Leynd
Felriadtam, mint már majd minden hajnalban. Egy pillanatig nem is tudtam hol vagyok, ismeretlen volt számomra a szoba, ahol ébredtem.
Immáron egy hete vagyok Atlantison, az elveszett városban, és még mindig idegen számomra.
Szörnyű honvágyam van, és ezt csak tetézi apám halálának hetedik évfordulója. Már ha halálra lehet ilyet mondani.
Iszonyatosan reménykedtem abban, hogy Mr. Woolsey nem talál alkalmasnak a feladatra, és visszatérhetek a Földre.
Atlantis hatalmas város, és minden egyes vezető pozíció hatalmas felelőséggel jár. Ráadásul távol az otthonomtól.
Felöltöztem… szürke egyenruha, a kabáton vörös csík, vörös póló… akárcsak ha a Star Trekben lennék… parancsnoki tisztek vörösben, gépészek, biztonságiak sárgában. Mosolyogtam magamon, majd reggelizni indultam.
McKay, Sheppard és Ronon Dex egy asztalnál ültek, bámulatosan jó hangulatban. Épp azon kezdtem tűnődni hol lehet Teyla, de ő is befutott… Mr. Woolsey egy másik asztalnál éppen olvasott valamit, amibe nagyon belefeledkezett.
Úgy döntöttem megint az irodámban reggelizek, csakúgy mint az elmúlt héten. Meggyújtottam egy gyertyát az apám tiszteletére, aztán a reggelit félretéve belevetettem magam a napi teendőimbe.
Még a napi eligazítás előtt átnéztem a biztonsági egységek jelentéseit, majd az egyéb feljegyzéseket. Úgy éreztem magam, mint egy titkárnő…
Az eligazításról persze elkéstem, mint ahogy az elmúlt egy héten mindig.
„Elnézést a késésért” – motyogtam.
„Nem ez az első eset, már megszoktuk. Üljön le Jane, már csak magára vártunk” – mondta Woolsey.
„Jess… a nevem Jess és nem Jane” – fakadtam ki. Leültem a helyemre, majd Mr. Woolsey folytatta amit abbahagyott.
„Dr. McKay hogy haladnak az új laborban talált eszközök katalogizálásával?”
„Nem túl jól. Még nagyon sok szerkezetről nem tudjuk hogy mi a rendeltetése, és addig nem szeretnénk katalogizálni.”
„Mr. Woolsey…” – szóltam közbe.- „A szokásos heti bejelentkezés ma esedékes. El kell küldenem az Elnök úrnak a jelentésemet. Az Elnök úr kért hogy szóljak önnek, ezentúl a maga beszámolója is legyen az enyémek mellett amiket átküldök.”
„Rendben van, délután az asztalán lesz” – mondta, majd más témába kezdett. – „Holnap Lorne őrnagy és csapata megnézi az MX7-463-as elnevezésű bolygót. Szeretném, ha velük menne, Miss Parker.”
Bólintottam. Idegen világok, és idegen fajok… mondanom sem kell nem erre számítottam, amikor ügynök lettem.
Az eligazítás lassan véget ért, és én majdnem elsőként hagytam el a tanácstermet.
„Miss Parker!” – hallottam a nevem. Megfordultam és Sheppard alezredes jött utánam. – „Nem volt még alkalmam köszönteni Atlantison, remélem, jól érzi magát.”
Elmosolyodtam a kedves gesztuson. Bár nem mintha más nem lett volna kedves velem, de igazából nem törődtem vele. – „Köszönöm, remekül vagyok, bár még mindig erős a honvágyam. És maga?” – Visszakérdeztem az elődöm halálára célozva. – „Elnézést alezredes, tudom hogy maguk ketten…ígérem köztünk marad, én legalább is nem mondom el senkinek sem.”
Az irodám előtt megálltunk. – „Látta már a várost?” – kérdezte ő.
„Az egészet még nem, bár a szállásomról nagyon szép kilátás nyílik rá. Éjszaka csodálatos.” – feleltem.
„Ebéd után várom, nagyon fog magának tetszeni.” – mondta, majd magamra hagyott.
Fél egykor tárcsáztuk a Földet. A Parancsnokság egy titkos csatornán továbbította a beszámolómat az Elnöknek. A Földről mi is kaptunk egy adatfolyamot, amiben egy levél volt nekem, személyesen az Egyesült Államok elnökétől.
Az elődöm jó viszonyban volt vele, mondhatni barátságban. Igyekezett rám is úgy tekinteni, mintha a bizalmasa lennék, pedig én még csak egy kezdő voltam Derinnához képest. Bár bevallom volt bennem valami belőle. Engem is hajtott a kíváncsiság, akárcsak őt, és amit tudok mindent tőle tanultam.
Mellette voltam gyakornok, és bár akkor a Fehér Házban dolgozott közvetítőként a Parancsnokság és a Nemzetközi Felügyelő Bizottság között. Ez akkortájt lehetett, amikor az Atlanits expedíció elhagyta a Földet. Nagyon nem folytam bele a dolgokba, de mindig tudtam, hogy több van mögötte, mint egy országok közti egyezmény, amit a nyilvánosság előtt mondtak.
Aztán eljött az idő, és engem is beavattak. A Csillagkapu Parancsnokságra kerültem, Derinna helyett, amikor ő Atlanitsra jött. Három évet töltött itt, előtte pedig kilencet a Parancsnokságon. Küldetésekre járt sok-sok csapattal, de legtöbbször a CSK1-gyel. Sokszor katonát meghazudtoló bátorsággal vetette bele magát a harcokba.
Ebéd után, ígéretéhez híven Sheppard alezredes az irodám előtt várt, hogy megmutassa a várost. Néptelen folyosókon jártunk, de tetszett. Valójában órákra megfeledkeztem a gondjaimról, apám halálának évfordulójáról, és arról hogy egy idegen bolygón vagyok, és még sok-sok évet fogok itt eltölteni.
â€žŐ mesélt magának a kapcsolatunkról?” – kérdezte hosszú hallgatás után az alezredes.
„Igen… amikor utoljára volt a Földön. Én nem mondtam el senkinek, magának is csak azért említettem, mert hátha beszélne valakinek róla.” – magyaráztam.
„Rodney és Ronon sejtettek valamit, talán Woolsey is, de senki nem mondott semmit. Derinna gyorsan halt meg, Lorne őrnagy szerint nem szenvedett. Mérgezett fegyverrel végeztek vele, és a méreg azonnal szétáradt a szervezetében. Pillanatok alatt végzett vele. A bolygó közelében lévő hajót mentek megnézni Lorne őrnaggyal. Azt hittük a lidércek. De nem azok voltak. Visszafelé leszálltak, hogy megnézzék a falut, de az ott élők nem fogadták őket szívesen. Egy mérgezett dobótőr fúródott a hasába és szinte azonnal meghalt.”
„Igen, olvastam a jelentést én is…”
„Én mentem volna vele… de helyette jelentéseket kellett írogatnom. És maga? Nyilván van valami története, hogy miért van itt?”
„Derinna bizalmasa voltam… és meghagyta hogy helyette mindenképpen engem küldjenek ide, vele bármi is történjen. A Parancsnokságon mindenki kislányként kezelt, szerintem itt is ez vár rám.”
„Maga fiatal, és sokak szerint tapasztalatlan, de idővel el fogják fogadni. Csak várja ki türelemmel.” – mondta Sheppard, majd tovább álltunk.
Szolgálat végén már alig vártam hogy kibújhassak az egyenruhából, és kényelmesebb ruházatot öltsek magamra. A hajamat is kibontottam, s visszatértem az irodámba, hogy a frissen érkezett leveleket olvasgassam.
Voltak köztük viccek, és pár klassz történet, amit az interneten találtak. Leginkább a misztikus és fan fiction jellegű írásokat részesítettem előnyben. Kellőképp belefeledkeztem egybe, és még azt sem vettem észre hogy valaki áll az ajtóban.
Az illető megköszörülte a torkát, én pedig felnéztem a monitorról.
„Üdv!” – köszöntem. – „Elnézést, észre sem vettem hogy itt áll.”
„Szolgálaton kívül sem hagyja el az irodáját?” – kérdezte a férfi mosolyogva.
Ismerős volt a férfi, de most hirtelen nem jutott eszembe hogy honnan. A kabátjára volt írva a neve: Lorne, sőt a rangjelzését is felismertem, őrnagy. Ez nem sokat segített, bár ismerős volt a név, valahol már hallottam.
„Mit tehetek önért, őrnagy?” – kérdeztem mosolyogva, s akkor esett le, hogy a holnapi bolygóra az ő csapatával fogok menni. Olyannyira belefeledkeztem az olvasottakba, hogy szinte az egész holnapi küldetés kiment a fejemből.
„Valójában, csak találkozni akartam önnel a holnapi küldetés előtt.”
Kikapcsoltam a gépem, és elfújtam a gyertyát apám fényképe előtt. – „Jó ötlet. Bár egy kicsit meg is feledkeztem róla a délután folyamán. Egyébként én is felkerestem volna magát. Elnézést hogy nem tettem meg.”
„Semmi gond asszonyom, én megtettem ön helyett.” – felelte ő.
„Elkísérne?” – kérdeztem mivel folytatni szándékoztam a beszélgetést. Lorne bólintott, majd követett a folyosókon. – „Szolgálaton kívül vagyunk, őrnagy. Kérem, mellőzze a katonai protokollt.” – mondtam majd megálltam és szembe fordultam a férfival. – „Leginkább azért mert én nem vagyok katona. A nevem Jess Parker, és ha a keresztnevemen szólít, az jobban megfelel mint az asszonyom.”
„Jess, mint…”
„Jessmine” – feleltem tömören, majd tovább indultam lassan. A szállásom a város nyugati részén volt. Derinna régi szállása. Arrafelé nagyon néptelenek a folyosók, szinte alig jár arra valaki. Nem esik útba semmilyen fontos hely. Csak néhány ember szállása van itt, leginkább vezető beosztású embereké, mint Dr. Keller, Sheppard alezredes, és én.
„Hogy érzi magát a városban?”
„Jól, őrnagy. Bár még csak egy hete vagyok itt. Nagyon szép ez a város.” – megálltam egy ablaknál, és kinéztem rajta. – „Nem vagyok régóta ügynök, csupán öt éve. Előtte két évig gyakornokoskodtam Derinna Grant mellett. Az ötből négy évet a Parancsnokságon dolgoztam, egy évig pedig folytattam Derinna megkezdett munkáját a Fehér Házban.” – mondtam mielőtt még Lorne bármit is szólhatott volna. Ránéztem és meglepett arcot vágott, nem gondolta volna, hogy ekkora múlttal jöttem Atlantis-ra, csakúgy, mint a többi katona, akivel eddig kapcsolatba léptem.
Mivel a beszélgetés elérte azt a kínos pontot, hogy nem tudtunk egymásnak mit mondani, elvonultam a szállásomra.
Kezdtem megszokni azt, hogy mindenki kislánynak kezel. A koromat nézik, és nem azt, hogy mennyire vagyok tapasztalt. Lehet, hogy fiatal vagyok de a legjobb tanáraim voltak, bár ezt nem sokan kérdezik meg.
Lezuhanyoztam, és lefeküdtem. Nehezen aludtam el, az apámra gondoltam és Derinnára. Többször is elolvastam a jelentést, amit Lorne őrnagy írt. Helyes döntés volt hogy az őrnagy menjen fel előbb az ugróra és Derinna fedezze, mivel benne nem volt ATA gén, és ő nem tudta vezetni az ugrókat. Jómagam is hasonló döntést hoztam volna. Derinna kiváló lövész volt, és nem hiszem, hogy egyszer is elvétette volna a célt, mindössze csak nem akart kárt tenni a falu lakosságában.
Dr. Keller jelentése szerint a tőr olyan méregbe volt mártva, ami szinte azonnal öl, legalább olyan hatékony, mint a cián, viszont gyorsan lebomlik a szervezetben és nyoma sem marad. A halál beállta után két órával már nem volt méreg Derinna testében, sem mérgezésre utaló nyom.
Ezen az éjen nyugodtan aludtam, nem riadtam fel egyszer sem álmomban. Úgy tűnik kezdek megbarátkozni a helyemmel. Bár fáradtnak éreztem magam, előző este elég sokáig fent voltam. Egyenruhába bújtam, s reggelizni mentem.
„Kávét?” – kérdezte valaki. Megfordultam és épp akkor érkezett Dr. Keller.
„Nem kávézom, de köszönöm.” – mosolyogtam, s a tálcával a kezemben az irodámba indultam.
Reggeliztem, talán most először amióta az Ősök városába léptem. Nem voltam ideges a küldetés miatt, nem először megyek idegen bolygóra. Megnézegettem az előző nap kapott üzeneteket, zenét kapcsoltam, és azt vettem észre, hogy táncolva reggelizek.
Dudorászva mentem a tanácsterembe. Kivételesen időben értem az eligazításra. Szokás szerint egy órával a tervezett indulás előtt tartották.
Végignéztem a csapaton, két hadnagy és egy százados, és természetesen mind férfi.
Mr. Woolsey is lassan megérkezett. Az eligazítás előtt átküldtek a kapunk egy MALP-ot, ami nem jelzett semmilyen veszélyes anyagot a légkörben, sem pedig energiajelet. Tehát nem egy fejlett civilizációval lesz dolgunk. Kb. egy óra múlva már mind az öten a kapuszobában voltunk, indulásra készen. Amint megnyílt a csillagkapu átléptünk rajta, és néhány pillanat múlva egy teljesen más világ fogadott minket.
Egy síkságon voltunk, meleg száraz bolygón. Úgy éreztem magam, mintha Afrika szavannáin gyalogolnék teljes menetfelszerelésben, száraz évszakban.
A négy férfi értetlenül nézett rám, és nekem időbe tellett, mire rájöttem hogy utasítást várnak.
„Őrnagy, maga a parancsnok!” – mondtam – „Ez az ön csapata, én csak vendég vagyok.” – tettem még hozzá.
Lorne két embert utasított hogy őrizzék a kaput, és ha nem adódik semmilyen probléma két óra múlva lépjenek kapcsolatba Atlantis-szal és jelentsenek.
Mi pedig elindultunk felderíteni a bolygót. Bár arról fogalmam sem volt, hogy egy prérit miért kell felderíteni. Alfa bázisunk már van, nem hiszem, hogy kellene még egy. Főleg nem egy olyan ahol 45 fok meleg van, éppen tombol a száraz évszak, és nem tudni hogy van-e egyáltalán esős.
A harmadik tag lemaradt tőlünk egy kicsit, hogy úgymond védje a hátunkat. Ez bevett katonai protokoll. Bár szerintem a szárazságtól épp végelgyengülésben szenvedő növények nem számítanak ellenségnek. Legfeljebb csak a vizes palackoknak, amiket magunkkal hoztunk.
Ezen halványan elmosolyodtam, de az őrnagy észre vette. Rám nézett, de nem tette szóvá, mentünk tovább csendben.
Még a szél sem rezzent, és ahogy az idő haladt előre csak melegebb lett. Hamarosan megláttunk egy települést. Közelebb mentünk de az kihalt volt.
Egy kissé emlékeztetett valamire. Mintha egy vár lenne, hatalmas kőfallal körbevéve, a falon túl épületek. Boltok, fogadók voltak, de mind néptelen. Egy szellemvárosban találtuk magunkat.
„A helyiek nyilván megunták a szárazságot.” – jegyeztem meg, szinte morogva. Nehezményeztem hogy ezért gyalogoltam órákat a hőségben.
„Egész szép település lehetett, hasonlít a lovagi korban épült várakra.” – szóltam ismét.
„Talán a lidércek miatt menekültek el, vagy ők vitték el őket.”
„Elég félreeső bolygó, a galaxis szélén… a lidércek nem hiszem hogy erre járnak.” – felelt Lorne a katonának.
Én betértem az egyik házba. Kőépület volt, fa padlózattal, ami nyikorgott, ahányszor léptem. A fogason egy kabát lógott, a polcokon apró üvegcsék, bennük színes folyadék. Benézegettem a szekrényekbe, ahol találtam egy könyvet és egy követ, amin szimbólumok voltak. Belenéztem a könyvbe, ami számomra ismeretlen nyelven volt írva. Minden oldalon külön címek voltak.
Az őrnagy mögöttem állt, és ő is a könyvet nézte.
„Receptek…” – mondtam, majd a könyvet visszatettem a helyére. Megfogtam a követ és megnézegettem. Mire feleszméltem az őrnagy már elhagyta a házat és tovább ment. Kimentem én is, és követtem őket. A követ pedig a zsebembe tettem.
Lorne és én bementünk egy másik épületbe. Egy háznak tűnt. Szintén kőépület volt, belül fa padlózattal. Az őrnagy körbenézett a házban, én pedig az ajtóban álltam, valójában nem volt számomra olyan érdekes. Kifelé jövet azonban a fapadló megadta magát a férfi alatt.
Az őrnagy eltűnt, én pedig hiába szólongattam nem felelt. Fogtam a zseblámpámat és lehasaltam a padlóra. Bevilágítottam a padlózat alá, és kb. négy- öt méter mélyen egy valószínűleg búvóhelynek kialakított helyet találtam.
„Hadnagy, menjen vissza a kapuhoz, és kérjen segítséget Atlantis-ról” – mondtam. – „És ha lehet szedje a lábait, nem szeretnék holnap reggel is itt lenni.” – tettem még hozzá, majd a férfi elment, én pedig leugrottam az őrnagy mellé.
Lorne eszméletlen volt, nyílván beverhette a fejét amikor leesett ide. Megnéztem a sérülését. Vérző seb volt a fején, ami innen nézve nem tűnt túl komolynak, bár gyanítottam hogy agyrázkódása lehet, máskülönben nem lenne eszméletlen. Ezután körülnéztem, de semmi olyan eszközt nem találtam amivel kijuthatnánk innen. Csupán rengeteg poros könyvet, amik számomra ismeretlen nyelven íródtak, valamint egy csontvázat, ami egyértelműen emberi.
Megnéztem közelebbről a csontokat, de nem mozdítottam őket a helyükről. Legalább száz éve voltak itt, ha nem több.
Alig telt el fél óra hogy elküldtem a hadnagyot segítségért besötétedett, és hideg lett. Kezdtem fáradtnak érezni magam, és hogy ne aludjak el fel s alá járkáltam azon a tenyérnyi helyen ahol ragadtunk. Pár percen belül azt is észrevettem hogy dudorászok, persze nem jókedvből, hanem azért hogy eltereljem a figyelmem a fáradtságról és persze a hidegről.
Egy órával később mozgásra lettem figyelmes, és örömmel láttam hogy az őrnagy visszanyeri eszméletét.
„Én a maga helyében nem tenném!” – szóltam amikor fel akart kelni. – „Majdnem két órán keresztül volt eszméletlen, és valószínűleg agyrázkódása van. Kijutni pedig nem tudunk. A hadnagyot elküldtem segítségért.”
„Éjszaka van. Segítséget csak holnapra várhatunk.” – mondta.
„Tudom, épp ezért helyezze magát kényelembe, hosszú éjszakának nézünk elébe.”
„Maga mit keres itt?” – kérdezte szemrehányóan.
„Mit gondolt, itt hagyom eszméletlenül? Ezen kívül meg kellett néznem hogy mennyire súlyos a sérülése, és az odafentről nem ment. És mint az előbb említettem segítség nélkül nem tudunk kijutni innen. Egyébként szívesen…” – vágtam oda szinte vicsorogva, majd közelebb mentem és megint megnéztem a sebét. – „Elállt a vérzés.”
Úgy éreztem, mintha a férfi lázas lenne, de nem voltam biztos benne. Nem is tudtam volna mit tenni ha az is lenne.
„Nem kellett volna itt maradnia. Maga is visszamehetett volna segítségért.”
„Inkább megvárom hogy idejöjjenek egy ugróval, minthogy annyit gyalogoljak visszafelé.” – válaszoltam mosolyogva. Ő is mosolygott. – „Bár akkor még nem gondoltam hogy ennyire hideg lesz. Nagyon fáj?” – kérdeztem.
„Eléggé, de kibírható.” – felelte, és én pontosan ezt vártam egy katonától. Semmi pénzért nem ismernék el hogy fájdalmuk van. – „Mikor fejezi be a fel-alá járkálást, kezd idegesíteni.”
„Elnézést. Fáradt vagyok és fázom, és jobb ötletem nem volt hogy ébren tartsam magam. Sajnos az a csontváz nem volt túl jó társaság. Száz éve itt lehet már, nem túl beszédes.”
„Honnan tudja, hogy mióta van itt?”
„Azt nem tudom, csak hogy kb. száz éve halhatott meg a tulajdonosa, végelgyengülésben, mivel nincs a csonton bármilyen erőszakra utaló nyom. Ugyanakkor a csontok elég kicsit, amit azt jelenti hogy vagy egy kis termetű ember lehetett, vagy pedig egy gyerek. Nyilván itt rejtették el valami, vagy valaki elől. Talán a lidércek jártak erre, és ezt a gyermeket ide bújtatták, de ő csak várta és várta hogy valaki kivigye innen, amíg meg nem halt.” – leültem Lorne mellé.
Ásítottam egyet, és úgy éreztem hogy alig tudom nyitva tartani a szemeim. Felálltam, s megint járkálni kezdtem.
„Tényleg szükséges ez?” – kérdezte.
„Bocsánat, de így talán nem alszom el.”
„Honnan jött?”
Meglepődtem, de válaszoltam a kérdésre. – „New Yorkból. Maga?”
„Minesotai vagyok.” – felelte és ismét megakadt a beszélgetésünk.
Nem mintha zavarban lettem volna. Csupán nem volt mit mondanunk egymásnak, főleg így, hogy idegenek vagyunk. Sokszor láttam őt, amikor még a Parancsnokságon dolgozott, mielőtt áthelyezték, de soha nem volt semmilyen közös ügyünk. Se egy közös feladat, semmi. Bár meg kell mondani, hogy külsejével nem voltak gondok. És annak idején a Parancsnokságon sem tudtam mindig levenni a szemem róla.
Persze ő erről mit sem tudott, mivel akkoriban még mindenki csak gyerekként kezelt, leginkább a korom miatt.
Még most is fiatalabb vagyok mint az átlag. Nehezen fogadtak be, és érzem itt Atlanits-on is hogy gondjaik vannak azzal ha egy náluk fiatalabb nő feljebb van a ranglétrán mint ők.
Visszaültem a földre, ahová az előbb is, és éreztem ahogy lassan elnyom az álom.
Amikor felébredtem már világos volt. Körbenéztem, de semmi újat nem tapasztaltam. Az őrnagy aludt, és ahogy megnéztem a sebe még mindig nem vérzett, viszont láza volt.
Sheppard hangját hallottam rádión, és azonnal válaszoltam neki. Elmondtam hogy mi van Lorne őrnaggyal, és hogy merre keressenek minket. Egy órán belül Atlanits-on voltunk.
Amint a szállásomra értem bevetettem magam a zuhany alá, és 20 percen keresztül ki sem jöttem onnan. Így visszagondolva ostoba ötlet volt hogy az éjszakát egy szellemvárosban töltöttem, nem volt jellemző rám. Inkább az hogy visszamenjek segítségért, de mégis maradtam valamiért.
Még volt több mint fél órám hogy Woolsey elé járuljak jelentést tenni, így megvizsgáltam a követ amit találtam. Nem volt nagy, akkora lehetett mint egy mobil telefon. Fekete színű volt és különböző ábrák voltak rávésve. Csodálatos mű volt, és ahogy nézegettem, mintha valamiféle erő járt volna át, amit nem tudtam megmagyarázni.
Felöltöztem, a követ pedig az éjjeliszekrényemre tettem, s elindultam Woolseyhoz. Valójában nem volt nagyon mit elmondanom, de a szabály az szabály, és ő különösen kedveli őket.
Ezután a gyengélkedőre mentem, és örömmel láttam hogy Lorne őrnagy épp távozni készül.
„Ezt nevezem gyors felépülésnek!” – jegyeztem meg nevetve, mire ő megfordult, és visszamosolygott.
„Valaki nagyon szakszerűen ellátta a sebem. Köszönöm Miss Parker.”
„Nagyon szívesen.” – feleltem, s kisétáltam a gyengélkedőről.
Visszaindultam a szállásomra, de útközben mintha kezdtem volna elveszíteni a kontrollt. Mintha valami, vagy valaki átvenné az irányítást a testem felett, és mellőzve engem, egész másfelé indul. Éreztem a gondolatait. Nem tudta hol van, vagy hogy mit is csinál, csak ment.
„Miss Parker!” – hallottam a rádiómon Woolsey hangját.
„Hallgatom Mr. Woolsey.” – feleltem zavartan, mivel az a dolog, ami percekig irányított hirtelen visszahúzódott.
„Kérem, azonnal jöjjön az irodámba.”
„Úton vagyok!”
Gondolatokat hallottam, s kezdtem azt hinni hogy megőrültem. Ahogy felértem a lépcsőn az irányító terembe, megszédültem, s egy pillanat múlva valahol máshol találtam magam, valaki más bőrében.
Ahogy a tükörbe néztem egy hosszú, hollófekete hajú nő nézett vissza rám. Csodálatosan kivitelezett köpeny volt rajta, szeme kékje pedig félelemről árulkodott.
A pillanatnyi elkalandozás után folytattam a munkámat. Valamilyen szert főztem, hamar rájöttem hogy abban a házban vagyok ahol a könyvet és a követ találtam, de mégsem én.
Egy férfi jött be, akin kék köpeny volt, és afelől érdeklődött hogy, mennyi idő még amíg a főzet elkészül.
„Nem kell már sok idő, uram.” – feleltem, s folytattam a munkát. A férfi elment, én pedig még keményebben dolgoztam tovább, hiszen tudtam hogy a világunk sorsa múlik most azon amit csinálok.
Órákon belül elkészültek a főzetek, amiket kis üvegcsékbe tettem, majd gondosan lezártam. Egy fiatal férfi érkezett a házba.
„Szép napot kívánok neked! Tenn vagyok, Coberen fia. Leynd-et, a főmágust keresem.” – mondta a lord. Jóvágású férfi volt, még soha nem láttam, pedig főmágusként sokakat ismertem.
„Leynd vagyok. Mit tehetek érted?” – kérdeztem. Láttam a meglepettséget az arcán, a fiatal harcosnak. Nyilván valaki korosabbra számított.
„Apám küldött a főzetekért, hogy minél előbb szétoszthassuk őket a katonáknak, mielőtt az életszívó idegenek ideérnek.” – felelte aggodalmasan.
A kis fiolákat egy bőrtáskába tettem, és a férfinak adtam. – „Mondd meg az apádnak, hogy a főzeteknek csak rövid ideig van hatásuk. Sajnálom, de ennyi idő alatt nem sikerült hatékonyabbat készítenem.”
A lovag meghajolt, majd távozott. Utána kinéztem én is az utcára, a város tele volt emberekkel. Árusok kínálták portékáikat, és gyermekek játszottak a téren.
Amióta megszülettem a világunk huszonkétszer kerülte meg a fényes csillagot az égen. Már régóta szenvedünk az életszívó idegenektől, de az utóbbi időben elszaporodtak az eljövetelek. A mesteremet is egy ilyen ölte meg. Több gyógyító varázst ismerő próbált segíteni rajta, hasztalan. Így lettem én a varázstudók vezetője ilyen fiatalon.
A város főkapujánál sok harcos, varázstudó és gyógyító várta az eljövetelt, hiába. Napokig, sőt hetekig nem történt semmi.
Aztán eljöttek ismét, mint minden holdciklusban egyszer. Mindenki a legjobbját nyújtotta, magam is beszálltam a harcokba, és a legerősebb varázsigéket használtam. Sikerült visszaverni őket, így most hónapokig nem kellett tőlük szenvednünk.
Tudtam, mivel visszavertük őket, egy ideig nem fognak jönni, és nekiláthattam hatékonyabb főzetek készítésének.
Kinyitottam a szemem, s pár pillanatba beletelt, amíg rájöttem, hogy Atlantis-on vagyok a gyengélkedőn. Abban a pillanatban rájöttem hogy a kőhöz van köze, amit áthoztam a 463-ról. És arra is, hogy Woolsey ezért minimum a fejemet veszi.
Meg sem vártam amíg Dr. Keller elmondja mi a bajom, tudtam magamtól is. Szó nélkül elhagytam a gyengélkedőt, és Woolsey-hoz mentem. Nem lepődtem meg hogy Sheppard alezredest és Lorne őrnagyot is ott találtam.
„A lidércek voltak…” – mondtam mire mindhárom férfi értetlenül bámult rám. – „A 463 lakói a lidércek miatt nincsenek már ott. Vagy kiirtották őket teljesen, vagy elmenekültek. A bolygón találtam egy követ, szerintem ahhoz lehet köze annak ami történt.” – magyaráztam, izgatottan.
„Őrnagy, maga tud arról a kőről?” – nézett Woolsey Lorne-ra, aki bólintott. – „Menjen vissza a csapatával és hozzák ide, hogy Dr. McKay és Dr. Zelenka meg tudják vizsgálni.”
„Nem szükséges. A kő itt van Atlantis-on. Pontosabban a szállásomon.” – Ezer ördög és pokol! Woolsey haragja mint villám csapott le rám, bár nem vártam jobbat tőle. Hiába mentegetőztem nem érdekelte. Nem is csodáltam, hiszen hatalmas hibát követtem el. A magatartásom nem illett Atlantis egyik vezető emberéhez, és ezt leplezetlenül a fejemhez vágta. Természetesen ez a személyi anyagomba is be fog kerülni és tudni fog róla az Elnök is.
Céltalanul kószáltam a városban, amikor újra éreztem Leynd gondolatait és erejét. Hatalmas erőt, ahogy áradt szét a testemben. De most tudatomnál voltam. Úgy éreztem fél, és nem tudja hol van.
A város nyugati részén jártam, és egy ajtóhoz értem, ami a szabad ég alá vezetett. Kiléptem és folytattam a sétát. Eltűnődtem. Leynd egy nagyon szép nő volt, és nagyon fiatal. Mekkora felelősség nyomhatta a vállát? Mekkora áldozatot volt kénytelen hozni a népéért? És vajon miért zárhatta az emlékeit abba a kőbe?
Sok-sok kérdés, és mire minden átrágtam magam besötétedett, és lassan visszaballagtam a szállásomra. Sajnos a helyébe tudtam magam képzelni, hiszen amióta itt vagyok nekem is nagy felelősség nyomja a vállam.
Ismét Derinna jutott eszembe. Tudtam hogy ő hagyta volna ott a követ ahol van. Tulajdonképpen tetszett, és úgy gondoltam jó lesz dísznek a szobámba. Erre kiderül, hogy egy mágus lelke és emlékei vannak benne. Ugyanakkor elszomorított a dolog, hogy nem tudja hogy mi van a népével. Tudtam hogy az a legkevesebb, ha hagyom hogy megossza velem az emlékeit.
A szállásomhoz érve jutott eszembe hogy nem is vacsoráztam. Bár nem is éreztem magam éhesnek. Szomorú voltam, ahogy belegondoltam Leynd helyzetébe.
Lefeküdtem és aludni próbáltam, de hosszú órákig nem sikerült elaludni. Aztán hirtelen megint Leynd-ként ébredtem.
Hónapokkal később járhattunk. Legalább is abból kiindulva amit láttam. Az otthonomban voltam, egy férfivel, aki épp aludt. Nem volt szívem felébreszteni, s ahogy néztem rá kellett jönnöm, hogy Tenn az. Sok minden jutott abban a pillanatban eszembe. Leginkább az, hogy a városban nem örülnének annak, ha kitudódna a szerelmünk. Tenn apja, Coberen ugyanis a harcosok vezetője volt, a város egyik elöljárója, aki nem nagyon kedvelte a varázstudókat. Valamint én is a tanács tagja voltam, és elöljáróként nem engedhettem meg magamnak, hogy egy egyszerű harcos felesége legyek. Még akkor sem, ha ő egy másik tanácstag fia.
Különben is, Tenn már jegyes volt, egy fiatal gyógyítóval, aki a város egyik nagyon befolyásos polgárának leánya volt. S bár engem szeretett, mégis el kellett vennie.
Felkeltem, s az ablakhoz mentem. A csillagok ma szebben ragyogtak mint bármikor máskor. Bármennyire is lepleztem szomorú voltam a közelgő esküvő miatt. Aggódtam azért is hogy kitudódhat hogy a férfi a legtöbb éjszakát nálam tölti. Hiába van a házam a város szélén, mégis bárki megláthatja. Épp ezért készítettem egy főzetet, amit ha megiszik, néhány percre el tud rejtőzni az árnyak között, hogy senki ne lássa, és el tud jönni hozzám.
Majdnem minden napnyugtakor eljön, és pirkadatkor távozik, kivéve ha őrjáraton van a többi harcossal és lovaggal együtt.
Visszafeküdtem az ágyba, és tudtam, hogy már csak órák kérdése és távozik, hogy ne vegyék észre hogy nem aludt az otthonában. Nem tudtam aludni, lassan pedig pirkadni kezdett. Édes csókokkal ébresztettem a férfit az ágyamban, itt volt az ideje hogy elmenjen.
Felöltözött, és indulni készült.
„Este jövök, kedvesem” – mondta, s megcsókolt.
„Az Örök Nap kísérjen utadon.” – köszöntem én is, majd elment.
Ezután a varázskönyveket bújtam, hogy miként erősíthetem a főzeteimet, majd a város főterére mentem, néhány hozzávalókért. Hazaérve egy testőrt találtam a házam előtt, aki nyilván engem várt.
„Szép napot, főmágus! Flolan herceg a palotába kéret. Szeretné ha vele ebédelné.” – mondta a testőr meghajolva.
„Üzenem a hercegnek, hogy a délelőtt folyamán összeül a város tanácsa, ahol meg kell jelennem, de utána rendelkezhet velem.”
„Átadom.” – hajolt meg ismét. – „Az Örök Nap kísérjen.”
„Téged is.”
Beléptem a házamba és szomorúan ültem le az asztalhoz. Flolan megkérte a kezem, mielőtt meglátogatta a másik várost, és most hogy két holdciklussal később visszatért kíváncsi volt a válaszomra. Nem utasíthattam vissza.
A következő holdcikluskor Tenn feleségül veszi menyasszonyát, és akkor többé nem jöhet el hozzám. Nekem pedig nincs más választásom, mint hogy hozzámegyek a herceghez.
Coberen nyílván ellenezni fogja, hogy egy varázstudó bekerül a királyi családba, de még neki sincs meg a hatalma hogy ezt megakadályozza. Magának az uralkodónak sincs kifogása ellene. Igaz ez példátlan eseménynek számított, hiszen a királyi család eddig csak harcosokból és gyógyítókból állt, mágusnak nem volt ott helye.
Az öreg harcos olyannyira gyűlöli a varázstudókat, hogy ha kitudódna kapcsolatom a fiával, saját kezűleg ölné meg Tenn-t amiért ekkora szégyent hozott a családjára.
folyt. köv.
