2008-07-24 20:25
13. fejezet: Különleges légicsata
Valamivel később, mire újból leszállt az éjszaka, az alak elkezdett mocorogni az ágyon. Melegben és biztonságban érezte magát, ahogy ott feküdt valakinek a karjai között. A kéz vékony volt és gyengéd – egy nőé. Egy pillanatra tényleg úgy érezte, hogy otthon van a saját ágyában, anyja védő karjai között…
Csak aztán jutott eszébe, hogy az anyja sohasem ölelte így át.
Erre rájött, hogy ki is ő valójában. Elkomorodva próbálta lerázni magáról a mély alvás utáni kábulatot, és álmosan pislogva körülnézett. Valaki mellett feküdt, és az a valaki szorosan átölelte. A ráncos, vékony karról felismerte Teylát.
Halvány emlékképek tolakodtak az agyába, mintha nem is olyan rég itt ült volna, nekidőlve a nőnek, miközben Carson fontos dolgokról akart magyarázni, de ő képtelen volt igazán felfogni, miről is beszél. Talán agyról készült felvételekről. Az egyetlen, amit igazán megjegyzett belőle, hogy már alig maradt idejük Teyla megmentésére. És az övére. Mert állítólag ő maga is bajban van, csak azt nem értette miért. Elvégre neki kutya baja se kéne, hogy legyen, nem igaz?
Ami igazán számított az volt, hogy vacsoraidőben Teyla nekiadta a csokipuding adagját. Teyla lenyűgöző. Nem akarta, hogy a nő meghaljon. Szeretett volna segíteni rajta. Csak nem tudta, hogyan. Egyszerűen nem volt képes gondolkodni…
Miről is akart gondolkodni?
Felült, és ásítozva dörgölni kezdte a szemét. Teyla karja odébb csúszott egy kicsit és ő megfordult, hogy ránézhessen. Fájdalmasan lélegzett, és nehéz zihálása közben szája nyitva volt, akár egy partra vetett halé. Hirtelen kényelmetlen emlékkép vágott az agyába, ahogy ott kellett állnia rákban haldokló nagyanyja mellett, várni a véget. Emlékezett, ahogy anyja előrébb lökdöste, hogy búcsúzzon el a ráncos, fehérhajú öregasszonytól. Emlékezett, hogy körös-körül minden fehér volt. A nagyanyja bőre, a haja, a párna, a takaró, a falak… mind-mind fehérek. Miért azonosítják az emberek a feketét a halál színeként? Számára éppen fordítva volt a dolog.
Nem akart többet erre gondolni.
Gyengéden felemelte Teyla kortól aszott kezét, és az oldala mellé fektette. A nő nem ébredt fel.
A gyengélkedőben sötétség honolt, és mikor felnézett a faliórára, látta, hogy csak hajnali három körül jár az idő.
Rendben.
Horkantást hallott egy szomszédos ágyról és tekintete lassan az alvóra vándorolt, akinek egyik bakancsos lába lelógott a padló felé. Mint ahogy általában. Sheppard a hasán feküdt, elterülve a keskeny ágyon, takarójába gabalyodva.
Mckay arcán vigyor ömlött el, és már kászálódott is kifelé az ágyból, nagyot puffanva a földön, elfeledkezve a számára nagy távolságról. Körülnézett és rögtön fel is fedezte a borzalmas ruhahalmot, mellette a még borzalmasabb rózsaszín cipőkkel. Gyorsan magára kapkodta őket, és pillanatokon belül az ágy mellett termett, kitartóan bökdösve a lelógó kezet.
- Alezredes! – pisszegte – Alezredes, ébredj fel!
- Hmphh – felelte Sheppard, oldalra moccanva, és próbálva visszahúzni a kezét.
- Alezredes! – Mckay most már hangosabban próbálkozott, és a férfi ujjait is erősebben szorította, mindkét kezét felhasználva a feladathoz.
Egyetlen barna szem résnyire kinyílt, és bambán lepislogott az ágy széle felett éppen csak látható hajra és nagy kék szemekre. Mckay elengedte, és diadalmasan vigyorgott. Sheppard fél könyökre támaszkodott, közben a második szem követte az elsőt, ahogy fáradtan, meg kissé irritáltan meredt Mckayre összevont szemöldöke alól.
- Mi az? – motyogta. Szipogott egyet, aztán hozzátette – Mit akarsz?
- Mutatni akarok valamit! Gyere velem!
- Mckay! – morgolódott Sheppard, bal kezét felemelve, hogy karórájára pillanthasson – Még csak… hajnali három.
- Tudom. De én már ébren vagyok – mosolyodott el Mckay a kijelentésen, mintha ez mindent megmagyarázna – Gyere velem. Meg szeretném mutatni, amit találtam.
- Nem várhat? – utóbbi mondatban volt némi könyörgő nyüszítés-féle.
- Nem! – szűkölt Mckay ugyanúgy – Gyere már! Kérlek… meg akarom mutatni… kérlek?
Sheppard majdnem rávágta, hogy nem. Fáradt volt – sőt, a kimerült még ennél is találóbb lett volna – és túl korán volt ahhoz, hogy az őrült, zavaró érzésekkel foglalkozzon, amiket Mckay jelenlegi állapota okozott a lelkében. Rögtön ezután viszont eszébe jutott Carson korábbi diagnózisa, és befelé felsóhajtott.
- Jól van – motyogta végül, teljesen felülve az ágyon, lábait lelógatva, hogy könnyebben talpra kecmereghessen – Na, mit akarsz mutatni?
- Nem itt! – ragadott meg Mckay egy ökölnyi nadrágszárat és kezdte húzni maga felé, mintha fizikai erővel mozgásba indíthatná a másikat - Az óvodában! Gyere! Siess már!
Sheppard újfent szipogott, arcát kezébe temetve elnyomott egy ásítást, majd feltápászkodott. Tántorgott egy csöppet, miközben érezte, hogy Mckay kicsi kezei megragadják az övét – vagyis inkább néhány ujját – és elkezdik a kijárat felé húzni. Hatalmasat ásítva megadta magát, és engedte, hogy vezessék.
Teyla az egyik távolabbi ágyról figyelte, ahogy elmennek. Felébresztette Mckay hangja, és most mosolyogva nézte a kettejük által prezentált képet, ahogy Sheppard engedelmesen követi a máris ugrándozó kis alakot. Tűnődött, szóljon-e Beckettnek, de az orvos az irodájában felállított ágyon pihent, és Teyla nem akarta megzavarni. Különben is biztos volt benne, hogy Sheppard vigyázni fog a kisfiúra.
Mckay egyetlen percre sem eresztette el a magával ráncigált „felnőtt” kezét, olyan kitartással és vehemenciával vonszolva maga után, akár hiperaktív kutya a póráz végén. A még mindig kissé kába alezredes csak annyit tehetett, hogy szó nélkül követte. Alig pár perc múlva el is értek a kérdéses ajtóhoz, Mckay pedig nyújtózkodni kezdett az irányítópanel felé. Sheppard megelőzte, és elhúzva kezét a konzol előtt figyelte, amint a félmagas bejárat feltárul előttük.
A fények azonnal felvillantak, amint beléptek az elsötétített szobába. Mckay, eleresztve Sheppard kezét türelmetlenül félrerúgta az ajtó előtti műanyag lépcsőt, és határozott céllal rohanvást megindult az egyik távoli sarok felé. Az alezredes azonban megtorpant, és csodálkozva végignézett a helyiségen.
Olyan volt minden, mintha tornádó sújtotta volna. Mckay minden kétséget kizáróan szándékos, és teljes csapást mért bármire, ami a szobában fellelhető volt, imígyen tiltakozva galád bebörtönzése ellen. Tollak és plüssállat tömőanyag borított minden négyzetcentimétert, a falakon és padlón valami robbanóanyag (hogyhogy nem észlelték ezeket az irányítócsarnokban?) keltette fekete foltok éktelenkedtek. Megcsonkított és szétcincált játékok hevertek erre-arra, különféle fura teremtmények fejei, amik egykor részei voltak kitömött testüknek, de most pálcikákra tűzve meredeztek az ég felé (ami talán megmagyarázza a „karóba húzott lidércfejet”, amit a folyosó rámpáján találtak), és feldobálva a polcok tetejére. Hihetetlen volt.
- Jóságos ég – nyögte Sheppard, kikerekedett szemmel – Hogyan… csináltad ezt?
- Hmm? – pillantott hátra Mckay, majd teljes hátraarcot csinálva megszemlélte a szobát – Tudták, hogy mi vár rájuk. Különben is csak haszontalan játékok voltak, úgysem törődik vele senki, hogy mi történt velük. A „hogyan”-ra is egyszerű a válasz: a művészkellékek közül használtam fel egy-két holmit, és összeeszkábáltam egy egyszerű robbanószerkezetet a tanári asztalon talált cuccok segítségével – Mckay egy pillanatra elkomorodott, mintha emlékezni próbálna, pontosan hogyan is készítette azokat a robbanószereket, aztán pislantott párat, mikor nem jutott rögtön eszébe a válasz. Megrántotta a vállát, és tovább turkált egy kis kupacban, ami alig kandikált ki a törmelék alól.
Sheppard döbbenete fintorra váltott, és csípőre tett kézzel tüzetesebben körülnézett. Eddig még nem volt alkalma erre, de könnyen megértette miért találta Mckay annyira kifogásolhatónak a helyet, mikor először elhozták ide. Túl… vidám volt.
Kissé összevont szemöldökkel nézte az itt-ott szétszóródott játékokat. Volt még itt valami nagyon furcsa, a plüssök szétszóródott maradványain kívül… de képtelen volt szavakba önteni, hogy mi az…
- Megvan, gyere ide! – parancsolta Rodney, türelmetlen hívogató mozdulatokat téve kezeivel - Ezeket akartam megmutatni! Nagyon királyak! Gyere! – kezdett ideges lenni, mikor a férfi látszólag nem mutatott lelkesedést, hogy otthagyja jelenlegi tartózkodási helyét az ajtónál.
- Shep-PARD! – nyüszítette egy teljes decibellel magasabb hangon – Indulj MÁR!
Erre már az alezredes is felrázta magát bámulatából és elindult. Fél térdre ereszkedve Mckay mellett, megbámulta a halomban heverő játékokat. Rodney szája fültől fülig mosolyra rándult, és villámgyors hadarással, ami egyszerre volt nagyon „Mckayes” és egyszerre egy négyéves sajátja, minden egyes darabról külön kiselőadást tartott. Volt közötte pár génnel irányítható darab, ami az alezredest távirányítású kisautókra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy ezek űrhajók voltak. Saját lelkesedését is rendesen felkorbácsolták a tárgyak, mivel akadtak közöttük az Aurorához hasonló ős hajók, így pedig bepillantást nyerhetett, hogy milyen lehetett egy ilyen, mielőtt csatában elpusztult volna. Mckay feje körül jelenleg is számos hasonló röpködött, amit Sheppard lenyűgözőnek talált, főleg annak fényében, hogy ő maga közel sem tudta ilyen jól irányítani őket. Voltak itt még bábuk is (nem BABÁK – tiltakozott Mckay, mert Sheppard következetesen annak titulálta őket), egyesek ősöket formáztak, de voltak olyanok is, amelyek kétséget kizáróan nem az emberi fajhoz tartoztak. A sort különféle zenei, meg oktató játékok zárták, és a végén egy pár darab, amit Mckay tanári eszközöknek vélt. Az egyik úgy nézett ki, mintha kicsinyített változata lett volna Simon játékfigurájának, csak éppen, ha Mckay megnyomta a színes gombokat, az univerzum mini hologramja tárult eléjük. Úgy tűnt, hogy ez a kicsinyített, hordozható verziója annak, amit a nagy hologram teremben találtak.
Sheppardnak mosolyogva el kellett ismernie.
- Nem rossz!
- Ugye? Ugye? Hát nem tök jó? Már tegnap meg akartam mutatni, de… um, - Mckay pislogott egyet, miközben elkomorodott, de aztán megrázta a fejét és folytatta – Nem érdekes. Hát nem Csodálatosak?
- Igen Mckay, egészen lenyűgözők – vigyorgott vissza Sheppard a feje felett köröző hajót bámulva. Kicsit csalódott volt, mert egyetlen miniatűr Ugró sem volt közöttük. Eltűnődött, mi lehet ennek az oka.
- Akarsz játszani? – kérdezte Mckay fénylő szemekkel, visszaterelve magára Sheppard figyelmét. Volt az arcán valami kétségbeesés-féle, mintha tudta volna, hogy már nincs sok ideje hátra – Megpróbálhatnánk csatázni egyet, vagy ilyesmi. Feleleveníteni egy igazi harcot! Csak ezúttal az Ősök győznének! Na, mit mondasz? Még azt is megengedem, hogy te legyél az Ősök. Én leszek a lidércek. Nem bánom, ha veszítenem kell, de nem hagyom magam olyan könnyedén – két arca piroslott, miközben mosolygott.
Sheppard felkacagott, és a fiúra villantotta vigyorát.
- Az a bökkenő, hogy nincsenek lidérc hajóink.
- De igen vannak! – mutatott felfelé Mckay egyik pufók kis ujjával – Nézz csak oda!
Sheppard engedelmesen felpillantott. Egy másodpercre el is komorodott. Mckaynek igaza volt. Lidérchajók lebegtek ott, az Ősökéi mellett. De honnan jöttek? Biztos elkerülték a figyelmét, amikor Mckay a játékok között turkált. Elhessegette aggodalmát, és nevetett.
- Rendben – mondta – Miért is ne. De én leszek a lidércekkel. Te leszel az Ősök.
Mckay vigyora kiszélesedett.
- Ok! Elintéztem, hogy a lidérchajók a te parancsaidra reagáljanak. Na, akarsz kezdeni?
És Sheppard elkezdte. Szörnyen mulatságos volt. Háromszor kezdtek új játszmát, és mindhárom alkalommal a Sheppard vezette „rossz fiúk” hajóit körülmanőverezték és kiütötték a Mckay által vezérelt Ősök. (És tényleg fer küzdelem volt. Sheppardnak nem kellett extra előnyt adnia, Mckay anélkül is könnyedén legyőzte) Az „elpusztított” lidérc vagy őshajók csattanva értek földet. Mielőtt nekikezdtek, Mckay azt indítványozta, hogy a legyőzött hajók robbanjanak fel, mikor földet érnek, de Sheppard azonnal elvetette az ötletet. A mini tudós csalódottnak tűnt, de Sheppard felvidította azzal, hogy sajnos nincsenek kimeríthetetlen készleteik a génirányítású hajókból, és nem tudnának egynél többször játszani, ha már az első játszmában minden hajót felrobbantanának. Mckay sóhajtott, de beleegyezően bólintott.
Körülbelül egy óra múlva Sheppard észrevette, hogy Mckay kezd kimerülni. A fiú ásítozva dörgölte a homlokát. A férfi tudta, hogy a fiú túl gyorsan, túl sok energiát éget el, így aztán pihennie is gyakrabban kellene.
Hajóit gondolattal a föld felé irányította, elegánsan landolt velük, és egyenesen a fiú szemébe nézett, aki értetlenül bámult rá. Az Ős hajók tovább lebegtek, orrukkal Sheppard felé, mintha ők maguk is összezavarodtak volna. Az alezredes sóhajtott, és következő ásítását egyáltalán nem kellett megjátszania.
- Eléggé elfáradtam Mckay. Mit szólnál egy rövid kis szunyókáláshoz?
Rodney vigasztalhatatlannak tűnt, ami együtt járt a teljes erejű kiskutya tekintettel.
- De, de…
- Játszhatunk tovább, ha felébredtél, rendben? Csak egy kis szundi. Nem vagy fáradt?
Mckay elkomorult, megnyomkodta a halántékát, mintha fájna a feje.
- Nem.
- Láttam, nem is olyan rég, hogy ásítottál. És ha jól sejtem a fejed is megint fáj. Igazam van?
- Nem vagyok fáradt. És nem! Jól vagyok! Játszani akarok!
- Mckay…
- Nem akarok aludni! Gyerünk már! – megint felvidult – Szeretnél valami mást játszani? Létrehozok neked bármit. Amit csak akarsz!
Sheppard elmosolyodott. Igen, a régi Mckay tényleg bármit képes lenne összeeszkábálni. A mosolya azonban lassan lehervadt, mikor a nagy kék szemekbe nézve rájött, hogy azok már nem a régi Mckay szemei. Eddig még nem is nagyon tűnt fel neki a dolog, de most tisztán látta, hogy az a lenyűgöző intelligencia, ami mindig sugárzott belőlük, halványulóban van. A gyermek, aki most őt bámulta, és szemeit dörgölve próbált úgy tenni, mintha nem lenne fáradt, már nem volt olyan gyors, olyan fókuszált, egyszóval nem volt olyan, mint Mckay.
- Most nem Rodney. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van egy kis pihenésre. Majdnem öt óra. Mi lenne, ha aludnánk hatig, és aztán kitalálnánk valami mást?
Mckay duzzogva összevonta a szemöldökét, vállai megereszkedtek, és dühösen belerúgott egy közeli játékba.
- Mckay – szólt rá Sheppard figyelmeztetően – Ne legyél ilyen.
Rodney még mindig duzzogva meredt vissza rá, aztán sóhajtva megadta magát.
- Aludhatunk itt is? – kérdezte csendesen.
- Hát persze – egyezett bele az alezredes mosolyogva.
- És nem fogsz itt hagyni?
- Itt maradok, megígérem.
Mckay úgy tűnt elhiszi neki, és csalódott sóhajjal körülnézett. Meglátott néhány párnát a sarokban. Odasétált és leült rájuk. Pillanatokkal később már az oldalán feküdt, arcát a párnákba fúrva, térdeit felhúzva maga elé. Sheppard követte példáját, és leült mellé úgy, hogy hátát a falnak támasztotta. Mckay felpillantott rá, mocorogni kezdett, és úgy helyezkedett, hogy fejét Sheppard oldalához döntve kényelmesen elfekhessen. Az alezredes természetes mozdulattal, gondolkodás nélkül kezdte simogatni a hátát, hogy megállítsa reszketését.
Felnézett, gondolattal lekapcsolta a lámpákat, majd újra Mckayre pillantott. Lassan, de biztosan, habár kissé habozva a kék szemek lecsukódtak… és a fiú álomba merült.
Sheppard újfent elmosolyodott, és ő is behunyta a szemét.
Alig hallható nyöszörgés riasztotta fel, és pislogva körülnézett, végig a szobán. Pár másodperccel később Mckay egy négyéves tüdejének minden erejét felhasználva felkiáltott, és Sheppard legnagyobb rémületére felpattant mellőle, a helyiség távoli sarkába menekülve.
A következő pillanatban már Sheppard is talpon volt, mert látta, mi ijesztette meg a gyereket. Az oldalán lógó 9mm-es felé kapott, habár tudta, hogy nem sokra megy vele.
Egy lidérc állt alig 5 lábnyira tőle, gonoszul vicsorogva rá.
- Mckay! – üvöltötte – Futás!
De Rodney nem mozdult. A sarokba állított kis pad tetejére mászott, befészkelte magát, és úgy bámult, mint akit bebetonoztak. Szemei csészealj méretűre tágultak, és rémületről árulkodtak. Sheppard mérgesen meredt rá.
- Azt mondtam, futás!
- Vigyázz! – Mckay figyelmeztető kiáltása még épp időben ért el hozzá ahhoz, hogy félreugorjon a nekitámadó lidérc csapása elől. A teremtmény megfordult, és mérgesen felsziszegett, két kezét felemelve, mintha imádkozni készülne.
Pár lépést hátrálva Sheppard előkapta a rádióját.
- Itt Sheppard! Egy lidérc van Atlantiszon. Riadóztassanak mindenkit!
- Alezredes? – válaszolta egy álmos hang – Itt az irányítócsarnok. Az érzékelők semmit nem jeleznek. Biztos benne?
- IGEN! – üvöltötte válaszként Sheppard, elugorva az útból, a lidérc karmai pedig alig pár centivel süvítettek el mellette – Biztos vagyok! Itt van egy velem és Rodneyval az óvodában! Segítségre van szükségem! Igyekezzenek!
Belelőtt pár golyót a teremtménybe. Az összerezzent, mikor célba értek, de csak mérgesebbnek látszott tőlük. Körülöttük a folyosón a riasztók életre keltek.
- Rodney! – kiáltotta megint – Ki kell jutnod innen! Indulj az ajtó felé!
- Nélküled nem! – ordított vissza Mckay. Egy pillanatra úgy hangzott, mint régi önmaga.
Sheppard rémülten felkiáltott, mert a lidérc újra támadt, és ezúttal nem tévesztette el a célt, arrébb taszítva őt pár méterrel, egyenesen neki az egyik falnak. Valahogy talpra kecmergett, és megmarkolva fájós vállát, dühösen a lidércre meredt. Már nem látta Mckayt – a szörnyeteg eltakarta előle. De legalább nem törődik a fiúval.
- Mckay, ez parancs!
- Nem, nem, nem!
- Szánalmasak vagytok! – morogta a lidérc és közelebb lépett. Sheppard kilőtt rá még néhány lövedéket. A golyók lelassították ugyan a teremtményt, de ahogy korábban, nem állították meg. Jött tovább, egyenesen felé.
- Hát jó! – John két marokra fogta a pisztolyt és a lidérc fejére célzott vele – Figyelj rám, te átkozott szörnyeteg, nem érdekel miért vagy itt, vagy hogyan kerültél ide, de ezt a szobát nem hagyod el élve, világos?
- Ez a szoba – motyogta Mckay hangja, valahonnan a lidérc mögül – Oh, te jó ég, a rémálom! – kisfiús hangja rémületében elvékonyodott – Ez egy rémálom! Én hoztam őt létre!
Sheppard elhúzta a száját.
- Mckay ahelyett, hogy badarságokat beszélsz, inkább tűnj el innen! – és mondatát a lidércbe eresztett golyósorozattal spékelte meg. Csak lőtt és lőtt, egyik golyót a másik után…
Csakhogy a lidérc hirtelen semmivé vált. Mintha soha ott se lett volna. A nagyon is igazi golyók, amikkel Sheppard lövöldözött, azonban mentek tovább, előre.
Sheppard iszonyattól eltelve, elkerekedett szemmel bámult, ahogy a kis alak a szoba másik felén összerezzent és nekitántorodott a falnak. Apró keze bal vállába markolt… amiből máris karmazsinvörös vér szivárgott. A döbbent kék szemek felemelkedtek, és egyenesen Sheppardra meredtek, miközben alsó ajka reszketni kezdett.
- Az egy… hologram volt… - suttogta a fiú, majd erőtlenül lehanyatlott a padról és elterült a padlón.
- MCKAY! – üvöltötte Sheppard és lélekszakadva odarohant hozzá. Mikor odaért, kétségbeesetten a vérző sebre szorította a kezét, miközben a rádióba kiáltozott orvosi egységért. Mckay mostanra félárbocra ereszkedett szemei felpislogtak rá, könnybe lábadtan a fájdalomtól.
- Sajnálom – suttogta – Annyira sajnálom…
- Sshhh – intette le Sheppard – Semmi baj. Minden rendben lesz. Nem lesz semmi bajod.
A fiú szemei azonban lecsukódtak.
Sheppard mostanra már csak zihálni tudott, és fejét hátrarántva az ajtót fürkészte, dühöngve, hogy még mindig nem jött senki segíteni. Már nyitotta a száját, hogy tovább üvöltsön, mikor meglátott valamit a fal mellett, amitől a szavak félúton elhaltak a torkában. Rájött, hogy ez zavarta annyira, amikor először körülnézett a szobában… de mostanáig nem tűnt fel neki a dolog.
Tökéletes kivitelezésben, büszkén trónolva a fal mellett az ajtónál, Dr. Who Tardisa álldogált.
Valamivel később, mire újból leszállt az éjszaka, az alak elkezdett mocorogni az ágyon. Melegben és biztonságban érezte magát, ahogy ott feküdt valakinek a karjai között. A kéz vékony volt és gyengéd – egy nőé. Egy pillanatra tényleg úgy érezte, hogy otthon van a saját ágyában, anyja védő karjai között…
Csak aztán jutott eszébe, hogy az anyja sohasem ölelte így át.
Erre rájött, hogy ki is ő valójában. Elkomorodva próbálta lerázni magáról a mély alvás utáni kábulatot, és álmosan pislogva körülnézett. Valaki mellett feküdt, és az a valaki szorosan átölelte. A ráncos, vékony karról felismerte Teylát.
Halvány emlékképek tolakodtak az agyába, mintha nem is olyan rég itt ült volna, nekidőlve a nőnek, miközben Carson fontos dolgokról akart magyarázni, de ő képtelen volt igazán felfogni, miről is beszél. Talán agyról készült felvételekről. Az egyetlen, amit igazán megjegyzett belőle, hogy már alig maradt idejük Teyla megmentésére. És az övére. Mert állítólag ő maga is bajban van, csak azt nem értette miért. Elvégre neki kutya baja se kéne, hogy legyen, nem igaz?
Ami igazán számított az volt, hogy vacsoraidőben Teyla nekiadta a csokipuding adagját. Teyla lenyűgöző. Nem akarta, hogy a nő meghaljon. Szeretett volna segíteni rajta. Csak nem tudta, hogyan. Egyszerűen nem volt képes gondolkodni…
Miről is akart gondolkodni?
Felült, és ásítozva dörgölni kezdte a szemét. Teyla karja odébb csúszott egy kicsit és ő megfordult, hogy ránézhessen. Fájdalmasan lélegzett, és nehéz zihálása közben szája nyitva volt, akár egy partra vetett halé. Hirtelen kényelmetlen emlékkép vágott az agyába, ahogy ott kellett állnia rákban haldokló nagyanyja mellett, várni a véget. Emlékezett, ahogy anyja előrébb lökdöste, hogy búcsúzzon el a ráncos, fehérhajú öregasszonytól. Emlékezett, hogy körös-körül minden fehér volt. A nagyanyja bőre, a haja, a párna, a takaró, a falak… mind-mind fehérek. Miért azonosítják az emberek a feketét a halál színeként? Számára éppen fordítva volt a dolog.
Nem akart többet erre gondolni.
Gyengéden felemelte Teyla kortól aszott kezét, és az oldala mellé fektette. A nő nem ébredt fel.
A gyengélkedőben sötétség honolt, és mikor felnézett a faliórára, látta, hogy csak hajnali három körül jár az idő.
Rendben.
Horkantást hallott egy szomszédos ágyról és tekintete lassan az alvóra vándorolt, akinek egyik bakancsos lába lelógott a padló felé. Mint ahogy általában. Sheppard a hasán feküdt, elterülve a keskeny ágyon, takarójába gabalyodva.
Mckay arcán vigyor ömlött el, és már kászálódott is kifelé az ágyból, nagyot puffanva a földön, elfeledkezve a számára nagy távolságról. Körülnézett és rögtön fel is fedezte a borzalmas ruhahalmot, mellette a még borzalmasabb rózsaszín cipőkkel. Gyorsan magára kapkodta őket, és pillanatokon belül az ágy mellett termett, kitartóan bökdösve a lelógó kezet.
- Alezredes! – pisszegte – Alezredes, ébredj fel!
- Hmphh – felelte Sheppard, oldalra moccanva, és próbálva visszahúzni a kezét.
- Alezredes! – Mckay most már hangosabban próbálkozott, és a férfi ujjait is erősebben szorította, mindkét kezét felhasználva a feladathoz.
Egyetlen barna szem résnyire kinyílt, és bambán lepislogott az ágy széle felett éppen csak látható hajra és nagy kék szemekre. Mckay elengedte, és diadalmasan vigyorgott. Sheppard fél könyökre támaszkodott, közben a második szem követte az elsőt, ahogy fáradtan, meg kissé irritáltan meredt Mckayre összevont szemöldöke alól.
- Mi az? – motyogta. Szipogott egyet, aztán hozzátette – Mit akarsz?
- Mutatni akarok valamit! Gyere velem!
- Mckay! – morgolódott Sheppard, bal kezét felemelve, hogy karórájára pillanthasson – Még csak… hajnali három.
- Tudom. De én már ébren vagyok – mosolyodott el Mckay a kijelentésen, mintha ez mindent megmagyarázna – Gyere velem. Meg szeretném mutatni, amit találtam.
- Nem várhat? – utóbbi mondatban volt némi könyörgő nyüszítés-féle.
- Nem! – szűkölt Mckay ugyanúgy – Gyere már! Kérlek… meg akarom mutatni… kérlek?
Sheppard majdnem rávágta, hogy nem. Fáradt volt – sőt, a kimerült még ennél is találóbb lett volna – és túl korán volt ahhoz, hogy az őrült, zavaró érzésekkel foglalkozzon, amiket Mckay jelenlegi állapota okozott a lelkében. Rögtön ezután viszont eszébe jutott Carson korábbi diagnózisa, és befelé felsóhajtott.
- Jól van – motyogta végül, teljesen felülve az ágyon, lábait lelógatva, hogy könnyebben talpra kecmereghessen – Na, mit akarsz mutatni?
- Nem itt! – ragadott meg Mckay egy ökölnyi nadrágszárat és kezdte húzni maga felé, mintha fizikai erővel mozgásba indíthatná a másikat - Az óvodában! Gyere! Siess már!
Sheppard újfent szipogott, arcát kezébe temetve elnyomott egy ásítást, majd feltápászkodott. Tántorgott egy csöppet, miközben érezte, hogy Mckay kicsi kezei megragadják az övét – vagyis inkább néhány ujját – és elkezdik a kijárat felé húzni. Hatalmasat ásítva megadta magát, és engedte, hogy vezessék.
Teyla az egyik távolabbi ágyról figyelte, ahogy elmennek. Felébresztette Mckay hangja, és most mosolyogva nézte a kettejük által prezentált képet, ahogy Sheppard engedelmesen követi a máris ugrándozó kis alakot. Tűnődött, szóljon-e Beckettnek, de az orvos az irodájában felállított ágyon pihent, és Teyla nem akarta megzavarni. Különben is biztos volt benne, hogy Sheppard vigyázni fog a kisfiúra.
Mckay egyetlen percre sem eresztette el a magával ráncigált „felnőtt” kezét, olyan kitartással és vehemenciával vonszolva maga után, akár hiperaktív kutya a póráz végén. A még mindig kissé kába alezredes csak annyit tehetett, hogy szó nélkül követte. Alig pár perc múlva el is értek a kérdéses ajtóhoz, Mckay pedig nyújtózkodni kezdett az irányítópanel felé. Sheppard megelőzte, és elhúzva kezét a konzol előtt figyelte, amint a félmagas bejárat feltárul előttük.
A fények azonnal felvillantak, amint beléptek az elsötétített szobába. Mckay, eleresztve Sheppard kezét türelmetlenül félrerúgta az ajtó előtti műanyag lépcsőt, és határozott céllal rohanvást megindult az egyik távoli sarok felé. Az alezredes azonban megtorpant, és csodálkozva végignézett a helyiségen.
Olyan volt minden, mintha tornádó sújtotta volna. Mckay minden kétséget kizáróan szándékos, és teljes csapást mért bármire, ami a szobában fellelhető volt, imígyen tiltakozva galád bebörtönzése ellen. Tollak és plüssállat tömőanyag borított minden négyzetcentimétert, a falakon és padlón valami robbanóanyag (hogyhogy nem észlelték ezeket az irányítócsarnokban?) keltette fekete foltok éktelenkedtek. Megcsonkított és szétcincált játékok hevertek erre-arra, különféle fura teremtmények fejei, amik egykor részei voltak kitömött testüknek, de most pálcikákra tűzve meredeztek az ég felé (ami talán megmagyarázza a „karóba húzott lidércfejet”, amit a folyosó rámpáján találtak), és feldobálva a polcok tetejére. Hihetetlen volt.
- Jóságos ég – nyögte Sheppard, kikerekedett szemmel – Hogyan… csináltad ezt?
- Hmm? – pillantott hátra Mckay, majd teljes hátraarcot csinálva megszemlélte a szobát – Tudták, hogy mi vár rájuk. Különben is csak haszontalan játékok voltak, úgysem törődik vele senki, hogy mi történt velük. A „hogyan”-ra is egyszerű a válasz: a művészkellékek közül használtam fel egy-két holmit, és összeeszkábáltam egy egyszerű robbanószerkezetet a tanári asztalon talált cuccok segítségével – Mckay egy pillanatra elkomorodott, mintha emlékezni próbálna, pontosan hogyan is készítette azokat a robbanószereket, aztán pislantott párat, mikor nem jutott rögtön eszébe a válasz. Megrántotta a vállát, és tovább turkált egy kis kupacban, ami alig kandikált ki a törmelék alól.
Sheppard döbbenete fintorra váltott, és csípőre tett kézzel tüzetesebben körülnézett. Eddig még nem volt alkalma erre, de könnyen megértette miért találta Mckay annyira kifogásolhatónak a helyet, mikor először elhozták ide. Túl… vidám volt.
Kissé összevont szemöldökkel nézte az itt-ott szétszóródott játékokat. Volt még itt valami nagyon furcsa, a plüssök szétszóródott maradványain kívül… de képtelen volt szavakba önteni, hogy mi az…
- Megvan, gyere ide! – parancsolta Rodney, türelmetlen hívogató mozdulatokat téve kezeivel - Ezeket akartam megmutatni! Nagyon királyak! Gyere! – kezdett ideges lenni, mikor a férfi látszólag nem mutatott lelkesedést, hogy otthagyja jelenlegi tartózkodási helyét az ajtónál.
- Shep-PARD! – nyüszítette egy teljes decibellel magasabb hangon – Indulj MÁR!
Erre már az alezredes is felrázta magát bámulatából és elindult. Fél térdre ereszkedve Mckay mellett, megbámulta a halomban heverő játékokat. Rodney szája fültől fülig mosolyra rándult, és villámgyors hadarással, ami egyszerre volt nagyon „Mckayes” és egyszerre egy négyéves sajátja, minden egyes darabról külön kiselőadást tartott. Volt közötte pár génnel irányítható darab, ami az alezredest távirányítású kisautókra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy ezek űrhajók voltak. Saját lelkesedését is rendesen felkorbácsolták a tárgyak, mivel akadtak közöttük az Aurorához hasonló ős hajók, így pedig bepillantást nyerhetett, hogy milyen lehetett egy ilyen, mielőtt csatában elpusztult volna. Mckay feje körül jelenleg is számos hasonló röpködött, amit Sheppard lenyűgözőnek talált, főleg annak fényében, hogy ő maga közel sem tudta ilyen jól irányítani őket. Voltak itt még bábuk is (nem BABÁK – tiltakozott Mckay, mert Sheppard következetesen annak titulálta őket), egyesek ősöket formáztak, de voltak olyanok is, amelyek kétséget kizáróan nem az emberi fajhoz tartoztak. A sort különféle zenei, meg oktató játékok zárták, és a végén egy pár darab, amit Mckay tanári eszközöknek vélt. Az egyik úgy nézett ki, mintha kicsinyített változata lett volna Simon játékfigurájának, csak éppen, ha Mckay megnyomta a színes gombokat, az univerzum mini hologramja tárult eléjük. Úgy tűnt, hogy ez a kicsinyített, hordozható verziója annak, amit a nagy hologram teremben találtak.
Sheppardnak mosolyogva el kellett ismernie.
- Nem rossz!
- Ugye? Ugye? Hát nem tök jó? Már tegnap meg akartam mutatni, de… um, - Mckay pislogott egyet, miközben elkomorodott, de aztán megrázta a fejét és folytatta – Nem érdekes. Hát nem Csodálatosak?
- Igen Mckay, egészen lenyűgözők – vigyorgott vissza Sheppard a feje felett köröző hajót bámulva. Kicsit csalódott volt, mert egyetlen miniatűr Ugró sem volt közöttük. Eltűnődött, mi lehet ennek az oka.
- Akarsz játszani? – kérdezte Mckay fénylő szemekkel, visszaterelve magára Sheppard figyelmét. Volt az arcán valami kétségbeesés-féle, mintha tudta volna, hogy már nincs sok ideje hátra – Megpróbálhatnánk csatázni egyet, vagy ilyesmi. Feleleveníteni egy igazi harcot! Csak ezúttal az Ősök győznének! Na, mit mondasz? Még azt is megengedem, hogy te legyél az Ősök. Én leszek a lidércek. Nem bánom, ha veszítenem kell, de nem hagyom magam olyan könnyedén – két arca piroslott, miközben mosolygott.
Sheppard felkacagott, és a fiúra villantotta vigyorát.
- Az a bökkenő, hogy nincsenek lidérc hajóink.
- De igen vannak! – mutatott felfelé Mckay egyik pufók kis ujjával – Nézz csak oda!
Sheppard engedelmesen felpillantott. Egy másodpercre el is komorodott. Mckaynek igaza volt. Lidérchajók lebegtek ott, az Ősökéi mellett. De honnan jöttek? Biztos elkerülték a figyelmét, amikor Mckay a játékok között turkált. Elhessegette aggodalmát, és nevetett.
- Rendben – mondta – Miért is ne. De én leszek a lidércekkel. Te leszel az Ősök.
Mckay vigyora kiszélesedett.
- Ok! Elintéztem, hogy a lidérchajók a te parancsaidra reagáljanak. Na, akarsz kezdeni?
És Sheppard elkezdte. Szörnyen mulatságos volt. Háromszor kezdtek új játszmát, és mindhárom alkalommal a Sheppard vezette „rossz fiúk” hajóit körülmanőverezték és kiütötték a Mckay által vezérelt Ősök. (És tényleg fer küzdelem volt. Sheppardnak nem kellett extra előnyt adnia, Mckay anélkül is könnyedén legyőzte) Az „elpusztított” lidérc vagy őshajók csattanva értek földet. Mielőtt nekikezdtek, Mckay azt indítványozta, hogy a legyőzött hajók robbanjanak fel, mikor földet érnek, de Sheppard azonnal elvetette az ötletet. A mini tudós csalódottnak tűnt, de Sheppard felvidította azzal, hogy sajnos nincsenek kimeríthetetlen készleteik a génirányítású hajókból, és nem tudnának egynél többször játszani, ha már az első játszmában minden hajót felrobbantanának. Mckay sóhajtott, de beleegyezően bólintott.
Körülbelül egy óra múlva Sheppard észrevette, hogy Mckay kezd kimerülni. A fiú ásítozva dörgölte a homlokát. A férfi tudta, hogy a fiú túl gyorsan, túl sok energiát éget el, így aztán pihennie is gyakrabban kellene.
Hajóit gondolattal a föld felé irányította, elegánsan landolt velük, és egyenesen a fiú szemébe nézett, aki értetlenül bámult rá. Az Ős hajók tovább lebegtek, orrukkal Sheppard felé, mintha ők maguk is összezavarodtak volna. Az alezredes sóhajtott, és következő ásítását egyáltalán nem kellett megjátszania.
- Eléggé elfáradtam Mckay. Mit szólnál egy rövid kis szunyókáláshoz?
Rodney vigasztalhatatlannak tűnt, ami együtt járt a teljes erejű kiskutya tekintettel.
- De, de…
- Játszhatunk tovább, ha felébredtél, rendben? Csak egy kis szundi. Nem vagy fáradt?
Mckay elkomorult, megnyomkodta a halántékát, mintha fájna a feje.
- Nem.
- Láttam, nem is olyan rég, hogy ásítottál. És ha jól sejtem a fejed is megint fáj. Igazam van?
- Nem vagyok fáradt. És nem! Jól vagyok! Játszani akarok!
- Mckay…
- Nem akarok aludni! Gyerünk már! – megint felvidult – Szeretnél valami mást játszani? Létrehozok neked bármit. Amit csak akarsz!
Sheppard elmosolyodott. Igen, a régi Mckay tényleg bármit képes lenne összeeszkábálni. A mosolya azonban lassan lehervadt, mikor a nagy kék szemekbe nézve rájött, hogy azok már nem a régi Mckay szemei. Eddig még nem is nagyon tűnt fel neki a dolog, de most tisztán látta, hogy az a lenyűgöző intelligencia, ami mindig sugárzott belőlük, halványulóban van. A gyermek, aki most őt bámulta, és szemeit dörgölve próbált úgy tenni, mintha nem lenne fáradt, már nem volt olyan gyors, olyan fókuszált, egyszóval nem volt olyan, mint Mckay.
- Most nem Rodney. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van egy kis pihenésre. Majdnem öt óra. Mi lenne, ha aludnánk hatig, és aztán kitalálnánk valami mást?
Mckay duzzogva összevonta a szemöldökét, vállai megereszkedtek, és dühösen belerúgott egy közeli játékba.
- Mckay – szólt rá Sheppard figyelmeztetően – Ne legyél ilyen.
Rodney még mindig duzzogva meredt vissza rá, aztán sóhajtva megadta magát.
- Aludhatunk itt is? – kérdezte csendesen.
- Hát persze – egyezett bele az alezredes mosolyogva.
- És nem fogsz itt hagyni?
- Itt maradok, megígérem.
Mckay úgy tűnt elhiszi neki, és csalódott sóhajjal körülnézett. Meglátott néhány párnát a sarokban. Odasétált és leült rájuk. Pillanatokkal később már az oldalán feküdt, arcát a párnákba fúrva, térdeit felhúzva maga elé. Sheppard követte példáját, és leült mellé úgy, hogy hátát a falnak támasztotta. Mckay felpillantott rá, mocorogni kezdett, és úgy helyezkedett, hogy fejét Sheppard oldalához döntve kényelmesen elfekhessen. Az alezredes természetes mozdulattal, gondolkodás nélkül kezdte simogatni a hátát, hogy megállítsa reszketését.
Felnézett, gondolattal lekapcsolta a lámpákat, majd újra Mckayre pillantott. Lassan, de biztosan, habár kissé habozva a kék szemek lecsukódtak… és a fiú álomba merült.
Sheppard újfent elmosolyodott, és ő is behunyta a szemét.
Alig hallható nyöszörgés riasztotta fel, és pislogva körülnézett, végig a szobán. Pár másodperccel később Mckay egy négyéves tüdejének minden erejét felhasználva felkiáltott, és Sheppard legnagyobb rémületére felpattant mellőle, a helyiség távoli sarkába menekülve.
A következő pillanatban már Sheppard is talpon volt, mert látta, mi ijesztette meg a gyereket. Az oldalán lógó 9mm-es felé kapott, habár tudta, hogy nem sokra megy vele.
Egy lidérc állt alig 5 lábnyira tőle, gonoszul vicsorogva rá.
- Mckay! – üvöltötte – Futás!
De Rodney nem mozdult. A sarokba állított kis pad tetejére mászott, befészkelte magát, és úgy bámult, mint akit bebetonoztak. Szemei csészealj méretűre tágultak, és rémületről árulkodtak. Sheppard mérgesen meredt rá.
- Azt mondtam, futás!
- Vigyázz! – Mckay figyelmeztető kiáltása még épp időben ért el hozzá ahhoz, hogy félreugorjon a nekitámadó lidérc csapása elől. A teremtmény megfordult, és mérgesen felsziszegett, két kezét felemelve, mintha imádkozni készülne.
Pár lépést hátrálva Sheppard előkapta a rádióját.
- Itt Sheppard! Egy lidérc van Atlantiszon. Riadóztassanak mindenkit!
- Alezredes? – válaszolta egy álmos hang – Itt az irányítócsarnok. Az érzékelők semmit nem jeleznek. Biztos benne?
- IGEN! – üvöltötte válaszként Sheppard, elugorva az útból, a lidérc karmai pedig alig pár centivel süvítettek el mellette – Biztos vagyok! Itt van egy velem és Rodneyval az óvodában! Segítségre van szükségem! Igyekezzenek!
Belelőtt pár golyót a teremtménybe. Az összerezzent, mikor célba értek, de csak mérgesebbnek látszott tőlük. Körülöttük a folyosón a riasztók életre keltek.
- Rodney! – kiáltotta megint – Ki kell jutnod innen! Indulj az ajtó felé!
- Nélküled nem! – ordított vissza Mckay. Egy pillanatra úgy hangzott, mint régi önmaga.
Sheppard rémülten felkiáltott, mert a lidérc újra támadt, és ezúttal nem tévesztette el a célt, arrébb taszítva őt pár méterrel, egyenesen neki az egyik falnak. Valahogy talpra kecmergett, és megmarkolva fájós vállát, dühösen a lidércre meredt. Már nem látta Mckayt – a szörnyeteg eltakarta előle. De legalább nem törődik a fiúval.
- Mckay, ez parancs!
- Nem, nem, nem!
- Szánalmasak vagytok! – morogta a lidérc és közelebb lépett. Sheppard kilőtt rá még néhány lövedéket. A golyók lelassították ugyan a teremtményt, de ahogy korábban, nem állították meg. Jött tovább, egyenesen felé.
- Hát jó! – John két marokra fogta a pisztolyt és a lidérc fejére célzott vele – Figyelj rám, te átkozott szörnyeteg, nem érdekel miért vagy itt, vagy hogyan kerültél ide, de ezt a szobát nem hagyod el élve, világos?
- Ez a szoba – motyogta Mckay hangja, valahonnan a lidérc mögül – Oh, te jó ég, a rémálom! – kisfiús hangja rémületében elvékonyodott – Ez egy rémálom! Én hoztam őt létre!
Sheppard elhúzta a száját.
- Mckay ahelyett, hogy badarságokat beszélsz, inkább tűnj el innen! – és mondatát a lidércbe eresztett golyósorozattal spékelte meg. Csak lőtt és lőtt, egyik golyót a másik után…
Csakhogy a lidérc hirtelen semmivé vált. Mintha soha ott se lett volna. A nagyon is igazi golyók, amikkel Sheppard lövöldözött, azonban mentek tovább, előre.
Sheppard iszonyattól eltelve, elkerekedett szemmel bámult, ahogy a kis alak a szoba másik felén összerezzent és nekitántorodott a falnak. Apró keze bal vállába markolt… amiből máris karmazsinvörös vér szivárgott. A döbbent kék szemek felemelkedtek, és egyenesen Sheppardra meredtek, miközben alsó ajka reszketni kezdett.
- Az egy… hologram volt… - suttogta a fiú, majd erőtlenül lehanyatlott a padról és elterült a padlón.
- MCKAY! – üvöltötte Sheppard és lélekszakadva odarohant hozzá. Mikor odaért, kétségbeesetten a vérző sebre szorította a kezét, miközben a rádióba kiáltozott orvosi egységért. Mckay mostanra félárbocra ereszkedett szemei felpislogtak rá, könnybe lábadtan a fájdalomtól.
- Sajnálom – suttogta – Annyira sajnálom…
- Sshhh – intette le Sheppard – Semmi baj. Minden rendben lesz. Nem lesz semmi bajod.
A fiú szemei azonban lecsukódtak.
Sheppard mostanra már csak zihálni tudott, és fejét hátrarántva az ajtót fürkészte, dühöngve, hogy még mindig nem jött senki segíteni. Már nyitotta a száját, hogy tovább üvöltsön, mikor meglátott valamit a fal mellett, amitől a szavak félúton elhaltak a torkában. Rájött, hogy ez zavarta annyira, amikor először körülnézett a szobában… de mostanáig nem tűnt fel neki a dolog.
Tökéletes kivitelezésben, büszkén trónolva a fal mellett az ajtónál, Dr. Who Tardisa álldogált.
