2007-11-08 20:18
Több millió dologgal kezdhetném, de inkább beszéljenek helyettem a szavak, akarom mondani, maga a történet. Nem sokkal az 1x08 Underground után kezdődik, meglehetősen messze Atlantisztól, de oda is eljutunk nemsokára.
Dorese-ben és a hozzá hasonló medievi városokban egy dolog volt, amiért az emberek minden árat képesek voltak megfizetni: a biztonság. A közemberek számára ez csak terményeket, pénzt jelentett, az adózás után pedig vagy kibírták a következő aratásig, vagy nem. Aki nem fizetett eleget, azt családostul kihurcolták a városfalon kívülre, és ott már nem csak az éhezéstől kellett félniük.
Senki sem tudta előre megmondani, mikor tárul fel újra a Félelmek Köre, de ha ez megtörtént, mindössze egyetlen hely nyújtott biztonságot: a templom. A város minden pontján le lehetett jutni a katakombákba, ha az őrszemek megfújták a kürtöket, a szent hely, a közös ima, vagy talán a felsőbb rétegek áldozata megvédte az embereket. De csak azok juthattak le ide, akik betartották a törvényeket, és persze eleget fizettek. A városfalon kívül élők pedig… Eltűntek. Csak ők, a házaik, a bútoraik, mindenük megmaradt. Amíg újabb szerencsétleneket toloncoltak ki, akik ezekből próbáltak legalább a kezdetekben kényelmesen élni.
A rendszert a papság és a várőrség tartotta fenn. Előbbiek azzal nyugtatták a népet, hogy a védelmet ki lehet érdemelni az isteneknek tetsző élettel, utóbbiak pedig egyszerűen kizavarták az elégedetlenkedőket a városból. Ők éltek a lehető legnagyobb nyugalomban – kevés ok volt, amiért egy papot vagy egy várőrt kiutasítottak volna, talán csak az utóbbi kaszt alacsonyabb rangú tagjait, akik ilyen vagy olyan indokból haladékot akartak adni egy családnak.
Adót nem fizettek, csak egyet, minden alkalommal, mikor megnyílt a Félelmek Köre, és eljöttek a Pusztítás Démonai: egy fiatal lányt vagy egy fiút, akit a városfal közelében kötöztek ki. Nagyjából másfél-két évvel a legutolsó Eljövetel után valaki mindig felajánlkozott, többnyire minden előjel nélkül, senki sem beszélhetett vele, míg el nem érkezett az idő, hogy az áldozat megjelenjen a rettegők előtt a templomban, aztán nem látta őt senki, soha többé. Időnként azok is eltűntek, akik kivitték őt a városból, ha így akarták a Démonok.
Úgy kétezer-ötszáz éve ment ez így Dorese-ben, mikor Emotten Firielre került a sor. A lány elzárkózott mindenki elől, hogy felkészülhessen. De hajdani legjobb barátnője, Lirdos Nirean ebbe nem volt hajlandó beletörődni.
Ismerte Firielt, kedves volt, derűs, elégedett, de nem túl bátor. Mielőtt utoljára elváltak, még az egyik papfiúról áradozott, új ruhára akarta rábeszélni a szüleit. Néha feszültnek tűnt, de csak ha a családja közelében állt egy várőr, egyszerűen semmi sem utalt arra, hogy el akarná dobni magától az életet. Nirean próbálta megtudni, miért döntött így, de Firiel anyja csak zokogott, a testvérei szintén nem értettek semmit, az apja pedig, akit csak hosszú napok után tudott elérni, mereven csak arra kérte, fogadja el a barátja döntését. Senki sem ismerte a lányt annyira, hogy tudja, sosem fogja ezt tenni.
Ha beszélhetett volna Firiellel, talán belenyugszik, ő talán meg tudta volna győzni arról, hogy így lesz a legjobb, hogy már nem változtathat semmi, de legfőképp, hogy ez teljesen az ő döntése volt. Életében először Nirean úgy érezte, hogy Dorese-ben valami titok lappang, és ő tudni akarta, mi az.
A legtöbb korabeli paplány ritkán beszélt az apjával, önként szinte soha. Ő néha felkereste Lirdos Vollist, nem sok közös témájuk volt ugyan, de a kötelező tiszteleten kívül megbízott az értékítéletében, és most pontosan erre volt szüksége.
- Üdvözlet, apám – lépett be apja dolgozószobájába, aki egy intéssel elküldte az alacsonyabb rangú papokat.
- Üdvözlet, lányom. Nem vártalak ebben az órában. De örülök, hogy itt vagy, valamiről beszélnünk kell – komorodott el a férfi arca. – Ülj le, kérlek.
- Történt valami?
- Igen, leányom, az életed nemsokára megváltozik. Beléptél már abba a korba, mikor a legtöbb lány férjhez megy. Ezt a napokban ki is hirdettük. Torsen Davirr pedig kijelentette, hogy igényt tart rád.
- Az istenekre – suttogta Nirean, de a testtartása nem változott, csupán a szemébe ült ki a félelem. – Csak ő, senki más?
- Jó férjed lesz – felelte Vollis, de nem nézett a lánya szemébe.
- Nem lesz az, és ezt mindketten tudjuk.
Vollis felsóhajtott. Minden héten más elgyötört arcú szolgálóról suttogták, hogy Torsen a hálószobájába hívta estére, de ezt képtelen volt bevallani a lányának. Ő csak azt tudta, hogy a várőr erős, modortalan, szeret aljas tréfákat űzni mások rovására, elsöpör mindenkit, aki az útjában áll, és elég hatalmas, hogy ezt bármikor megtehesse.
- Senki sem akar szembekerülni vele. Olyan kérő, akit nincs jogom elutasítani. Nem látok kiutat, sajnálom.
- Úgy tudtam, még nem akar asszonyi panaszkodást hallani a kastélyában, ahogy ő fogalmazott.
- Nirean, rólad csak egy dolgot tudnak az emberek – mosolyodott el Vollis keserűen. – Hogy sosem panaszkodsz.
Mindig büszke volt a lánya önuralmára. Ha tudta volna, hogy éppen ezért választják ki egy szörnyű házasságra… Egy ideig csendben ültek egymással szemben, Nirean gondolkozás helyett inkább megnyugodni próbált.
- Beszélni akartál velem valamiről, mikor idejöttél – próbált témát váltani az apja.
- Igen, Firielről.
- Az istenekre, Nirean, kérlek, tekintsd őt halottnak. Engedd el a múltat.
- Nem akart áldozat lenni, ebben biztos vagyok.
- Senki sem fog mondani semmit. Ha faggatózol, csak bajba kerülsz.
- Torsen Davirr asszonya leszek – mosolyodott el a lány keserűen, alig észrevehetően.
- Ne tégy semmi ostobaságot. Ez a házasság nagy lehetőség a fivéreidnek. Nagyobb, mint az, hogy az apjuk a kincstár őrzőinek egyike.
- Értem. Engedelmével, apám, sok mindent kell átgondolnom – felelte Nirean nyugodtan, aztán apja bólintására felállt, és a saját szobájába ment. Elküldte a szobalányt, és megpróbálta elnyomni a dühét, félelmét, kétségbeesését, ezúttal sikertelenül. Sírva fakadt.
Vollis azt mondta, bajba kerülhet, de nem volt vesztenivalója. Tudni akarta az igazat, már csak azért is, mert talán egész hátralévő életében ez az utolsó alkalom, mikor függetlenül cselekedhet. Pár napig gondolkodott, hogyan osonjon be a jegyzőkönyvekhez, aztán elkérte a szobalánya új ruháját azzal az ígérettel, hogy majd kap másikat, egyszerű frizurát fésültetett magának, és lehajtott fejjel, óvatosan besurrant a Törvény Házába. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy most nem mehet a főbejáraton át, meg kellett keresnie a cselédbejárót.
Ennek volt annyi előnye, hogy azonnal megtalálta a felmosóvödröket, amiket máskülönben még csak nem is látott az épületben.
- Az istenek velem vannak – gondolta enyhe megkönnyebbüléssel, nagy nehezen vizet töltött az egyik vödörbe, keresett egy rongyot, aztán elindult a kis, eldugott szoba felé, ahol a tárgyalások jegyzőkönyveit tartották. Apja ijedtségéből arra következtetett, hogy a magasrangú férfiak tudnak valamit Firielről, és tudta, hogy minden szót feljegyeznek, ami egy gyűlésen elhangzik, vagy legalábbis megpróbálják. Vollis egyik barátja eleget zsörtölődött a tehetségtelen írnokokon, akiket neki kellett ellenőriznie.
- Ligris szokta ezt a szobát takarítani – jelentette ki az egyik őr nyersen, miközben gyanakodva végigmérte Nireant. Nem tudta volna megmondani, miért, de valami nem tetszett neki a lányban, de nehezére esett elhinnie, hogy tényleg egy szolga áll előtte.
- Ligris beteg – felelte Nirean enyhe főhajtás után, aztán kapkodva hozzátette – uram. Már tegnap is szédült, úgy kellett hazakísérni.
- Micsoda szerencse, hogy legalább azt megmondják reggel, ha nekünk kell helyettesíteni valakit – morgott az őr, miközben a társa megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót. Nirean halkan felsóhajtott, mikor végre bent állt a szobában.
Letette a vödröt, és kihúzott egy csatot a hajából, hogy azzal nyissa ki a szekrényeket. Otthon már megpróbálkozott néhány zárral a szobájában, és tűrhetően boldogult. Mindössze azzal nem számolt, hogy itt bonyolultabb szerkezetek védték az iratokat, mint amiket valaha is látott, pedig a családja sosem érte be az egyszerűvel. Röviden, ezekkel aztán küszködhet, amíg az őrök meg nem unják a várakozást, akkor sem jut semmire.
Fogalma sem volt róla, miért nem adja fel egyszerűen, de azért körbenézett, hátha nyitva maradt valamelyik szekrény, de csak az elmúlt harminc év pénzügyi adatait találta meg.
2448 vége: falon belül 5 890, falon kívül 364 fő, 960 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai
2449 vége: falon belül 5 637, falon kívül 598 fő
2450 vége: falon belül 5 875, falon kívül 758 fő
2451 vége: falon belül 6 140, falon kívül 886 fő
2452 vége: falon belül 6 259, falon kívül 913 fő, a vezetőség egyhangúlag szükségesnek látta az adóemelést
2453 vége: falon belül 5 975, falon kívül 136, fő, 1 235 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai
2454 vége: falon belül 5 764, falon kívül 335 fő,
2455 vége: falon belül 5 833, falon kívül 489 fő,
2456 vége: falon belül 5 502, falon kívül 583, fő adócsökkentés a súlyos aszályra való tekintettel, háromszáz ember visszajöhet
2457 vége: falon belül 6 071, falon kívül 647
2458 vége: falon belül 5 736, falon kívül 83, 895 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai
Leginkább ez és az ehhez hasonlók tűntek fel Nireannak a végtelen hosszúságú éves jelentések között.
- Apám mindig arról beszélt, milyen hiány van a költségvetésben, de a kincstár kifejezetten tömve volt, mikor adót emeltek, ezt nem értem – újra átnézte az adatokat, aztán kénytelen volt nekitámaszkodni a falnak, nehogy összeessen. – Nem a pénzről volt szó. Valaki azt akarta, hogy elég sokan a falon kívülre kerüljenek, de miért? A népesség sosem haladt sokkal túl a hatezren, pedig huszonhat éve majdnem háromezren rekedtek kívül.
Hirtelen rádöbbent, hogy valami sokkal nagyobbat talált, mint azt eredetileg várta. Nem tudhatja meg senki, hogy felfedezte. Vett néhány mély lélegzetet, újra nyugodt arckifejezést erőltetett magára, aztán felemelte a vödröt, és visszatért az őrökhöz. Akik a folyosó végén közeledő lányt figyelték.
- Ligris, úgy tudtam, beteg vagy – kiáltotta az egyik, miközben a másik megpróbálta megfogni Nirean karját, de ő idejében kitért előle, eldobta a vödröt, és futásnak eredt.
Elrohant az értetlen arcú cselédlány mellett, de tudta, hogy a két várőr követi. Mindenesetre a földszint felé vette az irányt, két emeleten át kellett lefelé menekülnie, üldözői időnként majdnem utolérték, és fogalma sem volt róla, hogyan lassíthatná le őket. Váratlan szerencse érte: mikor letért a lépcsőről, a folyosón éppen összegörgették a szőnyeget. Ő könnyen átlépett fölötte, de a szolgák, csak azt látták, hogy két úr üldözi egy társukat, szolidaritásból, mintegy véletlenül megemelték az anyagot, az őrök pedig elbotlottak benne.
A folyosó vége túl messze volt, ezért Nirean inkább megkockáztatta, és megpróbált kinyitni egy ajtót, ami szerencsére nem volt bezárva. Az ablakhoz rohant, hogy kiugorjon rajta, későn vette észre a szobában dolgozó, azaz inkább nem dolgozó írnokot, aki munka helyett az egyik festményt tanulmányozta a falon, és egy pillanat alatt vállon ragadta a menekülő lányt. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, a két lihegő őr is berontott a szobába.
- El ne engedd! A jegyzőkönyveket olvasta, mikor rajtakaptuk.
Az írnok megfordította, és az őrök felé lódította Nireant.
- Fogjátok meg, tőlem még elszabadulna. Vigyük Mendis úrhoz.
Nirean addig kapálózott, amíg ki nem rántotta a jobb karját az egyik őr kezéből, akkor gyorsan orrba vágta a másikat, mire az is elengedte, aztán megpróbált elfutni, de mire kettőt léphetett volna, már újra fogoly volt. Az írnok javaslatára nem bántották, ki tudja, kinek a lánya, ő mégis megértette, hogy semmi esélye sincs a menekülésre. Akkor kihúzta magát, és mikor Mendis elé került, ő már első pillantásra felismerte a viselkedéséből, hogy a lány az ő rendjéből származik.
- Hogy hívnak? Az igazat mondd, kedvesem. Úgy vagy szolga, ahogy én, tehát ha nem ismerem fel a nevet, amit mondasz, tudni fogom, hogy hazudsz.
- Lirdos Nirean – felelte a lány olyan hűvösen, mintha egy ünnepségen mutatkozna be a férfinak.
- Lirdos… Apád nem lesz boldog. Ti ketten, itt maradtok, és nem engeditek megszökni. Te elmész Lirdos Vollisért – bökött az írnokra, aztán elment ellenőrizni, mihez férhetett hozzá a lány. Úgy ítélte, éppen eléghez, hogy az bajt jelentsen. Összehívta a legfontosabb vezetőket.
Hosszú órák múlva Vollis olyan arccal lépett be a lányához, mint aki éveket öregedett, aztán kiküldte az őröket.
- Mit tettél, Nirean?
- Hogy én? Mit tettek a város vezetői? Kiküldték az embereket meghalni! Ezreket, évszázadok óta! Miért? – Látszott rajta, hogy dühös, pedig a hangját sem emelte fel.
- Itt most nem ez a kérdés. Megtudtál valamit, amit nem lett volna szabad, és a vezetőség meg akarja akadályozni, hogy bárkinek elmond. Csak egy lehetőséget látnak erre.
Nirean rövid ideig az apja megtört arcát nézte, aztán megértette.
- Ha meghalok – rövid szünetet tartott, aztán eszébe jutott valami. – Sokan megkérdeznék, mi történt. Őket is elhallgattatnák?
- Mindenki tudja, mi történik az áldozattal.
- Tehát belőlem is az lesz.
- Torsen tiltakozik. Azt mondja, te szinte már az övé vagy, és az esküvő után rá tud venni téged, hogy önszántadból hallgass.
- És az esküvőig?
- Erre van a vezetőségnek egy régi, jól bevált módszere. Ha beszélsz, valakit véletlenül baleset fog érni. Először is azt, aki a legcsekélyebb jelét mutatja, hogy tud valamit.
Nirean elfordult, hogy feldolgozza az információt.
- Mi ér ennyit? Egyáltalán, hogy maradhatott ez ilyen sokáig titokban? Miért kell azoknak az embereknek meghalniuk? Megérdemlem, hogy tudjam.
- Az emberek azt hiszik, a Démonok azért mennek el, mert mi feláldozunk valakit. Ez nem igaz – mondta Vollis rövid tétovázás után. – Senki sem tudja, mit akarnak igazából, de az biztos, hogy csak akkor mennek el, ha elég sok ember elpusztítottak. A templom védelmet nyújt, egy bizonyos területen. Hatezer ember még bejuthat, de csak ennyi. Miután mindenki lejutott, a legmagasabb rangú pap működésbe hoz valamiféle erőteret vagy varázslatot, a tudósok évszázadok óta próbálnak rájönni, mi az. Megakadályozza, hogy az emberek áthaladjanak rajta. De erről sem tudhat senki, ezért azok, akik egy hasonló szerkezetet vizsgálnak, azt sem tudják, mi az, kint élnek a hegyekben, észrevétlenül. Mi úgy határoztunk, hogy a vakszerencse döntése helyett az kap védelmet, aki tesz is érte valamit.
- Akkor mire való az áldozat?
- Nem egyértelmű? Figyelemelterelés. Amíg mi is megfizetjük a védelem árát, ráadásul ennyi ceremóniával, az emberek nyugodtak, bíznak bennünk és az istenekben.
- Ez visszataszító. Hányan vállalták közülük valóban önként a szerepet? Mi alapján választjátok ki őket?
- Leginkább, hogy ki tagadja meg az engedelmességet.
- Ha férfi áldozatokról lenne szó, megérteném. Ők is hallják azt, amit én, de nem fogadják el. De a lányok? – rövid ideig gondolkodott. – Firiel egyszer azt mondta, fél, hogy az egyik katonához kell hozzámennie. Tiltakozott, ugye?
- Úgy van.
Nirean a szája elé kapta a kezét, elszörnyedve rázta a fejét, aztán eszébe jutott valami, amit kimondani is alig mert.
- Ha én leszek az áldozat… akkor rá nincs szükség.
- Számodra van másik megoldás. Neki nincs – csattant fel az apja, mikor megértette, mit jelentenek ezek a szavak.
- Firiel a halál torkában áll, hallgatásra bírhatja a tanács. Felteszem, már van is rá ötletük – felelte a lány, kissé undorodva. – Elengedik, vagy nem?
- Nincs precedens két áldozatra. Felteszem, igen. Nirean, kérlek…
- Megteszem, apám – jelentette ki a lány remegő hangon, de eltökélten. – Nem leszek Torsen Davir asszonya, és nem élek mások élete árán. Megteszem.
(Ha valaki véleményt akarna írni, szúrja be a fejezet után nyugodtan.)
Tyúkanyó százados és a fiókái
Dorese
Dorese
Dorese-ben és a hozzá hasonló medievi városokban egy dolog volt, amiért az emberek minden árat képesek voltak megfizetni: a biztonság. A közemberek számára ez csak terményeket, pénzt jelentett, az adózás után pedig vagy kibírták a következő aratásig, vagy nem. Aki nem fizetett eleget, azt családostul kihurcolták a városfalon kívülre, és ott már nem csak az éhezéstől kellett félniük.
Senki sem tudta előre megmondani, mikor tárul fel újra a Félelmek Köre, de ha ez megtörtént, mindössze egyetlen hely nyújtott biztonságot: a templom. A város minden pontján le lehetett jutni a katakombákba, ha az őrszemek megfújták a kürtöket, a szent hely, a közös ima, vagy talán a felsőbb rétegek áldozata megvédte az embereket. De csak azok juthattak le ide, akik betartották a törvényeket, és persze eleget fizettek. A városfalon kívül élők pedig… Eltűntek. Csak ők, a házaik, a bútoraik, mindenük megmaradt. Amíg újabb szerencsétleneket toloncoltak ki, akik ezekből próbáltak legalább a kezdetekben kényelmesen élni.
A rendszert a papság és a várőrség tartotta fenn. Előbbiek azzal nyugtatták a népet, hogy a védelmet ki lehet érdemelni az isteneknek tetsző élettel, utóbbiak pedig egyszerűen kizavarták az elégedetlenkedőket a városból. Ők éltek a lehető legnagyobb nyugalomban – kevés ok volt, amiért egy papot vagy egy várőrt kiutasítottak volna, talán csak az utóbbi kaszt alacsonyabb rangú tagjait, akik ilyen vagy olyan indokból haladékot akartak adni egy családnak.
Adót nem fizettek, csak egyet, minden alkalommal, mikor megnyílt a Félelmek Köre, és eljöttek a Pusztítás Démonai: egy fiatal lányt vagy egy fiút, akit a városfal közelében kötöztek ki. Nagyjából másfél-két évvel a legutolsó Eljövetel után valaki mindig felajánlkozott, többnyire minden előjel nélkül, senki sem beszélhetett vele, míg el nem érkezett az idő, hogy az áldozat megjelenjen a rettegők előtt a templomban, aztán nem látta őt senki, soha többé. Időnként azok is eltűntek, akik kivitték őt a városból, ha így akarták a Démonok.
Úgy kétezer-ötszáz éve ment ez így Dorese-ben, mikor Emotten Firielre került a sor. A lány elzárkózott mindenki elől, hogy felkészülhessen. De hajdani legjobb barátnője, Lirdos Nirean ebbe nem volt hajlandó beletörődni.
Ismerte Firielt, kedves volt, derűs, elégedett, de nem túl bátor. Mielőtt utoljára elváltak, még az egyik papfiúról áradozott, új ruhára akarta rábeszélni a szüleit. Néha feszültnek tűnt, de csak ha a családja közelében állt egy várőr, egyszerűen semmi sem utalt arra, hogy el akarná dobni magától az életet. Nirean próbálta megtudni, miért döntött így, de Firiel anyja csak zokogott, a testvérei szintén nem értettek semmit, az apja pedig, akit csak hosszú napok után tudott elérni, mereven csak arra kérte, fogadja el a barátja döntését. Senki sem ismerte a lányt annyira, hogy tudja, sosem fogja ezt tenni.
Ha beszélhetett volna Firiellel, talán belenyugszik, ő talán meg tudta volna győzni arról, hogy így lesz a legjobb, hogy már nem változtathat semmi, de legfőképp, hogy ez teljesen az ő döntése volt. Életében először Nirean úgy érezte, hogy Dorese-ben valami titok lappang, és ő tudni akarta, mi az.
A legtöbb korabeli paplány ritkán beszélt az apjával, önként szinte soha. Ő néha felkereste Lirdos Vollist, nem sok közös témájuk volt ugyan, de a kötelező tiszteleten kívül megbízott az értékítéletében, és most pontosan erre volt szüksége.
- Üdvözlet, apám – lépett be apja dolgozószobájába, aki egy intéssel elküldte az alacsonyabb rangú papokat.
- Üdvözlet, lányom. Nem vártalak ebben az órában. De örülök, hogy itt vagy, valamiről beszélnünk kell – komorodott el a férfi arca. – Ülj le, kérlek.
- Történt valami?
- Igen, leányom, az életed nemsokára megváltozik. Beléptél már abba a korba, mikor a legtöbb lány férjhez megy. Ezt a napokban ki is hirdettük. Torsen Davirr pedig kijelentette, hogy igényt tart rád.
- Az istenekre – suttogta Nirean, de a testtartása nem változott, csupán a szemébe ült ki a félelem. – Csak ő, senki más?
- Jó férjed lesz – felelte Vollis, de nem nézett a lánya szemébe.
- Nem lesz az, és ezt mindketten tudjuk.
Vollis felsóhajtott. Minden héten más elgyötört arcú szolgálóról suttogták, hogy Torsen a hálószobájába hívta estére, de ezt képtelen volt bevallani a lányának. Ő csak azt tudta, hogy a várőr erős, modortalan, szeret aljas tréfákat űzni mások rovására, elsöpör mindenkit, aki az útjában áll, és elég hatalmas, hogy ezt bármikor megtehesse.
- Senki sem akar szembekerülni vele. Olyan kérő, akit nincs jogom elutasítani. Nem látok kiutat, sajnálom.
- Úgy tudtam, még nem akar asszonyi panaszkodást hallani a kastélyában, ahogy ő fogalmazott.
- Nirean, rólad csak egy dolgot tudnak az emberek – mosolyodott el Vollis keserűen. – Hogy sosem panaszkodsz.
Mindig büszke volt a lánya önuralmára. Ha tudta volna, hogy éppen ezért választják ki egy szörnyű házasságra… Egy ideig csendben ültek egymással szemben, Nirean gondolkozás helyett inkább megnyugodni próbált.
- Beszélni akartál velem valamiről, mikor idejöttél – próbált témát váltani az apja.
- Igen, Firielről.
- Az istenekre, Nirean, kérlek, tekintsd őt halottnak. Engedd el a múltat.
- Nem akart áldozat lenni, ebben biztos vagyok.
- Senki sem fog mondani semmit. Ha faggatózol, csak bajba kerülsz.
- Torsen Davirr asszonya leszek – mosolyodott el a lány keserűen, alig észrevehetően.
- Ne tégy semmi ostobaságot. Ez a házasság nagy lehetőség a fivéreidnek. Nagyobb, mint az, hogy az apjuk a kincstár őrzőinek egyike.
- Értem. Engedelmével, apám, sok mindent kell átgondolnom – felelte Nirean nyugodtan, aztán apja bólintására felállt, és a saját szobájába ment. Elküldte a szobalányt, és megpróbálta elnyomni a dühét, félelmét, kétségbeesését, ezúttal sikertelenül. Sírva fakadt.
Vollis azt mondta, bajba kerülhet, de nem volt vesztenivalója. Tudni akarta az igazat, már csak azért is, mert talán egész hátralévő életében ez az utolsó alkalom, mikor függetlenül cselekedhet. Pár napig gondolkodott, hogyan osonjon be a jegyzőkönyvekhez, aztán elkérte a szobalánya új ruháját azzal az ígérettel, hogy majd kap másikat, egyszerű frizurát fésültetett magának, és lehajtott fejjel, óvatosan besurrant a Törvény Házába. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy most nem mehet a főbejáraton át, meg kellett keresnie a cselédbejárót.
Ennek volt annyi előnye, hogy azonnal megtalálta a felmosóvödröket, amiket máskülönben még csak nem is látott az épületben.
- Az istenek velem vannak – gondolta enyhe megkönnyebbüléssel, nagy nehezen vizet töltött az egyik vödörbe, keresett egy rongyot, aztán elindult a kis, eldugott szoba felé, ahol a tárgyalások jegyzőkönyveit tartották. Apja ijedtségéből arra következtetett, hogy a magasrangú férfiak tudnak valamit Firielről, és tudta, hogy minden szót feljegyeznek, ami egy gyűlésen elhangzik, vagy legalábbis megpróbálják. Vollis egyik barátja eleget zsörtölődött a tehetségtelen írnokokon, akiket neki kellett ellenőriznie.
- Ligris szokta ezt a szobát takarítani – jelentette ki az egyik őr nyersen, miközben gyanakodva végigmérte Nireant. Nem tudta volna megmondani, miért, de valami nem tetszett neki a lányban, de nehezére esett elhinnie, hogy tényleg egy szolga áll előtte.
- Ligris beteg – felelte Nirean enyhe főhajtás után, aztán kapkodva hozzátette – uram. Már tegnap is szédült, úgy kellett hazakísérni.
- Micsoda szerencse, hogy legalább azt megmondják reggel, ha nekünk kell helyettesíteni valakit – morgott az őr, miközben a társa megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót. Nirean halkan felsóhajtott, mikor végre bent állt a szobában.
Letette a vödröt, és kihúzott egy csatot a hajából, hogy azzal nyissa ki a szekrényeket. Otthon már megpróbálkozott néhány zárral a szobájában, és tűrhetően boldogult. Mindössze azzal nem számolt, hogy itt bonyolultabb szerkezetek védték az iratokat, mint amiket valaha is látott, pedig a családja sosem érte be az egyszerűvel. Röviden, ezekkel aztán küszködhet, amíg az őrök meg nem unják a várakozást, akkor sem jut semmire.
Fogalma sem volt róla, miért nem adja fel egyszerűen, de azért körbenézett, hátha nyitva maradt valamelyik szekrény, de csak az elmúlt harminc év pénzügyi adatait találta meg.
2448 vége: falon belül 5 890, falon kívül 364 fő, 960 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai
2449 vége: falon belül 5 637, falon kívül 598 fő
2450 vége: falon belül 5 875, falon kívül 758 fő
2451 vége: falon belül 6 140, falon kívül 886 fő
2452 vége: falon belül 6 259, falon kívül 913 fő, a vezetőség egyhangúlag szükségesnek látta az adóemelést
2453 vége: falon belül 5 975, falon kívül 136, fő, 1 235 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai
2454 vége: falon belül 5 764, falon kívül 335 fő,
2455 vége: falon belül 5 833, falon kívül 489 fő,
2456 vége: falon belül 5 502, falon kívül 583, fő adócsökkentés a súlyos aszályra való tekintettel, háromszáz ember visszajöhet
2457 vége: falon belül 6 071, falon kívül 647
2458 vége: falon belül 5 736, falon kívül 83, 895 főt ragadtak el a Pusztítás Démonai
Leginkább ez és az ehhez hasonlók tűntek fel Nireannak a végtelen hosszúságú éves jelentések között.
- Apám mindig arról beszélt, milyen hiány van a költségvetésben, de a kincstár kifejezetten tömve volt, mikor adót emeltek, ezt nem értem – újra átnézte az adatokat, aztán kénytelen volt nekitámaszkodni a falnak, nehogy összeessen. – Nem a pénzről volt szó. Valaki azt akarta, hogy elég sokan a falon kívülre kerüljenek, de miért? A népesség sosem haladt sokkal túl a hatezren, pedig huszonhat éve majdnem háromezren rekedtek kívül.
Hirtelen rádöbbent, hogy valami sokkal nagyobbat talált, mint azt eredetileg várta. Nem tudhatja meg senki, hogy felfedezte. Vett néhány mély lélegzetet, újra nyugodt arckifejezést erőltetett magára, aztán felemelte a vödröt, és visszatért az őrökhöz. Akik a folyosó végén közeledő lányt figyelték.
- Ligris, úgy tudtam, beteg vagy – kiáltotta az egyik, miközben a másik megpróbálta megfogni Nirean karját, de ő idejében kitért előle, eldobta a vödröt, és futásnak eredt.
Elrohant az értetlen arcú cselédlány mellett, de tudta, hogy a két várőr követi. Mindenesetre a földszint felé vette az irányt, két emeleten át kellett lefelé menekülnie, üldözői időnként majdnem utolérték, és fogalma sem volt róla, hogyan lassíthatná le őket. Váratlan szerencse érte: mikor letért a lépcsőről, a folyosón éppen összegörgették a szőnyeget. Ő könnyen átlépett fölötte, de a szolgák, csak azt látták, hogy két úr üldözi egy társukat, szolidaritásból, mintegy véletlenül megemelték az anyagot, az őrök pedig elbotlottak benne.
A folyosó vége túl messze volt, ezért Nirean inkább megkockáztatta, és megpróbált kinyitni egy ajtót, ami szerencsére nem volt bezárva. Az ablakhoz rohant, hogy kiugorjon rajta, későn vette észre a szobában dolgozó, azaz inkább nem dolgozó írnokot, aki munka helyett az egyik festményt tanulmányozta a falon, és egy pillanat alatt vállon ragadta a menekülő lányt. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, a két lihegő őr is berontott a szobába.
- El ne engedd! A jegyzőkönyveket olvasta, mikor rajtakaptuk.
Az írnok megfordította, és az őrök felé lódította Nireant.
- Fogjátok meg, tőlem még elszabadulna. Vigyük Mendis úrhoz.
Nirean addig kapálózott, amíg ki nem rántotta a jobb karját az egyik őr kezéből, akkor gyorsan orrba vágta a másikat, mire az is elengedte, aztán megpróbált elfutni, de mire kettőt léphetett volna, már újra fogoly volt. Az írnok javaslatára nem bántották, ki tudja, kinek a lánya, ő mégis megértette, hogy semmi esélye sincs a menekülésre. Akkor kihúzta magát, és mikor Mendis elé került, ő már első pillantásra felismerte a viselkedéséből, hogy a lány az ő rendjéből származik.
- Hogy hívnak? Az igazat mondd, kedvesem. Úgy vagy szolga, ahogy én, tehát ha nem ismerem fel a nevet, amit mondasz, tudni fogom, hogy hazudsz.
- Lirdos Nirean – felelte a lány olyan hűvösen, mintha egy ünnepségen mutatkozna be a férfinak.
- Lirdos… Apád nem lesz boldog. Ti ketten, itt maradtok, és nem engeditek megszökni. Te elmész Lirdos Vollisért – bökött az írnokra, aztán elment ellenőrizni, mihez férhetett hozzá a lány. Úgy ítélte, éppen eléghez, hogy az bajt jelentsen. Összehívta a legfontosabb vezetőket.
Hosszú órák múlva Vollis olyan arccal lépett be a lányához, mint aki éveket öregedett, aztán kiküldte az őröket.
- Mit tettél, Nirean?
- Hogy én? Mit tettek a város vezetői? Kiküldték az embereket meghalni! Ezreket, évszázadok óta! Miért? – Látszott rajta, hogy dühös, pedig a hangját sem emelte fel.
- Itt most nem ez a kérdés. Megtudtál valamit, amit nem lett volna szabad, és a vezetőség meg akarja akadályozni, hogy bárkinek elmond. Csak egy lehetőséget látnak erre.
Nirean rövid ideig az apja megtört arcát nézte, aztán megértette.
- Ha meghalok – rövid szünetet tartott, aztán eszébe jutott valami. – Sokan megkérdeznék, mi történt. Őket is elhallgattatnák?
- Mindenki tudja, mi történik az áldozattal.
- Tehát belőlem is az lesz.
- Torsen tiltakozik. Azt mondja, te szinte már az övé vagy, és az esküvő után rá tud venni téged, hogy önszántadból hallgass.
- És az esküvőig?
- Erre van a vezetőségnek egy régi, jól bevált módszere. Ha beszélsz, valakit véletlenül baleset fog érni. Először is azt, aki a legcsekélyebb jelét mutatja, hogy tud valamit.
Nirean elfordult, hogy feldolgozza az információt.
- Mi ér ennyit? Egyáltalán, hogy maradhatott ez ilyen sokáig titokban? Miért kell azoknak az embereknek meghalniuk? Megérdemlem, hogy tudjam.
- Az emberek azt hiszik, a Démonok azért mennek el, mert mi feláldozunk valakit. Ez nem igaz – mondta Vollis rövid tétovázás után. – Senki sem tudja, mit akarnak igazából, de az biztos, hogy csak akkor mennek el, ha elég sok ember elpusztítottak. A templom védelmet nyújt, egy bizonyos területen. Hatezer ember még bejuthat, de csak ennyi. Miután mindenki lejutott, a legmagasabb rangú pap működésbe hoz valamiféle erőteret vagy varázslatot, a tudósok évszázadok óta próbálnak rájönni, mi az. Megakadályozza, hogy az emberek áthaladjanak rajta. De erről sem tudhat senki, ezért azok, akik egy hasonló szerkezetet vizsgálnak, azt sem tudják, mi az, kint élnek a hegyekben, észrevétlenül. Mi úgy határoztunk, hogy a vakszerencse döntése helyett az kap védelmet, aki tesz is érte valamit.
- Akkor mire való az áldozat?
- Nem egyértelmű? Figyelemelterelés. Amíg mi is megfizetjük a védelem árát, ráadásul ennyi ceremóniával, az emberek nyugodtak, bíznak bennünk és az istenekben.
- Ez visszataszító. Hányan vállalták közülük valóban önként a szerepet? Mi alapján választjátok ki őket?
- Leginkább, hogy ki tagadja meg az engedelmességet.
- Ha férfi áldozatokról lenne szó, megérteném. Ők is hallják azt, amit én, de nem fogadják el. De a lányok? – rövid ideig gondolkodott. – Firiel egyszer azt mondta, fél, hogy az egyik katonához kell hozzámennie. Tiltakozott, ugye?
- Úgy van.
Nirean a szája elé kapta a kezét, elszörnyedve rázta a fejét, aztán eszébe jutott valami, amit kimondani is alig mert.
- Ha én leszek az áldozat… akkor rá nincs szükség.
- Számodra van másik megoldás. Neki nincs – csattant fel az apja, mikor megértette, mit jelentenek ezek a szavak.
- Firiel a halál torkában áll, hallgatásra bírhatja a tanács. Felteszem, már van is rá ötletük – felelte a lány, kissé undorodva. – Elengedik, vagy nem?
- Nincs precedens két áldozatra. Felteszem, igen. Nirean, kérlek…
- Megteszem, apám – jelentette ki a lány remegő hangon, de eltökélten. – Nem leszek Torsen Davir asszonya, és nem élek mások élete árán. Megteszem.
(Ha valaki véleményt akarna írni, szúrja be a fejezet után nyugodtan.)
