2004-03-31 22:48
Az irodalmi alkotás megismerése
Van, hogy a lustaságom felett néha-néha győzelmet arat a kíváncsiság, a szorgalom, vagy csak az esetleges két egymással harminc fokos szöget bezáró iskolai jegy elkerülésének az ösztöne, és ilyenkor kinyitok egy-egy kötelező olvasmányt, megírok egy fogalmazást, vagy verset tanulok.
Azt vettem észre magamon, hogy egy regény olvasásánál, megértésénél sokkal fontosabb nekem az, hogy felkeltse az érdeklődésemet, mint egy vers vagy egy rövidebb elbeszélés esetében. Én ugyanis – mint már említettem – kellően lusta ember vagyok. És talán a lustaság az igazi negatívum bennem: ha egy könyv az első ötven, néhány esetben száz oldalon nem indítja be a fantáziám, nem „pöccint” be, hajlamos vagyok unalmasnak titulálni, letenni, és belekezdeni valami másba (talán ennek köszönhető, hogy inkább versesköteteket olvasok, mint regényeket). Ritkán van, hogy nem hagyom magamat, és csak azért is végig akarom szenvedni a regényt... Ez amolyan „akkor is meg akarom érteni, akkor is meg akarom tudni, hogy mi, hogy, miért, mikor” önbuzdítás lehet. Ugyan is elég nehéz megérteni valamit, ha az ember néha önmagát sem érti.
Én mondjuk értem. Azt hiszem magamat értem, csak a körülöttem lévő világot nem. Egy regény, egy írás, például Dante színjátéka egy másik világot emel az ember köré, megpróbálja kiszínesíteni a valóságunkat. Amit persze csak mi látunk...
Egyik osztálytársam kedvenc szövege volt egykoron a „világnézet” kifejezés. Minden egyes irodalmi mű bizonyos értelemben megváltoztatja az ember világnézetét: „hm.. jó volt ez az Arany-vers, olvasok még párat” vagy „gezz.. ilyen baromságot még életemben nem olvastam.” Ahhoz, hogy egy mű (legyen az irodalmi, képzőművészeti, iparművészeti, bármilyen) hasson az emberre, ahhoz érintkeznie kell a szemlélőnek vele. Hogyan kerülhetnék egy Monet-kép hatása alá, ha életemben nem láttam még? Sehogy. Épp ezért fontos az olvasás is. Nem az alkotás változik, nem azt kell megértenünk, hogy miért úgy komponált a fotóművész, nem! Az sokkal kisebb rejtély, sokkal kisebb misztikum, mint az a kérdés, hogy miért így reagáltam rá. Hogy miért unalmas számomra egy dráma, ha mindenki más imádja, hogy miért tetszenek jobban Zelk versei, mint Petőfié, és hogy miért erről írok, és miért nem arról, hogy azt kell megérteni, hogy Dante miért akart istent játszva minden második embert a pokolra juttatni. A válasz pedig: azért mert ez én vagyok.
Egy mű azért tetszhet nekem, mert valamiért közel áll saját magamhoz. És ha sikerül megfejtenem a titkot, hogy mi a közös bennem és az előttem lévő versben, mi a közös a festményben és a fülembe csengő zenében, akkor közelebb kerülök saját magamhoz, és a világhoz is, és a segítségükkel talán egyszer majd megértem mindazt, ami velem történik.
Molnár András
Van, hogy a lustaságom felett néha-néha győzelmet arat a kíváncsiság, a szorgalom, vagy csak az esetleges két egymással harminc fokos szöget bezáró iskolai jegy elkerülésének az ösztöne, és ilyenkor kinyitok egy-egy kötelező olvasmányt, megírok egy fogalmazást, vagy verset tanulok.
Azt vettem észre magamon, hogy egy regény olvasásánál, megértésénél sokkal fontosabb nekem az, hogy felkeltse az érdeklődésemet, mint egy vers vagy egy rövidebb elbeszélés esetében. Én ugyanis – mint már említettem – kellően lusta ember vagyok. És talán a lustaság az igazi negatívum bennem: ha egy könyv az első ötven, néhány esetben száz oldalon nem indítja be a fantáziám, nem „pöccint” be, hajlamos vagyok unalmasnak titulálni, letenni, és belekezdeni valami másba (talán ennek köszönhető, hogy inkább versesköteteket olvasok, mint regényeket). Ritkán van, hogy nem hagyom magamat, és csak azért is végig akarom szenvedni a regényt... Ez amolyan „akkor is meg akarom érteni, akkor is meg akarom tudni, hogy mi, hogy, miért, mikor” önbuzdítás lehet. Ugyan is elég nehéz megérteni valamit, ha az ember néha önmagát sem érti.
Én mondjuk értem. Azt hiszem magamat értem, csak a körülöttem lévő világot nem. Egy regény, egy írás, például Dante színjátéka egy másik világot emel az ember köré, megpróbálja kiszínesíteni a valóságunkat. Amit persze csak mi látunk...
Egyik osztálytársam kedvenc szövege volt egykoron a „világnézet” kifejezés. Minden egyes irodalmi mű bizonyos értelemben megváltoztatja az ember világnézetét: „hm.. jó volt ez az Arany-vers, olvasok még párat” vagy „gezz.. ilyen baromságot még életemben nem olvastam.” Ahhoz, hogy egy mű (legyen az irodalmi, képzőművészeti, iparművészeti, bármilyen) hasson az emberre, ahhoz érintkeznie kell a szemlélőnek vele. Hogyan kerülhetnék egy Monet-kép hatása alá, ha életemben nem láttam még? Sehogy. Épp ezért fontos az olvasás is. Nem az alkotás változik, nem azt kell megértenünk, hogy miért úgy komponált a fotóművész, nem! Az sokkal kisebb rejtély, sokkal kisebb misztikum, mint az a kérdés, hogy miért így reagáltam rá. Hogy miért unalmas számomra egy dráma, ha mindenki más imádja, hogy miért tetszenek jobban Zelk versei, mint Petőfié, és hogy miért erről írok, és miért nem arról, hogy azt kell megérteni, hogy Dante miért akart istent játszva minden második embert a pokolra juttatni. A válasz pedig: azért mert ez én vagyok.
Egy mű azért tetszhet nekem, mert valamiért közel áll saját magamhoz. És ha sikerül megfejtenem a titkot, hogy mi a közös bennem és az előttem lévő versben, mi a közös a festményben és a fülembe csengő zenében, akkor közelebb kerülök saját magamhoz, és a világhoz is, és a segítségükkel talán egyszer majd megértem mindazt, ami velem történik.
Molnár András



