21. fejezet
Miami
Farrell kiszállt a terepjáróból, mely a miami-i parti őrség repülőterétől volt felesége otthonáig hozta. Scoggins, Hailey és Tallman, mint hivatalos őrök kísérték el erre az útra.
- Ez lenne az? – Kérdezte Tallman lenyűgözve a méretes, kétszintes, tengerparti ház láttán. – Jól mehet nekik.
- Igen – hagyta annyiban Farrell, és lassan megindult a bejárat felé. Fal fehérnek tűnt.
- Jól van, uram? – Kérdezte Scoggins, mellé szegődve.
- Szembenéztem már terroristákkal, harcedzett katonákkal, otthonukat védő családapákkal, idegen, emberfeletti erővel bíró lényekkel, de ezek közül egyik sem volt olyan ijesztő, mint amire most készülök. Hogy jól vagyok-e? – Megállt az ajtó előtt és becsengetett. – Nem őrnagy, nem vagyok.
Tallman és Hailey is felzárkóztak mögéjük.
Az ajtó rövidesen feltárult és egy meglepett tekintetű nő állt meg előttük. Jó erőben lévő, karcsú, középkorú nő volt, napbarnított bőrrel és vörös, tarkóig érő egyenes szálú hajjal. Barna szemei kérdőn mérték fel a gyakorlót viselő tiszteket, s állapodtak meg végül a fehér pólóban, farmerben és sportcipőben lévő, baseball sapkás Farrell-en. Vékony ajkai szóra nyíltak.
- Hello, Chris. Mi szél hozott?
- Bocs, hogy nem telefonáltam, de sürget az idő. Terry-vel akarok beszélni.
A nő elgondolkodott, majd félre lépett az ajtóból.
- A szobájában van – befelé intve beinvitálta a társaságot.
- Köszi – biccentett felé hálásan Farrell, majd elsüvített a lépcsők irányába. Útközben majdnem elsodort egy kopaszodó, fiatalos kinézetű fickót. – Szasz Kevin.
- Hello Chris… - köszönt utána a férfi meglepetten, majd hasonló érzelmekkel nézett végig a három katonatiszten is. – Mi folyik itt?
- Sajnálom, hogy így magukra törtünk – kezdte Scoggins diplomatikusan. – Cassandra Scoggins Vandernoot őrnagy vagyok, ők pedig Jennifer Hailey hadnagy és Kenneth Tallman százados.
- Üdv – biccentett Hailey közömbösen.
- Jó napot – köszönt Tallman megnyerő mosollyal az arcán.
- Az ezredes csapatába tartozunk – tette hozzá még Scoggins.
- Hát… örvendek a szerencsének. Én Nicole vagyok, Chris hajdani felesége, ő pedig a férjem, Kevin.
Farrell eközben elért a szobába, ahol egy aranyos, barna hajú, angyali arcú tizenegy éves kislány játszott. Mikor meglátta az apját, örömtelien sikoltva pattant talpra és ugrott helyből a nyakába. Farrell átölelte lányát és felemelte a földről.
- Apa! Apa! Apa! – Kurjantotta Terry.
- Szia Pötty! – Úgy ölelte magához, mintha évek óta nem találkoztak volna. Mint aki tisztában volt azzal, hogy talán soha többé nem is fognak. Letette a kislányt az ágyára, majd leült mellé. – Szeretnék veled beszélni.
- Oké-zsoké – bólogatott hevesen, közben élénken utánozva apja beszédstílusát.
Farrell ezt látva elmosolyodott, pedig élete legnehezebb beszélgetésére készült.
- Azért jöttem, mert el akartam tőled búcsúzni – a szavak hallatán Terry arcán mérhetetlen rémület jelent meg.
- Miért?
- Tudod… - zavarban volt. Sose ment neki a magyarázkodás, ráadásul most olyasmit kéne elmondania a lányának, amit még egy felnőtt emberrel is nehezen tudott volna megértetni. – Tudod, egy időre el kell mennem.
- Mennyi időre?
- Látod, ez a baj. Nem tudom – ahogy a rémült barna szemekbe nézett, szívére mázsás kövek telepedtek. – Emlékszel, mikor először találkoztál a barátaimmal?
- Igen – bólintott élénken Terry.
- És arra is emlékszel, mit meséltünk akkor a barátságról?
- Igen. A barátok mindig kiállnak egymásért, segítenek egymáson – ismételte el az akkor hallottakat kedvesen.
- Pontosan. Az igaz barátok majdnem olyanok, mint a családtagok – az ölébe ültette a kislányt. – Tudod, nem mondtam el, amikor legutóbb itt jártam, de megismerkedtem egy… emberrel. Egy nagyon rendes kis fickóval. Ő segített abban, hogy hazajussak. Meggyógyított.
- Beteg voltál?
Farrell bólintott.
- Nagyon. Betegebb, mint te, mikor influenzás voltál – Terry arcáról leolvashatta, megértette a betegsége súlyosságát. Persze valószínűleg eszébe sem jutott, hogy az apja haldoklott. – Ez a barátom gyógyított meg. Viszont ő is beteg, és ami ennél rosszabb, nem képes hazajutni, mert nem tudja, hol van az otthona.
- Elfelejtette? – Hökkent meg Terry.
- Nem… csak nagyon régen eljött otthonról és a családja… elköltözött. Ezért megkért, hogy segítsek neki megtalálni őket.
- Ugyanarra kér, amit ő is megtett érted – állapította meg a kislány.
- Igen, pontosan. Ám az a bökkenő, hogy fogalmunk sincs, merre keressük az otthonát. Ezért valószínűleg nagyon sokáig nem tudok majd hazajönni.
- Mennyi az a nagyon sokáig?
Farrell megrázta a fejét.
- Lehet, hogy te addigra már sokkal idősebb leszel – Terry arca Farrell számára fájdalmasan szomorú lett. – De megígérem neked, hogy hazajövök. Amilyen gyorsan csak tudok.
- Várni foglak – azzal átölelte az apja nyakát.
Farrell a könnyeivel küszködve ölelte magához lányát. Mintha a szívét tépnék ki, úgy érezte magát. Egy idegen miatt, saját ostoba elvei miatt olyan útra indul, melynek nem látja a végét, ezzel elhagyva lányát, akit mindennél fontosabbnak tartott. Kétségek gyötörték, vissza akarta szívni az egészet. Megmondani Terry-nek, hogy inkább mégsem megy el.
- Segíts a barátodnak, hogy újra láthassa a családját – mondta Terry, mintha csak érezné apja kínjait. A szemébe nézett, és amennyire csak egy kislánytól telik, bíztatóan rámosolygott.
- Köszönöm – csókot nyomott lánya homlokára.
Odalent Nicole éppen kávét töltött a CsK-13 tagjainak, mikor Farrell Terry-vel lebaktatott a lépcsőn. A társaság a nappaliban gyülekezett.
- Na? – Kérdezte Farrell hajdani felesége.
- Minden rendben – a lányára mosolygott.
- Apu elmegy, hogy segítsen egy barátjának hazamenni – újságolta Terry.
- Tényleg?
- Igen – felelte Farrell. – Ő megmentette az életem, most nekem kell az övét.
- A szívességet mindig olyan súlyban kell visszafizetni, mint amilyenben adták – mondta Nicole sokat tudóan.
A CsK-13 tagjai jelentőségteljesen összenéztek. Nemrég az ezredes is ugyanezt mondta.
- Messzire mész? – Érdeklődött Kevin, és egy üveg sört nyomott Farrell kezébe, aki köszönésképpen biccentett, majd kinyitotta.
- Igen, messzebbre, mint képzelnéd – belekortyolt az italba. – És fogalmam sincs, mennyi idő múlva jövök vissza.
- Katonai ügy? – Kérdezte Nicole. Feltűnt neki, hogy az embereivel ellentétben Farrell nem visel egyenruhát.
- Nem… ez… személyes. A katonai ügyek már nem tartoznak rám.
- Az ezredest nyugalmazták – mondta Scoggins. – Elkövetett néhány súlyos hibát a barátja miatt.
- Akkor tényleg fontos lehet, ha a karriered is kockára tetted – állapította meg Nicole enyhe féltékenységgel, mivel volt férje ilyen áldozatot nem hozott volna érte. Persze, ez visszafele ugyanúgy igaz volt.
- Lassan megtanulom, mi a fontosabb – ismerte el Farrell.
Nicole helyeslően bólintott.
- Vigyázz magadra. Jössz, amikor jössz, mi itt leszünk.
***
Csillagkapu Parancsnokság
Colorado, Cheyenne hegység
A CsK-13 tagjai másnap a CsKP folyosóin az indítócsarnokba igyekeztek. Élükön Farrell-lel, aki immár a tok’rak jellegzetes ruházatát viselte.
- És mihez kezd miután megérkezett a tok’rákhoz? – Kérdezte Hailey.
- Egyelőre Anise-sel átnézzük a kutatásai eredményeit, aztán feltérképezzük a duate kolóniákat. Remélhetőleg találunk valami nyomot, amin elindulhatunk.
Elérték az indítócsarnokot. A kapu már aktív volt, Freya a CsK-1 és Hammond társaságában várakoztak rájuk. Farrell a csillagkapura pillantott. A fényesen ragyogó eseményhorizontot alig pár nappal ezelőtt pillantotta meg először, pedig mintha évek teltek volna el az óta. Ezen a helyen nem csak új barátokra lelt, de az életfelfogása is gyökeresen megváltozott. Sokkal tágabb rálátása volt a világra, mint valaha. Feláldozta életét, karrierjét másokért.
- Hát, itt a búcsú ideje – sóhajtotta.
- Vigyázzon magára, Farrell – fogott vele kezet O’Neill. – Néha küldjön üdvözlőlapot, vagy gyümölcsöskosarat, vagy valami ilyesmit.
- Majd… meglátom, mit tehetek.
- Ha már itt járunk, én szívesen… - kezdte Daniel, de Farrell a szavába vágott.
- Mindent meg fogsz kapni a duate-ról, ígérem.
- Köszönök mindent… Chris – búcsúzott ezzel Carter.
- Én is, Sam. Kösz, hogy igyekeztél meggyőzni a programhoz való csatlakozásról – végignézett a CsK-1 tagjain. – Ezt mindegyikőtöknek köszönöm.
- Nincs mit – vont vállat O’Neill.
- Te jó harcos vagy, Christian Farrell – mondta Teal’c, és jaffa módjára kezet fogott Farrell-lel. – Hiba lett volna, ha nem állsz mellénk.
- Lek tol, Teal’c.
A jaffa lassan lehajtotta fejét. Farrell elengedte, majd Hammond elé lépett.
- Uram, sok parancsnokom volt, de maga az egyik legrendesebb – tisztelgésre emelte a kezét. – Öröm volt ön alatt szolgálni… még ha ki is rúgott.
Hammond elmosolyodott, majd viszonozta a tisztelgést.
- Találja meg, amit keres, fiam, és térjen haza mindnél előbb.
- Úgy lesz, uram.
- Indulnunk kéne – szólt közbe Anise. – A kapu csak harmincnyolc percig marad nyitva.
Farrell a szemét forgatva pillantott rá.
- Akkor menj előre, nehogy az orrodra csukódjon.
Anise kelletlenül bólintott, majd átsétált a kapun.
- Jól meglesznek – jegyezte meg O’Neill szarkasztikusan.
- Nem tudom, mit dolgoz fel nehezebben. Hogy a bolondját járattam vele, vagy hogy én találtam rá Growra és nem ő – azzal csapatához fordult. Három ember, akiket saját maga választott ki és kovácsolt egy egységgé. Hiányzott neki az előző osztaga, és a CsK-13 valószínűleg sosem fog olyan közel kerülni hozzá, mint Benedetti, Mersing, Kellogg, Riddle és Harker, akikkel számtalan küldetést teljesített, de mégis, valahogy Scogginst, Hailey-t és Tallmant is sikerült annyira megkedvelnie, hogy most nehéz szívvel intsen nekik búcsút. – Mivel továbbra sem vagyok a nagy szónoklások híve, így most is rövidre fogom. Vigyázzanak egymásra.
- Parancsára, ezredes – biccentett Scoggins katonásan. – Ígérem, egyben tartom a bandát.
- Ezért van a csapatban, őrnagy – Hailey-re pillantott. – Maga meg, ne fogja vissza magát. Mondja ki nyugodtan, ha valami nem tetszik. De azért válogassa meg a szavait.
- Meg látom, mit tehetek ez ügyben – felelte a hadnagy komoly arccal, de már korántsem volt a tekintetében az egész világra irányuló düh.
- Tallman… - elgondolkodott, mit javasolhatna a századosnak. – Néha vegyen vissza a tempóból.
- Kézifékkel fogok közlekedni, uram – fogott kezet a hajdani ezredessel búcsúként.
Farrell nem is mondott többet. Megfordult és felbaktatott a rámpán, majd megállt az eseményhorizont előtt. Végignézett a kapu íves, szimbólumokkal ékesített gyűrűjén, azon gondolkodva, hová vezethet az útja. Nem tudta a választ, de már nem is érdekelte. Megy, ahová mennie kell, mint mindig. Csak katonai parancsok helyett most az életet kell követnie.
Visszafordult, két ujjával tisztelgésszerűen intett.
- Majd jövök – azzal átlépett a kapun, megkezdve élete legkülönlegesebb utazását.
[right]Folytatása következik...[/right]
