ESET
Nem várt aktivitás
Nem várt aktivitás
Jelen
Csillagkapu Parancsnokság
Colorado, Cheyenne hegység
Walter Norman „Harriman” Davis főtörzsőrmester imádta az éjszakai szolgálatot. Igazság szerint, minden szolgálatot szeretett, ha azt a Csillagkapu Parancsnokságon tölthette el. Bár nem volt CsK egység tagja, és nem rendelkezett harctéri tapasztalatokkal – már leszámítva azokat az eseteket, mikor valamilyen idegen faj megszállta a létesítményt, vagy az azóta elpusztult X-303 Prometheuson kellett dolgoznia – mégis úgy érezte, hogy legalább olyan fontos tagja a Csillagkapu Programnak, mint Hank Landry tábornok vagy a CsK-1 tagjai. Elvégre, nem sok ember van, aki kezelheti a csillagkaput, az egész program szívét. Egész pontosan négyen részesülhettek abban a megtiszteltetésben, hogy „ékzár fickónak” nevezzék őket. Igaz, Laara Davis őrmester nő volt, de a lényegen ez nem változtat.
Ráadásul, önmagát valamilyen szinten kiváltságosnak tartotta. A legtöbb operátorral ellentétben ő ugyanis járt már külső helyszínen, repült az egyik űrhajóval, és eddig mindegyik bázisparancsnok a közelében tartotta, mint afféle titkárt, vagy katonásabban fogalmazva, tiszti szolgát. Persze hivatalosan a lóti-futi munkák, az űrhajókra szállás és a többi ilyesmi nem is tartozott a munkaköri leírásába, de Walter nem bánkódott emiatt. Szívesen elvégzett mindent, legyen az Al’keshekre való lövöldözés az X-303-assal, vagy személyi akták bevitele a bázis parancsnokához. Ha pedig nem ezt csinálta, akkor ki-be kapcsolata a csillagkaput, működtette az UAV-ket (angol rövidítés, jelentése: Unmanned Aerial Vehicle; magyarul: embernélküli légi eszköz) és MALP-okat (angol rövidítés, jelentése: Mobile Analytic Laboratory Probe; magyarul: mobil elemző laboratórium szonda), beszélt a bevetésen lévő csapatokkal, s ami a legfontosabb, kezelte az íriszt, mely elválasztotta a Földet az inváziós seregektől. Az őrmester éppen emiatt tartotta igazán különlegesnek ezt a munkát. Az írisz, mellyel tulajdonképpen a kezében van a Föld és a visszatérő CsK egységek sorsa. Ha habozik, ha rosszul dönt, életek veszhetnek oda.
Persze, az főtörzsőrmester gondolatai, mint mindig, most is kicsit túlzóak voltak. Előre nem tervezett külső aktivitásnál, azaz mikor nem várnak senkit a csillagkapun keresztül, mindig befut a vezérlőbe az ügyeletes tiszt, vagy ha Landry tábornok a bázison van, akkor ő maga. Így Walter önhatalmúlag csak akkor nyithatná ki az Íriszt, ha személye lenne a legmagasabb rangú katona a vezérlőben. Ilyenre viszont még nem volt precedens. S bár Walter maga is tudta ezt, hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy felsőbb utasítás nélkül még diagnosztikát sem futtathat a kapun, nemhogy játsszon az Írisszel.
Erre az esetre a mai éjszaka is tökéletes példa volt. A bázison csak néhány SF (Security Force; magyarul biztonsági egység), az éjszakázásra hajlamos tudósok és a technikusi és egészségügyi állomány éjjeli műszaka tartózkodott. Mint minden este, ha éppen nincs krízis. A CsK egységek közül hat kint volt másik bolygón, a többiek otthon aludtak a kényelmes ágyukban. Éjjelente csak akkor indítottak csapatokat, ha előre megbeszélt találkozó volt valahol, és az a Földön éppen sötétedés utánra esett.
Nyugalom honolt a bázison. Legalábbis addig, amíg a csillagkapu derült égből villámcsapás módjára fel nem éledt. Az első ékzár a vészjelző lámpákkal és a harsonákkal egyszerre villant fel. Walter ijedtében elejtette kávéspoharát és képregényét. Lábait a pultról a földre ejtette, szétfröcskölve a széke alatt összegyűlt sötétbarna lét. A terembe tartózkodó másik operátor lehuppant mellé. Valentine őrmester a rendszerek működéséért és tartalékosként volt jelen, ha esetleg történne valami Walterrel. Rajtuk kívül még három tudós őgyelgett arrafelé, akik most abbahagyták munkájukat és az ablakon túl elterülő indítócsarnokot uraló kapura meredtek.
A harmadik ékzár felvillanásával párhuzamban Walter rátenyerelt az íriszt működésbe hozó tenyérazonosító lapjára. Ezt a rendszert lassan nyolc éve léptették életbe, mikor kiderült, hogy az embertől teljes mértékben különböző, nem mellesleg láthatatlan reetou faj képes más munkaállomásokról vezérelni a kapu elsődleges védelmi vonalát. Azóta csak a meghatalmazottak nyithatták ki vagy csukhatták be a trinium és titán ötvözetéből készült lapokat. Melyek most is, mint mindig, gond nélkül a helyükre csusszantak, teljesen zárt koronggá téve a kaput.
- Nem várt külső aktivitás – szólt bele Walter a mikrofonba.
Szavai végigvisszhangoztak az egész bázison. Ekkor jelent meg a felső emeletre vezető lépcsőkön Landry tábornok. Tulajdonképpen neki nem kellett volna bent lennie, de be akarta pótolni a lemaradását a papírmunkával, ezért úgy döntött, az éjszakát is bent tölti. Persze mikor meghozta ezt a döntést, nem volt szó nem tervezett bejövő féregjáratokról. Utálta az ilyesmit. A „nem várt külső aktivitás” mindig rosszat jelentett. Ha szerencsések voltak, akkor csak egy inváziós sereg, vagy néhány csillagkapu-turista jön, akik nem tudnak a Földi kapu védelméről, nem szólnak előre és anyagtalanul szétkenődnek az íriszen. Ez jó dolog volt, mert nem igényelt sok adminisztrációs munkát. Nem kellett jelentéseket hallgatnia, nincs szükség orvosra, vizsgálatokra, elmarad a krízis, és a többi hacacáré. Maximum ráállítja Silert, Cartert, Lee-t vagy Hailey-t, hogy derítsék ki, kiből lett „légy a szélvédőn”. Amennyiben nincs szerencséjük, úgy egy CsK egység tér vissza idő előtt, mert éppen lőnek rájuk a Ba’alhoz hű jaffák, az Ori harcosai, esetleg egy eddig fel nem fedezett ellenség. Ez pedig mérhetetlen munkát vonna maga után, aminek nem igazán örülne, pláne, ha még haláleset is történik. Azt sose szerette.
Miközben leviharzott a lépcsőn, örömmel konstatálta, hogy a védelmi egységek már felsorakoztak a kapu előtt. Ketten a rámpa két szélén felállított M2HB géppuskákra markoltak rá, a többiek M16-osokat szorongattak. Ha valaki illetéktelen átjutna az íriszen, azonnal lelőnék. Persze mindenki jól tudta, hogy egy teljes inváziót nem tudnának megállítani a katonák, ezért volt több lépcsős a védelem. Az íriszen és a védelmi alakulaton kívül a kaput pillanatok alatt deaktiválhatták, az indítócsarnokot, és ha szükséges, az egész bázist elszigetelhették, illetve ott volt az önmegsemmisítő is.
Egy időben Hammond tábornok és az akkor még ezredes Jack O’Neill szorgalmaztak egy olyan megoldást, hogy a katonákat ciánnal váltsák fel. Vagyis, ha nem várt féregjárat jön létre, egyszerűen hermetikusan elzárják az indítócsarnokot, aztán ha kiderül, hogy az utazók ellenséges szándékúak és átjutnak az íriszen, rájuk nyitják a gázcsapot. A cián szépen végez velük, és mindenki boldog, főleg azok, akiknek nem kockáztatták az életét. Az ötletet azonban megvétózták az okosok, mondván, hogy egyrészt veszélyes, ugyanis a ciánt a bázisra is rá lehetne ereszteni, másrészt semmit sem ér, ha gépek vagy szkafanderes lények jönnek, esetleg olyan idegenek, akik a ciánt ételízesítőnek, ne adj isten, ajzószernek használják. Szóval, cián nem lett, és a katonák tíz év után is szorgalmasan benyomulnak a harchoz kicsi csarnokba, kockára téve az életüket.
A csillagkapu megnyílt. A szerkezet túlfelén a falról visszatükröződött az eseményhorizont ragyogó kékesfehér fénye. Mivel az íriszt pár mikronra helyezték el a függőleges vízfal benyomását keltő jelenségtől, így a féregjárat létrejöttekor keletkező instabil energiaörvény nem tehet kárt benne.
- Jelentést, Walter – mondta Landry belelépve a Walter széke mellett összegyűlt kávétócsába. Rosszalló pillantást vetette az őrmesterre, aki úgy tett, mintha semmit sem látna. Miután a tábornok letudta a dorgálást, a kapura meredve. Magában buzgón imádkozott az égiekhez, hogy ne legyen semmi bonyodalom. Semmiféle idegen entitás, se ori, se goa’uld, se tok’ra, se semmi. Sőt, legyen ez az egész az első eset, hogy látják, amint a kapu automatikusan feltárcsáz egy másikat, hogy frissítse önmagát. Sajnos, ezt azonnal elvethette, hiszen mivel a Földön kapunak nem saját, hanem az emberek által épített tárcsázója volt, az automatikus frissítéshez meg az eredeti DHD (angol rövidítés, jelentése: Dial Home Device, magyarul: otthon tárcsázó eszköz; tárcsázó) kellett.
Walter az egyik monitort szuggerálta, hogy jelenjen meg rajta valami. Úgy is lett.
- Megérkezett az IDC (angol rövidítés, jelentése: Iris Deactivation Code; magyarul: íriszt kikapcsoló kód). A CsK-13 az, Farrell ezredes.
- Csak hét óra múlva kéne érkezniük – morogta Landry keserédesen. Ennyit az imáiról. Ha Farrell ezredes a vártnál előbb tér vissza egy diplomáciai útról, az diplomáciai katasztrófát jelentett. Jó esetben csak mosolyszünetet tartanak egy újabb idegen világgal, rosszban háborúban állnak még egy földönkívüli fajjal. – Íriszt kinyitni – odahajolt a mikrofonhoz. – Védelmi egységek, készenlétbe. Orvosi egységeket az indítócsarnokba.
Szavaira a kapu előtt sorakozó katonák becélozták a félre csúszó írisz mögül előbukkanó ragyogó, hullámzó eseményhorizontot. Feszült várakozás következett. A komputer most elküldi a GDO-ra a jelzést, hogy szabad az út, mire a CsK-13, és feltételezhetően a velük tartó CsK-22, tagjai belépnek a féregjáratba, a másodperc tört része alatt átszáguldanak a galaxison, majd kilépnek a Parancsnokságon.
A kilépés ezúttal kiszáguldás volt. Farrell valószínűleg rohanva lépett be a kapuba, s mivel a sebesség a túlsóvégen is megmarad – ha jól működnek a protokollok -, így továbbra is futott. A rámpa lejtőén azonban elvesztette az egyensúlyát, hasra esett és legurult a fémlejtő aljára. Elfojtott, fájdalmas hangon káromkodott. Mozgása nyomán vérfoltok maradtak a rácsozaton, és erősen markolta az oldalát, és a homloka is vérzett. Ám hiába a sérülések és az esés, az ezredesben a rutin dolgozott. Mit sem törődve a fájdalommal talpra állt és lehúzott fejjel, hogy kerülje a védelmisek lővonalát, elhúzódott a rámpától, egészen a baloldali ajtóig. Ott a falnak dőlve idegesen meredt a kapura.
Landry tábornok, ha lehet, most még feszültebb volt. A CsK-13-at egy békés diplomáciai útra küldte el a CsK-22-vel együtt. A két csapat hónapok óta tárgyalt a huszari és korgan fajokkal, hogy kereskedelmi kapcsolatot létesítsenek és megosszák egymás technológiáit. Illetve, a földiek segítségével sikerült békét kötni a két faj között, mivel hosszú ideig a korganok uralkodtak a huszarik felett, amiért az utóbbiak igencsak mérgesek voltak, annak ellenére, hogy egy polgárháború végett legalább háromszáz éve véget ért az elnyomás.
Mindezek tudatában igencsak idegesítette Landry-t az a két tény, hogy Farrell sérülten ért vissza, míg a CsK-13 másik két tagja és a CsK-22 több percnyi várakozás után sem süvített ki a csillagkapuból. Vérnyomása akkor ütközött neki a plafonnak, mikor a féregjárat megszűnt. Gondolkodás nélkül kiviharzott a teremből, és a lánya, a szépséges Dr. Carolyn Lam kíséretében belépett az indítócsarnokba. Egyetlen dühödt intéssel leintette a még mindig készenlétben lévő katonákat, majd Farrell elé állt.
- Mi a pokol történt, ezredes? – Kérdezte.
- Elnézést – szólt rá Lam erélyesen az apjára. Két ápolóval a sarkában egy hordágyat tolt oda Farrell elé. Mögöttük egy újabb hordágyat hozó fehérruhás csapat érkezett. – Hadd lássam a sérülését – azzal ellenkezést nem tűrve leültette a hordágyra. Félretolta az ezredes kezét és a véráztatta ruhadarabokat, szemügyre vette a sérülést. Azonnal felismerte, nem először látott ilyet.
- Ezt egy golyó ütötte – mondta, miközben az ápolók lecibálták Farrell-ről a mellényét, az ahhoz csatolt oldalfegyvert, és a G36-osát.
- Válaszolna a kérdésemre? – Faggatózott Landry, egyre ingerültebben. Tudomásuk szerint se a korganok, se a huszarik nem használtak szilárd lőszert kilövő fegyvereket. – Mi történt odaát, és hol vannak az emberei?
- Mindjárt jönnek – lihegte az ezredes. Rettenetesen fájt a sebe, akárcsak a feje, de tudta, hogy nem súlyos. Sajnos már elég rutinra tett szert sebesülésekből, így megtudta különböztetni, melyik az, ami csak fáj, és melyikbe halhat bele. – Tömören, a huszarik megtámadták a korganokat. Mi belekeveredtünk a sűrűjébe. Hailey a CsK-22 egy részével a műszaki egyetemen voltak. Én, Benedetti és Tallman a kormányzati épületben. A támadás váratlan volt. Engem eltaláltak… - Lam felhelyezett egy kötést a sebre, hogy amíg a műtőbe érnek, Farrell addig se vérezzen el. – Plussz egy robbanás kicsit a falhoz vágott – mutatott a fejére. A doktornő, mintha csak neki szólt volna a gesztus, azt a sebet is megvizsgálta és nekilátott ellátni. – Harcban a mocskok nem csak sugárfegyvert használnak – folytatta Farrell. – Mivel megszakadt a kapcsolat, Benedetti és Tallman elmentek, hogy megkeresse Hailey-éket. Én a kapuhoz mentem. Tartottam a pozícióm, míg Tallman nem szólt, hogy jönnek, és induljak haza, mielőtt elvérzek.
- És maga teljesítette egy őrnagy parancsát, ezredes? – Kérdezte Landry csípősen. Ekkor a két ápoló már kifelé tolta a hordágyat, így Farrell kénytelen volt elfeküdni. Jól esett neki.
- A műtőbe kell vinnem. Nem tűnik súlyosnak, de ha mást nem, a sebeket össze kell varrni – mondta Lam, annak ellenére, hogy a két férfi úgy beszélgetett egymással, mintha ott sem lenne.
- Tallman átvette a parancsnokságot, miután megsérültem – mondta Farrell, tényleg nem törődve a nővel. A magyarázkodással volt elfoglalva. – A robbanás után rövid időre elvesztettem az eszméletem. Tallman lett a rangidős. Mikor magamhoz tértem, nos… - felmutatta véres jobb kezét. – Nem éreztem magam olyan passzban, hogy visszavegyem a parancsnokságot. Ezért engedelmeskedtem Tallman őrnagynak, uram.
Landry, bár nem tetszett neki, hogy az ezredese csak úgy csapot-papot, csapatot hátrahagyva hazaszaladt, az érvelését elfogadva bólintott. Még kérdezett volna valamit, de a kapu újra bekapcsolt.
- Nem várt külső aktivitás – jelentette Walter a nyilvánvalót, mire a katonák újra célra emelték fegyvereiket. Landry a csarnokban maradt, bár a szabályzat megkövetelte a bázisparancsnok biztonságba vonulását. Egyedül a tűzvonalból állt ki.
- Jönnek – hallotta még Farrell-t, majd az ékzárak csattogásai elnyomták az egyre távolodó ezredes és az orvosok hangját. Miatta már nem aggódott. A lánya jó orvos, seperc alatt helyre hozza a katonáját.
Az ápolók betolták Farrell-t a liftbe. A gyengélkedő hét szinttel feljebb volt. Miközben Lam az embereivel beszélte meg az orvosi teendőket, az ezredes gyors pillantást vetett a kötésére. Vörös folt éktelenkedett a fehér gézlapon, de nem volt teljesen véres. Tehát kezdett alvadni. Ezt jó jelnek vélte. Ezek szerint a sebe inkább felszíni.
- Doki, mondja, megmaradok? – Puhatolózott, mivel abban biztos volt, hogy a doktornő keze alatt életben maradna. De amúgy…
- A golyó csak súrolta – mondta Lam optimizmussal telt hanggal, ujjaival idézőjeleket kaparva a levegőbe, jelezvén, azért több, mint súrolás, de mégsem túl komoly. – Úgy tűnik, nem ért semmi fontosat. Persze biztosat csak alapos vizsgálat után mondhatok.
- Tehát rosszabbnak néz ki, mint amilyen – összegezte Farrell és benyúlt a zubbonya alá.
- Mondhatni – bólintott Lam határozottan.
- Akkor jó – azzal Farrell előrántotta a zatot a gyakorlója alól és három gyors lövéssel leterítette Lamat és a két ápolót. – Sajnálom, doki – ült fel. Fájdalom nyílalt az oldalába. Az a seb rosszabbnak látszott, mint amilyen, de jobban is fájt.
Pietro Benedetti még Farrell-nél is gyorsabban száguldott ki a kapuból. Ám míg az ezredes egyensúlyát vesztve gurult végig a rámpán, addig az őrnagy szélvészként süvített le. Bakancsa nagyot koppant a betonon, ahogy az utolsó egy métert egyetlen ugrással hidalta át.
Landry végignézett Benedettin. A harmincas évei közepén járó férfi le sem tagadhatta volna származását, ízig-vérig olasz volt, annak ellenére, hogy Las Vegasban nőtt fel, és csak akkor járt Olaszországban, mikor a nyár alkalmával a nagyszüleit látogatta meg. Rövid, göndör fekete hajával, lekenyerező mosolyával és átható zöld szemeivel bármilyen nőt levett volna a lábáról. S akkor még szóba sem került, hogy magas és izmos testfelépítésű volt. Mindezek mellett még jó modorban sem szenvedett hiányt. Landry-ben, mikor megismerte Benedettit, felmerült, hogy Farrell csak csapata különbejáratú szívtipróját akarja lecserélni egy másikra.
Mindenesetre ezek most nem számítottak. Elsősorban azért, mert az őrnagy gyakorlója szakadozott és mocskos volt, verejtékező homlokához pedig vérfoltok tapadtak, melyek a halántékán és az ajkán haladtak végig. Sérülései mégsem lehetettek komolyak, mert határozottan, gyorsan mozgott. Körbenézett az indítócsarnokban, egyetlen pillantást vetett a vezérlőre, majd hatalmas lépésekkel Landry előtt termett.
- Farrell? – Kérdezte levegőt kapkodva.
- A gyengélkedőn, de… - nem fejezhette be a mondatot.
Benedetti, mintha rúgón állt volna, kilőtt mellőle. Mire Landry utána fordult, már eltűnt a liftekhez vezető folyosón.
- Őrnagy! – Cuppanó hangok jelezték neki, hogy újabb emberek érkeztek át a kapun. Visszafordulva meglátta a CsK-22 három emberét és Jennifer Hailey századost.
Az alacsony, szőke hajú, termetéhez képest izmos nő egy hústorony segítségével éppen Brewster őrmestert segítette át és engedte le a földre, majd mellé rogyott. Ő sem volt jó bőrben. Ruhája itt-ott megégett, elszakadt, és tetőtől talpig mocskos volt. Halkan lihegett, mindig morózus arcáról mérhetetlen bánat sütött, szemeiből könny csordogált.
- Orvost! – Kiáltotta a hatalmas termetű, a Terminatort idéző Max Krumholtz alhadnagy, aki Brewsterbe próbált életet lehelni. A fiatal őrmester jobb karja megégett, a mellkasát vér borította.
A Lamék után érkezett kettesszámú orvosi csapat azonnal felrohant a rámpán és kezelésbe vették Brewstert. Ő súlyosabban sérült, mint Farrell, de vele ellentétben az őrmestert sugárfegyver találta el. A két ápoló és az orvos szinte egy emberként mozgott. Sebesen ellátták a sérülést, majd a hordágyra fektették a férfit, aztán míg a doktor megkezdte az újjáélesztési eljárást, az ápolók kitolták az ágyat. Még pár pillanatig hallani lehetett, amint az orvos eldarálja, mire lesz szüksége a műtőben.
A csillagkapu eközben bezárult. Landry tanácstalanul nézett végig a kivert csapaton. Egyikük sem úszta meg sérülések nélkül. Brewster a halállal viaskodott, Krumholtz a vállán sérült, talán megvágta. A CsK-22 harmadik embere, Morse törzsőrmester pedig sántított. A csapat parancsnoka pedig…
- Százados – lépett Hailey elé. A nőt csak egy hajszál választotta el a zokogástól. – Hol van Tallman őrnagy?
A kérdés elfújta azt a hajszálat. Hailey szemeiből záporozni kezdtek a könnyek, lábait maga elé húzta és nekidőlt a rámpa korlátjának. Válaszolnia kellett volna a felettese kérdésére, de jelenleg jobban szeretett volna meghalni, eltűnni a világból. Kitépni a szívét, vagy törölni az emlékeit. Bármit, csak valahogy hadd tűntethesse el azt a lelkét kínzó fájdalmat, ami mardosta.
- Százados – hebegte Landry. Ilyen tehetetlenséget ritkán érzett. Egyrészt híján volt az információknak, amik alapján megérthette volna a helyzetet. Annyit biztosra vett, hogy valami nagy disznóság történt a csillagkapu túlsó oldalán, ami a CsK-22 parancsnokára is hatással volt, és amiatt készült ki Hailey. – Mi történt Tallman őrnaggyal? – Kérdezte újra, ezúttal Krumholtz-tól.
Az alhadnagy a szavak emberének tartotta magát. Sose akadt gondja, ha beszélnie kellett. Most mégsem tudta megtalálni a megfelelő szavakat, amivel válaszolhatna a tábornoknak. Nem csoda, amit látott, az minden képzeletet felülmúlt. Talán nem is hinné el, ha nem a saját szemével látta volna.
- Uram… Tallman őrnagy meghalt – mondta végül kiszáradt ajkakkal. Ahogy felidéződött benne a jelenet, újra hatalmába kerítette az a csontig hatoló döbbenet, ami képes volt megbénítani. Ezúttal mégsem lett magatehetetlen. Folytatta a jelentést. Amíg Benedetti őrnagy nincs itt és Hailey is használhatatlan, ő a rangidős, akinek kötelessége tájékoztatni a tábornokot. – Farrell ezredes megölte.
Ahogy Krumholtz Landry arcát fürkészte, rájött, hogy felettese ugyanolyan mérhetetlen döbbenetet érez, mint ő akkor, mikor Farrell a szeme láttára kivégezte a parancsnokát.
Benedetti szinte szétfeszítette a liftajtót, pedig az magától is hajlandó volt kinyílni. Az elé táruló látványtól felgyorsult amúgy sem lassú szívverése. Két ápoló és Lam feküdtek a szűk kabinban.
- Figlio di puttana! – Váltott át automatikusan anyanyelvére. Hiába nevelkedett öt éves kora óta az Egyesült Államokban, otthon a szüleivel és szülőhazájában a nagyszülőkkel mindig olaszul kellett beszélnie, így még a tipikus akcentusa is megvolt, illetve az olyan ösztönös nyelvváltás, mint amilyet a düh, vagy az eufória válthat ki.
Belépett a kabinba és ellenőrizte mindhármuk pulzusát. Gyenge volt, de tapintható. Nagy kő esett le a szívéről. Farrell már így is felelős egy ember haláláért, ha ezt tetézte volna még hárommal, ráadásul az egyik rögvest Landry lánya lett volna… nos, ember lett volna a talpán, aki meggyőzi a tábornokot, hogy élve kell elfogniuk.
Felkapta a lift telefonját, beütötte a felszínen lévő ellenőrzőpont hívógombját, és várta, hogy valaki felvegye. Közben remélte, hogy még nem telt el túl sok idő, és Farrell-t a hegyen belül foghatja.
- Kettes ellenőrző pont – szólt bele az ügyeletes tiszt.
- Farrell ezredes kiment már? – Kérdezte sürgetően.
- Itt nem, uram – felelte bizonytalanul a férfi, mert azt sem tudta, kivel beszél.
Hát persze, hogy nem. Gondolta, miközben lecsapta a telefont. Nem hülye, nem fog a főbejáraton át távozni.
***
Jelen
Cheyenne hegység
Colorado
Colorado hegyes-völgyes, erdővel borított tájait a természetbarátok mellett a hadsereg értékelte a legjobban. Itt ugyanis bármit eldughattak, jó mélyen. Nem csoda, hogy az állam telis-tele volt bunkerekkel, földalatti raktárakkal, illetve itt működött az egyik legnagyobb hegyberejtett bázis, azaz a Cheyenne Hegyi Komplexum, mely megfelelt egy kisebb városnak. Hajdanán az Űrfigyelő Központ és az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság, azaz közismertebb nevén a NORAD (North American Aerospace Defense Command) működött itt. Az utóbbi pár évben azonban a létesítményt egyrészt anyagi okok, másrészt a kora miatt visszaminősítették, legalábbis a hivatalos dokumentumokban ez állt. Az Űrfigyelőket áttelepítették a kaliforniai Vandenberg Légitámaszpontra, míg a NORAD funkcióit megosztották a bázistól nem messze lévő Peterson Légitámaszponttal.
Persze a valódi okokkal csak a beavatottak lehettek tisztába. A valóságban a Csillagkapu Parancsnokság tizenegy éves működése alatt kinőtte a Programnak szánt legalsó pár szintet, és ahogy jöttek az újabb felfedezések, újabb szinteket kellett átadni. Mostanra szinte az egész Komplexum a CsKP, azaz az 52-es körzet alá tartozott. Itt folytak az előzetes, vagy kisebb kapacitást igénylő kutatások, a CsK egységek kiképzése, és számtalan dolog. Az egyetlen hátulütője ennek, hogy a létesítmény, mely hivatalosan csökkentett állománnyal működik, minden téren a többszörösét emészti fel, mint annakidején. Így nem csoda, ha egyre többen érdeklődtek afelől, mi is folyik valójában ezen a papír szerint csak vész esetére fenntartott bázison.
Az igazságról kevesen tudtak, már ha a Föld teljes lakosságát veszi alapul az ember. Christian Farrell szerint túlságosan is sokan ismerték a titkot, hiszen csak a bázis személyzete több száz fő, civilek és katonák egyaránt. Nem beszélve Atlantisz, a BC-304-esek, az F-302-esek és a földönkívüli bázisok személyzetéről. És persze, mindezeket meg is kellett építeni, ami újabb beavatást jelent. Farrell ezredes úgy vélte, hogy az egész szupertitkosság már csak papíron létezett, és valójában csak az nem tudott a Csillagkapu Programról mindent, aki nem akart.
Persze a magánvéleménye mit sem számított. S bár ez máskor bosszantotta volna, most kifejezetten örült, hogy soha senki nem hallgatott rá, mikor azt ecsetelgette, mennyivel több értelme lenne a kaput egy külső bázison tartani. Egy olyan támaszpontról ugyanis nem tudott volna ilyen könnyen megszökni. A Cheyenne Hegyi Komplexumnak ugyanis volt egy nagy hibája. Arra tervezték, hogy kinn tartsa az embereket, nem pedig bent. Hiába az elmúlt évek fejlesztései, még mindig könnyű volt meglépni.
Az egésznek a kulcsa az, hogy képes legyen az ember feltűnésmentesen elmenni az SF-ek mellett, és egy lépéssel a riadó előtt járjon. Addig ugyanis senki sem figyeli árgus szemekkel a kamerákat. Igaz, a szolgálati leírás szerint kéne, és ül is ember a monitorszobában, de minek bámulja egész nap a képernyőket, ha nem történik semmi. Így, ha véletlen észre is veszi, hogy valaki bemászik az egyik vészkijárat aknájába, mire érdemben reagál rá, az illető már a felszínen lehet. Akkor pedig nyert ügye van. Az aknák nyílásai ugyanis a kerítésen kívül voltak, s csak néha jártak a közelükben katonák, hogy ellenőrizzék, nem-e törte fel valaki a csak belülről nyitható vastag acélfedelet. Az őrjárat pedig még jó ideig nem fog arra járni. Kijutott. Most már csak el kell tűnnie szem elől.
Ránézett a zatjára, majd a földre dobta. Ha fel akar szívódni, az első teendője, hogy nem visz magával földönkívüli fegyvert, még ha az célszerűbb is, mint egy földi fegyver, pláne, ha nem akarja majd megölni üldözőit. Mindezen szempontok ellenére túl sok kockázatot jelentett volna. A következő lépésén nem agyalt ennyit, de azért nem is fogott bele gondolkodás nélkül. Előhúzta az övére akasztott tokból kését, kinyújtotta jobb kezét, majd fogait szorosan összeszorítva kihasított egy méretes húsdarabot az alkarjából. Hiába csikorogtak a fogai az erőlködéstől, fájdalmában még így is hallatott egy elfojtott sikolyt.
Lenézett a földre pottyant véres húscafatra. Kicsit talán túl nagy darabot szelt ki magából, de biztosra akart menni. Ha nem sikerült volna elsőre kihasítania a bőre alá ültetett lokátort, nem biztos, hogy újra magába vágott volna. A kis ketyere ott volt a cafatban. Elgondolkodott a széttaposásán, de végül úgy döntött, még azzal is időt nyerhet, ha hagyja működni. Legalábbis addig, amíg az Odyssey vagy a Daedalus beméri és felsugározza.
A gondolat mosolyt fakasztott az arcára. Elképzelte Caldwell ábrázatát, ahogy egy véres húscafat jelenik meg a hídján, melyre tengerészgyalogosok fognak fegyvert.
Aztán a mosoly eltűnt, ahogy eszébe jutott, miért is tette ezt, és mennyire fáj a seb. Egy újabb sérülés. A fején lévő vágást a robbanásban szerezte. Az oldalába Benedetti lőtt bele. Az újat pedig maga csinálta. Pazar nap.
Zubbonya zsebéből előhalászta a fejkendőjét, amit általában a sisakjába szokott tenni, ha melegebb éghajlatú bolygóra látogatnak. Mivel az egészségügyi készlete a mellényében volt, így meg kellett elégednie ezzel. Annak örült, hogy minden bevetés után, amin használta, kimosta. Körbetekerte vele a kezét és amilyen szorosan csak tudta, megkötötte.
Gyors pillantást vetett az oldalán lévő kötésre. Teljesen átvérzett. Hát igen, lehet, hogy a sérülés nem komoly, de a tizenegy szinten át való létrázás nem tartozott azon elfoglaltságok közé, amit egy oldalba lőttnek művelnie szabadott. Nagyot sóhajtott, ezzel próbálván elűzni a testét mardosó testi és lelki fájdalmakat.
Csak addig ne vérezzek el, amíg kicserélem a kötést… kérlelte magát és a jóistent, holott hadilábon állt vele.
Futásnak eredt. Ha jó tempót vesz fel, még a kutyás keresőosztag előtt elérheti az országutat. Ott leint egy civilt, behuppan mellé és irány a legközelebbi város, Colorado Springs. Ott él valaki, aki elláthatja sebeit és megszabadulhat katonai ruhájától. Már amennyiben ez a személy hajlandó lesz segíteni rajta, és nem lövi le azonnal, amint meglátja. Ha túléli a találkozást, és ellátja a sebeit, utána már oda megy, ahová akar. Nem igazán aggódott amiatt, hogy elkapják. Hiszen az ellenséges vonalak mögötti diverzáns akciókra képezték ki, ahol kulcsfontosságú a rejtőzés. És az Államok mi Afganisztánhoz, Koreához vagy Szomáliához képest, hogy a többi barátságos ország, amiben megfordult, már fel se merüljön.
Egyetlen dolog volt, ami miatt aggódott. Az, amit Tallmannal tett. Megölte. A bökkenő az, hogy nem emlékezett arra, miért tette ezt. Egész pontosan, semmire sem emlékezett, amit a bolygón tett.
