolt flotta és Adria halála miatt. Nienyar, gúnyosan felhorkantott, amikor rá gondolt. Nem hitte volna, hogy a nő képes lett volna bárkit megölni, nemhogy kettőt, sőt két hajót is.
De legalább az megnyugvással töltötte el, hogy már a makulátlan alterranok sem azok. Megszegték a saját kozmikus törvényeiket. Elveszítették az ártatlanságukat, többé nem azok, akik voltak. Ezt fel lehet majd ellenük használni.
Korábban nem hitte volna, hogy elkészülnek ezek a hajók a végső ostromra, de sikerült. A minden eddiginél fejlettebb hajók. Olyan pajzsokkal, amiket a felemelkedettek sem tudnak elpusztítani.
Eredetileg ellenük készült, hála Zander Amrathnak, aki ezt a technológiát még a Talronidon fejlesztette ki Gammelnek. Csak azzal nem számolt, hogy Gammel már akkor is az Ori embere volt.
Elég volt itt lennie a bolygó körül, hogy érezze, még mindig vannak felemelkedettek a városban. Számot nem tudott volna mondani csak annyit, hogy vannak. Elvigyorodott és kiadta parancsba, hogy a célozzák meg a várost.
A lila sugarak eltalálták a várost, attól a pillanattól kezdve nem érezte a felemelkedettek jelenlétét Atlantiszon. Remélte, hogy az egykori „jó barátja” Tintagil LeFay nem volt közöttük, ugyanis vele még meg akart küzdeni.
Ő volt az utolsó dolog már csak, ami az alterranok közé kötötte. Már csak őt kellett megölnie, hogy a lelke megnyugodjon és csak az Orié lehessen teljes egészében. Pontosabban, hogy ő maga lehessen az Ori.
Nemsokára mindkét dolgot megszerzi, ami miatt ide jött. Még időben értek ide ahhoz, hogy megakadályozhassa a lánya szökését a Melindorra. És micsoda meglepetés Zander is itt ragadt. Csodásnak ígérkezett a nap.
Tudta, hogy az alterranok immáron nem fognak beavatkozni, sokkal jobban félnek a következménytől, minthogy megtegyék. De amúgy sem lett volna semmi esélyük, egyik sem árhatott neki.
Több emberre nem volt lent szüksége, az is bőven elegendő volt, akik ott voltak. Hmm, nem hitte volna, hogy a számuk ennyire megfogyatkozott volna. Hiszen ezeknek sem árthattak az alterranok.
Lent a városban öltött csak újra alakot. Elfintorodott, ahogyan a sebeket nézte a holttesteken. Az emberek fegyvereitől és kardtól szerzett sérülések? Nocsak, Nienyar itt is tombolt? Vagy az a másik lett volna?
Az az Arthur Pendragon, aki úgy került be a Tanácsba, hogy még csak alterran sem volt. Undorodva lépte át a holttesteket és elindult gyalog az irányító felé. Dühösen látta, hogy esélye sincsen ott már bármit kideríteni.
A DHD teljesen tönkrement, igen az utolsó pillanatban sikerült a szökésüket megakadályozni. Érezte, hogy figyelik, de egyik sem jelent meg előtte. A felemelkedettek voltak. És tudta, hogy nem fogják megakadályozni.
Felnézett maga felé, tudta, hogy nem fog semmit látni, de ezzel a tudtukra adja, hogy tudja, hogy figyelik és megveti őket ezért.
- Ennyire gyávák vagytok, hogy beavatkozni sem mertek? – kérdezte nevetve. – Képtelenek lennétek akár több ezren megállítani engem? Egyedül vagyok gyáva népség! Csodálkoztok, hogy oda jutottatok ahol vagytok?!
Választ nem kapott, csak annyit észlelt, hogy immáron kevesebben figyelik őt a másik síkról. Gyávák voltak, nem itt másról volt szó. Érezte, hogy néhányan meg akarták támadni, de mégsem jöttek valami miatt.
Alaine. Megint felnevetett, soha sem hitte volna, hogy egyszer engedelmeskedni fognak a lánynak. Pontosabban, hogy az utasítást ad minden felemelkedettnek, de megtette. És azok nem fogják megszegni a parancsot.
Már most sejtette, hogy érdekes fogócska lesz itt a városban, mire elkapja a lányát. Feltéve, ha az hagyja magát élve elfogatni. Nos, akkor ideje volt elindulni, hogy szórakozhasson. Valakin el kellett számolni az Ori veszteségeit is.
És erre ki más lenne a legjobb, mint az ellenség királynője. Ah, igen Langsdom, rövidebb ideig bírta, mint hitte volna. Viszont Alaine, nos ő a legszebb csalódás mind közül, ha felemelkedett lenne, kiváló lenne Orinak.
Hiszen régen is az volt Anatként, halotta a dolgokat. Felsóhajtott és elindult szét nézni a városban, még kihangosította egy percre a hangosbemondót. Elvigyorodott és megszólalt.
- Kislányom a játék meg kezdődött. Előbb vagy utóbb elkaplak.
Majd kikapcsolta, nem akart könnyítést, az erejéből úgyis meg fogja érezni azt, hogy hol van. Nem nézett hátra a főmonitorra, ami az életjeleket mutatta a városban, hanem elindult az ugrók felé körbenézni.
Üres volt a hely, egyetlen ugró sem volt bent ott ahol kellett volna lennie. Fémes hangot hallott a háta mögül. Megpördült és meglátta maga mögött teljes vértben és karddal a kezében Arthur Pendragont.
Elvigyorodott, tehát ő volt a felemelkedett a városban, akit érzett. Halandó volt, tehát a második esetben is sikeres volt a szerkezet. Mit hitt ez az ostoba ember, hogy legyőzheti az Eredet alapítóját?
Érezte, amikor az Ori flottája kilépett a hipertérből az űrben. Látta a lila fényt, ami áthaladt a városon és érezte a furcsa bizsergést, ami átjárta a testét. Hirtelen olyan nehéznek tűnt a vért, amit viselt és a kard súlyát is érezte.
Megszakadt a kapcsolata a többiekkel is. Ezerötszáz év után ismét egyedül volt halandóként. Furcsa volt ezt megint érezni, főleg úgy, hogy csak Kay volt a városban, aki halandó korához kötötte.
Mindenki más halott volt, egykori szülei, testvére, felesége és bajtársai. És a legtöbb az Ori miatt, nem egészen pontosan mindenki miattuk. Mi lenne nagyobb elégtétel a halála előtt, minthogy végez az Eredet elindítójával?
Hitte, hogy elpusztíthatja Mortissét és ezáltal megmentheti a városban ragadt királynőjét. Futva indult el a csillagkapu terembe, hiszen ott voltak utoljára Kayjel együtt. De néhány sarok után kénytelen volt megállni.
Alig kapott levegőt és zihált. Régen érzett terhet, és ezt nehéz volt megszoknia. Eddig szinte istennek tekinthette magát a mostani állapothoz képest. És valóban, nem volt csoda, hogy az Orit is annak tekintették.
Most már nem érezte az Excaliburból áradó erőt sem, csak látta rajta a rúnákat, amint kékesen izzanak a kard felületén. Biztosan érezték a testvér penge erejét is, azt amit Nienyar használt. Igen az a kard megölt már egy Orit ma.
Ezért bízott abban, hogy az Excalibur is képes lesz erre, hiszen ezt is egy melindori kovácsolta, majd egy Valorvart, ha jól emlékezett, akkor még Emmenna anyja adta hozzá az erejét, akárcsak a másikhoz. De, hogy Gwagged Avan miért pont nekik adta oda máig rejtély volt.
Néhány méter után ismét kénytelen volt megállni, hogy levegőhöz jusson. Hát mégiscsak volt valami előnye a felemelkedett létnek. Volt egy olyan érzése, hogy a többiek figyelik, de csak egy megérzés volt, már nem tartozott közéjük.
Az emlékei ugyan még megvoltak, mert nem kivetett lett, csak megfosztották energia lény testétől és bennragadt a korábbiban. Evolúciós visszafejlődés, lényegében erről szólt a dolog. Vajon mennyi idő kellene innen az ismét felemelkedéshez?
Végtére is rendelkezett a tudással továbbra is, kitette a kezét erősen koncentrált, de nem történt semmi. Hmm, tehát a különleges képességeit nem tudja többé használni. A telepátia is ezek közé tartozott.
Akkor ezért nem tudott többé beszélni a sajátjaival. Hacsak ők nem üzennek neki. Arra még emlékezett, hogy Alaine kiadta a parancsot a távozásra innen, akkor remélhetőleg más nem volt itt, amikor eltalálták őket.
Újfent nem járhatott messze a csillagkapu teremtől – hiszen amint a sérült doktornőt átsegítette a kapun, otthagyta a társaságot – amikor a hangosbemondó megszólalt. Azonnal felismerte Mortisse hangját.
- Kislányom a játék meg kezdődött. Előbb vagy utóbb elkaplak.
Ha rajta Arthur Pendragonon múlik, akkor soha sem fogja. Sőt, ha rajta fog múlni, akkor még ha kell az életét is odaadja csak azért, hogy Alaine és Kay eljuthasson erről a bolygóról a többiekhez.
Próbálta keresni a férfit az ereje alapján, de nem sikerült. Hangosan káromkodott, mennyivel nehezebb így bármit is megtenni. Egy kicsit megbánta, hogy lemondott a hatalmáról és a halandóság lett a sorsa.
De így legalább meghalhat és a mennybe fog kerülni az Istenéhez. Még mindig vallásos volt annak a fényében is, amit tudott. A középkori neveltetés már csak ilyen volt a régi földi időkben, de ő ezt nem bánta.
Odaért a csillagkapu terembe, de Cennen már nem volt ott. Néhány másodpercig gondolkodott, majd elindult az ugró öbölbe, hátha arra ment. És valóban, tényleg ő is erre ment, de meghalhatta.
Igen a teljes vértnek volt némi hangja, most nem tudta azt megcsinálni vele, mint felemelkedett korában. Látta, ahogyan Mortisse elvigyorodik, a férfi nem hitte, hogy le tudja majd győzni.
Az ilyen helyzeteket általában ki lehet használni, ha mind a két ellenfél halandó. De itt közel sem volt ez a helyzet. Mortisse az egyik legöregebb volt, míg ő Arthur még felemelkedettként is csupán gyermek.
Két kézre fogta az Excaliburt és maga elé emelte, lábai kisebb terpeszbe nyíltak, a hátsó lábfejét vízszintesen helyzete az elsőhöz képest és behajlította mind a két térdét. Felvette a megszokott támadóállást.
- Az egy igaz Isten nevében fogok megküzdeni. Ó, uram kérlek adj nekem arra erőt, hogy e hamis embert, aki hozzád hasonlónak tartja magát elpusztíthassam és ismét dicsőségbe helyezhessem a te nevedet. Az atya, a fiú és a szentlélek nevében, ámen! – suttogta maga elé. – Ígérem drága Guiniverem, hogy ebben a csatában nem fogok alul maradni.
Felnézett, a fején lévő sisaknak lehúzta a rostélyát, majd elindult Mortisse felé. A férfi gúnyosan felnevetett, ahogyan végignézett Arthuron. Teljes vértben egy olyasvalaki ellen, aki a tűz elemeinek parancsol? Öngyilkosság!
Nevetett még mindig, amikor mind a két kezéből tűzcsóvák indultak el Arthur felé. Majd döbbenten hallgatott el, ahogyan a kard kioltotta ezeket. A rúnák felizzottak és Cennen elfintorodott.
Felismerte benne a Valorvart munkát. Nehezebb dolga lesz, de azzal sem árthattak vele. Adria utolsó emlékeiből még rémlett, hogy hasonlót látott Nienyarnál, de az kecsesebb volt, mint ez a fegyver. A testvérpenge, az anyósa készítette.
Szóval két fagypenge az Ori ellen, okos volt az a nő. De annyira mégsem, hogy életben maradjon. Tehát a jövőbe látott, tényleg mindenhol kétgenerációnként jelent meg, Larion kivétel volt ezelől.
Szóval Emmenna anyjának pengéi. A nőt még ő ölte meg annak idején, hogy végre ő ülhessen az alterranok trónjára. Arthur észrevette ellenfele vívódását és támadt, egy vágással, ami Mortissét pontosan a mellkasán talált el.
De a kard átment rajta könnyedén. Bár a férfi érezte a hideget, ami a kardból áradt, más hatása nem volt rá.
- Ennyire mész az istenednek tett imáddal és egy Valorvart pengével ember, semmire. – nézett rá Mortisse Pendragonra. – Azt hiszem erre a csatára felesleges több időt pocsékolnom.
- Amíg ez nálam van, nem tudsz megölni tűzzel. – sziszegte Arthur a sisakon keresztül.
- Ki mondta, hogy csak a tűznek parancsolok? – nevetett fel.
Árnyak tűntek fel a kezeiben, majd zúdultak Arthur irányába. Mikor elérték a férfi fájdalmasan ordított fel. Kintre is lehetett hallani a vére hangját, amint a vért belső falára spriccel. Majd a hatvankilós vérttel együtt eldőlt.
Még nem ért földet, amikor a penge felemelkedett a levegőbe és fehér fényt árasztott magából, majd Arthur kiszabadult a páncélból immáron ismét energia lényként. A kard a kezébe szállt és eltűntek.
Mortisse döbbenten nézte a dolgot, majd hangosan káromkodott Emmenna anyja tette bele ezt a kardba! Tudta, hogy ez fog történni, az átkozott k**va! Dühösen indult megkeresni a lányát, ő fog minden Valorvart bűnéért megfizetni.
Mikor kinyitotta a szemét döbbenten tapasztalta, hogy Arbejde vigyorog rá, mint a tejbe tök. A kard ott volt a kezében, de a súlyát nem érezte, körbenézett a felemelkedettek síkján volt megint. De hogyan?
- Meg akartam halni! Miért hoztatok vissza? – kiáltott dühösen a vörös hajú férfira.
- A kardnak köszönd, nem mi voltunk. A legenda igaz, hogy egyszer visszahoz a halálból. Közénk, újra. Ami szerintem igazán remek, és már tudjuk sajnos, hogy ezekkel nem árthatunk neki. Pedig szép próbálkozás volt, tényleg figyeltem.
Mind a ketten érezték a bizsergést, amint a lila sugár áthatolt rajtuk, de nem tudták, hogy volt-e rájuk valamilyen hatással. Az egyik elhagyott laborban ültek, Rodney a kezében a laptopjával, míg Susan a fejét lehajtva a földön ült.
Rodney amióta ideértek dolgozott, egy megoldáson.
- Hagyd már abba! – szólt rá sírva Susan. – Nem jutunk ki innen, teljesen felesleges.
- Az én hibám volt, elszámoltam az időt. Ha korábban…
- Nem számoltál el semmit, az órám a harminchatodik percben csipogott, volt még két percünk. Mortisse volt az, aki lekapcsolta a kaput. Mindenáron itt akart engem tartani. Szóval nem a te hibád Rodney, és tedd le azt.
- És most mit teszünk? Szórakoztatjuk, vagy elrontjuk a játékát? – nézett rá a lányra.
- Még fogalmam sincs róla. – vonta meg a vállát. – Azt sem tudom, hogy képes-e vagyok még az alterran képességeimet használni, azaz mágiát.
- Hát akkor próbáld ki, nem voltunk felemelkedettek, szóval ránk nem kéne hatással lennie.
Susan koncentrált majd a kezében megjelentek a villámok. Bólintott Rodneynak, akinek pedig tűz jelent meg a kezében. A lány reménytelenül sóhajtott fel.
- Pont a tűz, mindig a tűz. – csóválta meg a fejét.
- Mégis mit vártál, te és Evan is félig Orik vagytok, voltatok. Ezek után nem tartom meglepőnek, hogy pont ez jön elő mindig.
- Tudom, bocsáss meg! Csak nem akarok a karmai közé kerülni, tudom, hogy mire képes.
- Talán meghúzhatjuk magunkat valahogy.
- Nem olyan nagy ez a város, ha megunta egyszerűen odajön, ahonnan a legtöbb mágiát érzi.
- Halottak vagyunk! – motyogta, és most az egyszer Susan sem kiabálta le a fejét.
- Előbb vagy utóbb igen, de neked van még választási lehetőséged, ami nekem nem adatott meg.
- Mégis mire gondolsz? – fordult oda a székkel együtt ahol a lány ült.
- Félvér vagy Rodney, ha Larion is képes volt a felemelkedésre, akkor te is meg tudod tenni.
- Tudod, hogyan tudnám megtenni? – kérdezte, majd kétségbeesetten sóhajtott fel, amikor a lány csak megrázta a fejét. – Mint az előbb is mondtam halott ember vagyok. Szerintük nekem tudnom kéne, hogy megtegyem, nem tudnak segíteni benne. – mutatott a levegőbe. – Mortisse nem hagyná. Mégis, hogy képes erre? Hogy ezt is nekem kéne tudnom, hogy felemelkedjek? Remek.
- Imádom, ha magadban beszélsz. Na menjünk innen, nem maradhatunk egy helyben, úgy könnyebben ránk talál.
- De már fáj a lábam. – nyafogott. – És nem beszélek magamban, hozzájuk beszélek. Mi, hogy nem kéne hangosan és magamban is elég válaszolnom? Köszönöm, hogy az után szólsz csak Arbejde, hogy totálisan hülyét csináltam magamból!
Susan elmosolyodott és megcsóválta a fejét, ennek ellenére Rodney figyelmét nem kerülte el, hogy a lány szemei vörösek. Megint sírt, ő pedig a hülyeségeivel fárasztja…
Arbejde letekintett a városra. Mortisse még mindig kereste őket, pontosabban macska-egér játékot játszott. Azzal a különbséggel, hogy végig tudta, hogy a keresett személyek hol vannak. De nem mert beavatkozni.
Már nem vigyorgott, inkább komoran figyelte az eseményeket. A kard sem hozott semmilyen eredményt a férfi ellen. Egyszerűen nem tudta, hogy mi lehet a megoldás a legyőzésére. Pedig kellett valaminek lennie.
Az Ori tagjai is legyőzhetőek voltak, ezt már tudták és látták. Morgan, Hoved, Gammel, Mordred és Adria. Bár listából Hovedet ők maguk ölték meg, a többiek pedig, a francba! Ekkor értette meg az egészet.
A többiek nem tartoztak az Ori eredeti köreibe, őket már a tudósok tették azzá, amik voltak. Lehetséges lenne, hogy ezért tudták csak megölni őket? Hiszen Cennen ellen is minden támadás sikertelen volt.
Tényleg ez lett volna a titok nyitja, hogy az eredetiek elpusztíthatatlanok és csak az utólag maguk közé vettek igen? De akkor most hol bujkálnak a tudósok és miért nincsenek itt a vezetőjükkel együtt? És Larion?
Megcsóválta a fejét, bármennyire is kutatott az alterranok közös tudásában, nem találta rá a választ. Hiszen korábban, ha az Orival futottak össze mindannyian odavesztek, és akkor csak a tudósok voltak még ott.
Tekintetét visszafordította a város felé. Rodneyt sikerült jó alaposan felbosszantania, de most nem igazán érdekelte. A férfi elég sokat élt már közöttük, hogy tudja a telepátia miként is működik, de eszerint nem.
És ezt kéne segíteni felemelni. Mármint egészen pontosan segíteni benne nem, mert Mortisse visszatérte képtelenek voltak maguk közé emelni bárkit is. A személynek magától kellett ezt megtennie.
Bár az Ori azt hirdette, hogy többé senki sem képes felemelkedni ott, ahol hatalmon vannak Arthur Pendragon és korábban Laegen Velesar is megcáfolta. Bízott benne, hogy McKay is át fog ezen a próbán esni.
Szükségük lenne rá, nagyon. Merlin még mindig nem jelentkezett és szükségük volt remek tudósokra. Vagy meg kellene találni a módját annak, hogy ők is eljussanak Melindorra. De erre nem volt sok esély.
Mortisse soha sem hagyná, hogy megtegyék ezt. Rossz volt, hogy megparancsolták nekik, hogy nem avatkozhatnak be. Kár volt végighallgatnia azt a mondatot. Ezzel megkötötték minden felemelkedett kezét.
Bár a legtöbben nem akartak harcolni, mert esélyt sem láttak Cennen ellen, de voltak olyanok, akik bármikor kiálltak volna a királynőjük védelmében. De ők sem tudták ezt megtenni. Nem hagyhatták el a síkjukat.
Soha sem hitte volna, hogy Susan szavainak ekkora ereje lesz, hogy konkrétan fizikai korlátot sikerüljön a szavaival felépítenie a két sík határára, megakadályozva a lejutást a halandók síkjára.
Képtelen volt felfogni, hogy ez miként volt lehetséges. Még soha sem látott ilyet az élete több mint tízezer éve alatt. Oldalra fordult Arthur eltűnt mellőle, de legalább most már nem tehet semmilyen ostobaságot.
- Azért sikerült azt felépítenie, mert nem akarta, hogy bármelyikünk is a halálát lelje ott lent, bármilyen formában is. – mondta Tintagil.
- Nocsak öreg, te is előkerültél. De én akkor is segíteni akarok, nem lehetséges valamilyen féle képen mégis megtörni ezt és lejutni oda?
- Egy kis tiszteletet először is, még mindig kétszer vagyok olyan idős, mint te. És nincs másmilyen út le. Nem tudjuk áttörni a korlátot.
- Semmilyen formában nem tudjuk megtenni?
- Csak akkor tudunk újra beavatkozni, ha meghal, vagy megengedi. – zárta le a vitát baljósló hangom Tintagil.
Arbejde morcosan fordult el az idős alterrantól, hogy továbbra is a városban ragadtakat figyelje. Most érezte leginkább hátráltatónak a saját törvényeiket. Ilyen még soha sem fordult vele elő, amióta felemelkedett volt.
Órákkal később szomorúan fordult el ettől a tevékenységtől, amikor Susan végül úgy döntött, hogy elege van a „játékból”. És egyenesen meg fogják látogatni Mortissét a tróntermében. És nem volt kétsége a kimenetel felől.
Rodney segítségért kiáltott feléjük, de még mindig börtönben voltak és nem tudtak semmit sem tenni értük. A lány nem hallgatott az észérvekre, csak ment előre. Úgy tűnt, hogy már semmi sem érdekli.
De ebből, ha így halad a legértelmetlenebb halál lesz, és ők nem tudnak semmit sem tenni az ellen, hogy ez bekövetkezzen. Most tapasztalta meg a rossz oldalát ennek a létnek. Nem akarta látni a halálukat, inkább mással fogja elölteni az ideiét.
A csillagkapu újfent lekapcsolt a melindori oldalon, de ezúttal is innen nyitották meg. Susan mostanra már semmilyen jó hírrel nem tudott szolgálni és közölte, hogy végleg ott ragadtak. Elizabeth alig akarta elhinni.
A legfurcsábbnak azt tartott, hogy Rodney sem „sírt” emiatt, hanem beletörődött a történekbe. Mintha nem is az a férfi lett volna, akit megismert a hosszú évek alatt. Ráadásul Mortisse hibája volt az egész.
Ő miatta nem jutottak ide a többiekhez. Vajon mi lesz velük most a városban? Kijutnak-e valaha onnan, vagy meghalnak? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében. Ha ott lennének, biztosan segítenének rajtuk.
A másik szörnyű hír az John halála volt. igaz már nem volt a férfiba szerelmes, ennek ellenére a szíve majd meg szakadt a hírbe, hogy ő is odaveszett. De itt legalább volt némi esély arra, hogy még élni fog.
Körbenézett maga körül, immáron csak ő maradt a kapunál. Mindenki visszatért a városba és nekiállt kipakolni. Ő egyelőre nem látta értelmét, majd csak akkor, ha ők is ideérnek. Addig felesleges lenne mozdulni innen.
Leült a lépcsőre és az alagutat nézte, egyelőre senki sem bukkant fel rajta. A kapunak háttal ült, úgyis meg fogja hallani, ha a kapu kinyílik. De addig nem volt más dolga, mint várni az embereire.
Órák teltek el de még mindig semmi sem történt. Kezdte magát fáradtnak érezni. Nem tárcsázta újra Atlantiszt, azzal csak bajba sodorhatná Rodneyt és Susant abban az esetben, ha már a kapuhoz igyekeznek.
Úgy tűnt, hogy nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy tényleg ott ragadtak és nem fognak idejutni soha sem. De ő tudta, hogy ez nem igaz, Rodney mindent meg tud oldani, számára nem létezik lehetetlen feladat.
Mikor éhes lett felkelt a lépcsőről és elindult vissza a városba. Közben hátra-hátrafordult, hogy mikor nyílik ki a kapu, de az inaktív maradt. Semmilyen válasz nem érkezett onnan. A kedve emiatt folyamatosan romlott.
Bent a városban az emberi részleg felé indult. Pár perc alatt sikerült megtalálnia, hiszen ő még nem is járt itt korábban. Csomó ház emelkedett ki a talajról, a katonák a ládákat és dobozokat hordták szét innen.
Belépett a legnagyobb épületbe, bent ott találta Caldwellt is. A férfi, amikor meglátta odament és megölelte. Látszott az arcán, hogy ő is hallotta a legutolsó beszélgetést. Mikor is volt az már? Órákkal ezelőtt talán?
- Azt mondták, hogy nem tudnak kijutni onnan. Hogy ott ragadtak. – mondta halkan.
- Tudom, hallottuk mi is a beszélgetést. De ismered McKayt, hogy milyen. Biztosan talál valamiféle megoldást erre és nemsokára itt lesznek.
- Nem, most az egyszer nem ez lesz Steven. Radek és Jennifer hallották a beszélgetésüket. Tudták, hogy ott fognak végleg ragadni.
- De ők választották ezt, lehetett volna más választásuk is. Minden háborúban vannak veszteségek Elizabeth. Ők magukat annak tekintik. Akármennyire is fáj, de ők meghozták ezt az áldozatot azért, hogy mi élhessünk békében tovább.
Őt ezek az érvek nem győzték meg, ennek ellenére hallgatott és nem szólt semmit. Talán, mert a szíve mélyén tudta és érezte, hogy Stevennek van igaza ezzel kapcsolatban. A katonai mentalitás.
Bármi is történjék Atlantiszon Susannal és Rodneyval, nekik az ittlévőknek az lesz a dolguk, hogy ne hagyják azt, hogy az emberiség kihaljon. Tovább kell vinniük a földiek hagyományait, hogy soha sem tűnhessenek.
És a további generációk számára megmaradjon annak a világnak és bolygónak az emléke, ahonnan eredetileg származnak. Nehéz és keserű sors jutott nekik osztályrészül.
A kapu lekapcsolt az atlantiszi oldalon is és a kettős megint egyedül maradt. Rodney fáradtan ült le a hálókörlet egyik szobájában. Mostanra meg sem tudta volna mondani, hogy egykor kié volt.
A falak üresek voltak, akárcsak a szoba, még az ágymatracokat is átvitték a Melindorra. Kint még mindig éjszaka volt, de a fények szerte a városban elegek voltak. Már fogalma sem volt arról, hogy mióta menekültek.
Az órákkal ezelőtti aktiválásra gondolt, nem akarta megbántani Susant. Átkozta magát, hogy miként lehet annyira idióta, hogy a lányt fárasztani, amikor neki is megvoltak a saját gondjai. Amik nagyobbak voltak.
Nagyobbak, mint az ő nyavalygása, hogy fáj a lába és, hogy Arbejde megint csak szórakozik vele. Bocsánatot kért, de társa mintha meg sem hallotta volna. Ő inkább a járőröző katonákra felügyelt.
Most hogy itt a sötétben pihentek, mintha Susan megint sírna, legalább is így hallotta. Három hozzá igen közel álló személyt veszített el, alig néhány óra alatt. Ekkor jutott az eszébe, hogy hiszen ő is.
Ennek ellenére képtelen volt sírni, ő csöndesen gyászolta az elhunytakat. A lábai szörnyen fájtak, nem hitte, hogy még egyszer képes lesz ennyi időt bujkálással tölteni. Ahhoz már nem volt ereje. Olyan sok időre már nem.
Mintha egy hely felé szorították volna őket és ahogyan egyre közeledtek az őket körülölelő kör egyre kisebb volt. És egyre kevesebb olyan hely volt, ahova el lehetett volna bújni. Meg fognak halni!
Ez annyira már furcsának hatott, de nem érdekelte. Valahogy beletörődött, hiszen ő maga választotta, hogy ezen az úton folyatja – vagy éppen szakítja? – meg az életét. Megvolt a választási lehetősége és ő így döntött.
Kicsit furcsa érzése volt, soha sem érezte magát ennyire közel az alterranokhoz. Valahogy mindannyian közelebb álltak most kettejükhöz, mint akkor, amikor erre nem volt szükség. Pontosabban, amikor nem tudtak mit tenni.
Ha Susan nem lett volna ilyen rossz állapotban kiabált volna vele, hogy azonnal hívja őket le ide, hogy segítsenek. És ne kövesse el újra azt a hibát, amit John is, amikor ő Anat volt. De nem mondta ezt neki.
Gondolkodott azon, hogy abba belehalna-e Mortisse, ha Atlantiszt felrobbantanák? Nem hitte, hiszen felemelkedett lény volt. De a bolygó minden bizonnyal elpusztulna, a 3 ZPM és csillagkapu.
Ők ketten és a szent hadsereg emberei minden bizonnyal itt vesznének, de Cennenre semmilyen hatással nem lenne. Ezt Tintagil is megerősítette neki. Akkor ezzel semmire sem mennének, éljen.
Kitekintett az ablakon, kezdett világosodni, lassan hajnalodik, akkor már lassan fél napja menekülnek. Szüksége lenne egy jó kiadós alvásra, hogy gondolkodni tudjon. Hogy bármiféle megoldást találjon erre a helyzetre.
Vagy pedig egy szendvics, az sem lenne utolsó. Mert lassan ott tartanak, hogy a korgó gyomra fogja idevezetni Mortissét hozzájuk, és a hadseregét. Felnézett és látta, hogy Susan felkel a földről, és az ajtóhoz sétál.
- Mennünk kell Rodney, lassan ideérnek az emberei. Tudom, hogy hova akar beszorítani minket, vagyis engem. Odamegyek, ha akarsz velem jöhetsz, ha maradsz, maradsz. A te döntésed, de én belefáradtam a hajszába.
- Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb Susan, ha odamegyünk az öngyilkosság.
- Mit számít, elárulod? – kiáltott rá. – Evan, Carson halottak, és arról sincs fogalmam, hogy Johnt mikor fogom legközelebb látni. Lehet, hogy nem ebben az életben.
- Veled megyek Susan. Hátha addig kitalálunk valamit. – mosolyodott el erőtlenül.
- Tényleg nem kell, téged nem akar élve, megölhet.
- Tudom, de máshogy úgysem jutnék el innen élve, nem igaz?
Kiléptek a szobából a folyosóra. A lány vezette, úgy tűnt, hogy tényleg tudja, hogy Mortisse hova akarta beszorítani őket. Ha korábban úgy vélte, hogy meghozta élete legrosszabb döntését, tévedett.
Ez volt az, belesétálni az Ori vezetőjének csapdájába?! Ha ennél tudott volna valaki őrültebb akciót mondani, odaadta volna egyheti, nem is, egyhavi fizetését. Nyelt egy hatalmasat és követte a lányt.
Susan megállapításával nem értett egyet, Mortisse őt is csak azért akarta élve, hogy később ő ölhesse meg. Szóval ez az egész egy bukott és teljességgel őrült terv volt. Bárcsak megmentené őt valaki.
Ennél a helyzetnél még a citrus mérgezés is jobbnak tűnt. A folyosókon senkibe sem ütköztek, furcsán csöndes volt minden. Úgy sejtette, hogy szándékosan nem jönnek a közelükbe és maradnak távol.
A folyosók csupán az ő lépteik zaját verte vissza, ilyen némának soha sem hallotta a várost. Megborzongott, túlságosan csöndes volt a hely, pedig tudta, hogy több ezer katona itt volt a városban.
Talán Cennen rejtette el őket előlük, nehogy véletlenül is megöljék a híveiket? Lehetséges volt. Mikor felnézett a padlóról csak Susan hátát látta maga előtt. Alig tudott vele lépést tartani, úgy rohant a lány.
Majd úgy tűnt, hogy két perc múlva elérték az úti céljukat. A kétszárnyú ajtó kinyílt és ők beléptek rajta. A hosszú teremben eddig sötét volt, de ahogyan beléptek minden fény kigyúlt. Úgy száz méter hosszú volt és tizenöt magas.
A terem végén ott volt a két trónszék. Egyedül voltak a teremben. Susan már volt korábban itt, Rodney csak olvasta. Beljebb mentek, már közel járhattak a székekhez, amikor kinyílt az ajtó és mögöttük belépett Mortisse.
Rodney egyből Susan mögé helyezkedett, félt ettől a férfitól. Ami nem volt meglepő, de még Susan is meg-megremegett. Mortisse elvigyorodott, majd közeledett feléjük. A katonák nem jöttek be ide, feltéve, ha itt voltak a férfival.
Annak ellenére, hogy a férfi vigyorgott azt olvasta le az arcáról, hogy bosszús, hiszen elrontották a remek szórakozását azzal, hogy idejöttek és önként adták meg magukat. Feladták, és ez számára elfogadhatatlan volt.
Bármit olyan szívesen megadott volna, ha nem kellett volna itt lennie. Ha nem így alakult volna a dolog, és már Melindoron lenne, a saját népével. Hangosan nyelt egyet, mire Mortisse felé fordult.
Mikor felfedezte Rodneyt is, hangosan felnevetett. A hangjától legszívesebben sikítva menekült volna ki innen. Abban a hangban nem volt semmi kedvesség, csak gúny és a halál tiszta ígérete.
Fogalma sem volt arról, hogy ez fájdalmas nem az lenne. Lassú vagy gyors. Nem, nem akart meghalni. Még olyan hosszú élet várna rá, ha nem ebben a helyzetben lenne. Már szinte zihált a félelemtől.
Majd összeszedte minden bátorságát és kilépett Susan mögül és megállt a lány mellett.
Susan megkönnyebbülten érezte magát, amikor a csillagkapu végre lekapcsolt. Végre nem fogja Elizabeth ebben az órában zargatni. Ha szerencséje lesz, akkor addig már nem is, amíg oda nem jutnak Rodneyval.
Rodney, még kicsit fájt neki, hogy folyton csak a saját gondjaival nyavalyog hangosan. De úgy tűnt, hogy ez neki is feltűnt, mert amióta kijöttek a laborból a férfi meg sem szólalt. Legalább nem nyaggatta őt.
Ez is jól esett neki, mert végre a saját gondolataival tudott foglalkozni. Kicsit megnyugtatta a csend. Így legalább még arra is tudott figyelni, hogy az ellenség mikor fog közeledni hozzájuk.
Arbejde lázongott azért, hogy had segíthessenek nekik, de ő továbbra is makacson kitartott amellett, hogy nem engedi. Nem akarta az őket is veszélybe sodorni, ugyanaz a hozzá állás, mint Johnnál.
- Kérlek úrnőm, legalább áruld el, hogy miért nem akarod azt, hogy segítsünk? – könyörgött.
- Arbejde, kérlek! Add fel ezt. Nem fogtok segíteni, nem kockáztatok, és most már hagyj békén!
Többet nem is szólt hozzá, és nem is érdekelte az, hogy beszélni próbál vele a férfi. Mit nem értettek azon, hogy nem akarta őket veszélybe sodorni. Tudták, hogy Mortisse képes felemelkedetteket megölni, könnyedén.
Nem fogja az embereit, mint gyapjas birkákat a vágóhídra küldeni. Ő ezzel befejezettnek tartotta a témát. Rodney megdöbbentette azzal, hogy vele fog tartani oda Mortisséhoz. Pedig talán őt hagynák elmenekülni.
Felkelt és odasétált az ajtóhoz. Feladta, egészen pontosan nem, csak beleunt a dologba. Nem fog az apja elöl menekülni, mindent meg fog tenni azért, hogy megölhesse. Nem érdemelt könyörületet.
Evanért, Carsonért és Johnért fogja megtenni, hiszen mindannyiuk halála Mortisse miatt történt. Még Gammelé is. Furcsállta, hogy eszébe jutott a férfi, de az ő haláláért is meg fog fizetni, mert miatta lett ilyen.
Ha annak idején nem „csábítja” magához Cennen, akkor soha sem lett volna Gammel Velesarból Ori. Mennyire más lett volna akkor a világ, ha mindez nem történik meg. De a bosszú ideje legalább eljött.
Nem kellett sokat gondolkodnia arról, hogy hova is kell majd mennie. Pontosabban hova próbálja beszorítani őket az apja. Már előre látta az arcát, hogy milyen képet is fog vágni, hogy elrontják a szórakozását.
Amikor erre gondolt a szíve is összeszorult, hiszen Mortisse tökéletes képmása volt a bátyjának Johnnak. A genetika olyakor furcsa csodákra volt képes, és ez nem tartozott a vicces kategóriába.
Kilépett a szobából, nem tudta, hogy kié volt annak idején. Nem is számított immáron többé. A folyosón égtek a lámpák, a távolból hallotta az emberek beszélgetését, de nagyon messze voltak.
Az apjának legalább volt annyi esze, hogy nem eresztette a halandókat közéjük. Most már ott tartott, hogy egyet sem kímélt volna meg. Már nem érdekelte, csak, hogy megfizessen Cennennek mindenért.
Gyorsan haladta a kihalt folyosókon, Rodney zihálását hallotta maga mögül, ahogyan próbálta a lépést tartani vele. Pontosan tudta, hogy hova haladt, míg McKaynek fogalma sem lehetett róla. Ő még nem járt ott.
Nem kellett olyan sokat menniük, hiszen már egészen be voltak oda szorítva. Kinyitotta az ajtót. A felkelő nap fénye már bevilágított az ablakokon, de még így sem volt túlságosan világos.
De a lámpák ezúttal is bekapcsoltak, amint beléptek. De most hiányoztak a táncoló felemelkedettek, azok, akik évekkel korábban voltak itt éjszaka. Most nem jelentek meg, nem tudtak. Tett pár lépést.
A terem másik végén láthatóvá vált a két szék, az egyik nagyobb volt, az aktuális uralkodó trónszéke és a párjáé a másik. Ezeknek semmilyen ereje nem volt, csupán szimbolikusak.
Mortisse és Emmenna annak idején innen irányították a várost és a birodalmat. Ma hajnalban itt el fog dőlni, hogy ki is az alterranok igazi ura vagy úrnője. A trónbitorló apa, vagy az igazi örökös a lánya.
Nem állt meg, tovább sétált a terem belseje felé, lassan az apja is ide fog érni. A székeknél járhattak már, amikor kinyílt mögöttük az ajtó. Nem kellett hátra fordulnia, hogy megérezze az apja erejét.
Rodney arra felé nézett, legalább is ezt következtette ki, amikor az ő menedékébe menekült. Dühösen fordult meg az érkező felé, aki valóban Mortisse volt. A férfi vigyorgott, amikor felmérte.
Régen találkoztak így, és a férfi akkor még a jó apucit próbálta eljátszani. De erről most szó sem volt, ezt mind a ketten tudták. Ez most élethalál meccs lesz, és az erősebb fog győzni kettejük közül.
Hallotta a fejében a sajátjainak a kiabálását, hogy meneküljenek innen amilyen gyorsan csak lehet, de már nem volt menekvés. Az egyetlen kijáratot elállták, azon csak csatával tudnának kijutni. Az meg ugyanaz az opció volt.
Susan legalább annak örült, hogy a lánya nincs itt, hanem az Istenek városában van. Ezt ki tudta olvasni az apja gondolataiból. Hiszen a jelenlegi helyzet alapján neki sem kegyelmezett volna. És ő nem volt vérszomjas.
Mortisse átnézett a válla felett, feltételezte, hogy Rodney állhatott ott. Majd erről meg is győződhetett, amikor az mellé állt. Ó, Rodney ezzel most mondtad ki a halálos ítéletet magadra. Sóhajtotta magában.
De ha azt kellett venni, hogy melyikkel járna McKay jobban, a halál vagy örök időkig Mortissét szolgálni, talán a halál hangzott jobban.
- Mond, hogy mit akarsz Cennen! – mondta Susan.
- Már semmi apa, vagy ilyesmi? Csak a vezetéknevemet használod Valorvart? – vigyorgott.
De legalább ő sem tartott arra igényt, hogy a lányt a leányának tartsa. Így minden sokkal könnyebbnek ígérkezett. Éppen most tagadták meg egymást. Az utolsó kötelék is elpattant, bár azt továbbra sem moshatta le magáról, hogy félig Ori.
- Nem érdemled meg, hogy annak nevezzelek. Szégyellem, hogy egykor az apámnak tartottalak.
- Akkor eszerint végre valamiben egyetértünk, mert én is szégyellem, hogy két olyan torz szülöttet nemzettem, mint te meg a bátyád vagytok. Hogy mit akarok? Ismét kitörölni titeket a történelem lapjairól, hogy még egyszer ne szennyezhessétek be azokat a félvér véretekkel.
Mortisse nem hitte volna, hogy az ilyen sokáig ki tudnak tartani. Remekül szórakozott a bújócska alatt. Amíg kereste őket a csillagkapu kétszer aktiválódott, és őket keresték a Melindorról.
Előbb vagy utóbb meg fogja találni azt a világot, és akkor végre kiirtja a tenger gyermekeit is. Hiszen nekik köszönhette azt a szennyeződést az alterran vérvonalban, ami miatt az Orit megalapította.
Ha ők kihalnak soha többé nem lesz olyan vérfertőzés a két faj között, aminek köszönhetően a Valorvart és a Velesar dinasztia kialakult. Meg fogja szüntetni eme szentségtelen forrást, ha addig él is.
Végig pontosan tudta, hogy Alaine hol is lapul a városban, sőt Zander energiája is egyedi volt, ami könnyűvé tette volna a szórakozást. Így örömmel szemlélte, hogy órák óta fel s alá futkosnak, mint a mérgezett egér.
Soha sem maradtak hosszú ideig egy helyen. Érdekes volt szemlélnie, bámulatos, hogy egy katonai kiképzés és egy teljesen más élet mire nem képes. Egy harcost varázsol a legnyápicabb lényből, akit valaha ismert.
Szándékosan nem küldte az embereit túl közel a pároshoz, tudta, hogy Alaine végezne mindegyikkel. Ide érezte, hogy mennyire dühös és bússzú szomjas. Éppen ezért lesz őt könnyű megölni majd, ha odajut.
A lány fog megfizetni az alterranok minden bűnéért, Gammel, Morgan és Adria halála miatt is. Roppantul jól fog szórakozni, döntötte el magában a kérdést, majd felnevetett. Legalább Larion sem látja, hogy miként hal az anyja.
Talán még rájönne, hogy mégsem olyan jó neki az Orik között, mintha otthon lenne a sajátjaival. És ezt mégsem kockázathatta meg. Kicsit még mindig dühös volt az Excalibur és Arthur miatt.
A fagy pengéi, bah! Egy pillanatra elcsodálkozott, hihetetlen volt, hogy mind a kettőt sikerült a felemelkedettek síkján őrizni. Főleg, hogy a készítői sem voltak felemelkedettek. Bámulatos.
Főleg az, hogy a tudósokkal végezni tudott volna bármelyik penge. Milyen jó, hogy neki nem voltak olyan gyengeségei, mint azoknak. Felnézett a monitorra, meg mert volna esküdni arra, hogy azt hiszik üldözi őket.
Ő is érezte a városban azt az erőt, amit Alaine korlátja okozott. Boldog volt, hogy legalább nem kell az alterranok beavatkozásától tartania. Ez annyival megkönnyítette a helyzetét, még ha a lány rá sem jött erre.
Egyelőre úgy tűnt, hogy minden egyes dolog az ő malmára hajtja a vizet. És ez olyan csodálatos érzéssel töltötte meg. Egyszerűen szeretett itt lenni a városban, főleg ebben a helyzetében.
Azok ketten menekülni fognak, lehet, hogy halálig, pedig ő csak itt ül az irányítóban, és innen figyeli őket mióta. Csak az elején ijesztett rájuk, azóta pedig itt ült. Az emberi hülyeség határtalan volt.
Másodszor kapcsolt le a kapu mellette, majd a monitorokon követte a párost. Lebiggyesztette az ajkait, sajnálta, hogy máris feladták. Pedig ő roppantul jól szórakozott a menekülésükön.
Amint beléptek abba a terembe, ahova alapból is terelni akarta őket eltűnt az irányítóból és a trónterem ajtaja előtt jelent meg. Milyen régen is volt, hogy utoljára belépett ide, vagy elhagyta ezt a termet.
Egészen biztos volt benne, hogy Alaine tudta, hogy miért erre a teremre esett a választása. Igen, pontosan azért, amire a lány is gondolt. Ahogy egy lépéssel közelebb lépett az ajtó kinyílt, ő pedig bement rajta.
Ahogy kellő távolságra ért tőle, az becsukódott. Csak ezután fordult meg a lánya, de Zander azonnal, ahogy belépett a lány mögé bújt védekezően. A gyáva. Elvigyorodott, ennek a kettőnek esélye sem volt ellene.
Úgy száz méterre álltak egymástól és közelebb indult. Átnézett a lánya válla felett és egyenesen Zanderre nézett. Milyen remek lesz, amikor a férfi az ő szolgálatában fog alkotni, akárcsak a tudósai.
Ide hallotta, hogy nyel egyet, majd Alaine mellé állt. Továbbra is félt, érezte, de felkészült az esetleges halálra, és arra, hogy ő is megküzdjön vele. Az ostoba félvér? Mégis kit képzelt magáról?
Még nem jöttek rá a tisztelt alterranok, hogy csupán szerencséje volt akkor, amikor Mordredet legyőzte? Ő csak az első volt az elhullott Orik között, ennek a nyomorult féregnek semmilyen köze nem volt ahhoz a győzelemhez.
- Ha jól emlékszem szeretted egy ideig Emmannát, pedig ő is ugyanolyan félvér volt, mint ők. – mondta Rodney, miután Mortisse befejezte a mondát.
- Valóban, de azóta rájöttem, hogy hiba volt az egész. Később már csak a hatalom érdekelt. Ezért is vettem át tőle a trónt és csupán királyi feleség lett belőle.
- Bármit is hiszel Mortisse, se az Ori, se az alterranok nem jobbak a másiknál. – felelte higgadtan Susan. – Csak éppenséggel mi nem játsszuk el az istenek szerepét, mint ti. A mi hatalmunkhoz nincsen szükség halandókra. Ti lemondtatok a saját erőtökről, mi lesz, ha egyszer elfogynak, vagy mind rájönnek az igazságra? Eltűntök? Főleg úgy, hogy Gammel nincsen közöttetek.
- Ez soha sem fog bekövetkezni, mindig lesznek olyan ostoba barmok, akik önként lemondanak a szabad akaratukról. Régen is voltak, és nektek köszönhetően egy egész galaxis csak minket imád. Ti száműztétek őket oda, nem én voltam. Elfelejtetted, hogy te magad írtad meg az ítéletet?
- Nem fogod rám kenni az egészet, a te parancs… - felnyögött. – Tudtad, még jó, hogy tudtad!
- Ó, hát még szép, hogy tudtam. A jogos ítélet a bebörtönzés lett volna, mint amit anyádék tettek velem. De nem, mindenki ostoba volt és szélnek eresztették a tudósaimat. Bármit is akarsz mondani, neked köszönhetjük, hogy mára idejutottunk.
- Nem, ha én nem teszem meg, akkor más megírta volna az ítéletet…
- Nem Alaine, senki sem írta volna meg rajtad kívül. Csak te voltál ennyire naiv, és ahogyan látom még az átkuk is megfogant. Jól látom, hogy vörös a szemed és sírtál elvesztett férjed után?
- Igen, a gonoszságod ereje csípi csupán a szememet!
- Ennek könnyedén véget vethetünk. Alaine Valorvart, én Mortisse Cennen kihívlak, aki a párbajt megnyeri, az fogja birtokolni az Alterran Birodalom trónját. És tudod, ha nemet mondasz, akkor is elveszíted. Akkor őrá száll. – bökött a fejével Rodneyra. – És neki már tényleg ki kell állnia velem szemben, vagy harc nélkül kapom meg a trónt királynő.
Látta, amint Susan megborzong, nem volt akkora ereje, hogy megnyerje az összecsapást. De megdöbbenésére Rodney lépett előre.
- Velem fogsz megküzdeni, ugyanis én vagyok az uralkodó dinasztia ősatyja! – mondta McKay.
- Legyen hát! – nevetett fel, miközben a lánya felsikoltott.
Susan kétségbeesetten nézett Rodneyra, miközben a férfi előre lépett, és felsikoltott, mert tudta, hogy mi lesz a csata kimenetele. McKay soha életében nem tett ekkora őrültséget, pont ő, aki betegesen ragaszkodik az élethez.
Arcán megint megjelentek a könnyek és felzokogott. Nem akarta, hogy ő küzdjön meg, hiszen csak félvér volt, míg ő teljesen alterran. De Rodney nem hátrált meg, hanem előrelépett még jó néhány lépést.
Rodney magát átkozta gondolatban, hogy miért volt ennyire őrült, hogy ezt megtette. De valahol érezte, hogy a lányt meg kell óvnia minden áron, és nem engedheti, hogy Cennen végezzen vele.
Ha hagyná, a felemelkedettek egészen biztosan megölnék, mert hagyta, hogy a királynőjüket megöljék. Közelebb ment az ellenfeléhez, majd amikor kellő távolságra ért megállt a férfival szemben.
Mortisse felnevetett, ostobák. Így talán még könnyebb dolga is lesz, mint remélte. Előbb megöli Zandert, majd kioktatja a lányát, és csak utána végez majd vele. Hiszen ez az ember még csak a párbajok szabályait sem ismerte.
Ráadásul már most úgy rezgett, mint a nyárfalevél. Soha sem ölt Mordred előtt életében, ebben a testben persze. Zander Amrath és Sir Kay viszont igen. de nem tudta, hogy ezek az emlékek mennyire élnek benne.
Mind a két férfi meghajolt egymással szemben, majd Mortisse támadott előbb. A tüzek és az árnyak egyszerre lódultak meg Rodney felé, majd becsapódtak. De nem érték el őt, hanem egy láthatatlan falba ütköztek.
Amint ismét előtűnt megint melindori alakjában volt és nem az emberiben többé. Látta Mortisse arcán a meglepődést, de nem értette, hogy miért is van ez. Egyelőre nem támadott, így csak álltak egymással szemben.
Cennen érdeklődve figyelte Rodneyt, ilyet még senkinél sem tapasztalt. Utoljára Tintagil LeFay volt ezt képes kivédeni, de akkor még alig száz évesek voltak mind a ketten. Bámulatosnak tartotta.
Rodney támadott, amikor úgy tűnt neki, hogy ellenfele éppen nem teljesen a csatára figyel. Koncentrált, minden erejét ebbe a támadásba, akarta beleadni, amibe mindenfajta varázslat tartozik. Remélte itt is elegendő lesz.
A két kezében megjelent egy kicsiny gömb, majd egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül úgy kosárlabda nagyságú lett. Mikor elérte ezt a formát Mortisse felé hajította. A levegőben ez még nagyobb is lett.
Vakító fehér fény töltötte be a termet. Susan és Rodney eltakarták a szemüket és Mortisse döbbenten kiáltott, majd fájdalmasan üvöltött fel, amint a támadás szétzúzta a pajzsait és eltalálta őt. A terem másik végénél a fal állította meg.
Érezte a fájdalmat, majd felkelt és dühösen indult el a másik kettő felé. Susan félelmében felsikoltott, míg Rodney térdei megroggyantak. Nem akarták elhinni, hogy Cennen túlélte, de sikerült megsebezni.
Úgy tűnt a gömb az arcát találta el, ugyanis már nem John Sheppard arcképe tekintett vissza rájuk. Mortisse arcán nem volt többet bőr, a szemei sárgán izzottak, csak úgy, mint a goa’uldoké, amikor felizzik.
Az izmai és helyenként a csontjai is kilátszottak, ahol a fejébe lehetett látni ott tűz lobogott, az éltette a férfit. Gyilkos dühvel nézett Rodneyra, a kezét összeszorította, mire McKay a torkához kapott.
Erősen csapott oldalra és Rodney a tizenöt méterre lévő falnak csapódott hat méter magasan majd onnan zuhant le. Iszonyatos reccsenést hallottak, mire Susan megint felsikoltott. Rodney nem mozdult többet.
Mortisse a lánya felé fordult és indult, amikor fehér fény töltötte be a szobát.
- Ez bámulatos, azt hittem, hogy eddig zseni voltam, de akkor most. Az összes tudások, hihetetlen, miért nem emelkedtem fel már korábban? – kérdezte Rodney.
- Tűnj el innen, most! – kiáltott neki Susan, mire McKay ránézett, majd eltűnt.
Így Mortisse támadása már nem tudta őt elérni többé, majd újra a lánya felé fordult. Susan behátrált a falig, innen már nem tudott tovább szökni. Kihúzta magát és itt várta be az apját. Ha meg kell halnia, akkor büszkén fogja tenni.
Mortisse odaért és torkon ragadta Susant, és erősen a falnak lökte. A lány felnyögött, ahogy a fájdalom a hátába hasított. De továbbra is állta az apja tekintetét, csodálkozott, hogy az még mindig nem ölte meg.
- Tudod miért vagy még életben? – kérdezte gúnyosan a férfi, a hangja nem változott a sérüléstől, viszont az arca sem változott vissza a régi megszokottra.
- Nem! – nyögte. – De ha megkérdezted, akkor egészen biztos, hogy el fogod nekem mondani.
- Okos. – elvigyorodott, aminek következtében a lényéből forróság támadt.
Szinte perzselte Susan bőrét, még nem volt elviselhetetlen, de folyamatosan forrósodott. A lány próbálta nem elfordítani az arcát, de a végén mégiscsak kénytelen volt, hogy ne szemből érje a forró hő.
- Most már a többiek sem hallják, amit mondani akarok. – odahajolt Susan füléhez. – Egy titok a halálod előtt. Csak ti hárman pusztíthattatok volna el minket, közösen.
Susan meglepetten nézett bele újra az apja szemébe, a pupillái kitágultak és a szívverése felgyorsult. Nem akart hinni a fülének.
- Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte rémülten. Akkor lehet, hogy mégsem volt igaz, amit Johnnal kapcsolatban látott?
- Mert tudom, hogy most úgysem fogtok visszatérni újra közénk. Ez volt és lesz az utolsó halálotok. Ég veled Alaine!
Ököllel csapta arcon a lányt, aki rongycsomóként omlott a földre. Mortisse ismét fent volt a hajóján. Felsugároztatta a városban lévő embereiket, nem akart veszteségeket. Majd kiadta a parancsot a tüzelésre.
Mind a húsz hajó egyszerre tüzelt a városra. A narancssárga lövedékek mind áthatoltak a pajzsokon. A robbanás reakciót váltott ki a három teli ZPMmel és a naquada tartalmú kapuval. Nem várták meg a robbanást.
A lehető leghamarabb léptek be a hipertérbe, így nem látták azt sem, ahogyan a bolygó fele alig fél perccel később a levegőbe repült. Ők már távol voltak és biztonságban a robbanás távolságától.
Atlantisz, az Alterran birodalom fővárosa és a bolygója immáron csak a történelem lapjain és a Melindorra menekült emberek, és az életben lévő alterranok emlékében élt tovább.
folyt. köv.
kritikát plz.
