A legjobb kisregényei az Őrület hegyei, a Holdárnyékban és az Árnyék az időn túlról. Az egyik legizgibb, szó szerint ijesztő novellája A lesben álló rettenet (The lurking fear). Abból aztán jó kis horrort lehetne csinálni. Én így is mindig megijedek tőle, pedig évente elolvasom az összes kötetet Igaz, csináltak is egyet, de az annyira béna volt, hogy még megijedni sem tudtam. Egyébként a Bolygó neve: Föld Daanja volt az egyik szereplője civilben. .
Data Írta:A legjobb kisregényei az Őrület hegyei, a Holdárnyékban és az Árnyék az időn túlról. Az egyik legizgibb, szó szerint ijesztő novellája A lesben álló rettenet (The lurking fear). Abból aztán jó kis horrort lehetne csinálni. Én így is mindig megijedek tőle, pedig évente elolvasom az összes kötetet Igaz, csináltak is egyet, de az annyira béna volt, hogy még megijedni sem tudtam. Egyébként a Bolygó neve: Föld Daanja volt az egyik szereplője civilben. . Â
Published November 1920 in The Tryout, Vol. 6, No. 11, p. 3-9.
It is said that in Ulthar, which lies beyond the river Skai, no man may kill a
cat; and this I can verily believe as I gaze upon him who sitteth purring before the fire. For the cat is cryptic, and close to strange things which men cannot see. He is the soul of antique Aegyptus, and bearer of tales from forgotten cities in Meroe and Ophir. He is the kin of the jungle´s lords, and heir to the secrets of hoary and sinister Africa. The Sphinx is his cousin, and he speaks her language; but he is more ancient than the Sphinx, and remembers that which she hath forgotten.
In Ulthar, before ever the burgesses forbade the killing of cats, there dwelt an old cotter and his wife who delighted to trap and slay the cats of their
neighbors. Why they did this I know not; save that many hate the voice of the cat in the night, and take it ill that cats should run stealthily about yards and gardens at twilight. But whatever the reason, this old man and woman took pleasure in trapping and slaying every cat which came near to their hovel; and from some of the sounds heard after dark, many villagers fancied that the manner of slaying was exceedingly peculiar. But the villagers did not discuss such things with the old man and his wife; because of the habitual expression on the withered faces of the two, and because their cottage was so small and so darkly hidden under spreading oaks at the back of a neglected yard. In truth, much as the owners of cats hated these odd folk, they feared them more; and instead of berating them as brutal assassins, merely took care that no cherished pet or mouser should stray toward the remote hovel under the dark trees. When through some unavoidable oversight a cat was missed, and sounds heard after dark, the loser would lament impotently; or console himself by thanking Fate that it was not one of his children who had thus vanished. For the people of Ulthar were simple, and knew not whence it is all cats first came.
One day a caravan of strange wanderers from the South entered the narrow cobbled streets of Ulthar. Dark wanderers they were, and unlike the other roving folk who passed through the village twice every year. In the market-place they told fortunes for silver, and bought gay beads from the merchants. What was the land of these wanderers none could tell; but it was seen that they were given to strange prayers, and that they had painted on the sides of their wagons strange figures with human bodies and the heads of cats, hawks, rams and lions. And the leader of the caravan wore a headdress with two horns and a curious disk betwixt
the horns.
There was in this singular caravan a little boy with no father or mother, but
only a tiny black kitten to cherish. The plague had not been kind to him, yet had left him this small furry thing to mitigate his sorrow; and when one is very young, one can find great relief in the lively antics of a black kitten. So the boy whom the dark people called Menes smiled more often than he wept as he sat playing with his graceful kitten on the steps of an oddly painted wagon.
On the third morning of the wanderers´ stay in Ulthar, Menes could not find his kitten; and as he sobbed aloud in the market-place certain villagers told him of the old man and his wife, and of sounds heard in the night. And when he heard these things his sobbing gave place to meditation, and finally to prayer. He stretched out his arms toward the sun and prayed in a tongue no villager could understand; though indeed the villagers did not try very hard to understand, since their attention was mostly taken up by the sky and the odd shapes the clouds were assuming. It was very peculiar, but as the little boy uttered his petition there seemed to form overhead the shadowy, nebulous figures of exotic things; of hybrid creatures crowned with horn-flanked disks. Nature is full of such illusions to impress the imaginative.
That night the wanderers left Ulthar, and were never seen again. And the
householders were troubled when they noticed that in all the village there was not a cat to be found. From each hearth the familiar cat had vanished; cats large and small, black, grey, striped, yellow and white. Old Kranon, the burgomaster, swore that the dark folk had taken the cats away in revenge for the killing of Menes´ kitten; and cursed the caravan and the little boy. But Nith, the lean notary, declared that the old cotter and his wife were more likely persons to suspect; for their hatred of cats was notorious and increasingly bold. Still, no one durst complain to the sinister couple; even when little Atal, the innkeeper´s son, vowed that he had at twilight seen all the cats of Ulthar in that accursed yard under the trees, pacing very slowly and solemnly in a circle around the cottage, two abreast, as if in performance of some unheard-of rite of beasts. The villagers did not know how much to believe from so small a boy; and though they feared that the evil pair had charmed the cats to their death, they preferred not to chide the old cotter till they met him outside his dark and repellent yard.
So Ulthar went to sleep in vain anger; and when the people awakened at dawn-behold! every cat was back at his accustomed hearth! Large and small, black, grey, striped, yellow and white, none was missing. Very sleek and fat did the cats appear, and sonorous with purring content. The citizens talked with one another of the affair, and marveled not a little. Old Kranon again insisted that it was the dark folk who had taken them, since cats did not return alive from the cottage of the ancient man .and his wife. But all agreed on one thing: that the refusal of all the cats to eat their portions of meat or drink their saucers of milk was exceedingly curious. And for two whole days the sleek, lazy cats of Ulthar would touch no food, but only doze by the fire or in the sun.
It was fully a week before the villagers noticed that no lights were appearing at dusk in the windows of the cottage under the trees. Then the lean Nith remarked that no one had seen the old man or his wife since the night the cats were away. In another week the burgomaster decided to overcome his fears and call at the strangely silent dwelling as a matter of duty, though in so doing he was careful to take with him Shang the blacksmith and Thul the cutter of stone as witnesses. And when they had broken down the frail door they found only this: two cleanly picked human skeletons on the earthen floor, and a number of singular beetles crawling in the shadowy corners.
There was subsequently much talk among the burgesses of Ulthar. Zath, the coroner, disputed at length with Nith, the lean notary; and Kranon and Shang and Thul were overwhelmed with questions. Even little Atal, the innkeeper´s son, was closely questioned and given a sweetmeat as reward. They talked of the old cotter and his wife, of the caravan of dark wanderers, of small Menes and his black kitten, of the prayer of Menes and of the sky during that prayer, of the doings of the cats on the night the caravan left, and of what was later found in the cottage under the dark trees in the repellent yard.
And in the end the burgesses passed that remarkable law which is told of by traders in Hatheg and discussed by travelers in Nir; namely, that in Ulthar no man may kill a cat.
Szerintem sürgősen olvasd el a Lesben álló rettenetet! A gótikus rémregény egyik gyöngyszeme. Majdnem olyan, mint Poe novellái, csak kicsit továbbmegy a feszültségkeltésben.
ÉN imádom Lovecraft-et. Gyűjtöm is. Fantasztikus amilyen látványosan leírja a delíriumos kúszásokat, mászásokat, a hangokat, szagokat. Szinte, végig benne él az ember a regényben. Én is mindig megkönnyebbülök mikor kimász(unk) egy helyről, annyira jól ír.
Egyelőre nem sok Lovecraft adaptációt láttam, mindössze kettőt, az egyik hihetetlenül ubndorító volt, csak arra ment rá, hogyan esik szét egy ember szó szerint. Fel sem ismertem melyik novellából készült a film. A másik a kedvencem, amit fent is említek, hogy olvasd el. Az katasztrofális volt. Gnómok igazi elfajzottak helyett. Bocs, nem akarom lelőni a poént, így nem írom meg miről szól.
Azon nevettem nagyot, mikor eg könyvesboltban rám akarták sózni a Nekronomicon-t, mondván az valós könyv. Persze, már Lovecraft megírta, hogy az saját elmeszüleménye, csak a boltosok hiszik azt, egy sci-fisre mindent rá lehet sózni
Jó ez a macskás novella, asszem ezt már olvastam, valamelyik gyűjteményben vagy Galaktikában.
No itt a híres könyv egyik fantasztikus példánya. Ha tényleg ilyen, asszem igazán nehéz ellenállni a kinyitásának.
Megtenném én de nem tudom hogyan. Így is braomi nehéz volt olyan oldalt találni, ahol a paramétereknek megfelelő kép van. Ez olyan fórum, ahol be lehet állítani azt, hogy a saját gépról töltsünk fel. Úgy egyszerűbb lenne, mert meg tudnám vágni. Nem tudom, mit csináljak. Van ötleted?
Már tárgytalan, sikerült lecserélnem némi kínok árán. Mi lenne ha a saját gépes funkció is működne a fórumban? Könnyebb lenne képeket feltenni avatárnak is.
Data Írta:Megtenném én de nem tudom hogyan. Így is braomi nehéz volt olyan oldalt találni, ahol a paramétereknek megfelelő kép van. Ez olyan fórum, ahol be lehet állítani azt, hogy a saját gépról töltsünk fel. Úgy egyszerűbb lenne, mert meg tudnám vágni. Nem tudom, mit csináljak. Van ötleted?
Már tárgytalan, sikerült lecserélnem némi kínok árán. Â Mi lenne ha a saját gépes funkció is működne a fórumban? Könnyebb lenne képeket feltenni avatárnak is.
Szerintem bármilyen nethivatkozást be lehet illeszteni avatarnak. Ami azt illeti, én megkértem a főnökséget hogy csinálják meg és tegyék ezt fel nekem.
A sajátgépes funkció működik, amíg online vagy. De ha valamiért éppen nem, akkor csak avatarod hült helyét csodálhatjuk. De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, kérdezd meg Radut, biztosan mond valami okosat.
Ő terelgeti a usereket ezen a fórumon.
Btw: txt fileban megvan az a novella is, amit a 7f-esnek ajánlottál. Elküldjem ide? Annyira nem hosszú.
Data Írta:Jó ötlet! Hadd olvassa csak el Este, sötét szobában, villózó képernyő előtt) húúú! Szép álmokat Gandalfffffff!
Köszi az infókat. Némileg javítottam az avatáron, remélem így nem okoz gondot szegény pozitronikus mátrixom
neten én megtaláltam magyarul, de csak lopakodó félelem címmel.
itt van magyarul is, még nem olvastam:
A lopakodó félelem
I. A kémény árnyéka
Zengett az ég azon az éjszakán, amikor elindultam a Viharhegy ormán álló kihalt udvarházba, hogy találkozzam a lopakodó félelemmel. Nem voltam egyedül, a groteszk és a szörnyĂ»ség iránti rajongásomba, ami furcsa rémesetek felderítésén át megalapozta irodalmi és társadalmi pályafutásomat, akkor még nem elegyedett vakmerõség. Két hĂ»séges és izmos ember volt velem, akiket én hívattam, amikor eljött az idõ; acélos egészségük tette õket alkalmassá arra, hogy társaim legyenek kísérteties fölfedezõ útjaimon.
FeltĂ»nés nélkül távoztunk a faluból a riporterek miatt, akik még mindig ott lebzseltek az egy hónapja kitört szörnyĂ» pánik - a settenkedõ halál lidércnyomása miatt. Úgy véltem, késõbb még segíthetnek, de akkor nem akartam találkozni velük. Bárcsak bevontam volna õket a kutatásba, mivel nem sokáig bírom már egyedül megtartani a titkot; pedig egyedül kell viselnem, mert félek, hogy a világ õrültnek nevezne, vagy maga is megõrülne a dolog démoni horderejétõl. Most, amikor úgyis elmondom, nehogy a búskomorság mániákussá tegyen, már csak azt kívánom, bár sohasem hallgattam volna. Én, csakis én tudom, miféle félelem lopakodott azon a kísérteties, elhagyatott hegyen.
Apró automobilunk falta a mérföldeket az õsi erdõkön és dombokon át, amíg a bozótos emelkedõ megengedte. Éjszaka és a nyomozók szokott falkája nélkül a vidék még az átlagosnál is baljósabbnak rémlett, és mi gyakran kísértésbe estünk, hogy bekapcsoljuk az acetilén fényszórót, noha ezzel felhívhattuk volna magunkra a figyelmet. Nem volt valami egészséges vidéksötétedés után, azt hiszem, akkor is észrevettem volna hátborzongató mivoltát, ha nem tudok az errefelé ólálkodó rettenetrõl. Sehol sem láttunk vadállatokat - bölcsebben viselkednek azok, amikor a halál a közelben vigyorog. A villámoktól forradásos, õsöreg fák természetellenesen nagynak és görbének tĂ»ntek, a többi növény is abnormális kuszaságban és sĂ»rĂ»ségben burjánzott, míg a mennykõtõl kivájkált, gyomos föld furcsa buckái és vakondtúrásai gigászira dagadt kígyókra és holt emberek koponyáira emlékeztettek.
A félelem több mint száz éve leselkedik a Viharhegyen. Ezt az újságokból tudtam meg, amikor beszámoltak a katasztrófáról, ami elõször hívta föl a vidékre a világ figyelmét. A Viharhegy távoli, magányos orom a Catskillsnek azon a részén, ahová a holland civilizáció gyéren és rövid idõre hatolt be, amikor pedig visszavonult, csupán néhány romos udvarházat és elkorcsosult földmĂ»veseket hagyott maga után, akik az elzárt völgyek siralmas falvacskáiban tanyáztak. Normális lények alig látogatták a környéket, amíg meg nem alakították az állami rendõrséget, és még most is ritkán kerülnek errefelé a járõrök. A félelem régi hagyomány a környezõ falvakban; ez az elsõrendĂ» beszédtémája szegény korcsoknak, akik néha elhagyják völgyeiket, hogy kézzel font kosaraikat becseréljék olyan primitív használati cikkekre, amelyeket nem tudnak lelõni, termeszteni vagy megcsinálni.
A magas, fokozatosan emelkedõ hegy csúcsán, a rettegve elkerült, kihalt Martense udvarházban lakik a félelem. A Viharhegy a gyakori égiháborúk miatt kapta a nevét. Az erdõ közepén az ódon kõház több mint száz éve táplálja a hihetetlenül vad és hátborzongató ocsmány meséket; ezek a mesék a némán settenkedõ, hatalmas halálról szólnak, amely nyaranta szabadon csatangol. A telepesek reszketve mesélnek a démonról, amely sötétedés után elkapja a magányos utast, és vagy magával hurcolja, vagy iszonytatóan szétmarcangolva hagyja ott; azt is suttogják, hogy a vérnyomok a magányos udvarház felé vezetnek. Egyesek azt állítják, a mennydörgés hívja elõ a lopakodó félelmet a vackából, míg mások szerint a mennydörgés az õ hangja.
Az õserdei nyomorultakon kívül senki sem hitte el az egymásnak ellentmondó, tarka meséket, a futólag látott szörnyetegrõl szóló összefüggéstelen, furcsa leírásokat; abban azonban egyetlen gazda vagy falusi sem kételkedik, hogy a Martense házban szellemek járnak. A helyi történelem ismeretében itt nincs helye bármiféle kételynek, noha eddig semmilyen kísérteties bizonyítékot sem találtak azok a nyomozók, akik a telepesek valamely különösen fantáziadús meséje nyomán keresték föl az udvarházat. A nagymamák furcsákat regélnek a Martense-kísértetekrõl, a családról, öröklõdõ furcsa, felemás szemükrõl, iszonyatos történetükrõl és a gyilkosságról, ami rájuk hozta az átkot.
A borzalom, ami engem a helyszínre hozott, hirtelen jött, és vészjósló megerõsítése volt a hegylakók legvadabb legendáinak. Egy nyári éjszakán, szokatlanul heves vihar után a környékbeli telepesek valósággal megrendültek, amit nem okozhatott merõ érzékcsalódás. A szánalmas csoport kiáltozott és vinnyogott a rájuk támadó, megnevezhetetlen borzalomról. Látni nem látták, de olyan sikoltozást hallottak az egyik falucskából.
Reggel a polgárok és az állami rendõrök követték a reszketõ hegylakókat arra a helyre, amelyet állításuk szerint meglátogatott a halál. Igazat mondtak. A villámcsapástól az egyik falu alatt beomlott a föld, magával rántva jó néhány bĂ»zlõ kunyhót; ám a tárgyakban esett károk elhalványultak az emberi pusztulás mellett. A hetvenöt fõre taksált népességbõl egyetlen élõt sem sikerült megtalálni. A feltúrt földet vér és emberi maradványok borították, túlságos ékesszólással mesélve démoni agyarak és karmok dühöngésérõl; ám sehol sem voltak távolodó nyomok. Abban hamarosan kialakult az egyetértés, hogy valami ocsmány fenevad lehetett a tettes; most egyetlen nyelv sem hozakodott elõ a régi váddal, hogy az efféle rejtélyes halálesetek is azokhoz a förtelmes gyilkosságokhoz sorolhatók, amelyek ilyen elfajzott közösségekben megszokottak. A vád csak akkor éledt föl újra, amikor kiderült, hogy a becsült lélekszámhoz képest a halottak közül hiányzik húsz-huszonöt fõ; de még így is nehéz volt megmagyarázni, miként ölhettek meg náluknál kétszerte több embert. A helyzet továbbra is az volt, hogy egy nyári éjszakán lejött a mennyekbõl a villám, és egy halott falut hagyott maga után, ahol a hullákat iszonyatosan megcsonkították, szétmarcangolták és fölfalták.
A felbolydult vidék azonnal összekötötte a borzalmat a kísérteties Martense udvarházzal, noha több mint három mérföld választotta el a falutól. A rendõrök szkeptikusabbak voltak; nagyjából átkutatták az udvarházat, aztán ott is hagyták, amikor teljesen üresnek találták. A vidék és a falvak lakói azonban hihetetlen lelkiismeretességrõl tettek tanúságot: mindent felforgattak a házban, beleturkáltak a tavakba, patakokba, végigcsapkodták a bokrokat, és átfésülték a közeli erdõket. Minden hiába: a lecsapó halál nem hagyott maga után más nyomot, mint magát a pusztítást.
A második napon a kutatással tele voltak az újságok, amelyeknek riporterei megrohanták a Viharhegyet. Sok részlettel és számos interjúval tálalták a helyi asszonyságoktól hallott rémtörténetet. Engem eleinte nem hozott lázba, mert én ínyenc vagyok a borzalomban, ám egy hét után olyan légkört orrontottam, amely furamód felvillanyozott, így hát 1921. augusztus 5-én magam is bejelentkeztem a riporterek közé, akikkel zsúfolásig megtelt a Viharhegyhez legközelebb esõ Lefferts Corners falucska szállodája, a kutatók fõhadiszállása. Három héttel késõbb a riporterek elutaztak, így aprólékos faggatózás és nyomozások után én is nekivághattam a szörnyĂ» felfedezõútnak.
Tehát kiszálltam néma automobilomból ezen a nyári éjszakán, miközben a távolban mennydörgés morajlott és két fölfegyverzett társammal felkapaszkodtam a Viharhegy földhányásoktól tarjagos utolsó emelkedõjének. Elektromos lámpánk fénycsóvájában már átsejlettek az óriási tölgyek között a kísérteties szürke falak. A vérfagyasztó éjszakai magányban, az ugráló fénycsóvában dobozforma hatalmas rom valami homályos rettegést árasztott, amit nappal nem lehetett érezni rajta, én mégsem tántorodtam vissza, mert azzal a kemény eltökéltséggel jöttem, hogy bizonyságot szerzek egy feltételezésre. Meggyõzõdésem szerint a mennydörgés csalja elõ valami félelmetes, rejtett helyrõl a haláldémont és azt akartam látni, hogy ez a démon szilárd létezõ-e vagy mételyes kipárolgás.
Korábban alaposan átvizsgáltam a romot, ennélfogva alapos megfontolás után annak a Jan Martensének a régi szobáját választottam leshelyül, akinek meggyilkolása sötét árnyként komorlik a falusi legendákban. Sejtésem szerint e régi áldozat szobája felelt meg legjobban céljaimnak. Hat négyzetméter alapterületĂ» volt, a többi helyiséghez hasonlóan itt is csak némi szemét maradt az egykori bútorzatból. Az emeleten helyezkedett el, a ház délkeleti sarkában, hatalmas keleti és keskeny déli ablaka üresen, zsalugáter vagy üveg nélkül tátongott. A szélesebb ablakkal szemközt éktelen nagy holland kandalló állt, szentírási jelenetekkel díszített csempéi a tékozló fiú történetét ábrázolták, a keskenyebb ablakkal szemközt széles ágyat építettek be a falba.
Miközben az erdõtõl eltompított mennydörgés egyre erõsödött, nekiláttam, hogy megvalósítsam tervem részleteit. Elõször is a magammal hozott három kötéllétrát erõsítettem a nagy ablak peremére. Tudtam, hogy odakint leérnek a fĂ»ig, mert ellenõriztem. Ezután hármasban átvonszoltunk egy másik szobából egy széles, négylábú ágykeretet, és odatoltuk az ablak tövébe a fal mellé. Fenyõágakat szórtunk rá, leheveredtünk, elõkészítettük fegyvereinket. Ketten pihentek, a harmadik õrködött. Akármilyen irányból jöjjön a démon, menekülésünk lehetséges útja biztosítva van. Ha a házból jön, akkor ott vannak a létrák az ablakban; ha kintrõl, akkor az ajtó és a lépcsõk. A korábbi eseményekbõl ítélve még a legrosszabb esetben sem üldözne sokáig.
Én éjféltõl egy óráig õrködtem, amikor a baljós ház, a védtelen ablak és a közeledõ mennydörgés-villámlás ellenére furcsán elálmosodtam. Én voltam középen, két társam közül George Bennett az ablak, William Tobey a kandalló felõli oldalon feküdt. Bennett aludt, nyilván ugyanaz az abnormális álmosság foghatta el, mint engem, így hát Tobeyt jelöltem ki a következõ õrségre, noha õ is bóbiskolt. Érdekes, milyen furcsán feszült kíváncsisággal lestem a kandallót.
Hathatott álmaimra az erõsödõ mennydörgés, mert amikor kis idõre elaludtam, apokaliptikus látomásokban volt részem. Egyszer félig fölébredtem, valószínĂ»leg azért, mert ablak felõli szomszédom nyugtalanul átvetette mellkasomon a karját. Ahhoz nem voltam eléggé éber, hogy lássam, vajon õrködik-e Tobey úgy, ahogyan kell, mindazonáltal határozottan idegesített a kérdés. Még sohasem éreztem ilyen nyomasztóan a gonosz jelenlétét. Késõbb ismét elaludhattam, mert kísérteties káoszból bukott föl elmém, amikor minden korábbi tapasztalatomra rácáfoló, elképzelhetetlen sikoltozás hasította ketté az ocsmány éjszakát.
Ebben a sikoltozásban az emberi félelem és kin legmélye tépte õrült reménytelenséggel a halál ében kapuit. Vörös õrületre ébredtem, ördögi gúnyra, ahogy mind messzebbrõl és mélyebbrõl visszhangzott az ésszel felfoghatatlan bugyrokba visszahúzódó, kristálytiszta rettegés. Nem volt fény, de jobbomon az ürességbõl tudtam, hogy Tobey elment, Isten tudja, hová. Mellemet még mindig nyomta a bal oldali alvó karja.
Ekkor olyan erõvel csapott le a villám, hogy beleremegett a hegy, kicsavarodtak a fák, fénybe borultak az õsöreg erdõ legsötétebb zugai. A szörnyĂ» tĂ»zgömb démoni lobbanásától fölriadt a mellettem alvó, a kinti izzás élesen kirajzolta árnyékát a kandalló fölötti kéményen, amelyrõl egy pillanatra se vettem le a szememet. Hogy még mindig élek és ép az elmém, az olyan csoda, amelyet nem értek. Azért nem értem, mert a kéményre hulló árnyék nem George Bennetté volt, nem is emberé, hanem egy istent káromló torzszülötté a pokol legmélyebb bugyraiból; névtelen, alaktalan ocsmányság, amelyet az elme nem egészen tud fölfogni, és még részben sem képes leírni. A következõ pillanatban egyedül voltam az átkozott udvarházban. Reszkettem és hebegtem. George Bennett és William Tobey sehol, még küzdelemnek sem maradt nyoma. Sose hallottam róluk többé.
II. Járókelõ a viharban
Napokkal az erdõbe fullasztott udvarházban átélt förtelmek után idegkimerültséggel feküdtem Lefferts Corners-i szállodai szobámban. Nem emlékeztem pontosan, hogyan sikerült elérnem az automobilt, hogyan indítottam el és osontam vissza észrevétlenül a városkába; összefüggéstelen benyomásokat õriztem titáni fák kificamodott ágairól, a mennydörgés démoni mormolásáról, meg a vidéket keresztül-kasul szelõ földhányások kháróni, ferde árnyairól.
Ama értelmet rengetõ árnykép fölött reszketve és borongva tudtam, hogy végre megpillantottam a föld egyik legrémesebb borzalmát - a külsõ Ă»r egyik névtelen fekélyét, amelynek démoni, halk motoszkálását néha meghallhatjuk a tér legszélsõ peremén, és amely irgalmasan kívül esik véges látásunk határain. Az árnyat, amelyet láttam, alig mertem elemezni vagy azonosítani. Valami hevert köztem és az ablak között azon az éjszakán, és én összeborzongtam, valahányszor az elfojthatatlan ösztöntõl hajtva azonosítani próbáltam. Ha legalább vicsorgott, vonított vagy vihogott volna - mélységes ocsmányságához képest az is megkönnyebbülés lenne. De néma volt. Súlyos karját vagy mellsõ lábát a mellemre fektette... Nyilvánvalóan szerves lény vagy az volt valamikor...
Jan Martensét, akinek szobáját megszálltam, az udvarház melletti temetõben földelték el... Meg kell találnom Bennettet és Tobeyt, ha még élnek... miért vitték el õket, és engem miért nem?... Az álmosság oly fojtogató, az álmok olyan borzalmasak…
Hamarosan beláttam, hogy el kell mondanom valakinek a történetemet, különben teljesen tönkremegyek. Már elhatároztam, hogy tovább kutatok a lopakodó félelem után, mert hebehurgya tudatlanságomban azt hittem, a bizonytalanság rosszabb a - mégoly borzalmas - tudásnál. Ennek megfelelõen azon tépelõdtem, mi lesz a legjobb eljárás, kit válasszak bizalmasomul, hogyan nyomozzak egy lény után, amely eltüntetett két embert, és lidérces árnyékot vet.
Lefferts Cornersben legközelebbrõl a barátságos riportereket ismertem, akik közül számosan még itt maradtak, hogy összeszedegessék a tragédia utórezgéseit. Ezért úgy döntöttem, hogy egy kollégát választok, és minél tovább gondolkoztam a dolgon, annál inkább hajlottam Arthur Munroe, egy sötét hajú, szikár, harmincöt év körüli férfi felé, akinek neveltetése, ízlése, értelme és vérmérséklete mind arra utaltak, hogy nem kötik hagyományos eszmék és tapasztalatok.
Szeptember elején egy délután Arthur Munroe meghallgatta történetemet. Kezdettõl fogva láttam, hogy érdeklõdik, együtt érez velem, és amikor befejeztem, a legnagyobb fokú tisztánlátással és helyes ítélõképességgel elemezte és vitatta meg velem a dolgot. Ezenfelül rendkívül gyakorlatias tanácsot adott: azt javasolta, hogy az udvarház körüli hadmĂ»veleteket halasszuk el, amíg föl nem fegyverezzük magunkat további részletes történelmi és földrajzi adatokkal. Kezdeményezésére átfésültük a környéket, hogy további információkat szerezzünk a szörnyĂ» Martense családról, és rábukkantunk egy emberre, akinek volt egy fantasztikusan hasznosnak bizonyuló régi naplója. Hosszas beszélgetéseket folytattunk olyan hegylakó emberekkel, akik nem menekültek el a rémület és a zĂ»rzavar elõl távolabbi völgyekbe, és nekikészültünk, hogy kutatásaink folytatásaként kimerítõ vizsgálatokat végezzünk azokon a helyeken, amelyekhez a telepesek legendái különbözõ tragédiákat fĂ»ztek.
Elsõ hallásra nem sokra mentünk vizsgálatunk eredményeivel, ám amikor sorba rendeztük õket, kirajzolódott egy meglehetõsen jellegzetes minta, mégpedig az, hogy a bejelentett szörnyĂ»ségek messze legnagyobb része azon körzetekben esett meg, amelyek elég közel voltak a rettegett házhoz, vagy kapcsolatban álltak az erdõ betegesen túlburjánzó sávjaival. Igaz, akadtak kivételek; az a borzalmas eset, amely a közfigyelmet fölkeltette, egy irtáson történt, egyformán távol a háztól és az erdõtõl.
A rémült és ostoba hegyi emberektõl semmit sem sikerült megtudnunk a lopakodó félelem természetérõl és küllemérõl. Egyszerre mondták kígyónak és óriásnak, mennydörgés-ördögnek és denevérnek, keselyĂ»nek és járkáló fának. Mi magunk úgy ítéltük meg, hogy feltételezhetõen élõ szervezet, amely nagyon fogékony az elektromos viharokra; és noha némely történet szárnyakat tulajdonított neki, szerintünk a nyílt terektõl való félelme azt valószínĂ»síti, hogy a földön halad. Az egyetlen, ami nem illett ebbe a képbe, a sebesség volt, amellyel a teremtménynek haladnia kellett, hogy mindazt elkövethesse, amit a számlájára írtak.
Amikor jobban megismertük a telepeseket, érdekes módon úgy találtuk, hogy több szempontból is kedvelni lehet õket. EgyszerĂ» lények voltak, akik szerencsétlen õseik és az elbutító elszigeteltség miatt csendesen csúsztak lefelé az evolúció létráján. Féltek az idegenektõl, de lassan hozzánk szoktak; végül sokat segítettek, amikor átkutattunk minden sĂ»rĂ» bozótot, és leromboltuk az udvarház válaszfalait, hogy megtaláljuk a lopakodó félelmet. Amikor arra kértük õket, hogy segítsenek megtalálni Bennettet és Tobeyt, komolyan elszomorodtak; akartak segíteni, de tudták, hogy ezek az áldozatok ugyanúgy eltĂ»ntek a világból, akárcsak az õ hiányzó társaik. Természetesen mi is meg voltunk gyõzõdve róla, hogy sok telepest csakugyan megöltek és eltüntettek, csakúgy mint a rég kiirtott vadállatokat, és aggodalommal vártuk, mikor következik be az újabb tragédia.
Október közepére különös módon elakadtunk. A tiszta éjszakák nem kedveztek a démoni agressziónak, hiábavaló kutatásaink a házban és a vidéken csaknem arra a következtetésre juttattak, hogy a lopakodó félelem nem anyagi természetĂ». Attól tartottunk, a hideg idõ gátat vet további kutatásainknak, mivel abban mindenki egyetértett, hogy a démon telente általában meghúzza magát. Ezért tehát egyfajta kapkodó kétségbeesés jellemezte alkonyba hajló kutatásainkat a borzalomtól látogatott falucskában, amely azóta elnéptelenedett, mert a telepesek féltek.
A balsorsú falu, amelynek nem volt neve, hosszan nyúlt el egy védett, de fátlan nyiladékban két magaslat között, amelyeket Kúpos hegynek és Juharos dombnak hívtak. Közelebb a Juharoshoz, mint a Kúposhoz, volt néhány kezdetleges viskó, tulajdonképpen veremlakás, amelyeket a domboldalba vájtak. Két mérföldnyire volt a Viharhegy lábától, és három mérföldre a tölgyekkel övezett udvarháztól. Ebbõl az utóbbi távolságból két és egynegyed mérföldön nem nõtt egy szál fa sem; a síkság meglehetõsen egyhangú volt, leszámítva a kígyóként tekergõzõ földhányást; fĂ» takarta, amelybõl foltonként dudva ágaskodott. E felszínrajzból úgy véltük, a démon a Kúpos domb felõl jöhetett, amelynek fás déli lábától csekély távolságra esett a Viharhegy lábának legnyugatibb csücske. Követtük az emelkedõt a Juharosról lezúdult földcsuszamlásig, amely mellett magas, széthasogatott fa állt; oldalában megtaláltuk a villámcsapás nyomát, ami odacsalta a gonoszt.
Amikor már több mint huszadszor kutattuk át Arthur Munroe-val a megtámadott falu minden centiméterét, csüggedés töltött el bennünket, amihez bizonytalan, újfajta félelem is társult. Még ha errefelé mindennapinak számít is a rémületes és a nyugtalanító, akkor is rendkívül aggasztó, hogy ennyire ne maradjanak nyomok ilyen elemi erejĂ» események után; azzal a tragikusan céltalan buzgalommal mozogtunk az ólomszínĂ», sötétedõ éj alatt, amely az egyszerre szükségszerĂ»nek és hiábavalónak érzett tevékenység következménye. Figyelmünk minden részletre kiterjedt; ismét bementünk minden kunyhóba, minden domboldalba vájt viskót átvizsgáltunk, hullákat keresve, újfent végigkutattuk a szomszédos lejtõ minden tüskés méterét üregek és barlangok után, de semmilyen eredményre nem jutottunk. Pedig, mint mondtam, bizonytalan, új félelem lebegett fenyegetõen fölöttünk; mintha óriás, denevérszárnyú griffek néztek volna le ránk a világĂ»r szakadékaiból.
Esteledett, mind nehezebb volt látni; ekkor meghallottuk a készülõdõ zivatar morajlását a Viharhegy fölött. Felzaklató hang volt egy ilyen helyen, noha nem annyira, mint éjszaka lett volna. Mindenesetre kétségbeesetten reménykedtünk, hogy eltart jóval sötétedés utánig; ezzel a reménnyel befejeztük céltalan kutatásunkat a hegyoldalban, és a legközelebbi lakott falu felé indultunk, hogy segédcsapatot toborozzunk a telepesekbõl a nyomozáshoz. Bármilyen félénkek voltak, néhány fiatalabb férfiba annyi lelket öntött oltalmunk és vezetésünk, hogy megígérték segítségüket.
Jóformán meg se fordultunk, amikor olyan sĂ»rĂ» felhõszakadás csapott le ránk, hogy okvetlenül menedéket kellett keresnünk. Az ég rendkívüli, csaknem éjszakai sötétsége miatt gyakran megbotlottunk, viszont a villámok gyakori lobbanásai és a falucska alapos ismerete hamarosan elvezetett a legkevésbé lyukas tetejĂ» épülethez, amelyet fatörzsekbõl és deszkákból hevenyésztek, még meglevõ ajtaja és egyetlen apró ablaka a Juharos dombra nézett. Eltorlaszoltuk az ajtót a szél és az esõ tombolása miatt, helyére tettük a primitív ablaktáblát, mivel kutatásainkból tudtuk, hol találjuk. Lehangoló volt ott ülni rozoga ládákon a szuroksötétben, de pipázgattunk, és alkalmanként felvillantottuk zseblámpáinkat. Néha láttuk a villámok lobbanását a falak repedésein át; a délután olyan hihetetlenül besötétedett, hogy minden villanás valósággal vakított.
Az õrködés a zivatarban borzongatóan emlékeztetett a Viharhegyen töltött kísérteties éjszakámra. Elmém visszatért arra a különös kérdésre, ami állandóan kísértett, amióta az a lidércnyomás történt; ismét azon tĂ»nõdtem, hogy a démon, akár az ajtó, akár az ablak felõl közeledett a három emberhez, miért kezdte a két szélsõvel, és miért hagyta utoljára a középsõt, amikor a titáni tĂ»zgolyó elriasztotta. Miért nem végzett áldozataival természetes sorrendben, hiszen akármelyik irányból közelítsen is, én lettem volna a második? Miféle messzire nyújtható csápokkal vadászik? Vagy tudta, hogy én vagyok a vezetõ, és megkímélt, rosszabb sorsot szánva nekem, mint társaimnak?
Mintha csak tĂ»nõdéseimnek akart volna drámai hangsúlyt adni, a közelben szörnyĂ» erõvel becsapott a villám, amit a meginduló föld zaja követett. Ugyanakkor a szél farkasüvöltése a bömbölés démoni crescendójává fokozódott. Biztosra vettük, hogy ismét kidõlt egy fa a Juharos dombon. Munroe fölemelkedett a ládájáról, és az apró ablakhoz lépett, hogy megnézze, mi történt. Amikor kiemelte a táblát, a szél és a zivatar fülsiketítõen üvöltött be az ablakon, így nem hallottam, mit mondott; vártam, amíg kihajol, és megpróbálja fölmérni a természet õrjöngését.
A szél fokozatosan lecsillapodott, felszállt a szokatlan sötétség, jelezve, hogy múlóban a vihar. Abban bizakodtam, hogy eltart késõ estig, segítve kutatásunkat, ám a hátam mögötti göcslyukon belopakodó napsugár megcáfolta reményeimet. Megpendítettem Munroenak, hogy jobb lenne beengedni egy kis fényt, akkor is, ha kapunk még egy zuhanyt, ezzel eltávolítottam a torlaszt, és kinyitottam a primitív ajtót. Sárrá és tócsákká változott a talaj, friss buckákat túrt az enyhe földcsuszamlás, mindazonáltal semmit sem láttam, ami indokolta volna ablakon kihajolt társam szótlan érdeklõdését. Odamentem hozzá. Megérintettem a vállát; nem mozdult. Amikor tréfásan megráztam és megfordítottam, fojtogató kacsokkal ragadott meg a rákos rettegés, amely a végtelen múltba és az idõn túl sötétlõ éjszaka feneketlen szakadékaiba nyújtja le gyökereit.
Mert Arthur Munroe meghalt. Ami kivájt szemĂ», megrágott fejébõl maradt, az nem volt többé arc.
III. Mit jelent a vörös izzás?
1921. november 8-ának vihardúlta éjszakáján, kriptai árnyakat vetõ lámpám fényénél egyedül és ostobán ástam bele magam Jan Martense sírjába. Délután kezdtem el a munkát, mert zivatar készülõdött, és most örültem, mert sötét volt, és az eszelõsen túltengõ lombok fölött kitört a vihar.
Azt hiszem, valamit kificamíthattak az agyamban az augusztus ötödike óta eltelt idõ eseményei: az udvarház démoni árnyéka, az általános feszültség és csalódottság, az októberi viharban a falucskában történt dolog. Azután én ástam sírt annak az embernek, akinek a halálát nem értettem. Tudtam, hogy a többiek sem értenék, így hát hagytam, hadd gondolják, hogy Arthur Munroe eltévedt. Keresték, de semmit sem találtak. A telepesek talán megértettek volna, de nem mertem még jobban megijeszteni õket. Különös módon mintha érzéketlenné váltam volna. Az udvarház döbbenete valamit csinált az agyammal, nem tudtam másra gondolni, mint hogy felkutassam az iszonyatot, amelyet képzeletem mostanára elemi csapássá növelt. Arthur Munroe esete miatt megesküdtem, hogy némán és egyedül folytatom a kutatást.
Ásatásaimnak már a színhelye is elegendõ lett volna, hogy megrémítse a normális embert. Borzalmasan groteszk, szörnyĂ»ségesen terebélyes és koros, baljós fák vigyorogtak rám, mint holmi pokoli druida templom oszlopai; elfojtották a mennydörgést, megfékezték a tomboló szelet, és alig valami esõt engedtek le a földig. A háttérben, a forradásos fatörzsek mögött halványan izzottak a beszĂ»rõdõ villámfényben a kihalt udvarház borostyánnal benõtt, nyirkos falai; kissé közelebb, az elhagyott hollandus kert ösvényeiben és ágyásaiban verõfényt sohasem látott, bĂ»zös, fehér gombafélék túlcsorduló mételye pöffedezett. Legközelebb volt maga a temetõ, ahol eltorzult fák lökték magasba õrült ágaikat, míg gyökereik félretúrták a szentségtelen sírköveket, és mérget szívtak ki abból, ami alattuk volt. Az özönvíz elõtti erdõ sötétjében bomló és rothadó levelek barna szemfedelén itt-ott átsejlettek baljósan az alacsony buckák, amelyek olyan jellemzõk voltak erre a villámszaggatta vidékre.
A história vezetett ehhez a régi sírhoz. Valóban csak a történelem maradt, miután minden más ördögi gúnnyal véget ért. Most már úgy hittem, a lopakodó félelem nem anyagi természetĂ», hanem farkasagyarú kísértet, amelyet az éjszakai villámlás hoz magával. Amit Arthur Munroe-val folytatott kutatásunk során összeszedtem a helyi hagyományokból, annak alapján biztosra vettem, hogy a kísértet nem más, mint Jan Martense, aki 1762-ben halt meg. Ezért ástam föl ostoba módon a sírját. A Martense házat 1670-ben építette Gerrit Martense, egy gazdag Új-Amszterdam-i kereskedõ, akinek nem volt ínyére a brit uralomváltás, ezért pompás otthont emelt magának a távoli, erdõs hegycsúcson, amelynek háborítatlan magánya és szokatlan környezete megtetszett neki. Az volt az egyetlen zavaró körülmény, hogy nyaranta heves viharok tomboltak. Amikor Mijnheer Martense kiszemelte udvarháza helyéül a hegyet, az évszak valamilyen különlegességének tulajdonította a természet gyakori tombolását, de idõvel rájött, a hely kedvez a hasonló jelenségeknek. Végül, mivel úgy vélte, hogy a viharok megártanak a fejének, pincét épített, ahová vissza tudott vonulni a legvadabb tombolás elõl.
Gerrit Martense leszármazottairól kevesebbet tudunk, mint róla magáról, miután valamennyien kihátráltak a gyĂ»lölt angol civilizációból. Rendkívül zárkózott életet éltek, az emberek azt mondták róluk, elszigeteltségük miatt nehézkes lett a beszédük és az észjárásuk. A családban öröklõdött a felemás szem: az egyik rendszerint kék volt, a másik barna. Társadalmi kapcsolataik egyre fogytak, míg végül már nagyszámú szolgaszemélyzetük tagjaival házasodtak össze. Az összezárt család sok degenerálódott tagja leereszkedett a völgybe, és elkeveredett a satnya népességgel; késõbb belõlük lettek a szánalmas erdõlakók. A többiek makacsul ottmaradtak õsi udvarházukban, egyre jobban összeforrtak hallgatag klánná, és ideges érzékenységgel reagáltak a gyakori viharokra.
Ezeknek az információknak a zömét az ifjú Jan Martense juttatta el a külvilághoz, akit valamely nyugtalanság a gyarmati hadseregbe Ă»zött, amikor az Albany Konvenció híre eljutott a Viharhegyre. Ă• volt az elsõ Gerrit utódai közül, aki valamit látott a világból; amikor 1760-ban, hat évnyi háborúskodás után hazatért, apja, nagybátyjai, testvérei idegenként gyĂ»lölték, hiába volt neki is felemás Martense-szeme. Jan többé nem osztozott a Martense család különcségeiben és elõítéleteiben, és a hegyi viharok sem hatottak rá a korábbi mámorító erõvel, inkább elcsüggesztette a környezete; gyakran írta Albanybe a barátainak, hogy el akarja hagyni az atyai házat.
1763 tavaszán Jonathan Giffordot, Jan Martense Albany-i barátját aggasztani kezdte levelezõtársa hallgatása; fõleg azért, amilyen állapotok uralkodtak és veszekedések dúltak a Martense-házban. Elhatározván, hogy személyesen látogatja meg Jant, lóháton indult el a hegyekbe. Naplója tanúsága szerint szeptember 20-án érte el a Viharhegyet, ahol igen rozzant állapotban találta az épületet. A megbotránkoztatóan elállatiasodott, szennyes, morcos, felemás szemĂ» Martense-ek tört, torokhangú angolsággal azt mondták neki, hogy Jan meghalt. Erõsködtek, hogy tavaly õsszel belecsapott a villám, és az elhagyott, mélyen fekvõ kertben van eltemetve. A látogatónak megmutatták a puszta, jeltelen sírt. Volt valami a viselkedésükben, ami undorral és gyanúval töltötte el Giffordot, és egy héttel késõbb ásóval és lapáttal tért vissza, hogy feltárja a sírt. Azt találta, amire számított - egy kegyetlen csapásokkal szétzúzott koponyát, így hát hazament Albanybe, és nyíltan megvádolta a Martense családot rokonuk meggyilkolásával.
A törvényes bizonyítékok hiányoztak, ám a történet gyorsan elterjedt, és ettõl az idõtõl a Martense-ek megszĂ»ntek létezni a világ számára. Senki sem állt szóba velük, eldugott udvarházukat átokvert helyként kerülték. Valahogy maguktól is eltengõdtek abból amit termeltek, mert a távoli dombokról hébe-hóba látható fények tanúsága szerint egyelõre még megvoltak. Ezeket a fényeket utoljára 1810-ben észlelték, de azelõtt is már csak nagyon ritkán.
Idõközben ördögi legendák keltek szárnyra az udvarházról és a hegyrõl. Az emberek kétszeres buzgalommal kerülték a helyet, és ráragasztottak minden suttogva továbbadott mesét, amit csak szállíthat a hagyomány. Senki sem látogatta meg 1816-ig, amikor is a telepeseknek szemet szúrt a fények huzamosabb ideje tartó hiánya. Ekkor egy csoport felderítõ üresen, félig romba dõlve találta az épületet.
Csontvázakat nem találtak, ebbõl inkább távozásra, mint halálra következtettek. Úgy tĂ»nt, a klán jó néhány éve eltávozott; az összebarkácsolt toldalék fészerekbõl ítélve a kivándorlás idejére hatalmasan felszaporodhattak. Kulturális szintjük mélyre zuhant, mert a bútorok szétesõben voltak, az ezüstnemĂ»t szanaszét szórták, de egyébként is látszott rajtuk, hogy tulajdonosaik már jóval a távozás elõtt sem használták õket. Noha a rettegett Martense-ek elmentek, a kísértetjárta házat továbbra is félelem övezte, és ezt még fokozta, amikor új és különös történetek kezdtek szájról-szájra szállni a hanyatló hegylakók között. Itt állt a rom, elhagyatottan, rettegetten, és Jan Martense bosszúálló szelleme kísértett benne. Akkor éjszaka is állt, amikor fölástam Jan Martense sírját.
Ostobaságnak neveztem hosszas ásásomat, és csakugyan az is volt, úgy tárgyát, mint módszerét tekintve. Hamarosan elértem Jan Martense koporsóját - mostanra már csak port és salétromot tartalmazott - és olyan dühödten vágytam kiszabadítani a kísértetet, hogy esztelenül és ügyetlenül áskáltam tovább a koporsó alatt. Isten tudja, mit vártam, mit találok - csak annyit éreztem, hogy egy olyan ember sírjában ások, amelynek kísértete éjszakánként fent jár.
Nehéz megmondani, milyen mélyre jutottam amikor az ásóm, majd hamarosan a lábam is beleszaladt a földbe. Az esemény tekintve a körülményeket, borzalmas volt; mert ha itt van egy föld alatti helyiség, az iszonyatosan megerõsíti legõrültebb elméleteimet. Esésem kioltotta a lámpást, de elõvettem elektromos zseblámpámat, és bevilágítottam az alacsony vízszintes alagutat, amely mindkét irányba meghatározhatatlan távolságba vezetett. Elég széles volt ahhoz, hogy egy ember keresztülszuszakolja rajta magát; noha egyetlen épelméjĂ» ember sem próbálta volna ezt meg ebben az idõben, én megfeledkeztem veszélyrõl, ésszerĂ»ségrõl a lopakodó félelem leleplezésének lázában. A ház felé tartó irányt választottam, kitartóan evickéltem a szĂ»k járatban; vakon és sebesen araszoltam elõre, csak néha villantva föl a lámpát magam elõtt.
Mely nyelv tudná leírni a föld végtelen mélyén elveszett embert; a kapaszkodást, vonaglást, zihálást; az eszelõs araszolást az örök sötétség kanyarulataiban az idõ, biztonság, irány vagy határozott cél tudata nélkül. Volt ebben valami ocsmány mégis tovább csináltam. Addig, míg végül az élet emlékké halványult, és eggyé váltam az éjszakai mélység vakondjaival, lárváival. Igazán véletlenül kattintottam fel a végeérhetetlen kúszás közben elfelejtett zseblámpámat, amely kísérteties fényt vetett az elõttem tovakanyargó furat megkeményedett agyagfalára.
Ily módon másztam még egy darabig, az elem már erõsen gyengült, amikor a folyosó élesen fölfelé kanyarodott, megváltoztatva haladásom irányát. Fölnéztem, de nem készültem el arra a látványra, hogy válaszul lámpám gyengülõ fénysugarára két démoni parázs villan föl a távolban; két baljós, félreérthetetlenül izzó ragyogás, hátborzongató, ködös emlékeket idézõ. Automatikusan megálltam, noha annyi eszem már nem volt, hogy hátráljak. A szemek közeledtek, a lénybõl azonban, amely tulajdonosuk volt, csupán egy mancsot tudtam kivenni. De miféle mancsot! Messze föntrõl halk roppanást hallottam, amelyet azonnal fölismertem. A tomboló helyi vihar volt, amely immár hisztérikusan õrjöngött. Már egy ideje mászhattam fölfelé, mert elég közel kerültem a talajszinthez. Tompán morajlott a menny, azok a szemek pedig még mindig üres gonoszsággal néztek rám.
Hála Istennek, akkor nem tudtam, mi az, különben ott halok meg. A közeledõ vihar mentett meg, amikor iszonytató várakozás után kivágódott a láthatatlan égbõl egy olyan villám, amilyen gyakran szokott belecsapni a hegyoromba; nyomaival itt-ott már találkoztam, a feltúrt föld sebei és a különbözõ méretĂ» mennykövek formájában. Ciklopszi haragjában keresztültörte az átkozott akna fölött a talajt, megvakított és megsüketített, de mégsem taszított teljes eszméletlenségbe.
Tehetetlenül kapaszkodtam és vergõdtem a csúszó, vonagló föld zĂ»rzavarában, míg az esõtõl ki nem tisztult a fejem és nem láttam, hogy ismerõs helyen bukkantam elõ; egy meredek irtáson, a hegy délnyugati lejtõjén. A sorozatos villámlás megvilágította a kifordult talajt és a magasabban fekvõ erdõs lejtõtõl idáig vezetõ furcsa, alacsony földhányást, de a káoszban nem akadt semmi, ami megmutatta volna a kijáratot a halálos katakombából. Az agyamban éppolyan összevisszaság volt, mint a földben, és miközben dél felé a távolban vörös izzás gyúlt az égen, én jóformán föl se fogtam, milyen borzalmon mentem keresztül.
De amikor két nappal késõbb, a telepesek elmesélték, mit jelentett az a vörös izzás, nagyobb iszonyat fogott el annál, amit a vakondjárat, a mancs meg a szemek láttán éreztem; mert ennek iszonytatóbb hordereje volt. Innen húsz mérföldre egy falucskában a félelem orgiája tombolt azon villámlást követõen, amely engem kiszabadított a felvilágra; egy névtelen lény egy kinyúló ágról rávetette magát egy kunyhóra, amelynek gyenge volt a teteje. Megtette a magáét, de mielõtt elmenekülhetett volna, az õrjöngõ telepesek fölgyújtották a kunyhót. A lény ugyanabban a pillanatban tette, amit tett, amikor a föld rászakadt a mancsra és a szemekre.
IV. Szemtõl szembe a borzalommal
Nem lehet épeszĂ» az az ember, aki azt tudva a viharhegyi borzalomról, amit én tudtam, egyedül lát neki, hogy megkeresse az ott lopakodó félelmet. A félelem legalább két megtestesülésének pusztulása csupán gyengécske védelmet nyújtott testi-lelki épségemhez az alaksokszorozó ördöngösség eme Acheronjában; mégis folytattam kutatásomat, és minél szörnyĂ»bbé fajultak az események és a felfedezések, annál nagyobb lelkesedéssel! Amikor két nappal azután, hogy kúszás közben ama kriptában találkoztam a szemekkel és a manccsal, megtudtam, hogy húsz mérfölddel odébb egy lény leselkedett gonoszul ugyanabban a pillanatban, amikor azok a szemek rám meredtek, a szó szoros értelmében görcsöket kaptam a félelemtõl. De az a félelem annyi ámulattal és csábító groteszkséggel keveredett, hogy az csaknem kellemes volt. Néha, a lidércnyomás karmaiban, amikor láthatatlan erõk pörgetnek furcsa, halott városok fölött Nis vigyorgó szakadéka felé, megkönnyebbülés, sõt egyenesen gyönyörĂ»ség vad sikollyal és önként az álomvégzet ocsmány örvényébe vetni magunkat, akármilyen feneketlen mélység tátongjon is benne. Ez volt a helyzet a Viharhegy járkáló lidércnyomásával is; az a fölfedezés, hogy két szörnyeteg kísért a vidéken, eszelõs vágyat ébresztett bennem, hogy belevájjam magam az elátkozott környék szívébe, és puszta kézzel kaparjam ki a halált, amely a mérgezett talaj minden centiméterébõl elõvigyorog!
Amint lehetett, felkerestem Jan Martense sírját, és hiábavalóan áskáltam ugyanott, ahol korábban. Valami nagyobb omlás eltüntette az alagút minden nyomát, miközben az esõ oly sok földet mosott be a gödörbe, hogy nem tudtam megállapítani, milyen mélyre ástam korábban. Hasonlóképpen fáradságos utazást tettem a távoli falucskába - ahol a gyilkos teremtmény elégett -, de kevés haszonnal. A végzetes viskó hamvaiban számos csontot találtam, de egyik sem volt a szörnyetegé. A telepesek azt mondták, hogy a lény csak egy áldozatot ejtett, ám szerintem nem tudták pontosan, mivel én még egy csonttöredéket találtam, ami biztosan egy másik emberi koponyához tartozhatott. Noha a falusiak látták a szörny sebes támadását, senki sem tudta elmondani, milyen volt a lény; akik megpillantották, egyszerĂ»en ördögnek nevezték. Megvizsgáltam a nagy fát, amelyen a lény leselkedett, de semmilyen jelet sem találtam. Igyekeztem felkutatni valamilyen nyomot, ami a fekete erdõbe vezet, ám ez alkalommal nem tudtam elviselni a betegesen vastag törzseket, vagy azokat a hatalmas gyökereket, amelyek olyan gonoszul kígyóztak, mielõtt elmerültek volna a földben.
Következõ lépésként apróra átvizsgáltam a kihalt falucskát, ahol olyan bõségesen aratott a halál, és ahol Arthur Munroe látott valamit, de már nem élt addig, hogy elmondhassa. Noha korábbi meddõ kutatásaim rendkívül részletesek voltak, most egy új adatot is ellenõriznem kellett; sírbéli szörnyĂ» kúszás-mászásom ugyanis meggyõzött róla, hogy a szörnyeteg legalábbis részben föld alatti életet él. Ez alkalommal november 14-én fõképpen a Kúpos hegy és a Juharos domb ama lejtõire összpontosítottam, amelyek a balszerencsés falucska irányába néztek, és különös figyelmet fordítottam a Juharos omlástól fellazult talajára.
A délután, amelyet kutatással töltöttem, semmire sem vetett fényt. Alkonyatkor ott álltam a Juharos dombon, és lenéztem a falura meg a völgy túloldalán a Viharhegyre. A naplemente csodálatos volt, most kezdett emelkedni a csaknem kitelt hold, ezüst fénye elöntötte a síkságot, a távoli hegyoldalt és a furcsa buckákat, amelyek itt-ott kiemelkedtek a talajból. Békés árkádiai látvány volt, de mivel tudtam, mit rejteget, gyĂ»löltem. GyĂ»löltem a gúnyos holdat, az álszent síkságot, a fekélyes hegyoldalt, azokat a baljós földhányásokat. Úgy rémlett, mindent beszennyez a visszataszító ragály amelyet torz, rejtett erõk gonosz szövetsége gerjeszt.
Amint szórakozottan végignéztem a holdfényes tájon, megakadt a szemem valamin, mégpedig az egyik topográfiai tényezõ jellegén és elrendezésén. Bár nem vagyok tanult geológus, kezdettõl fogva fölkeltették a figyelmemet a vidék furcsa földhányásai és vakondtúrásai. FeltĂ»nt, milyen elterjedtek a Viharhegy környékén, bár kevesebb volt belõlük a síkon, mint a csúcson, ahol valószínĂ»leg csekélyebb ellenállásba ütközött a történelem elõtti eljegesedés mintázó szeszélye. Valami különös árnyékot vetettek az alacsonyan álló hold fényében, és nekem észre kellett vennem, hogy buckái és vonalai különös kapcsolatban állnak a Viharhegy csúcsával. Kétségtelenül az orom volt a rendszer központja, ahonnan szabálytalanul, összevissza ágazott szét a púpok és turzások hálója, mintha a förtelmes Martense udvarház a rettegés csápjait nyújtogatná. Hirtelen megvacogtam a csápok gondolatára, és már nem foglalkoztam vele, miért is képzeltem ezeket a földhányásokat az eljegesedés maradványainak.
Minél tovább elemeztem, annál kevésbé hittem benne; új fogékonyságokra kitárt elmémet groteszkül szörnyĂ»séges analógiákkal kezdte bombázni a felszín képe és a föld alatti tapasztalat. Önkéntelenül motyogni kezdtem, eszelõs kuszasággal: - Istenem… vakondtúrások… az az átkozott hely ki lehet lyuggatva... mennyi... az az éjszaka az udvarházban... elõször Bennettet és Tobeyt kapták el... kétoldalt... - azután lázasan ásni kezdtem a legközelebbi földhányásnál; kétségbeesetten, reszketve, de már-már diadallal; túrtam a földet, és valami oda nem illõ érzelemmel fölkiáltottam, amikor elértem egy alagutat, éppen olyat, mint amelyben egy másik, lidérces éjszakán másztam.
Emlékszem, hogy ezután futottam, ásóval a kézben; vérfagyasztó futás volt az a holdfényes, föltúrt mezõkön, a kísértetek járta erdõ rémséges, nyaktörõ vízmosásain át; szökkenve, kiáltozva, zihálva loholtam a borzalmas Martense ház felé. Emlékszem, amint eszelõsen áskálok mindenfelé a vadrózsától fojtogatott pincében, hogy megtaláljam a vakondtúrások gonosz világának szívét, velejét. Azután emlékszem, hogyan nevettem, amikor belebotlottam az átjáróba: abba a lyukba az öreg kémény tövében, ahol a sĂ»rĂ»n nõtt gazok különös árnyakat vetettek a véletlenül magammal hozott, egyetlen gyertya fényében. Nem tudom, mi maradt még odalent abban a pokol kaptárjában, leselkedve és várakozva, hogy ismét zengjen az ég. Kettõ elpusztult, az talán végzett vele, de bennem még mindig megmaradt az égetõ elszántság, hogy elérjek a félelem végsõ titkához, a féleleméhez, amelyrõl egyre inkább úgy hittem, hogy alakja van, anyagi és szerves.
Azon töprengtem, egymagam és rögtön lássak-e neki az alagút feltárásának, vagy próbáljak telepes csapatot toborozni a kutatáshoz. Tétovázásomat a külvilágból támadó hirtelen szélroham szakította félbe, amely elfújta a gyertyámat, és otthagyott a sĂ»rĂ» feketeségben. A hold már nem tĂ»zött át a boltozat repedésein és résein, és én baljós rettegéssel hallgattam a közeledõ vihar jellegzetes, vészterhes morajlását. Agyam zĂ»rzavaros gondolatok fĂ»zérét pergette, amelyek következtében visszafelé tapogatództam a pince legtávolabbi sarkába, a szememet azonban nem tudtam elfordítani a kémény tövében tátongó borzalmas nyílástól; amint a villámok fakó lobbanása áttört a külsõ növényzeten, és megvilágította a romok tetejét, fölsejlettek a töredezett téglák és a gonosz külsejĂ» gyomok. Félelem és kíváncsiság emésztett. Mit hív elõ a vihar? Maradt egyáltalán bármi, amit elõhívhat? Villám lobbant, fényénél elbújtam egy vaskos bozót mögé, ahonnan láthattam a nyílást.
Ha az egek könyörületesek, egy napon majd józan öntudattal is szembe tudok nézni azzal a látvánnyal, amelyet megpillantottam, és talán békében élhetem le éveim maradékát. Mostanában nem tudok aludni éjszakánként, ópiumszármazékokat kell szednem, ha dörög a menny. A lény hirtelen és váratlanul bukkant elõ; valami patkányra emlékeztetõ, ördögi mocorgás távoli és elképzelhetetlen üregekbõl, pokoli zihálás, fojtott röfögés, azzal már bugyborékolt is a kémény alatti nyílásból a métely, a szerves hanyatlás ocsmány éji ivadékainak árja, amely sokkal pusztítóbban förtelmes volt, mint amit halandó téboly és betegség legsötétebb vajákolása felidézhet. Fortyogva, gõzölögve, böfögve, bugyborékolva, kígyók tajtékjaként böffent föl és ki abból a tátongó lyukból, fertõzõ mételyként futott szét a pince összes kivezetõ nyílásán át, ki, az elátkozott éjféli erdõbe, hogy elvesse a félelmet, õrületet és halált.
Isten tudja, hányan voltak - akár sok ezren is lehettek. Döbbenetes volt látni ezt az áradatot a fel-fellobbanó fakó fényben. Amikor eléggé megritkultak, hogy külön-külön is láthassam példányaikat, láttam, hogy törpe, formátlan szõrös ördögök vagy majmok - a majomfélék törzsének szörnyeteg, sátáni gúnyrajzai. Iszonytatóan csendesek voltak; nyikkanás is alig hallatszott, amikor az egyik utolsó elõkepeszkedõ hosszú gyakorlatra valló mozdulattal vetette rá magát egy gyengébb társára, hogy lakomát csapjon belõle. Mások is lecsaptak a maradékra, és nyálcsorgató élvezettel fölfalták. Rajtam rémült és undorodó révületem ellenére is gyõzedelmeskedett beteges kíváncsiságom; amikor a fölfelé áramló szörnyetegek utolsója is elõbukkant az alvilágból, elõhúztam automata pisztolyomat, és a mennydörgés álcája alatt lelõttem.
Vörös, nyúlós téboly visító, csúszkáló, özönlõ árnyai, amint a bíborosan villámló égbolt vég nélküli véres folyosóin Ă»zik egymást... formátlan fantazmák, hátborzongatóan ismerõs jelenetek kaleidoszkópikus elfajzásai; szörnyeteg, túltáplált tölgyek kígyószerĂ» gyökerei tekeregve szívják a kimondhatatlan leveket a földbõl, amelyben kannibál ördög-nyüvek milliói hemzsegnek; polipos romlás föld alatti gócainak vakondtúrás-csápjai... õrült villámok lobogása a borostyánnal benõtt, gonosz falak és gombáktól fulladozó démoni árkádok fölött... Legyenek áldottak az egek az ösztönért, amely öntudatlanul vezetett olyan helyekre, ahol emberek laknak; a békés falucskába, amely a tiszta egek nyugodt csillagai alatt aludt.
Eleget tudtam meg egy hét alatt, hogy Albanyba küldessek egy csapat emberért, dinamittal fölrobbantsuk a Martense házat és a Viharhegy teljes csúcsát, betömjük az összes földhányást, amelyrõl tudtunk, elpusztítsunk néhány túlhízott fát, amelyeknek már a megléte sértette az ép elmét. Miután ezzel végeztünk, bírtam egy keveset aludni, ám már sohasem lelek valódi pihenésre, amíg emlékezni fogok a lopakodó félelem névtelen titkára. Kísérteni fog engem, mert ki állíthatja, hogy a pusztítás tökéletes volt, és más ilyen jelenség nem létezik? Ki tud az én ismereteimmel a föld ismeretlen üregeire gondolni anélkül, hogy ne kapna lidércnyomást jövendõ lehetõségek félelmétõl? Nem tekinthetek borzongás nélkül egy kútra vagy a föld alatti lejárójára... miért nem tudnak nekem az orvosok adni valamit, hogy alhassak, hogy igazán megnyugodjék az agyam amikor dörög az ég?
Amit a villám fényében láttam, miután lelõttem a rángatózó, leírhatatlan lényt, az olyan egyszerĂ» volt, hogy majdnem egy teljes percbe telt, mire felfogtam az agysorvasztó valóságot. Undorító volt, valami mocskosfehér gorillaféle, éles, sárga agyarú, csapzott bundájú. Az emlõs degeneráció utolsó állomása; az elszigetelt, burjánzó beltenyészet, a föld alatti és feletti kannibalizmus félelmetes eredménye; megtestesülése minden acsargásnak, zĂ»rzavarnak és pusztító félelemnek, ami az élet mögött lappang. Haldoklása közben rám nézett, szeme ugyanolyan felemás volt, mint azok, amelyek a föld alatt és a ködös emlékekbõl meredtek rám. Az egyik szeme kék volt, a másik barna. A régi regék felemás Martense szemei voltak, és én a hangtalan borzalom mindent elárasztó kataklizmájában már tudtam, mi történt azzal az eltĂ»nt családdal, a viharoktól megtébolyodott szörnyĂ» Martense házzal.
Hát ez az! A Viharhegy és ocsmány titkai! Nagyon jók a képi megjelenítések! Egyetértek, szerintem a gótikus sztorik simán lenyomják a mostani kínálatot, melyek nagy része inkább valami aberrált gyilkoson alapszik. Ezek a ki nem mondott, csak éreztetett félelmek adják meg Lovecraft munkáinak időtlenségét! Imádom
Ctulhu is OKÉ de nekem jobban tetszenek az Ősök sztorijai)
Data Írta:Hát ez az! A Viharhegy és ocsmány titkai! Nagyon jók a képi megjelenítések! Egyetértek, szerintem a gótikus sztorik simán lenyomják a mostani kínálatot, melyek nagy része inkább valami aberrált gyilkoson alapszik. Ezek a ki nem mondott, csak éreztetett félelmek adják meg Lovecraft munkáinak időtlenségét! Imádom  Â
Ctulhu is OKÉ de nekem jobban tetszenek az Ősök sztorijai)
Én horrorban Lovecraftnál csak Kinget szeretem jobban
Persze King most a koronázatlan király. Ezt nem is vitatom. Egyébként ott van még Dean R. Koontz. Tőle a Rejtelhelyet olvastam meg láttam, hát az sem semmi. Igaz az is gyilkosra épül, de egészen újfajta tálalásban. Aztán ott van még Clive Barker, akit King-gel együtt emlegetnek, de nekem ő kicsit brutál. A korbácsot nem is tudtam végigolvsani. Lovecraft viszont ugyanaz könyvben, mint a valódi horrorok filmen. Gondolok itt a nyolcvanas évek filmjeire, amikor nem Hannibál doki agyevésén kellett rosszul lenni, hanem a nem láthatótól csinálta össze magát az ember. Ilyen legutóbb a Kör volt. Azóta nem nagyon láttam a szerintem klasszikus horror kategóriába tartozó filmet.
Láttatok egyébként izgalmas Lovecraft adaptációt? Ami nem egy kész undormány?
Data Írta:Persze King most a koronázatlan király. Ezt nem is vitatom. Egyébként ott van még Dean R. Koontz. Tőle a Rejtelhelyet olvastam meg láttam, hát az sem semmi. Igaz az is gyilkosra épül, de egészen újfajta tálalásban. Aztán ott van még Clive Barker, akit King-gel együtt emlegetnek, de nekem ő kicsit brutál. A korbácsot nem is tudtam végigolvsani. Lovecraft viszont ugyanaz könyvben, mint a valódi horrorok filmen. Gondolok itt a nyolcvanas évek filmjeire, amikor nem Hannibál doki agyevésén kellett rosszul lenni, hanem a nem láthatótól csinálta össze magát az ember. Ilyen legutóbb a Kör volt. Azóta nem nagyon láttam a szerintem klasszikus horror kategóriába tartozó filmet. Â Â
Láttatok egyébként izgalmas Lovecraft adaptációt? Ami nem egy kész undormány?
Koontz? Nem rossz. A Rejtekhely film elején van az a sátánista gyerek a késsel?
Barker? Szerintem olvasd végig a Korbácsot(az egyébként fantasy és eredeti és újszerű és tök jó). Nekem nem brutál, de én mindig erős gyomrú voltam
Klasszikus horror: nézd meg a Dolog c. filmet, attól összeszarod magad.
Igaz abban van Scifi beütés is, kb. mint az Alienben.
Na figyu! A dolog a legelső és szerintem az egyik legjobb sci-fi horror műfaj. Olvastam, láttam a Carpenter félét és az eredetit is. Az tényleg film. Imádom és tényleg mindig megijedek tőle. Főleg az undorítóan viselkedő kutya taszít! Szerintem csúcs film.
Data Írta:Na figyu! A dolog a legelső és szerintem az egyik legjobb sci-fi horror műfaj. Olvastam, láttam a Carpenter félét és az eredetit is. Az tényleg film. Imádom és tényleg mindig megijedek tőle. Főleg az undorítóan viselkedő kutya taszít! Szerintem csúcs film.
Én is imádom. Könyvbe is tök jó. Novellát olvastad?
Asszem azon is átrágtam magam. Azért Carpenter kitett magáért Gondold el, ha ő nekilátna egy Lovecraft-nek. Mondjuk a Lesbenálló rettenetnek, vagy csak a Pickman modelljének. Szerintem ott is képes lenne szürrealisztikus, horrorisztikus és gótikus elemek olvasztására, tuti napokig nem aludnánk. Amikor kerestem a Necronomicon-t - tényleg hogy tetszik a könyv külseje? - találtam egy English oldalt, ahol felsorolnak egy rakás filmet Lovecraft adaptációként. Asszem a Book of the Dead-et láttam, az volt az a gusztustalan film a Sat1-en. A többit nem csak az elcseszett Lesbenálló Rettenetet.
Nagyon izgatja a fantáziámat az általad említett Tutaj is, csak nem tudom, hol lehetne beszerezni. A mi tékánkban tuti nincsen.